Batthyány László gróf 1870. október 28-án látta meg a napvilágot Dunakilitin. Apja eredetileg politikai pályára szánta, és nagy gondot fordított oktatására: középiskolás éveit a kalocsai és a kalksburgi jezsuitáknál töltötte, majd Bécsbe ment egyetemre. Rövid gazdasági tanulmányok után kémiát hallgatott, valamint beiratkozott az orvosi karra is, ahol 1900-ban szerzett oklevelet. 1898-ban saját birtokán, Köpcsényben (ma Kittsee, Ausztria) húszágyas kórházat hozott létre. Az intézmény minden korabeli igénynek megfelelt; az eredményes gyógyítást többek között villanyvilágítás, telefon, röntgen, boncterem és orvosi lakás is szolgálta. A gróf az ellátásokat ingyenesen nyújtotta, és a leginkább rászoruló betegeknek anyagi segítséget is adott.

Ismeretlen szerző: Batthány-Strattmann László. A kép forrása: Wikipédia (magyar kiadás)

Az 1898-as év magánéletében is döntő jelentőséggel bírt, hiszen ekkor vette feleségül az apai ágon tiroli, anyai ágon orosz-francia ősöktől származó Coreth Mária Terézia grófnőt. A kiegyensúlyozott házasságból összesen tizenhárom gyermek született, akiket a családfő féltő gonddal nevelt:

A családi sorscsapások elviselésében katolikus hite volt segítségére. A legnagyobb megpróbáltatást elsőszülött fia, Ödön korai halála jelentette, aki 1921-ben, mindössze 21 esztendős korában, vakbélgyulladás következtében hunyt el.

Batthyány-Strattmann László családja körében. In: Vas Népe, 2003. március 8. – Törzsgyűjtemény

Bár az arisztokrata orvos szakmai érdeklődése igen szerteágazó volt – magánkórházában gyakran végzett sebészeti beavatkozásokat, szükség esetén szüléseket vezetett le, és belgyógyászati problémákat is sikerrel kezelt –, már medikusként arra az elhatározásra jutott, hogy életét elsősorban a szembetegségek gyógyításának szenteli, ezért 1906-ban megszerezte Bécsben a szakirányú végzettséget. Döntésében bizonyára közrejátszott, hogy a századfordulón a vakságot okozó szembetegségek valóságos népbetegségnek számítottak a magyar vidéken. A köpcsényi kórház óriási társadalmi igényt elégített ki, hiszen sokszor naponta nyolcvan-száz beteget látott el. Batthyány operációkat is végzett, nagy hasznát véve páratlan kézügyességének (amit egyébként az órásmesterségtől a cukrászatig számtalan más területen is kamatoztatott). Az első világháború idején addigi munkája mellett önként vállalkozott a helyi körorvos helyettesítésére is, kórházát pedig emeletráépítéssel százhúsz fősre bővítette a sebesült katonák ellátása érdekében, sőt a lábadozók szórakoztatására még kuglipályát is létrehozott. Amikor 1915-ben elhunyt nagybátyjától, Ödöntől megörökölte a hercegi címet, a Strattmann nevet és az ezzel járó vagyont, még tovább fokozta szerepvállalását, és új birtokai központjában, a körmendi kastélyban szemkórházat rendezett be. A trianoni békekötés utáni új helyzetben úgy döntött, hogy az Ausztriához kerülő Köpcsény kórházát Burgenland tartománynak adományozza, ő pedig a körmendi intézményt fejlesztette tovább.
Kortársai haladó szellemű orvosnak tartották, aki saját kezűleg készített fényképekkel, röntgenképekkel dokumentálta eseteit, a régióban elsőként kezdett kórszövettani vizsgálatokat végezni, kórháza pedig már akkor laboratóriummal rendelkezett, amikor ez még egyáltalán nem számított megszokottnak. Munkáját az tette igazán különlegessé, hogy egyfajta holisztikus szemléletet alkalmazott. A legegyszerűbb sorból származó betegeit is tisztelettel fogadta, figyelmesen végighallgatta, és nemcsak a testi, hanem a lelki bajokat is igyekezett gyógyítani. Munkájában hitbeli meggyőződése vezette, amit az is jelez, hogy kis hittankönyvet írt Nyisd fel szemeidet és láss! címmel, amely 1924-ben jelent meg először. Egy mai értékelés szerint Batthyány mindennapi munkája során:

A körmendi kórház szellemiségébe érdekes bepillantást enged egy személyes élményekből fakadó beszámoló, amely 1931-ben jelent meg a Nemzeti Újság című napilapban.

Elhivatott orvosi munkája mellett a rászorulók anyagi támogatásában, a szociális és jótékonysági akciók szervezésében is kivette a részét. Magatartása sok kortárs számára furcsának, sőt egyenesen bolondságnak tűnt, hiszen a herceg-orvos a hagyományos főnemesi minta követése – a vagyon gyarapítása és a luxus élvezete – helyett választotta élete vezérelvéül a szegények szolgálatát. Szokatlan módon politikával sem foglalkozott, bár rangjának következtében tagja volt a főrendi háznak és a Vas vármegye örökös főispánja címet viselte. Noha 1918 után is hű maradt a Habsburgokhoz és legitimista érzületét nem titkolta, a legitimista pártba mégsem lépett be.
A herceg élete utolsó évében komoly fájdalmakkal járó hólyagráktól szenvedett. 1931. január 22-én halt meg egy bécsi kórházban, majd január 27-én Németújváron, a családi kriptában helyezték örök nyugalomra. A katolikus hívek nagy becsben tartották emlékét, és 1944-ben megindult hivatalos boldoggá avatási eljárása a bécsi és a szombathelyi egyházmegyében. A világháború és a magyarországi politikai rendszerváltás következtében azonban a folyamat gyorsan elakadt. A kommunista rendszer ellenségesen viszonyult emlékéhez; az 1960-as évek antiklerikális propagandája például személye kapcsán azt a beállítást próbálta meg igazolni, miszerint:

A herceg személye körül mindennek ellenére tovább élt egyfajta vallásos tisztelet. A hivatalos egyházi elismerés ügye azzal került ismét lendületbe, hogy 1981-ben a bécsi érsekség levéltárában előkerült a negyvenes években keletkezett, addig lappangó vizsgálati anyag, és ezt az Apostoli Szentszék Szentté avatási Kongregációja elé terjesztették. 1992-ben a teljes életutat összegző írásos dokumentumok alapján az illetékesek megállapították, hogy Batthyány-Strattmann hősiesen gyakorolta a keresztény erényeket. A boldoggá avatási eljárás befejezéséhez már csak egy rendkívüli imameghallgatás volt szükséges, ami nem is váratott magára sokáig. A szombathelyi egyházmegyében egy középkorú férfi előrehaladott rákban szenvedett, orvosai már lemondtak róla, ám családja elkezdte a Szentkilenced dr. Batthyány László közbenjárásáért című imafüzetet imádkozni a gyógyulásáért, ami váratlanul be is következett. Az orvosszakértők 2001-ben megállapították, hogy az eset tudományosan nem megmagyarázható, majd II. János Pál pápa ünnepélyesen kihirdette, hogy Isten a gyógyulást Batthyány közbenjárására adta meg.

Szentmise a boldoggá avatás előestéjén. (Boldog, aki kórházzá alakította kastélyát). In. Új Ember, 2003. március 30., 7. – Törzsgyűjtemény

A boldoggá avatási szertartásra a vatikáni Szent Péter téren került sor 2003. március 23-án, ahol a teljes magyar püspöki kar, mintegy kétszáz lelkipásztor és hatezer magyarországi zarándok vett részt, köztük a vak gyerekek budai Batthyány László Katolikus Általános Iskolájának diákjai. A szertartás részeként az oltáron elhelyezték a herceg karereklyéjét az alkalomra készült díszes tartóban, a pápa pedig magyar nyelven is szólt a jelenlévőkhöz, kijelentve:

Klestenitz Tibor (MTA–OSZK Res Libraria Hungariae Kutatócsoport,
19. századi Könyv- és Sajtótörténeti Műhely, ELKH)

Irodalom:

• Bellér Béla: Életszentség és szociális demagógia. Három szent-jelölt az ellenforradalmi korszakból. In: Világosság, 4. 1963/9., 554–557.
• Boldog, aki kórházzá alakította kastélyát. In: Új Ember, 2003. március 30. 7. 
• Batthyány-Strattmann László herceg 1870–1931. In: Nemzeti Újság, 1931. január 24. 4.
• Gyürki László: „Csak a láng terjesztheti a lángot…” Batthyány-Strattmann László. In: Vasi Szemle, 44. 1990/4. 553–565.
• Gyürki László: Batthyány-Strattmann László, a hit nagy tanúja, Körmend, Római Kat. Plébánia, 1989.
• Kapronczay Károly: Batthyány-Strattmann László (1870–1931). In: Valóság, 46. 2003/8., 91–97.
• Puskely Mária: Batthyány László 1870–1931, Budapest, Szent István Társulat, 2001.
• Széll Kálmán: Dr. Batthyány-Strattmann László herceg, a „szegények orvosa” (1870–1931). In: Orvosi Hetilap, 2003. május 11., 945–949.

Manapság nagy divatja van az utazásnak. Sokan el sem tudják képzelni, hogy szabadidejükben ne utazzanak valahova. Lehetőleg minél szebb, egzotikusabb tájakra, vidékekre. Vannak, akik eleve olyan munkát vállalnak, amely együtt jár az utazással. A természet szeretete is nagyon felértékelődött. A városok zaja, forgataga és bűzös levegője egyre több embert hajt ki az erdőkbe, mezőkre, hegyekbe, völgyekbe. Oda ahol csendet, nyugalmat és jó levegőt találhatnak. Bejárt és megjelölt túraútvonalak alakultak ki, ahol a túrázók keresztül-kasul bekószálhatják a fák susogásától és madárfüttytől zengő erdőket, a színes virágok tarkálta réteket, a tiszta és friss illatot árasztó vizek partjait. Vannak olyan természetrajongók, akik szinte megszállottan keresik a minél elhagyatottabb, emberi kéz által alig, vagy egyáltalán nem érintett tájakat. Az érintetlen természetben élő, a vadont tenyerükként ismerő emberek egy félrevonult, számkivetett társadalmi réteg képviselőiből egyszerre váltak csodáltakká és tiszteltekké. Könyvek, filmek tucatjainak főszereplői az olyan karakterek, mint az afrikai őserdők „fehér majma”, Tarzan, a Kis-Balaton mocsárvilága által körülvett Tüskevárban élő Matula bácsi, vagy a vad kutyákat egyetlen mozdulattal lecsillapítani képes ausztrál vadonfi, Krokodil Dundee. Ezek az emberek olyan környezetben élik mindennapjaikat, amikről egy mai átlagember legfeljebb csak ábrándozni tud. Azonban voltak idők, amikor az érintetlen vadon teljesen mást jelentett egy átlagember számára idilli ábrándozásnál. A magyar Alföldön a folyamszabályozások és mocsárlecsapolások előtt a táj alkalmasint hasonlóan veszélyes vadont jelentett, mint a Tarzan által uralt afrikai dzsungel. Ha valaki este nem ért idejében oda, ahová reggel elindult, az könnyen megtapasztalhatta a hely vendégmarasztaló mivoltát, örökre. Adódhatott úgy, hogy a világ számos táját ismerő, tanult és művelt emberek asztalokon kiterített térképekből és útleírásokból szerzett tudománya bizony elégtelennek bizonyulhatott olyan írástudatlan „bennszülöttek” ismereteivel szemben, akik otthonukon kívül más tájékot nem nagyon láttak egész életük során. Lehet, hogy az élet más területein is adódhat ilyen helyzet? Amikor valamely dologban mi, a „tanult és okos” fejünkkel sehogy sem boldogulunk, akkor előáll egy „tudatlan balga” és hathatósan segít szorult helyzetünkön. Ki tudja, ki milyen bajunkból segíthet ki? Mindenesetre jobb az ilyesmire figyelmesnek lenni.

Az esthajnali csillag. In: Otthon és a zöld mezőn. Gyermekek olvasmánya Mikszáth Kálmántól, Bennett H. M. képeivel, Budapest, Légrády testvérek, [1888]. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Az előbb láthattuk, hogy egy utazás milyen kalandokkal járhat. Lehet, hogy az életünk is egy nagy, kalandokkal telt utazás? Valamivel hosszabb, mint a Szegedtől Pancsováig tartó szakasz. Amiben sorra járjuk az ösvényeket, sokszor rossz útra térünk, sokszor zsákutcába jutunk, sokszor eltévedünk. Ilyenkor van úgy, hogy segít rajtunk egy „öreg Gerzson apó”. De van úgy, hogy nem tud segíteni, mert fel sem keressük őt. Vagy egyszerűen nem hallgatunk a szavára. Sokszor utólag jövünk rá, jobb lett volna, ha nem a magunk feje után megyünk. Mert így nem jutottunk el A-ból B-be, ahogy szerettük volna. Valahová azonban mindig eljutunk. A „nagy utazás” is vezet valahová, talán a „Nagy folyó” túlsó partjára. És hogy mi van odaát? Talán ez az emberiség egyik legnagyobb kérdése, amely nem kerülte el Mikszáth Kálmánt sem. Bizony megesett, hogy letűnt korok követelményeinek megfelelni akaró kőkemény ateisták és materialisták a „Nagy folyó” partjához közeledve már nem voltak annyira megingathatatlanok abbéli hitükben, hogy nincs is „túlsó part”. Akik hisznek a „túlsó part” létezésében, azok között pedig sokszor kibékíthetetlen nézeteltérések vannak, hogy hogyan néz ki ott az élet. A különböző vallások, világnézetek hívei a maguk elképzelése alapján rendezik be túlvilágot. Ebbe sokszor nyilván egyéni vágyaikat is belevetítik. Ebből aztán heves viták, „késhegyre menő verekedések” kerekedhetnek. Hiszen egyik fél sem enged jottányit sem a maga elképzeléseiből, vagy inkább fogalmazzunk úgy, vágyaiból. De vajon mennyire van értelme az ilyen vitáknak? Mennyivel lesz több, vagy jobb az életünk attól, ha egy másként gondolkodó embert rá akarunk húzni a mi gondolat- és hitvilágunk kaptafájára? Nem kellene más dolgokkal foglalkozzunk addig, amíg nem értük el a „Nagy folyó” túlsó partját? A két koldusdiák egyikének meséjében két olyan ember történetéről halhatott Apafi Mihály erdélyi fejedelem, akik saját bőrükön tapasztalták meg ezt a nagy igazságot.

Mikszáth Kálmán és családja síremléke a Fiumei Úti Nemzeti Sírkertben – Digitális Képarchívum

Kedves Olvasó! Ebben a blogsorozatban arra hívtam meg, hogy tegye félre a zakatoló, rohanó, vagy éppen monoton és szürke hétköznapjainak gondjait és képzelje el magát azokban az élethelyzetekben, melyeket a Mikszáth-történetekből Ön elé tárok! Képzelje el, mit látna, mit hallana, mit érezne a történetek szereplőinek helyében. Ha úgy tetszik, bújjék bele a bőrükbe! Élje át azokat az eseményeket, amelyek kapcsán egyszerű, vagy bonyolult élethelyzetek által felvetett kérdésekre kaphat egyszerű, vagy bonyolult, de mindenféleképpen kézenfekvő válaszokat. Amolyan Mikszáth-féle módon. Remélem sikerült Önt ebbe a világba, elkalauzolnom és részese lett egy zseniális ember, Mikszáth Kálmán által papírra vetett eseményeknek, melyek ihletője maga az ÉLET lehetett. Remélem, a magyar irodalom egyik koronázatlan királya tudott Önnek nyújtani történeteivel olyan kincseket, melyektől gazdagodott élete. Remélem, a jövőben az Ön élete is szebbé válik ezen történetek átélése által. És ha még átélne több ilyen történetet is… akkor azt tudom mondani, az Országos Széchényi Könyvtár polcain gyakorlatilag az összes Mikszáth Kálmán által írt könyv összes kiadását megtalálhatja.

Mikszáth Kálmán műveinek kritikai kiadása szabadpolcon. A szerző felvétele

Felhasznált irodalom:

• Benedek Marcell (szerk.): Magyar irodalmi lexikon. Második kötet. L–R., Budapest, Akadémiai Kiadó, 1965.
• Alexa Károly: Mikszáth Kálmán. In: Péter László (szerk.): Új magyar irodalmi lexikon. H–Ö. Második, javított, bővített kiadás, Budapest, Akadémiai Kiadó, 2000.
• Mikszáth Kálmán: Akli Miklós. (cs. kir. udvari mulattató története). A kritikai kiadás szövegét feldolgozó CD-ROM alapján (Budapest, Arcanum, 1998.)
• Mikszáth Kálmán: Cikkek, tárcák. 1899. Összegyűjtötte és „sajtó alá” rendezte: Hajdu Péter, [Budapest], [MTA Irodalomtud. Int.], 2009.
• Mikszáth Kálmán: Különös házasság. A kritikai kiadás szövegét feldolgozó CD-ROM alapján (Budapest, Arcanum, 1998.)
• Mikszáth Kálmán művei I. Kisregények, nagyobb elbeszélések és töredékek. A kritikai kiadás szövegét feldolgozó CD-ROM alapján (Budapest, Arcanum, 1998.)
• Mikszáth Kálmán művei IV. Rövid elbeszélések. A kritikai kiadás szövegét feldolgozó CD-ROM alapján (Budapest, Arcanum, 1998.)
• Mikszáth Kálmán: A Noszty fiú esete Tóth Marival. A kritikai kiadás szövegét feldolgozó CD-ROM alapján (Budapest, Arcanum, 1998.)
• Mikszáth Kálmán: Szent Péter esernyője. A kritikai kiadás szövegét feldolgozó CD-ROM alapján (Budapest, Arcanum, 1998.)

• Mikszáth Kálmán: Új Zrínyiász. A kritikai kiadás szövegét feldolgozó CD-ROM alapján (Budapest, Arcanum, 1998.)

Hamvai-Kovács Gábor (Olvasószolgálati és Tájékoztatási Osztály)

A sorozat további részei: Első rész; Második rész; Harmadik rész

A mai világunk kezd rájönni, hogy az aranynál, vagy a nagy összegű bankszámlánál is létezik egy fontosabb kincs. Ez pedig az egészség. Bár ezt sokan kihasználják olyanok is, akik az előbbi, „hagyományos kincsekhez” ragaszkodnak. Egész iparág épült fel az egészséges élet iránti igényre. Gyógyászati központok, egészséges táplálkozáshoz szükséges ételeket áruló üzletek, lelki gondozók és életviteli tanácsadók hada, masszázsszalonok, fitnesztermek kínálják termékeiket és szolgáltatásaikat olyan árakon, hogy azok rendszeres igénybevételéhez szüksége lenne a vevőnek is a korábban tárgyalt „hagyományos kincsekre” is. A szolgáltatók között akadnak elhivatott profik, akik valóban helyre tudnak hozni egy testi, vagy lelki problémát, illetve megoldást kínálnak az egészséges életmódhoz. Azonban akadnak olyan sarlatánok is, kiknek szolgáltatásai egy hajítófát sem érnek. Ferenc császár udvari doktora egész fura módját találta ki, hogy a császár őfelsége mindig jó levegőt szívjon. Mert, hogy az szükséges. Élelmes doktorok ennek a kúrának más módját is ajánlották pácienseiknek, több-kevesebb sikerrel. Azonban az udvari doktor biztosra akart menni a császár őfelsége kúráját illetően. Előírt még valamit, ami biztos, hogy a „legjobb medicina”. Nézzük meg, hogyan tárja ezt elénk Mikszáth, Ferenc császár udvari bolondjáról, Akli Miklósról szóló regényében. Lehet, hogy sok és sokféle bajainkra valami hasonló gyógyírt kellene keressünk?

Vajon léteznek még más kincsek az aranyon és az egészségen kívül is? „Ki barátot talál, kincset talál.” Ez volt a mottója az olasz úszó- és vízilabdacsodából lett, valamint a katolikus papnak készült két filmsztár, Bud Spencer és Terence Hill egyik emblematikus filmjének. Ahogy a szavak ezt érzékeltetik, itt szintén valami nagy értékről lehet szó. Egy igazi, értékálló kincsről. Valamiről, amit egyéb kincsen, például csengő aranytallérokon nem lehet megszerezni csak úgy. Valamiről, ami a „bilincsnél is erősebben összetart”, ahogy Pataky Attila énekelte a ’80-as években. Nem csoda, hogy egy dúsgazdag ember, Quendel Gáspár, a A fekete város című regény nábob karaktere, mennyire igyekezett hatalmas vagyonát Görgey Pál alispán barátságával gyarapítani. De hát ezt pénzen sehogy sem tudta megvenni. Azonban ne gondoljuk, hogy egy élelmes és minden hájjal megkent üzletember ne találná meg a módját egy ilyen hatalmas kincs megszerzésének. Ehhez pedig közrejátszott az a tényező is, hogy Görgeynek is volt egy féltve őrzött kincse, mégpedig a saját lánya. A regény története adta szorult helyzetében biztonságban kellett őt tudnia valahogy. Saját gyermekéért még nagy áldozatokat is képes lett volna meghozni. Meg is hozott egyet. De milyen nagyot!

Mikszáth Kálmán műveinek különböző kiadásai. A szerző felvétele

Persze a családi kapcsolatok, a családtagokkal való viszonyok nagyon sokfélék lehetnek. A házastársak élete sok szépséget, de sok nehézséget is hordozhat magában. A Falk Miksa leszármazottja által alakított Los Angeles-i rendőrhadnagy, Columbo szinte minden nyomozása során megemlíti a képernyőn soha nem látható feleségét, utalva ezzel arra, hogy harmonikus házasságban él. A romantikus mesék és történetek záró akkordja sokszor a szerelmesek egymásra találása és az ezt követő lakodalom, dínom-dánom. Sok vígjáték pedig épp a házastársak közötti nehézségeket, ellentétek szülte civakodásokat, az ebből fakadó konfliktusokat és azok faramuci megoldásait tekinti fő témájának, amivel sokak számára kínálnak szórakoztató perceket, órákat. A szerelem érzésére, vagy a beteljesült párkapcsolat szülte konfliktusokra egy művészlélek különösen érzékeny lehet. Például a vándorszínész Lengeffy Elemér, aki nem kisebb misszióban vehetett részt, mint Beszterce város megmentése. A Pongrátz István hadai által fenyegetett város ostromának elkerülése érdekében színésztársaival el kellett alakítania a város magisztrátusának bocsánatkérését. Ennek eljátszása egy ilyen szakembernek a kisujjában van, nem is jelentett számára problémát. Azonban mégis akadt számára egy komoly nehézség, hiszen a megbolydult elméjű Pongátz gróf összes követelései teljesítéséig túszul kellene bocsátania egy árva leányzót. Ez azért mégsem megy olyan pehelykönnyű lelkiismerettel. Vagy lehetséges lenne, hogy a lelkiismeret serpenyője kevésbé lett volna megterhelve, ha olyan viszonyban él a feleségével, mint Columbo hadnagy? Vigyázat! Harmonikus házasságban élők számára a Beszterce ostroma című regény alábbi részlete nem ajánlott.

Lesenyei Márta: Buda királyfi és Pest királykisasszony – Digitális Képarchívum

Ebből az idézetből az derül ki, hogy házasságban való együttélés, minden szépsége ellenére tud nehézzé válni. Egy szép kis szobrocska a budai vár és a Duna által határolt Gellért-hegyen egy különleges házasságot ábrázol. Egy terepasztalon elterülő várost egy folyót szimbolizáló üres tér szel ketté. A folyó két partján egy-egy óriás alakként ott áll egy király és egy királynő. Egymással szemben állnak, kezüket egymás felé nyújtva. Azt hiszem, ennél szebben nem is lehetett volna kifejezni a Duna által elválasztott Pest és Buda frigyét, melyből fővárosunk, Budapest született. Budapest. Más városok, települések polgárai számára sokszor egyszerűen csak Pest. Ők nem is értik, alkalmasint mekkora sértést követnek el egy patinás, történelmi városrészére büszke, öntudatos budai polgár ellen, ha csak úgy „lepestezik” lakhelyét. A pestiek meg úgy gondolják, jogos ez a titulus mindkét városrészre, hiszen minden fontos és lényeges az ő térfelükön található, kezdve a világ csodájának számító Parlamenttől. De itt áll az Opera, a Nemzeti Színház, az ilyen-amolyan hivatalok és kamarák, a Városliget az állatkerttel és a Népliget, mellette egy nélkülözhetetlen objektummal, a Fradi pályával. Nehéz ügy, mondhatnánk. De ne gondoljuk, hogy új keletű. Abban az időben, amikor a Sipsirica című kisregény markáns és rendíthetetlen szereplője, Druzsba tanár úr szorgalmasan látogatta a budai Fehér Páva vendéglőt, még nem volt sem Parlament, sem Fradi pálya, de a két város ellentéte ugyanúgy elmélyülten élt már akkor is.

Hamvai-Kovács Gábor (Olvasószolgálati és Tájékoztatási Osztály)

Folytatjuk…

A sorozat további részei: Első rész, Második rész

 

Petőfi még csak-csak megtalálná a helyét Mikszáth korában. Még ha olyan faramuci módon is, ahogy az előző rész utolsó idézetéből olvashattuk. De mi lenne azokkal, akik egy társadalmi berendezkedését tekintve teljesen más korban éltek. Például kevésbé békés korokban, melyek élethelyzeteiben a 19. századi képviselők és akadémikusok hosszas beszédei soha nem hangozhattak volna el. Nem hangozhattak volna el, mert például az oszmán török katonák szablyájától átvágott torokkal nehéz lett volna bárkinek is akár egy szót szólani. Zrínyi Miklósnak a szigetvári kapitánynak és hű katonáinak pedig a 19. század végi világba való beilleszkedés jelentett legalább ekkora nehézséget. Érdekes időutazást elénk táró, Új Zrínyiász című regényében Mikszáth már foglalkozik azzal a kérdéssel is, amely kor vívómesterei számára valóságos rémképként jelent meg. E „rémkép” a következő: vajon hová „fajul” a vívás művészete, ha a kard (vagy szablya), megszűnik éles harci fegyverként létezni és vérre menő párbajok helyett „mindössze” álczákba, kesztyűkbe, kar- és mellvédekbe öltözött urak (és hölgyek), életlen fegyverekkel történő „tornájává” válik. Az Új Zrínyiászban akadtak bőven olyan nehézségek, amiket a feltámadt végvári katonáknak várfalak megmászásánál és kihegyezett karókkal teletűzdelt vizesárkok átúszásánál is nagyobb akadályt jelentettek. De azért ebben a számukra idegen és furcsa világban is volt egy olyan, sok kortárs számára komoly nehézség, amit nekik egyáltalán nem esett nehezükre megoldani. A testi fogyatékossággal rendelkező, de boszorkányos ügyességgel vívó Alapi Gáspár meg is oldott egy afféle problémát, amibe, azt hitték, belebukik, sőt esetleg bele is hal. A kortársak azt gondolták, hogy koruk egy „sportman”-ja, egy atléta bajnok ellen semmi esélye nem lehet ennek a kisembernek párbajban. Ennek ellenére elég könnyen kivágta magát. Szó szerinti értelemben véve. Mondhatnók: egyetlen bravúros kardvágással.

• 
• 

Sokan saját korukban sem találják meg a helyüket, de akadnak olyanok is, akik mindenhol megtalálják. Ők azok, akik „még a jég hátán is megélnének”, ahogy a mondás tartja. Vajon ezeknek az embereknek mi lehet a titkuk? A mai világban nagy divatja van a különféle, az élet fontos dolgaiban, a pénzügyekben vagy társas kapcsolatokban tanácsot adó tanfolyamoknak, könyveknek, videóknak, hanganyagoknak. Ezek sokféle tanácsot adhatnak, különböző módszereket taníthatnak, de egyben általában egyetértenek. A legfontosabb kulcs a fejlődésben az önfejlesztés. Azon képességek kialakítása, melyekkel az érdeklődők a társas kapcsolataikat, vagy pénzügyeiket rendezni, fejleszteni, vagy a csődből rendbe hozni tudják. Hogy észrevegyenek olyan lehetőségeket például, melyeket korábban sosem fedeztek volna fel. Magyarán: legyenek életrevalóbbak. Vajon A Noszty fiú esete Tóth Marival következő idézetének főszereplője, Bubenyik, az inas, ilyen életrevaló ember lenne.

Mikszáth-művek díszkötésben. A szerző felvétele

A munkáltatók véleménye biztosan megoszlana arról, hogy Bubenyik jó, vagy csapnivaló munkaerő lenne. Vannak, akik szívesen alkalmaznának egy ilyen agyafúrt, minden hájjal megkent „ravasz rókát”. Aztán vannak, akik félnének tőle, hiszen kétségtelenül saját szakállára is dolgozik. Sőt, túl jól dolgozik. Ezzel még ronthatja is a munkáltató üzletét, bár az is igaz, hogy könnyen javíthatja is. Ez utóbbit sokan még veszélyesebbnek tartják. Hiszen akkor meg a „kollégái” attól félnének, hogy veszélyt jelenthet az illető a pozíciójukra. Szóval, nehéz helyzet. Ez azonban valószínűleg nem igazán érdekli Bubenyikot. Nézzünk egy „más típusú” munkaerőt is, a gróf Sándor kocsisát. Erről biztos több munkáltatónak jobb véleménye lenne. Még akkor is, ha mint a rövid történetben olvasható, összességében jóval nagyobb deficitet produkált a munkája. A lényeg, hogy a főnökének „vakon” engedelmeskedett.

Az odaadó és áldozatkész híveket Sándor grófon kívül is sokan szerették és szeretik ma is. Minden uralkodó, politikai vezető álma, hogy odaadó és rajongó hívei legyenek. Persze, emellett van egy másik fontos tényező is az életükben. Üres, pókhálóverte kincstárból, vagy nullás, esetleg mínusz egyenleges bankszámlákról nehéz egy államot irányítani. Persze az odaadó, áldozatkész hívek ilyenkor is jól jöhetnek. A becsei parasztok készek voltak segíteni a király anyagi gondjain. Persze a maguk módján. … Hát, senkinek nem kívánom, hogy az esetleges adósai ily módon rendezzék le a kölcsönt.

A gazdagság mindig is nagy álma volt az emberiségnek. Hiszen ki ne szeretne nyíltan, vagy titkoltan gazdaggá válni. Sokan úgy vélik, az igazi gazdagság az anyagi javak birtoklásától függ. Minél többet birtokol az aktuális korban divatos anyagi javakból, annál gazdagabb az illető. Hajdanán, évezredeken át a birtoklás vágya, az emberiség áhított kincse az arany volt, melyből csengő tallérokat vertek és azokat zárt, vasalt faládákban, pincék, vagy padlások mélyén rejtve őriztek a rablóktól. A modern kor aranya, a több mint hét számjegyű bankszámla, vagy valamely kriptovaluta. A materiális javak is változnak. Hajdan az aranyon kastélyt, tavat erdőt, réteket vettek, ma luxusautókkal és modern technikai eszközökkel tüntet, aki teheti. A Szent Péter esernyője című regény történetének idejében az egyik legáhítottabb kincs volt Magyarországon a puha kenyeret adó termőföld. Ebből soha nem volt elég senkinek. A gazdákban olyan vágy alakult ki a termőföldért, mint a gyermek József Attilában a nyolc forintos cukor iránt. A „fő’d” birtoklása betöltötte szinte az élet értelmét. Ennek ellenére mindig is akadtak és akadnak ma is oly hangok, melyek szerint az igazi gazdagság forrása nem a pénzben és anyagi javakban keresendő. Ráadásul az anyagi javak csalárdak is lehetnek. Lehet, hogy nem is érnek annyit, mint gondolná róla bárki. Bélyi János, a glogovai új pap hamar ráébredt erre, mikor beiktatták hivatalába. Vajon érdemes nekünk is elgondolkodni rajta, hogy nem minden hőn áhított dolog ér annyit, mint elsőre látszik?

Pásztor Gábor. Mikszáth Kálmán. Bélyeg. In: Hevesi Erzsébet és Vermes Anna bélyeggyűjteménye, szerkesztő Hevesi Erzsébet, Vermes Anna, [Budapest], [Szerk.], [2012]. – Magyar Elektronikus Könyvtár. A kép forrása: Digitális Képarchívum

Hamvai-Kovács Gábor (Olvasószolgálati és Tájékoztatási Osztály)

A sorozat további részei: Első rész, Harmadik rész

A Mikszáth Kálmánról szóló szakirodalom szabadpolcon. A szerző felvétele

Budapest belvárosában található egy színes, lebilincselő és roppant izgalmas környék. Akár egy klasszikus krimi helyszínéül is beillene, mondhatnánk. Az ilyen kijelentésekkel azonban jó vigyázni, mert ez a környék tényleg belekerült egy igazi klasszikus kriminovellába, ami egy igazi klasszikus – ha nem a legklasszikusabb – krimiíró, a Scherlock Holmes-történeteket is papírra vető, Sir Arthur Conan Doyle fejében született meg, a A pesti ezüstfokos címmel. De ez a környék mást is „látott”, hiszen itt húzódik az a Mária utca is, ahonnét Molnár Ferenc hősei, a Pál utcai fiúk várták a grundjukat elfoglalni akaró vörösinges had érkeztét. Ebben az utcában található egy takaros, klinkertéglából épült kéttornyú neoromán római katolikus templom is. Itt az egykori ellenreformáció legerősebb támaszának számító Loyolai Szent Ignác „katonái”, a jezsuiták nagyon békés viszonyban megférnek, a „genfi pápa” titulust viselő Kálvin János követőivel, a helvét hitvallást való reformátusokkal. Hiszen az ő egyik magyarországi központjuk pedig a közelben található Kálvin tér és Ráday utca. Félúton a Kálvin téri református és a Mária utcai jezsuita Jézus Szíve-templom között találunk egy bájosan elbűvölő terecskét is. Az embernek hirtelen olyan érzése támadhat itt, mintha Firenze főterének kicsinyített mását lelte volna fel. Persze Michelangelo Dávid szobrát itt hiába keresné, alapos körülnézés után sem találná meg. Azonban egy igazi tér mégsem állhat szobor nélkül. És ha már irodalmi művekben is szerepelő környéken áll, akkor talán egy író illenék ide leginkább. Vajon ezért került az itáliai jellegű és neogótikus épületek elé, egy szépen nyírt bokorcsoport-kompozíció díszeként itt található szobor? Kocsis András alkotása egy mészkőből készült, álló alak. Ha azt mondom, ez egy magyar írót, újságírót, szerkesztőt, országgyűlési képviselőt, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagját, a Kisfaludy Társaság és a Petőfi Társaság rendes tagját, a Budapesti Egyetem tiszteletbeli bölcsészdoktorát ábrázolja, akkor nem biztos, hogy mindenki tudja, kiről van szó. Ha azt mondanám, ez a magyar irodalom egyik koronázatlan királya, már jóval többen meg tudnák válaszolni, kit is formál ez a mészkőtömb. A múlt század hatvanas éveiben született Magyar irodalmi lexikon 14 oldalon foglalkozik a Mikszáth téren (hiszen így hívják ezt az elbűvölő közterületet) álló szobor „modelljével”. Így kezdi az író bemutatását:

Pollák Zsigmond: Mikszáth Kálmán. In. Vasárnapi Ujság, 29. évf. 16. sz. (1882. április 16.), 1. – Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása: Digitális Képarchívum

A mai világunkban többé-kevésbé kurrensnek tekinthető Új magyar irodalmi lexikon nem tulajdonít akkora jelentőséget családi vonatkozásainak, emellett jóval kevesebbet is szentel, mindössze kétoldalnyit, az „írófejedelem” életművének. Bár legyünk igazságosak, itt csak szöveget találunk, a korábbi kiadású lexikon, pedig bőséges képanyaggal kényezteti el az olvasót. Az újonnan készült irodalmi lexikon a következőképpen jellemzi Mikszáth Kálmán írói munkásságát:

Az igaz kritikát sokan, sokféleképpen fogadják. Van, aki tanul belőle, ezért még meg is köszöni, hiszen ez által is fejlődhet. Azonban nem mindenki ilyen. Sokan nem ismerik el, vagy egyáltalán nem is ismerik fel a hibáikat. Egy olyan kíméletlen társadalmi tükör, mint amit Mikszáth tárt olvasói elé, számukra valóságos taglóütéssel érthetett fel. Vannak emberek, akik ilyenkor reflexből vissza is támadnak, lehet egészen más hibákat vágva a kritikus fejéhez. Talán efféle oka lehetett annak a nem igazán dicsérő véleményeknek, melyet az előbb idézett Új magyar irodalmi lexikonban olvashatunk.

Glatz Oszkár: Mikszáth Kálmán. In. Kornitzer Béla: Apák és fiúk. Nagy magyar értékeink – ahogyan fiaik látják, [Budapest], Szerző, [1940]. – Magyar Elektronikus Könyvtár. A kép forrása: Digitális Képarchívum

Az ÉLET sokszor produkál olyan helyzeteket, egy- vagy több szálon futó eseményeket, egyszerű vagy összetett és bonyolult történeteket, melyek egy izgalmas, lebilincselő regényben, vagy novellában sem alakulhattak volna „kerekebben”. Bár az izgalmas és lebilincselő regények és novellák írói mind tisztában vannak ezzel. Talán ezért is tudnak izgalmas és lebilincselő történeteket papírra vetni. Ezt tekinthetjük afféle ökölszabálynak is. Az ökölszabályok pedig általában mindenkire vonatkoznak. Ezek szerint igazak lennének az „írók írójára”, Mikszáth Kálmánra is? Kedves olvasó! Ebben a cikkben egy játékra hívom meg Önt. Döntse el saját maga az előbb feltett kérdésre a választ! Hogy ez „pártatlanul” és részrehajlás nélkül történhessen, kérem, ha lehet, felejtse el, hogy a magyar irodalom egyik koronázatlan királyának műveiből olvas! Úgy olvassa az alábbi történeteket, mintha soha nem hallott volna szerzőjükről! Ha ismeri az idézett műveket, szemlélje őket úgy, mintha egy sort nem olvasott volna belőlük! Emellett tegye félre a zakatoló, rohanó, vagy éppen monoton és szürke hétköznapok gondjait, és képzelje el magát azokban az élethelyzetekben, melyeket Mikszáth-történetekből Ön elé tárok! Képzelje el, mit látna, mit hallana, mit érezne a történetek szereplőinek helyében. Ha úgy tetszik, bújjék bele a bőrükbe! Élje át azokat az eseményeket, amelyek kapcsán egyszerű, vagy bonyolult élethelyzetek által felvetett kérdésekre kaphat egyszerű vagy bonyolult, de mindenféleképpen kézenfekvő válaszokat. Amolyan Mikszáth-féle módon. Lehet, hogy ezeknek a papírra vetett eseményeknek az ihletője tényleg maga az ÉLET lett volna? Ha igen, akkor nem csoda, hogy Mikszáth Kálmán megismertette velük az olvasót.
Lent és fent, kicsi és nagy, könnyű és nehéz, szép és csúnya. Az ilyen jelzők gyakran szubjektív fogalmak. Sokszor nézőpont kérdése, ki mit minek tart. Emberi tulajdonságokra vonatkoztatva is igaz lehet ez. Ráadásul vannak olyan tulajdonságok, melyek változnak az idők folyamán. Ami lenn van, felkerülhet, ami fenn van leeshet. A szépből csúnya válhat, de a csúnyából is lehet szép. A nagyból kicsi válhat, a kicsi megnőhet. Az első élethelyzet, melyet a Különös házasság című regényből idézek, nagyon jól bizonyítja, hogy változik körülöttünk a világ. Lehet, hogy ezután jobban oda kell figyeljünk környezetünkre. Ki tudja, kivé és mivé vállnak majd azok a gyerekek, akik ma egy iskola padjai mögött ülnek, fogócskáznak a játszótéren, babáznak, vagy legóvárat építenek, szép időben pedig Zoo-csemegével etetik valamely állatkert vagy vadaspark lakóit.

Az előbbi történetben egy nagy embert láthattunk, úgymond az „ő idejét” megelőző élethelyzetben. De mi a helyzet egy ilyen szituáció fonákjával? Vagyis mi a helyzet akkor, ha egy nagy ember az „ő idejének” elmúltával kerül bele egy adott élethelyzetbe. Egy takaros kocsma szépen terített asztalánál, egy pohár jóféle vörösbor és egy darab ízletes sajt mellett rengeteg spekuláció születhet olyanféle fiktív elképzelésekről, hogy mit tenne a mai világunkban Szent István; Hunyadi János vagy fia, Mátyás; esetleg II. Rákóczi Ferenc. Aztán az eszmefuttatások során (és persze néhány pohárnyi nedű elfogyasztása után) egy kiábrándítóan józan elképzelés születne meg, mely arról szól, hogy valószínűleg nagyon nem találnák meg a helyüket itt. Ilyenféle elképzelések Mikszáth Kálmánt sem kerülték el. Egy tárcájában olyasvalakit képzel el saját korán kívül, akire, hogy úgy fogalmazzunk, nagyon sokféle politikai rendszer példaként mutatott. Az persze megint jó kérdés, mit tettek volna ezen politikai rendszer hívei, ha egyszer csak úgy ukk-mukk-fukk megjelent volna korukban az illető? Jól érzékelte ezt a problémát Mikszáth is.

Mikszáth Kálmán: Magyarország lovagvárai, Abonyi Zoltán rajzaival [Budapest], Fiesta, Saxum, 1996, 2 – Magyar Elektronikus Könyvtár

Hamvai-Kovács Gábor (Olvasószolgálati és Tájékoztatási Osztály)

A sorozat további részei: Második rész, Harmadik rész

A francia irodalom, az európai komédiarepertoár egyik legnépszerűbb szerzője, a dél-francia falu után művésznevet választó színházcsináló, akit így csak Molière-ként ismerünk, ragyogó gyöngyszem abban a klárisban, mely összefogja a hivatásos színjátszók által sok évezrede sikeresen vitt vígjátékhagyomány későbbi korszakait az antik mintákkal. Összeköti a formálódó polgári társadalom önmagára ismerő, magukon (is) nevető csoportjainak szórakoztatását az udvari elit irodalmi kánonjával, a barokk színház kifejezőeszközeit az éppen születőben lévő, felvilágosult szellemű új dramaturgiával. S mindezeken túl olyan láncszem és kapocs szerzőnk, aki (Shakespeare-hez vagy Csehovhoz hasonlóan) a magyar színi irodalomnak és a hazai karakterformáló színpadi hagyománynak is részévé vált darabjai fordítás- és színpadtörténete során.

Charles Desnoyer, Eugène Labat: Egy színész élete, színlap. Nemzeti Színház, 1842. június 3. – Színháztörténeti és Zeneműtár

A párizsi királyi kárpitos fia, Jean-Baptiste 1622. január 15-én jött világra, polgári elit nevelésben részesült a jezsuita kollégiumban (College de Clermont), latinul is olvasott, a filozófusok mellett antik auktorok, köztük a komédiaszerzők, Plautus, Terentius műveit is megismerte. Elvállalta a kollégium könyvtárának gondozását, első (elveszett) fordítását is ott készítette Lucretius, római filozófus De Rerum Natura című munkájából. 1640-ben apja címe és hivatala utódjaként beajánlotta XIII. Lajos udvarába, így találkozott a későbbi XIV. Lajossal (uralkodott 1643/1654–1715).
1643-ban szerelmével, Madeleine Béjart-ral és annak testvéreivel színtársulatot alapítottak L’Illustre Théâtre (Híres Színház) néven, mely azonban két év után csődbe jutott, Molière pedig az adósok börtönébe került. Apja kölcsöne mentette ki a rács mögül, hogy vándorszínészként járhassák tovább Franciaországot. Lyonban gyakran játszottak, s ott került kapcsolatba Corneille-lel és Racine-nal, akik azonban a drámaírás-színházcsinálás más útjait választották, mint a Molière vezette társulat. 1858-ban Párizsban, a Louvre színházában sikerrel mutatkoztak be és elnyerték a Troupe de Monsieur (a király fivérének társulata) címet. Az együttes ekkor összeolvadt az egyik ismert párizsi olasz commedia dell’arte társulattal. 1659 novemberében mutatták be a Petit-Bourbonban Molière első sikerdarabját, a Kényeskedőket.

Oláh Gusztáv: Kényeskedők, díszlettervvázlat, cca. 1917 – Színháztörténeti és Zeneműtár. Limbus OG 51/5

További udvari sikerek után 1662-ben a Théâtre Palais-Royalba költözött a társulat, s a Nők iskolájával, valamint a direktor különös házasságával meglehetős vihart keltett. (Elvette ugyanis Madeleine Béjart titkolt kapcsolatból született lányát, akit az asszony húgának gondolt.)
Jeles udvari támogatók és ellenfelek, irodalmi-színházi vetélytársak és pártoló mecénások csaptak össze Molière és társulata feje fölött, különösen, miután 1664-ben Verailles-ban sor került a Tartuffe bemutatójára. A király felfüggesztette a Tartuffe, és betiltotta a következő mű, a Don Juan vagy a kőszobor lakomája előadásait, de a társulat kincstári támogatását fönntartotta.

Molière: Tartuffe, színlap. Nemzeti Színház, 1848. július 27. – Színháztörténeti és Zeneműtár

Molière a szórakoztató, könnyed polgári komédiák után mélyebb emberi és társadalmi problémákra reflektáló műveket írt és mutatott be, s ezek nehezebben találtak utat a közönséghez (A mizantróp, Amphitryon, Dandin György vagy a becsapott férj). A fösvény azonban ismét nagy sikert hozott. Molière Lullyvel, az udvari zeneszerzővel társulva zenés darabokat is írt, például Az úrhatnám polgárt vagy a Psyché című tragikus balettet.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Az 1670-es évtized elején betegségei és Madeleine Béjart halála miatt Molière egyre nehezebben írt és játszott, de ekkor született művei közül a Scapin furfangjai, a Tudós nők vagy a Képzelt beteg fogadtatása korábbi sikereit is szinte fölülmúlta. Ez utóbbi komédiája egyik, 1673 eleji előadásán a színpadon lett rosszul, s néhány órával később meghalt. Mivel színészeket nem temethettek megszentelt földbe, özvegye, Armande és XIV. Lajos közbenjárása ellenére is csak éjszaka búcsúztathatták. Hamvait azonban 1792-ben a Panthéonba, majd 1817-ben a Père-Lachaise temetőbe helyezték át.
1677-ben királyi rendelet egyesítette Molière tárulatát a Bourgogne-színházzal, s így jött létre a francia nyelvű hivatásos (később nemzeti) színház állandó együttese, a Comedie Française.

Molière legsikeresebb művei komédiák, melyek a közönség szórakozás iránti igényét a legkorszerűbben elégítették ki. Az antik komédia témái, dramaturgiája volt az alapja (s máig az) e hagyománynak, mely egyszerű, de mindig működőképes eszköztárral szolgálja a nevettetést. A jellem- és a helyzetkomikum forrásai lényegüket tekintve legalább 2300 éve változatlanok, a dramaturgiai felszín és az elsődleges humor alatt-mellett azonban – a drámai szövegigény erősödésével – megjelenik több rétegnyi gondolatiság, kritikus ábrázolás, szatirikus, ironikus, később abszurd és groteszk elem. A késő barokk polgári komédia szereplői már nem pusztán a commedia dell’arte – szintén évszázadok során – állandósult típusainak (tipi fissi-inek) vonásait őrzik, hanem plasztikusan jelenítenek meg kortárs (szinte realisztikusan, nem fekete-fehéren ábrázolt) alakokat – a nézők-olvasók szomszédait és ismerőseit. Molière a kapocs, a közvetítő Plautus, a commedia dell’arte (és a 20. századra művészidollá nemesült szolgafigura, Arlecchino), valamint a finomabb, összetettebb humorral operáló 19. századi romantikus és realista, majd a későbbi virtuóz vígjátékdramaturgia (pl. Molnár Ferenc), a börleszk, a kabaré, a groteszk közt.

Molière: A fösvény, színlap. Nemzeti Színház, 1848. április 17. – Színháztörténeti és Zeneműtár

A könnyedebb vagy komolyabb, társadalmi mondandóval is bíró komédiák mellett Molière írt úgynevezett misztériumjátékokat, azaz antik mitológiai vagy filozófiai témákat a klasszicizmus szellemében megújító, párizsi közegbe helyező színjátékokat, késő-barokk operák librettóit, balettek szüzséjét és karaktereit. De elsősorban színházcsináló volt, dramatikus szövegeit nem olvasásra, hanem színpadra szánta, a színházban ugyanis a kor olvasóközönségének sokszorosát érhette el.
Invencióit, újításait a színpadi gyakorlat igazolta: karaktertípusai közt megjelent a rezonőr, a cselekben és intrikában művész szobalány, komédiái nevetségessé válásra és bukásra ítélt (szinte tragikus, de legalábbis tragikomikus) alakjai kevés kivételtől eltekintve kisemberek, nem hasonlítanak a korábbi vagy a későbbi stíluskorok drámai hőseire. A vándorszínészet gyakorlatában Molière sokszor azonos vagy hasonló nevet viselő alakjai új, polgári típusokat foglaltak szerepkörökbe, melyek részben máig, de legalábbis a 19. század közepéig működtek a szószínpadokon, a zenés műfajok pedig egészen napjainkig őrzik ezt a szerepkörhagyományt. Többször alkalmazta a cselekmény lezárására, pozitív végkifejlet nagy fordulattal történő elérésére a fogalomként szintén a görög drámákból örökölt, de immár nem technikai, hanem dramaturgiai eszközt, a deus ex machina megoldást.
A magyar nyelvű iskolai és hivatásos színjátszók már a 18. század végén játszani kezdték Molière darabjait, s a fordítóknak, a színészeknek, rendezőknek köszönhetően jól ismert és kedvelt, szinte hazai szerzőként jelent és jelenik meg a repertoáron. (A fordítók között Kazinczy Ferenc, Döbrentei Gábor, Szász Károly, Arany László, majd Paulay Ede, Hevesi Sándor, azután Kosztolányi Dezső, Gábor Andor, Heltai Jenő, később Illyés Gyula, Vas István, Szabó Lőrinc, Mészöly Dezső, Hubay Miklós, Petri György szerepelnek.)

Molière: Botcsinálta doctor (Kazinczy-fordítás), színlap. Nemzeti Színház, 1842. július 24. – Színháztörténeti és Zeneműtár

A Molière alakja ihlette színház a színházban típusú művek is gyakran kerülnek közönség elé nálunk, s nemcsak a Bulgakov írta Molière avagy az álszentek összeesküvése, illetve az Őfelsége komédiása vagy az ennek nyomán Vajda János szerezte és 2021-ben bemutatott A képzelt beteg avagy őfelsége komédiása című opera, hanem a Spiró György által a lengyel nemzeti színjátszás születésének idejére lokalizált (s a magyar színház- és politikatörténettel párhuzamokat mutató) metaforikus és többsíkú Molière-reminiszcencia, Az imposztor (1983), vagy a Parti Nagy Lajos 2015-ös kötetébe összegyűjtött Molière-átiratok is. A közelmúlt magyar színpadi nagyjai közül Hevesi Sándor, később Major Tamás kötelezte el magát talán a leginkább Molière-rel mind színészként, mind rendezőként-fordítóként és színészpedagógusként.

Sirató Ildikó (Színháztörténeti és Zeneműtár)

A fejedelmi esküvők és házasságok máig izgalomba hozzák még a demokratizálódott népeket is, pedig ezek egyre inkább magánéleti – ad absurdum szerelmi – döntések, és a politika egyre kevesebb befolyással van rájuk. Az, hogy az így létrejövő házasságok hogyan formálják a politikát és a közbeszédet, más lapra tartozik. Az 1500-as évek elején viszont az ifjú Jagelló Lajos és Habsburg Mária házasságkötése még sokkal inkább két uralkodócsalád politikai szövetségének jelképe volt, mint két ember szerelmének megünneplése és összetartozásának egyházi megáldása. Ez különösen akkor érthető meg jól, ha ötszáz évnél is mélyebbre merülünk a múltba, abba a korba, amikor a házasulandó felek még csak huncut gondolatok sem voltak.
A középkori Európa jelentős középhatalmára, a Magyar Királyságra az Árpád-ház kihalása óta kapzsi szemekkel néztek az olyan befolyásos európai uralkodóházak is, mint az Anjouk, a Luxemburg-ház, majd a Jagellók és természetesen a Habsburgok. A területileg egységes középkori állam Hunyadi Mátyás uralkodása alatt még utoljára büszkélkedhetett nemzeti királlyal, ám az Igazságos halála (1490) utáni trónviszályokban már csak az országon kívül álló erők léptek fel a siker reális esélyével.
A Habsburgok már Mátyással megegyeztek arról, hogy ők öröklik a magyar trónt, ha a király törvényes örökös nélkül hal meg (Bécsújhely, 1463), erre alapozva lépett fel 1490-ben Miksa római király, egyúttal osztrák főherceg és burgund herceg a trónigénnyel. Viszont a magyar nemesség nagy része a lengyel uralkodóházból származó Jagelló Ulászló cseh királyt támogatta, aki végül komoly pénzösszeg és a Mátyás osztrák hódításairól való lemondás árán megszerezte a királyságot, ám továbbra is azzal a feltétellel, hogy törvényes örökös híján a Habsburgokra hagyja a trónt (Pozsony, 1491).
Ulászlónak azonban több gyermeke is született, Anna 1503-ban, majd Lajos 1506-ban. Mivel így a két uralkodóház patthelyzetbe került, és a déli török veszély is egyre inkább közös fellépést sürgetett, 1506-ban rivalizálás helyett a szövetség mellett döntöttek, és kölcsönös örökösödési, majd házassági szerződéseket kötöttek. Mivel 1515-re nyilvánvaló lett, hogy Ulászló és Miksa is kormányzásra alkalmas utódot támasztottak, a szövetséget erősebb alapokra helyezték, az egyik német-római császári unoka (Károly vagy Ferdinánd) Anna magyar királylány kezét, a magyar trónörökös pedig Habsburg Máriáét kapta meg (Bécs, 1515. július 22.). Ekkor megtörténtek a formális házasságkötések is, mai szem számára meglehetősen bizarr módon: Lajos és Mária kilenc, illetve tíz évesen állt az oltár elé, az ugyancsak tíz esztendős Jagelló Anna pedig az ekkor 56 éves Miksa császárral, aki később kijelölendő unokája nevében mondta ki az igent, amely ebben a pillanatban talán számára volt a legboldogítóbb – szigorúan politikai szempontból. (Jagelló Anna férje végül I. Ferdinánd lett, akivel a korban ritka módon harmonikus, szerelmi házasságban éltek.)
Az eseménysorról, amelyen az érintett családok uralkodói rangú tagjai mind részt vettek – I. Miksa német-római császár, II. Ulászló és fia II. Lajos magyar és cseh királyok, valamint Ulászló öccse, I. Zsigmond lengyel király – több beszámoló is sajtó alá került, hogy híre és a részletei a szélesebb közönséghez is eljuthassanak.
Az egyiket, amelyből könyvtárunk Régi Nyomtatványok Tára három példányt is őriz, Johannes Cuspinianus humanista, császári diplomata és bécsi egyetemi tanár állította össze, amely nyilvánosan elérhető az interneten. Cuspinianus emlékirata a Dózsa-féle parasztfelkelés összefoglalásával kezdődik, majd a három uralkodó találkozóját ismerteti. A nem mindennapi esemény fényét olyan kísérőprogramok is emelték, mint a lóverseny Pozsonyban, lovas akrobata-bemutatók, zenés előadások és táncmulatságok. A bécsi vadasparkban pedig a királyi sarjak – Lajos, Anna és Mária – vadászaton vettek részt, ahol elejtettek egy dámvadat és egy szarvasünőt, ezeket pedig Lajos apjának, Ulászlónak ajánlotta fel.
Minderről egy másik könyvritkaság is beszámol, amely csak egy példányban van a birtokunkban, Apponyi Sándor gyűjteményének részeként. Ebben a német nyelvű kiadványban az ismeretlen szerző különös figyelmet szentelt a kongresszusra érkező uralkodók bevonulásának és kíséretének: több mint két oldalon sorolja fel a menet tagjait.
Minden egyes Darnach és Item kezdetű bekezdés a felvonuláson résztvevő személyeket, csoportokat jelöl. A pompázatos menet második felében haladt a lengyel király (Darnach der Koenig von Pollandt…), mögötte pedig a császár Ulászló magyar királlyal az oldalán (Darnach K[aiserliche] M[ajestät] … neben jm Koenig vo[n] Huengern…).

Newe Zeytung: wie unnd welcher Gestalt Keyserliche Maiestat mit sampt den Königen von Hungern und Polen am Sechzehenden Tag Julii Tausent Fünfhundert fünfzehene zu Wien eingeriten ist und sich aldo verloufen hat, Nürnberg, Friedrich Peypus, 1515. a4v–a5r. Jelzet: App. H. 2524 – Régi Nyomtatványok Tára

Ezeknek a kezdetleges médiumoknak, a röplapoknak a megjelenésével egyszerre próbálták az olvasóközönség igényeit kielégíteni, és az analfabéta tömegeket is tájékoztatni különböző illusztrációk segítségével. Az aprólékos rézmetszetek elterjedése előtt a kezdetlegesebb – ám gyakran nem kevésbé művészi – fametszetek szolgáltak a képi információ közvetítésére. Mindkét röplap kiadója I. Miksa fametszett, császári címerét helyezte el a címoldalon, ezzel is utalva arra, hogy uruk, a császár szempontjából fontos eseményről tudósítanak.
Cuspinianus latin nyelvű, így nemzetközi olvasókra is számot tartó művére részletesen kidolgozott császári címer került, (kétfejű sas, mellén a Habsburg-családi azaz osztrák főhercegi, illetve a burgund hercegi címer elemeit tartalmazó hasított pajzzsal), rajta a császári koronával, alatta az ugyancsak burgundiai alapítású, de 1477 óta a Habsburg-dinasztia családi rendjének számító Aranygyapjas-rend jelvényével; ezeken kívül fentről lefelé, balról jobbra látható az Osztrák Főhercegség, Stájerország, Karintia és a Krajnai Hercegség címere:

Röpl. 21/1. péld. – Régi Nyomtatványok Tára

A német nyelvterületen (Nürnbergben) készült röplap kiadója a nyelvválasztással csak a helyi, délnémet olvasóközönséget célozta meg, és egyszerűbb, csak I. Miksa császári címerét szerepeltette a címlapon arany mezőben lebegő fekete kétfejű sas, mellén a Habsburg-családi címerrel:

Newe Zeytung: wie unnd welcher Gestalt Keyserliche Maiestat mit sampt den Königen von Hungern und Polen am Sechzehenden Tag Julii Tausent Fünfhundert fünfzehene zu Wien eingeriten ist und sich aldo verloufen hat, Nürnberg, Friedrich Peypus, 1515. a1r. Jelzet: App. H. 2524 – Régi Nyomtatványok Tára

A királytalálkozótól még persze hosszú út vezetett II. Lajos és Mária házasságának gyakorlati megvalósulásáig, az ara 1521 nyaráig nem is járt Magyarországon. Királynévá ez év december 4-én koronázták, majd 1522. január 13-án, éppen ötszáz évvel a mai nap előtt, az esküvői ünnepségre, lényegében egy lakodalomra is sor került Budán. Sajnos az eseményről kevés forrás áll a rendelkezésünkre, azonban egy sajátos levélről érdemes szót ejtenünk. II. Lajos ugyanis, amint barátok közt, inter amicos, szokás, 1521. december 20-án kelt díszes kivitelű, pergamenre készült meghívóval a velencei dózsét is invitálta a lakodalomra. A Buda–Velence út megtétele ekkoriban a futárok bő két hetét vette igénybe, a levélben pedig szerepel az esküvő időpontja is, a következő január 13-a. Kicsit utánaszámolva nyilvánvaló, hogy a dózse akkor se ért volna időben az esküvőre, ha a budai követe, Lorenzo Orio azonnal értesíti a meghívásról. Persze a dózse megjelenésére való reális igényről nem volt szó, mindenki tudta, hogy az államfő személyesen nem fog eljönni, ezért a követ sem sietett a levél továbbításával, csak 1522. január 3-án küldte el azt rendes jelentésével együtt a lagúnák városába. A meghívóból magából ugyanez tükröződik vissza, hiszen II. Lajos titkára eleve úgy fogalmazott, hogy a dózse követe útján képviseltesse magát:

Sajnos a velencei középkori levéltár nagy része tűzvész áldozata lett, de a 16. század elején élt a városban egy grafomán történetíró, Marin Sanudo, aki lemásolta a levelet naplójába és ő jegyezte fel azt is, hogy pergamenre írták.
Mivel a velencei krónikás a városköztársaságba érkező jelentéseket, diplomáciai iratokat és leveleket többnyire tartalmi kivonatban rögzítette, és csupán néhány esetben, a legfontosabbakkal tett kivételt, II. Lajos meghívójának teljes szövegű lejegyzése mutatja e levél reprezentatív fontosságát. Ugyanerre mutatnak a levél ismertetésének körülményei. Ugyancsak Sanudo naplójából ismert, hogy a magyar király meghívója január 27-én, tehát két héttel az esküvő után érkezett meg Velencébe, ahol a Budán állomásozó velencei követ jelentéseivel együtt felolvasták a Nagytanácsban és a Szenátusban is. Ez jelzi, hogy a szövetséges magyar király esküvője olyan jelentőségű történés volt, amely joggal érdekelte a velencei patríciusok széles körét – akik a törvényhozó Nagytanácsban foglaltak helyet –, továbbá a politikai vezetés csúcsát is, akik a dózse végrehajtási, törvényhozási tanácsadó testületét, a Szenátust alkották.
Azonban mind a meghívó szövegéből, mint Sanudónak az ezzel egyidejűleg befutott követjelentésről készült kivonatából nyilvánvaló, hogy a háborús események, az oszmán hódítás sötét árnya elnyomta a lakodalom fényét, Orio követ leginkább a törökveszéllyel foglalkozik jelentésében. Ez érthető is, hiszen alig fél éve, augusztus 29-én vették be Nándorfehérvárat a törökök, a Duna déli szakaszának befagytával pedig aggódtak Budán – a jelentés szerint –, hogy a törököknek lehetőségük nyílik átcsapni a magyar területekre. (Marin Sanudo: I diarii, vol. XXXII, s.a.r.: Nicolò Barozzi, Guglielmo Berchet, Federico Stefani, Venezia, Visentini, 1892, col. 418.) De ez már egy másik történet...

Felhasznált irodalom:

• Habsburg Mária, Mohács özvegye, szerk.: Réthelyi Orsolya, F. Romhányi Beatrix, Spekner Enikő, Végh András, Budapest, Budapesti Történeti Múzeum, 2005.
• Marin Sanudo: I diarii, vol. XXXII, s.a.r.: Nicolò Barozzi, Guglielmo Berchet, Federico Stefani, Venezia, Visentini, 1892.
• Enikő Spekner: Die Geschichte der habsburgisch-jagiellonischen Heiratsverträge im Spiegel der Quellen, in: Maria von Ungarn. (1505–1558). Eine Renaissancefürstin, szerk.: Martina Fuchs, Orsolya Réthelyi, Münster, Aschendorff Verlag, 2007. 91–102. (Geschichte in der Epoche Karls V., 8.)

Szovák Márton (Régi Nyomtatványok Tára)

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre egyet-egyet blogunkban. A hetvenkettedik részben Szemerédi Ágnes „A fényképészet úttörői” című alsorozatában Weinwurm Mátyás és fiai fényképészeti tevékenységének bemutatását folytatja.

A legjobbak a portréfényképezés mellett a szakma legkülönlegesebb és legnehezebb területeit is meghódították. A város- és tájfényképezéssel, a műtárgyak és műemlékek felvételével és sokszorosításával is foglalkozó szakfényképészeknek köszönhetjük a műtermek negyedik, ipari tevékenységet végző típusát. Sokszorosító helyiségekkel ellátott, saját és idegen fényképek, grafikák, képeslapok és egyéb papírneműk nyomtatásával foglalkozó műintézetek jöttek létre; ilyet üzemeltett Weinwurm Antal és később az ő fiai is.
A nemzeti bibiliotéka Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtárának gyűjteményében található néhány Weinwurm által készített képeslap is.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Gyakran örökítette meg a századfordulós városok fejlődését, köztük Budapest metropolisszá fejlődését is. Megörökítette a régi belváros bontását is. Szerepeljen itt két példa.
A Vasárnapi Ujságban jelent meg 1895-ben egy fénykép a Károly körút és a Kossuth Lajos utca sarkán (ma Astoria) található épületekről, amelyen látható az éppen elbontásra kerülő régi épület.

A Budapesti belváros építkezéseiből. Új épületek a Károly-körút és Kossuth-utcza sarkán. In: Vasárnapi Ujság, 42. évf., 32. sz. (1895. augusztus 11.), 521. – Elektronikus Periodika Archívum

Szintén e napilap közölte fényképét Petz Samu műépítész által tervezett Buda első református templomáról (Szilágyi Dezső tér).

A budai új református templom. In: Vasárnapi Ujság, 43. évf., 14. sz. (1896. április 4.), 219. – Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása: Digitális Képarchívum

Weinwurm munkásságának köszönhetően maradt fenn illusztráció az augusztus 20-i körmenetről. A Vasárnapi Ujság így számol be a körmenetről:

A Szent-István-napi körmenet Buda várában. In: Vasárnapi Ujság, 42. évf., 34. sz. (1895. augusztus 25.), 561. – Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása: Digitális Képarchívum

1896 októberében jelentős eseményről cikkeztek a napilapok, elkészült ugyanis Budapest második hídja, a Ferenc József híd (mai Szabadság híd). A Vasárnapi Ujság két számában is jelent meg Weinwurm-fénykép az újonnan, Feketeházy János hídépítő tervei alapján elkészült monumentális alkotásról.

• 
• 

1897-ben Weinwurm Antal az Iparművészeti Múzeum harmadik emeletén akart létrehozni egy olyan nagyszabású műtermet, ahol különböző sokszorosítási technikákkal is foglalkozhatott volna a fényképezés mellett. Az építkezés érdekessége, hogy a műterem vasból készült fedélszékének költségét elfelejtették beépíteni a kiadások közé. Az Országos Iparművészeti Múzeum és Iskola Építési Bizottsága pótlólag 5000 forint sürgős átalányösszeget kért ezeknek a munkálatoknak az elvégzésére, és az összeg kamatainak fedezetét Weinwurm műterembérleti díjába (évi 1200 Ft) akarták beépíteni. A műteremhelyiség bérleti jogát végül nem ő kapta meg, amit minden bizonnyal veszteségnek könyvelt el a fotográfus. Tervezett műterme 416,36 négyzetméteres alapterülettel épült volna föl, egy rendkívül impozáns és szép épületben.
1897. január 3-án az Ország-Világ című lapban a folyóirat kiadóhivatalának munkatársairól érdekes felvétel jelent meg.

Így küldjük postára hetenkint az Ország-Világot. In: Ország-Világ. 18. évf., 1. sz. (1897. január 3.), 14. – Törzsgyűjtemény

Weinwurm járt bent az 1897-ben újonnan megnyílt, Petz Samu műépítész tervei alapján készült Központi Vásárcsarnokban. Az akkor átadott Ferenc József híd szomszédságában épített vásárcsarnok mozgalmas életéből Weinwurm a sajtóban megjelent fényképe a halárusító részt ábrázolja.

A halárusító helyek a Központi Vásárcsarnokban a király látogatásakor. In: Vasárnapi Ujság, 44. évf., 23. sz. (1897. június 6.), 369. – Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása: Digitális Képarchívum

Weinwurm Mátyás 1897 hunyt el. Gyászjelentését könyvtárunk gyászjelentés-gyűjteménye őrzi. Érdekes, hogy a sajtóban szereplő képek mind Antal neve alatt vannak jegyezve, édesapja, Mátyás munkái saját néven nem szerepelnek sehol, feltehetően a háttérben, a fiai mellett munkálkodhatott. Az 1870-es években Mátyás zömmel portrékat készített – Weinwurm és Fia, Fiai verzójú portréfelvételek maradtak ránk. Városképeket az 1870-es évek közepétől Weinwurm Testvérek néven adtak ki, már a fiai.

• 
• 

A nemzeti könyvtár Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtára őrzi a Minták Weinwurm Antal Fényképészeti és Cinkográfiai Sokszorosító Műintézetéből című díszes szecessziós albumot. (1901 körül) A bevezetőből kiderül, hogy a művész üzleti megrendelésre vállalja horgany, sárga- és vörösréz klisék előállítását is, különös figyelmet fordítva a háromszínű autotypia módszerére, melyet Weinwurm honosított meg hazánkban.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

1899 novemberében avatták fel az új Országos Tiszti Kaszinó épületét, melyről az Ország-Világ számolt be. A Váci utcában található helyszín a második világháborúig szolgálta a tiszti állomány művelődését és helyet adott a társasági eseményeknek is.

• 
• 

Weinwurm jóvoltából maradt fent kép a Városház téri régi városháza tornyos épületéről, valamint megörökítette az utolsó tanácsülést is az 1900-ban lebontott régi épületben. A Vasárnapi Ujságban szerepelnek Weinwurm fényképei a Steindl Imre által tervezett új városháza közgyűlési terméről és a lépcsőházról is.

• 
• 
• 
• 

 Számos neves fotográfus mellett részt vett a Magyar Nemzeti Múzeum és az Országos Széchényi Könyvtár alapításának 100. évfordulója alkalmából rendezett ünnepségen is. A jubileumról készített képei a Vasárnapi Ujság és az Ország-Világ folyóirat cikkeit is illusztrálták.

• 
• 

1902-ben Budapesten rendezték meg a Szállodások és Vendéglősök Nemzetközi Kongresszusát. A Szállodások Nemzetközi Egyesületének eseményétől várták az idegenforgalom növekedését is. Az újságcikkek szerint pazar ünnepi díszbe öltözött Glück Frigyes (1858–1931) Pannónia szállodája, valamint a Drechsler-féle kávéház és több étterem is az Andrássy úton. Az Ország-Világ folyóiratban publikálták Weinwurm kliséjét az eseményen részt vett tagokról.

Szállodások és vendéglősök budapesti nemzetközi kongresszusának tagjai. In: Ország-Világ, 23. évf., 40. sz. (1902. október 5.), 800. – Törzsgyűjtemény

1903-ban dokumentálta az újonnan épült Erzsébet hidat is. A négy és fél év alatt elkészült hidat október 10-én délelőtt nagy ünnepség keretében avatták fel. A megnyitás alkalmával éjfélig ingyen lehetett átmenni, akkor még ugyanis a Pestről Budára iparkodóknak hídpénzt kellett fizetniük.

Az október 10-én felavatott Eskü-téri Erzsébet-híd. In: Ország-Világ, 21. évf., 41. sz. (1903. október 11.), 813. – Törzsgyűjtemény

1904-ben nagyszabású csoportképet készített a III. Nemzetközi Tűzoltó Kongresszus tagjairól. Az esemény célja az volt, hogy hazánk tűzrendészetét megismerjék minél többen, külföldön is. A kongresszus fővédnöke Habsburg-Lotharingiai József Ágost (1872–1962) királyi főherceg volt. Weinwurm a kongresszus tagjait a királyi Várkertben örökítette meg.

A budapesti nemzetközi tűzoltó kongresszus tagjai a budai királyi várkertben. In: Ország-Világ, 25. évf., 35. sz. (1904. augusztus 28.), 696. – Törzsgyűjtemény

Megörökítette Jókai Mór 1904-ben zajlott nagyszabású temetési körmenetét. Dokumentálta a halottaskocsit, valamint készített klisét Somló Sándor (1859–1916), a Nemzeti Színház igazgatójának ünnepi beszédét hallgató tömegről, továbbá a Magyar Nemzeti Múzeumnál gyülekező népről is.

• 
• 
• 
• 

1906-ban dokumentálta II. Rákóczi Ferenc, Zrínyi Ilona és Rákóczi József, Thököly Imre hamvainak hazahozatalát is és a díszmenetet Budapesten. A díszmenet után Rákóczit és társait a Szent István-bazilikában, Thökölyt a Deák téri templomban ravatalozták fel. Az ünnepi menet után másnap, október 29-én szállították át a hamvakat Kassára és Késmárkra.

• 
• 
• 

 Az 1906-ban megrendezett milánói világkiállítás magyar csarnoka, pavilonja, a kiállítás többi részével együtt a megnyitás után egy hónappal teljesen leégett. A tűzeset előtt Weinwurm Antal a helyszínen megörökítette a kiállított műtárgyakat, mint például Simai Imre szobrász munkáit, illetve a berendezett enteriőröket is.

• 
• 

A Károly utcai műterem mindvégig fennmaradt a mai Bárczy István utcában. A Károly utcát 1913-ban nevezték át Kammermayer utcává. A műterem és műhely itt működött később is. A műtermet és műhelyt a cégbírósági iratok szerint 1911-ben jegyezték be mint fényképezési és horganyedzési üzletet a Kamermayer Károly utca 5. szám alatt.
Weinwurm Antal 73 évesen, 1918. július 9-én hunyt el a Ráday utca 40. szám alatt. A Központi Értesítő tudósítása szerint 1925. június 4-én Weinwurm Antal elhalálozása miatt a cégbejegyzés megváltozott, így az egyéni vállalkozásból közkereseti társaság lett. Fia, Weinwurm Lajos Géza és Koblinger Ignác tulajdonosok jegyezték az új üzletet, amely azonban megtartotta a vállalkozás nevét és így még 1939-ben is id. Weinwurm Antal neve alatt Fotográfiai és Cinkográfiai cégként szerepelt.
Weinwurm Antal kiemelkedő tevékenységet végzett a fényképészet terén, munkájáért több kitüntetést is kapott: 1885-ben a Budapesti Országos Kiállításon nagyérmet, 1896-ban az Ezredéves Országos Kiállításon millenniumi nagyérmet kapott. Munkáját elismerték az 1873-as bécsi világkiállításon, 1899-ben Brüsszelben és Barcelonában, 1901-ben pedig Párizsban is.

Felhasznált források:

• Familysesarch adatbázis
• Budapest Főváros Levéltára hagyatéki ügyek adatbázisa
• Steinbach István közjegyző okirata. Budapest Főváros Levéltára. Jelzet: HU BFL-VII.175-1888-0678. In: Hungaricana. Levéltári iratgyűjtemények
• Adress-kalender von Pest, Ofen und Alt-Ofen, 1871–1872, 1873, 1878. In: Hungaricana. Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár. Címjegyzékek
• Farkas Zsuzsa: Festő-fényképészek, 1840–1880, Kecskemét, Magyar Fotográfiai Múzeum, 2005.
• Minták Weinwurm Antal Fényképészeti és Cinkográfiai Sokszorosító Műintézetéből, Budapest, Weinwurm Antal, [ca 1901].
• Weinwurm Mátyás-nekrológ. In: Magyar Fényképészek Lapja, 1897. február.
• Szilágyi Gábor: Magyar fotográfia története. A fémképtől a színes fényképig [sic!], Budapest, Magyar Filmintézet, 1996.
• Vasárnapi Ujság, 1882. november 12.; 1888. május 20.; 1892. június 12.; 1892. augusztus 7.,; 1892. október 9.; 1895. május 19., 1895. augusztus 11., 1895. augusztus 25., 1896. április 4.; 1896. október 4., 1896. október 11.
• Vasárnapi Ujság, Képes folyóirat, 1892. 12. kötet.
• Ország-Világ, 1894. április 8.; 1894. szeptember 30.; 1894. december 23.; 1897. január 3., 1897. június 6.; 1899. november 26.; 1900. március 4.; 1900. július 29.; 1902. október 5.; 1902. november 30.; 1902. december 7.; 1903. október 11.; 1904. május 15.; 1904. augusztus 28.; 1906. augusztus 26.; 1906. november 4.
• Az Ujság, 1943. október 16.
• Független Budapest, 1907.
• Emlékkönyv, melyet Magyarország ezeréves fennállása ünnepén közrebocsát a hazai cziszterczi rend, [szerk. Békefi Remig], [Budapest], [Hornyánszky], [1896].

Szemerédi Ágnes (Főigazgatói Kabinet)

A fényképészet úttörői című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész; 56. rész; 57. rész; 58. rész; 59. rész; 60. rész; 61. rész; 62. rész; 63. rész; 64. rész; 65. rész; 66. rész; 67. rész; 68. rész; 69. rész; 70. rész; 71. rész; 73. rész; 74. rész; 75. rész; 76. rész; 77. rész; 78. rész; 79. rész; 80. rész; 81. rész

 

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre egyet-egyet blogunkban. A hetvenegyedik részben Szemerédi Ágnes „A fényképészet úttörői” című alsorozatában Weinwurm Mátyás és fiai fényképészeti tevékenységét mutatja be.

A 19. század második felétől a fényképészeti eljárások fejlődésének köszönhetően a fényképek nyomtatása, tömeges méretű és igényes sokszorosítása a legkülönbözőbb fotómechanikai eljárások segítségével történt, úgy, mint a fénynyomat, a fotólitográfia és a cinkográfia. A módszerek alapjában véve a nyomóforma anyagában különböztek egymástól (üveg, kő, cink). A különböző eljárások elsajátítása és sikeres alkalmazása nem csekély tőkeerőt, üzleti szellemet és fényképészeti jártasságot igényelt a művészektől. A modern nyomóformákkal (klisékkel) való sokszorosítás előtt a vonalas képek és rajzok másolására a rézmetszetet, a litográfiát és a sokáig kedvelt heliogravürt alkalmazták. Ez utóbbi réz- vagy egyéb érclemezzel készült nyomatot jelentett.
A cinkográfia módszerét a német H. W. Eberhard fedezte fel 1804 körül Magdeburgban. A horganyvéset, horganylemez-maratás módszerét már a 19. század második felében több műteremben és műintézetben használták, aminek segítségével gyorsan lehetett nyomdalemezeket előállítani, ezek a rajzokat meglehetős pontossággal hozták elő. A cinkográfia módszerének egyik ismert képviselője Weinwurm Mátyás és fiai voltak.
Weinwurm Mátyás (1813–1897) a második művésznemzedék (1860–1880) festő-fényképész társaságának tagjai közé tartozott Barabás Miklóssal (1810–1898), Borsos Józseffel (1821–1883), Gondy Károllyal (1830–1909) együtt. Weinwurm Mátyás 1813-ban született a mai szlovákiai Poprád város Strázsa településrészén Weinwurm Antal és Stekin Anna gyermekeként.
Weinwurm tizenhat éves korában, 1829-ben iratkozott be a bécsi akadémiára a rézmetszők szakosztályába. Fia, Antal, a későbbi ismert fényképész Reindorfban (ma Bécs egyik külső kerülete) született 1845-ben.
A Magyar Fényképészek Lapjában közölt 1897-es nekrológ szerint 1853-ban Folnesics bécsi festőművész és fényképész növendéke volt, sokat tanult mesterétől és később, mint első asszisztens vezette annak műtermét. 1859 és 1861 között Ludwig Angerernek (1827–1879), az első bécsi fotóműhely megalapítójának és I. Ferenc József császár és király udvari fényképészének az asszisztense volt; az általuk használt fotóeljárást is elsajátította. 1861-től Pesten a magát szintén akadémiai festőként és fényképészként hirdető Pesky Edénél (1835–1910) segédmunkásként dolgozhatott. A nekrológ szerint 1864-ben önállósította magát a Károly utcában, a Károly kaszárnya épületében és 1865-től működött együtt fiaival, Antallal és Ferenccel. A korabeli címtár, az Adress-kalender von Pest, Ofen und Alt-Ofen először 1871–1872-ben említi Mátyást mint fotográfust, a jegyzék a Keresztutcába jegyezte be műtermét. Weinwurm Mátyás az 1870-es évektől foglalkozott horganyvésetek (Zinkographie) előállításával, a megemlékezés szerint ebből alakult ki Antal műintézete, amely akkor az első helyet foglalta el az országban. Pestre hozatta J. Buchan bécsi cinkográfust, aki megmutatta a klisékészítést a pesti munkásoknak.
Érdekesség, hogy a Gyógyászat folyóirat, 1869. december 25-i 52. számában olvasható, hogy Weinwurm Mátyás mint fényképész szabadalmi kérvényt adott be az általa feltalált légy- és rovarirtó papírra. 1873-ban az Adress-kalender von Pest, Ofen und Alt-Ofen szerint Mátyás, és fiai, Antal és Ferenc a Király utca 17-be és a 31-be is bejegyezte fotográfusként.
Műtermük kezdetben, az 1860–1870-es években portréfényképezéssel is foglalkozott. Szerepeljen itt néhány, Weinwurm Mátyás és fiai és Weinwurm testvérek nevével jelzett példa.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Budapest iparosainak 1877-es ismertetőjében az iparos művész csoportban kilenc mesterséget sorolnak fel, úgy mint faldíszítő, fametsző, fényképész, kártyafestő, képfaragó, szobrász, tajtékpipametsző, vésnök, üvegmetsző. A fényképészek között szerepelt többek között, Doctor Albert, Ellinger Ede, Gévay Béla, Klösz György, Kolics József, Koller Károly, Kozmata Ferenc, Liederhoffer Vilmos, Mayer György, Schöfft Károly, Schrecker Ignác, Sonnenschein Hugó, Straub József, Strelisky Lipót, Varságh János és Weinwurm Antal. 
Az Adress-kalender von Pest, Ofen und Alt-Ofen szerint 1878-ban együtt élt Mátyás, Antal és feltehetően nagybátyja, Ferdinánd a Király utca 31-ben. A jegyzék szerint itt és a Király utca 17. szám alatt is működhetett műtermük. Az említett jegyzék szerint 1881-ben Weinwurm K (Karl) und Söhne (Antal testvére) működtette műtermét a Károly utca 3. szám alatt. Fényképészként dolgozott tehát Antal, testvérei Károly és Ferenc, nagybátyja, Ferdinánd. Utóbbit néhány későbbi forrás Ferencként említi. Weinwurmék tehát feltehetőleg családi vállalkozásként működtek, a források szerint több különböző helyen, akár külső helyszínre is kitelepülve. Bizonyíték, hogy az egyik portréfénykép hátulján a Károly utca mellett szerepel a Király utcai cím is.
A következőkben Weinwurm Antalról írunk, bár megjegyzendő, hogy testvérei, később fiai is besegítettek a családi, először egyéni, később társas vállalkozásba. Weinwurm munkásságáról számos újság beszámolt. Többek között albumokat is készített.
1881-ben az Országos Nőipari Kiállítás rendező bizottságának tagjairól jelent meg egy album, amelyet gróf Zichy Jenőnek ajánlottak, ebben már Weinwurm Antal képei is megtalálhatók. Az album ma a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtárában található.
Az 1882-ben megnyílt Országos Könyvkiállításon több köz- és magángyűjtemény kincseit és külföldi intézményekből származó hungarikákat is bemutattak. A Széchényi-könyvtár gyűjteményéből hetvenkét Corvinát is láthatott a közönség, de megismerhették a magyar nyomdászat és könyvkötés fejlődését is. A kiállítást Ráth György (1828–1905) jogász, művészettörténeti író kezdeményezte Trefort Ágoston vallás- és közoktatásügyi miniszternél (1817–1888). Az említett kiállításon szereplő hungarikákról Divald Károly (1830–1897) és Weinwurm Antal fényképészek által készített 960 db fotográfia 2000 forintért került be a könyvtár Kézirattárába, így 1883-tól datálható külön a könyvtár fényképgyűjteménye. A fényképek kutatása folyamatban van.
A Vasárnapi Ujság beszámol arról is, hogy az esztergomi könyvtár is részesült ezekből a könyvekből:

A műtárgyakon kívül lefotografálta a Magyar Nemzeti Múzeum egykori könyvtárát is.

Weinwurm Antal: A Nemzeti Múzeum könyvtára. – Kézirattár. Facsimile gyűjtemény. – Digitális Képarchívum 

A Vasárnapi Ujság 1884. július 13-i számában rövid hír olvasható arról, hogy a Balaton-Egylet a magyar tenger minél szélesebb körben való megismertetése céljából Balaton-albumot fog kiadni, amely Weinwurm Antal fővárosi fényképész által felvett harminc darab fényképet fog tartalmazni. E képekből a Balaton-Egylet ötszáz példányt rendelt meg. Ugyanezt a hírt a Herkules 1884. július 22-i számában közölte, amely szerint az albumban nyolc kép Balatonfüredet, a füredi parkot, csarnokot, hajógyárt, vendéglőt stb., a többi kép pedig Tihanyt, Arácsot (ma Balatonfüred része), Csopakot, a csopaki püspöki palotát, Badacsonyt, Szigligetet, Balatonszentgyörgyöt, Keszthelyt, a szigligeti romokat, Alsóőrsöt stb. fogja ábrázolni. Az újság még azt is hozzátette, célszerű volna, ha az albumban egy pár lapot szentelnének a Balaton sportjának is, a yachtoknak, csónakversenyeknek, uszodának. A Fővárosi Lapok 1885. április 5-i számában beszámolt az album megjelenéséről, valamint arról, hogy Balatonfüred és környéke, a Yacht-flotilla, Tihany, Badacsony, Szigliget, Keszthely is szerepelnek benne. 1885 áprilisában a Budapesti Hírlap arról adott hírt, hogy az albumot meg lehetett vásárolni Weinwurm intézetében a Károly utcában.

1888. május 6-án tartották a negyvennyolcadik közgyűlést a Magyar Tudományos Akadémián. A sajtó május 20-án részletesen beszámolt a Trefort Ágoston vezetésével megtartott ünnepi gyűlésről. A cikket Weinwurm Antal fényképei díszítették.

• 
• 
• 

A cég az 1880-as években már prosperált, bár egyéni vállalkozás volt, mégis a számos segéddel működött. Egy közjegyzői okirat szerint Weinwurm Antal Ott Józsefet bízta meg a cég Cinkográfiai Osztály vezetésével egy éves időtartamra.
Az 1892. június 12-i Vasárnapi Ujságban részletes, képes beszámoló jelent meg az I. Ferenc József király koronázásának huszonöt éves évfordulója alkalmából rendezett ünnepségről. Az első olyan eseménynek számított hosszú idő után, amelyről különböző helyszínekről és különböző időpontokban több fényképész is tudósított. Szentkirályi Antal, Erdélyi Mór, Mai (Manó) és Társa fényképészek mellett Weinwurm fényképe is szerepelt az illusztrációk között.

A díszbandérium egyik csapata a budai Lánczhíd-téren, élén gróf Zichy Jenővel. In: Vasárnapi Ujság, 39. évf., 24. sz. (1892. június 12.), 416. – Elektronikus Periodika Archívum

Fényképész társaihoz hasonlóan ő is több napilapban több típusú reklámmal hirdette tevékenységét. A Vasárnapi Ujságban szerepelt az egyik legdíszesebb hirdetésével, de műhelyét reklámozta még az Ország-Világ folyóiratban is (1894, 1900). A Független Budapest lapból pedig szerepeljen itt egy későbbi, 1907-es reklám is.

• 
• 
• 
• 

1894-ben Klösz György mellett hivatalosan is részt vett Kossuth Lajos temetésén, ahol felvételeket készített. A ravatalról és a gyászoló tömegről készült fényképei a Vasárnapi Ujság április 8-i számában jelentek meg.

• 
• 

1894 decemberében az Ország-Világ újságcikke szerint Weinwurm tapasztalataival gyarapítja és tökéletesíti műhelyét, ezzel a képsokszorosítás a művészet magaslatára emelkedett. A hírlapirodalomban elterjedt az illusztrációk használata, ami a Weinwurm által a klisék sokszorosításra használt amerikai módszernek volt köszönhető.

1895-ben adták át közhasználatra a Városligetben a Park Klub azaz a mai Stefánia Palota épületét, amelyet szintén Weinwurm Antal örökített meg. Ez az épület az előkelő közönség nyári kaszinójaként nyílt meg.

• 
• 

A magyar honfoglalás ezredévi ünnepélyére készült monográfiák közül 1896-ban jelent meg Az Emlékkönyv, melyet Magyarország ezeréves fennállása ünnepén közrebocsát a hazai cziszterczi rend című munka.
A díszes kiadványt a Magyarországi Ciszterci Rend tiszteletére dr. Békefi Remig (Bröckl József, 1858–1924) ciszterci szerzetes, történetíró szerkesztette. A könyvben beszámolnak a rend tagjai történetükről, tanítói, lelkészi és gazdasági működésükről, rajzokkal szemléltetve a rend tevékenységét, művészi érzékük, tanügyi és gazdasági munkásságuk különböző megnyilvánulásait. A könyvben megemlékeznek Vajda Ödön (1834–1911) zirci apát szerzetes életéről és munkásságáról is. Vajda Ödönt 1891. április 2-án választották meg zirci apátnak. Irányítása alatt restaurálták az apátsági templomot, a rendház keleti szárnyára második emeletet építettek. Itt található most az Országos Széchényi Könyvtár műemlékkönyvtára is.
Az emlékkönyv részletesen beszámol a zirci apátság és templom történetéről is. A zirci intézmény a legnevezetesebb intézmények és templomok egyike hazánkban; az apátság kolostora hosszabb idő alatt épült és többször bővítették, kivált keleti szárnyát s az előtte levő kisebb épületet. Az 1840-es években készült a szép könyvtár, a reneszánsz kolostor, de a homlokzat s a kettős kőtorony csak az 1850-es években épült fel.
A könyv szerint a kötet képeinek „fényképi fölvételét Weber Márton ciszterci áldozópap s egri főgimnáziumi tanár szakavatottsága hozta létre.” A címlapot Benczúr Gyula (1844–1920) jeles festőművészünk tolla rajzolta meg, s Morelli Gusztáv (1848–1909) művészi keze metszette fába. Az egész Emlékkönyv művészi díszítése Háry Gyula (1864–1946) elsőrangú festőművész ízlésének s tehetségének alkotása. A képek autotypiai és cinkográfiai sokszorosítása Weinwurm Antal műgondjára vall. A könyvet a Hornyánszky cég nyomtatta.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Folytatjuk…

Szemerédi Ágnes (Főigazgatói Kabinet)

A fényképészet úttörői című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész; 56. rész; 57. rész; 58. rész; 59. rész; 60. rész; 61. rész; 62. rész; 63. rész; 64. rész; 65. rész; 66. rész; 67. rész; 68. rész; 69. rész; 70. rész; 72. rész; 73. rész; 74. rész; 75. rész; 76. rész; 77. rész; 78. rész; 79. rész; 80. rész; 81. rész

 

A ma a Köztársasági Elnöki Hivatalnak otthont adó Sándor-palota a Budai Várban és a Komárom‒Esztergom megyei Bajnán most felújított és december elején átadott Sándor‒Metternich-kastély őrzi emlékét a Sándor családnak és két különc, saját korukban Európa-szerte ismert tagjának.

1870-ben, a második császárság bukása után Paulina – rövid angliai kitérő után – visszatért Bécsbe, ahová férje egy évvel később követte. A hercegné nevét az osztrák fővárosban nemcsak különböző színházi előadások kapcsán emlegették rendszeresen, hanem más jótékonysági és kulturális kezdeményezések kapcsán is. A jótékony célú virágkorzót először 1886-ban rendezték meg. A virágdíszes hintók felvonulása mellett virágdobálás, zenei előadások, dísztorna, „velocipéd-verseny”, hölgyek vívása, szépségverseny, sörkiállítás és tűzijáték is szerepelt a virágünnep programjában. Az érdeklődés hatalmas volt, közel kétszázhetvenezer belépőjegyet adtak el. Néhány évvel később szervezték meg a bécsi nemzetközi zene- és színművészeti kiállítást, ahol különböző korok és földrészek zenei és színházi tárgyait láthatta a közönség. A hangszerek, partitúrák, kéziratok, jelmezek, kellékek, díszletképek, tervrajzok mellett hangversenyek és színházi előadások várták a látogatókat. A nagyszabású rendezvény egyik fő szervezője Metternich hercegné volt.

• 
• 
• 

Paulina korának meghatározó személyisége volt, akinek minden lépését figyelte a „jó társaság” és a nagyközönség is. Neve nemcsak a sajtóban, hanem kortársai visszaemlékezéseiben is sokszor feltűnik, számos rajz, festmény, karikatúra és fénykép készült róla. A leírások, jellemzések éppolyan sokfélék, mint a különböző képi ábrázolások, és nem hiányoznak közülük az anekdoták, kétes hitelű pletykák, híresztelések és hírlapi kacsák sem. Nagy valószínűséggel e kategóriába sorolható az a sajtóhír is, amely a hercegné Anastasia Kielmansegg grófnéval vívott párbaját taglalta az említett nemzetközi kiállítás idején. A fáma szerint a kardpárbajt 1892 augusztusában vívták Liechtensteinben. A híradások „hölgyek párbajáról” szóltak, azaz egy úgynevezett „emancipált párbajról”, melynek jellegzetessége az volt, hogy a hölgyek fedetlen felsőtesttel vívtak, nehogy egy esetleges sérülés során a párbajozó ruhájáról a sebbe kerülő textilszálak elfertőződjenek. Természetesen ilyen párbajokon kizárólag hölgyek vehettek részt. A hírt maga a hercegné cáfolta.
A század végén Paulinát számos családi tragédia érte. Alig öt év leforgása alatt elvesztette egyik leányát, férjét és egyik unokáját, majd másfél évtizeddel később másik fiúunokája is meghalt fiatalon. Nem sokkal Richard herceg halála után (1895) a hercegné engedélyt kért és kapott Ferenc József császártól és királytól, hogy felvegye születési nevét is, ettől kezdve a Metternich‒Sándor Paulina nevet és a két család együttes címerét használta.
Már édesapja halála után (1878) megörökölte Bajnát, és felújíttatta a kastélyt.

• 
• 
• 

A birtokai ügyeit figyelemmel kísérte; lovai, juhai, szarvasmarhái többször szerepeltek bécsi és hazai kiállításokon. Birtokain iskolát épített és különböző módon jótékonykodott. Rendszeres adományai mellett karácsonykor ünnepséget rendezett és ajándékokat osztott szét a gyermekek között. Bajnán is élénk társasági életet élt, megfordultak nála az előkelő társaság tagjai, régi – külföldi – barátai, ismerősei. A vadászatok mellett különböző ötletekkel, felvonulásokkal szórakoztatta vendégeit és a birtokán élőket.

A bajnai Sándor‒Metternich-kastély. Esztergom vármegye, Budapest, Országos Monografia Társaság (Borovszky Samu szerk.: Magyarország vármegyéi és városai) – Törzsgyűjtemény

Paulina sokszor és sokféle módon jótékonykodott, számos kezdeményezésben vett részt ötletadóként, fellépőként és adományozóként. Nemcsak a támogatottak köre volt széles, hanem leleményessége sem ismert határokat. Jótékonysági kezdeményezései közül kiemelkedik a bécsi poliklinika támogatása, amely annyira fontos volt számára, hogy a 80. születésnapjára szánt ajándékként a tisztelői, barátai az intézmény javára gyűjtöttek 80 000 koronát. A visszaemlékezései 1920-ban megjelent első kötetének bevételét is e célra ajánlotta fel. Emellett azonban számos további kezdeményezést támogatott. Szerepelt jótékony célú előadásokban, hangversenyt szervezett a bécsi konzervatórium javára, sorsjegyeket árult, pénzzel támogatta a szegedi árvízkárosultakat. Bajnán iskolát működtetett, a családoknak tűzifát ajándékozott, az I. világháborúban pedig gyermekmenedéket működtetett, hogy az anyák a háborúba vonult férfiak helyett elvégezhessék a mezei munkát.
Bár nem egy pletyka, híresztelés kapott lábra és jelent meg róla életében, és kortársai megítélése is vegyes volt, számos elismerés is érte. Köszönőlevelek, hálairatok, méltató újságcikkek mellett 1898-ban, trónra lépésének 50. évfordulóján, Ferenc József az Erzsébet-rend nagykeresztjét adományozta neki.
A hercegné visszaemlékezései két önálló kötetben jelentek meg. A gyermekkori emlékeket és kortársai portréit magában foglaló kötet 1920-ban németül, a francia évekről szóló azonban már csak a halála után, 1922-ben, franciául látott napvilágot (később többször is kiadták).
Metternich-Sándor Paulina 1921. szeptember 28-án, 85 éves korában hunyt el.

Metternich-Sándor Paulina szalonjában. In Szalon Ujság 1903. április 15., 3.

Az idézeteket a mai akadémiai helyesírás szabályai szerinti átírásban közlöm.

Válogatott irodalom:

• Madame Carette, née Bouvet: Souvenirs intimes de la Cour des Tuileries I, Paris, Ollendorff, 1889, 32‒33.
• Dede Franciska: Metternich-Sándor Paulina (1836‒1921). In Rostás Péter (szerk.): Az Ördöglovas kastélya: A bajnai Sándor-Metternich-kastély, Budapest, NÖF, 2021, 74‒109.
• Jules Gesztesi: Pauline de Metternich, Ambassadrice aux Tuileries, Flammarion, 1947.
• Emmanuel Haymann: Pauline de Metternich, La jolie laide du Second Empire, Perrin, 1991.
• Philippe Luez: Pauline de Metternich, L’éventail brisé, Payot, 2004.
• Princesse Pauline de Metternich-Sándor: Éclairs du passé (1859–1870), Amalthea-Verlag, Zurich-Leipzig-Wien, [1922]
• Princesse de Metternich: »Je ne suis pas jolie, je suis pire« Souvenirs (1859‒1871), Tallandier, 2008 (bevezető tanulmány és jegyzetek: Georges Poisson)
• Princesse de Metternich: Souvenirs d’enfance et de jeunesse, Plon, 1922 (a német nyelvű visszaemlékezés francia nyelvű fordítása)

Dede Franciska (Kutatási és Különgyűjteményi Főosztály)

A sorozat további részei: Első rész; Második rész.