Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre hetenként egyet-egyet blogunkban. A sorozat tizenhatodik részében Rajnai Edit, a Színháztörténeti Tár munkatársa Vajda Péter (1808–1846) „lenyűgözően széles érdeklődésű” munkásságát idézi fel – különös tekintettel annak Hamlet-fordítására.

Vajon ki tudja azt, mi az a termőzet, a homlokmagas emlőr, esetleg a rohanóc? És vajon miért imádott az imádott farkanyú?
Ezek a furcsa, érthető-érthetetlen, de kétségtelenül beszélő elnevezések Vajda Péter Állat-országában olvashatók, a mű pontos címe: Az állat-ország fölosztva alkotása szerint alapul szolgálandó az állatok leírásához s bevezetésül az összehasonlító bonctanhoz. A mű Georges Cuvier (1769–1932) francia zoológus, geológus munkájának fordítása, amely 1841-ben jelent meg a Magyar Tudós Társaság támogatásával. Vajda a 19. század első felében, a nyelvújítás lelkes híveként a fordítás során maga alkotott állatneveket, olyanok helyett is ajánlott mást, melyek akkorra már meghonosodtak, közhasználatúak voltak.

Vajda Péter. In. Vasárnapi Újság, 5. évf., 50. sz., 1858. dec. 12. 589. – Digitális Képarchívum (DKA-046203)

Vajda nyelvi forrás- és mintaként Földi János (1755–1801) orvos, természettudós munkáját említi (Természeti história a’ Linne systémája szerint, Pozson, Wéber, 1801), mégsem állta meg, hogy ne változtasson Földi névhasználatán. Lelkes kitaláló volt, szóalkotásai egy jellemző tulajdonságot, külső jegyet vagy kapcsolódó szokást ragadtak meg. A rohanóc (királytigris) „ereje s futásbeli gyorsasága olyanok, hogy a menő hadseregnél néha a nyeregbül kiemelte a lovagot s az erdő mélyébe hurcolá a nélkül hogy el lehetett volna őt érni.” (Az állat-ország…, 166.) Az emlőrök (orángutánok) közül a homlokmagasnak (a borneóinak) a homlokkoponya íve alapján adott nevet (Az állat-ország…, 82.); némi képzelőerővel az is kitalálható, hogy a farkanyúknak (a cerkóffélékhez tartozó hulmánoknak) hosszú farkuk van, és közülük a közönséges farkanyú „a brama hitűektül imádott fajok egyike”. (Az állat-ország…, 90.). Mindezek és még sok minden a termőzet része.

Vajda Péter (1808–1846) a 19. század első felének lenyűgözően széles érdeklődésű alakja volt: félbemaradt orvosi tanulmányai után szépíró, fordító, pedagógus, nyelvészeti és botanikai szakíró, lapszerkesztő lett. (Munkásságának ismertetése többek között: Magyar életrajzi lexikon, 1000–1990, főszerk. Kenyeres Ágnes, továbbá Elek László: Vajda Péter emlékezete, Békési Élet, 1971/3, 447–455.) Levelező tagja volt a Magyar Tudós Társaságnak, rendes tagja a Kisfaludy Társaságnak, alapító tagja és első titkára a Természettudományi Társaságnak. Irodalmi és szakírói munkásságát a korabeli olvasóközönség jól ismerte, a tudományos és irodalmi közvéleményt azonban inkább színes egyénisége, dacos függetlensége, társadalmi radikalizmusa és panteizmusa ragadta el. Toldy Ferenc Vajda Péter tudományos írásait inkább irodalomnak, és nem szigorú módszertanon alapuló vizsgálódás eredményének, irodalmi szövegeit pedig olyannak írta le, amelyekben a tudományos érdeklődés uralkodik az esztétikai megformáltság felett. (Toldy Ferenc, Gyászbeszéd Vajda Péter felett. In. Toldy Ferenc irodalmi beszédei, kiad. Bajza [József], Pozsony, Wigand, 1847, 155–156.)
Íróként, irodalmárként Vajda alkotott himnikus prózaverset (A nap szakaszai: költeményes festések a természet után, Pesten, Trattner és Károlyi, 1834), regényt (Tárcsai Bende, Pest, Heckenast, 1837.), drámát (Joguz vagy A honkeresők, Pest, Heckenast, 1836.) és elbeszéléseket (például: Vajkoontala. In. Aurora. Hazai almanach, (1)1835, 217–242.), továbbá fordított is. Lelkesedésből, érdeklődésből, megélhetésért. Fordítói munkássága éppen úgy, mint érdeklődési köre, átfogta a természet- és bölcsészettudományokat, de elkalandozott szépirodalmi, leginkább drámai vidékekre is.
Így történt, hogy a világirodalom talán legismertebb szállóigéje, a Hamlet nagymonológjának első sora Vajda Péter fordításában lett a magyar nyelvű idézetkincs része. Mi több: Arany János ajánlásával. Arany 1866-ban született Hamlet-fordításában (ez napjainkig a legismertebb magyar Hamlet-szöveg) másképpen ültette át a sort, de már a kéziratban, majd a Kisfaludy Társaság kiadta kötetben megjegyzésben ajánlotta a Vajda-féle sort: „Lenni, vagy nem lenni – az itt a kérdés.” (Hamlet, ford. Arany János. In. Shakspere szinművei, fordítják többen, Pest, Kisfaludy-Társaság, Ráth Mór, 1867. Shakspere minden munkái, 8.).
Arany ajánlása átkerült a Nemzeti Színház súgópéldányába, mert az új fordítás előadásához a kis formátumú 1867-es kiadás alapján – a súgólyukban is jól látható és olvasható – nagyobb, kézzel írt, szellős súgópéldány készült. (Itt említett oldala egy korábbi blogbejegyzésünkben látható.)
Vajda Péter Hamlet-fordítása 1839-ben készült, és még ebben az évben, november 16-án műsorra tűzte a Nemzeti Színház; Egressy Gábor választotta jutalomjátékául. Nemcsak új szöveg, hanem szinte új mű is volt, hiszen mindaddig Friedrich Ludwig Schröder német nyelvű, a színmű tartalmát lényegesen érintő átdolgozását játszották.

Egresssy Gábor portréja körül szerepképei, felülről, balról az első képen a Hamlet. Marastoni József litográfiája, 1863 – Színháztörténeti Tár, SZT KF 424

Az angol nyelvű Shakespeare-kiadásból fordított, átíratlan Hamlet gyorsan népszerű lett, a Nemzeti Színház – Egressyvel vagy idősebb Lendvay Mártonnal a címszerepben – 1839-től csak ezt játszotta, s a színház két sztárja ezt a szöveget vitte magával vidéki vendégjátékaira is. (Lendvay Márton például 1841-ben Szegedre. L. Honművész, 1. évf. 1841, 357.).

Lendvay Márton. In. Vasárnapi Újság, 28. évf. 23. sz., 1881. jún. 5., 365. – Digitális Képkönyvtár (DKA-054866)

Az 1840-es évtized ízlése már kívánta az originalitást, a vendégjátékok pedig csak növelték az eredeti történet és a Vajda-fordítás közkedveltségét, olyannyira, hogy 1841 májusában Pály Elek társulatának marosvásárhelyi előadása láttán Kenyérvizy recenzens (Bruz Lajos) a Honművészben így berzenkedett:

Hiába hánytorgatta fel azonban Bruz a megcsonkítás megcsonkítását, a Hamlet rövidesen a Nemzeti Színházban is erőteljes szöveghúzásokkal került színre. Igaz, nem egy Hamlet-történetvariánst játszottak, és a Shakespeare-szöveg is versben szólt, ahol versben íródott (Schröder és Schröder nyomán Kazinczy a művet kizárólag prózában fordították, és az átdolgozás legtöbbet említett motívuma a címszereplő életben hagyása volt), a teljes Hamlet mégis – mondhatni – „megfeküdte” a színházlátogatók gyomrát.
Az esztétikai szempontok mellett a színház és közönség napi kapcsolatára és a közönségnevelésre érzékeny Bajza József és Vörösmarty Mihály mélyen egyetértett a szöveghúzásokkal. Bajza csak egy sóhajt engedett meg.

Vörösmarty kritikája már a fordítói munkáról is szólt, és határozott dramaturgiai javaslatai is voltak.

Vajda Péter drámafordításai, Hamletje, Lear királya (Jakab Istvánnal közös munka volt), Othellója kéziratban maradt, s nem az ő kézírásával. A Nemzeti Színház előadásaihoz készült színházi példányok őrizték meg a szöveget: a Széchényi Könyvtár Színháztörténeti Tárában tanulmányozhatók.

A Nemzeti Színház szövegkönyvének címlapja, 1839. – Színháztörténeti Tár, NSZ H 66

A Hamletet Egressy Gábor dolgozta át. Csiszolta a szöveget, szórendet cserélt, jó néhány sort újrafordított, vagy csak átfogalmazta a mondatot – ahogy azt a mondhatóság, a színpadi dialógus gördülékenysége kívánta, mert bizony Vajda fordítása – bár az átültető ebben az esetben tartózkodott a nyelvi újításoktól – enyhén darabos; néha csikorognak sorok, nehezen lendül a vers. Egressy nyelvi vagy stilisztikai javításai szintén a Nemzeti Színház példányában követhetők.

Hamlet nagymonológja Vajda Péter fordítása Egressy javításaival, Nemzeti Színház, 1839 – Színháztörténeti Tár, NSZ H 66

Így a Vajda Péter fordítását őrző kötet szó szerint egyszerre, egymás fölötti rétegekben tartalmazza a fordítói és a színpadi szövegváltozatot, és néha könnyebb a színpadon végül elhangzó szöveget megtudni belőle, mint a húzások, törlések alól kibontani a fordító eredeti megoldásait.

A sírásó-jelenet (5. felvonás 1. jelenet) első sorai Vajda Péter fordításában a Nemzeti Színházban elsőként készült példányban, 1839. – Színháztörténeti Tár, NSZ H 66

Van azonban egy másik dokumentuma is a Nemzeti Színház korabeli előadásainak. Az Egressy Gábor használta szövegpéldány, amely arról tanúskodik, hogy a dramaturgiai módosításokban a színész érvényesítette Vörösmarty ajánlásait – azokat mindenesetre, amelyeknek a kritikában is nyoma maradt. A sírásó-jelenet így nem is szerepel Egressy példányában, kiküszöbölve a fordítási problémákat és szolgálva a szöveg (előadás) megrövidítését is. Az 1843. január 28-i előadáson már így játszották.

Az 5. felvonás 1. jelenete a rövidített változatban. Nemzeti Színház, 1841–42 – Színháztörténeti Tár, NSZ H 73

Vajda Péter (és a fentiek ismeretében Egressy Gábor) szövegét – a nagymonológ első sorának kivételével – 1868-tól Arany Jánosé váltotta fel.

Rajnai Edit, Színháztörténeti Tár

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész

A Nemzetpolitikai Államtitkárság, az Országos Széchényi Könyvtár és a Magyar Nemzeti Levéltár szervezésében a Diaszpóra Tanács III. ülésének Zárónyilatkozatában megfogalmazott gondolatok jegyében indult el a Mikes Kelemen Program 2014. január 1-jén. A hetedik évében járó, nagyszabású program keretében hazai és határon túli közgyűjtemények, iskolai könyvtárak gyarapodhatnak könyvekkel, folyóiratszámokkal és számos más érdekességgel – sokat látott imakönyvektől kezdve egészen a bakelitlemezekig. A diaszpórából hazaérkező több százezer dokumentumot a nemzeti könyvtár munkatársai gondozzák, s juttatják el rendeltetési helyükre. Örömteli tapasztalat, hogy az OSZK gyűjteményei is kiegészülhettek a hazaérkező dobozokban rejlő kincsekből. Erről a messze a várakozásunkat meghaladó eredményről számolnak be munkatársaink új blogsorozatunkban.  
A második részben Lukács Bea, a Történeti Interjúk Tára munkatársa a Mikes-programban résztvevő kutatók által az emigráció tagjaival készített oral history interjúkról írt összeállítást.

Több mint 100 fiatal magyar 56-os menekült a vermonti Saint Michael’s College vendégeként 1957 első felében angol nyelvtanfolyamot végezhetett el. Bodák László, az egyik résztvevő adományozta a fotót a Mikes-program keretében.

Az emigrációban élő magyarok, bármelyik nagy hullámmal és bármilyen okból is hagyták el Magyarországot, mindannyian megküzdöttek azzal a félelmükkel, hogy a gyermekeik, unokáik új otthonhoz való sikeres alkalmazkodása szükségszerűen eredeti kulturális identitásuk végleges elveszítését fogja jelenteni. Vajon hogyan adhatják át nekik a tudást, a tapasztalatot, az ismereteket történelmünkről, a nemzetünkről, az egykori otthonról, és egyáltalán helyettesíthetők-e az igazi közösségek mesékkel, emlékekkel, hagyományokkal, szokásokkal?
Az ilyen és ehhez hasonló gondolatok és a lelkes, messze élő honfitársaink kitartó munkája hívták életre a világ minden táján a hétvégi magyar iskolákat, magyar bálokat és fesztiválokat, egyesületeket, csoportokat, szövetségeket és közösségeket, hagyományőrző egyleteket, irodalmi köröket, emigrációban született kiadványokat, újságokat, folyóiratokat és rádióadásokat.

Válogatás az Amerikai Egyesült Államokban élő magyar közösségek eseményeinek dokumentumaiból

Sokan sokat tettek azért, hogy a kapcsolat az anyaországgal, a magyar kultúrával, az anyanyelvvel megmaradjon.
Az öt éve indult Mikes Kelemen Program egyik hozadéka, hogy a dokumentumok gyűjtésével, fogadásával, rendezésével, archiválásával, digitalizálásával, feldolgozásával és továbbosztásával foglalkozók feltehették maguknak a kérdést: mit tudunk mi, Magyarországon élők a távolba szakadt magyar közösségek életéről, mindennapjairól? Eleget tudunk-e?
A hatalmas beérkező anyag minden bizonnyal segíti a tengerentúli magyar emigráció történetének megismerését. Az ismereteket pedig továbbadhatjuk olvasóink, kutatóink és a nagyközönség számára. A kapcsolat immár nem egyoldalú, arra ösztönöz, hogy bátran legyünk kíváncsiak a magyarságunk megőrzését segítő, kultúránkat színesítő, gazdagító jó gyakorlatokra.
Egy-egy történet persze nem helyettesítheti a tapasztalatot, de fogódzót adhat, erősítheti a hovatartozás érzését. Ezért is tartjuk nagy becsben azokat az oral history interjúkat, melyeket a program kutatói három éven keresztül a helyi egyesületek vezetőivel, tagjaival készítettek gyűjtő-, szervezőmunkájuk során. Személyes történelmük kis darabjai közelebb hozzák hozzánk az emigrációban élők ünnepeit és hétköznapjait, örömeit és kétségeit, sikereit és nehézségeit.

Interjú Etelényi Tiborné Jeszenszky Ilonával. Kérdező: Horváth Réka. 2016. február 5. USA, Stamford. Etelényi Tiborné Jeszenszky Ilona, földbirtokos család gyermeke 1945-ben, közvetlenül a világháború után menekült el Magyarországról hozzátartozóival együtt.

Három év alatt a Mikes-program 12 kutatója 261 interjúalannyal beszélgetett, három földrészt, öt országot és több mint 25 várost járva be. Mindazoknak, akikkel interjúk készültek, lehetőségük volt választani, hogy publikussá vagy bizonyos időre zárttá teszik-e rögzített élettörténetüket. Az interjúk legnagyobb része egy egyszerű kutatói nyilatkozat kitöltése után szabadon kutatható az OSZK olvasótermében, vannak azonban egyelőre olyan hangfelvételek, amelyeket a megkérdezettek a távolabbi jövő kutatóinak szántak.
Az OSZK Történeti Interjúk Tára archiválta az interjúkészítők által leadott hanganyagokat, jegyzéket készített, és az Interjútárban kialakított módszer szerint elkezdte ezek feldolgozását. Az alapadatok rögzítése mellett a kutatás elősegítése érdekében tervezzük a teljes Mikes-interjúgyűjtemény szó szerinti leiratának elkészítését is, ami a sok szempontú tematikus keresést is lehetővé teszi. Az interjúk listáját hamarosan az OSZK honlapján tesszük közzé, addig is az érdeklődők számára szívesen nyújtunk felvilágosítást az OSZK Történeti Interjúk Tárában (inform@oszk.hu, interjutar@oszk.hu).

Lukács Bea (Történeti Interjúk Tára) 

A Mikes Kelemen Program margójára című sorozatunk további részei: 1. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11/1. rész; 11/2. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész

A kiegyezés után, de különösen a honfoglalás ezeréves évfordulójának időszakában számos köztéri szobor, emlékmű született szerte a Kárpát-medencében. A lázasan folyó építkezések, restaurálások, városszépítések mellett rangot adott egy-egy városnak, ha piacterén emléket állított nagy szülöttjének, patrónusának, vagy kegyelettel emlékezett meg a szabadságért vérüket áldozó hősökről.
Az első világháborút követően viszont a megszállt területeken módszeresen megindult a magyar emlékművek pusztítása, csonkítása, illetve kegyeletsértő átértelmezése, amelynek számos esetben páratlan művészeti alkotások estek áldozatul. A trianoni békediktátum aláírásának századik évfordulója alkalmából ezekből mutatunk be tematikus csoportokba rendezett válogatást.

Az aradi Szabadság-szobor, Arad, Kerpel Izsó, 1896–1905. Képeslap – Plakát- és Kisnyomtatványtár Jelzet: Klap.P5/67; Magyar Digitális Képkönyvtár

Zala György a maga korában páratlan remekművet alkotott. Nem volt könnyű dolga, egy már kész kompozíciót kellett a maga elképzelése szerint átformálnia, és bebizonyítani az emlékmű sorsáért aggódó aradiaknak, hogy minden változtatás a mű előnyére fog válni. Az allegorikus szoborkompozíciók önállóan is megállták a helyüket, mint ahogy ezt a nemzetközi megmérettetések is igazolták. 
A talapzaton tizenhárom dombormű látható a vértanúk nevével és arcképével. Az emlékmű fő alakja, Hungária, a talapzatból kiemelkedő négyszögletű oszlopon áll. Öltözete részletekbe menő aprólékossággal kidolgozott, és a magyar történelem különböző korszakát ötvözi. Az oszlop körül négy allegorikus szobor látható: az Ébredő szabadság, a Harckészség, az Áldozatkészség és a Haldokló harcos. Bármelyik irányból szemléljük a műalkotást, a teljes kompozíció egy dinamikus egységet alkot.

• 
• 
• 

Az aradi köztéri szobrok kálváriája az impériumváltást követően, még a trianoni döntés előtt elkezdődött. A román hatóságok 1919. október 10-én a Szabadság- és a Kossuth-szobor lebontásáról döntöttek. A határozatban már megfogalmazódott a Magyarországnak történő átadás lehetősége is. Barabás Béla mint Arad vármegye volt főispánja egy emlékiratban tiltakozott az emlékművek elbontása ellen. 1921-ben, a Kossuth-szobrot ért vandál támadás után, a város román vezetése az emlékművek bedeszkázása mellett döntött. Majd elindult egy több évig tartó diplomáciai huzavona. Románia az átadandó szobrokért cserébe a Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteményéből bizonyos „román vonatkozású” műkincsek átadását kérte. Barabás tudni vélte, hogy a tárgyalások e téren végül Bocskai koronáján feneklettek meg, a román állam ugyanis igényt tartott a Bécsben őrzött fejedelmi kincsre is, és szerette volna, ha Magyarország hasonló igényéről lemondana.
Miután egyértelművé vált, hogy a szobrok nem maradhatnak Aradon, Barabás Béla mindent elkövetett a Budapestre történő kijuttatásukért.

Barabás ugyan emlékiratában egyértelműen az Országház előtti leendő Kossuth teret jelölte meg, de a névvesztés miatt nagyon valószínű, hogy Zala György valóban a Szabadság-térre gondolt. Ugyanis az 1848–49-es szabadságharc budapesti emlékterére néhány évvel korábban már tervezett műalkotást, ezért nagyobb valószínűséggel illesztette képzeletében az aradi vértanúk emlékművét a Szabadság tér középpontjába. És itt álljunk meg egy pillanatra, és engedjük szabadon fantáziánkat: milyen csodálatos látvány lenne ma a budapesti Szabadság tér az aradi Szabadság-szoborral!

A budapesti Szabadság tér az irredenta szobrokkal, Budapest, Karinger 1939. Képeslap – Plakát- és Kisnyomtatványtár (Piarista képeslapgyűjtemény) Jelzet:Klap.P20/55; Magyar Digitális Képkönyvtár

A román kormány 1925. május 30-án adta ki a rendeletet a szobrok lebontásáról és elraktározásáról. Július hónap folyamán a föld színéig elbontották és egy régi katonai lovarda épületébe szállították el mindkét emlékművet. A Szabadság téren csak a műalkotást körbefutó vasrács maradt meg. Reményik Sándor négy év elteltével fogalmazta meg az alábbi sorokat:

A második világháború után mutatkozott némi remény a Szabadság-szobor újraállítására Aradon. Sztálin halála után a román és magyar állam között megújuló diplomáciai kapcsolatok végre a kölcsönösség szintjéig jutottak. A magyar állam vállalta és meg is valósította a második világháborúban Magyarország területén elesett román katonák emlékhelyeinek felállítását, cserében Románia lépéseket tett az aradi Szabadság-szobor helyreállítására. 1956 őszén már a talapzat eredeti gránitköveit is kiszállították a térre. Ugyanakkor számos román értelmiségi aláírásával tiltakozó beadványt juttattak el Gheorghe Gheorghiu-Dej-hez, amelyben megfogalmazták azt a tézist, miszerint a vértanú tábornokok vezetésével, a szabadságharc idején a magyarok román falvakat égettek fel és románok tízezreit gyilkolták le. A történelmi tényeket teljes mértékben mellőző állítás a mai napig érezteti hatását, elég, ha csak elolvassuk az 1990-es években a kolozsvári Biasini-szálló falára erősített emléktábla szövegét. Végül az 1956-os forradalom elsöpört minden helyreállítási szándékot.
A két emlékmű szobordíszeit a lovarda épületéből egy sporttelep melletti üres telekre szállították, erről tanúskodik néhány titokban készített amatőr felvétel 1965-ből, amelyet Mózer István tett közzé a Szabadság-szoborról írott könyvében.
Ezt követően a Kossuth-szobor és mellékalakjainak sorsa ismeretlen. Valószínűleg nem kerülték el a lebontott köztéri emlékművek gyakori végzetét: a beolvasztást. A Szabadság-szobor alakjait az aradi várba szállították és a bástyák közötti sáncba rakták le. Itt várták sorsuk jobbra fordulását, amely 1999. október 1-jén következett be. A két állam miniszteri szintű megállapodása nyomán a szoboralakok végre kiszabadulhattak a „várfogságból” és ideiglenes menedékre leltek a minorita templom udvarán. A restaurálás ideje alatt egyeztettek a szobor leendő helyéről is, mert az eredeti tér már foglalt volt. Így végül a választás a központhoz közel eső Tűzoltó (volt Attila) térre esett. A teret felújították és kialakították a román–magyar megbékélés parkját. A parkban 2004. április 25-én leplezték le a Szabadság-szobrot és vele szemben egy diadalkaput, amelyen 1848-as román forradalmárok haladnak át.

A Megbékélés parkja. Fotó: Vallasek István

Az újraavatás alkalmából Murádin Jenő erdélyi művészettörténész összegezte az aradi tizenhárom emlékművének történetét.
A Szabadság-szobor hányatott sorsát egészen a közelmúltig végigkísérve, és látva a szobor körül kialakult méltatlan eljárásokat – beleértve a jelenlegi helyen történt kompromisszumos és tiltakozásokkal kísért újraállítását is – mégiscsak ki kell mondanunk, a szobor az aradiaké, őket illeti, és azt a helyet: a Magyar Golgotát.

• 
• 
• 
• 
• 

 

Elbe István

A Trianon 100 – Emlékműveink sorsa a Kárpát-medencében című sorozatunk további részei:
Millenniumi emlékművek: 1. Hét vidéki emlékmű; 2. Munkács; 3. Nyitra; 4. Dévény; 5. Pannonhalma; 6. Ópusztaszer; 7. Zimony; 8. Brassó; 9. Verecke 1.; 10. Verecke 2.
Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc emlékművei: 11. Arad 1.; 13. Zombor; 14. Nagybecskerek; 15. Törökbecse; 16. Kassa; 17. Lőcse; 18. Ompolygyepű; 19. Vízakna; 20. Marosvásárhely; 21. Segesvár 1.; 22. Segesvár 2.; 23. Jósikafalva 1.; 24. Jósikafalva 2.
Kossuth-szobrok: 25. Rozsnyó; 26. Losonc; 27. Érsekújvár; 28. Nagyszalonta; 29. Nagykároly; 30. Marosvásárhely 1.

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre hetenként egyet-egyet blogunkban. A sorozat tizenötödik részében Kopcsay Ágnes, a Plakát- és Kisnyomtatványtár munkatársa a hajdan szebb napokat látott Corvin Áruházról írt.

Stühmer, Caola, Orion, Corvin, Közért… Csupa olyan márka, divatosabb szóval brand, amelyről szinte mindenkinek beugrik egy termék, egy logó, egy szlogen. „Legnagyobb áruház – legnagyobb választék”. Sokan emlékeznek még ma is erre a szlogenre, és a többség még azt is tudja, hogy a Corvin Áruházhoz fűződik.
Az egykor ismert, sokszor ma is élő márkákat valaha rengeteg plakát hirdette. A cégeknek a kor legnevesebb alkotói dolgoztak. Magyar márkák – magyar plakátok címmel a Plakát- és Kisnyomtatványtár kiállítást tervezett, amely a koronavírus-járvány okozta kényszerű leállás miatt nem valósulhatott meg. Ezért május 20-tól – az OSZK márkanevet erősítve – szerdánként blogsorozatban mutatjuk be a népszerű magyarországi márkákat hirdető archív kincseinket! Ezúttal Budapest hajdan legnagyobb áruházát, a ’20-as ’30-as évek plázáját, a Corvin Áruház történetét és a reklámozására készült plakátokat mutatjuk be.
Az egyik legrégebbi budapesti nagyáruház központi fekvésének köszönhetően évtizedekig a főváros egyik leglátogatottabb áruháza volt. A budapestiek mellett a vidékről érkező vásárlók számára is könnyen megközelíthető volt a Keleti és a Nyugati pályaudvar közelsége miatt, ez is magyarázza a több évtizeden át tartó töretlen sikerét. A Népszínház utca 1–3. cím alatt épült 1906-ban az Apolló filmszínház. (Ez volt az első olyan mozi, mely eleve annak is épült.) 1914-ben vetítéseket is tartó kabarévá alakult, de az építőanyagok nem bizonyultak időtállónak, ezért a mozit 1923-ban le kellett bontani és a helyére építették a Corvin Áruházat – az 1920-ban Blaha Lujza nevét felvett téren –, melyet 1926. március 1-jén adtak át a vásárlóknak.

Corvin Áruház megnyílt. Grafikus: Faragó Géza. Jelzet: PKG.1926/279 – Plakát- és Kisnyomtatványtár; Magyar Digitális Képkönyvtár

A Corvin Áruházat Reiss Zoltán tervei alapján építették, klasszicizáló stílusú, díszes palotahomlokzattal. Az áruház megjelenésével a Blaha Lujza téri csomópont a főváros egyik legforgalmasabb kereszteződésévé vált, itt helyezték üzembe az ország első villanyrendőrét 1926. december 23-án. A látszólag egyemeletes homlokzat valójában négy emeletet rejtett. A bejárat mögött kétszintes, üvegtetős csarnokrész fogadta a vásárlókat. A belső tereket és felületeket Beck Ö. Fülöp és Pongrácz Szigfrid szobrászművészek munkái díszítették.

Corvin Áruház Budapest látványossága. Grafikus: Pólya Tibor. Jelzet: PKG.1928/149. – Plakát- és Kisnyomtatványtár

A Corvin az első áruház volt Budapesten, ahol nemcsak vásárolni lehetett, de látványosság is volt, és szórakozási lehetőséget is biztosított. Az áruházban több más mellett volt vendéglő, kávéház, menetjegyiroda és gyorsfényképészet is, divatbemutatókat és képzőművészeti kiállításokat rendeztek, a vásárlókat pedig délutánonként szalonzenével szórakoztatták. A Corvinban nagy sikernek örvendett az 1931-ben felszerelt mozgólépcső, amely az első ilyen szerkezet volt az országban.

Szerezz örömet! Corvin ajándék – Boldog karácsony! Grafikus: Mohrlüder Vilmos. Jelzet: PKG.1931/169. – Plakát- és Kisnyomtatványtár

1930-ban a Pesti Hírlap így írt az áruházról:

• 
• 

Látható, hogy a ’30-as években hasonló stílusú plakátok hirdették a divatot és a Corvint. Nem véletlen, hiszen a plakátok alkotója ugyanaz a személy: Mohrlüder Vilmos (1899–1993) volt, aki abban az időben a Corvin reklámplakátjait készítette. Mohrlüder Vilmos építészmérnöknek tanult, majd Pólya Tibor és Feiks Jenő szabadiskolájában folytatta tanulmányait. Az alkalmazott grafika területén dolgozott elsősorban, reklámgrafikával, fényreklámok tervezésével foglalkozott. 1945 után az Állami Áruházak tervezőgrafikusa és kirakatrendezője volt.

Tavasz a Corvin Áruházban. Grafikus: Mohrlüder Vilmos. Jelzet: PKG.1931/209 – Plakát- és Kisnyomtatványtár

Az áruház a II. világháború során kiégett, 1944-ben bezárt, 1948-ban államosították. Újjáépítése után Budapest Nagyáruház néven működött. Az 1956-os forradalomban az épületet nagyobb károk érték. 1966-ban az Országos Áruházi Vállalat üzemeltetésébe adták, amely 1967-től Centrum Áruházak keretében folytatta tevékenységét, az áruház pedig felvette a Centrum Corvin Áruház nevet. A belső felújítás mellett ekkor került a tér felőli homlokzatra a jellegzetes – és nagyon csúnya – alumíniumborítás, amelynek a rögzítése több rombolással járt, mint a világháború és a forradalom tűzharcai együttvéve. A ’70-es, 80-as években a „Legnagyobb áruház – legnagyobb választék” és a „Minden szinten – szinte minden” szlogenek voltak azok, amelyekről a Corvin Áruház juthatott eszünkbe.

• 
• 

A ’90-es évek közepén a modernebb, divatosabb plázák és bevásárlóközpontok építése fokozatosan háttérbe szorította a Corvinhoz hasonló régi nagyáruházak jelentőségét és versenyképességét. 1999-ben a Corvin Áruház a Skála áruházainak tagja lett. Egy bérlő és 5 hónap zárva tartás után, 2006 decembere óta Skála Áruházként működik. 2018. május 23-án elkezdődött az alumíniumburkolat eltávolítása. A Wikipédia szerint a Corvin tulajdonosa magánberuházásban tervezi az épület felújítását. A Blaha Lujza tér felújításával egyidejűleg a műemléki homlokzat felújítása lesz a tervek szerint a munkálatok utolsó üteme.

Kopcsay Ágnes (Plakát- és Kisnyomtatványtár)

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész

A Magyar márkák című sorozatunk további részei: 1. rész: Stühmer; 2. rész: Közért; 3. rész: Orion; 5. rész: Ibusz; 6. rész: Modiano; 7. rész: Tungsram; 8. rész: Törley; 9. rész: Dreher; 10. rész: Állatkert; 11. rész: Szalámi

 

A kiegyezés után, de különösen a honfoglalás ezeréves évfordulójának időszakában számos köztéri szobor, emlékmű született szerte a Kárpát-medencében. A lázasan folyó építkezések, restaurálások, városszépítések mellett rangot adott egy-egy városnak, ha piacterén emléket állított nagy szülöttjének, patrónusának, vagy kegyelettel emlékezett meg a szabadságért vérüket áldozó hősökről.
Az első világháborút követően viszont a megszállt területeken módszeresen megindult a magyar emlékművek pusztítása, csonkítása, illetve kegyeletsértő átértelmezése, amelynek számos esetben páratlan művészeti alkotások estek áldozatul. A trianoni békediktátum aláírásának századik évfordulója alkalmából ezekből mutatunk be tematikus csoportokba rendezett válogatást.

Arad városának neve múlhatatlanul összefonódik történelmünk egyik legszomorúbb eseményével. Nemzeti gyásznapunkon, október 6-án, kegyelettel emlékezünk a Pesten kivégzett Batthyány Lajos miniszterelnökre és a tizenhárom honvédtisztre, akik Aradon vértanúhalált haltak a magyar szabadságért.
Az aradiak mindvégig szívükben őrizték a 13 vértanú emlékét, és a kiegyezés évében, amikor már szabad volt nyilvános megemlékezést szervezni, hatalmas tömeg vonult ki a Maros-partra leróni tiszteletét a vesztőhelynél. Az alkalmat a városban tartott országos dalárdatalálkozó adta, amelyre mintegy kétezer ember gyűlt össze szerte a Kárpát-medencéből. Az ad hoc szerveződő megmozdulás egyik irányítója Barabás Péter asztalosmester, a város tekintélyes polgára volt. A 12 éves fia, Barabás Béla – később Arad utolsó főispánja, majd a román országgyűlés magyar szenátora – erre így emlékezett vissza emlékirataiban:

Később az eperfa helyére egy szerényebb kőrakást építettek. Az egyik kőlapra mindössze ennyit véstek: „1849. okt. 6.” Mivel a vesztőhely a városon kívül, a Maros árterületén feküdt, ezért az emlékjelet gyakran benőtte a gaz és ellepte a kiáradó folyó iszapja. Az emlékezés ügyét szívükön viselő aradi polgárokból alakult egy héttagú bizottság, amelynek tagja lett Barabás Béla is. A bizottság két célt tűzött ki maga elé: a vesztőhely megjelölését egy méltó emlékművel és a város szívébe tervezett Szabadság-szobor felállítását. 1881. október 6-án a Maros-parton felavatták azt az obeliszket, amely körül mind a mai napig a megemlékezéseket tartják az aradiak. Az emlékművet egy mesterséges domb tetejére helyezték, amelyhez 15 lépcsőfok vezet fel. A szürke gránitból készült obeliszk egyik oldalára a kivégzés dátuma került, a másik három oldalra a tizenhárom vértanú neve, kivégzésük sorrendjében.

A tizenhárom aradi vértanú kivégzési helyét jelölő emlékmű. Képeslap. Edgar Schmidt, Dresden – Budapest, 1896–1905. – Plakát- és Kisnyomtatványtár. Jelzet: Klap.P5/52; Magyar Digitális Képkönyvtár

Ugyanaznap este díszelőadást tartottak az aradi színházban, amelynek nyitó jelenetében bemutatták a készülő Szabadság-szobor mintáját.
A Szabadság-szobor felállításának gondolata már 1867 után megfogalmazódott. Az Aradi Honvédegylet, majd a később megalakult Kölcsey-kör mindvégig szívén viselte az emlékmű ügyét, amelynek kivitelezését közadakozásból tervezték megvalósítani. 1877-ben nyilvános pályázatot hirdettek az aradi tizenhárom vértanú emlékének művészi megörökítésére. A kiírásban pontosan megjelölték a leendő emlékmű helyét: Arad város Főterét.

Arad – Szabadság tér. Képes levelezőlap, 1896–1905 – Plakát- és Kisnyomtatványtár (Piarista képeslapgyűjtemény). Jelzet: Klap.P5/72; Magyar Digitális Képkönyvtár

A bíráló bizottság a beérkezett 14 pályamű közül Huszár Adolf tervét fogadta el. Huszár akkor már ismert szobrászművész volt, a pályázat elnyerésének idején olyan nagy műveken dolgozott, mint a marosvásárhelyi Bem-szobor, vagy a pesti Petőfi-szobor. 1881 októberére elkészült az aradi Szabadság-szobor mintájával és, ahogy fentebb említettük, ezt be is mutatták a nagyközönségnek. Azonban 1885 januárjában, 43 éves korában tragikus hirtelenséggel elhunyt, így pályaműve befejezetlen maradt.

Huszár Adolf műterme. (A kép bal oldalán a Szabadság-szobor mintája). In. Vasárnapi Újság, 32. évf. 4 sz. (1885. jan. 25.) 60. o. – Digitális Képarchívum Jelzet: DKA-035248

A kétségbeesett aradiak a Képzőművészeti Tanácshoz fordultak segítségért. A Tanács Zala György fiatal szobrászművészt ajánlotta a műalkotás befejezésére. Salacz Gyula, Arad polgármestere meg is állapodott Zalával arról, hogy befejezi a Huszár által megtervezett művet. Zala megtartotta az eredeti koncepciót, amelyhez különben az aradiak is ragaszkodtak, de jelentős változtatásokat eszközölt a szoboralakokon, ezáltal feloldotta azok antikizáló merevségét. Ezzel a művével megalapozta hírnevét. Az emlékművet 1890. október 6-án avatták fel.

Az aradi Szabadság-szobor leleplezése, 1890. október 6. In. Szöllőssy Károly: Az aradi tizenhárom vértanú emlékszobrának leleplezése, Arad, Város közönsége, 1893. – Törzsgyűjtemény

Az emlékmű felavatásának ünnepén ott volt Magyarország elitje, számos ismert és köztiszteletben álló személy foglalt helyet a díszemelvényen. Salacz Gyula polgármester még a Torinóban élő Kossuth Lajost is meghívta az eseményre. Az agg kormányzó az ismert okból kifolyólag természetesen nem ment el, viszont igazi szenzációként fonográfhengerekbe zárva elküldte a hangját, és Hungária szoboralakját „életre keltve” üzent haza. A fonográfhengereket ma az Országos Széchényi Könyvtár Zeneműtára őrzi. A digitalizált beszéd töredéke, az üzenet befejező mondata meghallgatható a Kossuth hangja című tartalomszolgáltatásban.

Folytatjuk…

Elbe István

A Trianon 100 – Emlékműveink sorsa a Kárpát-medencében című sorozatunk további részei:
Millenniumi emlékművek: 1. Hét vidéki emlékmű; 2. Munkács; 3. Nyitra; 4. Dévény; 5. Pannonhalma; 6. Ópusztaszer; 7. Zimony; 8. Brassó; 9. Verecke 1.; 10. Verecke 2.
Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc emlékművei: 12. Arad 2.; 13. Zombor; 14. Nagybecskerek; 15. Törökbecse; 16. Kassa; 17. Lőcse; 18. Ompolygyepű; 19. Vízakna; 20. Marosvásárhely; 21. Segesvár 1.; 22. Segesvár 2.; 23. Jósikafalva 1.; 24. Jósikafalva 2.
Kossuth-szobrok: 25. Rozsnyó; 26. Losonc; 27. Érsekújvár; 28. Nagyszalonta; 29. Nagykároly; 30. Marosvásárhely 1.

Karacs Ferenc (1770–1838), a magyar térképkészítés történetének egyik legnagyobb alakja 250 évvel ezelőtt, 1770. március 22-én született. Az évfordulóra a Karacs-életművet bemutató kiállítással készültünk. A koronavírus-járvány okozta könyvtárbezárás miatt azonban a kiállítás elmaradt. Ez az ötrészes virtuális bemutató, ha a kiállítást nem is pótolja, de reményeink szerint, ha vázlatosan is, de bepillantást nyújt kultúrtörténetünk egyik jelentős alakjának életébe, sokoldalú és termékeny munkásságába. A bemutató öt részre bontva rövid életrajzi összefoglalót, valamint egy négyrészes reprezentatív szándékú válogatást tartalmaz Karacs Ferenc több mint negyvenöt éves gazdag, sokszínű metszői és térképkészítői pályájának alkotásaiból.

Karacs Ferenc (1770–1838); valószínűleg Szentgyörgyi János (1793–1860) festménye utáni másolat; c. 60x45 cm – Térképtár, Olvasóterem

A Karacs Ferenc életét és pályáját feltáró irodalom ma már jelentősnek mondható, mégis, a kiállításra készülve tapasztalnunk kellett, hogy életének számos részletéről, különösen a gyermek- és ifjúkor eseményeiről rendelkezésünkre álló adatok egy része vitatott. Ebben a rövid, vázlatos életrajzban ezért igyekszünk Karacs életére és pályájára vonatkozóan csupán azokat az ismereteket összegezni, amelyek megbízhatónak tekinthetők.
Karacs Püspökladányban, tehetős kisnemesi, gazdálkodó, földet művelő családban született. Sajnos mind a mai napig nincs véglegesen tisztázva születésének éve. A Karacs-irodalomban az 1768 és az 1771 közötti évek mindegyike előfordul, a szakértők többsége azonban 1770-et tekinti születése tényleges évének. Talán a legerősebb ezt támogató forrás magától Karacstól származik. Ugyanis az 1830-as évek közepén Karacs barátja, Fáy András emlékkönyvébe írt, a korszak művészeti életét jellemző sorait a következőkkel zárta: Karacs Ferentz mk. Réz-metsző született Szabólts Vármegyében Püspök Ladányban 1770ik eszt. 22 Mártz.
A család református vallású lévén, az ifjú Ferencet szülei felsőbb iskolai tanulmányok végzésére, magasabb ismeretek elsajátítására a Debreceni Református Kollégiumba küldték. Ferenc 1787. április 26-án a főiskola anyakönyvét aláírva, lett a nagy múltú iskola ’tógátus’ diákja. Már ezekben az években kitűnt, hogy a matematika, a földrajz és a természetrajz iránt élénken érdeklődik és van tehetsége a grafikai művészetek iránt is. A kollégium könyvtárában fennmaradtak legkorábbi, 1788-ban és 1789-ben készült rajzi és térképrajzolói munkái, miként első, rézmetszésű térképeit is ebben a korai években készítette.
A főiskolai évek után, 1790-től Karacs a Bihar megyei Margitta település elemi iskolájában tanított, 1793-ban viszont már Pesten találjuk, ahol az egyetem műszaki intézetében, az Institutum Geometricumban műszaki pályára készülve kezdte el tanulmányait. A különböző életrajzi összefoglalók az életpálya ezen szakaszáról is csak homályos, bizonytalan adatokkal szolgálnak. Ezek szerint az ifjú Karacs tanárai és metszői tehetségét felismerő pártfogók bíztatására félbehagyva tanulmányait 1794-ben vagy talán 1795-ben Bécsbe ment, hogy ott képzett mesterek, Czetter Sámuel (1765–1819 u.) és Junker Keresztély (1757–1831) segítségével a rézmetszés terén korábban csupán autodidakta módon szerzett ismereteit és jártasságát továbbfejlessze. Ezt követően, valamikor 1796 és 1798 között visszatért Pestre. Karacs bízott abban, hogy a fejlődő, az országnak egyre inkább politikai, kereskedelmi és kulturális központjává váló városban kitanult mesterségéből megélhet, képességeit kiteljesítheti, művészi pályát futhat be és nem utolsó sorban családot alapíthat.
1802-ben megnősült és ezt követően haláláig a városban élt, mesterségéből és annak élve tartotta el gyarapodó, sokgyermekes családját, s vált kiváló rézmetsző művésszé, a város és az ország ismert és megbecsült polgárává. A józsefvárosi Ősz utcában (ma Király utca) 1809-ben felépített háza, amelyet egyszerűsége, vendégszerető, baráti légköre miatt a kor jeles költője, Virág Benedek (1754–1830) Tuszkulánum-nak nevezett, a 19. század első évtizedeiben a társasági élet egyik központja lett, ahol a kibontakozó magyar művelődés sokféle ágának és területének kiválóságai gyakran megfordultak, s akik közül számosan a család jó barátai is lettek.
Virág Benedeken kívül, és a teljesség igénye nélkül, említhetjük még Kultsár Istvánt (1760–1828), Horvát Istvánt (1784–1846), Vitkovics Mihályt (1778–1829), Döbrentei Gábort (1785–1851), Fáy Andrást (1786–1864) is, akik szinte mindennapos vendégek voltak a Karacs-házban. De a vendégkör gyakori tagjaként megfordult náluk a két Kisfaludy, Sándor (1772–1844) és Károly (1788–1830), Vörösmarty Mihály (1800–1855), Bajza József (1804–1858), Szemere Pál (1785–1861), Pethe Ferenc (1762–1832) és időnként, ha vidékről Pestre jöttek, Kazinczy Ferenc (1759–1831) és Kölcsey Ferenc (1790–1838) is.

• 
• 
• 
• 

A kor számos művésze, így Donát János (1744–1830), Ferenczy István (1792–1856), Szentpétery József (17891–1862), Szentgyörgyi János (1793–1860), Simó Ferenc (1801–1869) is a család barátja volt, miként a magyar színházi élet hőskorának számos tagját is jó ismerték. Murányi Zsigmonddal (1790 k.–1833 u.), Láng Ádámmal (1772–1849), Udvahelyi Miklóssal (1772–1864), de az ifjú Déryné Széppataki Rózával (1793–1872) és más színészekkel is jó, baráti viszonyt ápoltak. De említhetjük a magyar irodalom iránt elkötelezett Trattner Mátyás (1745–1828), Trattner János Tamás (1789–1825) és Eggenberger József (1768–1850) könyvkiadókat is, akik nem csupán megbízói voltak Karacsnak évtizedeken át, de a közjóért tenni akaró polgárok társaságának is értékes tagjai voltak, s akiknek boltjai fontos találkozóhelyeinek szerepét is betöltötték a társasági-irodalmi életben. Bizonyára és elsősorban hasonló okokból a Karacs-házaspár több jeles arisztokrata családdal, így idősebb báró Vay Miklóssal (1756–1824), gróf Teleki Lászlóval (1764–1821) és családjaikkal is szívélyes, jó viszonyt ápolt, akik Karacsot egy-egy művük kiadásában anyagilag is segítették.
A Karacs-házaspár baráti, ismeretségi körének tagjait, tartozzanak bár a társadalom különböző osztályaihoz, a hazai művelődés iránti elhivatottság és a közjóért történő lelkes tenni akarás kapcsolt egymáshoz és tartott össze, akik rendszeresen találkoztak. Így Karacs jó barátjának, Kultsárnak a Karacs-házzal szomszédos, Ősz utcai nagy kerttel bíró lakában zajló összejöveteleken, Fáy András András-napi estéin, Vitkovics Mihály városi házában, vagy éppen Karacsék egyemeletes házában és annak virágokkal és gyümölcsfákkal teli kertjében.
Ezeken az alkalmakon, késő estékbe nyúlóan, a társasági élet kellemes foglalatosságai mellett a magyar polgári élet sokféle, sokszor égetőnek érzett politikai, kulturális, nevelési, művészeti vagy éppen színházi kérdéseit vitatták meg.
Karacs felesége, Takáts Éva (1779–1845), aki szintén református családból származott, Karacsnak egész életében hű társa volt. Őket nem csupán a kölcsönös szeretet, a gyarapodó család örömei és gondjai, de a hazai művelődés sokféle ága iránti tenni akaró lelkesedés és áldozatra kész elszántság is összetartott. Éva asszony a pesti társasági életnek is megbecsült tagja volt, aki idővel folyóiratokban, majd önálló kötetekben is közfigyelmet magára vonó, elsősorban a művelődés és a nőnevelés kérdéseit taglaló írásokkal jelentkezett. Hat felnőtt gyermekük mind tehetséges, művelt felnőttekké váltak. Két lányuk, Mária és Róza férjhez ment, jó családanyák és szülők lettek. Ifjabb Karacs Ferencet (1810–1828), aki apja rajzkészségét örökölte, s akit a műszaki területek iránti érdeklődésében is követett, már igen fiatalon, húszas évei elején Pest város helyettes mérnökévé választották. Az írói képességgel megáldott Teréz (1808–1892) lányuk önálló szellemi arculattal bíró pályát formált ki magának, aki az 1820–30-as években ismert és sikeres íróként folyóiratokban megjelent írásaival, elbeszéléseivel alakította kora elsősorban nőtársadalmának ízlését és szemléletét.

Karacs Teréz (1808–1892) író, pedagógus; Torsch Leó kőmetszete. In. Rajzolatok…, 1835, 44. szám – Törzsgyűjtemény

Az 1840-es évek második felétől a hazai nőnevelés anyagi áldozatokra is kész, vezető személyiségévé vált, aki Miskolc és Kolozsvár leányiskolai oktatásának létrehozásában meghatározó szerepet vállalat. Nem utolsó sorban neki köszönhetjük, hogy idős korában írt visszaemlékezési révén apja és családja életének oly sok értékes és fontos részletét ismerhetjük.
Karacs Ferenc hosszú, több mint 45 éves rézmetszői, térképkészítői pályája során a kor legtermékenyebb és egyik legjelentősebb hazai térképkészítőjévé vált. Jelenlegi ismereteink szerint Karacs pályája során legalább 111 térképmű 139 nyomólemezét készítette el, számos jelentős térképalkotás készítése kötődik nevéhez. Földrajzi és történelmi térképek, ország- és megyetérképek, egyházi közigazgatási térképek és tematikus térképek egész sorát alkotta meg. Pályája utolsó évtizedében, minden nehézség ellenére és anyagi áldozatokat is vállalva, az első magyar nyelvű, soklapos Európa-kéziatlaszt is elkészítette és jelentős részben saját költségén kiadta.
Karacs Ferencre azonban nem csupán mint a hazai térképkészítés nagy alakjára emlékezünk ezen a jeles évfordulón. Karacs rézmetsző tudását mesteri fokon űzte, amelyet a szakma más területein is kamatoztatott. Különösen betűmetszőként a korszak egyik, ha nem a legnagyobb alkotójaként ismerték és becsülték. Térképek készítése mellett, azzal párhuzamosan, életében több mint 75 különféle metszet 150-nél is több nyomólemezét készítette el. Írásminták táblái, akadémiai tagsági oklevelek, látképes céhlevelek, geometriai és csillagászati ábrák, növények és tárgyak metszetei, látképek és arcképek metszettáblái kerültek ki a végtelen szorgalmú alkotó kezei alól. S miként a kartográfiában az Európa-atlasz kiadása esetében, úgy a betűmetszés terén is élete utolsó évtizedében, már hatvanas éveiben járva jutott el pályája csúcsára, középkori oklevelek és nyelvemlékek művészi szintű hasonmásainak elkészítésével.
A Karacs-életmű mind a hazai térképtörténetet, mind a sokszorosító grafikai művészetet számos értékes és hasznos alkotással gazdagította. Karacs Ferencre mint a modern magyar kultúrtörténet fontos alakjára emlékezünk, akinek személyisége, pályája, életműve joggal érdemli meg a késői utókortól a tisztelgő elismerést és a hálás köszönetet.

Danku György, Térképtár

A Karacs Ferenc magyar térképmetszőről szóló emlékkiállítás-előzetesünk további részei: 2. rész: A térképkészítő I.; 3. rész: A térképkészítő II.; 4. rész: A rézmetsző I.; 5. rész: A rézmetsző II.

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre hetenként egyet-egyet blogunkban. A sorozat tizennegyedik részében Feke Eszter, a Kézirattár munkatársa kéziratok védetté nyilvánításáról írt Weöres Sándor kéziratos szövegvariánsai kapcsán.

 Ahogy minden műtárgynak, a kéziratoknak is komoly piaca van. Sok gyűjtő hajlandó akár milliókat is megadni egy-egy értékesebb darabért. Talán nem egyértelmű, miért ilyen nagy a kereslet irántuk, hiszen a kedvenc versünk eredeti példánya mégsem olyan, mint egy festmény, melyet mindig szívesen nézeget az ember anélkül, hogy ráunna. Mégis, egy Babits-, egy József Attila- vagy egy Ady-kézirat ugyanúgy komoly vevőkörnek örvend az aukciókon. Sokszor már a kikiáltási áruk is olyan magas, amire a közgyűjtemények költségvetéséből nem futja. Mi történik azokkal a tudomány számára fontos kéziratokkal, amelyek magángyűjteménybe kerülnek? Mit jelent a műtárgyvédelem, jelen esetben a kéziratok védett státuszba helyezése, mi kell hozzá, és miért indokolt az eljárás?
Egy nemzet kollektív tudatához, emlékezetéhez hozzátartoznak az irodalmi alkotások, történelmi események kordokumentumai. Ha aukción felbukkan egy ilyen jelentőségű darab, és nem közgyűjteményben kap helyet, mindenképp érdemes elindítani a védési eljárást. Az, hogy nem közgyűjtemény vásárolja meg, azért fontos kikötés, mert ezen intézmények jellegükből, feladatkörükből adódóan az állapotának és műtárgyvédelmi biztonságának megfelelően kutathatóvá, hozzáférhetővé teszik az anyagot, míg egy magángyűjteményben ez a kritérium nem teljesül. A magángyűjtő a saját tulajdonát képező műtárgyakkal belátása szerint bánhat, eldöntheti, nyilvánosságra hozza-e, vagy elrejtheti a kíváncsi tekintetek elől. Ezért fontos a tudományos, kultúrtörténeti vagy egyéb okok miatt indokolt darabok védése.
A védési eljárás megindításához a Miniszterelnökség szervezeti keretében működő Műtárgyfelügyeleti Hatósági Főosztály számára kell benyújtani egy felterjesztést, kérvényezni kell az adott műtárgy védési eljárásának megindítását. Kevésbé vagy egyáltalán nem köztudott, hogy védési eljárást bármely magánszemély kezdeményezhet. Ez azonban önmagában még nem biztosítja a védett státuszt. Ahhoz, hogy a Műtárgyfelügyelet védetté nyilvánítson egy műtárgyat, dokumentumot, a Kulturális Javak Bizottságának (KJB) jóváhagyása szükséges. Mielőtt a KJB tárgyalná az adott tételt, arról szakvéleményt készítenek a megbízott közgyűjteményi intézmények szakértői, a könyvek és nem levéltári jellegű kéziratok esetében az OSZK munkatársai. A szakvélemény alapján bírálják el a felterjesztéseket a bizottsági üléseken. A többlépcsős folyamat arra hivatott, hogy garantálja: valóban csak indokolt esetben kapjon védett státuszt egy-egy műtárgy.

Itt jutunk el a kérdéshez: mit is jelent a védettség egy kézirat számára? Ha egy műtárgyat védetté nyilvánítanak, az alapvetően három nagyobb területet foglal magába:

• Egyrészt innentől kezdve követhető marad a tétel a kutatás számára. Mivel ezek a darabok tudományos szempontból is indokoltan védettek, sokszor olyan új információt is tartalmaznak, amely az adott szakterület számára nagy jelentőséggel bír. Ezért a kutatók számára hozzáférhető marad az anyag, az esetleges tulajdonosváltást a Műtárgyfelügyelet felé jelezni kell, ők nyilvántartják a változást.
• A második fontos elem, hogy hatósági engedély nélkül a védett műtárgy nem vihető külföldre, hatósági engedéllyel is csak ideiglenesen, például kiállításra, ezzel garantálva a kultúrtörténeti jelentőségű darabok itthoni megőrzését, tudományos vizsgálatának lehetőségét.
• A harmadik nagyobb előnye pedig a hozzáférhetőség biztosítása a nyilvánosság számára is, ami azt jelenti, hogy szükség esetén a tulajdonos köteles a nagyközönség előtt is láthatóvá tenni a gyűjteményébe tartozó védett műtárgyat.

Az Országos Széchényi Könyvtár többféle dokumentumtípus szakértésére jogosult. Ezt mindig az adott terület munkatársa végzi, így a térképek, kották, régi nyomtatványok, plakátok, kéziratok, unikális könyvek mind más-más szervezeti egység szakértőjéhez kerülnek.

Weöres Sándor fiatalkori arcképe – Kézirattár

A következőkben egy, a saját szakterületembe tartozó Weöres Sándor-kézirat védéséről lesz szó. Weöres Sándor a magyar irodalom kiemelkedő alkotója. Ha belegondolunk, már az óvodától kezdve minden életszakaszunkat átszövik a művei. Költői beszédmódja, nyelvi virtuozitása, műfordításai, filozófiai elmélkedései és a kortársakkal folytatott széles körű levelezése nagy jelentőséggel bírnak mind kultúrtörténeti, mind irodalomtörténeti szempontból. Légies, tökéletes ritmikában szerkesztett, sokszor játékos nyelvi leleményei miatt sokan azt gondolják róla, hogy ő egy intuitív módon alkotó költő. Azonban Weöres azok közé a szerzők közé tartozik, akik folyamatosan dolgoztak, javítottak a műveiken. Maga is beszél erről doktori disszertációjában, A vers születésében, mikor kifejti, hogy az „ihletett pillanatokban”, egy lendülettel megírt versek általában nem a legsikerültebb művei közé tartoznak. Ő az az alkotó, aki folyamatosan visszatér, javítja, újra szétbontja és összerakja műveit. Ez a folyamat jól végigkövethető egyes kéziratain is.

Weöres Sándor: Holdfényt vetettem. „Munkapéldány” javításokkal és a negyedik versszak szövegvariánsaival – Kézirattár

Mivel mind alkotói munkája, mind levelezése forrásértékkel bírhat a kutatók számára, ezért általában indokoltnak tartjuk azon Weöres-művek védésének felterjesztését és szakértését, melyekben az ismert szövegvariánsokhoz képest jelentős változások találhatók. Emellett az is gyakran előfordul, hogy mindeddig publikálatlan, ismeretlen alkotások bukkannak fel az árveréseken. Weöresről az is köztudott, hogy szívesen ajándékozott kéziratot barátainak, egy-egy versét emlékezetből papírra vetette, ezek a szövegek azonban a könnyű kezű költő tollán az adott pillanatban is változtak, épültek, így gyakran egy-egy műnek több variánsa is fennmaradt azon túl, hogy saját magának javította őket a kötetbe válogatás előtt.
Egyik legutóbbi Weöres-védésünk, a Három veréb hat szemmel töredékének kézirata volt. Ez az antológia Weöres Sándor életművének meghatározó szelete. Kenyeres Zoltán, a költő egyik monográfusa a Psychével rokonítja, amely egy fikció, a költői szerepjátszás egy különleges formája, a Három veréb hat szemmel pedig egy olyan válogatás, amely számos búvópatakra hívja fel a figyelmet irodalmunkban. 1977-ben közölte önálló formában, korábban azonban megjelentek már belőle részletek, így az aukcióra bocsátott töredék is a Kortárs folyóirat 1975. és 1976. évi számában. Mégis indokoltnak tartottuk a felterjesztést, hiszen nagy klasszikusaink esetében akár egy „sajtpapírra” írott vázlat is forrásértékű, ám itt az életmű egy fontos darabjával van dolgunk, és mivel munkapéldányról van szó, jelentős eltéréseket mutató szövegvariánsként a publikált szöveg kialakulásának folyamatába enged bepillantást az irodalomtudomány számára. Az érvelést még azzal is lehetett indokolni, hogy a tételhez tartozott további két, eddig publikálatlan Weöres-vers is, melyek egy-egy műfaj hangját imitálják, mint például a reformáció korabeli, az úrvacsorára készülő gyülekezeti énekét. A védés mind a Weöres-életmű, mind az alkotási folyamat transzparensebb kutathatósága, mind pedig a megjelent művek között nem található új szöveg miatt is alátámasztható volt.
Az Országos Széchényi Könyvtár fontos feladata a védési szakvélemények elkészítése, hogy ezek a kutatás, de sok esetben a nagyközönség számára is jelentőséggel bíró kéziratok, dokumentumok, műtárgyak elérhetőek maradjanak az irántuk érdeklődők számára és fizikai valójukban is megmaradjanak nemzeti kincsként az országban.

Feke Eszter, Kézirattár

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész

A Nemzetpolitikai Államtitkárság, az Országos Széchényi Könyvtár és a Magyar Nemzeti Levéltár szervezésében a Diaszpóra Tanács III. ülésének Zárónyilatkozatában megfogalmazott gondolatok jegyében indult el a Mikes Kelemen Program 2014. január 1-jén. A hetedik évében járó, nagyszabású program keretében hazai és határon túli közgyűjtemények, iskolai könyvtárak gyarapodhatnak könyvekkel, folyóiratszámokkal és számos más érdekességgel – sokat látott imakönyvektől kezdve egészen a bakelitlemezekig. A diaszpórából hazaérkező több százezer dokumentumot a nemzeti könyvtár munkatársai gondozzák, s juttatják el rendeltetési helyükre. Örömteli tapasztalat, hogy az OSZK gyűjteményei is kiegészülhettek a hazaérkező dobozokban rejlő kincsekből. Erről a messze a várakozásunkat meghaladó eredményről számolnak be munkatársaink új blogsorozatunkban.  
Az elsőként közölt, bevezető írás szerzője Kaposváriné Dányi Éva, a Gyarapítási és Állomány-nyilvántartó Osztály vezetője, az OSZK-ban folyó munka irányítója.

A Mikes Kelemen Program során hazaérkező anyagot külön raktárban fogadjuk és dolgozzuk fel

A Mikes Kelemen Programról az elmúlt években már sokszor beszámoltunk közgyűjteményi szakembereknek. Írtunk a szakmai célkitűzésekről, a munkamódszerekről, a statisztikai eredményekről és a programban rejlő gyűjteményfejlesztési lehetőségekről is. Kevés szót ejtettünk azonban arról, hogy a könyvtárszakmai tényeken túl mit jelent a program a diaszpórának, és mit tudhatunk meg távolba szakadt honfitársainkról a hazaérkezett adományok kapcsán mi, akik a hatalmas mennyiségű dokumentumot fogadjuk és feldolgozzuk. S mit tudhatnak meg majd a hazai olvasók, akik a gyűjteményeinkbe illesztett hiánypótló hungarikaanyagot kutatni fogják.
A tengerentúli magyarságnak már a határainkon kívül született második, harmadik vagy akár negyedik generációs leszármazottjai egyre kevésbé tudnak, olvasnak magyarul, sokan közülük mégis szívügyüknek érzik, hogy a felmenőik által még az óhazából menekített családi ereklyéket és a helyben összegyűjtött dokumentumokat ne hagyják veszni, noha ők már nem tudnak mit kezdeni az örökséggel. Ennek a helyzetnek a feloldására a Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkársága megszervezte az adományok Magyarországra szállítását, és felkérte az Országos Széchényi Könyvtárat és a Magyar Nemzeti Levéltárat, hogy gondoskodjon a hazaérkező dokumentumok hasznosulásáról.
A program hetedik évében járunk. Az elmúlt években közel harminc szállítmány több százezer dokumentuma ment át a kezünkön. Nagyrészt könyvek, periodikaszámok, de több ezer aprónyomtatvány, hangfelvétel, kézirat és fotó is érkezett. Óriási merítés, amely különösen részletgazdag képet ad a több hullámban kivándorolt magyarokról. Kötődésüket tükrözi, hogy sokan magukkal vitték az emigrációba a család legféltettebb könyveit, a múlthoz kötődő iratokat: a családfát, a birtokleveleket, a családi bibliát és az imakönyvet. Még 19. századi díszkötéses Petőfi-összest is találtunk! A kivándoroltak gyűjteményei a későbbiekben – az újhaza kulturális/tudományos/politikai életébe való beilleszkedés, sőt, a nemegyszer igazi karriernek nevezhető életút során – sok esetben érdekes további iratokkal egészültek ki. És olvastak, sokat olvastak. És nemcsak olvasták a hazulról menekített kedves irodalmat, hanem „nemzeti kiadókat” alapítva – többnyire szerény paperback, de némelykor drágább kivitelben – ki is adták azt, így is kapaszkodva a magyarságukba. S akkor a gazdag magyar lapkiadásról még nem is beszéltünk!
A háború előtti politikai és katonai elit és az ötvenhatos szabadságharcosok nemzedéke az emigrációban is határozott világnézettel és politikai állásponttal rendelkezett és aktív közösségben élt, s mindezt utódaira is igyekezett átörökíteni. Létrehozta a magyar szervezeteket és magyar egyesületeket, kulturális és önsegélyző egyleteket, templomokat épített és hétvégi magyar iskolákat szervezett, s a cserkészetben, a magyar bálokon és megannyi hagyományőrző rendezvény keretében is fenntartotta a magyarságtudatot. Sokan közülük figyelemmel kísérték a Közép-Európában zajló eseményeket, mi több, politikailag is aktívak voltak – például a kisebbségi helyzetbe került magyarok érdekében vagy a kommunizmus ellen nyilvánítva véleményt.
Ennek az aktivitásnak változatos bizonyítékait látjuk – a nyomtatott sajtó mellett – nemcsak a szervezeti iratokban, hanem a gazdag efemer anyagban is: meghívók, programfüzetek, szóróanyagok, belépőjegyek, hirdetmények és plakátok több ezer színes mozaikkockájából áll össze a kép a diaszpóra ünnepeiről és hétköznapi életéről. Ez a sok, önmagában talán sokszor jelentéktelennek tűnő aprónyomtatvány értékes és érdekes tudásbázis részévé válik a nemzeti könyvtár Plakát- és Kisnyomtatványtárába kerülve.
Az előélet, a kivándorlás és a diaszpóralét jellemző történeteit az oral history interjúkból közvetlenül is meg lehet ismerni. Az interjúkat is a Nemzetpolitikai Államtitkárság jóvoltából tudtuk begyűjteni és – a nyilatkozó szándékát minden esetben tiszteletben tartva – közreadni. A Mikes-program során kutatók is kiutaztak, akiknek kifejezett munkatervi feladatuk volt a még élő emigránsokkal interjúkat készíteni. Ezek a digitális felvételek az OSZK Történeti Interjúk Tárában hallgathatók meg.
Álljon itt néhány jellemző szám, ami alapján az olvasó fogalmat alkothat a program jelentőségéről a nemzeti könyvtár életében:

• 7.569-féle könyvjellegű kiadványból 8.066 példányt vettünk állományba, ezek közül 2.182-féle kiadványból a Mikes-program előtt nem volt példányunk.
• Mintegy tízezer periodikaszámmal pótoltuk ki gyűjteményünk hiányait, és 114 eddig ismeretlen periodikacímet találtunk (amelyek között a hírlevelektől az évkönyvekig sokféle műfaj megtalálható).
• Különgyűjteményeink 3.085 tétellel gyarapodtak a program révén.
  
  

Lemezek várnak beszállításra, hogy a Zeneműtár munkatársai egyenként behasonlítsák és feldolgozzák őket

A program során hazatért dokumentumok mintegy 8%-a került az OSZK állományába – ez több, mint amire számítottunk. A Mikes Kelemen Programnak azonban nem az OSZK gyarapítása volt a legfontosabb célja, hanem hogy hidat képezzünk a tengerentúli diaszpórában élő és a Kárpát-medencei magyarság között, a nyugati könyvadományok által is segítve a határon túli magyar oktatást és a kultúra megőrzését. Ez a cél a tengerentúli adományozók szándékával is teljes mértékben megegyezik. Bár tudatában voltunk, hogy a program megvalósítása során az igazi kihívás a dokumentumok kiajánlása lesz, a szétosztandó mennyiség léptékéről sejtelmünk sem volt. A feladat jóval nagyobbnak bizonyult, mint amire felkészültünk, s ehhez menet közben kellett felnőnünk.
2020 májusában indítottuk el új önálló szolgáltatásunkat, amelyen keresztül közgyűjteményi partnereink továbbra is igényelhetnek kiadványokat – amint ez évek óta lehetséges volt a nemzeti könyvtár honlapján kiajánlott listák segítségével.

A Mikes Kelemen Program honlapjának nyitóoldala

Eddig mintegy 180 könyvtár lépett velünk kapcsolatba. Ezek közül 30 határon túli: vannak köztük egyetemi könyvtárak, tudományos gyűjtemények, települési közkönyvtárak és iskolai könyvtárak is. Sokan személyesen jönnek el a könyvekért, ahol pedig erre nincs lehetőség, türelmesen várnak, amíg megszervezzük a szállítást. Nagy örömünkre 2019 őszén kilenc erdélyi intézménybe is el tudtuk juttatni a kért könyveket – s ebből egyedül Székelykeresztúrra tízezernél is több kötet, több száz kotta és bakelitlemez érkezett

Indulás előtt az erdélyi szállítmány

A Mikes Kelemen Program nagyszerű és sikeres kezdeményezés. Számos örömteli visszajelzés érkezett a diaszpórából is. A dokumentumok hasznosulása már nehezebb feladat: sziszifuszi munka, és nem is kecsegtet teljes sikerrel. A százezres nagyságrendű könyvmennyiségben természetesen sok az ismétlődés. Kétségeinket, hogy érdemes-e mégis a hatalmas mennyiségű kiadványt az óceánokon túlról hazaszállítani és kezelni, például a Székelykeresztúri Városi Könyvtár könyvtárosai, lelkes kollégáink oszlatták el: a szórványmagyarság diákjai a Mikes-program révén juthatnak hozzá a magyar irodalom alapműveihez, az iskolai kötelező olvasmányokhoz, akik, ha már a könyvtárban járnak – családjuk felnőtt tagjaival együtt –, szívesen kölcsönzik ki a nem kötelezőket is. A könyvtár vezetője, Lőrinczi Edit leveléből idézek:

A nemzeti könyvtár jelentősnek mondható gyarapodása mellett az ilyen és ehhez hasonló levelek tartják fenn a program iránti lelkesedésünket ennyi év után is.

Kaposváriné Dányi Éva 

A Mikes Kelemen Program margójára című sorozatunk további részei: 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11/1. rész; 11/2. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre hetenként egyet-egyet blogunkban. A sorozat tizenharmadik részében A nemzeti összetartozás napján Sulics Fruzsina a Plakát- és Kisnyomtatványtár 1918–20-as történeti különgyűjteményének Trianon-emlékeiből válogatott.

Az Országos Széchényi Könyvtár Plakát- és Kisnyomtatványtárának 1918–20-as történeti különgyűjteménye az első világháborút követő, Gratz Gusztáv által a forradalmak korának nevezett időszak lenyomata. A dokumentumok között éppúgy megtalálhatóak az egyéni emlékezet maradványai (a könyvtár világháborús gyűjtése során beérkezett igazolványok, meghívók, személyes emlékek), mint a hivatalos, állami szervek röplapjai, kiadványai, valamint a korszak kisebb-nagyobb társadalmi szerveződéseinek körlevelei, meghívói, programjai vagy a román megszállás dokumentumai. A különgyűjtemény alapját a könyvtár 1914 és 1922 között tudatosan folytatott világháborús gyűjtéséből leválogatott dokumentumok, valamint a Tanácsköztársaság ideje alatt létrehozott Proletármúzeum felszámolásakor a nemzeti könyvtárba került kisnyomtatványok adják. A gyűjteményrész feltárása 2018 novemberében kezdődött meg és jelenleg is tart.
A gyűjtésbe elsősorban azok a nyomtatott anyagok kerülhettek be, amelyek a Magyar Nemzeti Tanács megalakulása (1918. október 23.) és a trianoni békeszerződés aláírása (1920. június 4.) között keletkeztek Magyarországon és a megszállt területeken. A dokumentumok a következő témakörökbe csoportosíthatók: őszirózsás forradalom – Magyar Nemzeti Tanács röplapjai; az újonnan alakult politikai pártok és érdekvédelmi szervezetek anyagai; Tanácsköztársaság és a szegedi ellenforradalom; román megszállás; megszállt, majd később elcsatolt területek anyagai; revíziós propaganda; soproni népszavazás; választási röplapok; nemzetiségi mozgalmak propaganda anyagai; használati nyomtatványok.

• 
• 

 

A gyűjteményt alkotó kisnyomtatványok nagy részének feladata a gyors tájékoztatás, a tömegek megszólítása volt, és természetesen előszeretettel használták őket a propaganda eszközeként is. Ez a dokumentumtípus főként kritikus, forradalmi időszakokban keletkezett nagy számban, amikor százezrekhez kellett eljuttatni napi politikai és gazdasági információkat. Rövid szavatosságuk miatt gyakran értéktelennek tartották (tartják), így aztán jelentős forrásértékük ellenére kevés került közülük közgyűjteménybe. Gyakran erősen rongálódott állapotban vannak, számos esetben a dokumentum beküldője jegyezte rájuk, hogy adott esetben a röplapot repülőgépről szórták, de a gyűjteményben megtalálható olyan kommunista agitációs röplap is, amelyet beküldője az oroszországi hadifogságban kapott. Sokszor a beküldő saját, már nem érvényes hivatalos iratait ajándékozta a könyvtárnak, mint például Ötvös Adorján zenész, zeneszerző a Tanácsköztársaság alatt kiállított okmányait. A könyvtár igazgatójának, Fejérpataky Lászlónak címzett meghívók, belépőjegyek is kerültek a gyűjteménybe, mint meghívó a Védő Ligák Szövetsége szoboravatására, vagy belépőjegy Horthy Miklós kormányzóvá választására.

Meghívó. 1920. december 5-én ... leplezi le a Védő Ligák Szövetsége Budapest székesfőváros Szabadság-terén a megszállott és elszakításra itélt országrészeket jelképező négy szobrot. Hátoldal. Jelzet: Kny.D1918-20/38 – Plakát- és Kisnyomtatványtár

A gyűjtemény dokumentumain keresztül kitűnően végigkövethetők az első világháborús fegyverletételtől a trianoni békediktátum aláírásáig bekövetkezett események, valamint a használati nyomtatványokon és hirdetményeken keresztül szélesebb betekintést nyerhetünk a korszak Magyarországának, továbbá az elcsatolt területek lakosságának életébe. A kisnyomtatványok között olyan kuriózumok is megtalálhatóak, mint a népköztársaság kikiáltásáról szóló néphatározat másolatának autográf aláírásokkal ellátott példánya, vagy a P. Ábrahám Dezső-féle szegedi Magyar Nemzeti Bizottmány üléseinek jegyzőkönyvei. A különlegesebb dokumentumok között nem szokványos könyvtári tételekkel is találkozhatunk, mint pl. egy irredenta kirakós játék, amely Teleki Pál vörös térképét és veszteségtérképeket tartalmaz, vagy egy, a román megszállás idejéből származó polgárőrkarszalag.

Nem! Nem! Soha! Csonka Magyarország nem ország. [kirakós játék] Jelzet: Kny.D1918-20/549 – Plakát- és Kisnyomtatványtár

A gyűjtemény különleges részét képezik a Felvidéken keletkezett szöveges plakátok, amelyek segítségével Felvidék megszállása, majd Csehszlovákiához csatolása, a közigazgatási változások követhetőek végig. Nagy számban érkeztek ilyen három nyelvű (magyar, német és szlovák) hirdetmények Pozsonyból és környékéről, valamint Komáromból a könyvtárba. Sajnálatos módon Erdélyből és Délvidékről elenyésző számban állnak rendelkezésre hasonló dokumentumok.

• 
• 
• 

Nem egy jól körülhatárolható egységként, de szép számban tartalmaz a különgyűjtemény területvédő propagandával foglalkozó nyomtatványokat is kisebb-nagyobb társadalmi szervezetektől (pl.: Magyarország Területi Épségének Védelmi Ligája, Magyar Nemzeti Szövetség, Védő Ligák Szövetsége, Magyar Külügyi Társaság, kisebb mértékben foglalkozott az Ébredő Magyarok Egyesülete is ilyesmivel). A hazai (pl.: Tárgyilagos érvek Magyarország területi épségének védelmében, Miért kell nekünk Nagy-Magyarország?) és a külföldi közvéleménynek (pl.: a Les monuments Hongroises en Transylvanie qui les Roumains ont détruits en dépit du 156 du traité de Trianon, Tschecho-Slovakia monstruosa) szánt kiadványokon túl, az elcsatolt területek magyar lakossága számára is fogalmaztak meg üzeneteket röplapok formájában.
A békeszerződés értelmében azonban ügyelni kellett, hogy a propaganda ne legyen értelmezhető másik állam belügyébe való beavatkozásként, mivel ebben az esetben fel kellett oszlatni az ezzel vádolható szervezeteket. Sokszor jelenik meg a magyarság mint megbonthatatlan szent egység ezekben az anyagokban. Központi elem a kultúra megőrzésére való buzdítás, azzal indokolva, hogy azt nem veheti el egy békeszerződés és a föld addig magyar marad, amíg élnek rajta magyarok. Hittek benne, hogy ez csak egy átmeneti állapot, nagyon sokszor került elő a népszavazás kérdésköre is. A különböző társadalmi szerveződések igyekeztek kommunikálni az anyaország együttérzését a megszállt területek felé, kevésbé volt jellemző, hogy az összes elcsatolt területhez egy üzenetet fogalmaztak volna meg, hanem általában minden régiót külön szólítottak meg. A magyarországi propaganda emellett igyekezett megcáfolni a megszállók által az anyaországról terjesztett propagandát az elcsatolt területeken.
Az 1918–20-as történeti különgyűjtemény nagyrészt szöveges dokumentumokat tartalmaz, azonban a revíziós propaganda előszeretettel élt vizuális eszközökkel, így szép számban őriz a tár grafikai plakátokat, szemléltetőtáblákat és képeslapokat is a témában. A személtetőtáblák közül az egyik legismertebb a Magyarország Területi Épségének Védelmi Ligája által kiadott Mi marad nekünk? című sorozat, amely sorra veszi, milyen gazdasági károkat okoz a békediktátum Magyarország számára. A grafikai plakátokon és képeslapokon gyakran jelenik meg a „Nem! Nem! Soha!” jelszó, amelyet az Országos Propaganda Bizottság alkotott meg és Jeges Ernő készített hozzá grafikát. Szintén visszatérő elem a Védő Ligák Szövetsége pályázatára született Magyar Hiszekegy különféle grafikai elemekkel való illusztrálása.

• 
• 
• 

A képeslapok között több olyan sorozatot találunk, amely az elcsatolt területeken található kulturális javakat örökíti meg. Teljes sorozatok épülnek a „magyarság feltámadásának” motívumára, a magyarság kultúrfölényének igazolására, az ország gyászának érzékeltetésére is.
A Plakát- és Kisnyomtatványtár az 1918–1919-es forradalmakkal és a trianoni békediktátummal kapcsolatos nyomtatványait, melyekből itt egy kis ízelítőt adtunk, egy kamaratárlat keretében fogja bemutatni a közönségnek az őszi hónapokban.

Sulics Fruzsina 

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész

 

 

 

A kiegyezés után, de különösen a honfoglalás ezeréves évfordulójának időszakában számos köztéri szobor, emlékmű született szerte a Kárpát-medencében. A lázasan folyó építkezések, restaurálások, városszépítések mellett rangot adott egy-egy városnak, ha piacterén emléket állított nagy szülöttjének, patrónusának, vagy kegyelettel emlékezett meg a szabadságért vérüket áldozó hősökről.
Az első világháborút követően viszont a megszállt területeken módszeresen megindult a magyar emlékművek pusztítása, csonkítása, illetve kegyeletsértő átértelmezése, amelynek számos esetben páratlan művészeti alkotások estek áldozatul. A trianoni békediktátum aláírásának századik évfordulója alkalmából ezekből mutatunk be tematikus csoportokba rendezett válogatást.

A trianoni döntést követően a vereckei emlékjelekre is szomorú sors várt. Mivel lakott területtől távol eső helyen állították fel, ezért pusztulásukat nehezen lehetett dokumentálni. A vereckei emlékművek Trianon utáni sorsával két kutató foglalkozott behatóan – Ravasz István hadtörténész és Kovács Sándor helytörténész, Kárpátalja alapos ismerője.
Előbbi a kilencvenes években végzett kutatásait egy tanulmányban összegezte, amely a Történeti Muzeológiai Szemle 15. számában jelent meg.
Utóbbi a kutatásokat tovább folytatva, 2006-ban gazdagon illusztrált könyvben tárta az olvasók elé a táj szépségét és az emlékműről addig begyűjtött ismereteit. Majd 2015-ben Verecke, a honfoglalás kapuja címmel Kárpátalja középső térségét minden szempontból aprólékosan bemutató útikalauzában ismertette a vereckei határkőemlékmű sorsával kapcsolatos újabb kutatási eredményeket is.

• 
• 

 

A Vereckei-szorosban, a sziklaszirtre erősített emléktábla a trianoni döntés után nem sokáig maradhatott a helyén. A cseh katonák először céltáblának használták, majd fizettek egy helybélinek, aki a szikláról kötélen leereszkedve az összelövöldözött emléktáblát leverte.
A Vereckei-hágó millenniumi emlékművének sorsa ennél sokkal szövevényesebb. A cseh bevonulást követően, még a trianoni döntés előtt, 1919-ben az emlékmű tábláit leverték és összetörték. Egy alsóvereckei lakos a Kóródy-verset tartalmazó tábla darabjait összeszedte és a Szatmár megyei Császlón lévő birtokukra menekítette. Az emlékmű, megfosztva díszeitől, az új csehszlovák-lengyel határmezsgyén maradt.
1939. március 17-én Kárpátaljának ez a része is visszatért Magyarországhoz. A rövid időre újjászülető magyar–lengyel határon egy napsugaras határkaput építettek. A megmenekített emléktábla mintája alapján újat öntöttek és felhelyezték az emlékműre. A címeres körplakett helyére egy pentagramot véstek. Az obeliszket 1939. június 25-én ünnepélyes keretek között újra felavatták.

Az 1939-es magyar–lengyel határ az emlékművel. Forrás: Marosi Anita: A Vereckei-hágó első honfoglalási emlékműve (Kárpátalja anno sorozat). In. Kárpátalja ma, 2016. 09. 22

Lengyelország második világháborús lerohanása következtében a Vereckei-hágó magyar–szovjet határ lett. Az előretörő szovjet csapatok elől, 1944 őszén – megelőzendő a rombolást – az emléktáblát leszerelték és ismeretlen helyre szállították, azóta sem került elő.
Az újabb impériumváltás következtében a korábban országhatárt is jelölő millenniumi emlékmű a Szovjetunió két megyéjét elválasztó határkővé degradálódott. Az 1960-as évek elejéről származó családi fotókon látszik, hogy az obeliszk talapzatára egy cirill betűs „Lemberg megye” táblát erősítettek.
Az emlékmű sorsát 1966 nyarán a Vereckei-hágó „tereprendezése” pecsételte meg. Kiszélesítették az utat, autóbusz-megállót létesítettek, az obeliszket meg csendben elszállították a Vereckei-hágó túloldalán található első galíciai faluba, Tuholkára. Itt az útkarbantartó vállalat telephelyén rakták le a gránittömböket. A pentagramos motívum miatt adott volt az átértelmezés lehetősége. A millenniumi emlékmű felső részét még abban az évben a falu központi részén talapzatra állították és november 7-én felavatták mint a szovjet hősök emlékét őrző alkotást.
Ravasz István és Kovács Sándor kutatásai nyomán végül az áttörés 2014-ben történt meg. A község vezetői felvették a magyarországi testvértelepülésük, Fényeslitke polgármesterével és az ungvári magyar főkonzulátussal a kapcsolatot és felajánlották, hogy az emlékművet visszaszolgáltatják Magyarországnak. Tuholka község vezetőinek gesztusa minden tekintetben példaértékű, így hozták helyre az elődeik által elkövetett hibát.
Az emlékmű darabjainak tisztítását és restaurálását, majd az új helyen történő összeállítását, valamint a Kóródy-vers és a többi emléktábla rekonstruálását Matl Péter munkácsi szobrászművész és fiai végezték. Végül 2015. október 3-án megtörtént a vereckei millenniumi emlékmű újraavatása a honfoglalás legméltóbb emlékhelyén, Ópusztaszeren, a Nemzeti Történeti Emlékparkban.

A vereckei millenniumi határkőemlékmű Ópusztaszer, 2015. A kép forrása: Hazatért a vereckei emlékmű. In. Műemlékem.hu, 2015.10.04

Mindnyájunkban felmerülhet a kérdés, hogy az emlékművet miért nem az eredeti helyén állították fel újra? Erre a jelenlegi vereckei millecentenáriumi emlékmű több éves méltatlan adminisztratív huzavonája, és a képzőművészeti alkotást gyalázni és rombolni most sem szűnő ukrán nacionalista indulatok adják meg a szomorú választ.

Vereckei millecentenáriumi emlékmű, 2013. A szerző felvétele.

A vereckei emlékjel sorsának bemutatásával zárjuk a hét vidéki millenniumi emlékmű történetéről szóló sorozatunkat. Amennyiben kedves blogolvasóink szeretnének többet megtudni az országos millenniumi ünnepségekről és az emlékművek felavatásának körülményeiről, ajánljuk Kőváry László történész könyvének fellapozását.

Kőváry László: A Millenium lefolyásának története s a millenáris emlékalkotások, Budapest, Athenaeum, 1897. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Elbe István

A Trianon 100 – Emlékműveink sorsa a Kárpát-medencében című sorozatunk további részei:
Millenniumi emlékművek: 1. Hét vidéki emlékmű; 2. Munkács; 3. Nyitra; 4. Dévény; 5. Pannonhalma; 6. Ópusztaszer; 7. Zimony; 8. Brassó; 9. Verecke 1.
Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc emlékművei: 11. Arad 1.; 12. Arad 2.; 13. Zombor; 14. Nagybecskerek; 15. Törökbecse; 16. Kassa; 17. Lőcse; 18. Ompolygyepű; 19. Vízakna; 20. Marosvásárhely; 21. Segesvár 1.; 22. Segesvár 2.; 23. Jósikafalva 1.; 24. Jósikafalva 2.
Kossuth-szobrok: 25. Rozsnyó; 26. Losonc; 27. Érsekújvár; 28. Nagyszalonta; 29. Nagykároly; 30. Marosvásárhely 1.