Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre egyet-egyet blogunkban. A sorozat hatvannegyedik részében Szemerédi Ágnes „A fényképészet úttörői” című alsorozatában Zelesny Károly munkásságának bemutatását folytatja.

A könyvtár Színháztörténeti és Zeneműtára több fényképet is őriz, amelyeket fotósunk a 19. század végén készített operaénekesekről, írókról, színészekről. A gyűjteményben található egy fénykép a pécsi színkörről is, 1887-ből.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Babits Mihály és családja többször járt a fényképészeti műteremben. A nemzeti könyvtár Kézirattára két képet őriz erről. Az egyiken Babits Mihály édesanyja, Kelemen Auróra látható lányával, a másikon pedig Babits Mihály szerepel édesapjával, id. Babits Mihállyal.

• 
• 

A könyvtár Kézirattárában őrzik Babits a budapesti Magyar Királyi Tudományegyetemen szerzett leckekönyvét is, amelyhez a fényképet szintén Zelesny készítette Babitsról. A leckekönyvet 1901. szeptember 6-án állították ki.

Zelesny Károly által készített fénykép Babits Leckekönyvében – Kézirattár. Jelzet: Fond III/1505.

1887-ben egy hónapos tanulmányútra indult, mely során több várost útba ejtett: 

Utazásai során szerezte be fényképezőgépeit is, illetve tapasztalatait művészi érzékének köszönhetően kitűnően hasznosította a legkülönbözőbb feladatok (portrék, épületfotók, néprajzi felvételek, színezett fotók stb.) megoldása során. A 19. század második felében népszerűek voltak az „életnagyságú”, kb. 35x47 cm-es képek, így ebben is igyekezett kipróbálni magát és fejleszteni tudását. A város gazdag polgárai sokat rendeltek ezekből a felvételekből. A finoman kidolgozott képeknél az a kiemelkedő, hogy ezek nem kisebb képek nagyobbításából eredtek, hanem külön e célra rendelt gép eredeti fölvétele után kerültek akkora üveglapra, amilyen nagy maga a kép. A Zsolnay-gyár tulajdonosai is rendszeresen rendeltek tőle képeket a gyárról, a műhelyekről, termékeikről, a gyár személyzetéről. Megrendelői között volt a főispán, az alispán, újságírók, főorvosok, a legjobb kereskedőcsaládok, de helyi egyesületek, önkéntes tűzoltók, dalárdák is vele készíttették el csoportképeiket. 1880-ben Troll Ferenc kanonokról, s a város művészeiről készített képet, amelyen írók, festők, újságírók mellett a fényképész is látható. 1890-ben egy második műtermet nyitott a Király utcában, az ún. Schwarcz-féle házban. Az új műtermet inkább a felvételezésre használta, a korábban megnyílt helyszínen főleg laboratóriumi munkát végeztek. A Pécsi Hírlap így számolt be erről:

1891 júniusában Ferenc József a rekonstruált Pécsi Bazilika felszentelésére érkezett két napra a városba, a fogadtatásáról Zelesny több képet is készített, melyek a Vasárnapi Ujságban jelentek meg.

• 
• 

1893-ban ismét műteremváltozásra kényszerült Zelesny, ezúttal a Pécsi Nemzeti Színház építése miatt. Hoffmann Ferenc pécsi építőmester készítette el a száztíz m² nagyságú új műtermét az Anna utcában levő saját házában, amely 1894 márciusában nyílt meg. Mivel ez a műterem már nem a főutcában volt, hanem a belvárosnak egy csendesebb utcájában, ezért a megnyitás után a német és magyar nyelvű sajtóban több hónapon keresztül rendszeresen hirdetett.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Több 19–20. századi fotós mellett a Vasárnapi Ujság rendszeresen felhasználta Zelesny fényképeit is illusztrációként. Felvételei mára az egykori események felidézésén túl az azóta megváltozott vagy teljesen eltűnt természeti és épített környezet, a korabeli viseletek, munkaeszközök tanulmányozását teszik lehetővé. A Vasárnapi Ujság 1894. október 25-i számában hosszabb képes összefoglalót közölt Vilmos német császár Baranya megyei látogatásáról Zelesny fényképeivel illusztrálva.

• 
• 

A 44-es Albrecht-ezred 150 éves jubileuma alkalmával is dokumentálta az eseményeket, a képek 1894 októberében jelentek meg az újságban.

• 
• 

1896-ban a nagy millenniumi kiállításon Zelesny is részt vett huszonhat darab 50x60-as fényképpel. A képek témája arckép, csoportkép, tájkép. A tájképek a Várady Ferenc Baranya múltja és jelene című monográfiájába készített képek másolatai. Ezekkel a képekkel a kiállításon ezüstérmet nyert.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Életműve 1900-ban ért fel a csúcsra, amikor is beküldött fényképeivel a Párizsi Világkiállításon Nagydíjat nyert. Műterme 1902-ben újabb nagyobb korszerűsítésen esett át, ekkor vezették be a villanyvilágítást. Zelesny rendszeresen dokumentált politikai és társadalmi eseményeken is, 1903-ban egy interparlamentáris konferencia résztvevőinek budapesti látogatásán vett részt fényképészként.

• 
• 
• 

1905-ben Forster Gyula szerkesztésében megjelent a Magyarország műemlékei című könyv, melyben megyénként részletes leírás olvasható a műemlékekről. Az első kötetben a pécsi székesegyházat bemutató felvételeket Zelesny készítette. A székesegyház felújítása 1882 májusától 1891 nyaráig zajlott Schmidt Frigyes bécsi építészeti főtanácsos vezetése alatt.

A Pécsi Székesegyház a helyreállítás után. In. Forster Gyula (szerk.): Magyarország műemlékei. I. kötet, Budapest, Hornyánszky Ny., 1905. – Törzsgyűjtemény

A 20. század elején egészsége megrendült, egyre többet betegeskedett, így csak a megrendelők megtartására futotta erejéből, fizikai megerőltetést igénylő munkákat nem vállalt már el. Két gyermeke 1911–12-től tevékenykedett a műteremben. Lánya, Emília – aki apjánál tanulta ki a mesterséget – egyre többet segített a képek kidolgozásában. Fia, Zelesny Ottó az évtized vége felé Nyugat-Európában tanulta a fényképészetet, 1911–12-től ő is tevékenykedett a műteremben. Sajnos nem tudjuk biztosra, hogy ebből az időből valójában kinek a felvételeit rejti a Zelesny szignó, a műterem ugyanis 1951-ig Zelesny Károly neve alatt működött. Halála előtt gyermekei vették át a műterem vezetését és készítették a képeket.
Zelesny Károly 1913. december 22-én hunyt el. Halálával a pécsi fényképezés első korszaka lezárult. A Dunántúl című újságban Pécs városának egyik legtekintélyesebb iparosaként és az egész vármegye által ismert udvari fényképészként emlékeztek meg róla. Halálának évében ünnepelte pécsi működésének negyvenedik évfordulóját. Jóbarátai és szakmabeli társai a következő évben tervezték e jeles évfordulót megünnepelni, ám erre sajnos nem került sor. 1914-ből fennmaradt a könyvtár Fotótárában egy esküvői fénykép, amely bizonyítottan már a gyerekeinek a munkája. A Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum őriz Köves Gusztáv Fűszer és Csemegekereskedéséről is egy fényképet, amelynek szerzőségét Zelesny Károlyhoz kötik, de mivel az az 1920-as évekre tehető, így valószínűleg már ezt is a gyerekei készítették.

• 
• 

A századfordulós fényképezés nehézsége, szépsége, újításai, tévútjai mind kitapinthatók képein. Negyven évig készítette felvételeit a dinamikusan fejlődő Pécsről, a város életéről, a városi polgárokról, Baranyához kötődő arisztokratákról, a falvak lakóiról, valamint megörökítette a soknemzetiségű megye népviseletét is. Izgalmas korban alkotott, mert ő még látta a soknemzetiségű várost, ahol sokácok, németek, zsidók és magyarok éltek egymás mellett. Megrendelésre készült fényképei mára fontos kordokumentumokká váltak és nyomon követhető rajtuk a fotográfia technikai fejlődése is. Felesége, Zelesny Károlyné Patz Lujza 1929-ben hunyt el. Az 1943-as Baranyai megyei cégjegyzékben lánya, Zelesny Emília van Anna u. 4 szám alatti műteremhez bejegyezve.

Gyászjelentés – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár, Gyászjelentés-gyűjtemény

Források:

• Horváth Csilla: Adatok a pécsi fényképezés kezdeteihez. In. Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 22. (1977), Pécs, 1978. 
• Horváth Csilla: Egy vidéki fényképész: Zelesny Károly. In. Fotóművészet, 40. évf., 1977. 1–2. szám
• Horváth Csilla: A Baranya megyei hivatásos fényképészek a helyi sajtóban az 1870-es évektől az I. világháború végéig. In. A Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 39. (1994), Pécs, 1995. 
• Várkonyi György (szerk.): Uralkodók, szentek és amatőrök. 18. századi portré-miniatűrök a Habsburg-Lotharingiai házból. In. A Janus Pannonius Múzeum művészeti kiadványai, Pécs, 1999.
• Bartók Ibolya: Forster-emléknap a Postamúzeumban. In. Hírközlési Múzeumi Alapítvány, Évkönyv, 2003–2004, Budapest, Hírközlési Múzeumi Alapítvány, 2005.
• Sonkoly Károly: A pécsi székesegyház Bartalis Mihály készítette első apostolszobrai. In. Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 29 (1984), Pécs,1985.
• Tarcai Béla (szerk.): Vizuális Kultúrakutató Osztály kiadványai 6. A fénykép mint történeti forrás, Miskolc, 1988.
• Várady Ferenc (szerk.): Baranya múltja és jelene, Pécs, Telegdi Á. Ny., 1896–1897.
• Császár Géza (szerk.): Pécs-Baranyai címtár 1942, Pécs, 1942.
• Forster Gyula (szerk.): Magyarország műemlékei, Budapest, Hornyánszky Ny., 1905–1915.
• Dunántúl, 3. évf., 1913. december 23., december 24.
• Dunántúli Napló, 13. évf., 1957. október 13.
• Mohács és Vidéke, 5. évf., 1886. március 6., április 4., április 25., 6. évf., 1887. április 24.
• Pécs, 3. évf., 1884. április 12., október 1., december 10., október 25.; 4. évf., 1885. október 25., március 28. 
• Pécsi Figyelő, 13. évf., 1885. március 28., 24. évf., 1896. április 5.
• Pécsi Hírlap, 2. évf., 1887. február 17., 5. évf.,1890. február 13.

• Vasárnapi Ujság, 38. évf., 1891. július 5.; 41. évf., 1894. október 25., 28.; 50. évf., 1903. szeptember 20. 

Szemerédi Ágnes (Kutatásszervezési Osztály)

A fényképészet úttörői című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész; 56. rész; 57. rész; 58. rész; 59. rész; 60. rész; 61. rész; 62. rész; 63. rész; 65. rész; 66. rész; 67. rész; 68. rész; 69. rész; 70. rész; 71. rész; 72. rész; 73. rész; 74. rész; 75. rész; 76. rész; 77. rész; 78. rész; 79. rész; 80. rész; 81. rész

 

Évfordulós összeállításunkban különgyűjteményeink dokumentumaiból és a Magyar Elektronikus Könyvtár állományából válogattunk.

Jancsó Miklós. Fotó: Borsos Mihály. A kép forrása: A Dunánál. Magyarok a 20. században (1918–2000) CD-ROM, Budapest, Enciklopédia Humana Egyesület, 2001. (Encyclopaedia Humana Hungarica 9.). – Magyar Elektronikus Könyvtár. A kép eredeti megjelenési helye: „Legendárium”. Századvégi arcképcsarnok. Borsos Mihály fotográfiái. Magyar Nemzeti Galéria-Pannon GSM, Budapest, 1999, 61. kép. – Törzsgyűjtemény

Latinovits Zoltán. Jelenetfotó. Oldás és kötés. (Lengyel József azonos című novellája alapján). Rendezte: Jancsó Miklós. 1963. Fotó: Rajnógel Imre – Történeti Fénykép- és Videótár

• 
• 

• 
• 
• 

Csillagosok, katonák. Rendezte: Jancsó Miklós. 1967. A film plakátja – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Jancsó Miklós az Allegro barbaro forgatásán, 1981. Fotó: Esti János. A kép forrása: A Dunánál. Magyarok a 20. században (1918–2000) CD-ROM, Budapest, Enciklopédia Humana Egyesület, 2001. (Encyclopaedia Humana Hungarica; 9.). – Magyar Elektronikus Könyvtár. A kép eredeti megjelenési helye: Gerő András–Pető Iván: Befejezetlen szocializmus. Képek a Kádár-korszakból, Budapest, Tegnap és Ma Kulturális Alapítvány, 1997, 186. kép. – Törzsgyűjtemény

Jancsó Miklóssal 2007-ben az Országos Széchényi Könyvtárban Hanák Gábor készített interjút Nyíri Béla operatőr kamerája előtt. Az itt közölt interjúrészletben a rendező arról beszél, hogy egy filmes számára a szabadságban alkotni valószínűleg nehezebb, mint elnyomás idején: „... a Szegénylegényeket csak akkor lehet megcsinálni, hogyha vasfüggöny van, különben nem érdekes.”

Hanák Gábor interjúja Jancsó Miklóssal. Részlet. Készült 2007-ben az Országos Széchényi Könyvtárban. Operatőr: Nyíri Béla. – Történeti Fénykép- és Videótár

 Szakirodalom a Magyar Elektronikus Könyvtárban:

• Szekfű András: Fényes szelek, fújjátok! Jancsó Miklós filmjeiről, Budapest, Magvető, 1974.
• Jancsó Miklós életműve [CD-szövegkönyv].

Szerk.: M. J.

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre egyet-egyet blogunkban. A sorozat hatvanharmadik részében Szemerédi Ágnes „A fényképészet úttörői” című alsorozatában Zelesny Károly munkásságát mutatja be.

Zelesny Károly 1848-ban született Besztercebányán. Iparos családból származott, így ő is asztalosnak tanult. Érdeklődését azonban hamar felkeltette az akkor újdonságnak számító fényképezés. Besztercén tanulta meg a mesterséget a fényképészként és a gimnáziumi rajztanárként tevékenykedő Koller Károly műhelyében. Tanulóévei után először Pesten, majd Párizsban, később Szegeden sajátította el a szakma legfontosabb fortélyait és mélyítette tudását. Huszonnégy évesen, 1872-ben költözött le Pécsre, a források szerint 1875-ban nyitotta meg első műtermét a Király utca 8. szám alatt, a Hattyúházban (ma Kossuth utca). A városba érkezésekor már három fényképész is üzemeltetett műtermet, de Zelesny hamar kiemelkedett közülük tehetségével. Pécsre költözése után szinte azonnal megnősült, feleségül vette a város első női fényképészének lányát, Patz Lujzát, aki édesanyja mellett tanulta ki a fényképészetet. 1873-ban született meg első gyermekük, ezt követte még kilenc, akik közül hatan érték meg a felnőtt kort. Felesége a műtermében dolgozott, a család folyamatos bővülésével csak mint retusőr segített neki néhány éven keresztül. Az 1890-es évektől azonban ismét aktívabban dolgozott a laboratóriumban.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Az első újsághirdetést 1875-ben adta fel a Fünfkircher Zeitungban, amelyben legújabb felszerelésekkel berendezett műtermét hirdette, valamint hangsúlyozta, hogy munkája során felhasználja bécsi és pesti utazásai során szerzett tapasztalatait is. A korábbi napfényműtermekkel ellentétben elsajátította a legújabb Van der Weyde által ismertté vált módszert, azaz bevezette az elektromos fény használatát a nagyobb képek készítésénél. Vállalta rajzok, térképek, dagerrotípiák, régi fényképek reprodukcióját és felnagyítását is. Zelesny 1876-ban huszonkilenc portréval és zsánerképpel szerepelt a Szegedi Országos Kiállításon, ahol munkásságáért a „Haladás és versenyképesség” ezüst érdemérmet nyerte el. A kiállítási anyagát Pécsett is bemutatta a műterme előtti kirakatában. Zelesnynek a város polgárainak fényképezési igényeit is ki kellett elégítenie, hisz ebből kellett eltartania gyarapodó családját. A régi tekintélyes pécsi családok, ha jelentős családi eseményt akartak megörökíteni, vagy csak egy szép képet szerettek volna, őt keresték fel. A munkák mennyisége miatt ezért volt fontos segédje Ziol Ferenc, akire mindenben számíthatott, és aki élete végéig az alkalmazásában maradt. Ziol mellett több tanuló is segítette a laboratóriumi munkák ellátásában. 1877-ben Bécsben részt vett az Osztrák Ipari Egylet által megrendezett kiállításon, ahol szintén ezüst érdemérmet kapott. Az 1878-as párizsi világkiállításra beküldött fényképekért, arcképekért, és műtermi beállított életképekért nem kapott kitüntetést, de ez a sikertelenség nem keserítette el, továbbra is részt vett kiállításokon. 1879-ben a Székesfehérvári Országos Kiállításon huszonkilenc kitűnő minőségű fényképéért újabb ezüstérem volt a jutalma. 1881-ben műtermét áthelyezte a pécsi Bazár épületébe, a Széchenyi térre.

• 
• 

A pécsi székesegyház főhomlokzatáról, így az apostolokról is a legjobb fényképet Zelesny készítette 1882-ben. A források szerint az átépítések megkezdése előtt és a munkálatok közben is több felvételt csinált a dómról kívülről és a belső terekről is. A székesegyházról egy hosszabb összeállítás olvasható a Vasárnapi Ujság 1891. június 21-i számban, amelyet Zelesny fényképei illusztrálnak.

A pécsi bazilika a restaurálás előtt. A nyugati homlokzat. In. Vasárnapi Ujság, 1891. június 21., 400. – Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása: Digitális Képarchívum

Az átépítések után kiadtak egy fényképalbumot is a pécsi székesegyházról, amelynek egyik példányát a könyvtár Történeti Fénykép- és Videótára őrzi.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Az 1880-as években vált divatossá a színezett fotográfia a szakmában. Zelesny 1883-tól készített ilyen jellegű felvételeket, ami akkoriban világszenzációnak számított. Kezdetben a szabadban készült képek és a nagyobb csoportképek elkészítéséhez nem rendelkezett megfelelő minőségű géppel és laboratóriumi felszereléssel, de a szakmai fejlődésének köszönhetően sikerült ezeket a hibákat kiküszöbölnie. Érdeklődött minden újítás iránt, így 1883 tavaszán ismét néhány hetes tanulmányútra ment Párizsba, ahol mestersége legújabb technikai és művészeti újdonságait tanulmányozta. 1883-ban és 1884-ben József főherceg fiaival, Józseffel és Lászlóval együtt meglátogatta a baranyai őszi hadgyakorlatot. Mivel a Habsburg családdal már az 1880-as években kapcsolatba került Zelesny, felkérték, hogy a pécsi sátortáborban tett látogatásukról készítsen fényképeket. Az elkészült képekből József főherceg negyven darabot rendelt. 1884 októberében nevezték ki udvari fényképésszé.

• 
• 
• 
• 

Zelesny műtermét a mindennapi megrendelőkből tartotta fenn, többször készített tablóképeket, valamint csoportképeket érettségi találkozók alkalmával is. A fényképész a bevételekből sikeresen és folyamatosan tudott fejlődni és fejlesztette műtermét is. 1884-ben, karácsony előtt így számolt be a helyi sajtó:

1885 márciusában adott hírt arról a Pécs című folyóirat, hogy a Zsolnay-féle bazárból az újonnan épült főtéri Dr. Lőwy-, 1903-tól Lóránt-féle házba költöztette át műtermét.

Az 1870-es és 1880-as évek második felében amellett, hogy megörökítette a fejlődő Pécs városát és a városi életet, Zelesny rendszeresen fényképezett a megyében, többször is megörökítette a különböző nemzetiségű lakókat és mindennapjaikat, ünnepeiket, készített portréfotókat Mohácson, a Kopácsi-réten, Harkányban, az Ormánságban. Ezek a képek ma értékes forrásként szolgálnak a népviseletek, népszokások kutatói számára. Zelesny a helyszínen elkészített képeket pécsi műtermében dolgozta ki, majd egy-két hét múlva személyesen osztotta ki megrendelőinek. Ez jelentős mennyiségű kép volt, mert egy felvételből egy tucatnál kevesebb képet nem lehetett rendelni.

• 
• 
• 

Források:

• Horváth Csilla: Adatok a pécsi fényképezés kezdeteihez. In. Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 22. (1977), Pécs, 1978. 
• Horváth Csilla: Egy vidéki fényképész: Zelesny Károly. In. Fotóművészet, 40. évf., 1977. 1–2. szám
• Horváth Csilla: A Baranya megyei hivatásos fényképészek a helyi sajtóban az 1870-es évektől az I. világháború végéig. In. A Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 39. (1994), Pécs, 1995. 
• Várkonyi György (szerk.): Uralkodók, szentek és amatőrök. 18. századi portré-miniatűrök a Habsburg-Lotharingiai házból. In. A Janus Pannonius Múzeum művészeti kiadványai, Pécs, 1999.
• Bartók Ibolya: Forster-emléknap a Postamúzeumban. In. Hírközlési Múzeumi Alapítvány, Évkönyv, 2003–2004, Budapest, Hírközlési Múzeumi Alapítvány, 2005.
• Sonkoly Károly: A pécsi székesegyház Bartalis Mihály készítette első apostolszobrai. In. Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 29 (1984), Pécs,1985.
• Tarcai Béla (szerk.): Vizuális Kultúrakutató Osztály kiadványai 6. A fénykép mint történeti forrás, Miskolc, 1988.
• Várady Ferenc (szerk.): Baranya múltja és jelene, Pécs, Telegdi Á. Ny., 1896–1897.
• Császár Géza (szerk.): Pécs-Baranyai címtár 1942, Pécs, 1942.
• Forster Gyula (szerk.): Magyarország műemlékei, Budapest, Hornyánszky Ny., 1905–1915.
• Fünfkirchner Zeitung, 6. évf., 1875. december 20.
• Mohács és Vidéke, 5. évf., 1886. március 6., április 4., április 25., 6. évf., 1887. április 24.
• Pécs, 3. évf., 1884. április 12., október 1., december 10., október 25.; 4. évf., 1885. október 25., március 28. 
• Pécsi Figyelő, 13. évf., 1885. március 28., 24. évf., 1896. április 5.
• Vasárnapi Ujság, 38. évf., 1891. június 21.

   

  Szemerédi Ágnes (Kutatásszervezési Osztály)

A fényképészet úttörői című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész; 56. rész; 57. rész; 58. rész; 59. rész; 60. rész; 61. rész; 62. rész; 64. rész; 65. rész; 66. rész; 67. rész; 68. rész; 69. rész; 70. rész; 71. rész; 72. rész; 73. rész; 74. rész; 75. rész; 76. rész; 77. rész; 78. rész; 79. rész; 80. rész; 81. rész

Vécsey Jenő a nemzeti könyvtár Zeneműtárának vezetését 1945-től haláláig látta el. Blogbejegyzésünk első részében kevéssé ismert zeneszerzői portréját rajzoltuk meg, második részében a zenetörténész-könyvtárosra emlékezünk.

Vécsey Jenő harminchárom éves korában, 1942-ben került a nemzeti könyvtár munkatársi gárdájába. Kezdetben a feldolgozó osztály tisztviselője, majd 1945-től halálig a zenei gyűjtemény vezetője volt. Ebben a minőségében méltó utóda lett nagy tekintélyű elődjének, a gyűjteményszervező, állományépítő Isoz Kálmánnak. A Budapest ostromakor hatalmas károkat szenvedett Zeneműtárat a romjaiból építette újjá, s az elkövetkező években – az államosítás során átvett, kincseket érő kéziratokkal, nemzetközi viszonylatban is egyedülálló dokumentumokkal tetemesen megnövekedett állományt – céltudatos szervezőmunkával, szívós kitartással, s a muzeális kottaanyagok szakszerű gondozásával, modern módszerekkel kezelt gyűjteménnyé fejlesztette. A korábbi gyakorlattól eltérő új szerkezetű nyilvántartásokat vezetett be, s a kartotékok szokásos korabeli leíró rendszerét több, a kutatómunkát segítő speciális katalógussal (szerzői gyorskatalógus, sorozati katalógus) egészítette ki. Továbbfejlesztette az 1930-as évek elején Isoz tervei nyomán Bartha Dénes által realizált ún. „szövegkezdeti” nyilvántartást, valamint a Tár sajátos igényeinek figyelembevételével (az Egyetemes Tizedes Osztályozás alapelveinek felhasználásával) kialakította a zenei szakkatalógust is. Számára a magas szinten művelt könyvtári munka végső soron azt a célt szolgálta, hogy kialakíthasson egy olyan többfunkciójú kutatóhelyet, amely akkor tölti be szerepét, ha a zenetudomány számára éppúgy biztosítja a dokumentumok hozzáférhetőségét, mint a művészet számára az értékes előadási anyagok feltárását. Ahol, szavaival, a kutató és a könyvtáros egy szinten válhatik egymás segítségére. Két évtizedes igazgatása alatt ezen elvek mentén munkálkodva lett az Országos Széchényi Könyvtár zenei gyűjteménye alapvető forrásterülete mind a magyar, mind az egyetemes zenetörténeti kutatásnak.

A Zeneműtár munkatársai, 1963–1964. A képen (balról jobbra) Hamburger Klára, Vavrinecz Veronika, Vécsey Jenő és Pócsi Árpádné Munkácsi Gabriella. A felvételen nem szerepel Kecskeméti István zenetörténész, a gyűjtemény tudományos főmunkatársa, Vécsey halálát követően tizenöt esztendőn át vezetője. – Zeneműtár, gyűjteménytörténeti dokumentumok

Habár a könyvtárosi mesterség a kisujjában volt, kutatómunkájában, személyes megnyilatkozásaiban Vécsey Jenő mindenekelőtt muzsikus maradt. Azon munkálkodott, hogy új életre kelhessenek mindazok a gyűjteményben őrzött zeneművek, melyeknek, véleménye szerint, elfeledtetése nemcsak mulasztás, de bűn is volna: s megszólalhassanak az évszázadok óta néma hangjegyek. Tudományos publikációi, ismeretterjesztő rádióelőadásai, modern kottakiadványai, s az általa alapított beszédes című Musica rinata kotta- és hanglemezsorozat egyaránt ezt s célt szolgálták. E munka elvégzéséhez önmaga számára két, egymással párhuzamosan haladó utat jelölt ki, s ezek mentén élete végéig kitartó következetességgel haladt. Az egyik útirány az Esterházy-gyűjtemény kevéssé ismert szerzőinek, de mindenekelőtt Joseph Haydn és nem utolsó sorban öccse, Michael Haydn műveinek feltámasztása volt. Mint egy rádióelőadásában fogalmazott:

Vécsey volt az, aki Zeneműtár Esterházy-gyűjteményében fellelhető Michael Haydn-kompozíciók közül elsőként adta közre azt a már Salzburgban komponált d-moll szimfóniát is, melynek egyes részeiben, kiváltképp a harmadik tétel főtémájában „ha nem is nagy határozottsággal”, bizonyos magyaros jelleget vélt felfedezni.

• 
• 
• 
• 

Ugyancsak az ő nevéhez fűződik Joseph Haydn L’ infeldelta delusa című vígoperájának rekonstrukciója és tudományos közreadása, valamint a zeneszerző más daljátékaiból kiválasztott áriák modern, zongorakíséretes átiratának elkészítése.

• 
• 
• 

Vezetésével készült el az a forráskatalógus is, amely elsőként összegezte a nemzeti könyvtár Esterházy-gyűjteményének Haydn-autográfjait. Az 1959-es jubileumi évben megjelent Haydn művei az Országos Széchényi Könyvtár zenei gyűjteményében című kötet összeállításában Vécsey mellett a Zeneműtár zenetörténész munkatársai Falvy Zoltán, Kecskeméti István, Somfai László is közreműködtek. A nemzetközi érdeklődésre tekintette a kiadvány német és angol nyelven is megjelent.

Haydn compositions in the Music Collection of the National Széchényi Library, ed. and intr. by Jenő Vécsey, Budapest, Akadémiai, (Publications of the National Széchényi Library 48.), 1960. Az angol nyelvű kiadás Joseph Haydn portréjával díszített borítója. – Törzsgyűjtemény

Vécsey nagy odaadással járta az általa kijelöl út másik egyenesét is, elsőrendű feladatának tekintette magyar zenei emlékeink életre keltését. Különösen fontosnak tartotta az Erkel-életmű népszerűsítését, a zeneszerző elhallgatott operáinak (Bátori Mária, Sarolta, Dózsa György, Brankovics György, Névtelen hősök, István király) rekonstruálását, felújítását. Maga több operarészlet nagyzenekari változatát készítette el, közülük néhány a rádióban is elhangzott. Tevékenyen részt vett az 1960-as évek elején meginduló Erkel-összkiadás munkálataiban, a nyolc Erkel-operából négyet, valamint hét nyitányt készített elő kiadásra. A 19. századi verbunkos zene és a nemzeti romantika kevéssé ismert szerzőire kiállításokon hívta fel a figyelmet, művészetüket rádióműsorokban népszerűsíttette. Jó érzékkel választotta ki a bemutatásra szánt darabokat, melyekből gyakran alkalmi átiratokat készített. Nevéhez fűződik többek között Doppler Ferenc, Mosonyi Mihály, Ruzitska György, Thern Károly és mások operarészleteinek, dalainak rádiófelvételre alkalmassá tétele.

• 
• 

Egressy Béni: A csalogány búcsúja. Átdolgozott változat. Ének: Ágay Karola. Forrás: Youtube

Vécsey Jenő mind a zenei könyvtártudomány, mind pedig a hazai és nemzetközi forrásfeltáró zenetudomány számos terültén maradandót alkotott. Munkái: könyvtárszakmai vonatkozású írásai, zenei szakcikkei, igényes kottakiadványai megbecsült helyet biztosítanak számára a zenei vonatkozású tudományszervezés és könyvtárépítést történetében. Utódai, az önálló jogállását közel egy évszázadon át megőrző Zeneműtár mindenkori vezetői és munkatársaik arra törekedtek – s törekednek ma is –, hogy tovább gondozzák örökségét: magas mércét állítsanak a könyvtári munka minőségében és példát mutassanak a zenetörténeti kutatások, mindenekelőtt a magyar történeti múlt elfeledett értékeinek megismertetésében.

Felhasznált irodalom:

• Kelemen Éva: Az járt oda, aki kottát is tudott olvasni. Fejezetek az Országos Széchényi Könyvtár Zeneműtára történetéből, Budapest, Országos Széchényi Könyvtár, 2020.
• Vécsey Jenő hátrahagyott írásai. Zeneműtár, gyűjteménytörténeti dokumentumok

Kelemen Éva (Színháztörténeti és Zeneműtár)

Elmélyült zenész – kitűnő könyvtáros. 1. rész

230 éve született Széchenyi István politikus, író, a Batthyány-kormány közlekedési minisztere, „a legnagyobb magyar”, és nem utolsó sorban könyvtárunk alapítójának, Széchényi Ferenc (Széplak, 1754. április 28– Bécs, 1820. december 13.) államférfinak a fia. Hatása saját korában és később is egyedülálló volt, és kiterjedt a kulturális és a szellemi, valamint a gazdasági élet számos területére. Nemcsak bel- és külpolitikai érdemei vitathatatlanok, de számos gazdasági, közlekedéssel kapcsolatos és a sport területén végrehajtott újítás is fűződik a nevéhez. Írásunkban  – a teljesség igénye nélkül –, de életútját bemutatva rá emlékezünk az évforduló alkalmából.

Schöfft József Ágoston: Széchenyi István a Vaskapunál, 1836. (A magyar képírás úttörői). A kép forrása: Digitális Képarchívum

1791. szeptember 21-én Bécsben a Herrengasse 5. sz. házban született nemesi családban, majd a Szent Mihály római katolikus plébániatemplomban keresztelték meg. Édesapja, gróf Széchényi Ferenc, könyvtárunk és a Magyar Nemzeti Múzeum alapítója, édesanyja tolnai Festetics Julianna grófnő volt. Közös gyermekeik közül hatan élték meg a felnőttkort, köztük István a legfiatalabbként.
A kisgyermek István korai éveit Bécsben és Nagycenken töltötte, nevelését magántanítók végezték, s édesanyja arról is gondoskodott, hogy az egyes tárgyakat külön szaktanárok ismertessék meg a gyermekekkel. Neveltetésüket a magyar szellem mindvégig áthatotta, így a magyar nyelv oktatását is hétéves koruk körül megkezdték. Ennek ellenére anyanyelvi szinten sokáig csak németül beszéltek a testvérek. Magyarul helyesen Széchenyi István csak felnőtt korában tanult meg, naplóit és leveleit élete végéig németül írta.
A piarista gimnáziumot 1802-ben magánúton kezdte, s rendszeresen vizsgázott az atyák előtt. 17 (egyes források szerint 18) éves korában a Habsburg-vezetés erőteljes toborzási pressziója során katonának állt, ahol fél év után kinevezték főhadnagynak. Egysége hazabocsátása után, míg Pál és Lajos testvére hazatért, ő a hadseregnél maradt és három éven belül már kapitány lett. 1826-os kilépéséig számos kitüntetést kapott (Szent Ferdinánd-rend kiskereszt, osztrák Hadseregkereszt, Szentlélek-rend). Szolgálata során folyamatosan képezte magát, sokat utazott, és a nyugaton látott modern vívmányok magyarországi honosításán munkálkodott.
Külföldi útjai után magyarországi településeket látogatott meg, miközben kapcsolati hálója építésén dolgozott. Barátságot kötött Felsőbüki Nagy Pál politikussal és Wesselényi Miklós báróval, bár utóbbival később politikai konfliktusuk miatt megszakadt a kapcsolata.
Kevésé ismert, hogy Széchenyi fiatal férfi korában arányosan izmos, de csak 60–62 kg testsúlyú volt. Kényesen vigyázott külsejére, és kedvenc költője, a kor ikonja, George Byron stílusában öltözködött. Mindezt és még sok egyéb érdekes magánjellegű adalékot tudhatunk meg Széchenyiről barátja, Wesselényi Miklós szemszögéből a Feleselő naplókból:

Széchenyi a kor arisztokrata követelményeinek megfelelően néhány alkalommal, karddal vagy pisztollyal párbajozott, de csak néhány karcolás érte. Sokan látták benne a szenvedélytől túlfűtött fiatalt, 1825-ben Metternich kancellár a császárnak így számolt be róla:

Moritz Michael Daffinger: Gróf Széchenyi István és neje, gróf Seilern Crescentia. In. Vasárnap Ujság, 57. évf. 15. sz. (1910. április 10.), 1.– Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása: Digitális Képarchívum

Széchenyit nemcsak a hazájáért való folytonos hazájáért munkálkodás hajtotta, hanem, amint azt naplója és magánlevelezése is  bizonyítja,  későbbi felesége, Crescence iránti rajongása is motiválta országépítő szándékát. Seilern Crescence (1799–1875) osztrák grófnővel először 1924-ben találkoztak és az első pillanatban kölcsönös szimpátia alakult ki közöttük, ám Crescence még Zichy Károly gróf felesége volt. Széchenyi tizenegy évig töretlenül udvarolt. Amikor 1834-ben Crescence megözvegyült és a gyászév is letelt, Budán, a krisztinavárosi Havas Boldogasszony-plébániatemplomban összeházasodtak. Boldog házasságban éltek, három gyermekük született: gróf Széchenyi Béla István Mária (1837–1918) földrajzi és geológiai kutató, gróf Széchenyi Ödön György István Károly (1839–1922) török pasa („Tűzpasa”) és gróf Széchenyi Julianna Franciska Stefánia Mária Filomena (1844–1844).
Két héttel azelőtt, hogy Széchenyi gróf birtokai egyévi jövedelmét felajánlotta egy „Magyar Tudós Társaság” (a mai Magyar Tudományos Akadémia) megalapítására, hősszerelmesként így írt kedvesének 1825-ben:

Utazásainak első gyümölcse a hazai lóverseny meghonosítása volt, ez irányú javaslatát 1822-ben nyújtotta be I. Ferenc osztrák császárhoz, és az ügynek még József nádort is megnyerte.
Három évvel később Esterházy Pál herceg társaságában Párizsba utazott X. Károly koronázásának apropóján, ahol a XIV. Lajos megrendelésére épített Canal du Midi inspirálta a Duna- és Tisza-szabályozás gondolatára. Dél-Franciaországból Olaszországon átívelő útjáról a selyemhernyó-tenyésztésről és az eperfák ültetéséről hozott haza adatokat. Innen érkezett haza az 1825. szeptember 11-én kezdődő pozsonyi országgyűlésre, amely jelentősnek ígérkezett.
Több mint harminc esztendeje volt már téma a vezető elit körében a képzőművészeti akadémia mellett egy magyar tudományos akadémia felállítása, de az i-re a pont Széchenyi István magyar nyelven megtartott beszédével került fel a felső tábla 1825. október 12-i ülésén.

Barabás Miklós: Széchenyi István, 1836. Olajvázlat. In. vándorszínészettől a Nemzeti Színházig, vál., a szöveget gond., az utószót és a jegyzeteket írta Kerényi Ferenc, Budapest, Szépirodalmi, 1987.– Magyar Elektronikus Könyvtár.  A kép forrása: Digitális Képarchívum

Széchenyi beszédében váratlanul felajánlotta minden jószágából származó egyévi jövedelmének 6%-os kamatát, 60 000 forintból évenként 3600 forintot egy magyar tudományos társaság megalapítására. A felajánlást többen követték. érdekes kordokumentum Jókai Mór vonatkozó írása:

Ugyancsak ennek az országgyűlésnek az idejére esik a Nemzeti Kaszinó létrehozása, amit Széchenyi a londoni és párizsi klubélet mintájára alapított meg és amolyan kulturális központként funkcionált, ahol a felső osztály megvitathatta a politikai, gazdasági és szociális kérdéseket – erősítve a kollektív magyarságtudatot és saját szerepét a társadalmi ranglétrán. Az első tagokat Széchenyi hívta meg, és részt vett az alapszabályok kidolgozásában is. Idővel, 1830-ban Metternichet is megnyerte tagnak. Az egyesület alakuló gyűlése 1827. június 10-én volt 150 taggal, akik közül negyvenöten voltak ténylegesen jelen.
Széchenyi másik lényeges kommunikációs csatornája a sajtó volt, ahol első értekezéseit a lótenyésztés témaköréből választotta. A Lovakrul című röpirata a lótenyésztést nemzeti és gazdasági aspektusból vizsgálja, felhíva a figyelmet a magyarországi helyzet tarthatatlanságára:

Kincsem, szelvény: Gróf Széchenyi István. Cziglényi Ádám Tervező. Bélyeg. Hevesi Erzsébet és Vermes Anna bélyeggyűjteménye, [Budapest], [Szerk.], [2012]. – Magyar Elektronikus Könyvtár. A kép forrása: Digitális Képarchívum

1830-ban jelent meg másik nagy hatású, nemzetnevelő műve, a Hitel, amelyet „Honnunk szebblelkü asszonyinak” ajánlott és a hitelfelvétellel kapcsolatos előnyökről szól. Ezt dolgozta tovább a Világ című művében, ahol reflektált Desewffy József gróf támadására. Széchenyi két írása megosztó volt, sokan azzal vádolták, hogy elvesztette a realitásérzékét, mások a nemzet felszabadítójaként tekintettek rá. Ennek a két művének a kiegészítésére adta ki Lipcsében 1833-ban a Stádiumot, amelyben újítási törekvésit még aprólékosabban, 12 pontba foglalva fejtette ki. A három művet együtt Arany János a „három égbe nyúló piramidnak” nevezte.

Széchenyi A magyar játékszinrül című 1832-es röpiratában színházi alap létrehozását és új, nyugati mintára épülő színház alapítását tűzte ki célul:

A kultúra felkarolásán kívül a gróf nem elévülő érdemeket szerzett abban is, hogy a Duna megnyíljon a kereskedésnek a Fekete-tenger irányába. 1830. június 24-én Konstantinápolyba indult, hogy a Duna folyását tanulmányozza, és esetleges szabályozásáról terveket készítsen. 1833. június 20-án meg is kapta egy vonatkozó javaslat előkészítésére a nádor megbízását, ezután királyi biztosként tíz éven át vezette a szabályozási munkálatokat. Még ezek befejezése előtt kezdett a Tisza-szabályozásához, amelynek sikeréhez hozzájárult, hogy 1845 nyarán a magyar királyi helytartótanács fennhatósága alatt lévő közlekedésügyi osztály élére került. Az ő fáradozása nyomán indult meg 1846. szeptember 21-én a gőzhajózás a Balatonon a Kisfaludy nevű gőzössel.
Az 1830-as évek második felében a lóverseny és a Duna-, később a Tisza-szabályozás mellett a Lánchíd építésének ügye lebegett a szeme előtt, amelynek építésére 1839-ben kapott engedélyt az országos bizottság, amelynek tevékeny tagja volt a gróf is. Bár 1849 tavaszán a hidat ágyútalálat érte, fél év múlva mégis átadták a forgalomnak. Mikor erre sor került, Széchényi István már a döblingi elmegyógyintézetben élt.

Széchenyi István hálószobája Döblingben. In. Vasárnapi Ujság, 7. évf. 24. sz. (1860. június 10.), 285. – Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása: Digitális Képarchívum

Március idusát követően Batthyány Lajos miniszterelnök felkérte Széchenyit a közlekedésügy és közmunka tárcájára, aki ezt elfogadta, bár bizonytalan volt abban, hogyan lesz összeegyeztethető nézeteivel a jóval radikálisabb szellemiség.
A közvélemény a történelmi események hevében Kossuthnak adott igazat a konzervatív, óvatos politikai irányvonallal szemben. Kossuth épp ellenkezőleg, Széchenyit liberális arisztokratának, míg magát demokratának tekintette.
Széchenyi távozása után nem tudott megbirkózni politikai meggyőződése és az aktuálpolitikai helyzet közötti eltéréssel, magát vádolta, pszichés problémák gyötörték. Miután 1848. szeptember 5-én Esztergomban a Dunába vetette magát a hajóhídról, orvosa, Balogh Pál Döblingbe, a Görgen-gyógyintézetbe vitte, s a felesége is Bécsbe költözött.
Tizenkét évvel később a bécsi rendőrség koholt vádak alapján 1860. március 3-án házkutatást tartott Széchenyinél és elkobozta írásait, mondván: összeesküvést tervezett. Tudatták vele, hogy az intézet hosszú távon nem maradhat tovább a menedékhelye. Labilis idegrendszere nem bírta tovább a megpróbáltatásokat, az április 7-ről 8-ra virradó éjszakán vélhetően önmaga ellen fordította fegyverét. Bár számos feltételezés akadt, amelyek arra utaltak, hogy az udvar végzett a gróffal, valószínűbb, hogy a Viszota Gyula által lejegyzett sorok a helytállók:

1860. április 11-én több mint tízezer ember vett részt Széchenyi István nagycenki temetésén, annak ellenére, hogy a bécsi rendőrség hamis információkkal, félrevezetéssel próbálta elérni az ellenkezőjét. A gyászoló tömeget nem engedték be a temetőbe sem. A Magyar Tudományos Akadémia megemlékezésén a belvárosi plébániatemplomban Széchenyi jelképes koporsójánál Eötvös József báró tartott emlékbeszédet. A gyászmisét Scitovszky János esztergomi érsek celebrálta, ahol szintén tömegek voltak jelen, emlékezve a legnagyobb magyarra.

Szűts-Novák Rita (Olvasószolgálati és Tájékoztatási Osztály)

Vécsey Jenő a nemzeti könyvtár Zeneműtárának vezetését 1945-től haláláig látta el. Blogbejegyzésünk első részében a kevéssé ismert zeneszerzői portréját rajzoljuk meg, második részében a zenetörténész-könyvtárosra emlékezünk.

Vécsey Jenő (1909–1966)

1964 márciusában papírra vetett önéletrajzában olvashatjuk a következőket: 

A szikár szűkszavúsággal megfogalmazott összefoglaló azonban az életút néhány jellemző momentumával adósunk marad. Írója szükségtelennek tartotta megemlíteni azt a nem elhanyagolható tényt, hogy akadémiai tanulmányai idején Kodály Zoltán zeneszerzésóráit látogatta, s arról sem szól, hogy ugyanekkor hangszerismereteket is szerzett: klarinétozni is tanult.
Vécsey nem volt termékeny zeneszerző, első ismert opusai csak harmincesztendős korán túl, az 1940-es évek elején keletkeztek. Zeneműtári hagyatékában alig negyedszáz eredeti kompozíciója maradt fenn. Finomhangú kamaraműveiről, nagyobb lélegzetű zenekari műveiről életében méltatlanul kevés szó esett, darabjai nyomtatásban nem jelentek meg: 1956-ban komponált Vonós szextettje csak halála után nyolc évvel, 1974-ben jelent meg. Pedig jelentékeny költő volt a maga zárt mikrovilágában, s habár Kodály zeneszerző-iskolájából indult, nem vált a mester epigonjává. Kezdetben inkább Debussy pasztellszíneit, később Bónis Ferenc szavaival élve: Stravinsky Sacre-jának, Bartók Mandarinjának ritmus-robbantásait, Ravel Daphnisának vagy Muszorgszkij hangszerelésének orkesztrális bűvöletét érezte sajátjának. Darabjai ritkán szólaltak meg a koncertpódiumon: bécsi tartózkodása alatt született Vonósnégyesét (1942) a Végh-kvartett mutatta be az osztrák fővárosban, zongorára írt bagatelljeit (1941–42) az egykori Dohnányi-tanítvány, Dániel Ernő játszotta el ugyancsak Bécsben, Vonósintermezzóját (1942) a Székesfővárosi Zenekar tűzte műsorára 1944 februárjában – ezen a bemutatón a zeneszerző már mint a nemzeti könyvtár nyomtatványi osztályának beosztottja vehetett rész.
Néhány év alkotói szünet után Vécsey nagyobb szabású zenekari kompozíciókkal lépett a nyilvánosság elé. Ezeket a darabjait a Magyar Rádió tűzte műsorára, elsőként az 1953-ban komponált a Boldogkő vára című háromrészes szimfonikus költeményét, a zeneszerző gyermekkori emlékeket, hangulatokat idéző, személyes ihletésű kompozícióját.

Boldogkővára látképe a zeneszerző által készített akvarellen. Melléklet a szimfonikus költemény autográf partitúrájához. Jelzet: Ms. Mus. 4.288 – Zeneműtár

Két versenymű, egy nagybőgőre és egy zongorára készült Concertino, valamint a fentebb már említett vonóshatos után a szerzői életművet az 1958-ban komponált nyolctételes Szimfonikus concerto Krúdy emlékére zárja. Vécsey ebben a nagyszabású szimfonikus költeményben kedvelt írójának szellemét idézi, finoman elmosódó zenei zsánerképeiben megfestve 

A zeneszerző zongorára és zenekarra írt Concertinoja két változatban is elkészült. Az eredeti verzió bemutatójára 1954-ben került sor a Rádióban, a zongoraszólamot Hajdú István játszotta. A versenymű néhány évvel későbbi átdolgozása ugyancsak a Rádióban hangzott fel először, 1958-ban. A mű szólistája ez alkalommal Szabó Zsuzsa volt, a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarát Lehel György vezényelte. Utóbbi előadás felvétele később hanglemezen is megjelent: s az érdeklődők ezáltal bepillantást nyerhetnek a zeneszerző Vécsey Jenő oly kevéssé ismert művészi világába.

• 
• 
• 

Felhasznált irodalom:

• Kelemen Éva: Az járt oda, aki kottát is tudott olvasni. Fejezetek az Országos Széchényi Könyvtár Zeneműtára történetéből, Budapest, Országos Széchényi Könyvtár, 2020.
• Kecskeméti István: A nemzet zenekönyvtárosa. In. Muzsika, XXXII/10, (1989), 44–45.
• Vécsey Jenő hátrahagyott írásai. Zeneműtár, gyűjteménytörténeti dokumentumok

Kelemen Éva (Színháztörténeti és Zeneműtár)

Elmélyült zenész – kitűnő könyvtáros. 2. rész

Ha a Vaskapu-szorosról beszélünk, sokaknak minden bizonnyal Jókai Mór Az arany ember című regényének első fejezete jut eszébe, amelyben igen érzékletes képet festett a veszedelmes zúgókról és a hajósokra váró nehézségekről. Ha az Al-Duna szabályozását említjük, legelőször Széchényi István és Vásárhelyi Pál munkásságára gondolunk, holott még a 20. század második felében is jelentős építkezések folytak a folyamszakaszon annak hajózhatóvá tételére.
Már az elején tisztáznunk kell, hogy ez az átkelés szempontjából igen veszélyes rész nemcsak magából a Vaskapu-szorosból állt, azt megelőzően is számos akadályt kellett legyőzniük a hajósoknak, s ezek mindegyikét szabályozni kellett. Az első, 1833 és 1837 közötti munkálatok után hosszabb időre lekerült a napirendről az Al-Duna rendezése. Több bizottság is megvizsgálta a kérdéses szakaszt, különböző javaslatokat is tettek, de a következő érdemi megmozdulás 1890-ben indult és – bár az ünnepélyes megnyitót, ahogy a címből is kitűnik, az ezeréves rendezvénysorozatra időzítették és díszes keretek között meg is tartották – egészen 1898-ig tartott. A szabályozás utolsó szakasza 1964-ben kezdődött az egykori Jugoszlávia és Románia közös vállalkozásaként. A szorosban vízlépcsőerőmű épült, ezt 1972-ben fejezték be (Vaskapu I.), majd további fejlesztések következtek (a Vaskapu II. 1977 és 1984 között). Ekkor, jelentős környezeti átalakításokkal nyerte el a folyamszakasz a mai állapotát.
Térjünk vissza a második szabályozáshoz, bejegyzésünk témájához! Az elvégzendő feladatokról Gonda Béla (1851–1933) főmérnök, a munkák vezetője Az al-dunai Vaskapu és az ottani többi zuhatag szabályozása címmel már 1892-ben könyvet adott ki, ráadásul három nyelven (németül és franciául is), így nemzetközi szinten is felhívta a figyelmet mind az elvégzendő feladatokra, mind azok megoldására, a technikai fejlesztésekre, a komoly mérnöki teljesítményre. A mű 1896-os, második kiadásában már a csatorna átadásáról is olvashatunk:

Ebben a kötetben is szerepel egy térképmelléklet a szóban forgó területről, de megjelent egy önálló kiadvány is hosszmetszetekkel, statisztikai kimutatásokkal. Erről a térképről szeretnénk részletesebben írni, mivel valószínűleg kevésbé ismert a nagyközönség számára. A mű szintén több kiadást ért meg 1892 és 1912 között. Mi a harmadik, 1896-ik évi kiadásból közlünk képeket, bár az tartalmilag megegyezik a korábbi munkákkal.
Az Alduna hajózási akadályainak átnézete (Orsova, Al-dunai Vaskapu-szabályozási m.kir. Művezetőség, 1896.) című térkép készítője Rakssányi Gyula (1851–1928) mérnök, aki karrierje kezdetén részt vett a felvidéki tagosítási munkákban, a Vág szabályozásának előmunkálataiban. 1889 és 1899 között állami szolgálatban, Orsován az aldunai szabályozáson dolgozott. Itt bemutatott műve mellett még úgynevezett ’synchronistikai’ térképeit ismerjük, amelyek nem valós területeket, hanem történelmi eseményeket mutatnak be. Magyarország történetéről (Rakssányi Gyula, szerk. és rajz.: Magyarország történetének synchronistikai térképe, [Budapest], Szerző, 1879.), a napóleoni háborúkról és az 1848–1849-es szabadságharcról (Rakssányi Gyula, szerk. és rajz.: Az 1848-1849-iki magyar szabadságharc synchronistikai térképe, Budapest, Rakssányi Gyula, 1880.) szóló munkái nyomtatásban is megjelentek, míg az 1870–1871-es német–francia háborúról csak kéziratban maradt fenn ilyen ’térkép’.
A szabályozás akkor kapott nagy lendületet, amikor az akkori közlekedésügyi miniszter, Baross Gábor (1848–1892) is felkarolta az ügyet, így már 1888-ban elkészültek a tervek és a költségvetés, a munkák koordinálására pedig létrehozták az Aldunai Vaskapuszabályozási Vállalatot. Amerikai, angol és francia fúróhajókat próbáltak ki, de végül saját fejlesztésű zúzóhajókkal, fúrófejekkel és mélységmérő eszközökkel küzdötték le az akadályokat. A szállításhoz iparvasutat használtak, amihez természetesen sínpályákat kellett kiépíteni.
Az egyes szakaszok más-más feladat elé állították a mérnököket és a munkásokat, eltérő időben és különböző technikai megoldásokkal rendezték az igen szeszélyes folyómedret és partvonalat. Most csak három folyószakaszt mutatunk be, kezdve a torkolattól legtávolabb eső Sztenka zuhataggal, amin 1893 szeptembere és 1895 októbere között dolgoztak. A sziklapadból a robbantások, zúzások után 57000 m³ laza anyagot emeltek ki, 60 m széles csatornát alakítva, ami a legalacsonyabb vízállásnál is 2 m mély volt.

• 
• 

A Grében csúcsnak nemcsak a víz feletti, de a víz alatti részét is el kellett hordani, a szikla lerobbantása, a törmelék elszállítása 1890 szeptemberétől egészen 1898 februárjáig tartott. Az egyik legproblematikusabb szakasz volt, hiszen hirtelen kiszélesedett a folyam és igen sekély is lett, és meg kellett kerülni a kiemelkedő sziklacsúcsot is. Így három feladatot kellett megoldani, amit végül egy, a korban egyedülálló, majdnem 6 km hosszú párhuzamművel és 327000 m³ szikla eltávolításával sikeresen megoldottak. A párhuzammű egy, a vízfolyással párhuzamos gát, ezt a kitermelt kövekből építették. Ahol ez nem volt elég, oda a környező kőbányákból szállítottak anyagot. Bár külön kezelték, a lentebb látható térképen ide tartozik az Izlás-Tachtália-Vlas szakasz is, ahonnan 32000 m³ sziklát és mintegy 66000 m³ laza anyagot emeltek ki 1893 és 1897 között.

A Grében-csúcs, valamint az Izlás és Tachtália zuhatagok, részlet. Jelzet: TM 4.374 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Mint azt ezen a melléktérképen is láthatjuk, a folyam összeszűkült, majd hirtelen kiszélesedett, ezt orvosolták a csúcs – a satírozott terület – elhordásával és a meder szabályozásával.
Végül bemutatjuk a legismertebb szakaszt, a Vaskapu-szorost is, itt 1890 augusztusa és 1896 februárja között összesen közel 390000 m³ sziklát távolítottak, el, ennek nagy részét azonban szárazon, hiszen, mint kiderült, egy ideiglenes bal oldali gát építésével a kritikus részről a Duna elterelhető, így a zátonyokat külszíni fejtéssel el lehet bontani.

• 
• 

A végeredmény magáért beszél: az Al-Duna korábbi, évi 150 nap helyett 258 napon át lett hajózható 180 cm merülésű uszályokkal, jelentősen fellendítve a forgalmat és a kereskedelmet. Az utolsó, itt bemutatásra kerülő ábrán egy előzetes kimutatást láthatunk, mind a bontási munkákról, mind az építkezésekről. A táblázat mindegyik kiadásban változatlan számokkal jelent meg, a későbbi történeti munkák egyik forrása, máig használt adatokkal.

A bontási- valamint építési munkák kimutatása az egyes szakaszokon, részlet. Jelzet: TM 4.374 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Ha már azt hinnénk, teljesen kimerítettük a témát a különböző tanulmánykötetekkel, térképekkel és cikkekkel, nagyot tévedünk. A Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár még számos érdekességet tartogat a megnyitóról, ezekből szeretnénk még néhány kiadványt felsorolni, a teljesség igénye nélkül.
Találhatunk különböző jegyzékeket az ünnepély résztvevőiről, így például az ’Ő császári és apostoli királyi Felsége és a fenséges Főherczeg urak kisérete’ címűt, ami egy 32 oldalas névsor, de az esemény 11 oldalas programját is elolvashatjuk.
A rendezvényre külön vasútjáratokat is indítottak, ezek menetrendjét és ábráit is megtalálhatjuk a nyomtatványok között.

Vásárhelyi Pál folyamszabályozó munkásságáról szóló korábbi blogbejegyzésünk itt érhető el.

Felhasznált irodalom:

• Tőry Kálmán (szerk.): Az Al-Duna szabályozása, Budapest, VízDok. (Vízügyi Történeti Füzetek 5.), 1972.
  
  

Samu Botond Gergő (Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

Zacsek mindent tud – többek között ebben a Nádasi László által írt tréfasorozatban is felejthetetlen volt Benedek Tibor színész, konferanszié.

• 
• 

Zacsek és Kulhanek – később Cicvarek – a két világháború közti Hacsek és Sajó mintájára jött létre. Az ismert tréfaszerző, Nádasi László (1907–1978), a közismert kabarészerző, Rejtő Jenő barátja és szerzőtársa kifejezetten Benedek Tibornak írta a szerepet, melyet a címszereplő saját rögtönzéseivel s egyéni stílusával is kiegészített. Először a Fiatalok és öregek kabaréműsorban mutatták be a Zacsek mindent tud című szatírát, melyet Kalmár Tibor rendezett.

Fiatalok és öregek. Zenés kabaré 2 részben. Rendezte Kalmár Tibor. Bemutató: Vidám Színpad, 1961. március 16. Színlap – Színháztörténeti és Zeneműtár

Az új politikai kabaréjelenetről a korabeli sajtó is megemlékezett felhíva rá az olvasó figyelmét. Már a műsorszám keletkezésekor így tudósított a Népszava:

Benedek Tibor mellett Kulhanek, illetve később Cicvarek szerepében Pánczél Pál, a harmadik szereplő, Dömösében pedig Gál Sándor töltötte meg élettel és tette felejthetetlenné a kis jeleneteket.

• 
• 

 Maga a legilletékesebb pedig így vallott erről:

• 
• 
• 
• 

S bár előképe, a Vadnay László (1904–1967) által kitalált „Hacsek és Sajó” 1929-től kezdve aratott töretlen sikert, először a Terézkörúti Színpadon, de 1953. szeptember 11-én a Vidám Színpadon a Nem a tükör görbe című előadásban egy röpke pillanatra még 1945 után is felelevenítették. Hacseket Herczeg Jenő, Sajót Komlós Vilmos játszotta. Ennek a műsornak több kabaréjelenetében is szerepelt Benedek Tibor.

• 
• 

Egyik vidám színpadi alakításáról tudósít a Film Színház Muzsika 1961. december 15-i száma:

• 
• 
• 
• 
• 

De láthatták a kabarérajongók Zacseket még a Normafánál, a Kimegyünk az életbe zenés kabaré egyik jelenetében (bemutató: Vidám Színpad, 1963. február 14.), vagy akár a „középkorban”, a »Lótej« vendéglőben Főinkvizítorként (Vidám kínpad, Középkori kabaré fiatalok, öregek és középkorúak részére. Rendezte Várady György. Bemutató: Vidám Színpad. 1962. október 23.)

• 
• 
• 
• 

Benedek Tibor természetesen emellett számos színdarabban és filmben is játszott. Jellegzetes orgánuma ma is sokaknak a fülében cseng…
Nevét, Benedikt, a színészpályát választó ifjú, apja, a kereskedelmi utazó kérésére változtatta meg. Törzs Jenő tanítványaként végezte el az Országos Színészképző Iskolát. 1931-től az érsekújvári színház, vagyis a Földes Dezső által igazgatott Nyugatszlovenszkói Magyar Színház tagja. Itt – az érsekújvári „Arany Oroszlán” színháztermében – többek közt 1932-ben Ábrahám Pál Haway Rózsájában ő Kaluna, az öreg hawai, Erdélyi Mihály Csókos regimentjében ő gróf Lichtenstein huszárkapitány és a „Vaszary Piroska, a Nemzeti Színház tagjának vendégfelléptével” bemutatott Móricz-regény, a Légy jó mindhalálig színpadi változatában is játszott: Nyilas Misit Vaszary Piri, Ghymessyt, a vasfejűt pedig Benedek Tibor alakította.
1934-től a részben színvonalas műsorszámai révén határainkon túl is nagy hírnevet szerző Arizona Mulató „fekete” dzsesszénekese volt, aki tehetségével és angol tudásával – ha igaz – a walesi herceget, a későbbi VIII. Eduard angol királyt is lenyűgözte a mulatóban, aki 1935 szeptember 11–16-ig tartózkodott Budapesten. A walesi herceg állítólag még Angliába is meghívta. (Egyed Zoltán: A velszi herceg 5 szép pesti napja. In. Színházi Élet, 1935. 39. szám, 7–17.)

Arizona Csodabár.  Műsorfüzet, 1936. Aprónyomtatvány. Címlap – Színháztörténeti és Zeneműtár

Ezt az új keletű, népszerű modern mulatót, az Arizonát Rozsnyai Sándor (1896–1944) és felesége, Senger Mária (1896–1945), azaz a híres „Miss Arizona” hozta létre 1931-ben. Rozsnyai nemcsak igazgatta a híres lokált, hanem annak zeneszerzője is volt.
Conny Hansen és Gergely Vilma társaságában Benedek Tibor a „legújabb külföldi és magyar jazz-slágerekkel” szórakoztatta az Arizona közönségét. A későbbiekben a hozzájuk társult Czauner Ferenccel együtt „egy percig sem hagyták unatkozni a közönséget”.

• 
• 
• 
• 

Az Arizona két alapítójának élete 1944-ben, illetve 1945-ben sajnos tragikus véget ért. Benedek Tibornak, bár 1938-tól hivatalosan már ő sem játszhatott, sikerült valahogy átvészelnie a vészkorszakot. 1942-ben munkaszolgálatra vitték az orosz frontra, ahonnan csak négy év múlva tért vissza.
A háború után egy ideig hivatalnok volt, némi politikai szerephez is jutott a kultúrpolitika, illetve a szórakoztatóipar átszervezésében a népművelési osztályon belül működő színházi alosztályon. Feltehetőleg a budapesti Angolpark nevének Vidámparkra változtatásában és átalakításában is része volt.
A színpadra 1948-ban tért vissza. A Kamara Varietébe, a Vidám Színpadra, a Fővárosi Vígszínházba, közben rövid időre vidékre, a Veszprémi Petőfi és a Békéscsabai Jókai Színházba szerződött. 1951-től a Vidám Színpadon szerepelt, többek között Gobbi Hildával is fellépett a Ki a ludas? című varietéműsorban.

• 
• 

Színpadi szerepei közül több más mellett Edmond Rostand Sasfiókjában Dietrichstein, Molnár Ferenc Olympiájában mint Albert herceg volt kiemelkedő.
Ezek mellett számos színdarabban, 1954 és 1961 között tucatnyi filmben is szerepelt, felejthetetlen alakítással. Ezek között a Gerolsteini kalandban (1957) mint vendég; a Felmegyek a miniszterhez című filmben (1961) mint Veleznay ügyvéd, és a Jó utat autóbusz (1961) egyik, görögországi epizódjában ő Mavropaulosz, 1962-ben pedig a rádió szilveszteri kabaréjában szerepelt.

Sajnos még ez év szeptemberében megdöbbentő hírt közöltek a napilapok:

Ma, 2019-óta a XIII. kerületben lévő Visegrádi utca 36-os számú épület alatt emléktábla hirdeti:

Fia, Benedek Miklós, a mindnyájunk által ismert, szeretett Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművész, unokája pedig Benedek Tibor, a háromszoros olimpiai bajnok, Európa- és világbajnok vízilabdázó, ki 2013–2016-ig a férfi vízilabda-válogatott szövetségi kapitánya volt. 

Végezetül idézzük fel Benedek Tibor sikeres alakításainak egyikét, az „Én csak gyalogos vagyok” című különszámot, zenés tréfajelenetet, melyet a Kalmár Tibor által rendezett Mindent egy helyen című kabaréműsorban adott elő. (Bemutató: Vidám Színpad, 1960. november 9.) A jelenet, amelynek írói Harsányi Béla és G. Dénes György voltak, később belekerült a Már egyszer tetszett 1962. június 10-én bemutatott kabaréválogatásba is.

Én csak gyalogos vagyok. Előadja Benedek Tibor. Zenés kabaré 2 részben mindabból, ami Már egyszer tetszett. Rendezte Zsudi József. Bemutató: Vidám Színpad, 1961. június 10. Jelzet: KC 14.018.– Színháztörténeti és Zeneműtár

Kis Domokos Dániel (Színháztörténeti és Zeneműtár)

Az ördög pilulái zongorakivonata, Pest, Rózsavölgyi és Társa, 1863. Jelzet: Mus. pr. 3.376 – Színháztörténeti és Zeneműtár

A bohózat cselekményét – utalásokkal fűszerezve az 1863. év világpolitikai eseményeire – legrészletesebben Jókai Mór élclapja, Üstökös ismertette.

A francia bohóság színpadtechnikai praktikákkal mesterien teletűzdelt előadása (bemutató: 1863. dec. 10.) volt az utolsó sikere a Budai Népszínháznak (élt két ciklusban, 1861 szeptemberétől 1864 szeptemberéig, illetve 1867 júniusától 1870 februárjáig). A színház a Lánchíd budai hídfőjénél állt, nagyjából ott, ahol ma Borsos Miklós szobra, a Budapestről induló főutak kilométer-számozásának kezdőpontját jelző 0 kilométerkő.
Molnár György (1830–1891), a színház alapító-igazgatója gazdag életművet alkotott. Rendezései újszerűen és szokatlanul nagy súlyt helyeztek a látványosságra. Színészként klasszikus drámákban romantikus pátosszal megformált alakításokkal vendégszerepelt a vidéki társulatoknál, Othello, III. Richárd, Coriolanus, Lear király (William Shakespeare) Tartuffe (Molière) voltak kedvelt szerepei.

Molnár György mint III. Richárd király, Nemzeti Színház, 1873, Szentkuty felvétele, SZT KA 6.196/13 – Színháztörténeti és Zeneműtár

1870 és 1875 között a Nemzeti Színház társulatában játszott, művészeti vezetőként Debrecenben (1865–66), a budapesti Népszínházban (1875) és Kolozsvárott (1879–80) haragította magára kollégáit, illetve a színház- és a városvezetést. Becsvágyó volt, lendületes és fegyelmezhetetlen; bőkezű és könnyelmű, összeférhetetlenül és kegyetlenül kritikus másokkal, önmaga hibáival szemben azonban tökéletesen vak. Ő teremtette a Budai Népszínházat.
A kettős város – Buda és Pest – második, magyar nyelven játszó színházának létrejöttét több körülmény szerencsés találkozása segítette. Az első Molnár lelkesedése és ambíciója volt. Harmincas évei elején járva a vidéki színigazgató pozícióját kevésnek vélte, a főváros meghódítására vágyott. Az októberi diploma (1860) kiadása utáni szabadabb légkörben azonnal kérte a budai működési engedélyt, a Horváth-kertbeli nyári színkörben pedig 40 estére szóló fellépési lehetőséget „vásárolt” a színkört bérlő Carl Alsdorf német színigazgatótól. Molnár azonban nem albérletet, hanem saját színházat akart, és a felszabadult, reménykedő, hazafias légkörben a budai (majdnem pesti, hiszen a Lánchíd lábánál állt) magyar nyelvű színház ötlete ugyan kevesebb adakozóra talált, mint 25 évvel azelőtt a Nemzeti Színház, de Buda város tanácsának adminisztratív és anyagi támogatását mindenesetre megkapta. A gyorsan felhúzott épület és a telek Buda városáé lett, a felszerelés, a díszletek nagy része Molnáré.

A Budai Népszínház, ismeretlen mester színezett fametszete Frank József M. litográfiája után, 1861. Jelzet: SZT KE 5.694– Színháztörténeti és Zeneműtár

Molnárnak az új színház programját és műsorát a Nemzeti Színházhoz képest kellett meghatároznia. Annak, amit célként kiemelt, egy részét (a nemzeti műveltség emelése, a főváros magyarosodásának elősegítése, a nemzeti drámairodalom új tehetségeinek támogatása) már jó fél évszázada a magyar nyelvű színjátszás missziójaként tartotta számon a közgondolkodás. Új lehetőségként ajánlotta fel, hogy színháza a nemzeti színházi utánpótlás „előszobája” lesz. Molnár azt is felkínálta, hogy átveszi a népszínmű-repertoárt, bár a Nemzeti Színház nem jelezte, hogy azonnal lemond róla. Azt azonban, ami valóban megkülönböztette a Budai Népszínházat a Nemzeti Színháztól, még nem tehette, de nem is tudta volna közzé tenni, mert az ötlet csak a Budai Népszínház megnyitása után született. A szórakoztató színház gondolatát és gyakorlatát – mely a mindennapokban természetesen létezett – a kor nem is fogadta volna el nyilvánosan meghirdetett színházprogramként, közpénzt használó intézmény (a budai tanács 1000 ft szubvenciót, működési támogatást is ígért), közadakozásra is számító színház programjaként pedig semmiképpen.
A Budai Népszínház 1861. szeptember 14-én díszelőadással nyitotta meg kapuit: Jókai Mór prológja, Molnár György felolvasása (a színház létrejöttének történetéről tartott előadást), karénekek, táncszámok, élőkép. Szeptember 17-én Katona József Bánk bán című tragédiáját adták elő, ugyanezen az estén a Nemzeti Színház Erkel Ferenc Bánk bán című operáját játszotta. Szinte elkerülhetetlen volt, hogy a pest-budai közvélemény és sajtó ne versenyeztesse a két színházat, és a budai igazgatónak ez nem is volt ellenére:

A repertoár a színház első, majd második ciklusában is rendkívül változatos volt, és részben valóban ütközött – kivédhetetlenül – a Nemzeti Színház műsorával (Mélesville–Charles Duveyrier: A szép molnárnő, William Shakespeare: III. Richárd, Szigligeti Ede: Két pisztoly). Újabb és már ismert krónikásdrámák előadásaival (Dobsa Lajos: István, első magyar király, Szigligeti Ede: Gritti) az új intézmény a Nemzeti Színház műsorának egyik elidegeníthetetlennek tartott részéhez nyúlt hozzá. A konfrontációt csillapítandó Budán előkerültek olyan színművek is, melyek az 1830–40-es években voltak igazán népszerűek, s amelyeket a modernebb ízlés elfeledtetett (Franz Ignaz von Holbein: Kronstejni harcjáték, Charlotte Birch-Pfeiffer: Szapáry Péter). Igaz, ezekre se Budán, se Pesten nem volt senki igazán kíváncsi. Népszínművek? A kevés izgalmas darab az 1840-es évekből és a szintén kevés érdektelen mű az 1850-es évekből nem tartotta el a Budai Népszínházat. Ám az operettekre a Nemzeti Színház kevesebb figyelmet fordított. Az 1860-as évek elején operettet Pest-Budán a német színházakban lehetett látni, Offenbach Orfeusz az alvilágban című művét például a Horváth-kertbeli nyári színkörben 1862. május 6-tól játszotta Carl Alsdorf társulata. Molnár meglátta a rést: sorra mutatta be Jacques Offenbach egyfelvonásos zenés játékait (A dajka, Choufleury úr otthon lesz), majd a második ciklusban a nagyoperetteket, A gerolsteini nagyhercegnőt és a Genovévát.
A budai színház vegyes műsora és hullámzó színvonalú előadásai mellett a jövedelem módjával csordogált, és ezen Molnár György és gróf Batthyány Artúrné Apraxin Júlia románcáról keringő pletykák sem segítettek. A grófné pénzzel, bérletvásárlással támogatta Buda magyar színházát, ez pedig teret adott színésznői ambícióinak: 1963 februárjában három estén lépett színpadra.
A fizetetlen színészek és a felhalmozott adósságok nyomására Molnár szenzáció után nézett: 1863. január 17-én a Dunanan apó és fia utazása elképesztette Pest-Budát, a színház fennállása alatt, 1870. február végéig, csaknem 100-szor játszották.

A fergeteges párizsi kartánc, melyet mindenki látni akart, megosztotta a közvéleményt, legalábbis a sajtóban. Arany János a Koszorúban a színházprogramban megfogalmazott célok és a valóság közti ellentmondásról írt:

A cancan. In. Üstökös, 14. évf., 1863. 8. sz., aug. 22., 64. – Elektronikus Periodika Archívum

Kánkán ide vagy oda, 1864 júliusában Molnár ellen a budai törvényszék csődeljárást indított, a színház üresen állt, újranyitására csak 1867-ben került sor. A krisztinavárosi nyári színkörrel együtt pályáztatták, és a számos jelentkező közül a budai önkormányzat ismét Molnárt választotta művészeti vezetőnek. Nem volt sikeres. Utolsó látványos előadása, a színkörben rendezett Bém hadjárata című harci játék volt. Az 1849-es erdélyi hadjáratot felidéző zenés látványosságot 64-szer játszották. 1869 februárjában Molnár György lemondott a színház vezetéséről.
A Budai Népszínházban 1870. április 10-én volt az utolsó előadás, Szigligeti Ede Két pisztoly című népszínművét játszotta Miklósy Gyula társulata. Az épületet 1870. szept. 16-án lebontották.
Végül álljon itt néhány színész neve azok közül, akik 1861 és 1867 között a Budai Népszínház tagjai voltak: Boér Emma, Beődy Balogh Gábor, Bényei István, Együd István, Kassai Vidor, Szöllőssy Szabó Lajos, Harmath Emma, Jászai Mari, Szerdahelyi Νelli, Szöllőssy Piroska és Szöllőssy Róza, Török István, Krecsányi Ignác, Simonyi Károly, Szentgyörgyi István, Kocsisovszky Borcsa, Vincze József.

• 
• 

 Felhasznált irodalom:

• Czékmány Anna: Életszínház: Molnár György látványosságai. In. Alternatív színháztörténetek. Alternatívok és alternatívák, szerk. Imre Zoltán, Budapest, Balassi, 2008.
• Kassai Vidor: Emlékezései, sajtó alá rend. Kozocsa Sándor, [Budapest], Egyetemi ny., [1940.] 
• Mályuszné Császár Edit: Molnár György, a rendező, Budapest, Színháztudományi Intézet Országos Színháztörténeti Múzeum, 1964. (Színháztörténeti könyvtár 16.)
• Molnár György: Emlékeimből, II, Világostól Világosig: a budai népszínház második ciklusáig: 1849–1867, Szabadka, Schlesinger ny., 1881.
• Molnár György: Emlékeimből, III, Világos után, Szabadka, Schlesinger ny., 1881.
• [Molnár György]: Népszinház a lánchíd mellett. In. Hölgyfutár, 112. évf., 1861. 73. sz., (jún. 18.), 584.
• Pukánszkyné Kádár Jolán: A Budai Népszínház története, Budapest, MSZI, 1979.

Rajnai Edit (Színháztörténeti és Zeneműtár)

A közelmúltban, augusztus első két hetében volt 88 éve annak, hogy Gödöllőn megrendezték a 4. nemzetközi cserkész világtalálkozót, amelyre annak idején nem csupán a Magyar Cserkészszövetség, hanem jóformán az egész ország serényen és izgalommal készült. Az 1933-as 4. Cserkész Világdzsembori (vagy akkori írásmóddal jamboree) Magyarország „nagy dobása”, jó előre megtervezett és beharangozott, széles körű publikációs tevékenységgel kísért, példásan szervezett és – a képekből és kiadványokból ítélve – kifogástalanul levezényelt rendezvénye volt. A főszervező és táborparancsnok, gróf Teleki Pál tiszteletbeli főcserkész már egy 1932-ben tartott előadásában világosan és tömören megfogalmazta az akkor már bőven szervezés alatt álló dzsembori indítékait, tervezett tevékenységeit, óhajtott eredményeit és a létszámmal, résztvevőkkel kapcsolatos elképzeléseket.
Előadásában elmondta, hogy a rendezvény nem titkolt célja – a „cserkésziesség” megélése és tökéletesítése, a különböző nemzeti csapatok vidám együttléte, barátkozása, valamint különféle feladatokban való együttműködése mellett – az ország, és benne a cserkészszervezet, legfőképpen pedig „a fiúk” jó hírének nemzetközi propagandája volt. Teleki kitért a helyszínválasztásra és a kialakítandó táborrészekre, valamint azok elhelyezésére is. Kiemelte, hogy Horthy Miklós, Magyarország kormányzója nagylelkűen hozzájárult a nemzetközi nagytábornak Gödöllőn, a királyi kastély parkjában és annak környékén történő lebonyolítására, azzal a kikötéssel, hogy ez olyan időszakban legyen, amikor ő maga is ott tartózkodik.

E blogposzt apropóját az a dzsembori-fényképalbum adja, amely 2020 júniusában került vásárlás által a Történeti Fénykép- és Videótár gyűjteményébe (FAlbum 1198). A lapokon összesen 114 fénykép sorakozik, amelyek nagy többsége a gödöllői helyszínen készült, de az utolsó oldalakon van néhány eltérő témájú kép is: egy nagyobb csoportkép síelőkről, illetve katonákról készült kis csoportképek – ezek bizonyára személyes vonatkozásban állnak az előző felvételekkel, talán a több fotón is szereplő kis bajuszkás férfi révén. Magát az albumot zöld, a gerincén és a sarkokon megerősített vászonkötés borítja, és fekete zsinórral van összefűzve. Belső előzéklapjai arany márványozott mintásak; az album lapjai sötétszürke kartonlapok. A belső borítón található a temperával festett címszöveg és díszítés. Képaláírások, magyarázatok sajnos egyáltalán nincsenek az albumban.

• 
• 
• 
• 

A címlapon a balra szökkenő fehér szarvas a magyar mondák csodaszarvasa, amelyet a dzsembori jelvényéül választottak, és egyúttal szellemiségének is jelképéül szolgált. Ezt a mozgalmat alapító Lord Robert Baden-Powell, „B-P”, „Bi-Pi” így öntötte szavakba:

Baden-Powell a díszemelvényen a magyar vezetőség néhány tagjával. In. Jamboree Budapest–Gödöllő 1933, szerk.: Radványi Kálmán, Budapest, IV. Világjamboree Táborparancsnokság, 1933., 4. – Törzsgyűjtemény.  Elektronikus változat: OSZK Digitális Könyvtár

E kötet címlapja meglepően hasonlít a fényképalbuméhoz, csak éppen jobb irányba ugró szarvassal. Feltételezhető, hogy a fényképalbum készítője előképként használta a hivatalos tábori albumot. Nem csupán emiatt, hanem fényképes és szöveges tartalma miatt is hasznos összevetni ezt a nyomtatott kiadványt az egyedi, fényképes példánnyal, mivel ez utóbbinak számos helyszínéhez, szereplőjéhez megfejtést nyújtanak a hivatalos kiadvány fejezetei és képaláírásai. Másfelől pedig ez a kötetbe foglalt fényképsorozat nagyszerűen kiegészíti az itt és másutt nyomtatásban megjelent képeket és leírásokat, illetve az egyéb, magán- és köztulajdonban (pl. Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár – Budapest Gyűjtemény; Fortepan) lévő fényképekről ismert tábori környezetet és a résztvevőket.

• 
• 
• 
• 
• 

A cserkészek által csak „Mártonka” becenéven emlegetett, népszerű Márton Lajos pedig, aki rengeteg riportgrafikát készített a tábor résztvevőiről és kisebb-nagyobb epizódjairól, egy szubjektív, rajzos albumban tette közzé beszámolóját.

• 
• 

A képek egymásutánja, csoportosítása a mai néző számára kissé következetlennek tűnik, de lehet, hogy ez csak az információ hiánya, a világtábor eseményeinek felületes ismerete miatt van így. Összefoglalóan mindenesetre elmondható, hogy a találkozó számos aspektusáról láthatunk felvételeket: az ünnepélyes díszfelvonulás csapatairól; az emelvényen beszédet tartó Baden-Powellről és Horthyról, valamint a tribünök közönségéről; tanácskozó cserkészvezetőkről és fiatal cserkészekről; a cserkészek hétköznapi tevékenységeiről, jókedvű időtöltéséről; a vezetőség néhány tagjáról és pár egyházi személyről; az üzletváros épületeiről és a tábor érdekes építményeiről, táborkapuiról, kerítéseiről.

• 
• 
• 
• 

A gödöllői helyszín nagyon jó döntésnek bizonyult: itt kényelmesen jutott hely a tábor összes alkotóelemének, és megközelíthetősége is kiváló volt. Négy fő részre tagolódott a tábor: a királyi kastély külső parkja – ezt engedte át kegyesen a kormányzó Őfőméltósága a cserkésztalálkozó céljára –, a város kezelésében álló Erzsébetliget, az e körül fekvő erdő- és mezőparcellák, valamint egy nagyobb terület (akkoriban: három koronauradalmi tábla az országút jobb oldalán), ahova a díszfelvonulásokat, bemutatókat, nagyobb nemzeti játékokat szánták. Könyvtárunk Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtára több, a cserkésztalálkozó alkalmából kiadott térképet is őriz, amelyek segítségével a fényképek között is jobban tájékozódhatunk, és képzeletünkben megelevenedhet a bő kéthetes dzsembori.

• 
• 

Az egyik különleges tábort – amelyekből egyébként összesen kilenc volt, köztük a kisfiúk (farkaskölykök) tábora és a rövidebb időre érkező vendégeké –, a Csepel-szigeten elhelyezkedő vízitábort természetesen nem tüntették fel ezek a térképek, noha ez is szerves része volt a cserkésztalálkozónak. A külföldi vendégek nem csupán ide, hanem szervezett kirándulások során az ország jó néhány nevezetes tájára és városába, a fővároson kívül pl. Esztergomba, Pannonhalmára, Tihanyba, a Mátrába és a Hortobágyra is eljutottak ittlétük idején. Az „egész ország legyen jamboree” jegyében a magyar cserkészcsapatok mindenütt felkészülten és barátságosan fogadták a külföldi csoportokat.
A gödöllői dzsembori kb. 26 000 résztvevőjének napjait a szervezett programokon, istentiszteleteken és bemutatókon kívül maga a táborozás, azaz a sátrak felverése, a táborhelyek körülkerítése és csinosítása, a főzés és egyéb „házimunka” töltötte ki. Cserkészek lévén már eleve jó néhány praktikus fogásnak és lényeges tudásnak birtokában voltak, de a világ minden tájáról érkezett csoportok sok-sok újdonságot tudtak mutatni egymásnak. A Magyar Cserkészszövetség igyekezett gyakorlatias, nem csupán a tábor idején, hanem a későbbiekben is haszonnal forgatható kiadványokkal segíteni a táborozókat: ilyenek pl. a Főzési receptek, illetve a Famunkák című könyvecskék. A nyelvi akadályok leküzdéséhez pedig egy négynyelvű kis zsebszótárt is összeállítottak, „extraként” az angol kiejtés fonetikus átírásával: ez utóbbi olykor elég mulattató olvasmány. A dzsemborin megszólaltatandó, kötelezően megtanulandó dalokat ismét egy másik kis füzet foglalta össze, Nézem az eget címmel.
A fényképalbumban és a másutt is megörökített ötletes táborkapuk, kerítések és egyéb faépítmények bizonyítják, hogy a cserkészek nem csak elméletben értettek a részben hozott, részben talált anyagokból rögtönzött alkotásokhoz.

• 
• 
• 
• 
• 

A Jamboree különlegességek című kis könyvben a különféle csapatok kreatív és újító megoldásait gyűjtötték egybe műfajokra tagolva, számtalan rajzzal és fotóval illusztrálva. A fényképalbum felvételeiről egyebek közt a dánok „wigwam-sátra” és több magyar csapat aprólékosan díszített kapuja is visszaköszön itt. Az építményekről szólva nem maradhatnak említés nélkül a gödöllői tábor nagyobb, komolyabb – noha még így is ideiglenes – épületei, amelyek esetenként kimondottan haladó formákkal, az egykorú építészettel azonos felfogásban készültek el: ezt elsősorban az üzletváros zenepavilonján, a cserkészkiállítás épületén, valamint az Aréna-téren álló oltár építményén figyelhetjük meg.

• 
• 
• 

A vallásos szellem, amely a cserkészetnek elengedhetetlen része, áthatotta az egész világtábort; a misék, csoportos áhítatok végigkísérték a táborozás két hetét. A kiadványok között erről tanúskodik az Ordo caeremoniarum. A katolikus istentiszteletek rendje a IV. világjamboreen, illetve a Jamboree-szentbeszédek. A nagy létszámú istentiszteletek részére épült az imént említett szabadtéri oltár, és a tábor képének látványos eleme volt néhány óriási kereszt, mint pl. a franciák táborrészében felállított fehér feszület, amely a fényképalbumban is helyet kapott.

• 
• 

A katolikus csapatok táboraiban sok helyütt építettek kis oltárt. Magyar szempontból természetesnek tűnhet, hogy a katolikus egyház szertartásai és tagjai voltak a meghatározók – a fényképalbum egyik felvételén Szmrecsányi Lajos egri érsek és az irodaigazgatója látható (FTA 1671) –, de a többi keresztény felekezet, az izraeliták, valamint a muzulmán, illetve buddhista országokból érkező résztvevők is mind rendelkeztek vallásgyakorlatukhoz szükséges helyekkel és személyekkel. A magyar cserkészek benyomásait, tapasztalatait összefoglaló A magyar cserkész a jamboreen című füzetke egyik passzusában a ceyloni cserkészeknél tapasztalt erős (buddhista) vallásosságról tesznek említést. A Jamboree album, amely szerint tizenhat vallás hívei vettek részt a táborban, dr. Mattyasovszky Kassziánt idézve így összegzi a vallással kapcsolatos ügyeket: „a IV. Világjamboree megtanított bennünket hinni, – nemcsak Istenben, de megtanított hinni egymásban.”
Mindez átvezet a világdzsembori utólagos értékeléséhez, a tanulságok levonásának, a tapasztalatok felhasználásának és továbbvitelének kérdéséhez. Részletesebben megírt és képes formában a Radványi által szerkesztett hivatalos Jamboree-album őrzi a találkozó élményeit és tapasztalatait, de rövidített, adatokra szorítkozó – egyébként olvasmányos – beszámolót idegen nyelveken is kiadott a táborparancsnokság. A rendezők célkitűzéseinek legfontosabbika a kölcsönös tisztelet, megismerés, megértés és testvériesség lehetővé tétele és erősítése volt a résztvevő nemzetek között, képviselőiken keresztül. Az eszperantó nyelv, amelyet hasonló eszmék reményében fejlesztett ki kezdeményezője, Lazar Markovics Zamenhof, nem véletlenül szerepelt éppen itt először hivatalos nyelvként. Teleki Pál szavaival:

Amennyiben ezek az ideálok a társadalom szélesebb körében valóra válhattak volna és a politikai vezetők is őszintén magukévá tették volna őket, talán nem fordult volna néhány évvel a 4. cserkész világtábor után tragikusan rossz irányba Európa, majd az egész világ sorsa.

Felhasznált irodalom:

• Vitéz Faragó Ede: Jó munkát. Cserkész jótettek gyűjteménye, Budapest, Magyar Cserkészszövetség, 1933.
• Vitéz Faragó Ede: A magyar cserkész a jamboreen, Budapest, Jamboree Táborparancsnokság, 1933.
• Molnár Frigyes: Jamboree-zsebszótár. Cserkész és tábori szakkifejezések magyar-német-francia-angol nyelveken és az angol kiejtéssel, Magyar Cserkészszövetség, 1933.
• Márton Lajos: Jamboree: Gödöllő. 1933, Budapest, Magyar Földrajzi Intézet, 1933.
• Teleki Pál: A IV. világ Jamboree. In. Testnevelés, 5. évf., 1932. 1–2 sz.
• Radványi Kálmán (szerk.): Jamboree Budapest-Gödöllő 1933, Budapest, IV. Világjamboree Táborparancsnokság, 1933. Elektronikus változat: OSZK Digitális Könyvtár
• Szunyogh, Xavér Ferenc: Ordo caerimoniarum in Jamboree IV, Gödöllő, 1933.
• Windhaber Alajos (szerk.), Josvay László, Gábris István: Jamboree különlegességek, Budapest, 1934.
• Jánosy Albert, Jánosy István: Famunkák. 1.: Anyag és szerszámismeret. Összeépítések. Mit készíthetünk el. Befejező műveletek. (Ezermester ipari zsebkönyvtár 1-2. sz.). Jamboree Táborparancsnokság, 1933.
• Liptai János: Jamboree: főzési receptek, Budapest, Magyar Cserkész Szövetség, 1933.
• Official report: 1933 Jamboree Budapest – Gödöllő, Budapest, Jamboree Headquarters, 1934.
• Nézem az eget. A IV. Világ-Jamboree egységes magyar énekei. Összeállította a Jamboree-Táborparancsnokság, Budapest, Magyar Cserkészszövetség, 1933.
• Jamboree-szentbeszédek. Az 1933. gödöllői világjamboreen elhangzott beszédek, Budapest-Gödöllő: Élet Irodalmi és Nyomda Rt, 1934.

Sebő Judit (Történeti Fénykép- és Videótár)