Idén a városligeti Műcsarnok megnyitásának 125. évfordulója mellett tervezőjére, Schickedanz Albertre is emlékezünk, aki 175 éve született. Sokoldalú munkássága több művészeti ágat érintett (építészet, festészet, iparművészet), vázlatos ismertetésünk a művész legkiemelkedőbb alkotásaira, főként az 1896-os millenniumi kiállításhoz kapcsolódó műveire fókuszál.

A címadó mondat akár napjainkban is elhangozhatna, hiszen Schickedanz Albert ismertsége elmarad a korabeli fővárost vele együtt megformáló építész kortársaitól. A neve nem került be a köztudatba, s általában kimarad a meghatározó korabeli magyar építőművészek számbavételekor, Ybl, Steindl, Schulek, Hauszmann, Pecz társaságából. Felmerülhet a kérdés, a világörökséghez tartozó Hősök terét meglátogatók közül mennyien tudják, hogy a Műcsarnok, a Szépművészeti Múzeum és a Millenniumi emlékmű is az ő tervei alapján épült fel.
A művész szakmai sokszínűségéről a Vasárnapi Ujság egyik 1888-as számában ez olvasható:

Schickedanz Albert: Saját arcképe, 1896. In. Ezredéves országos kiállítás 1896. A képzőművészeti csoport képes tárgymutatója, Budapest, Orsz. M. Képzőművészeti Társ., 1896. t. XI. – Törzsgyűjtemény

Schickedanz Albert 1846. október 14-én született, a mai Lengyelország területén fekvő Bialán (ma: Bielsko Biała). Gyermekéveit és fiatalkorát Késmárkon és Karlsruhéban töltötte. 1865-től itt kémiai tanulmányokat folytatott, majd átjelentkezett építészet szakra. 1867-ben a család Tokajra költözött, Schickedanz pedig Bécsben Karl Tietz építész műtermében helyezkedett el. Hazatérve Szkalnitzky Antalnál, majd 1868-tól 10 évig – kisebb megszakításokkal – Ybl Miklós irodájában dolgozott építészeti-, és ornamentikarajzolóként. Az 1870-es években Ybl mellett részt vett az Operaház tervezésében is. Schickedanz Albertet elsősorban a festészet vonzotta, már 1869-ben ösztöndíjjal szeretett volna kijutni a müncheni akadémiára, de kérelmét elutasították. Ybl irodájában viszont kamatoztatni tudta rajztehetségét is, hiszen épülettervei nem egyszerű rajzok voltak, hanem színes távlati képek, emberekkel, növényekkel kiegészített akvarellek, melyekben sikeresen ötvözte az építészethez és a festészethez szükséges elemeket. Később Lotz Károly, Székely Bertalan és Benczúr Gyula voltak a mesterei, műtermét pedig az Epreskertben állította fel.
Más területeken is volt alkalma bemutatni rajztudását: 1879-ben Ferenc József és Erzsébet ezüstlakodalma majd, 1890-ben Mária Valéria főhercegnő és Ferenc Szalvátor főherceg esküvője alkalmából kiadott üdvözlő feliratok elkészítésére kapott megbízást. Az 1879-1881 között, Prém József szerkesztésében megjelenő Képző Művészeti Szemle című lap fejlécét is ő tervezte.

A Képző Művészeti Szemle címlapja, 1880. In. Képző Művészeti Szemle, 1880. Címoldal. – Törzsgyűjtemény

1879-ben szerepelt először festményével az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat kiállításán, majd 1883-tól az 1890-es évek elejéig, utána pedig 1907-től rendszeresen részt vett az OMKT kiállításain.

1884-ben a Budapest Főváros Tanácsa által hirdetett építészeti látkép-városkép pályázatára több, Klösz György-fotó alapján készült képpel jelentkezett, s nem eredménytelenül, hiszen munkáival második helyezést ért el, s további megbízásokat is kapott. Beck Ö. Fülöp, szobrász, egykori tanítványa így emlékezett vissza festészetére:

1886 és 1888 között a Magyar Tudományos Akadémia dísztermének Lotz Károly által festett mennyezetfreskóját egészítette ki ornamentális díszítőfestéssel. A Vasárnapi Ujság hírlapírója ennek ürügyén méltatta Schickedanz tehetségét:

Az Akadémia dísztermének mennyezete. Lotz Károly festményeivel és Schickedanz Albert építészeti díszítéseivel. In. Vasárnapi Ujság, 35. évf., 22. sz., 1888. május 27., 365. – Elektronikus Periodika Archívum

Schickedanz Albert az 1870-es évektől fordult az iparművészet felé. Az 1873-as bécsi világkiállítás iparművészeti anyagának megvásárlása után, annak rendszerezésében segédkezett Pulszky Károlynak, az Iparművészeti Múzeum őrének. 1878-tól az Iparmúzeum titkára, 1880 és 1901 között az Országos Magyar Királyi Iparművészeti Iskola tanára volt. Beck Ö. Fülöp, mint jó tanárra, jó emberre emlékezett vissza rá memoárjában, kiemelve munka iránti alázatát és szerénységét is:

Schickedanz Albert kiállítóként részt vett az 1885-ös városligeti Országos Általános Kiállításon. A kiállítási érmek mellé adott díszoklevél megrajzolása mellett például megtervezte a Közalapítványi uradalmak pavilonját, melyet azután lebontottak, és a János-hegyen vendéglőként építettek fel újra. A kiállítás képzőművészeti tárlatán korábbi pályázatait és megvalósult építészeti terveit, bútoripari részlegében pedig gróf Zichy Jenőnek tervezett szoba berendezését állította ki, amelyet kiállítási nagy éremmel jutalmaztak.

Az Országos Kiállítás épületei I. Közalapítványi uradalmak pavilonja. In: Az Építési Ipar, 9. évf., 18. (435.) sz., 1885. május 3., 7. Rajzmelléklet. – Törzsgyűjtemény

Schickedanz Albert munkássága mindenekelőtt építőművészként maradandó. 1870-ben érte el első szakmai sikerét, a Batthyány-mauzóleum tervezésére kiírt pályázat elnyerésével. Ezek után számos építészeti pályázaton indult, több-kevesebb, inkább eszmei, mintsem gyakorlati sikerrel. 1883-ban az állandó Országház tervét Freund Vilmossal készítették el. Az épületet az Operaház és a későbbi Szépművészeti Múzeum stílusjegyeivel a mai helyére tervezték. Annak ellenére, hogy az építés jogát végül Steindl Imre kapta meg, Schickedanz is profitált a pályázattal, mivel neve ismét előtérbe került az építész szakmában. 1891-ben szintén Freunddal pályázott a leendő Iparművészeti Múzeum építésére, de ahogy Gábor Eszter könyvében olvasható:

Ők harmadik díjat nyertek, míg az első díjat és a kivitelezés jogát Lechner Ödön és Pártos Gyula kapták meg.

A millenniumi kiállítás Történelmi Főcsoportjának épülete, a mai Vajdahunyad vára, 2021. Fotó: A szerző

Schickedanz Albert magánéleti tragédiáját – első felesége és három gyermeke halálát – követően az 1893-as év meghozta szakmai életében az új lehetőségeket: az országban elkezdődtek a millenniumi előkészületek. Számos városrendezési, építészeti pályázatot írtak ki, melyből a legtöbbre Schickedanz is jelentkezett. Elsőként a Városligetben felépítendő millenniumi kiállítás történelmi főcsoport épületének megtervezésére. A mai Vajdahunyad várának építésére 11 pályázat érkezett be, melyből négy kapott díjat, köztük Schickedanz Alberté és Alpár Ignácé is. A pályázat második fordulójának három tervéből végül Alpár Ignácét választották ki megvalósítandónak, Schickedanz pedig a belsőépítészeti munkák elvégzését kapta feladatul, amelyből végül csak a gótikus és a reneszánsz csoport termeinek kiképzése maradt meg neki. Kárpótlásul-e vagy sem, de ezek után Ő kapta meg az új Műcsarnok tervezését immár társával, Herzog Fülöp Ferenc bécsi építésszel, akivel 1893-ban 5 évre (majd később újabb 5 évre) társult. A ma is álló Műcsarnok épülete 1896. május 4-én nyílt meg a millenniumi kiállítás ünnepségsorozatának keretében, s annak képzőművészeti részlegének központi épületeként.

 A képzőművészeti palota. Az Új Műcsarnok, 1896. In: Építő Ipar, 20. évf., 19. (1009.) sz., 1896. május 6., 15. rajzmelléklet. – Törzsgyűjtemény

A millenniumi kiállítás képzőművészeti csoportjának katalógusa szerint Schickedanz összesen 28 munkáját mutatta be az általa tervezett Műcsarnok első tárlatán.  Ezek megoszlása: 18 akvarell, 2 olajfestmény, 3 fénykép, valamint alaprajzok és tervrajzok. Témáját tekintve a kiállított darabok mintegy fele a Történelmi Főcsoport épületével volt kapcsolatos, továbbá a Műcsarnokot és más, korábbi alkotását ábrázoló akvarellek, vázlatok is bemutatásra kerültek.
1894-ben a Schickedanz-Herzog-cég elkezdte az 1896-ban átadott földalatti vasút Gizella (ma: Vörösmarty) téri és oktogoni lejárati csarnokának megépítését. Ezt a munkát a kiállításon két vízfestmény képviselte. A lejárók körüli szakmai vélemény megoszlott, annak kivitelezése és méretei miatt, végül a környék területrendezési munkálatai következtében 1911-ben, illetve 1912-ben lebontották azokat.  Az építész 1894-ben Cathry Szaléz Ferenc svájci mérnökkel (az 1874-ben átadott svábhegyi fogaskerekű vasút építőjével) sikertelenül pályázott az Eskü téri (ma: Erzsébet) híd megépítésére, a tervekről két fényképet állított ki. Schickedanz Albert számára a mérnöki tervezéssel közös munkára nem ez volt az első alkalom, mivel korábban, 1878-ban Feketeházy Jánossal indult a szegedi közúti Tisza-híd pályázatán, ahol első díjat nyertek el. Ennek ellenére a híd csak később épült fel, de ebben Schickedanz már nem vett részt, tervező munkássága feledésbe merült.

A Műcsarnok épülete, 2021. Fotó: A szerző

A Műcsarnok kiállítására Schickedanz Albert régebbi munkái közül az 1879-es, Kálvin téri kút tervét is elhozta, mely a várható többletköltségek miatt nem valósult meg, ahogy az 1882-ben, a Rózsadombra tervezett, „Nemzeti nagyjaink” jeligére beküldött, (ám dicséretben részesült) Pantheon-terve sem, ezt 2 akvarell képviselte. Az 1893-ban felavatott Magyar Nemzeti Múzeum kertjében álló Arany János-szobrot Stróbl Alajos, míg talapzatát Schickedanz tervezte, melyről egy fényképet ide is elhozott. Az Andrássy-emlékmű pályázatán Zala György szobrásszal indult. A nyertes terv alapján készült el az Országház mellett álló lovasszobor, ám Schickedanz kolonnád-tervét az Andrássy-szoborral kapcsolatban visszautasították, mivel a kompozíciót a tervezőpáros a mai Hősök tere lezárásaként képzelte el. Ez az oszlopsor végül 1905-ben, a Millenniumi emlékmű elkészültével megvalósulhatott. Megemlítendő, hogy Schickedanzot pedagógiai és műépítészeti érdemeinek elismeréseként érmekkel jutalmazták a millenniumi kiállításon.

Millenniumi emlékmű, 2021. Fotó: A szerző

Fő munkái közé tartozik még – amellyel a Hősök tere rendezése teljessé vált – a Szépművészeti Múzeum megtervezése, mellyel a pályáztatás után a második helyezést elért Schickedanz-Herzog társulást bízták meg. 1906-ra készült el az épület, de fogadtatása nem volt kedvező, a közízlés ekkorra megváltozott, sok kritika érte, anakronizmussal jelölte meg a szakmailag megosztott vélemény.

Szépművészeti Múzeum, 2021. Fotó: A szerző

1898-tól haláláig Schickedanz még jónéhány pályázaton indult, ám ezek többsége csak terv maradt, mint például a lipótvárosi zsinagóga, a Szent György térre tervezett Erzsébet királyné-emlékmű, a Kossuth-mauzóleum terve Beck Ö. Fülöppel. Fontosabbak a megvalósultak, például a szekszárdi Wosinszky Mór Múzeum épülete, síremlékek, szobortalapzatok, lakóépületek vagy saját, Nyúl utcai műterem-villája. Életének utolsó pár évében visszatért kedvelt tevékenységéhez, a festészethez, rendszeresen részt vett a Műcsarnok kiállításain. Utolsó, 1913/14-es szereplése Érdekes olvasmány című képével, elhozta számára az elismerést, melyről Elek Artúr tudósított Az Ujság című lap 1913-as évfolyamában.

Schickedanz Albert: Érdekes olvasmány, 1913/1914. In. Művészet, 13. évf., 1–2. sz., 1914. február, 25. – Törzsgyűjtemény

Schickedanz Albert neve 1915. július 11-én bekövetkezett halála után sokáig feledésbe merült. Özvegye 1921-ben rendezett festményeiből és akvarelljeiből egy kis kiállítást műteremvillájában, de ezután személyét a szakirodalomban is csak érintőlegesen említették. 1996-ban a Szépművészeti Múzeum Schickedanz Albert (1846–1915). Ezredévi emlékművek múltnak és jövőnek címmel hiánypótló kiállítást rendezett a művész hagyatékából. A kiállítás nyomán egy nagyszabású katalóguskötet is készült, a Schickedanz-anyag feldolgozását elvégző Gábor Eszter szerkesztésében. Az 1996. év többszörös évfordulói után (Schickedanz Albert születésének 150., a Szépművészeti Múzeum létrehozását kimondó törvény 100., és felépülésének 90. évfordulója) 2015-ben, a művész halálának 100. évfordulója ismét kiállítást és kötetet eredményezett, ezúttal a Műcsarnokban …és formát ölt a gondolat… Schickedanz Albert, a Műcsarnok építője címmel.

Schickedanz Albert önarcképe, 1915. In: Építő Ipar – Építő Művészet, 39. évf., 29. (2010.) sz., 1915. július 18., 171. – Törzsgyűjtemény

Schickedanz Albert munkásságát, stílusának megítélését saját korában is kettősség övezte: tehetséges volt, sok pályázaton indult, de sokáig mégsem tudott kellőképpen érvényesülni a szakmájában. Szorgalma, és alkotóvágya ellenére korszerűtlen munkamódszere nehezítette pályáját: Herzoggal való társulásáig egyedül, saját iroda nélkül dolgozott. Historizáló stílusának fogadtatása sem aratott osztatlan sikert. Gábor Eszter írja:

A Schickedanz Alberttel kapcsolatos ismeretlen-ismertség ambivalenciája ma is érvényes, így bár a lenti mondatok 1883-ban, jóval fő alkotásainak elkészülése előtt íródtak, úgy gondolom, hogy még ma is aktuálisak és segítenek annak megválaszolásában, hogy ki volt Schickedanz.

Válogatott és felhasznált irodalom: 

• ...és formát ölt a gondolat... : Schickedanz Albert, a Műcsarnok építője. Szerk.: Muladi Brigitta, Budapest, Műcsarnok, 2015.
• Schickedanz Albert. In. Hajós György: Építészek, mérnökök, építők. Budapest, ÉTK, 2011, 129–135.
• Schickedanz Albert. (1846–1915). Ezredévi emlékművek múltnak és jövőnek. Szerk.: Gábor Eszter, Verő Mária. Budapest, [Szépműv. Múz.], 1996.

• Simon Bernadett: „A látás nyilvános helye” – A Műcsarnok otthonra találása. In. Újkor.hu. A velünk élő történelem, 2021. 05. 03.

Simon Bernadett (Olvasószolgálati és Tájékoztatási Osztály)

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre egyet-egyet blogunkban. A sorozat hatvanötödik részében Vasné dr. Tóth Kornélia, a Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár tudományos munkatársa „Ex libris gyűjtők, gyűjtemények” címmel indított alsorozatában a tárban található ex librisek készíttetői közül ezúttal Csatkai Endrét és gyűjteményét mutatja be.

Csatkai Endre portréja. A kép forrása: Széchenyi István Városi Könyvtár, Sopron

Csatkai Endre (1896–1970) Kossuth-díjas művészettörténész, zenetörténész, múzeumigazgató, helytörténeti szakíró 1896. augusztus 13-án született Darufalván, egy Sopron vármegyei horvát faluban. Elemi iskoláit és az első gimnáziumot itt végezte, ezután került a Soproni Evangélikus Líceumba. Kedvenc időtöltése a színházlátogatás és a zenélés volt. Tagja lett a líceum egykori diákjai által még 1790-ben alapított Magyar Társaságnak, mely a későbbiekben is önképzőkörként működött, és célja a magyar nyelv és magyar irodalom művelése volt. Az iskolai Ének- és Zenekörbe is belépett, cimbalmon játszott. Miután Sopronban leérettségizett, a bécsi és budapesti egyetemen hallgatott művészettörténeti előadásokat, emellett német–magyar szakon diplomázott. 1925-ben Kazinczy és a képzőművészetek című dolgozatával doktori címet szerzett.
Tanulmányai befejeztével tanításból, újságírásból élt, és dolgozott a kismartoni Wolf Múzeumnak. Utóbbi helyen a gyűjtemény tárgyai mellett a könyvtárat is rendezte, műemléki topográfiát készített, kiállításokat rendezett. Megírta a Soproni Zeneegyesület, a Képzőművészeti Kör és a Városszépítő Egyesület történetét, valamint foglalkozott az irodalom nagyjaival is. Száz adat a soproni irodalmi élet múltjából címmel jelent meg írása a Soproni Helikonban (1927). 1929-ben adták ki A Soproni Zeneegyesület száz éves történetének vázlata című művét, 1932-ben jelent meg a Sopron környékének műemlékei / Kunsttopographie der Umgebung von Sopron című kötet, 1936-ban a Régi soproni házak, régi soproni családok, 1938-ban az Idegenek a régi Sopronról című munkája. Az utóbbi két kötet címlapja és a róluk szóló rövid összefoglaló megtekinthető a sopronanno honlapján (Régi soproni házak, régi soproni családok, Idegenek a régi Sopronról).
Széchenyi-műemlékek Nagycenken (1939) című tanulmánya a Soproni Szemlében jelent meg. E munkája az idén 230 éve született Széchenyi István gróf, politikus, császári és királyi kamarás, író, miniszter, „a legnagyobb magyar” emlékezete miatt is fontos. Széchenyi gyermekkorát részben Nagycenken töltötte, majd külföldről hazatérve az 1920 körüli időtől itt gazdálkodott. Az 1930-as években az ő irányítása alatt nyerte el a kastély ma is látható külső arculatát. A nagycenki Széchenyi-kastély hivatalosan 2016-ban vált nemzeti emlékhellyé, a Széchényi család mauzóleuma a nagycenki temetőben pedig a magyarság egyik zarándokhelye lett.

Nagycenk. Képeslapgyűjtemény 1945 után – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A Csatkai életében fontos szerepet betöltő soproni vonatkozásokra visszatérve a város képzőművészeti életének irányító szerve az 1897-ben megalakult Soproni Képzőművészeti Kör volt. Ennek a két világháború közti időszakban, 1939-ben külön ex libris gyűjtő csoportja alakult. Az élén Csuppay Lajos állt, de a tényleges irányítást dr. Csatkai Endre vállalta magára. Csatkai régi képző- és iparművészeti alkotásokat, ex libriseket egyaránt gyűjtött. Összeállította a régi magyar és magyarországi vonatkozású szentképek korpuszát. A soproni képzőművészethez, műgyűjtéshez kapcsolódóan megjelent szakirányú műveiből néhány példa az 1930-as évekből: A 40 éves Soproni Képzőművészeti Kör története (Sopron, 1937), Könyvgyűjtők, régiséggyűjtők a régi Sopronban (Sopron, 1938).
A második világháború idején a nácizmus előretörése miatt elvesztette állását, visszaköltözött Sopronba. 1944-ben munkaszolgálatra hívták be, több tábort is megjárva, sok viszontagság után végül hazatért. 1945-ben megbízták az akkor még romos Soproni Múzeum újjászervezésével, ő lett az igazgatója. Az érmek iránti érdeklődéstől vezetve 1946-ban belépett a Magyar Numizmatikai Társulatba, melynek haláláig tagja maradt.
1951-től a Magyar Tudományos Akadémia Művészettörténeti Főbizottságának tagja lett, ugyanebben az évben muzeológusi és művészettörténeti tevékenységéért elnyerte „az ország első muzeológusa” címet. 1953-ban – szerzőtársaival együtt – elkészítette a Sopron és környéke műemlékei című kötetet, amelyért Kossuth-díjjal tüntették ki.

Sopron és környéke műemlékei, írták: Csatkai Endre, Dercsényi Dezső et al., Budapest, Akadémiai Kiadó, 1953. Címlap – Törzsgyűjtemény

1955-től haláláig a Soproni Szemle szerkesztője volt. Az 1950-es években jelent meg A soproni műgyűjtés története (Budapest, 1958), majd az 1960-as években a Pozsonyi képzőművészek és iparművészek 1750 és 1850 között (Budapest, 1963) című munkája.
Magyarul és németül publikált cikkeinek száma 1000 felett van, ezek többsége művészettörténeti, helytörténeti tárgyú írás, tanulmány, főleg Sopron és környéke, valamint Kismarton műemlékeivel, zenei és kulturális életével foglalkozik.
Ex libris irányú szakirodalmi írásai közül nagy értéket képvisel A soproni exlibris története (Sopron, 1938) című, amelyet Missuray-Krúg Lajossal és Thier Lászlóval közösen jegyzett.

Csatkai Endre – Missuray-Krúg Lajos – Thier László: A soproni exlibris története, Sopron, 1938. Címlap – Törzsgyűjtemény

Ebben bemutatja a soproni ex libris gyűjtőket. A képzőművészeti körön belül alakult ex libris gyűjtő csoport vezetője, Csuppay Lajos, a királyi állami polgári leányiskola igazgatója, vármegyei népművelési titkárként is dolgozott Sopronban. Holl Jenő, a legnagyobb (többezres) soproni ex libris gyűjtemény birtokosa, magyar királyi kormányfőtanácsos, vasúti igazgató, a Győr-Sopron-Ebenfurti Vasút Zrt. üzletigazgatója volt. Corá János ügyvéd – a második legnagyobb ex libris kollekció tulajdonosa Sopronban – többszázas grafikai anyaggal rendelkezett. Jelentős gyűjteménye volt még Horváth Gyula középiskolai tanulónak. A vasútnál dolgozó Szabados József cserkésztémájú, Thier László lapszerkesztő, helytörténész, zenész a régi főpapi könyvjegyekre specializálódott. A gyűjtők közt találkozhatunk Missuray-Krúg Lajos író-költővel is. A kötet kiemeli Röttig Odo osztrák származású, Sopronban élő újságszerkesztő-kiadó, könyvnyomdatulajdonos, a Kultura (1911–13) című irodalmi, művészeti, kritikai folyóirat szerkesztője nevét, aki sokat tett az ex libris műfaj népszerűsítése terén, és saját maga is készített kisgrafikát. A soproni ex libris tervező grafikusok közt Csatkai többek között bemutatja Ákos Ernő, Csipkés Kálmán, Horváth József, Kasichnitz József, Kónya Lajos, Mende Gusztáv, és a kisgrafika e műfajában különösen sokat alkotó Sterbenz Károly munkásságát.

Sterbenz Károly fametszete (1941), Jelzet: Exl.Cs/41 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Csatkai maga is jelentős ex libris gyűjteményt hozott létre, ebben felesége, Szattinger Erzsébet (1895–1982) is támogatta, a művészet szeretete összekötötte őket. A Csatkai nevére szóló ex librisek többségükben Sopronhoz kötődnek, az előbb bemutatott ex librisen a Pihenőkereszttel, a következőn kápolnával, barokk szobrokkal:

Sterbenz Károly rézkarca, Jelzet: Exl.Cs/43 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A gyakori vallásos vonatkozás mellett megörökítést nyer a város jelképének tekintett Tűztorony is egy grafikán. A feleség nevére szólóan Ákos Ernő és Mende Gusztávné ex librisei maradtak fenn soproni városrészlettel, illetve könyvekkel.
Csatkai Endre 1970. március 2-án hunyt el. Személyében egy hivatását a városa szolgálatába állító embert tisztelhettünk. Hagyatékának nagy része, könyvtára és a magyar műgyűjtés történetével kapcsolatos cédulaanyaga a soproni Liszt Ferenc Múzeumba került. Sopronban utcát neveztek el róla, egykori lakóházán emléktábla őrzi emlékét. Életmű-bibliográfiáját halála után Környei Attila történész, muzeológus állította össze. Özvegye a nevével fémjelzett, ún. Csatkai-díjat alapított a Sopron város történetének feldolgozásában jelentőset alkotó fiatal kutatók jutalmazására; ezt évente egy alkalommal ítélik oda. Így az utódok által is tovább él Csatkai Endre szellemi öröksége.

Irodalom:

• Csatkai Endre. In. Magyar életrajzi lexikon 1000–1990, főszerk. Kenyeres Ágnes, Budapest, Arcanum, [2001].
• Csatkai Endre – Missuray-Krúg Lajos – Thier László: A soproni exlibris története, Sopron, 1938., 32.
• Csatkai Endre: Széchenyi-műemlékek Nagycenken, Soproni Szemle, 3. évf., 1939/5–6. sz., 316–327. [39–55.]
• Domokos Ottó: Csatkai Endre öröksége. Összeállítás a holocaust 70. évfordulóján, Soproni Szemle, 68. évf., 2014/2. sz., 123–221.
• Kovács József László: Thier László, a műgyűjtő és Csatkai Endre, a tudós, sopronanno, 2016. november 9.
• Környei Attila: Csatkai Endre irodalmi munkássága, Soproni Szemle, 25. évf., 1971/1. sz., 66–75.
• Környei Attila: A helytörténész Csatkai Endre, Soproni Szemle, 25. évf., 1971/1. sz., 59–66.
• Magyar Társaság. In. A Berzsenyi Dániel Evangélikus (Líceum) Gimnázium és Kollégium honlapja
• Vasné dr. Tóth Kornélia: Csatkai Endre (1896–1970). In. Uő.: Múltunk neves ex libris gyűjtői, Budapest, KBK Grafikagyűjtő és Művelődési Egyesület, 2019., 38–39.
• Vasné Tóth Kornélia: Ötven éve hunyt el a soproni ex libris élet kiemelkedő alakja, Csatkai Endre, Könyv, Könyvtár, Könyvtáros, 2020/5. sz., 46–49.

Vasné dr. Tóth Kornélia (Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

Az Ex libris gyűjtők, gyűjtemények című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész; 56. rész; 57. rész; 58. rész; 59. rész; 60. rész; 61. rész; 62. rész; 63. rész; 64. rész; 65. rész; 66. rész; 67. rész; 68. rész; 69. rész; 70. rész; 71. rész; 72. rész; 73. rész; 74. rész; 75. rész; 76. rész; 77. rész; 78. rész; 79. rész; 80. rész; 81. rész; 82. rész; 83. rész

Saját magát némi szomorúsággal utolsó reneszánsz embernek nevezte, mások polihisztorként, a magyar Umberto Ecoként, világraszóló magyarként, míg az ötvenes években bátor analfabétaként jellemezték. A magyar medievisztika megkerülhetetlen tudósára, a dél-amerikai magyar közösség fáradhatatlan szervezőjére, a rendszerváltás utáni tudományszervezőre és nemzetközi kultúrdiplomatára emlékezünk.

Vajay Szabolcs portréja (2002). A kép forrása: Wikipédia

A nemesi származású, szilágysági vajai Vajay család tagja 1921. október 9-én született Budapesten. Édesapja, vajai dr. Vajay Károly (1892–1980) Szabolcs-Ung és Bihar vármegye főispánja, a máltai lovagrend lovagja volt, aki Magyarországra telepedése után belügyminisztériumi tanácsos és országgyűlési képviselő lett. Vajay Szabolcs szülei nagy hangsúlyt fektettek egyetlen gyermekük oktatására. Elemi iskolai tanulmányait magánúton folytatta, majd a ciszterci rend Szent Imre Gimnáziumába íratták. Családi szellemi útravalójáról és arról, hogyan hatott gondolkodásmódjára a iskola, így vallott:

Miután kitüntetéses jogi doktorátust szerzett, egyéves ösztöndíjjal Svájcba ment, de a hazai politikai fordulatok miatt nem egy évet töltött Lausanne-ban, hanem huszonnyolc évig maradt távol. Tanulmányait Genfben folytatta, majd Barcza György svájci nagykövet mellett magántitkárként dolgozott és a kiugrási kísérletet előkészítő-, és a második világháborút lezáró tárgyalásokon is részt vett. 1948-ban vándorolt ki Argentínába.

Buenos Aires látképe az 1940-es években. A kép forrása: Wikipédia

Három évvel később állampolgárságot is kapott, és 1952-ben megalapította a Pázmány Péter Szabadegyetemet, amelynek elnöke lett. A Délamerikai Magyarság című hetilapban a kulturális rovat főszerkesztőként tevékenykedett, és a Szabad Magyarság című lapnál is dolgozott. A szabadegyetem kiadványait a rendszerváltásig „zárolt” anyagként tárolták a hazai könyvtárak. 1955-től a Szabad Európa Rádió kulturális munkatársa lett. Az újrakezdés kezdetei egy idegen országban anyagilag, emberileg egyaránt nehezek voltak, de Vajay Szabolcs pár éven belül az emigrációban élő magyarság kulturális életének egyik kulcsfontosságú szereplője lett. Így találkozott Faludy Györggyel is, akinek többedmagával kísérője volt egy dél-amerikai körúton, ahol az 56-os forradalomról beszéltek. Faludy Vajay alakját és az ekkor együtt eltöltött időt Pokolbeli víg napjaim után című művében megörökítette.
1958-ban tért vissza Európába, Párizsba, ahol a Sorbonne-on tanult, és az UNESCO társadalomtudományi osztályának latin-amerikai részlegét vezette. 1983-ban innen ment nyugdíjba. Erről az időszakról így beszélt:  

1971-ben látogatott először haza Magyarországra, és az említettekhez hasonló kulturális mentőakciókba kezdett. Történeti érdeklődése a jogi karon, Eckhart Ferencnek köszönhetően mélyült el. Különösen a társadalomtudományi összefüggések érdekelték, és a heraldikára és a genealógiára is így tekintett. Miután a hazai családtörténeti kutatás 1951-ben hivatalosan megszűnt, minthogy a Magyar Genealógiai és Heraldikai Társaságot feloszlatták, csak 1983-ban születhetett meg a Magyar Történelmi Társulat Archeográfiai, Genealógiai és Heraldikai Szekciója, majd pedig az 1883-ban alapított, szintén 1951-ben beszüntetett Turult, a Magyar Heraldikai és Geneológiai Társaság közlönyét is újjászervezték, 1992-ben. Ez nem kis mértékben Vajay Szabolcsnak volt köszönhető, aki 1964 és 1976 között a Nemzetközi Heraldikai Akadémia alelnöke, 1982–1986-ig a Genealógiai és Heraldikai Társaságok Nemzetközi Szövetségének elnöke, majd haláláig díszelnöke volt. Több ezer darab kötetet számláló genealógiai és heraldikai témájú, kutatható magánkönyvtára a fehérvárcsurgói Károlyi Kastélyban van.
1978-ban, amikor az USA visszaadta Magyarországnak a Szent Koronát és a koronázási ékszereket, Vajay Szabolcs a magyar kormány által felkért koronavizsgáló bizottság első számú szakértője volt.

 

Cyrus Vance amerikai külügyminiszter ünnepélyesen átadja a magyar koronát Apró Antalnak, az Országgyűlés elnökének, 1978. A kép forrása: A Dunánál. Magyarok a 20. században (1918–2000) CD-ROM, Budapest, Enciklopédia Humana Egyesület, 2001 (Encyclopaedia Humana Hungarica 9.) – Magyar Elektronikus Könyvtár. A kép eredeti megjelenési helye: Huszár István – Bassa Endre – Fábri Magda: 30 év krónikája 1956–1986, Budapest, Kossuth, 1986, 54.

Rendkívül széles körű érdeklődési köréből a címertan és a családtörténet mellett és a kalandozások korának történetét kell kiemelni. 1968-ban német nyelven Der Eintritt des ungarischen Stämmebundes in die europäische Geschichte (862–933) címmel megjelent munkája a mai napig megkerülhetetlen, még akkor is, ha a Karoling–magyar szövetség létét megcáfolták a legutóbbi kutatások. Tudományos munkái mellett szépirodalmi műveket is írt, amelyek közül talán az Én, Anonymus. Önéletrajz című regénye a legismertebb. Számos tanácskozáson részt vett a rendszerváltás után is a magyar jövőről, a jövő Magyarországáról gondolkozva.
Hazánk messzire szakadt nagy tudósára egy 1950-ben megjelent írásából származó részlet emlékeztessen végül, amelyet annak apropóján írt, hogy a Louvre főlépcsőjének tetején álló, az időszámításunk előtti második század elején készült szamothrakéi Niké szobor kézfeje előkerült.

Szamothrakéi Niké, Louvre, Párizs. A kép forrása: Wikipédia

Felhasznált irodalom:

• Bácsatyai Dániel: A kalandozó hadjáratok nyugati kútfői. (A Hadtörténeti Intézet és Múzeum könyvtára), Budapest, Hadtörténeti Intézet és Múzeum, 2017.
• Horváth Béla: Egy bátor analfabéta. In. Látóhatár, 7. évf., 1956. 2. sz., 137–142.
• Koszta László: „Patagóniában is magyar maradtam...” Beszélgetés Vajay Szabolccsal. In. Aetas, 5. évf., 1990. 3. sz., 130–143.
• Vajay Szabolcs: A szamothrakei Niké karja. In. A Dunánál, 2. évf., 2003. április 4. sz., 5. (utánközlés). Eredeti megjelenés: Szabad Magyarság. Buenos Aires, 1. évf., 1950. 4. sz., augusztus (oldalszám nélkül)
• Vajay Szabolcs: Önkéntes vagy kényszerű emigráció – és a visszaút. In. Keszthelyi Gyula (szerk.): A magyarság lehetőségei a világban az ezredfordulón: Magyarország 2000: külhoni és hazai magyarok negyedik tanácskozása: 2000. május 19–20., Budapest, Custos, 2000, 222–224.

 Orsós Julianna (MTA-OSZK Res Libraria Hungariae Kutatócsoport)

1571. október 7-én a Lepantói-öbölben a Szent Liga hajóhada győzelmet aratott az Oszmán Birodalom flottája felett. A történelmi fordulópontra, amely a török Földközi-tengeren való előrenyomulását megállító tengeri ütközetet jelenti, a Régi Nyomtatványok Tárának gyűjteményében őrzött korabeli kiadványokkal emlékezünk.
A Ciprus elleni 1570–71-es háború is világossá tette V. Pius pápa számára, hogy a védelem megszervezésére egy „szent liga” megalapítása lehet a megoldás. A pápa kezdeményezéséhez számos itáliai állam és lovagrend mellett II. Fülöp Spanyolországa is csatlakozott. 1571. május 25-én szövetségre lépő Liga közvetlen célja Famagusta és Ciprus felszabadítása volt, közben a hajdani keresztes háborúk ideája is felmerült és ígéretet tettek arra, hogy idővel Észak-Afrikát és a Szentföldet is visszafoglalják. A keresztény államok pár hónapon belül addig soha nem látott hajóhadat vonultattak fel. A 202 gálya több mint felét a velenceiek adták. A 80 hadihajóval felálló spanyolok az ütközet vezetését Don Juan de Austriára, a spanyol II. Fülöp féltestvérére bízták. A roppant armada augusztus 25-én, Messina városa mellett gyűlt össze, majd elindult Ciprus felszabadítására. Azonban október 7-én, a Lepantói-öbölben váratlanul feltűnt a Müezzinzade Ali pasa vezette oszmán flotta. Don Juan kivételes stratégának bizonyult, neki köszönhetően a keresztény erők megsemmisítő győzelmet arattak az oszmánok felett.
Zsámboki János (1531–1584) filológus, történetíró, irodalmár a lepantói csatát dicsőítő Arcus aliquot triumphal… című latin nyelvű könyvét 1572-ben adták ki Antwerpenben. A metszetekkel illusztrált, prózai és verses elemeket vegyesen tartalmazó munkát Zsámboki Don Juan de Austriának ajánlotta.

• 
• 
• 

A kitűnő irányítás mellett jelentős szerepe volt Doria ragyogó megoldásának is, a gályák magas oromzatának lebontásával ugyanis sokkal kedvezőbb szögből tudták lőni az ellenséges hajókat, amelyeket így sorban derékban találtak el. A csata kimenetelére jelentősen hatottak még a velencei galeasszák, azaz úszóerődök, amelyek az összes többi egységnél nagyobb tűzerővel rendelkeztek. A Szent Liga diadala után az Oszmán Birodalom ugyan egy éven belül újjáépítette flottáját, de tapasztalt tengerészeinek elvesztését nem tudta kiheverni. A lepantói vereség következtében a törökök földközi-tengeri hegemóniája hamarosan véget ért.
A pápa érdeme azonban túlmutat a földi haderők mozgósításánál, hiszen a rózsafüzér imádkozásával az égi seregeket is megszólította a keresztény Európa védelmére. V. Piusz domonkos szerzetesből lett Péter utódja, így jól ismerte a rózsafüzér hathatós segítségének erejét. A diadalt az egész keresztény világ a rózsafüzér imádkozásának és a Szűzanya segítségének tulajdonította. Maga a pápa is a rózsafüzért imádkozta az ütközet ideje alatt, s közben látomást kapott a győzelemről. Hálából elrendelte a Győzelmes Miasszonyunk ünnepét és a loretói litániába bevezette a „keresztények segítsége” megszólítást. Így október 7. Rózsafüzér Királynője, az „Olvasós Boldogasszony” emléknapja, az egész hónap pedig a Szentolvasó hónapja, hálaként Szűz Mária közbenjárásáért és Isten segítségéért. A Szentként tisztelt V. Piusz volt, aki kezdeményezte és 1571-ben meg is erősítette Szűz Mária szeplőtelen fogantatásának dogmaként való elfogadását.

Martino Rota: A Szent Liga megalapítása, 1571–73, Hamburger Kunsthalle, Inv. Nr. 1045. A kép forrása: Hamburger Kunsthalle

A dalmát származású bécsi udvari művész, Martino Rota kezétől származik az a rézkarc is, amelyet Apponyi Sándor gróf gyűjteményében találunk. A forgandó Szerencse című példány, amely a lepantói csata győzelmére készült metszetsorozat egyik darabja. A kor kiváló metszője főleg az általa is festett portrékat véste lemezre, ahol a legapróbb részletekig ügyelt a karakter pontos megfogalmazására. Művészetében egyszerre jelentkezik a düreri naturalizmus és a velencei érzékiség. A korszak sok nyomdászához hasonlóan ő is kombinálta a maratást és a gravírozást ugyanazon a lemezen, de szokatlanul érzékeny módon, kihasználva a két technika közötti különbségeket.

Martino Rota: A forgandó Szerencse. [Velence]. 1572. Rézkarc. Jelzet: App. M. 427 – Régi Nyomtatványok Tára. A kép forrása: Régi Ritka. Digitális tartalomszolgáltatás

Martino Rota kompozíciójának középpontjában egy hatalmas kerék látható, a Szerencse kereke. Lent Kronosz, az Idő (jobb kezében homokóra) hajtja miközben fent a vitorlás Fortuna irányítja. A mitológiai alakok mellett megjelennek az évszázadok küzdelmeiben elesett királyok, – köztük az első keresztény uralkodó, Nagy Konstantin csontváza egy nyitott szarkofágban pihen – és hősök, valamint a jelen küzdőfelei. Egy török utolsó leheletéig próbál Fortunába kapaszkodni, miközben a halál szimbolikus alakjai igyekeznek magukhoz ragadni. Jobbról a keresztények Victoria alakjával kerekednek fölénybe, a Szerencse ezúttal nekik kedvez. Jelvényeikről felismerhető a tengeri ütközetben jeleskedő két szövetséges vitéz képviselője, akik a felettük trónoló Szentháromság oltalmát élvezik. A Háromszemélyű Egyisten fölötti feliraton a 144. zsoltár idézete (15–16) „Oculi omnium in te sperant et tu das escam illorum in tempore oportuno Aperis manum tuam, et imples omne animal benedictione.” – „Minden szem terád vár, te adsz nekik ételt a kellő időben; megnyitod a kezed, és minden élőt betöltesz javaiddal.” A szentírási idézetek mellett antik filozófusok szállóigéi egészítik ki a metszet tartalmi mondanivalóját. Tételmondatként értékelhetjük a bal alsó sarokban jegyzett sort: „Memoria justi cum laudibus : et nomen impiorum putrescet”. Salamon bölcs mondását így fordíthatjuk: „Az igazak emlékét áldva emlegetik, a gonoszok neve feledésbe merül.” (Péld. 10. 7) A metszőre vonatkozó jelzet jobbra lent olvasható: Mrtinus Rota sibinicensis inve.
A tanulóéveit Velencében töltő Rota egész sorozatot készített a lepantói győzelemről. A bécsi Albertina grafikai gyűjteménye számos metszetet tudhat magáénak a dalmát származású mestertől. Mitologikus és bibliai témájú metszetképek között találkozhatunk Michelangelo és Tiziano remekeiről készített másolatokkal, valamint a főúri portrék között magyar nemesek képmásaival is. Itt őrzik továbbá a lepantói csatáról készült metszetsorozat többi változatát. Az ötféle közelítésmódban alkotó művész tehetségét jól mutatja az a gazdag kompozíciós kincsestár, mellyel a különböző néprétegek képi igényét kiszolgálja és egyben felemeli. A történeti hitelességgel készült ábrázolástól, a szállóige képpé formálásán keresztül a tudós szimbólumrendszerekig hatol az öt kép elrendezésével. A sorozat része a fentebb már közölt pápaábrázolás, ahol a középkori Köpenyes Madonna gesztusában a pápa palástjával magához vonja a Szent Liga képviselőit. A két populárisabb lapon állatszimbólumokkal jeleníti meg a csatát. A galamb (pápa), oroszlán (Velence), sas (Habsburgok) szövetsége legyőzi a török sárkányt mindenki számára érthető képi nyelvnek számított. A nemzeti könyvtárban található allegorikus metszetkép az értelmiségnek szánt antik idézetekkel kísért változat.

• 
• 
• 

A lepantói csata a művészet számos művészeti ágat megihletett: zeneművek, festmények és dicsőítő himnuszok sokasága éljenezte a győzelmet. A széles körben terjesztett sajtótermékek is bőven nyilatkoztak a részletekről. A hadihajókat és támogatóikat is név szerint felsorakoztató röplapok jelentek meg, gyakran illusztrált címlappal vagy térképes melléklettel. Igyekeztek minél érzékletesebben felmutatni az eseményeket az érdeklődő olvasók számára.
Régi Nyomtatványok tengere várja a Kronosz hajtotta Szerencse kerekének érdeklődő kutatóit.

• 
• 
• 
• 
• 
• 

Felhasznált irodalom:

• Galavics Géza: Kössünk kardot az pogány ellen. Török háborúk és képzőművészet, Budapest, Képzőművészeti Kiadó, 1986. 11–20.
• Hubay Ilona: Magyar és magyar vonatkozású röplapok, újságlapok, röpiratok az Országos Széchényi Könyvtárban, 1480–1718, Budapest, OSZK, 1948. 60.
• Zimányi Vera: Lepanto, 1571, Budapest, Móra, 1983.
• Tarján M. Tamás: 1571. október 7. A lepantói csata. In. Rubicon online
• Rózsafüzér Királynője. In. Magyar Kurír. Katolikus hírportál, 2020. október 7.

Andrási Erika (Régi Nyomtatványok Tára)

• 
• 

Juhász Gyula sorai örök érvényűen hatnak. Nem csak a hazánk helyzetét mai napig meghatározó trianoni békediktátum kapcsán, hanem örök érvényűen hatnak minden nemzeti tragédiánk feldolgozásában. Ezt bizonyítja Krúdy Gyula népszerű, Rózsa Sándor-életrajznak is beillő kisregénye, melyben egy rövid, a cselekmény szempontjából mellékes, mégis sokatmondó jeleneten akadhat meg az olvasó szeme. Bár az 1849 kora őszén zajló epizód csupán írói fantáziának tekinthető, mégis hátborzongatóan érzékelteti a valóságot.

Aradi vértanúk albuma, szerk.: Varga Ottó, Budapest, Könyves Kálmán Társ., 1893. Belső címoldal – Magyar Elektronikus Könyvtár

A történelmi visszaemlékezésekből tudhatjuk, nem a Krúdy Gyula által elképzelt, horrortörténetbe illő alak hajtotta végre annak a 13 magyar hazafinak a halálos ítéletét, akiket a nemzeti kegyelet csak „Aradi 13 vértanúként” emleget. A Pallas nagylexikon már hitelesebben tárja elénk a szomorú eseményt:

Talán túlzás azt mondani egy mondatról, hogy minden szava élő. Túlzás, mert egy mondat, amely betűk célszerűen egymás mellé rendezett halmaza, nem lehet élő. Főleg, ha egy olyan mondatról van szó, melynek tartalma még holtakra is utal. Mégis, a mai napig él egy ilyen mondat a magyar köztudatban. Az előző idézet folytatásaként erről a mondatról a következőket olvashatjuk:

E mondat jelentése magyar nyelven: „Pannónia ne feledd halottaid, mint vádlók élnek ők!” Az e mondatot megfogalmazó Habsburg császári tiszt intelmét megfogadtuk, a „vádlókról”, erről a 13 vádlóként élő hősről a mai napig megemlékezünk. Életüknek, tetteiknek irodalmi feldolgozottsága változó. Közülük akad, akiről több monografikus szakmunkában is olvashatunk. Van, akinek a hivatali, vagy magánélete tárulhat elénk, emlékiratainak vagy levelezéseinek olvasása közben. Van, amelyikükért kifejezetten rajonganak a szépírók, s egy-egy regény, vagy novella szereplőjeként is megjelennek. És sajnos akad olyan is köztük, akiről alig találunk valamit a lexikonok és hadtörténeti munkák rövid életrajzi leírásain kívül. Ám valamit mindegyikükről olvashatunk forrásfeldolgozásokban, szak- és szépirodalmi művekben.

Az aradi vértanúk börtöne. In. Aradi vértanúk albuma, szerk.: Varga Ottó, Budapest, Könyves Kálmán Társ., 1893. (4. kiadás), 119. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Pannonia

Gyakran előfordul, hogy igaztalanul vádolnak valakit. A helyzeten csak ront, ha ráadásul köztiszteletben álló személyt vádolnak meg. Ezt tovább fokozza, ha a vádló maga is köztiszteletben áll. Ilyen szituációk történelmünkben is előfordultak. Például mikor Pöltenberg Ernőt nem más, mint Klapka György vádolta meg azzal, hogy 1849. február 27-én, a kápolnai csatában indokolatlanul késve jelent meg, magára hagyva ezzel a későbbi komáromi hős várkapitányt. Általa tisztelt, hajdani parancsnokát tisztázza Bulla György emlékirata Pöltenberg és a kápolnai csata címmel. Bulla Pöltenberg iránti rajongását nem rejti véka alá művében:

Id. Bulla György – Zámbelli Lajos: Pöltenberg és a kápolnai csata. Klapka tbk cáfolatául, Kolozsvár, Közművelődés Részv. Társ., 1894. Címlap – Magyar Elektronikus Könyvtár

Vergiss

Egy züllő, identitását vesztett seregnél veszélyesebb kevés akad egy katonai vezető számára. Ezt a hadtörténelem számtalan hazai és külhoni példája bizonyíthatja. Egy ilyen sereg könnyű préda lehet az ellenség számára. Éppen ezért, ha ilyen eset kialakulóban van, vagy már kialakult, akkor annak felszámolása égető szükséggé, sok esetben élet-halál kérdéssé válik. Így lehetett ez a Bácskai hadtestben is, 1848-ban.

Vécsey tábornok megcsókolja a kivégzett Damjanich kezét. In. Gracza György: Az 1848–49-iki magyar szabadságharc története. V. kötet. Lampel Róbert kiadása, Budapest, Lampel Róbert (Wodianer F. és Fiai), 1894, 861. – Magyar Elektronikus Könyvtár 

Deine

Damjanich János az egyik legismertebb, és ha lehet ilyet mondani, legnépszerűbb aradi vértanúnk. Ha életének és katonai tevékenységének irodalmi feldolgozottságát számba vennénk, akkor az összes életrajz, hadtörténelmi munka, szépirodalmi alkotás, melyben a szerb származású magyar hazafi szerepel, kitehetne egy önálló munkát. Jókai Mórnak van egy szívszorítóan kedves kis novellája, mely a szolnoki csatát és hőseit az íróra jellemző lebilincselően színes módon ábrázolja. A novella címe A két menyasszony. Bár a történet főszereplői mások, nem hiányozhat a csata hőse sem a történetből, akkor sem, ha csak egy epizód erejéig tűnik fel legendás alakja.

Jókai Mór: Forradalmi és csatképek, Budapest, Unikornis, 1994. Belső címlappár – Magyar Elektronikus Könyvtár

„Az ígéret szép szó, ha megtartják úgy jó!” – tartja a közmondás. Hajdanában az emberi szónak nagyobb értéke volt az aranynál. Tisztában volt ezzel a gyűlölettől eltorzult lelkű Haynau is. Tisztában volt azzal is, hogy egy tisztje szavát is állnia kell. Ha úgy vesszük állta is a maga – torzult lelkű – módján.

Toten

Ma is aktuális téma egy adott nemzethez, a szülőföldhöz való kötődés kérdése. Van úgy, hogy ha valaki elszármazik hazájából, és idegen közegbe kerül, akkor ez olyan hatást gyakorol nemzeti identitására, amelynek következtében a gyökerek, a szülőföldhöz való kötődés és az anyanyelv használata háttérbe szorul, vagy eltűnik. Azonban van, akinél ez egyáltalán nem jellemző. Így volt ez a következő vértanú esetében is.

Nicht

Az ismert és népszerű hírességek szinte kivétel nélkül rendelkeznek valamiféle rájuk nagyon jellemző szokással, külső megjelenési jeggyel, ruhaviselettel vagy maguknál hordott tárggyal, mely tisztelőik, követőik, vagy rajongóik számára valóságos, az adott személyt jelképező attribútummá válik az idők során. Több híres, vagy hírhedt történelmi személynél, ismert filmsztárnál fedezhetjük fel, mintha hozzá nőtt volna a szájából kilógó szivar. Lehet, hogy közülük is akad olyan, aki a kivégzése előtt ezt az életének mindennapi rutinját jelentő szokást folytatná, vagy folytatta volna, mint Nagysándor József?

Az Aradi vértanúink című albumban ezt olvashatjuk Nagysándor Józsefről:

A kilenc honvédtábornok kivégzése Aradon 1849. október 6-ikán. In. Aradi vértanúk albuma, szerk.: Varga Ottó, Budapest, Könyves Kálmán Társ., 1893, 861. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Als

A művészek legtöbbször érzékeny lelkűek. Fontos számukra a megerősítés, a bátorítás, a támogatás, a pozitív kritika. Vajon Horatiust milyen érzés töltötte volna el, ha valaki azt mondja neki, hogy egy kései korban élt rajongója egy szabadságharcos hős lesz, aki versei olvasásával tölti utolsó éjszakáját?

Az Aradi vértanúink című albumban sorai Aulich Lajosról: 

Kläger 

A történelem nagy alakjairól szóló művek rettentő szárazzá és unalmassá tudnának válni, ha csak a bemutatott személy politikai- vagy haditetteiről, az emberiségre vagy csak egy adott társadalomra gyakorolt hatásáról szólnának. A biográfiákat valóban élővé és „emberivé” az varázsolja, ha címszereplőjük „civil életéről”, karakteréről, személyiségéről, jelleméről, magánéletéről is valamiféle képet kaphatunk belőlük. Hegedüs János és Vendrei Ferenc Kiss Ernőről írt biográfiája nem fukarkodik e téren. A „bánsági nábob” jellemábrázolásáról néhány sor:

Kiss Ernő, Schweidel, Dessewffy és Lázár Vilmos agyonlövetése 1849. október 6-ikán. In. Aradi vértanúk albuma, szerk.: Varga Ottó, Budapest, Könyves Kálmán Társ., 1893, 817. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Egy monarchiában élő, tekintélyuralmi rendszerben gondolkodó katonatiszt republikánus, forradalmi eszmékhez való eljutása több úton-módon lehetséges. Knézich Károly ezt így fogalmazta meg:

Az 1848–49-iki magyar szabadságharc története című ötkötetes történeti munkában olvashatjuk Knézich Károlyról:

Leben

Egy fegyvergyár vezetésével megbízott személyről azt hinnénk: hidegfejű mérnök, aki csak a száraz műszaki tudományoknak szenteli gondolatait, akit az acél, az ólom, a réz és a fa pusztító eszközzé munkálásán kívül semmi más nem érdekel. Azt végképp nem gondolnánk, hogy egy ilyen ember muzikális legyen, aki a születésnapján történő kivégzése előtt nem sokkal zenébe foglalva fejezi ki lelki világát. Láhner György úgy látszik nem nagyon zavartatta magát, hogy megfeleljen az „elvárásoknak”.

Egy katonatiszt kötelességei közé sok minden tartozik. Itt is vannak írott és íratlan szabályok. Egy leírt törvény, parancs, kötelesség az világos. Azonban más a helyzet egy íratlan kötelesség esetén. Ez sokszor értelmezés kérdése. A szegedi csatában hősiesen helyt álló Lázár Vilmos emlékirataiból megtudhatjuk, ő mit tartott íratlan kötelességének:

Matolai Etele: Visszaemlékezéseim honvéd életemre. Lázár Vilmos Aradi várfogságban írt emlékirata, Budapest Lővy Adolf, 1883. Belső címoldal – Magyar Elektonikus Könyvtár

Hogy egy sok csatát megjárt, a haláltól nyilvánvalóan nem félő, kemény katona lelkét mi volt képes napokig bántani, azt Marczali Henrik Leiningen-Westenburg Károly levelezését és emlékiratait feldolgozó könyvében említi:

A tábornok egy 1849. szeptember 27-én kelt levelében a következőképpen ír ennek kapcsán:

Sie

Shakespeare Hamlet-jében Polonius óva inti fiát, Laertes-t, hogy „kémlelve rostálja” meg barátit és minden jöttment cimborának ne adjon kezet. Hogy valakinek halálát egy régi jó barátja okozza, aki korábban akár életét is áldozta volna érte? De sokszor előfordult ez emberiség történelmében. Ezt személyesen is megtapasztalhatta az ismert jelmondat kezdőbetűiben utolsóként szereplő Schweidel József.

Schweidel József kihallgatási jegyzőkönyvében olvashatjuk:

• 
• 

Idézett művek:

• Bulla György – Zámbelli Lajos: Pöltenberg és a kápolnai csata. Klapka tbk cáfolatául, Kolozsvár Közművelődés Részv. Társ., 1894.
• Gracza György: Az 1848–49-iki magyar szabadságharc története. V. kötet. Lampel Róbert kiadása, Budapest, Lampel Róbert (Wodianer F. és Fiai), 1894.
• Hajagos József: Török Ignác, a hadmérnök tábornok. „ … minden kitelhető erővel a végpillanatig …”, [Budapest], Line Design, 2017.
• Hegedüs János – Vendrei (Aschermann) Ferenc: Kiss Ernő altábornagy, „a bánsági nábob”, [Budapest], Line design, 2018.
• Hernády Zsolt: „Ha legyőznek is bennünket de bírni soha nem fognak”. Schweidel József tábornok élete, [Budapest], Line design, 2018.
• Jókai Mór: Forradalmi és csatképek, Budapest, Unikornis, 1994.
• Krúdy Gyula: Rózsa Sándor. A betyárok csillaga Magyarország történetében, Budapest, Béta, 1923.
• Matolai Etele: Visszaemlékezéseim honvéd életemre. Lázár Vilmos Aradi várfogságban írt emlékirata, Budapest Lővy Adolf, 1883.
• Marczali Henrik (ford és bev.): Gróf Leiningen-Westenburg Károly honvédtábornok levelei és naplója, Budapest, Rákosi Jenő Budapesti Hírlap Újságvállalata, 1900.
• Aradi vértanúk. In. A Pallas Nagy Lexikona. I. kötet, Budapest, Pallas Irodalmi és Nyomdai részvénytársaság, 1893.
• Aradi vértanúink, összeáll. Réthy Endre és Takács László, Budapest, Tankönyvkiadó, 1988.
• Aradi vértanúk albuma, szerk.: Varga Ottó, Budapest, Könyves Kálmán Társ., 1893.

Hamvai-Kovács Gábor (Olvasószolgálati és Tájékoztatási Osztály)

Hasonlóan jellemzi Ditrói Mórt Bródy Sándor.

Ditrói Mór neve a Vígszínház alapításával kapcsolatos írásokban, beszélgetésekben gyakran felmerül, joggal. A színház első, alapító társulata részben Ditrói szervezése, „teremtménye”, és a Lipót körúti intézmény Ditrói pályájának egyik fontos állomása volt. Ötven, tevékeny színházi évéből húszat töltött a Vígszínházban. 1896-ban, a megnyitás évében azonban már gazdag színházi pálya állt mögötte. Nem véletlenül választotta (néhány, másokat érintő, kudarcba fulladt próbálkozás után) éppen őt művészeti igazgatónak a Vígszínház Bérlőtársaság.

Ditrói Mór az 1880-as években, ismeretlen fényképész felvétele. Jelzet: KC 5.037/1 – Színháztörténeti és Zeneműtár

Ditrói Mór 1871 és 1874 között egyszerre volt a Színészeti Tanoda növendéke és hallgatott bölcsészetet a pesti egyetemen.

Ditrói nem lett a 19. század utolsó negyedének nagy magyar tragikus színésze.
Kétségei önmagával és az akkori Nemzeti Színház nagyjaitól ellesett, akadémistaként még csak külsőségeiben elsajátított játékstílussal kapcsolatban beigazolódtak.
1874-ben a Kolozsvári Nemzeti Színházhoz szerződött. Négy évet töltött itt, majd szinte évente váltott színtársulatot és színigazgatót. Arad, Gyula, Nagybecskerek, Kassa, Budapest (Népszínház), Debrecen, Nyíregyháza, Szeged, Nagyvárad, Sopron, Székesfehérvár voltak – többek között – a vándorszínészi évek állomásai. 1878-tól Aradon még gyakran volt színpadon (például Henrik Ibsen A társadalom támaszai című színművében – a dráma első magyarországi előadásában – Lundt [az eredeti szövegben: Rörlund] rektort játszotta), de már ekkor elcsábította a rendezés. Mestere mégsem az aradi művészeti vezető, Mátrai-Betegh Béla (később Ditrói alatt a Vígszínház egyik rendezője), hanem Krecsányi Ignác lett.

Krecsányi Ignác, 1880-as évek, Fekete Sándor felvétele – Színháztörténeti és Zeneműtár, KB 4.152/1

Két évadot töltött a kiváló társulatvezető Krecsányinál, az 1880–81-est és az 1882–83-ast, főleg Kassán, illetve Debrecenben játszottak. Ditrói Krecsányitól tanulta a társulat- és műsorszervezés csínját-bínját, a rendezés alapjait, az előadás megtervezésének és megszervezésének fogásait. 1880-tól későbbi igazgatói már nem elsősorban színészként, hanem rendezőként és/vagy művészeti vezetőként számítottak rá.
1887-ben – egy, a székesfehérvári társulaton belüli konfliktus miatt – első színigazgatói vállalkozásába vágott bele, egyelőre még nem önállóan: Ditrói művészeti és Breznay Géza gazdasági irányításával a társulatot elhagyók megalakították a Thália Színészszövetkezetet.

A liberum veto mellett a korabeli színtársulati szövetkezetek működésében időzített bomba volt még az is, hogy a társult tagok a tiszta bevétel után fizetett osztalékra szerződtek, és csekély bevétel mellett egzisztenciájuk könnyen megroppant, sem maguk, sem a társulat nem tudott megélni. A Thália Színészszövetkezet 1888 februárjáig élt, nem sokkal tovább annál, hogy az erőskezű és határozott Ditrói 1887 őszén a Kolozsvári Nemzeti Színház bérlő-igazgatója lett.

Bölöny József (1850–1930) 1886 és 1892, majd 1897 és 1902 között volt a Kolozsvári Nemzeti Színház intendánsa. A képeslapot második megbízatása idején adták ki. Kolozsvár, Dunky Fivérek, [1896 és 1902 között] – Színháztörténeti és Zeneműtár

A feltételek gálánsak voltak, de mégsem ennyire. A kolozsvári színház magánvállalkozásként működött évi 20.000 forint kormánytámogatással (magánvállalkozón nem az intendáns értendő, ő a szubvenció felhasználásáért és a színház gazdálkodásának egyensúlyáért felelt), a színház és a társulat fenntartásához szükséges összeget a bérlő-igazgatónak kellett megkeresnie, igaz, befektetéseiért némi kárpótlást kapott.

A kolozsvári jubileumi előadás színlapja – Színháztörténeti és Zeneműtár színlapgyűjtemény

Hosszú volt az út a 100. évforduló ünnepségsorozatáig. Ditrói először is „rendet tett” a színházban. Átszervezte, felfrissítette a társulatot. A régi kolozsváriak, E. Kovács Gyula, Szentgyörgyi István, Várady Miklós, Gerő Lina mellé az első években szerződtette Fenyvesi Emilt, Hunyady Margitot, Ivánfi Jenőt, Szakács Andort, Delly Emmát. Másodszor: bevezette saját rendezői és próbamódszerét.

Ecsedi Kovács Gyula William Shakespeare Othellójának címszerepében, bemutató: Kolozsvár, 1873. Jelzet: KB 5.058/6 – Színháztörténeti és Zeneműtár

Ditrói kilencéves igazgatói, rendezői működése a kolozsvári színjátszás egyik aranykora volt. 1891-ben magyar drámasorozatot rendezett, 1894–95-ben Shakespeare-ciklust mutatott be, ezt kevesebb sikerrel. Kiváló kolozsvári együttesének számos tagja (Hegedűs Gyula, Góth Sándor, Delly Emma, Fenyvesi Emil, Szerémy Zoltán, Ráthonyi Ákos, Hunyady Margit) vele tartott a Vígszínházba. A budapesti társulat új korszakot nyitott a magyar színjátszás történetében. A „vígszínházi stílus” átélésre és őszinteségre törekvő, tökéletesen összehangolt színészi játékra épült.

Varsányi Irén mint Elise és Hegedűs Gyula mint Croche Paul Gavault és Robert Charvay A csodagyermek című bohózatában, Vígszínház, 1903, ismeretlen fényképész felvétele. Jelzet: KC XIV. 95 – Színháztörténeti és Zeneműtár

Felhasznált irodalom:

• Fesztbaum Béla: Aki Budapestet mulattatja, de Kolozsvárról álmodik…,: Ditrói Mór színházi életrajza, Budapest, Corvina, 2017.
• Magyar Bálint: A Vígszínház története alapításától az államosításig: 1896–1949, Budapest, Szépirodalmi, 1979 (Műhely)
• Mészöly Tibor: Színház a század küszöbén: Ditrói Mór és a Vígszínház stílusforradalma, Budapest, Múzsák, [1986.] (Szkénétéka)
• Piroska Katalin–Piroska István: Az aradi magyar színjátszás 130 éve, 1818–1948, [1.] 1818–1905, Arad, Concord Media Jelen, 2012 (Irodalmi jelen könyvek)

Rajnai Edit (Színháztörténeti és Zeneműtár)

I. Ferenc József, Báró Bánffy Dezső, Lukács László, Dr. Wekerle Sándor, Dániel Ernő és Lukács Béla látta el kézjegyével azt az iratot, melyet a híd egyik oszlopa tetején lévő aranygomb aljában, ezüst tokban helyeztek el az átadáskor:

Weinwurm Antal: A Ferenc József híd átadása. A király és kísérete átmegy a hídon. In. Vasárnapi Újság, 43. évf., 41. szám. (1896. október 11.), 676. – Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása: Digitális Képarchívum. Jelzet: DKA-061732

Néhány adat a 125 évvel ezelőtt átadott Ferenc József hídról, a mai Szabadság hídról. Ez Budapest legrövidebb hídja, 333,6 m hosszú, 20,1 m széles, a kocsipályák szélessége 10,7 m, a járdáké pedig 2,9 m, a kapuzatok magassága 46 m a nulla vízszint fölött. Átadásakor 48 gázlámpa, 12 ívlámpa és 8 izzólámpa gondoskodott a világításról. A Duna 1645,29 folyamkilométerénél, a Vámház teret és a Sárosfürdőt (ma a Fővám tér és Gellért tér) kötötte össze. A híd jellegzetessége a pillérek feletti díszes kapuzat a magyar címerrel és fölötte a koronával, az oszlopok tetején pedig hegyes gúlákkal, azok csúcsán aranygömbbel és a kiterjesztett szárnyú turulmadarakkal, valamint a hídkorlátok, amelyek jellegzetes vasszerkezet díszítéssel készültek.

• 
• 
• 
• 

Miért éppen ide építették? Az 1885. évi XXI. törvénycikk alapján, ha a hídvámokból befolyó éves bevétel túllépi a 650.000 osztrák-magyar forintot, a többletet egy negyedik híd építésére kell fordítani. (Az első Budát és Pestet összekötő közúti híd a Lánchíd volt, ezt követte a Margit híd, majd felépült az Összekötő vasúti híd.) 1890-ben, amikor bekövetkezett az összeg túllépése, a Kereskedelmi Minisztérium pályázatot írt ki közúti híd tervezésére. 21 pályázat érkezett be, ebből a II. díjat nyert Feketeházy János tervei alapján épült meg a híd. Az építkezés megkezdését követően a hídfők és a pillérek 1895 decemberére készültek el. A hídfőknél négy vámszedő ház épült, ezek közül a két pesti máig is áll. A hídon villamosvágány haladt át. Érdekesség, hogy eredetileg a síneket a hídpálya két szélére helyezték, csak 1938-ban tették át középre. Ugyanebben az évben a budapesti Eucharisztikus Kongresszus tiszteletére kékre festették át az eredetileg zöld színű hidat.

• 
• 
• 
• 

A millenniumi ünnepségek keretében, 1896. október 4-én az uralkodó, Ferenc József jelenlétében adták át a hidat, az ő tiszteletére nevezték el Ferenc József hídnak, és ő verte be az utolsó szegecset, amely ezüstből volt. A hídavatás része volt az is, hogy ezt követően a király és kísérete átsétált a pesti oldalról a budai oldalra az új hídon.

Sajnos a Ferenc József által elhelyezett ezüst szegecs eltűnt vagy ellopták, pedig üveg alatt volt. Pótolták ugyan minden felújítást követően, de a pótlásnak is lába kelt, ma a pótlás pótlását láthatja a figyelmes sétáló. A pesti hídfő egykori, a Fővámház felé eső oldalán található egy kandeláber alatt, és távolról ugyan, de ma is vethetünk rá egy pillantást.
Az 1945. január 16-án a visszavonuló német hadsereg a Ferenc József hidat is felrobbantotta. Egy hónappal később a szovjet hadsereg lebontotta a sérült részeket, és a megmaradt hídrész felhasználásával ideiglenes pontonhíd készült. Budapest ostromát követően ez volt az első Pestet és Budát újból összekötő híd. 1945. március 15-től 1946. január 10-ig lehetett használni, ekkor a pontonhidat tartó öt kis uszályt és az általuk tartott szerkezeteket elsodorta a jégzajlás. Ekkor néhány napig ismét összeköttetés nélkül maradt a város két része, de szerencsére nyolc nappal később megnyitották a Kossuth hidat.

Szabadság híd. Képeslap, 1946. – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A Ferenc József híd helyreállítása 1946 tavaszán kezdődött el. A középső, lebombázott hídrészt az eredeti tervek alapján gyártották le, majd úszódaruk segítségével emelték be, és erősítették a meglévő szerkezethez. A hídrészeket a parton szerelték össze 50 tonnás elemekké, amelyeket egyben emeltek be a helyükre. Helyreállították a villamosvágányokat, a kiskockakő-borítású úttestet és a járdákat. Külsejében kicsit megváltozott a híd, mert az eredeti díszes korlátokat egyszerűbbekkel pótolták, és az eredeti zöld színét sem kapta vissza, mivel csak szürke színű festék állt a hídépítők rendelkezésére. A felrobbantott budapesti hidak közül elsőként helyreállított hidat 1946. augusztus 20-án nyitották meg a forgalom számára, ekkor kapta mai nevét is, Szabadság híd lett.

• 
• 
• 

A híd a ’60-as és a ’80-as években is átesett kisebb felújításokon: kicserélték a közvilágítás lámpatesteit, az úttest aszfaltburkolatot kapott, 1984-ben visszakapta zöld színét és a két kapu boltíveire visszakerültek a címerek és a koronák. 1996-ban a hídon megszüntették az autóbuszforgalmat.

• 
• 
• 
• 

A rozsdásodás és a növekvő forgalom miatt 2007 augusztusában elkezdődött a tovább nem halogatható felújítás. 2008 decemberében adták át a hidat a villamosforgalomnak, 2009 májusától pedig a kerékpárosok és az autósok is használatba vehették. A felújítások magukba foglalták a híd szerkezetének megerősítését, a pillérek és a hídfők javítását, az útpálya, a villamospálya és a járda átépítését, a műemléki rekonstrukciót, valamint a díszkivilágítás kiépítését. A hídon manapság naponta kb. 17 ezer autó, és (hétköznaponként) több mint ötszáz villamos halad át.

Szabadság híd. Képeslap, 2015. – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A Szabadság híd stilizált, kicsinyített mását Pétfürdőn, a csónakázó tavon állították fel.

A Szabadság híd stilizált, kicsinyített mása a pétfürdői csónakázó tavon. A kép forrása: A Bakony és Balaton Keleti Kapuja Közhasznú Egyesület honlapja

A monumentális, híres építmények szépségét látva gyakran nem figyelünk fel az apró részletekre. Álljon itt befejezésül néhány fénykép, amely a Szabadság híd ez apró részleteiből is bemutat néhányat.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Kopcsay Ágnes (Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Assisi Szent Ferencről, közvetlenül halála után, rendtársa, a szintén szentként tisztelt Bonaventura (Bagnorea, 1221 – Lyon, 1274) jegyezte le az alábbi sorokat, melyek Szent Ferenc nagyobb legendájában maradtak fenn:

Azaz:

A világ egyik legismertebb szentjének ünnepéhez számos témával kapcsolódhatnánk: a szegényekre és betegekre való figyelme, a teremtett világ és a benne élő teremtmények védelme, a betlehemállítás ünnepi gesztusa vagy rendalapítása kapcsán. A fenti idézettel a mai ünnepre, a tranzitusára, avagy halálakor való átmenetelére és azon belül is a szeráfikus minőség megvalósítására kívánjuk irányítani olvasóink figyelmét, amelyhez a Régi Nyomtatványok Tára becses darabjait hívtuk segítségül.

Bonaventura da Bagnorea: Vita beatissimi p. Francisci Assissiatis. Alterius nimirum illius Angeli Apocaliptici habentis signum Dei viui, Bécs, 1652. Jelzet: App. H. 3112 – Régi Nyomtatványok Tára, Apponyi-gyűjtemény

Lapozzunk vissza Bonaventura Vita beatissimi p. Francisci Assissiatis című könyvébe, ahol a szent sebekről szóló fejezetet így vezeti be a szerző:

Bonaventura kedvelt képe az aktív és a kontemplatív élet egységének ábrázolására, amelyet angyali emberként (angelico viro) Ferenc valóban élt is.

Ferenc az Alverna hegyére ment, hogy ott Szent Mihály ünnepe előtt negyven napig böjtöljön. Ebben a gondviselő szeretetre való ráhagyatkozó önátadásában az égi szemlélődés édessége a szokottnál bővebben áthatotta, és a mennyei vágyakozás hevesebb tüzében égett. Majd a skolasztika ferences doktora leírja a szent sebek átadásának eseményét.

Ferenc az isteni kinyilatkoztatás által megértette, hogy nem testi vértanúság által kell a keresztre feszített Krisztushoz hasonlóvá válnia, hanem lelkének tökéletes lángolása által. A látomás „csodálatos forróságot hagyott szívében, ám testébe is a jelének nem kevésbé csodálatos képét véste” megjelentek rajta az Úr sebei.

Bonaventura da Bagnorea: Vita beatissimi p. Francisci Assissiatis. Alterius nimirum illius Angeli Apocaliptici habentis signum Dei viui, Bécs, 1652. Jelzet: App. H. 3112 – Régi Nyomtatványok Tára Apponyi-gyűjtemény 

Azaz:

Bonaventura leírása felidézhette bennünk Giotto híres freskóciklusát, mely Ferenc legendáira építve vetíti elénk stigmatizációját.

Giotto di Bondone: Szent Ferenc legendája. Részlet. Szent Ferenc stigmái. A kép forrása: Wikipédia

Voragine Legenda Aureájában is az elragadtatást kifejező képi ábrázolás a csodákkal teli életrajzból táplálkozik:

A legenda illusztrációján is jól látható a hegy, amely a külvilágtól való elzárkózás folytán is alkalmas az Isten megjelenésére. A felső szárnyak tükröztetésével a metsző a gyors szárnycsapásokat kívánja érzékeltetni, ahogy a legendában is olvashattuk. A színezett fametszeten a giottói megoldás is érvényesül, amikor a sebekkel való megpecsételést sugarakkal ábrázolja. Így egészen egyértelmű Úr és Szolga, a valódi kép és a képmás kapcsolata. 

• 
• 

Ferenc szeretete olyan lánggal égett, melynek minősége a szeráfi minőséghez volt hasonló, mintegy az önfeláldozó szeretet legfelsőbb izzására való válaszként jelenik meg Krisztus szeráfi alakban.

Pár sorral később a misztikus teológiából ismert képpel folytatja:

Szent Bonaventura azért érti és ragadja meg a szent életrajzának e csúcspontját, mert maga is szerafikus tűzben égve szerette a Megváltót. Skolasztikus és misztikus írásait is ez a forró lelkesedés hatotta át. Aquinói Szent Tamás az angyali doktor mellett ezért méltán nevezik őt szeráfi doktornak, ahogy ezt az idézett kötet címlapján is olvashatjuk.
Kik a szeráfok és milyen minőséget képviselnek megnyilvánulásaik során?
A ‘szaraf’ a héber égni szóból származik, az az elemésztő tűz, mely Isten utáni sóvárgás égő szenvedélye.

Ysayas, azaz Izajás próféta ábrázolása. Színezett fametszet. In. Hartmann Schedel: Liber chronicarum: Das Buch der Chroniken, Nürnberg, 1493. Jelzet: Inc. 88 – Régi Nyomtatványok Tára

A szeráfok megismerését mindenekelőtt a Szentírás lapjairól érdemes kezdenünk, mégpedig Izajás meghívásának leírásánál:

A szeráfoknak nemcsak külső megjelenési formája izgalmas ebben az idézetben, hanem hogy felismerésükkel a próféta saját méltatlanságára is ráeszmél. A szeráfok dicsőítéséhez nem csatlakozhat, ugyanakkor a szeráf a bűnt elégetni képes parázzsal megtisztítja ajkát és méltóvá teszi az Úr szószólójának. Tehát a trón melletti lángoló dicsőítés mellett a szeráfok az emberi minőség az Isten felé való hevítését is izzítják, így alkalmassá teszik a prófétát küldetése méltó beteljesítésére.
De kik is ezek a hatszárnyú isteni teremtmények?
Pszeudo-Dionüsziosz, más néven Ál-Areopagita Dénes, a Kr. u. 5. és 6. század elején működő teológus a De caelesti hierarchia (A mennyei hierarchiáról) című művében ír a szeráfokról is mint a mennyei lények rangsorában az Istenhez legközelebb állókról. Magának a szerzőnek a személyéről szinte semmit sem tudunk, művei viszont nagyon népszerűek voltak a középkorban, teológiája pedig a legnagyobb skolasztikusokra és misztikusokra is hatott.
Pszeudo-Dionüsziosz leírása szerint a mennyei lényeknek kilenc rendjük van, és ezek három hármas csoportot alkotnak. Mindegyik rend elnevezése kinyilatkoztató erejű, így utal a rend minőségére és feladatára.

• 
• 
• 

A hierarchia csúcsán ábrázolt szeráfok minősége az Isten iránti szüntelen lángolás és a lobogás. Pszeudo-Dionüsziosz ezt így fejti ki:

Boldog Temesvári Pelbárt (1435–1504) ferences szerzetes, népszerű skolasztikus író és bátor hitszónok, aki az aszketikus élet erényeit hirdetve még Mátyás király fényűző reneszánsz udvarának szellemével is szembeszállt, nagy segítségére volt szentbeszéd gyűjteményeivel a prédikátortársai számára. Népszerűségének oka nem eredetiségében, hanem sokkal inkább műveinek használhatóságában rejlett. Bonyolult szerkesztésű, olykor száraz prédikációvázlatait Európa-szerte szívesen használták.

Temesvári Pelbárt: Pomerium sermonum de sanctis. Pars hyemalis. Pars estivalis, Rothomagi [Rouen], per Petrum Olivier, pro Francisco Regnault, 1521. 5. Apr. Jelzet: RMK III. 245d – Régi Nyomtatványok Tára

Szent Ferencről szóló egyik prédikációjában (De Sancto Francisco, Sermo LXXV.) lajstromba veszi azokat az erényeket, amelyek segítségével elérhető és kidolgozható az ember számára a szeráfi lelkület. A lajstromhoz Clairvaux-i Szent Bernát (1090–1153) ciszterci szerzetesnek a szeráf hat szárnyáról szóló tanítását idézte, mely szerint az ember a szárnyak által a tökéletes lángolás állapotába tud kerülni, az isteni szeráfi szeretetbe.

A szeráfok tehát e legforróbb szenvedésre teljesen átadott misztikusok számára megjelenő, minőségükben hasonló angyali lények képében mutatkozik a Dicsőség Királya. Számos misztikus életrajzból kiviláglik ez a jelenség, de most álljon itt egy domonkos szerzetes, Henrich Seuse (Überlingen, 1295 – Ulm, 1366) számára adatott jelenés.
Seuse Vitájában, mely a legrégibb német nyelvű lelki önéletírás, elmondja, miként jelent meg előtte Krisztus szeráf képében, és hogyan tanította őt szenvedni.

Heinrich Seuse: Das Buch genannt der Seusem, Augsburg, 1482. Jelzet: Inc. 655 – Régi Nyomtatványok Tára

Seuse nagyon fiatalon került a szerzetesrendbe, ahol megtérését követően szigorú aszkézisben tartotta magát, mely időben misztikus tapasztalatai az Örök Bölcsesség személyén keresztül szemléltette számára Jézus személyét. 40 éves volt, amikor felismerte, hogy csak az Isten által küldött szenvedés a valódi és helyes, nem a saját akaraton alapuló önsanyargatás. Teológiájára nagy hatással volt mestere, Eckhart.

Szent Ferenc személyisége, cselekedetei és öröksége azért is tud napjainkig gyümölcsöket hozni, mivel misztikájában az a lángoló szeretet hajtotta Teremtője felé, amely az örökkön Isten dicsőítésében égő szeráfok tüzével egyesül.

Felhasznált irodalom:

• Szent Bonaventura: Szent Ferenc élete. Legenda maior, ford. Berhiadai Piusz OFM., Budapest, Szent István Társulat, 2015.
• Eckhart mester: Válogatott prédikációk, Budapest, Typotex, 2017.
• Suso (Heinrich Seuse) misztikus írásai, ford. Kulcsár F. Imre, Budapest, Paulus Hungaricus – Kairosz, 2001.
• Magyar katolikus lexikon, főszerk. Diós István, Budapest, Szt. István Társulat, 1993–2014. Internetes változat.
• Az isteni és az emberi természetről. Görög egyházatyák. I–II. kötet, vál. Vidrányi Katalin, ford. Baán István et al., bevezetés, jegyzetek, szöveggond. Frenyó Zoltán, szerk. Háy János, Budapest, Atlantisz, 1994.

Andrási Erika, Túri Klaudia (Régi Nyomtatványok Tára)

A Varázsfuvolát Csokonai Vitéz Mihály és Verseghy Ferenc is lefordította, illetve részleteket fordított belőle. Verseghy szatirikus eposzában, a nyomtatásban is megjelent Rikóti Mátyásban (1804) is szerepel a Varázsfuvola.

[Verseghy Ferenc]: Rikóti Mátyás. [Eggy nyájas költemény], [ill.]: Binder, Pest, Kiss, 1804. – Törzsgyűjtemény

A szatirikus eposzba sehogyan sem illeszkedő részek a költő kéziratában maradtak ránk, az úgynevezett Uránia-kéziratban. Verseghy az eredeti szövegkörnyezetéből kiragadott betétekből tehát csak négy verset tudott beilleszteni művébe. A kötet végén mind a négyet kottával is közli.

• 
• 
• 
• 
• 
• 

Verseghy összesen kilenc darabot fordított le, a mű címét Bájsípnak fordította. Sarastro nevezetes áriája külön kéziratban maradt ránk:

Sarastrónak ezt az énekszámát Verseghy az eredeti német szöveggel külön is lekottázta. A kottalap a könyvtárunk Kézirattárában található.

Verseghy Ferenc kézírásos kottamásolata. „Sarastro, in der Zauberflöte die XIII.” Jelzet: Oct. Hung. 1488. fol. 306. – Kézirattár

Kevésbé köztudott azonban, hogy – nyilvánvalóan véletlenül, épp Verseghy szatirikus eposza kiadásának évében – 1804-ben Vácott megjelent a teljes librettó, méghozzá Sebestyén László remek fordításban.

• 
• 

Sebestyén László (?–1841) a Nógrád megyei táblabíró fordítását még az egyik bécsi sajtóorgánum is magasztalja:

Annalen. Der Literatur und Kunst in der Oesterreichischen Staaten. IV. Jahrganges II. Band. August. Wien. Im Verlage bey Anton Doll, Gedruckt bey Anton v. Haykul. 1805., 110. – Österreichische Nationalbibliothek. Anno. Historische österreishische Zeitungen und Zeitschriften

Az ízig-vérig soproni Artner Terézia költő, drámaíró verset is írt – igaz, német nyelven – az operáról, s külön megemlékezett Mozart haláláról is.

 

Die Zauberflöte und einige Compositionen von **** 1797. In. Feldblumen auf Ungarns Fluren gesammlet von Nina und Theone. Zweytes Bändchen. Jena, 1800., 112–113. oldal. – Törzsgyűjtemény

Artner Terézia soraiból érződik az akkori viszonylag gyenge német nyelvű – bécsi – librettók kritikája. A Mozart halálára 1792-ben írt verse szintén az idézett jénai kiadásban jelent meg.
Mozart a Born Ignác tiszteletére komponált Szabadkőműves kantátájának (Die Maurerfreunde, K. 471) szövegét, melynek német nyelvű eredetijét Franz Petran írta, a reformáció 300. évfordulójára emlékező soproni ünnepség alkalmából Artner Terézia erre a dallamra alkalmazott versszövegével adták elő. Az eredeti cím szerint:

Artner Teréziának – részben az új opera egyik vezéralakja, Gluck véleménye nyomán – határozott elképzelése van arról, milyen is legyen egy opera szövegkönyve. Szerinte a szövegnek önállóan is meg kell állnia a helyét, a drámai múzsa az „ünnep királynője”, a zene és a többi csak „vendég”. Ez a vélemény azért nem érvényes minden, amúgy remek operára sem. Nemcsak Mozart korában, de sokszor bizony később is, a zene jócskán túlszárnyalta a librettót.

A Varázsfuvola előadásai a magyar színpadművészet történetében is fontos szerepet töltenek be. A kismartoni Esterházyak házi díszlet- és jelmeztervezője, Carl Maurer (1762/63–1844) gyönyörű díszletterveket – vázlatokat – készített a műhöz, igaz akkor már Pozsonyban működött, feltehetőleg az Erdődy család szolgálatában, s a pozsonyi színház 1825-ös bemutatójához készítette a kisebb részben a Széchényi-könyvtár Színháztörténeti és Zeneműtárában lévő terveket. (A többi terve, vázlata Alsókubinban a Csaplovics-könyvtárban – Dolný Kubín Čaplovičova knižnica – található.)
Maurer 1802-től Kismartonban részben díszletfestő, közben már átmenetileg 1810 decemberétől 1812 márciusáig a pozsonyi színház inspektora volt, majd ezt követően ismét Kismartonban dolgozott, ahonnan az év végén végleg elbocsátották. Folyamatos működése Pozsonyban 1825–1843-ig tartott.
Egy fennmaradt jegyzéke szerint Kismartonban már 1804-ben tervezték a Varázsfuvola bemutatóját. Lehetséges tehát, hogy a pozsonyi tervek részben egy korábbi változathoz is készültek.
A Színháztörténeti és Zeneműtárunkban őrzött mindhárom díszletterv, illetve egy oszlopfőtanulmány 1825-ben keletkezett, Pozsonyban, ahol 1825. május 17-én mutatták be a Varázsfuvolát:

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Összeállításunk végén végül a pozsonyi születésű Blaschke János (1770–1833) metszetével búcsúzunk a szabadkőműves Mozarttól és a szabadkőműves Born Ignáctól, valamint a „főszereplőtől”, vagyis a Varázsfuvolától egy jellegzetes szabadkőműves jelet is magán viselő különleges kottával, melyet Johann Michael Götz adott ki 1794-ben Mannheimben.

• 
• 
• 
• 

Felhasznált irodalom:

• Horváth Zoltán: Mozart, Jacquin, Born. In. Tudomány, 1986. 2. szám
• Papp Gábor: Born Ignác könyvtárának hungaricumai. (Életrajzi háttérrel és Born kritikai bibliográfiájával. In. Technikatörténeti Szemle, 20. évf., 1993. 95–128.
• Horányi Mátyás: Carl Maurer díszlettervei. In. Színháztörténeti Füzetek, 8. szám, Budapest, Színháztudományi és Filmtudományi Intézet, Országos színháztörténeti Múzeum, 1957.
• Horányi Mátyás: Mozart-operák Eszterházán és Kismartonban. In. W. A. Mozart emlékére. Szerkesztette Szabolcsi Bence, Bartha Dénes, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1957 (Zenetudományi Tanulmányok. 5.), 475–479.
• Pukánszkyné Kádár Jolán: A Varázsfuvola első magyar fordítása. In. W. A. Mozart emlékére. Szerkesztette Szabolcsi Bence, Bartha Dénes, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1957 (Zenetudományi Tanulmányok. 5.), 441–465.
• Laslavíková, Jana: Theater decorations in Pressburg in the eighteenth and nineteenth centuries. In. Music in Art, XLV, 1–2. 2020. 155–191. 
• Verseghy Ferenc összes költeményei 1–2. Sajtó alá rendezte: Hovánszki Mária, Debrecen, Debreceni Egyetemi Kiadó (RMKT XVIII. század), 2021.
• Annalen. Der Literatur und Kunst in der Oesterreichischen Staaten. IV. Jahrganges II. Band. August. Wien. Im Verlage bey Anton Doll, Gedruckt bey Anton v. Haykul. 1805., 110. – Österreichische Nationalbibliothek. Anno. Historische österreishische Zeitungen und Zeitschriften
• Pausz Gabriella: Nemes Artner Mária Terézia (1772–1829) és írói köre, Budapest, Pfeifer Ferdinánd, Zeidler Testvérek, 1917. Klny. Német Philologiai Dolgozatok, XXI.
• Bárdos Kornél: Sopron zenéje a 16–18. században. A művek tematikus jegyzékét összeállította Vavrinecz Veronika, Budapest, Akadémiai, 1984.
• Heppner Antal: A pozsonyi német színészet története a XVIII. században. Bölcsészdoktori értekezés, Pozsony, Alkalay Adolf és fia, 1910.
• Mátéfy Jó’sef: Magyar játék-színi zsebkönyv, mely az 1831dik Esztendőben előadott játék darabok neveit foglalja magában, Kassa, Werfer Károly, 1831.
• Barokk, klasszicista és romantikus díszlettervek Magyarországon. A katalógust összeállította Belitska-Scholtz Hedvig és Berczeli A. Károlyné, Budapest, Magyar Színházi Intézet (Színháztörténeti könyvtár 6.), 1976.
• Ebelin, Florian: Ägyptische Freimaurerei zwischen Aufklärung und Romantik. In. Isis und Osiris. Ägyptens Mysterien und die Freimaurerei, Florian Ebeling und Christian E. Loeben (Herausgeber). Verlag Marie Leidorf GmbH. Rahden/Westf. (Museum Kestnerianum 21.) 2017, 29–124.
• Assmann, Jan: Freimaurerei und Theater – Kontrast und Einheit von Mozarts und Schikaneders „Die Zauberflöte” (Wien 1791). In. Isis und Osiris. Ägyptens Mysterien und die Freimaurerei, Florian Ebeling und Christian E. Loeben (Herausgeber). Verlag Marie Leidorf GmbH. Rahden/Westf. (Museum Kestnerianum 21.) 2017, 369–384.
• Konrad, Kirsten: ,,Die Zauberflöte” von Wolfgang Amadeus Mozart: Handelnde Personen, Inhaltsangabe und Beispiele von Theaterkostüm- und Bühnenbildentwürfen. In. Isis und Osiris. Ägyptens Mysterien und die Freimaurerei, Florian Ebeling und Christian E. Loeben (Herausgeber). Verlag Marie Leidorf GmbH. Rahden/Westf. (Museum Kestnerianum 21.), 2017, 385–406.

Kis Domokos Dániel (Színháztörténeti és Zeneműtár)

Az első rész itt olvasható.

 

Wolfgang Amadeus Mozart Varázsfuvola című operájának ősbemutatója a bécsi Freihaustheaterben más néven Theater auf der Wiedenben (hivatalos neve: „kaiserl.[iches und] königl.[iches] privil.[egiertes] Theater auf der Wieden”) volt 1791. szeptember 30-án. Az opera szövegét Emanuel Schikaneder (1750–1812) német vígjátékíró és opera-librettista, színész, énekes, író, rendező, színházigazgató írta.

Sebestyén László: Tündér-síp. Egy nagy dall-játék, két felvonásban. Magyarrá tette Sebestyén László. A muzsika néhai Mozart Amade úrnak munkája, Vác, Gottlieb Antal, 1804., 3. – Színháztörténeti és Zeneműtár

Kazinczy Ferenc Pályám emlékezete című önéletrajzi művében így emlékezik vissza a világhírű geológus természettudósnál, Born Ignácnál, vagyis Mozart barátjánál, a Varázsfuvola Sarastróját ihlető jeles férfiúnál tett bécsi látogatására.

Mozart szabadkőműves társa volt Born Ignác, a Varázsfuvolában több más ismert kortárs szerepeltetése mellett Sarastro alakjában neki állított emléket.
De az erdélyi szász származású Born Ignác, azaz teljes nevén Ignaz Edler von Born (Gyulafehérvár, 1742. december 26. – Bécs, 1791. július 24.) egy másik neves magyarral is szorosabb, mondhatni baráti kapcsolatban állt, Kempelen Farkassal (1734–1804). Kempelen egyik leghíresebb, épp 1791-ben, a Varázsfuvola bemutatásának évében megjelent könyvének elején,  mely a nevezetes beszélőgépéről szól, Born metszett portréja áll a szerző dedikációjával:

• 
• 
• 
• 

E képnek, s a háttérben lévő nőalaknak több értelmezése is van. Egyes vélemények szerint a kép Ignaz Born Specimen Monachologiae című gúnyiratára utal. Hihetőbbnek tűnik azonban Kazinczy magyarázata:

Több más korai magyar vonatkozása is van ennek az alighanem leghíresebb Mozart-operának. Jó néhány magyar színjátszóhely is bemutatta már a XVIII. század végén, majd a XIX. század elején. Pesten a korabeli sajtóra támaszkodó szakirodalom szerint már 1793. március 3-án bemutatták. Egy utazó, a műkedvelő gróf Hofmannsegg 1793. december 17-én Budán kelt és nővéréhez intézett levelében az egyik budai előadásról többek közt ezeket írja:

A pesti német színház, a „Königl. Städtisches Theater” először 1794. február 24-én mutatta be. Ezt igazolja a korabeli színlap és az előző napon kelt nyomtatott tudósítás is.

• 
• 

A pesti Nemzeti Színház csak 1877. február 17-én mutatta be az operát, a librettó fordítását Böhm Gusztáv (1823–1878) készítette.
A Varázsfuvolát Sopronban, természetesen német nyelven 1795. december 12-én és 13-án Paraszkovitz Konstantin társulata adta elő. Erről tudósít a Pressburger Zeitung 1795. december 11. száma:

Nachricht. Pressburger Zeitung, 1795. december 11. (99.), 1234. – Digitale Bibliothek des Digitele Forum Mittel- und Osteuropa

A Varázsfuvola pozsonyi bemutatója 1797. február 26-án volt.
Ebből az időből származik az a kéziratos partitúra, melyet a Zeneműtár akkori vezetője, Szőnyiné Szerző Katalin közreműködésével az Országos Széchényi Könyvtár számára 1996-ban sikerült megvásárolni. Az értékes kézirat a Varázsfuvola nyitányát és első felvonását tartalmazza, és 1796-ban készült Bécsben, a Varázsfuvola ősbemutatójának színházában, azaz a Theater auf der Wiedenben. S valóban, ez a kottakötet a csodával határos módon, a teljes sötétségből, a föld alól került a világosságra, s maradt meg mégis, míg végül hosszas hányattatás után méltó helyére került.
A kézirat az egyetlen ma ismert kottamásolat, mely az ősbemutató színházából, Schikaneder közvetlen köréből származik. Kaspar Weiß (1759 vagy 1762–1807) énekes és színész, 1790-től a Theater auf der Wieden tagja, vagyis a kézirat másolója és terjesztője korábban, 1779–1784-ig Eszterházán énekesként és táncosként a „pompakedvelő” Esterházy Miklós József (1714–1790) udvarában is alkalmazásban állt. A librettó szerzője, Schikaneder is járt Magyarországon, igaz ő is még jóval a Varázsfuvola keletkezése előtt, 1782-ben Pozsonyban, 1783-ban pedig Győrben bérelt színháztermet.

Mozart, W. A. Die Zauberflöte. [1796.] Partitúra. Egykorú kéziratos másolat. Címlap. Mus. mus. 10.868. A fényképet Hanvay Hajnalka, az Országos Széchényi Könyvtár Színháztörténeti és Zeneműtárának munkatársa készítette – Színháztörténeti és Zeneműtár

Eszterházán és Kismartonban is több Mozart-operát mutattak be, de épp a Varázsfuvoláé bizonytalan, az azonban biztosnak tűnik, hogy 1804-ben Kismartonban (Eisenstadtban) legalábbis tervezték az előadását.
Magyarul ezt a „tüneményes daljátékot” először Kassán 1831-ben, Böjtmás havának 19. napján (március 9-én) mutatták be Varázs-síp címmel, a színész és író Pály Elek (1797–1846) fordításában, igaz, a színházi zsebkönyv tanúsága szerint, ekkor még Tündér-síp címmel. Az 1832. március 14-i ’A varázs-síp című előadásban Taminót maga a fordító játszotta.

Varázs-síp. Kassa 1832. március 14. – Színháztörténeti és Zeneműtár, színlapgyűjtemény, Kassa, 1832.

Az 1832-es színlap alján ez áll:

A fordítás szövege is 1832-ben jelent meg nyomtatásban Kassán. Az 1835. március 28-i kassai felújításon a darab címe ismét A tündérsíp volt, természetesen Pály Elek fordításában.

Tündérsíp, Kassa, 1835. március 28. – Színháztörténeti és Zeneműtár, színlapgyűjtemény, Kassa, 1835.

S az 1835. március 28-i kassai előadásnak külön érdekessége, hogy a színház Heinisch József (1783–1840) karmester jutalmára adta elő, miként arról a pesti Nemzeti Színház későbbi karmestere, Erkel Ferenc másodkarnagya és zeneszerző maga tudósítja a közönséget:

Idézzük az opera befejező sorait Pály Elek fordításában:

Kis Domokos Dániel (Színháztörténeti és Zeneműtár)

Szakirodalom:

• Kosch, Wilhelm: Deutsches Theaterlexikon. Biographisches und bibliographisches Handbuch. Fortgeführt von Ingrid Bigler-Marschall, Zürich und München, K. G. Saur Verlag, 32/33. Lieferung, Weisbrod–Wiel. 2006 Dezember, 3157.
• Pály Elek: Varázs síp. Nagy tüneményes daljáték (opera) két fölvonásban. Német nyelven írta Schikáneder. A’ muzsikáját készítette Néhai Mozárt Amadeus Farkas, Kassa, A szerző, Werfer Károly, Cs. Kir. Acad. Typographus, 1832.
• Szőnyiné Szerző Katalin: Varázsfuvola-másolat Mozart környezetéből. Magyar hagyomány? In. Operaélet, 9. évf., 2000. 1. sz., január–február, 16–18, 31–33.

Folytatjuk…