Hasonlóan jellemzi Ditrói Mórt Bródy Sándor.

Ditrói Mór neve a Vígszínház alapításával kapcsolatos írásokban, beszélgetésekben gyakran felmerül, joggal. A színház első, alapító társulata részben Ditrói szervezése, „teremtménye”, és a Lipót körúti intézmény Ditrói pályájának egyik fontos állomása volt. Ötven, tevékeny színházi évéből húszat töltött a Vígszínházban. 1896-ban, a megnyitás évében azonban már gazdag színházi pálya állt mögötte. Nem véletlenül választotta (néhány, másokat érintő, kudarcba fulladt próbálkozás után) éppen őt művészeti igazgatónak a Vígszínház Bérlőtársaság.

Ditrói Mór az 1880-as években, ismeretlen fényképész felvétele. Jelzet: KC 5.037/1 – Színháztörténeti és Zeneműtár

Ditrói Mór 1871 és 1874 között egyszerre volt a Színészeti Tanoda növendéke és hallgatott bölcsészetet a pesti egyetemen.

Ditrói nem lett a 19. század utolsó negyedének nagy magyar tragikus színésze.
Kétségei önmagával és az akkori Nemzeti Színház nagyjaitól ellesett, akadémistaként még csak külsőségeiben elsajátított játékstílussal kapcsolatban beigazolódtak.
1874-ben a Kolozsvári Nemzeti Színházhoz szerződött. Négy évet töltött itt, majd szinte évente váltott színtársulatot és színigazgatót. Arad, Gyula, Nagybecskerek, Kassa, Budapest (Népszínház), Debrecen, Nyíregyháza, Szeged, Nagyvárad, Sopron, Székesfehérvár voltak – többek között – a vándorszínészi évek állomásai. 1878-tól Aradon még gyakran volt színpadon (például Henrik Ibsen A társadalom támaszai című színművében – a dráma első magyarországi előadásában – Lundt [az eredeti szövegben: Rörlund] rektort játszotta), de már ekkor elcsábította a rendezés. Mestere mégsem az aradi művészeti vezető, Mátrai-Betegh Béla (később Ditrói alatt a Vígszínház egyik rendezője), hanem Krecsányi Ignác lett.

Krecsányi Ignác, 1880-as évek, Fekete Sándor felvétele – Színháztörténeti és Zeneműtár, KB 4.152/1

Két évadot töltött a kiváló társulatvezető Krecsányinál, az 1880–81-est és az 1882–83-ast, főleg Kassán, illetve Debrecenben játszottak. Ditrói Krecsányitól tanulta a társulat- és műsorszervezés csínját-bínját, a rendezés alapjait, az előadás megtervezésének és megszervezésének fogásait. 1880-tól későbbi igazgatói már nem elsősorban színészként, hanem rendezőként és/vagy művészeti vezetőként számítottak rá.
1887-ben – egy, a székesfehérvári társulaton belüli konfliktus miatt – első színigazgatói vállalkozásába vágott bele, egyelőre még nem önállóan: Ditrói művészeti és Breznay Géza gazdasági irányításával a társulatot elhagyók megalakították a Thália Színészszövetkezetet.

A liberum veto mellett a korabeli színtársulati szövetkezetek működésében időzített bomba volt még az is, hogy a társult tagok a tiszta bevétel után fizetett osztalékra szerződtek, és csekély bevétel mellett egzisztenciájuk könnyen megroppant, sem maguk, sem a társulat nem tudott megélni. A Thália Színészszövetkezet 1888 februárjáig élt, nem sokkal tovább annál, hogy az erőskezű és határozott Ditrói 1887 őszén a Kolozsvári Nemzeti Színház bérlő-igazgatója lett.

Bölöny József (1850–1930) 1886 és 1892, majd 1897 és 1902 között volt a Kolozsvári Nemzeti Színház intendánsa. A képeslapot második megbízatása idején adták ki. Kolozsvár, Dunky Fivérek, [1896 és 1902 között] – Színháztörténeti és Zeneműtár

A feltételek gálánsak voltak, de mégsem ennyire. A kolozsvári színház magánvállalkozásként működött évi 20.000 forint kormánytámogatással (magánvállalkozón nem az intendáns értendő, ő a szubvenció felhasználásáért és a színház gazdálkodásának egyensúlyáért felelt), a színház és a társulat fenntartásához szükséges összeget a bérlő-igazgatónak kellett megkeresnie, igaz, befektetéseiért némi kárpótlást kapott.

A kolozsvári jubileumi előadás színlapja – Színháztörténeti és Zeneműtár színlapgyűjtemény

Hosszú volt az út a 100. évforduló ünnepségsorozatáig. Ditrói először is „rendet tett” a színházban. Átszervezte, felfrissítette a társulatot. A régi kolozsváriak, E. Kovács Gyula, Szentgyörgyi István, Várady Miklós, Gerő Lina mellé az első években szerződtette Fenyvesi Emilt, Hunyady Margitot, Ivánfi Jenőt, Szakács Andort, Delly Emmát. Másodszor: bevezette saját rendezői és próbamódszerét.

Ecsedi Kovács Gyula William Shakespeare Othellójának címszerepében, bemutató: Kolozsvár, 1873. Jelzet: KB 5.058/6 – Színháztörténeti és Zeneműtár

Ditrói kilencéves igazgatói, rendezői működése a kolozsvári színjátszás egyik aranykora volt. 1891-ben magyar drámasorozatot rendezett, 1894–95-ben Shakespeare-ciklust mutatott be, ezt kevesebb sikerrel. Kiváló kolozsvári együttesének számos tagja (Hegedűs Gyula, Góth Sándor, Delly Emma, Fenyvesi Emil, Szerémy Zoltán, Ráthonyi Ákos, Hunyady Margit) vele tartott a Vígszínházba. A budapesti társulat új korszakot nyitott a magyar színjátszás történetében. A „vígszínházi stílus” átélésre és őszinteségre törekvő, tökéletesen összehangolt színészi játékra épült.

Varsányi Irén mint Elise és Hegedűs Gyula mint Croche Paul Gavault és Robert Charvay A csodagyermek című bohózatában, Vígszínház, 1903, ismeretlen fényképész felvétele. Jelzet: KC XIV. 95 – Színháztörténeti és Zeneműtár

Felhasznált irodalom:

• Fesztbaum Béla: Aki Budapestet mulattatja, de Kolozsvárról álmodik…,: Ditrói Mór színházi életrajza, Budapest, Corvina, 2017.
• Magyar Bálint: A Vígszínház története alapításától az államosításig: 1896–1949, Budapest, Szépirodalmi, 1979 (Műhely)
• Mészöly Tibor: Színház a század küszöbén: Ditrói Mór és a Vígszínház stílusforradalma, Budapest, Múzsák, [1986.] (Szkénétéka)
• Piroska Katalin–Piroska István: Az aradi magyar színjátszás 130 éve, 1818–1948, [1.] 1818–1905, Arad, Concord Media Jelen, 2012 (Irodalmi jelen könyvek)

Rajnai Edit (Színháztörténeti és Zeneműtár)

I. Ferenc József, Báró Bánffy Dezső, Lukács László, Dr. Wekerle Sándor, Dániel Ernő és Lukács Béla látta el kézjegyével azt az iratot, melyet a híd egyik oszlopa tetején lévő aranygomb aljában, ezüst tokban helyeztek el az átadáskor:

Weinwurm Antal: A Ferenc József híd átadása. A király és kísérete átmegy a hídon. In. Vasárnapi Újság, 43. évf., 41. szám. (1896. október 11.), 676. – Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása: Digitális Képarchívum. Jelzet: DKA-061732

Néhány adat a 125 évvel ezelőtt átadott Ferenc József hídról, a mai Szabadság hídról. Ez Budapest legrövidebb hídja, 333,6 m hosszú, 20,1 m széles, a kocsipályák szélessége 10,7 m, a járdáké pedig 2,9 m, a kapuzatok magassága 46 m a nulla vízszint fölött. Átadásakor 48 gázlámpa, 12 ívlámpa és 8 izzólámpa gondoskodott a világításról. A Duna 1645,29 folyamkilométerénél, a Vámház teret és a Sárosfürdőt (ma a Fővám tér és Gellért tér) kötötte össze. A híd jellegzetessége a pillérek feletti díszes kapuzat a magyar címerrel és fölötte a koronával, az oszlopok tetején pedig hegyes gúlákkal, azok csúcsán aranygömbbel és a kiterjesztett szárnyú turulmadarakkal, valamint a hídkorlátok, amelyek jellegzetes vasszerkezet díszítéssel készültek.

• 
• 
• 
• 

Miért éppen ide építették? Az 1885. évi XXI. törvénycikk alapján, ha a hídvámokból befolyó éves bevétel túllépi a 650.000 osztrák-magyar forintot, a többletet egy negyedik híd építésére kell fordítani. (Az első Budát és Pestet összekötő közúti híd a Lánchíd volt, ezt követte a Margit híd, majd felépült az Összekötő vasúti híd.) 1890-ben, amikor bekövetkezett az összeg túllépése, a Kereskedelmi Minisztérium pályázatot írt ki közúti híd tervezésére. 21 pályázat érkezett be, ebből a II. díjat nyert Feketeházy János tervei alapján épült meg a híd. Az építkezés megkezdését követően a hídfők és a pillérek 1895 decemberére készültek el. A hídfőknél négy vámszedő ház épült, ezek közül a két pesti máig is áll. A hídon villamosvágány haladt át. Érdekesség, hogy eredetileg a síneket a hídpálya két szélére helyezték, csak 1938-ban tették át középre. Ugyanebben az évben a budapesti Eucharisztikus Kongresszus tiszteletére kékre festették át az eredetileg zöld színű hidat.

• 
• 
• 
• 

A millenniumi ünnepségek keretében, 1896. október 4-én az uralkodó, Ferenc József jelenlétében adták át a hidat, az ő tiszteletére nevezték el Ferenc József hídnak, és ő verte be az utolsó szegecset, amely ezüstből volt. A hídavatás része volt az is, hogy ezt követően a király és kísérete átsétált a pesti oldalról a budai oldalra az új hídon.

Sajnos a Ferenc József által elhelyezett ezüst szegecs eltűnt vagy ellopták, pedig üveg alatt volt. Pótolták ugyan minden felújítást követően, de a pótlásnak is lába kelt, ma a pótlás pótlását láthatja a figyelmes sétáló. A pesti hídfő egykori, a Fővámház felé eső oldalán található egy kandeláber alatt, és távolról ugyan, de ma is vethetünk rá egy pillantást.
Az 1945. január 16-án a visszavonuló német hadsereg a Ferenc József hidat is felrobbantotta. Egy hónappal később a szovjet hadsereg lebontotta a sérült részeket, és a megmaradt hídrész felhasználásával ideiglenes pontonhíd készült. Budapest ostromát követően ez volt az első Pestet és Budát újból összekötő híd. 1945. március 15-től 1946. január 10-ig lehetett használni, ekkor a pontonhidat tartó öt kis uszályt és az általuk tartott szerkezeteket elsodorta a jégzajlás. Ekkor néhány napig ismét összeköttetés nélkül maradt a város két része, de szerencsére nyolc nappal később megnyitották a Kossuth hidat.

Szabadság híd. Képeslap, 1946. – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A Ferenc József híd helyreállítása 1946 tavaszán kezdődött el. A középső, lebombázott hídrészt az eredeti tervek alapján gyártották le, majd úszódaruk segítségével emelték be, és erősítették a meglévő szerkezethez. A hídrészeket a parton szerelték össze 50 tonnás elemekké, amelyeket egyben emeltek be a helyükre. Helyreállították a villamosvágányokat, a kiskockakő-borítású úttestet és a járdákat. Külsejében kicsit megváltozott a híd, mert az eredeti díszes korlátokat egyszerűbbekkel pótolták, és az eredeti zöld színét sem kapta vissza, mivel csak szürke színű festék állt a hídépítők rendelkezésére. A felrobbantott budapesti hidak közül elsőként helyreállított hidat 1946. augusztus 20-án nyitották meg a forgalom számára, ekkor kapta mai nevét is, Szabadság híd lett.

• 
• 
• 

A híd a ’60-as és a ’80-as években is átesett kisebb felújításokon: kicserélték a közvilágítás lámpatesteit, az úttest aszfaltburkolatot kapott, 1984-ben visszakapta zöld színét és a két kapu boltíveire visszakerültek a címerek és a koronák. 1996-ban a hídon megszüntették az autóbuszforgalmat.

• 
• 
• 
• 

A rozsdásodás és a növekvő forgalom miatt 2007 augusztusában elkezdődött a tovább nem halogatható felújítás. 2008 decemberében adták át a hidat a villamosforgalomnak, 2009 májusától pedig a kerékpárosok és az autósok is használatba vehették. A felújítások magukba foglalták a híd szerkezetének megerősítését, a pillérek és a hídfők javítását, az útpálya, a villamospálya és a járda átépítését, a műemléki rekonstrukciót, valamint a díszkivilágítás kiépítését. A hídon manapság naponta kb. 17 ezer autó, és (hétköznaponként) több mint ötszáz villamos halad át.

Szabadság híd. Képeslap, 2015. – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A Szabadság híd stilizált, kicsinyített mását Pétfürdőn, a csónakázó tavon állították fel.

A Szabadság híd stilizált, kicsinyített mása a pétfürdői csónakázó tavon. A kép forrása: A Bakony és Balaton Keleti Kapuja Közhasznú Egyesület honlapja

A monumentális, híres építmények szépségét látva gyakran nem figyelünk fel az apró részletekre. Álljon itt befejezésül néhány fénykép, amely a Szabadság híd ez apró részleteiből is bemutat néhányat.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Kopcsay Ágnes (Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Assisi Szent Ferencről, közvetlenül halála után, rendtársa, a szintén szentként tisztelt Bonaventura (Bagnorea, 1221 – Lyon, 1274) jegyezte le az alábbi sorokat, melyek Szent Ferenc nagyobb legendájában maradtak fenn:

Azaz:

A világ egyik legismertebb szentjének ünnepéhez számos témával kapcsolódhatnánk: a szegényekre és betegekre való figyelme, a teremtett világ és a benne élő teremtmények védelme, a betlehemállítás ünnepi gesztusa vagy rendalapítása kapcsán. A fenti idézettel a mai ünnepre, a tranzitusára, avagy halálakor való átmenetelére és azon belül is a szeráfikus minőség megvalósítására kívánjuk irányítani olvasóink figyelmét, amelyhez a Régi Nyomtatványok Tára becses darabjait hívtuk segítségül.

Bonaventura da Bagnorea: Vita beatissimi p. Francisci Assissiatis. Alterius nimirum illius Angeli Apocaliptici habentis signum Dei viui, Bécs, 1652. Jelzet: App. H. 3112 – Régi Nyomtatványok Tára, Apponyi-gyűjtemény

Lapozzunk vissza Bonaventura Vita beatissimi p. Francisci Assissiatis című könyvébe, ahol a szent sebekről szóló fejezetet így vezeti be a szerző:

Bonaventura kedvelt képe az aktív és a kontemplatív élet egységének ábrázolására, amelyet angyali emberként (angelico viro) Ferenc valóban élt is.

Ferenc az Alverna hegyére ment, hogy ott Szent Mihály ünnepe előtt negyven napig böjtöljön. Ebben a gondviselő szeretetre való ráhagyatkozó önátadásában az égi szemlélődés édessége a szokottnál bővebben áthatotta, és a mennyei vágyakozás hevesebb tüzében égett. Majd a skolasztika ferences doktora leírja a szent sebek átadásának eseményét.

Ferenc az isteni kinyilatkoztatás által megértette, hogy nem testi vértanúság által kell a keresztre feszített Krisztushoz hasonlóvá válnia, hanem lelkének tökéletes lángolása által. A látomás „csodálatos forróságot hagyott szívében, ám testébe is a jelének nem kevésbé csodálatos képét véste” megjelentek rajta az Úr sebei.

Bonaventura da Bagnorea: Vita beatissimi p. Francisci Assissiatis. Alterius nimirum illius Angeli Apocaliptici habentis signum Dei viui, Bécs, 1652. Jelzet: App. H. 3112 – Régi Nyomtatványok Tára Apponyi-gyűjtemény 

Azaz:

Bonaventura leírása felidézhette bennünk Giotto híres freskóciklusát, mely Ferenc legendáira építve vetíti elénk stigmatizációját.

Giotto di Bondone: Szent Ferenc legendája. Részlet. Szent Ferenc stigmái. A kép forrása: Wikipédia

Voragine Legenda Aureájában is az elragadtatást kifejező képi ábrázolás a csodákkal teli életrajzból táplálkozik:

A legenda illusztrációján is jól látható a hegy, amely a külvilágtól való elzárkózás folytán is alkalmas az Isten megjelenésére. A felső szárnyak tükröztetésével a metsző a gyors szárnycsapásokat kívánja érzékeltetni, ahogy a legendában is olvashattuk. A színezett fametszeten a giottói megoldás is érvényesül, amikor a sebekkel való megpecsételést sugarakkal ábrázolja. Így egészen egyértelmű Úr és Szolga, a valódi kép és a képmás kapcsolata. 

• 
• 

Ferenc szeretete olyan lánggal égett, melynek minősége a szeráfi minőséghez volt hasonló, mintegy az önfeláldozó szeretet legfelsőbb izzására való válaszként jelenik meg Krisztus szeráfi alakban.

Pár sorral később a misztikus teológiából ismert képpel folytatja:

Szent Bonaventura azért érti és ragadja meg a szent életrajzának e csúcspontját, mert maga is szerafikus tűzben égve szerette a Megváltót. Skolasztikus és misztikus írásait is ez a forró lelkesedés hatotta át. Aquinói Szent Tamás az angyali doktor mellett ezért méltán nevezik őt szeráfi doktornak, ahogy ezt az idézett kötet címlapján is olvashatjuk.
Kik a szeráfok és milyen minőséget képviselnek megnyilvánulásaik során?
A ‘szaraf’ a héber égni szóból származik, az az elemésztő tűz, mely Isten utáni sóvárgás égő szenvedélye.

Ysayas, azaz Izajás próféta ábrázolása. Színezett fametszet. In. Hartmann Schedel: Liber chronicarum: Das Buch der Chroniken, Nürnberg, 1493. Jelzet: Inc. 88 – Régi Nyomtatványok Tára

A szeráfok megismerését mindenekelőtt a Szentírás lapjairól érdemes kezdenünk, mégpedig Izajás meghívásának leírásánál:

A szeráfoknak nemcsak külső megjelenési formája izgalmas ebben az idézetben, hanem hogy felismerésükkel a próféta saját méltatlanságára is ráeszmél. A szeráfok dicsőítéséhez nem csatlakozhat, ugyanakkor a szeráf a bűnt elégetni képes parázzsal megtisztítja ajkát és méltóvá teszi az Úr szószólójának. Tehát a trón melletti lángoló dicsőítés mellett a szeráfok az emberi minőség az Isten felé való hevítését is izzítják, így alkalmassá teszik a prófétát küldetése méltó beteljesítésére.
De kik is ezek a hatszárnyú isteni teremtmények?
Pszeudo-Dionüsziosz, más néven Ál-Areopagita Dénes, a Kr. u. 5. és 6. század elején működő teológus a De caelesti hierarchia (A mennyei hierarchiáról) című művében ír a szeráfokról is mint a mennyei lények rangsorában az Istenhez legközelebb állókról. Magának a szerzőnek a személyéről szinte semmit sem tudunk, művei viszont nagyon népszerűek voltak a középkorban, teológiája pedig a legnagyobb skolasztikusokra és misztikusokra is hatott.
Pszeudo-Dionüsziosz leírása szerint a mennyei lényeknek kilenc rendjük van, és ezek három hármas csoportot alkotnak. Mindegyik rend elnevezése kinyilatkoztató erejű, így utal a rend minőségére és feladatára.

• 
• 
• 

A hierarchia csúcsán ábrázolt szeráfok minősége az Isten iránti szüntelen lángolás és a lobogás. Pszeudo-Dionüsziosz ezt így fejti ki:

Boldog Temesvári Pelbárt (1435–1504) ferences szerzetes, népszerű skolasztikus író és bátor hitszónok, aki az aszketikus élet erényeit hirdetve még Mátyás király fényűző reneszánsz udvarának szellemével is szembeszállt, nagy segítségére volt szentbeszéd gyűjteményeivel a prédikátortársai számára. Népszerűségének oka nem eredetiségében, hanem sokkal inkább műveinek használhatóságában rejlett. Bonyolult szerkesztésű, olykor száraz prédikációvázlatait Európa-szerte szívesen használták.

Temesvári Pelbárt: Pomerium sermonum de sanctis. Pars hyemalis. Pars estivalis, Rothomagi [Rouen], per Petrum Olivier, pro Francisco Regnault, 1521. 5. Apr. Jelzet: RMK III. 245d – Régi Nyomtatványok Tára

Szent Ferencről szóló egyik prédikációjában (De Sancto Francisco, Sermo LXXV.) lajstromba veszi azokat az erényeket, amelyek segítségével elérhető és kidolgozható az ember számára a szeráfi lelkület. A lajstromhoz Clairvaux-i Szent Bernát (1090–1153) ciszterci szerzetesnek a szeráf hat szárnyáról szóló tanítását idézte, mely szerint az ember a szárnyak által a tökéletes lángolás állapotába tud kerülni, az isteni szeráfi szeretetbe.

A szeráfok tehát e legforróbb szenvedésre teljesen átadott misztikusok számára megjelenő, minőségükben hasonló angyali lények képében mutatkozik a Dicsőség Királya. Számos misztikus életrajzból kiviláglik ez a jelenség, de most álljon itt egy domonkos szerzetes, Henrich Seuse (Überlingen, 1295 – Ulm, 1366) számára adatott jelenés.
Seuse Vitájában, mely a legrégibb német nyelvű lelki önéletírás, elmondja, miként jelent meg előtte Krisztus szeráf képében, és hogyan tanította őt szenvedni.

Heinrich Seuse: Das Buch genannt der Seusem, Augsburg, 1482. Jelzet: Inc. 655 – Régi Nyomtatványok Tára

Seuse nagyon fiatalon került a szerzetesrendbe, ahol megtérését követően szigorú aszkézisben tartotta magát, mely időben misztikus tapasztalatai az Örök Bölcsesség személyén keresztül szemléltette számára Jézus személyét. 40 éves volt, amikor felismerte, hogy csak az Isten által küldött szenvedés a valódi és helyes, nem a saját akaraton alapuló önsanyargatás. Teológiájára nagy hatással volt mestere, Eckhart.

Szent Ferenc személyisége, cselekedetei és öröksége azért is tud napjainkig gyümölcsöket hozni, mivel misztikájában az a lángoló szeretet hajtotta Teremtője felé, amely az örökkön Isten dicsőítésében égő szeráfok tüzével egyesül.

Felhasznált irodalom:

• Szent Bonaventura: Szent Ferenc élete. Legenda maior, ford. Berhiadai Piusz OFM., Budapest, Szent István Társulat, 2015.
• Eckhart mester: Válogatott prédikációk, Budapest, Typotex, 2017.
• Suso (Heinrich Seuse) misztikus írásai, ford. Kulcsár F. Imre, Budapest, Paulus Hungaricus – Kairosz, 2001.
• Magyar katolikus lexikon, főszerk. Diós István, Budapest, Szt. István Társulat, 1993–2014. Internetes változat.
• Az isteni és az emberi természetről. Görög egyházatyák. I–II. kötet, vál. Vidrányi Katalin, ford. Baán István et al., bevezetés, jegyzetek, szöveggond. Frenyó Zoltán, szerk. Háy János, Budapest, Atlantisz, 1994.

Andrási Erika, Túri Klaudia (Régi Nyomtatványok Tára)

A Varázsfuvolát Csokonai Vitéz Mihály és Verseghy Ferenc is lefordította, illetve részleteket fordított belőle. Verseghy szatirikus eposzában, a nyomtatásban is megjelent Rikóti Mátyásban (1804) is szerepel a Varázsfuvola.

[Verseghy Ferenc]: Rikóti Mátyás. [Eggy nyájas költemény], [ill.]: Binder, Pest, Kiss, 1804. – Törzsgyűjtemény

A szatirikus eposzba sehogyan sem illeszkedő részek a költő kéziratában maradtak ránk, az úgynevezett Uránia-kéziratban. Verseghy az eredeti szövegkörnyezetéből kiragadott betétekből tehát csak négy verset tudott beilleszteni művébe. A kötet végén mind a négyet kottával is közli.

• 
• 
• 
• 
• 
• 

Verseghy összesen kilenc darabot fordított le, a mű címét Bájsípnak fordította. Sarastro nevezetes áriája külön kéziratban maradt ránk:

Sarastrónak ezt az énekszámát Verseghy az eredeti német szöveggel külön is lekottázta. A kottalap a könyvtárunk Kézirattárában található.

Verseghy Ferenc kézírásos kottamásolata. „Sarastro, in der Zauberflöte die XIII.” Jelzet: Oct. Hung. 1488. fol. 306. – Kézirattár

Kevésbé köztudott azonban, hogy – nyilvánvalóan véletlenül, épp Verseghy szatirikus eposza kiadásának évében – 1804-ben Vácott megjelent a teljes librettó, méghozzá Sebestyén László remek fordításban.

• 
• 

Sebestyén László (?–1841) a Nógrád megyei táblabíró fordítását még az egyik bécsi sajtóorgánum is magasztalja:

Annalen. Der Literatur und Kunst in der Oesterreichischen Staaten. IV. Jahrganges II. Band. August. Wien. Im Verlage bey Anton Doll, Gedruckt bey Anton v. Haykul. 1805., 110. – Österreichische Nationalbibliothek. Anno. Historische österreishische Zeitungen und Zeitschriften

Az ízig-vérig soproni Artner Terézia költő, drámaíró verset is írt – igaz, német nyelven – az operáról, s külön megemlékezett Mozart haláláról is.

 

Die Zauberflöte und einige Compositionen von **** 1797. In. Feldblumen auf Ungarns Fluren gesammlet von Nina und Theone. Zweytes Bändchen. Jena, 1800., 112–113. oldal. – Törzsgyűjtemény

Artner Terézia soraiból érződik az akkori viszonylag gyenge német nyelvű – bécsi – librettók kritikája. A Mozart halálára 1792-ben írt verse szintén az idézett jénai kiadásban jelent meg.
Mozart a Born Ignác tiszteletére komponált Szabadkőműves kantátájának (Die Maurerfreunde, K. 471) szövegét, melynek német nyelvű eredetijét Franz Petran írta, a reformáció 300. évfordulójára emlékező soproni ünnepség alkalmából Artner Terézia erre a dallamra alkalmazott versszövegével adták elő. Az eredeti cím szerint:

Artner Teréziának – részben az új opera egyik vezéralakja, Gluck véleménye nyomán – határozott elképzelése van arról, milyen is legyen egy opera szövegkönyve. Szerinte a szövegnek önállóan is meg kell állnia a helyét, a drámai múzsa az „ünnep királynője”, a zene és a többi csak „vendég”. Ez a vélemény azért nem érvényes minden, amúgy remek operára sem. Nemcsak Mozart korában, de sokszor bizony később is, a zene jócskán túlszárnyalta a librettót.

A Varázsfuvola előadásai a magyar színpadművészet történetében is fontos szerepet töltenek be. A kismartoni Esterházyak házi díszlet- és jelmeztervezője, Carl Maurer (1762/63–1844) gyönyörű díszletterveket – vázlatokat – készített a műhöz, igaz akkor már Pozsonyban működött, feltehetőleg az Erdődy család szolgálatában, s a pozsonyi színház 1825-ös bemutatójához készítette a kisebb részben a Széchényi-könyvtár Színháztörténeti és Zeneműtárában lévő terveket. (A többi terve, vázlata Alsókubinban a Csaplovics-könyvtárban – Dolný Kubín Čaplovičova knižnica – található.)
Maurer 1802-től Kismartonban részben díszletfestő, közben már átmenetileg 1810 decemberétől 1812 márciusáig a pozsonyi színház inspektora volt, majd ezt követően ismét Kismartonban dolgozott, ahonnan az év végén végleg elbocsátották. Folyamatos működése Pozsonyban 1825–1843-ig tartott.
Egy fennmaradt jegyzéke szerint Kismartonban már 1804-ben tervezték a Varázsfuvola bemutatóját. Lehetséges tehát, hogy a pozsonyi tervek részben egy korábbi változathoz is készültek.
A Színháztörténeti és Zeneműtárunkban őrzött mindhárom díszletterv, illetve egy oszlopfőtanulmány 1825-ben keletkezett, Pozsonyban, ahol 1825. május 17-én mutatták be a Varázsfuvolát:

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Összeállításunk végén végül a pozsonyi születésű Blaschke János (1770–1833) metszetével búcsúzunk a szabadkőműves Mozarttól és a szabadkőműves Born Ignáctól, valamint a „főszereplőtől”, vagyis a Varázsfuvolától egy jellegzetes szabadkőműves jelet is magán viselő különleges kottával, melyet Johann Michael Götz adott ki 1794-ben Mannheimben.

• 
• 
• 
• 

Felhasznált irodalom:

• Horváth Zoltán: Mozart, Jacquin, Born. In. Tudomány, 1986. 2. szám
• Papp Gábor: Born Ignác könyvtárának hungaricumai. (Életrajzi háttérrel és Born kritikai bibliográfiájával. In. Technikatörténeti Szemle, 20. évf., 1993. 95–128.
• Horányi Mátyás: Carl Maurer díszlettervei. In. Színháztörténeti Füzetek, 8. szám, Budapest, Színháztudományi és Filmtudományi Intézet, Országos színháztörténeti Múzeum, 1957.
• Horányi Mátyás: Mozart-operák Eszterházán és Kismartonban. In. W. A. Mozart emlékére. Szerkesztette Szabolcsi Bence, Bartha Dénes, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1957 (Zenetudományi Tanulmányok. 5.), 475–479.
• Pukánszkyné Kádár Jolán: A Varázsfuvola első magyar fordítása. In. W. A. Mozart emlékére. Szerkesztette Szabolcsi Bence, Bartha Dénes, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1957 (Zenetudományi Tanulmányok. 5.), 441–465.
• Laslavíková, Jana: Theater decorations in Pressburg in the eighteenth and nineteenth centuries. In. Music in Art, XLV, 1–2. 2020. 155–191. 
• Verseghy Ferenc összes költeményei 1–2. Sajtó alá rendezte: Hovánszki Mária, Debrecen, Debreceni Egyetemi Kiadó (RMKT XVIII. század), 2021.
• Annalen. Der Literatur und Kunst in der Oesterreichischen Staaten. IV. Jahrganges II. Band. August. Wien. Im Verlage bey Anton Doll, Gedruckt bey Anton v. Haykul. 1805., 110. – Österreichische Nationalbibliothek. Anno. Historische österreishische Zeitungen und Zeitschriften
• Pausz Gabriella: Nemes Artner Mária Terézia (1772–1829) és írói köre, Budapest, Pfeifer Ferdinánd, Zeidler Testvérek, 1917. Klny. Német Philologiai Dolgozatok, XXI.
• Bárdos Kornél: Sopron zenéje a 16–18. században. A művek tematikus jegyzékét összeállította Vavrinecz Veronika, Budapest, Akadémiai, 1984.
• Heppner Antal: A pozsonyi német színészet története a XVIII. században. Bölcsészdoktori értekezés, Pozsony, Alkalay Adolf és fia, 1910.
• Mátéfy Jó’sef: Magyar játék-színi zsebkönyv, mely az 1831dik Esztendőben előadott játék darabok neveit foglalja magában, Kassa, Werfer Károly, 1831.
• Barokk, klasszicista és romantikus díszlettervek Magyarországon. A katalógust összeállította Belitska-Scholtz Hedvig és Berczeli A. Károlyné, Budapest, Magyar Színházi Intézet (Színháztörténeti könyvtár 6.), 1976.
• Ebelin, Florian: Ägyptische Freimaurerei zwischen Aufklärung und Romantik. In. Isis und Osiris. Ägyptens Mysterien und die Freimaurerei, Florian Ebeling und Christian E. Loeben (Herausgeber). Verlag Marie Leidorf GmbH. Rahden/Westf. (Museum Kestnerianum 21.) 2017, 29–124.
• Assmann, Jan: Freimaurerei und Theater – Kontrast und Einheit von Mozarts und Schikaneders „Die Zauberflöte” (Wien 1791). In. Isis und Osiris. Ägyptens Mysterien und die Freimaurerei, Florian Ebeling und Christian E. Loeben (Herausgeber). Verlag Marie Leidorf GmbH. Rahden/Westf. (Museum Kestnerianum 21.) 2017, 369–384.
• Konrad, Kirsten: ,,Die Zauberflöte” von Wolfgang Amadeus Mozart: Handelnde Personen, Inhaltsangabe und Beispiele von Theaterkostüm- und Bühnenbildentwürfen. In. Isis und Osiris. Ägyptens Mysterien und die Freimaurerei, Florian Ebeling und Christian E. Loeben (Herausgeber). Verlag Marie Leidorf GmbH. Rahden/Westf. (Museum Kestnerianum 21.), 2017, 385–406.

Kis Domokos Dániel (Színháztörténeti és Zeneműtár)

Az első rész itt olvasható.

 

Wolfgang Amadeus Mozart Varázsfuvola című operájának ősbemutatója a bécsi Freihaustheaterben más néven Theater auf der Wiedenben (hivatalos neve: „kaiserl.[iches und] königl.[iches] privil.[egiertes] Theater auf der Wieden”) volt 1791. szeptember 30-án. Az opera szövegét Emanuel Schikaneder (1750–1812) német vígjátékíró és opera-librettista, színész, énekes, író, rendező, színházigazgató írta.

Sebestyén László: Tündér-síp. Egy nagy dall-játék, két felvonásban. Magyarrá tette Sebestyén László. A muzsika néhai Mozart Amade úrnak munkája, Vác, Gottlieb Antal, 1804., 3. – Színháztörténeti és Zeneműtár

Kazinczy Ferenc Pályám emlékezete című önéletrajzi művében így emlékezik vissza a világhírű geológus természettudósnál, Born Ignácnál, vagyis Mozart barátjánál, a Varázsfuvola Sarastróját ihlető jeles férfiúnál tett bécsi látogatására.

Mozart szabadkőműves társa volt Born Ignác, a Varázsfuvolában több más ismert kortárs szerepeltetése mellett Sarastro alakjában neki állított emléket.
De az erdélyi szász származású Born Ignác, azaz teljes nevén Ignaz Edler von Born (Gyulafehérvár, 1742. december 26. – Bécs, 1791. július 24.) egy másik neves magyarral is szorosabb, mondhatni baráti kapcsolatban állt, Kempelen Farkassal (1734–1804). Kempelen egyik leghíresebb, épp 1791-ben, a Varázsfuvola bemutatásának évében megjelent könyvének elején,  mely a nevezetes beszélőgépéről szól, Born metszett portréja áll a szerző dedikációjával:

• 
• 
• 
• 

E képnek, s a háttérben lévő nőalaknak több értelmezése is van. Egyes vélemények szerint a kép Ignaz Born Specimen Monachologiae című gúnyiratára utal. Hihetőbbnek tűnik azonban Kazinczy magyarázata:

Több más korai magyar vonatkozása is van ennek az alighanem leghíresebb Mozart-operának. Jó néhány magyar színjátszóhely is bemutatta már a XVIII. század végén, majd a XIX. század elején. Pesten a korabeli sajtóra támaszkodó szakirodalom szerint már 1793. március 3-án bemutatták. Egy utazó, a műkedvelő gróf Hofmannsegg 1793. december 17-én Budán kelt és nővéréhez intézett levelében az egyik budai előadásról többek közt ezeket írja:

A pesti német színház, a „Königl. Städtisches Theater” először 1794. február 24-én mutatta be. Ezt igazolja a korabeli színlap és az előző napon kelt nyomtatott tudósítás is.

• 
• 

A pesti Nemzeti Színház csak 1877. február 17-én mutatta be az operát, a librettó fordítását Böhm Gusztáv (1823–1878) készítette.
A Varázsfuvolát Sopronban, természetesen német nyelven 1795. december 12-én és 13-án Paraszkovitz Konstantin társulata adta elő. Erről tudósít a Pressburger Zeitung 1795. december 11. száma:

Nachricht. Pressburger Zeitung, 1795. december 11. (99.), 1234. – Digitale Bibliothek des Digitele Forum Mittel- und Osteuropa

A Varázsfuvola pozsonyi bemutatója 1797. február 26-án volt.
Ebből az időből származik az a kéziratos partitúra, melyet a Zeneműtár akkori vezetője, Szőnyiné Szerző Katalin közreműködésével az Országos Széchényi Könyvtár számára 1996-ban sikerült megvásárolni. Az értékes kézirat a Varázsfuvola nyitányát és első felvonását tartalmazza, és 1796-ban készült Bécsben, a Varázsfuvola ősbemutatójának színházában, azaz a Theater auf der Wiedenben. S valóban, ez a kottakötet a csodával határos módon, a teljes sötétségből, a föld alól került a világosságra, s maradt meg mégis, míg végül hosszas hányattatás után méltó helyére került.
A kézirat az egyetlen ma ismert kottamásolat, mely az ősbemutató színházából, Schikaneder közvetlen köréből származik. Kaspar Weiß (1759 vagy 1762–1807) énekes és színész, 1790-től a Theater auf der Wieden tagja, vagyis a kézirat másolója és terjesztője korábban, 1779–1784-ig Eszterházán énekesként és táncosként a „pompakedvelő” Esterházy Miklós József (1714–1790) udvarában is alkalmazásban állt. A librettó szerzője, Schikaneder is járt Magyarországon, igaz ő is még jóval a Varázsfuvola keletkezése előtt, 1782-ben Pozsonyban, 1783-ban pedig Győrben bérelt színháztermet.

Mozart, W. A. Die Zauberflöte. [1796.] Partitúra. Egykorú kéziratos másolat. Címlap. Mus. mus. 10.868. A fényképet Hanvay Hajnalka, az Országos Széchényi Könyvtár Színháztörténeti és Zeneműtárának munkatársa készítette – Színháztörténeti és Zeneműtár

Eszterházán és Kismartonban is több Mozart-operát mutattak be, de épp a Varázsfuvoláé bizonytalan, az azonban biztosnak tűnik, hogy 1804-ben Kismartonban (Eisenstadtban) legalábbis tervezték az előadását.
Magyarul ezt a „tüneményes daljátékot” először Kassán 1831-ben, Böjtmás havának 19. napján (március 9-én) mutatták be Varázs-síp címmel, a színész és író Pály Elek (1797–1846) fordításában, igaz, a színházi zsebkönyv tanúsága szerint, ekkor még Tündér-síp címmel. Az 1832. március 14-i ’A varázs-síp című előadásban Taminót maga a fordító játszotta.

Varázs-síp. Kassa 1832. március 14. – Színháztörténeti és Zeneműtár, színlapgyűjtemény, Kassa, 1832.

Az 1832-es színlap alján ez áll:

A fordítás szövege is 1832-ben jelent meg nyomtatásban Kassán. Az 1835. március 28-i kassai felújításon a darab címe ismét A tündérsíp volt, természetesen Pály Elek fordításában.

Tündérsíp, Kassa, 1835. március 28. – Színháztörténeti és Zeneműtár, színlapgyűjtemény, Kassa, 1835.

S az 1835. március 28-i kassai előadásnak külön érdekessége, hogy a színház Heinisch József (1783–1840) karmester jutalmára adta elő, miként arról a pesti Nemzeti Színház későbbi karmestere, Erkel Ferenc másodkarnagya és zeneszerző maga tudósítja a közönséget:

Idézzük az opera befejező sorait Pály Elek fordításában:

Kis Domokos Dániel (Színháztörténeti és Zeneműtár)

Szakirodalom:

• Kosch, Wilhelm: Deutsches Theaterlexikon. Biographisches und bibliographisches Handbuch. Fortgeführt von Ingrid Bigler-Marschall, Zürich und München, K. G. Saur Verlag, 32/33. Lieferung, Weisbrod–Wiel. 2006 Dezember, 3157.
• Pály Elek: Varázs síp. Nagy tüneményes daljáték (opera) két fölvonásban. Német nyelven írta Schikáneder. A’ muzsikáját készítette Néhai Mozárt Amadeus Farkas, Kassa, A szerző, Werfer Károly, Cs. Kir. Acad. Typographus, 1832.
• Szőnyiné Szerző Katalin: Varázsfuvola-másolat Mozart környezetéből. Magyar hagyomány? In. Operaélet, 9. évf., 2000. 1. sz., január–február, 16–18, 31–33.

Folytatjuk…

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre egyet-egyet blogunkban. A sorozat hatvannegyedik részében Szemerédi Ágnes „A fényképészet úttörői” című alsorozatában Zelesny Károly munkásságának bemutatását folytatja.

A könyvtár Színháztörténeti és Zeneműtára több fényképet is őriz, amelyeket fotósunk a 19. század végén készített operaénekesekről, írókról, színészekről. A gyűjteményben található egy fénykép a pécsi színkörről is, 1887-ből.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Babits Mihály és családja többször járt a fényképészeti műteremben. A nemzeti könyvtár Kézirattára két képet őriz erről. Az egyiken Babits Mihály édesanyja, Kelemen Auróra látható lányával, a másikon pedig Babits Mihály szerepel édesapjával, id. Babits Mihállyal.

• 
• 

A könyvtár Kézirattárában őrzik Babits a budapesti Magyar Királyi Tudományegyetemen szerzett leckekönyvét is, amelyhez a fényképet szintén Zelesny készítette Babitsról. A leckekönyvet 1901. szeptember 6-án állították ki.

Zelesny Károly által készített fénykép Babits Leckekönyvében – Kézirattár. Jelzet: Fond III/1505.

1887-ben egy hónapos tanulmányútra indult, mely során több várost útba ejtett: 

Utazásai során szerezte be fényképezőgépeit is, illetve tapasztalatait művészi érzékének köszönhetően kitűnően hasznosította a legkülönbözőbb feladatok (portrék, épületfotók, néprajzi felvételek, színezett fotók stb.) megoldása során. A 19. század második felében népszerűek voltak az „életnagyságú”, kb. 35x47 cm-es képek, így ebben is igyekezett kipróbálni magát és fejleszteni tudását. A város gazdag polgárai sokat rendeltek ezekből a felvételekből. A finoman kidolgozott képeknél az a kiemelkedő, hogy ezek nem kisebb képek nagyobbításából eredtek, hanem külön e célra rendelt gép eredeti fölvétele után kerültek akkora üveglapra, amilyen nagy maga a kép. A Zsolnay-gyár tulajdonosai is rendszeresen rendeltek tőle képeket a gyárról, a műhelyekről, termékeikről, a gyár személyzetéről. Megrendelői között volt a főispán, az alispán, újságírók, főorvosok, a legjobb kereskedőcsaládok, de helyi egyesületek, önkéntes tűzoltók, dalárdák is vele készíttették el csoportképeiket. 1880-ben Troll Ferenc kanonokról, s a város művészeiről készített képet, amelyen írók, festők, újságírók mellett a fényképész is látható. 1890-ben egy második műtermet nyitott a Király utcában, az ún. Schwarcz-féle házban. Az új műtermet inkább a felvételezésre használta, a korábban megnyílt helyszínen főleg laboratóriumi munkát végeztek. A Pécsi Hírlap így számolt be erről:

1891 júniusában Ferenc József a rekonstruált Pécsi Bazilika felszentelésére érkezett két napra a városba, a fogadtatásáról Zelesny több képet is készített, melyek a Vasárnapi Ujságban jelentek meg.

• 
• 

1893-ban ismét műteremváltozásra kényszerült Zelesny, ezúttal a Pécsi Nemzeti Színház építése miatt. Hoffmann Ferenc pécsi építőmester készítette el a száztíz m² nagyságú új műtermét az Anna utcában levő saját házában, amely 1894 márciusában nyílt meg. Mivel ez a műterem már nem a főutcában volt, hanem a belvárosnak egy csendesebb utcájában, ezért a megnyitás után a német és magyar nyelvű sajtóban több hónapon keresztül rendszeresen hirdetett.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Több 19–20. századi fotós mellett a Vasárnapi Ujság rendszeresen felhasználta Zelesny fényképeit is illusztrációként. Felvételei mára az egykori események felidézésén túl az azóta megváltozott vagy teljesen eltűnt természeti és épített környezet, a korabeli viseletek, munkaeszközök tanulmányozását teszik lehetővé. A Vasárnapi Ujság 1894. október 25-i számában hosszabb képes összefoglalót közölt Vilmos német császár Baranya megyei látogatásáról Zelesny fényképeivel illusztrálva.

• 
• 

A 44-es Albrecht-ezred 150 éves jubileuma alkalmával is dokumentálta az eseményeket, a képek 1894 októberében jelentek meg az újságban.

• 
• 

1896-ban a nagy millenniumi kiállításon Zelesny is részt vett huszonhat darab 50x60-as fényképpel. A képek témája arckép, csoportkép, tájkép. A tájképek a Várady Ferenc Baranya múltja és jelene című monográfiájába készített képek másolatai. Ezekkel a képekkel a kiállításon ezüstérmet nyert.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Életműve 1900-ban ért fel a csúcsra, amikor is beküldött fényképeivel a Párizsi Világkiállításon Nagydíjat nyert. Műterme 1902-ben újabb nagyobb korszerűsítésen esett át, ekkor vezették be a villanyvilágítást. Zelesny rendszeresen dokumentált politikai és társadalmi eseményeken is, 1903-ban egy interparlamentáris konferencia résztvevőinek budapesti látogatásán vett részt fényképészként.

• 
• 
• 

1905-ben Forster Gyula szerkesztésében megjelent a Magyarország műemlékei című könyv, melyben megyénként részletes leírás olvasható a műemlékekről. Az első kötetben a pécsi székesegyházat bemutató felvételeket Zelesny készítette. A székesegyház felújítása 1882 májusától 1891 nyaráig zajlott Schmidt Frigyes bécsi építészeti főtanácsos vezetése alatt.

A Pécsi Székesegyház a helyreállítás után. In. Forster Gyula (szerk.): Magyarország műemlékei. I. kötet, Budapest, Hornyánszky Ny., 1905. – Törzsgyűjtemény

A 20. század elején egészsége megrendült, egyre többet betegeskedett, így csak a megrendelők megtartására futotta erejéből, fizikai megerőltetést igénylő munkákat nem vállalt már el. Két gyermeke 1911–12-től tevékenykedett a műteremben. Lánya, Emília – aki apjánál tanulta ki a mesterséget – egyre többet segített a képek kidolgozásában. Fia, Zelesny Ottó az évtized vége felé Nyugat-Európában tanulta a fényképészetet, 1911–12-től ő is tevékenykedett a műteremben. Sajnos nem tudjuk biztosra, hogy ebből az időből valójában kinek a felvételeit rejti a Zelesny szignó, a műterem ugyanis 1951-ig Zelesny Károly neve alatt működött. Halála előtt gyermekei vették át a műterem vezetését és készítették a képeket.
Zelesny Károly 1913. december 22-én hunyt el. Halálával a pécsi fényképezés első korszaka lezárult. A Dunántúl című újságban Pécs városának egyik legtekintélyesebb iparosaként és az egész vármegye által ismert udvari fényképészként emlékeztek meg róla. Halálának évében ünnepelte pécsi működésének negyvenedik évfordulóját. Jóbarátai és szakmabeli társai a következő évben tervezték e jeles évfordulót megünnepelni, ám erre sajnos nem került sor. 1914-ből fennmaradt a könyvtár Fotótárában egy esküvői fénykép, amely bizonyítottan már a gyerekeinek a munkája. A Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum őriz Köves Gusztáv Fűszer és Csemegekereskedéséről is egy fényképet, amelynek szerzőségét Zelesny Károlyhoz kötik, de mivel az az 1920-as évekre tehető, így valószínűleg már ezt is a gyerekei készítették.

• 
• 

A századfordulós fényképezés nehézsége, szépsége, újításai, tévútjai mind kitapinthatók képein. Negyven évig készítette felvételeit a dinamikusan fejlődő Pécsről, a város életéről, a városi polgárokról, Baranyához kötődő arisztokratákról, a falvak lakóiról, valamint megörökítette a soknemzetiségű megye népviseletét is. Izgalmas korban alkotott, mert ő még látta a soknemzetiségű várost, ahol sokácok, németek, zsidók és magyarok éltek egymás mellett. Megrendelésre készült fényképei mára fontos kordokumentumokká váltak és nyomon követhető rajtuk a fotográfia technikai fejlődése is. Felesége, Zelesny Károlyné Patz Lujza 1929-ben hunyt el. Az 1943-as Baranyai megyei cégjegyzékben lánya, Zelesny Emília van Anna u. 4 szám alatti műteremhez bejegyezve.

Gyászjelentés – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár, Gyászjelentés-gyűjtemény

Források:

• Horváth Csilla: Adatok a pécsi fényképezés kezdeteihez. In. Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 22. (1977), Pécs, 1978. 
• Horváth Csilla: Egy vidéki fényképész: Zelesny Károly. In. Fotóművészet, 40. évf., 1977. 1–2. szám
• Horváth Csilla: A Baranya megyei hivatásos fényképészek a helyi sajtóban az 1870-es évektől az I. világháború végéig. In. A Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 39. (1994), Pécs, 1995. 
• Várkonyi György (szerk.): Uralkodók, szentek és amatőrök. 18. századi portré-miniatűrök a Habsburg-Lotharingiai házból. In. A Janus Pannonius Múzeum művészeti kiadványai, Pécs, 1999.
• Bartók Ibolya: Forster-emléknap a Postamúzeumban. In. Hírközlési Múzeumi Alapítvány, Évkönyv, 2003–2004, Budapest, Hírközlési Múzeumi Alapítvány, 2005.
• Sonkoly Károly: A pécsi székesegyház Bartalis Mihály készítette első apostolszobrai. In. Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 29 (1984), Pécs,1985.
• Tarcai Béla (szerk.): Vizuális Kultúrakutató Osztály kiadványai 6. A fénykép mint történeti forrás, Miskolc, 1988.
• Várady Ferenc (szerk.): Baranya múltja és jelene, Pécs, Telegdi Á. Ny., 1896–1897.
• Császár Géza (szerk.): Pécs-Baranyai címtár 1942, Pécs, 1942.
• Forster Gyula (szerk.): Magyarország műemlékei, Budapest, Hornyánszky Ny., 1905–1915.
• Dunántúl, 3. évf., 1913. december 23., december 24.
• Dunántúli Napló, 13. évf., 1957. október 13.
• Mohács és Vidéke, 5. évf., 1886. március 6., április 4., április 25., 6. évf., 1887. április 24.
• Pécs, 3. évf., 1884. április 12., október 1., december 10., október 25.; 4. évf., 1885. október 25., március 28. 
• Pécsi Figyelő, 13. évf., 1885. március 28., 24. évf., 1896. április 5.
• Pécsi Hírlap, 2. évf., 1887. február 17., 5. évf.,1890. február 13.

• Vasárnapi Ujság, 38. évf., 1891. július 5.; 41. évf., 1894. október 25., 28.; 50. évf., 1903. szeptember 20. 

Szemerédi Ágnes (Kutatásszervezési Osztály)

A fényképészet úttörői című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész; 56. rész; 57. rész; 58. rész; 59. rész; 60. rész; 61. rész; 62. rész; 63. rész; 65. rész; 66. rész; 67. rész; 68. rész; 69. rész; 70. rész; 71. rész; 72. rész; 73. rész; 74. rész; 75. rész; 76. rész; 77. rész; 78. rész; 79. rész; 80. rész; 81. rész

 

Évfordulós összeállításunkban különgyűjteményeink dokumentumaiból és a Magyar Elektronikus Könyvtár állományából válogattunk.

Jancsó Miklós. Fotó: Borsos Mihály. A kép forrása: A Dunánál. Magyarok a 20. században (1918–2000) CD-ROM, Budapest, Enciklopédia Humana Egyesület, 2001. (Encyclopaedia Humana Hungarica 9.). – Magyar Elektronikus Könyvtár. A kép eredeti megjelenési helye: „Legendárium”. Századvégi arcképcsarnok. Borsos Mihály fotográfiái. Magyar Nemzeti Galéria-Pannon GSM, Budapest, 1999, 61. kép. – Törzsgyűjtemény

Latinovits Zoltán. Jelenetfotó. Oldás és kötés. (Lengyel József azonos című novellája alapján). Rendezte: Jancsó Miklós. 1963. Fotó: Rajnógel Imre – Történeti Fénykép- és Videótár

• 
• 

• 
• 
• 

Csillagosok, katonák. Rendezte: Jancsó Miklós. 1967. A film plakátja – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Jancsó Miklós az Allegro barbaro forgatásán, 1981. Fotó: Esti János. A kép forrása: A Dunánál. Magyarok a 20. században (1918–2000) CD-ROM, Budapest, Enciklopédia Humana Egyesület, 2001. (Encyclopaedia Humana Hungarica; 9.). – Magyar Elektronikus Könyvtár. A kép eredeti megjelenési helye: Gerő András–Pető Iván: Befejezetlen szocializmus. Képek a Kádár-korszakból, Budapest, Tegnap és Ma Kulturális Alapítvány, 1997, 186. kép. – Törzsgyűjtemény

Jancsó Miklóssal 2007-ben az Országos Széchényi Könyvtárban Hanák Gábor készített interjút Nyíri Béla operatőr kamerája előtt. Az itt közölt interjúrészletben a rendező arról beszél, hogy egy filmes számára a szabadságban alkotni valószínűleg nehezebb, mint elnyomás idején: „... a Szegénylegényeket csak akkor lehet megcsinálni, hogyha vasfüggöny van, különben nem érdekes.”

Hanák Gábor interjúja Jancsó Miklóssal. Részlet. Készült 2007-ben az Országos Széchényi Könyvtárban. Operatőr: Nyíri Béla. – Történeti Fénykép- és Videótár

 Szakirodalom a Magyar Elektronikus Könyvtárban:

• Szekfű András: Fényes szelek, fújjátok! Jancsó Miklós filmjeiről, Budapest, Magvető, 1974.
• Jancsó Miklós életműve [CD-szövegkönyv].

Szerk.: M. J.

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre egyet-egyet blogunkban. A sorozat hatvanharmadik részében Szemerédi Ágnes „A fényképészet úttörői” című alsorozatában Zelesny Károly munkásságát mutatja be.

Zelesny Károly 1848-ban született Besztercebányán. Iparos családból származott, így ő is asztalosnak tanult. Érdeklődését azonban hamar felkeltette az akkor újdonságnak számító fényképezés. Besztercén tanulta meg a mesterséget a fényképészként és a gimnáziumi rajztanárként tevékenykedő Koller Károly műhelyében. Tanulóévei után először Pesten, majd Párizsban, később Szegeden sajátította el a szakma legfontosabb fortélyait és mélyítette tudását. Huszonnégy évesen, 1872-ben költözött le Pécsre, a források szerint 1875-ban nyitotta meg első műtermét a Király utca 8. szám alatt, a Hattyúházban (ma Kossuth utca). A városba érkezésekor már három fényképész is üzemeltetett műtermet, de Zelesny hamar kiemelkedett közülük tehetségével. Pécsre költözése után szinte azonnal megnősült, feleségül vette a város első női fényképészének lányát, Patz Lujzát, aki édesanyja mellett tanulta ki a fényképészetet. 1873-ban született meg első gyermekük, ezt követte még kilenc, akik közül hatan érték meg a felnőtt kort. Felesége a műtermében dolgozott, a család folyamatos bővülésével csak mint retusőr segített neki néhány éven keresztül. Az 1890-es évektől azonban ismét aktívabban dolgozott a laboratóriumban.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Az első újsághirdetést 1875-ben adta fel a Fünfkircher Zeitungban, amelyben legújabb felszerelésekkel berendezett műtermét hirdette, valamint hangsúlyozta, hogy munkája során felhasználja bécsi és pesti utazásai során szerzett tapasztalatait is. A korábbi napfényműtermekkel ellentétben elsajátította a legújabb Van der Weyde által ismertté vált módszert, azaz bevezette az elektromos fény használatát a nagyobb képek készítésénél. Vállalta rajzok, térképek, dagerrotípiák, régi fényképek reprodukcióját és felnagyítását is. Zelesny 1876-ban huszonkilenc portréval és zsánerképpel szerepelt a Szegedi Országos Kiállításon, ahol munkásságáért a „Haladás és versenyképesség” ezüst érdemérmet nyerte el. A kiállítási anyagát Pécsett is bemutatta a műterme előtti kirakatában. Zelesnynek a város polgárainak fényképezési igényeit is ki kellett elégítenie, hisz ebből kellett eltartania gyarapodó családját. A régi tekintélyes pécsi családok, ha jelentős családi eseményt akartak megörökíteni, vagy csak egy szép képet szerettek volna, őt keresték fel. A munkák mennyisége miatt ezért volt fontos segédje Ziol Ferenc, akire mindenben számíthatott, és aki élete végéig az alkalmazásában maradt. Ziol mellett több tanuló is segítette a laboratóriumi munkák ellátásában. 1877-ben Bécsben részt vett az Osztrák Ipari Egylet által megrendezett kiállításon, ahol szintén ezüst érdemérmet kapott. Az 1878-as párizsi világkiállításra beküldött fényképekért, arcképekért, és műtermi beállított életképekért nem kapott kitüntetést, de ez a sikertelenség nem keserítette el, továbbra is részt vett kiállításokon. 1879-ben a Székesfehérvári Országos Kiállításon huszonkilenc kitűnő minőségű fényképéért újabb ezüstérem volt a jutalma. 1881-ben műtermét áthelyezte a pécsi Bazár épületébe, a Széchenyi térre.

• 
• 

A pécsi székesegyház főhomlokzatáról, így az apostolokról is a legjobb fényképet Zelesny készítette 1882-ben. A források szerint az átépítések megkezdése előtt és a munkálatok közben is több felvételt csinált a dómról kívülről és a belső terekről is. A székesegyházról egy hosszabb összeállítás olvasható a Vasárnapi Ujság 1891. június 21-i számban, amelyet Zelesny fényképei illusztrálnak.

A pécsi bazilika a restaurálás előtt. A nyugati homlokzat. In. Vasárnapi Ujság, 1891. június 21., 400. – Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása: Digitális Képarchívum

Az átépítések után kiadtak egy fényképalbumot is a pécsi székesegyházról, amelynek egyik példányát a könyvtár Történeti Fénykép- és Videótára őrzi.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Az 1880-as években vált divatossá a színezett fotográfia a szakmában. Zelesny 1883-tól készített ilyen jellegű felvételeket, ami akkoriban világszenzációnak számított. Kezdetben a szabadban készült képek és a nagyobb csoportképek elkészítéséhez nem rendelkezett megfelelő minőségű géppel és laboratóriumi felszereléssel, de a szakmai fejlődésének köszönhetően sikerült ezeket a hibákat kiküszöbölnie. Érdeklődött minden újítás iránt, így 1883 tavaszán ismét néhány hetes tanulmányútra ment Párizsba, ahol mestersége legújabb technikai és művészeti újdonságait tanulmányozta. 1883-ban és 1884-ben József főherceg fiaival, Józseffel és Lászlóval együtt meglátogatta a baranyai őszi hadgyakorlatot. Mivel a Habsburg családdal már az 1880-as években kapcsolatba került Zelesny, felkérték, hogy a pécsi sátortáborban tett látogatásukról készítsen fényképeket. Az elkészült képekből József főherceg negyven darabot rendelt. 1884 októberében nevezték ki udvari fényképésszé.

• 
• 
• 
• 

Zelesny műtermét a mindennapi megrendelőkből tartotta fenn, többször készített tablóképeket, valamint csoportképeket érettségi találkozók alkalmával is. A fényképész a bevételekből sikeresen és folyamatosan tudott fejlődni és fejlesztette műtermét is. 1884-ben, karácsony előtt így számolt be a helyi sajtó:

1885 márciusában adott hírt arról a Pécs című folyóirat, hogy a Zsolnay-féle bazárból az újonnan épült főtéri Dr. Lőwy-, 1903-tól Lóránt-féle házba költöztette át műtermét.

Az 1870-es és 1880-as évek második felében amellett, hogy megörökítette a fejlődő Pécs városát és a városi életet, Zelesny rendszeresen fényképezett a megyében, többször is megörökítette a különböző nemzetiségű lakókat és mindennapjaikat, ünnepeiket, készített portréfotókat Mohácson, a Kopácsi-réten, Harkányban, az Ormánságban. Ezek a képek ma értékes forrásként szolgálnak a népviseletek, népszokások kutatói számára. Zelesny a helyszínen elkészített képeket pécsi műtermében dolgozta ki, majd egy-két hét múlva személyesen osztotta ki megrendelőinek. Ez jelentős mennyiségű kép volt, mert egy felvételből egy tucatnál kevesebb képet nem lehetett rendelni.

• 
• 
• 

Források:

• Horváth Csilla: Adatok a pécsi fényképezés kezdeteihez. In. Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 22. (1977), Pécs, 1978. 
• Horváth Csilla: Egy vidéki fényképész: Zelesny Károly. In. Fotóművészet, 40. évf., 1977. 1–2. szám
• Horváth Csilla: A Baranya megyei hivatásos fényképészek a helyi sajtóban az 1870-es évektől az I. világháború végéig. In. A Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 39. (1994), Pécs, 1995. 
• Várkonyi György (szerk.): Uralkodók, szentek és amatőrök. 18. századi portré-miniatűrök a Habsburg-Lotharingiai házból. In. A Janus Pannonius Múzeum művészeti kiadványai, Pécs, 1999.
• Bartók Ibolya: Forster-emléknap a Postamúzeumban. In. Hírközlési Múzeumi Alapítvány, Évkönyv, 2003–2004, Budapest, Hírközlési Múzeumi Alapítvány, 2005.
• Sonkoly Károly: A pécsi székesegyház Bartalis Mihály készítette első apostolszobrai. In. Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 29 (1984), Pécs,1985.
• Tarcai Béla (szerk.): Vizuális Kultúrakutató Osztály kiadványai 6. A fénykép mint történeti forrás, Miskolc, 1988.
• Várady Ferenc (szerk.): Baranya múltja és jelene, Pécs, Telegdi Á. Ny., 1896–1897.
• Császár Géza (szerk.): Pécs-Baranyai címtár 1942, Pécs, 1942.
• Forster Gyula (szerk.): Magyarország műemlékei, Budapest, Hornyánszky Ny., 1905–1915.
• Fünfkirchner Zeitung, 6. évf., 1875. december 20.
• Mohács és Vidéke, 5. évf., 1886. március 6., április 4., április 25., 6. évf., 1887. április 24.
• Pécs, 3. évf., 1884. április 12., október 1., december 10., október 25.; 4. évf., 1885. október 25., március 28. 
• Pécsi Figyelő, 13. évf., 1885. március 28., 24. évf., 1896. április 5.
• Vasárnapi Ujság, 38. évf., 1891. június 21.

   

  Szemerédi Ágnes (Kutatásszervezési Osztály)

A fényképészet úttörői című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész; 56. rész; 57. rész; 58. rész; 59. rész; 60. rész; 61. rész; 62. rész; 64. rész; 65. rész; 66. rész; 67. rész; 68. rész; 69. rész; 70. rész; 71. rész; 72. rész; 73. rész; 74. rész; 75. rész; 76. rész; 77. rész; 78. rész; 79. rész; 80. rész; 81. rész

Vécsey Jenő a nemzeti könyvtár Zeneműtárának vezetését 1945-től haláláig látta el. Blogbejegyzésünk első részében kevéssé ismert zeneszerzői portréját rajzoltuk meg, második részében a zenetörténész-könyvtárosra emlékezünk.

Vécsey Jenő harminchárom éves korában, 1942-ben került a nemzeti könyvtár munkatársi gárdájába. Kezdetben a feldolgozó osztály tisztviselője, majd 1945-től halálig a zenei gyűjtemény vezetője volt. Ebben a minőségében méltó utóda lett nagy tekintélyű elődjének, a gyűjteményszervező, állományépítő Isoz Kálmánnak. A Budapest ostromakor hatalmas károkat szenvedett Zeneműtárat a romjaiból építette újjá, s az elkövetkező években – az államosítás során átvett, kincseket érő kéziratokkal, nemzetközi viszonylatban is egyedülálló dokumentumokkal tetemesen megnövekedett állományt – céltudatos szervezőmunkával, szívós kitartással, s a muzeális kottaanyagok szakszerű gondozásával, modern módszerekkel kezelt gyűjteménnyé fejlesztette. A korábbi gyakorlattól eltérő új szerkezetű nyilvántartásokat vezetett be, s a kartotékok szokásos korabeli leíró rendszerét több, a kutatómunkát segítő speciális katalógussal (szerzői gyorskatalógus, sorozati katalógus) egészítette ki. Továbbfejlesztette az 1930-as évek elején Isoz tervei nyomán Bartha Dénes által realizált ún. „szövegkezdeti” nyilvántartást, valamint a Tár sajátos igényeinek figyelembevételével (az Egyetemes Tizedes Osztályozás alapelveinek felhasználásával) kialakította a zenei szakkatalógust is. Számára a magas szinten művelt könyvtári munka végső soron azt a célt szolgálta, hogy kialakíthasson egy olyan többfunkciójú kutatóhelyet, amely akkor tölti be szerepét, ha a zenetudomány számára éppúgy biztosítja a dokumentumok hozzáférhetőségét, mint a művészet számára az értékes előadási anyagok feltárását. Ahol, szavaival, a kutató és a könyvtáros egy szinten válhatik egymás segítségére. Két évtizedes igazgatása alatt ezen elvek mentén munkálkodva lett az Országos Széchényi Könyvtár zenei gyűjteménye alapvető forrásterülete mind a magyar, mind az egyetemes zenetörténeti kutatásnak.

A Zeneműtár munkatársai, 1963–1964. A képen (balról jobbra) Hamburger Klára, Vavrinecz Veronika, Vécsey Jenő és Pócsi Árpádné Munkácsi Gabriella. A felvételen nem szerepel Kecskeméti István zenetörténész, a gyűjtemény tudományos főmunkatársa, Vécsey halálát követően tizenöt esztendőn át vezetője. – Zeneműtár, gyűjteménytörténeti dokumentumok

Habár a könyvtárosi mesterség a kisujjában volt, kutatómunkájában, személyes megnyilatkozásaiban Vécsey Jenő mindenekelőtt muzsikus maradt. Azon munkálkodott, hogy új életre kelhessenek mindazok a gyűjteményben őrzött zeneművek, melyeknek, véleménye szerint, elfeledtetése nemcsak mulasztás, de bűn is volna: s megszólalhassanak az évszázadok óta néma hangjegyek. Tudományos publikációi, ismeretterjesztő rádióelőadásai, modern kottakiadványai, s az általa alapított beszédes című Musica rinata kotta- és hanglemezsorozat egyaránt ezt s célt szolgálták. E munka elvégzéséhez önmaga számára két, egymással párhuzamosan haladó utat jelölt ki, s ezek mentén élete végéig kitartó következetességgel haladt. Az egyik útirány az Esterházy-gyűjtemény kevéssé ismert szerzőinek, de mindenekelőtt Joseph Haydn és nem utolsó sorban öccse, Michael Haydn műveinek feltámasztása volt. Mint egy rádióelőadásában fogalmazott:

Vécsey volt az, aki Zeneműtár Esterházy-gyűjteményében fellelhető Michael Haydn-kompozíciók közül elsőként adta közre azt a már Salzburgban komponált d-moll szimfóniát is, melynek egyes részeiben, kiváltképp a harmadik tétel főtémájában „ha nem is nagy határozottsággal”, bizonyos magyaros jelleget vélt felfedezni.

• 
• 
• 
• 

Ugyancsak az ő nevéhez fűződik Joseph Haydn L’ infeldelta delusa című vígoperájának rekonstrukciója és tudományos közreadása, valamint a zeneszerző más daljátékaiból kiválasztott áriák modern, zongorakíséretes átiratának elkészítése.

• 
• 
• 

Vezetésével készült el az a forráskatalógus is, amely elsőként összegezte a nemzeti könyvtár Esterházy-gyűjteményének Haydn-autográfjait. Az 1959-es jubileumi évben megjelent Haydn művei az Országos Széchényi Könyvtár zenei gyűjteményében című kötet összeállításában Vécsey mellett a Zeneműtár zenetörténész munkatársai Falvy Zoltán, Kecskeméti István, Somfai László is közreműködtek. A nemzetközi érdeklődésre tekintette a kiadvány német és angol nyelven is megjelent.

Haydn compositions in the Music Collection of the National Széchényi Library, ed. and intr. by Jenő Vécsey, Budapest, Akadémiai, (Publications of the National Széchényi Library 48.), 1960. Az angol nyelvű kiadás Joseph Haydn portréjával díszített borítója. – Törzsgyűjtemény

Vécsey nagy odaadással járta az általa kijelöl út másik egyenesét is, elsőrendű feladatának tekintette magyar zenei emlékeink életre keltését. Különösen fontosnak tartotta az Erkel-életmű népszerűsítését, a zeneszerző elhallgatott operáinak (Bátori Mária, Sarolta, Dózsa György, Brankovics György, Névtelen hősök, István király) rekonstruálását, felújítását. Maga több operarészlet nagyzenekari változatát készítette el, közülük néhány a rádióban is elhangzott. Tevékenyen részt vett az 1960-as évek elején meginduló Erkel-összkiadás munkálataiban, a nyolc Erkel-operából négyet, valamint hét nyitányt készített elő kiadásra. A 19. századi verbunkos zene és a nemzeti romantika kevéssé ismert szerzőire kiállításokon hívta fel a figyelmet, művészetüket rádióműsorokban népszerűsíttette. Jó érzékkel választotta ki a bemutatásra szánt darabokat, melyekből gyakran alkalmi átiratokat készített. Nevéhez fűződik többek között Doppler Ferenc, Mosonyi Mihály, Ruzitska György, Thern Károly és mások operarészleteinek, dalainak rádiófelvételre alkalmassá tétele.

• 
• 

Egressy Béni: A csalogány búcsúja. Átdolgozott változat. Ének: Ágay Karola. Forrás: Youtube

Vécsey Jenő mind a zenei könyvtártudomány, mind pedig a hazai és nemzetközi forrásfeltáró zenetudomány számos terültén maradandót alkotott. Munkái: könyvtárszakmai vonatkozású írásai, zenei szakcikkei, igényes kottakiadványai megbecsült helyet biztosítanak számára a zenei vonatkozású tudományszervezés és könyvtárépítést történetében. Utódai, az önálló jogállását közel egy évszázadon át megőrző Zeneműtár mindenkori vezetői és munkatársaik arra törekedtek – s törekednek ma is –, hogy tovább gondozzák örökségét: magas mércét állítsanak a könyvtári munka minőségében és példát mutassanak a zenetörténeti kutatások, mindenekelőtt a magyar történeti múlt elfeledett értékeinek megismertetésében.

Felhasznált irodalom:

• Kelemen Éva: Az járt oda, aki kottát is tudott olvasni. Fejezetek az Országos Széchényi Könyvtár Zeneműtára történetéből, Budapest, Országos Széchényi Könyvtár, 2020.
• Vécsey Jenő hátrahagyott írásai. Zeneműtár, gyűjteménytörténeti dokumentumok

Kelemen Éva (Színháztörténeti és Zeneműtár)

Elmélyült zenész – kitűnő könyvtáros. 1. rész

230 éve született Széchenyi István politikus, író, a Batthyány-kormány közlekedési minisztere, „a legnagyobb magyar”, és nem utolsó sorban könyvtárunk alapítójának, Széchényi Ferenc (Széplak, 1754. április 28– Bécs, 1820. december 13.) államférfinak a fia. Hatása saját korában és később is egyedülálló volt, és kiterjedt a kulturális és a szellemi, valamint a gazdasági élet számos területére. Nemcsak bel- és külpolitikai érdemei vitathatatlanok, de számos gazdasági, közlekedéssel kapcsolatos és a sport területén végrehajtott újítás is fűződik a nevéhez. Írásunkban  – a teljesség igénye nélkül –, de életútját bemutatva rá emlékezünk az évforduló alkalmából.

Schöfft József Ágoston: Széchenyi István a Vaskapunál, 1836. (A magyar képírás úttörői). A kép forrása: Digitális Képarchívum

1791. szeptember 21-én Bécsben a Herrengasse 5. sz. házban született nemesi családban, majd a Szent Mihály római katolikus plébániatemplomban keresztelték meg. Édesapja, gróf Széchényi Ferenc, könyvtárunk és a Magyar Nemzeti Múzeum alapítója, édesanyja tolnai Festetics Julianna grófnő volt. Közös gyermekeik közül hatan élték meg a felnőttkort, köztük István a legfiatalabbként.
A kisgyermek István korai éveit Bécsben és Nagycenken töltötte, nevelését magántanítók végezték, s édesanyja arról is gondoskodott, hogy az egyes tárgyakat külön szaktanárok ismertessék meg a gyermekekkel. Neveltetésüket a magyar szellem mindvégig áthatotta, így a magyar nyelv oktatását is hétéves koruk körül megkezdték. Ennek ellenére anyanyelvi szinten sokáig csak németül beszéltek a testvérek. Magyarul helyesen Széchenyi István csak felnőtt korában tanult meg, naplóit és leveleit élete végéig németül írta.
A piarista gimnáziumot 1802-ben magánúton kezdte, s rendszeresen vizsgázott az atyák előtt. 17 (egyes források szerint 18) éves korában a Habsburg-vezetés erőteljes toborzási pressziója során katonának állt, ahol fél év után kinevezték főhadnagynak. Egysége hazabocsátása után, míg Pál és Lajos testvére hazatért, ő a hadseregnél maradt és három éven belül már kapitány lett. 1826-os kilépéséig számos kitüntetést kapott (Szent Ferdinánd-rend kiskereszt, osztrák Hadseregkereszt, Szentlélek-rend). Szolgálata során folyamatosan képezte magát, sokat utazott, és a nyugaton látott modern vívmányok magyarországi honosításán munkálkodott.
Külföldi útjai után magyarországi településeket látogatott meg, miközben kapcsolati hálója építésén dolgozott. Barátságot kötött Felsőbüki Nagy Pál politikussal és Wesselényi Miklós báróval, bár utóbbival később politikai konfliktusuk miatt megszakadt a kapcsolata.
Kevésé ismert, hogy Széchenyi fiatal férfi korában arányosan izmos, de csak 60–62 kg testsúlyú volt. Kényesen vigyázott külsejére, és kedvenc költője, a kor ikonja, George Byron stílusában öltözködött. Mindezt és még sok egyéb érdekes magánjellegű adalékot tudhatunk meg Széchenyiről barátja, Wesselényi Miklós szemszögéből a Feleselő naplókból:

Széchenyi a kor arisztokrata követelményeinek megfelelően néhány alkalommal, karddal vagy pisztollyal párbajozott, de csak néhány karcolás érte. Sokan látták benne a szenvedélytől túlfűtött fiatalt, 1825-ben Metternich kancellár a császárnak így számolt be róla:

Moritz Michael Daffinger: Gróf Széchenyi István és neje, gróf Seilern Crescentia. In. Vasárnap Ujság, 57. évf. 15. sz. (1910. április 10.), 1.– Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása: Digitális Képarchívum

Széchenyit nemcsak a hazájáért való folytonos hazájáért munkálkodás hajtotta, hanem, amint azt naplója és magánlevelezése is  bizonyítja,  későbbi felesége, Crescence iránti rajongása is motiválta országépítő szándékát. Seilern Crescence (1799–1875) osztrák grófnővel először 1924-ben találkoztak és az első pillanatban kölcsönös szimpátia alakult ki közöttük, ám Crescence még Zichy Károly gróf felesége volt. Széchenyi tizenegy évig töretlenül udvarolt. Amikor 1834-ben Crescence megözvegyült és a gyászév is letelt, Budán, a krisztinavárosi Havas Boldogasszony-plébániatemplomban összeházasodtak. Boldog házasságban éltek, három gyermekük született: gróf Széchenyi Béla István Mária (1837–1918) földrajzi és geológiai kutató, gróf Széchenyi Ödön György István Károly (1839–1922) török pasa („Tűzpasa”) és gróf Széchenyi Julianna Franciska Stefánia Mária Filomena (1844–1844).
Két héttel azelőtt, hogy Széchenyi gróf birtokai egyévi jövedelmét felajánlotta egy „Magyar Tudós Társaság” (a mai Magyar Tudományos Akadémia) megalapítására, hősszerelmesként így írt kedvesének 1825-ben:

Utazásainak első gyümölcse a hazai lóverseny meghonosítása volt, ez irányú javaslatát 1822-ben nyújtotta be I. Ferenc osztrák császárhoz, és az ügynek még József nádort is megnyerte.
Három évvel később Esterházy Pál herceg társaságában Párizsba utazott X. Károly koronázásának apropóján, ahol a XIV. Lajos megrendelésére épített Canal du Midi inspirálta a Duna- és Tisza-szabályozás gondolatára. Dél-Franciaországból Olaszországon átívelő útjáról a selyemhernyó-tenyésztésről és az eperfák ültetéséről hozott haza adatokat. Innen érkezett haza az 1825. szeptember 11-én kezdődő pozsonyi országgyűlésre, amely jelentősnek ígérkezett.
Több mint harminc esztendeje volt már téma a vezető elit körében a képzőművészeti akadémia mellett egy magyar tudományos akadémia felállítása, de az i-re a pont Széchenyi István magyar nyelven megtartott beszédével került fel a felső tábla 1825. október 12-i ülésén.

Barabás Miklós: Széchenyi István, 1836. Olajvázlat. In. vándorszínészettől a Nemzeti Színházig, vál., a szöveget gond., az utószót és a jegyzeteket írta Kerényi Ferenc, Budapest, Szépirodalmi, 1987.– Magyar Elektronikus Könyvtár.  A kép forrása: Digitális Képarchívum

Széchenyi beszédében váratlanul felajánlotta minden jószágából származó egyévi jövedelmének 6%-os kamatát, 60 000 forintból évenként 3600 forintot egy magyar tudományos társaság megalapítására. A felajánlást többen követték. érdekes kordokumentum Jókai Mór vonatkozó írása:

Ugyancsak ennek az országgyűlésnek az idejére esik a Nemzeti Kaszinó létrehozása, amit Széchenyi a londoni és párizsi klubélet mintájára alapított meg és amolyan kulturális központként funkcionált, ahol a felső osztály megvitathatta a politikai, gazdasági és szociális kérdéseket – erősítve a kollektív magyarságtudatot és saját szerepét a társadalmi ranglétrán. Az első tagokat Széchenyi hívta meg, és részt vett az alapszabályok kidolgozásában is. Idővel, 1830-ban Metternichet is megnyerte tagnak. Az egyesület alakuló gyűlése 1827. június 10-én volt 150 taggal, akik közül negyvenöten voltak ténylegesen jelen.
Széchenyi másik lényeges kommunikációs csatornája a sajtó volt, ahol első értekezéseit a lótenyésztés témaköréből választotta. A Lovakrul című röpirata a lótenyésztést nemzeti és gazdasági aspektusból vizsgálja, felhíva a figyelmet a magyarországi helyzet tarthatatlanságára:

Kincsem, szelvény: Gróf Széchenyi István. Cziglényi Ádám Tervező. Bélyeg. Hevesi Erzsébet és Vermes Anna bélyeggyűjteménye, [Budapest], [Szerk.], [2012]. – Magyar Elektronikus Könyvtár. A kép forrása: Digitális Képarchívum

1830-ban jelent meg másik nagy hatású, nemzetnevelő műve, a Hitel, amelyet „Honnunk szebblelkü asszonyinak” ajánlott és a hitelfelvétellel kapcsolatos előnyökről szól. Ezt dolgozta tovább a Világ című művében, ahol reflektált Desewffy József gróf támadására. Széchenyi két írása megosztó volt, sokan azzal vádolták, hogy elvesztette a realitásérzékét, mások a nemzet felszabadítójaként tekintettek rá. Ennek a két művének a kiegészítésére adta ki Lipcsében 1833-ban a Stádiumot, amelyben újítási törekvésit még aprólékosabban, 12 pontba foglalva fejtette ki. A három művet együtt Arany János a „három égbe nyúló piramidnak” nevezte.

Széchenyi A magyar játékszinrül című 1832-es röpiratában színházi alap létrehozását és új, nyugati mintára épülő színház alapítását tűzte ki célul:

A kultúra felkarolásán kívül a gróf nem elévülő érdemeket szerzett abban is, hogy a Duna megnyíljon a kereskedésnek a Fekete-tenger irányába. 1830. június 24-én Konstantinápolyba indult, hogy a Duna folyását tanulmányozza, és esetleges szabályozásáról terveket készítsen. 1833. június 20-án meg is kapta egy vonatkozó javaslat előkészítésére a nádor megbízását, ezután királyi biztosként tíz éven át vezette a szabályozási munkálatokat. Még ezek befejezése előtt kezdett a Tisza-szabályozásához, amelynek sikeréhez hozzájárult, hogy 1845 nyarán a magyar királyi helytartótanács fennhatósága alatt lévő közlekedésügyi osztály élére került. Az ő fáradozása nyomán indult meg 1846. szeptember 21-én a gőzhajózás a Balatonon a Kisfaludy nevű gőzössel.
Az 1830-as évek második felében a lóverseny és a Duna-, később a Tisza-szabályozás mellett a Lánchíd építésének ügye lebegett a szeme előtt, amelynek építésére 1839-ben kapott engedélyt az országos bizottság, amelynek tevékeny tagja volt a gróf is. Bár 1849 tavaszán a hidat ágyútalálat érte, fél év múlva mégis átadták a forgalomnak. Mikor erre sor került, Széchényi István már a döblingi elmegyógyintézetben élt.

Széchenyi István hálószobája Döblingben. In. Vasárnapi Ujság, 7. évf. 24. sz. (1860. június 10.), 285. – Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása: Digitális Képarchívum

Március idusát követően Batthyány Lajos miniszterelnök felkérte Széchenyit a közlekedésügy és közmunka tárcájára, aki ezt elfogadta, bár bizonytalan volt abban, hogyan lesz összeegyeztethető nézeteivel a jóval radikálisabb szellemiség.
A közvélemény a történelmi események hevében Kossuthnak adott igazat a konzervatív, óvatos politikai irányvonallal szemben. Kossuth épp ellenkezőleg, Széchenyit liberális arisztokratának, míg magát demokratának tekintette.
Széchenyi távozása után nem tudott megbirkózni politikai meggyőződése és az aktuálpolitikai helyzet közötti eltéréssel, magát vádolta, pszichés problémák gyötörték. Miután 1848. szeptember 5-én Esztergomban a Dunába vetette magát a hajóhídról, orvosa, Balogh Pál Döblingbe, a Görgen-gyógyintézetbe vitte, s a felesége is Bécsbe költözött.
Tizenkét évvel később a bécsi rendőrség koholt vádak alapján 1860. március 3-án házkutatást tartott Széchenyinél és elkobozta írásait, mondván: összeesküvést tervezett. Tudatták vele, hogy az intézet hosszú távon nem maradhat tovább a menedékhelye. Labilis idegrendszere nem bírta tovább a megpróbáltatásokat, az április 7-ről 8-ra virradó éjszakán vélhetően önmaga ellen fordította fegyverét. Bár számos feltételezés akadt, amelyek arra utaltak, hogy az udvar végzett a gróffal, valószínűbb, hogy a Viszota Gyula által lejegyzett sorok a helytállók:

1860. április 11-én több mint tízezer ember vett részt Széchenyi István nagycenki temetésén, annak ellenére, hogy a bécsi rendőrség hamis információkkal, félrevezetéssel próbálta elérni az ellenkezőjét. A gyászoló tömeget nem engedték be a temetőbe sem. A Magyar Tudományos Akadémia megemlékezésén a belvárosi plébániatemplomban Széchenyi jelképes koporsójánál Eötvös József báró tartott emlékbeszédet. A gyászmisét Scitovszky János esztergomi érsek celebrálta, ahol szintén tömegek voltak jelen, emlékezve a legnagyobb magyarra.

Szűts-Novák Rita (Olvasószolgálati és Tájékoztatási Osztály)