Szentmihályi János, a magyar könyvtár- és tájékoztatástudomány kiemelkedő, külföldön is ismert személyisége, az irodalomtudományok kanditátusa, egyetemi docens a könyvtárosi pályára viszonylag későn, 41 évesen került. A könyvtáros szakember teljes életútja Sebestyén György meglátása szerint arról tanúskodik, hogy:

Szentmihályi János (1908–1981) – Könyvtártudományi Szakkönyvtár

Szentmihályi János ügyvéd családba született Budapesten 1908. július 23-án. Pályaválasztásában elődei példáját követte: a Pázmány Péter Tudományegyetem jogi karán szerzett diplomát. A bölcsészet iránt erősen érdeklődő, és e fakultás egyetemi előadásait is látogató fiatalember az újságírással is eljegyezte magát a felsőoktatásban eltöltött évek alatt: a 8 Órai Újság törvényszéki tudósítójaként működött. Jogi diplomájának megszerzése után, 1931-ben nagyapja Londonba küldte, hogy tökéletesen megtanuljon angolul. Egy év múlva jött haza, ügyvédjelölt lett, majd évekig banktisztviselőként dolgozott. Szentmihályi a két világháború között gazdag nyelvtudással, és sokoldalú műveltséggel pályára lépő értelmiségi generáció egyik képviselője volt:

1935-ben cége Debrecenbe helyezte, ahol a hivatalnoki munka mellett művészet- és zenekritikáival a cívisváros kulturális életének krónikása lett. Emellett publikált zenetörténeti és zeneelméleti témájú cikkeket is. Szentmihályi felkészültségéről és érdeklődéséről a debreceni éveket regisztráló Bényei Miklós megállapította:

Írásai a Debreceni Független Újság (1938. május 15-től: Tiszántúli Független Újság) hasábjain jelentek meg. 1936-ban munkatársa lett a Debreceni Színház című hetilapnak is. Ez utóbbi folyóirat kiadója Horváth Árpád (1899–1944), a Debreceni Csokonai Színház 1936-tól kinevezett igazgatója volt, aki igényes műsorpolitikával a korszerű színjátszás megteremtésére törekedett, de elképzeléseit 1939-ben feladni kényszerült.

Horváth Árpád (1899–1944), a Debreceni Csokonai Színház igazgatója 1936 és 1939 között – Színháztörténeti és Zeneműtár, SZT KA 5236/4.

Horváth Árpád baráti köréhez tartozott Szentmihályi János is, aki a Csokonai Színház opera-és balettelőadásairól, a teátrum prózai bemutatóiról is írt kritikákat. Írásaiban messzemenően támogatta Horváth művészi elképzeléseit. 1935 és 1939 között, közel négy év alatt, több mint hatvan zenei tárgyú publikáció jelent meg, amely egyértelműen Szentmihályihoz köthető. Közleményeit általában aláírással, vagy szignóval látta el, de Bényei Miklós szerint elképzelhető, hogy névtelenül is jelentek meg – eddig azonosítatlan – írásai. Így írt a Szentmihályi tiszteletére szerkesztett emlékkötetben:

Figyelemmel kísérte Debrecen zenei életét: a színházi előadások bírálatai mellett kritikái jelentek meg a városi zeneiskola növendékeinek nyilvános fellépéseiről, a helyi zenekarok és együttesek koncertjeiről és a városba látogató szólisták és zenészek művészi teljesítményéről. Kritikáiban elnézőbb volt a műkedvelő előadók produkcióival szemben, a hivatásos művészek előadásait sokkal szigorúbb kritériumok alapján bírálta:

1939-ben elvesztette állását. Ismét a fővárosban élt, angol nyelvórákat adott, cikkeket írt, és műfordításokat készített, így Thorton Wilder Sorsom az ég című regénye is Szentmihályi magyarításában látott napvilágot. A második világháború eseményeinek hatására, a tért nyerő antiszemitizmus fenyegetettségében élő Szentmihályi 1943-ban csatlakozott az illegális kommunista párthoz. Pártmegbízásai és 1945 utáni, rövid életű politikai pályafutása is főként a kultúrához kapcsolódott. A háború alatt a baloldali elkötelezettségű Codex Kiadó munkájában vett részt. 1944-ben Debrecenben az Ideiglenes Nemzeti Kormány Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumában dolgozott. 1945-től Budapesten agitációs-propaganda osztályán tevékenykedett, 1947 és 1949 között a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium tisztviselője, majd főosztályvezetőjeként a külföldi Collegium Hungaricumok munkáját szervezte, állami támogatás juttatásával a hazai könyvkiadás újraindításán dolgozott. Szentmihályi ebből az időszakból a munkatársaival együtt szervezett képzőművészeti kiállításokra volt legbüszkébb, erről a Vértesy Miklósnak 1978-ban adott interjúban beszélt.
1949, a „fordulat éve” Szentmihályi életében is gyökeres változást hozott: elbocsátották a minisztériumból és kizárták a pártból. Kérésére az Egyetemi Könyvtárba helyzeték, ahol még e naptári évben megkezdte a munkát. Szabó Sándor Szentmihályi János szakmai pályájának egyik összegzésében így írt a könyvtárosi hivatás iránti elkötelezettségéről:

Mátrai László igazgató szívesen fogadta a művelt, pályakezdő munkatársat. Szentmihályi számára meghatározó volt az Egyetemi Könyvtárban töltött időszak. Elsőként az olvasószolgálati katalógus revízióját és korszerűsítését végezte el. Javasolta az állandó tájékoztató szolgálat létrehozását, az akkori gyakorlat, az alkalmi megbízások rendszere helyett. (Az olvasói kérdéseket alkalmanként más-más könyvtáros válaszolta meg). Szentmihályi ötletét Mátrai László egyetértéssel fogadta, és megbízta az új szervezeti egység megszervezésével és vezetésével. Szentmihályi tizenegy évig vezette az Egyetemi Könyvtár referensz szolgálatát, és 1978-ban is azt vallotta:

Szentmihályi visszaemlékezésében beszélt az Egyetemi Könyvtár kedvező személyi- és forrásadottságairól is. Az egyetemi hallgatók, oktatók és a kutatók magas szintű szakirodalmi ellátását kellő nyelvismerettel, forrás- és segédkönyv ismerettel rendelkező, gyors felfogású és az olvasókkal jól kommunikáló munkatársakkal együtt, korszerűen gyarapított, kitűnő segédkönyvtár segítségével végezte. A Tájékoztató Szolgálat munkatársai a segédkönyvtár használatához – a gyakorlati szempontok figyelembevételével – szakkatalógust készítettek.
Szentmihályi a bibliográfia, a tájékoztatástudomány könyvtári szakterülete mellett az Egyetemi Könyvtárban kötelezte el magát.

Munkatársaival 1954-től a felsőfokú oktatás szakirodalmi tájékoztatására tankönyvsorozatot indított Bibliográfiák az egyetemi oktatás számára címmel. E sorozatban társszerzőként Szentmihályi több segédletet is jegyzett: A Budapesti Tudományegyetem a Tanácsköztársaság idején; Thomas Mann magyarul megjelent művei és a magyar irodalom; A természettudományok történetének tanulmányozásához szükséges segédkönyvek válogatott bibliográfiája. Szabó Sándor az elméleti és gyakorlati bibliográfus szakember Szentmihályi portréját megrajzoló tanulmányában írt arról, hogy az egyetemi oktatás számára készített segédletek vezettek a Vértesy Miklóssal közösen szerkesztett Útmutató a tudományos munka magyar és nemzetközi szakirodalmához című másodfokú bibliográfia összeállításának gondolatához. Sebestyén György az Útmutatóval kapcsolatban Szentmihályi Jánosról írt nekrológjában megállapította:

A szerzők segítséget kívántak nyújtani az egyes szakterületek kutatóinak az őket érdeklő irodalom megismerésében, és a tudományterületek szempontjából átfogó, korszerű segédkönyvet adni a könyvtárosok kezébe a tájékoztatási feladatok ellátásához. A kötet bevezetőjében ismertették a bibliográfia szerkesztésének alapelveit, a válogatás szempontjait. Egy-egy szakterület megközelítéséhez és tanulmányozásához szükséges alapvető szakirodalmat regisztrálták, jórészt bibliográfiákat, és az egyes tudományterületek legjobb, legmodernebb kézikönyveit.  A válogatás egyik szempontja volt az is, hogy az adott külföldi szakirodalom megtalálható volt-e valamelyik hazai könyvtárban: 

Bizonyos esetekben a szerkesztők megszegték ezt a szabályt.

A segédkönyvben helyet kaptak szótárak, fogalomtárak, lexikonok, enciklopédiák is, követve ezzel nemzetközi, hasonló indíttatásból született másodfokú bibliográfiák Louise-Noëlle Malclès Les sources du travail bibliographique, Constance Mabel Winchell Guide to reference books szerkesztőinek gyakorlatát.
Az Útmutató… egyik recenzense, Horváth Tibor üdvözölte a szerzőknek a másodfokú bibliográfia e tágabb értelmezésének alkalmazását, széleskörű forrásanyag regisztrálását.

Kőhalmi Béla, a Magyar Könyvszemlében hasonlóan fogalmazta meg az Útmutató...  jelentőségét:

Kőhalmi Béla recenziójában néhány tudományág regisztrált forrásait tekintette át abból a szempontból, hogy az adott szakterülethez hány bibliográfiai műfajból sorolt szakirodalmat az Útmutató... és Malclès Les sources du travail bibliographique című összegzése. A számok azt mutatták, hogy a Szentmihályi–Vértesy tájékoztatási segédkönyv az egyes tudományágak forrásainak műfaji sokféleségében – ahol erre lehetősége volt – nem maradt el a kétszer olyan terjedelmű, neves francia bibliográfia mögött. Az Útmutató... szerkesztői az egyes szakterületeken belül a szakirodalom ismertetését az általános kérdésekkel foglalkozó munkákkal kezdték, ezek után következtek a részproblémákat tárgyaló források. A bibliográfia szerkesztése során Kőhalmi Béla megállapítása szerint a szerzők:

Horváth Tibor is minőségében a szerzőknek mintául szolgáló nagy külföldi összegzések Louise-Noëlle Malclès Les sources du travail bibliographique és Constance Mabel Winchell Guide to reference books című művei mellé helyezte az Útmutatót...:

A szakrendi összeállítás fejezetei élére tömör, rövid bevezetők kerültek. Horváth az Útmutató... erényeként kiemelte a tételek művelődéstörténeti adalékokat is tartalmazó, magyarázó jegyzeteit (annotáció). Jogosnak tartotta ugyan a szerzők szándékát, hogy a magyar szakirodalom teljesebben szerepeljen a bibliográfiában, de véleménye szerint ez a törekvés a tartalom minősége szempontjából heterogén összeállítást eredményezett. A színvonal egyenetlenségének magyarázata lehet, hogy a kötet összeállítói a hazai szakirodalom regisztrálásakor a gyakorlati használat mellett tudománytörténeti szempontokat is figyelembe vettek:

Szentmihályi és Vértesy hiánypótló bibliográfiája név-, cím-, és tárgymutató nélkül jelent meg, erre Horváth Tibor és Kőhalmi Béla is felhívták a figyelmet.
Szentmihályi Jánosnak gyakorlati bibliográfusi tevékenysége, tájékoztató könyvtárosi működése mellett pályája kezdetétől jelentek meg szakmai publikációi. Érdeklődése egyre inkább a bibliográfia különböző területeinek tanulmányozása felé fordult. Közleményei jelentek meg a bibliográfia elméleti és történeti kérdéseiről. Szentmihályi Jánost leginkább a bibliográfia fogalma, értelmezése, a bibliográfiai tevékenység értékelése foglalkoztatta. Kiemelten kezelte, szívügyének tekintette a hungarika bibliográfia kérdését. A Magyar Könyvszemle 1958/2. számában megjelent tanulmányában a hungarika fogalmának tisztázása mellett kijelölte a bibliográfiai feltárással kapcsolatos feladatokat is. A könyvtárosszakma változásai, a könyvtárosképzés témakörében is publikált. Fordított idegen nyelvű szakirodalmat, magyar és külföldi könyvtárszakmai munkákról írt ismertetései jelentek meg szaklapokban.

Foskett, D.[ouglas] J.[ohn]: Tájékoztató munka a könyvtárakban, ford.: Szentmihályi János, Budapest, OSZK–KMK, 1962. – Könyvtártudományi Szakkönyvtár

1953-ban felkérésre előadásokat tartott az ELTE Könyvtártudományi Tanszékén. Később helyettesítette Kőhalmi Bélát, akiről így nyilatkozott:

Kőhalmi tanszékét, nyugdíjazása után, az idős egyetemi tanár kérésére Szentmihályi János vette át 1964-ben. A bibliográfia (forrásismeret) és dokumentáció tantárgyat adta elő, amelynek oktatását az ő javaslatára és közreműködésével korszerűsítették az ELTE Könyvtártudományi Tanszékén. Széleskörű műveltsége, nyelvismerete lenyűgözte tanítványait. Szigorú tanár hírében állt, elvárta a felkészültséget.

Hazai tudományos és könyvtárszakmai szervezetek mellett, a FID, a Nemzetközi Dokumentációs Szövetség képzési bizottságának magyar tagja volt, tevékenyen részt vett a szervezet munkájában. Külföldi folyóiratokban publikált, és nemzetközi konferenciákon adott elő a tájékoztatás és oktatásának problémáiról.
1960-ban kinevezték a Könyvtártudományi és Módszertani Központ tudományos és szakkönyvtári osztályának élére. E minőségében a következő évben megszervezte az Országos Bibliográfiai Munkaértekezletet. A szakmai tanácskozás négy szekcióban (nemzeti bibliográfiai, társadalomtudományi és természettudományi szakbibliográfiai, ajánló és helyismereti bibliográfiai) folyt. Az 1961. szeptember 18. és 20. között megtartott gödöllői rendezvényen a nemzeti bibliográfiával kapcsolatos ajánlások között a Haraszthy Gyula vezetésével működött munkabizottság a külföldi hungarikumok kartotékrendszerének és a nemzeti bio-bibliográfia (személyi bibliográfia) címanyaga összeállításának fontosságát hangsúlyozta. A szakmai eseményről Szentmihályi János írt összefoglalót az OSZK Híradóban. 

Szentmihályi János (1908–1981) – Könyvtártudományi Szakkönyvtár

Sebestyén Géza és Pajkossy György hívására Szentmihályi az Országos Széchényi Könyvtárban folytatta pályafutását. 1964-ben Bélley Pállal és Windisch Évával vállalkozott a nemzeti könyvtár Várba tervezett költözése kapcsán az ottani kézikönyvtárak kialakítására, de ez a munka az építkezés elhúzódása miatt rövid időn belül aktualitását vesztette. Ezt követően Szentmihályi János munkája a hungarika bibliográfia kérdésköréhez, gyakorlati megvalósításához kapcsolódott. Ennek bibliográfiaelméleti alapjait már korábban, a Magyar Könyvszemle 1958/2. számában megjelent, A hungarica-bibliográfia néhány problémája című tanulmányában megfogalmazta.
Ebben a tanulmányában Szentmihályi János áttekintette retrospektív nemzeti jellegű bibliográfiáinkat, azt vizsgálta, hogy a szerkesztők milyen szempontokat vettek figyelembe egy-egy kiadvány hungarikaként való regisztrálásakor. Megállapította, hogy a korai hungarikabibliográfiák összeállítói, Szabó Károly, Petrik Géza, Kertbeny Károly, Ballagi Aladár, Apponyi Sándor, Kont Ignác és Gragger Róbert:

Tanulmányában fontosnak tartotta tisztázni a fogalmakat, vagyis, hogy a külföldön megjelent magyar vonatkozású művek közül melyeket tekinthetjük hungarikumnak. Szentmihályi e tanulmányában rögzítette, hogy a hungarika fogalmába a magyar vonatkozású idegen nyelvű műveket kell érteni, de azokat a magyar nyelvű kiadványokat, amelyek külföldön jelentek meg, a nemzeti bibliográfiának kell regisztrálnia. Kégli Ferenc a Könyvtári Figyelő 1998/2. számában felvázolt egy, a nemzeti bibliográfia körébe tartozó kiadványcsoport, az 1919 és 1944 között külföldön nyomtatott, magyar nyelvű kiadványok regisztrálását célzó adatbázis tervét. Közleményében utalt arra, hogy:

Szentmihályi tanulmányában sürgette a külföldön megjelent magyar nyelvű művek regisztrálását a Magyar Nemzeti Bibliográfiába, utalt a francia, német, angol nyelvű könyvészetek gyakorlatára. A hungarikadokumentációra vonatkozóan is tett ajánlásokat, például arra vonatkozóan, hogy ki tekinthető külföldön publikáló magyar szerzőnek.

Mohor Jenő a Könyvtári Figyelő 1981/2. számában megjelent cikke bevezetőjében összefoglalta a hungarikabibliográfia-készítés történetét. Az 1945 előtti időszakot (Szabó Károly, Petrik Géza, Szinnyei József, Apponyi Sándor stb. művei) „nagy egyéni teljesítmények” jellemezték. 1945 után újraindult a területi hungarikumok (Magyarország területén kiadott nyomtatványok) számbavétele a kurrens Magyar Nemzeti Bibliográfia és a Magyar Folyóiratok Repertóriuma köteteiben. A tartalmukban magyar vonatkozású művek (tartalmi hungarikum), illetve a külföldi magyar szerzők munkáinak (személyi hungarikum), a külföldön kiadott magyar nyelvű könyveknek és folyóiratoknak (nyelvi hungarikum) regisztrálása még váratott magára.

A hungarikadokumentáció létrehozásának elméleti útjelzői voltak Szentmihályi János a Magyar Könyvszemlében publikált tanulmányán kívül a magyar vonatkozású adatok gyűjtését sürgető Hankiss János cikke a Debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Könyvtárának Évkönyvében 1955-ben, és a már említett 1961-es Országos Bibliográfiai Munkaértekezlet ajánlásai. Nemzetközi szakmai állásfoglalás már korábban született az ún. patriotika irodalom (területi, nyelvi, személyi, tartalmi patriotikum) nemzeti irodalomhoz tartozásáról az 1957-es varsói bibliográfiai konferencián. Az 1960-as években az Országos Széchényi Könyvtárban az elvi alapozást gyakorlatban is jelentkező kísérletek követték, mert mint Haraszthy Gyula írta:

1966-ban az Országos Gyarapodási Jegyzék egy száma hungarikamelléklettel jelent meg, de ez a megoldás nem bizonyult tartósnak. 1970-ben a 3. Országos Könyvtárügyi Konferencián fontos megoldandó feladatként határozták meg a kurrens hungarikairodalom regisztrálását.
Szentmihályi János 1958-as elméleti alapvetése után Szentmihályi lehetőséget kapott arra, hogy a hungarikabibliográfia elindításában, szerkesztésében a gyakorlatban részese legyen e fontos szakmai vállalkozásnak. Sebestyén Géza, az Országos Széchényi Könyvtár akkori főigazgató-helyettese támogatta Szentmihályi János tervezetét, és a Magyar Folyóiratok Repertóriuma mellékleteként megindította a Hungarica Külföldi Folyóiratszemlét, amely 1970-ben egy próbaszámmal jelentkezett. A válogató jellegű, időszaki kiadványok közleményeit összegző hungarikabibliográfia 1971-től kezdődően negyedévenként jelent meg Szentmihályi János szerkesztésében. A Hungarica Külföldi Folyóiratszemle külföldön megjelent folyóiratok magyar vonatkozású tartalmairól tájékoztatott, így a magyar szerzők külföldön, idegen nyelven megjelent magyar vonatkozású tanulmányait, és a külföldön napvilágot látott, magyar vonatkozású művek könyvismertetéseit is regisztrálta. Hiányzott azonban a külföldön kiadott magyar vonatkozású könyvek, és a magyar szerzők idegen nyelven kiadott köteteinek összegzése, a könyvek hungarikabibliográfiája. Ezért 1977-től e dokumentumtípust is regisztrálta a negyedéves kiadvány, amely ezután Hungarika Irodalmi Szemle címmel jelent meg 1989-ig. A bibliográfia Szentmihályi haláláig az ő szerkesztésében, Horváthné Szerb Judit társszerkesztésével jelent meg. A hungarikadokumentáció kiegészült a Külföldi Magyar Nyelvű Folyóiratok repertóriumával, amely szintén negyedéves lapként 1972-től jelent meg rendszeresen, és átvette a Hungarica Külföldi Folyóiratszemle magyar nyelvű anyagát. 1977-ben indult útjára a Hungarika Irodalmi Szemle „párjaként” az Orvos Mária szerkesztésében megjelent Külföldi Magyar Nyelvű Kiadványok, amely a magyar nyelvű hungarikakönyvek bibliográfiája volt.

Szentmihályi János időskori fényképe – Könyvtártudományi Szakkönyvtár

Szabó Sándor Szentmihályi kiemelkedő pályája legjelentősebb teljesítményeként értékelte a hungarikakutatásban elért eredményeit. Kanditátusi értekezését is ebben a témakörben írta A magyar és magyar vonatkozású irodalom regisztrálásának motívumai címmel 1973-ban.
Kégli Ferenc így jellemezte Szentmihályi Jánost az embert, és a szakembert: 

A cím idézetének forrása: Szakom: tájékoztatás, bibliográfia, dokumentáció: beszélgetés Szentmihályi Jánossal. [Riporter] Vértesy Miklós. In. Könyvtáros, 28. évf., 1. sz. (1978), 19.

Felhasznált irodalom:

• Bényei Miklós: Szentmihályi János pályájának debreceni szakasza. In. Szentmihályi János-emlékkötet, szerk.: Nagy Anikó, Budapest, Osiris, (Nemzeti Téka), 2000, 13–19. (Elektronikus változat, lapszámozása eltér a nyomtatott változattól)
• Haraszthy Gyula: A magyar nemzeti bibliográfia rendszere. In. Könyvtáros, 16. évf., 5. sz. (1966), 287–288. 
• Horváth Tibor: Szentmihályi János–Vértesy Miklós: Útmutató a tudományos munka magyar és nemzetközi szakirodalmához In. Könyvtáros, 13. évf., 11. sz. (1963), 693–694.
• Szentmihályi János bevezetője. III–IV. In. Hungarica Külföldi Folyóiratszemle. A Magyar Folyóiratok Repertóriuma negyedéves melléklete, 1971. 1. évfolyam, 1–2. füzet, szerk.: Szentmihályi János, Budapest, Országos Széchényi Könyvtár, 1971.
• Kégli Ferenc: Szentmihályi János nyomdokain. Az 1919-1944 között külföldön nyomtatott magyar nyelvű könyvek bibliográfiai adatbázisának programja. In. Könyvtári Figyelő, 8. évf., 2. sz. (1998), 244–250.
• Kovács Katalin: Szentmihályi János (1908–1981) (Kézirat) 1–3.
• Kőhalmi Béla: Szentmihályi János–Vértesy Miklós: Útmutató a tudományos munka magyar és nemzetközi szakirodalmához. In. Magyar Könyvszemle, 80. évf. 1. sz. (1964), 102–103.
• Mohor Jenő: Kérdőjelek a külföldi hungarika-irodalom kurrens bibliográfiai feltárása körül. In. Könyvtári Figyelő, 27. évf., 2. sz. (1981), 101–109.
• Nagy Anikó-Jávori Ferencné: Szentmihályi János-bibliográfia. In. Szentmihályi János-emlékkötet, szerk.: Nagy Anikó, Budapest, Osiris (Nemzeti Téka), 2000, 45–75. (Elektronikus változat, lapszámozása eltér a nyomtatott változattól)
• Sebestyén György: Szentmihályi János pályaképe. In. Szentmihályi János-emlékkötet, szerk.: Nagy Anikó, Budapest, Osiris (Nemzeti Téka), 2000, 10–12. (Elektronikus változat, lapszámozása eltér a nyomtatott változattól)
• Szabó Sándor: Szentmihályi János (1908–1981). In. Magyar Könyvszemle, 98. évf., 3. sz. (1982), 278.
• Szabó Sándor: Szentmihályi János a bibliográfia elméletéről és metodikájáról. In. Könyvtári Figyelő, 44. évf., 2. sz. (1998), 239–243.
• Szakom: tájékoztatás, bibliográfia, dokumentáció. Beszélgetés Szentmihályi Jánossal. [Riporter] Vértesy Miklós. In. Könyvtáros, 28. évf. 1. sz. (1978), 19–22.
• Szentmihályi János: A hungarica-bibliográfia néhány problémája. In. Magyar Könyvszemle, 74. évf. 2. sz. (1958), 109–117.
• Szentmihályi János: Az Országos Bibliográfiai Munkaértekezlet előkészületeiről. In. OSZK Híradó, 4. évf., 7/8. sz. (1961), 171–172.
• Szentmihályi János: Az Országos Bibliográfiai Munkaértekezlet után. In. OSZK Híradó, 4. évf., 9/10. sz. (1961), 197–199.
• Szentmihályi János-emlékkötet, szerk.: Nagy Anikó, Budapest, Osiris, (Nemzeti Téka), 2000. (Elektronikus változat, lapszámozása eltér a nyomtatott változattól.)
• Bevezetés. In. Szentmihályi János–Vértesy Miklós: Útmutató a tudományos munka magyar és nemzetközi szakirodalmához, Budapest, Gondolat, 1963, 3–7.

A témában készült szakdolgozatok bibliográfiái:

• Ercsényi Diána: Szentmihályi János és életműve. (Szakdolgozat), Eger, Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola, 1999, 46–48.
• Hanus Diána: Szentmihályi János munkássága. (Szakdolgozat), Budapest, ELTE BTK IKI, 2007, 35–36.
• Némethné Varga Ibolya: Szentmihályi János (1908–1981) (Szakdolgozat), Budapest, ELTE BTK IKI, 2006, 48–51.
• Szeberin Krisztina Katalin: Szentmihályi János munkássága. Szentmihályi János bibliográfiával kapcsolatos kutatásai és a könyvtárosképzés fejlesztése érdekében végzett munkája, Budapest, ELTE BTK, IKI, 2007, 30.

Borvölgyi Györgyi (Könyvtártudományi Szakkönyvtár)

Gombocz István (1921–1973), könyvtárunk kiváló és megbecsült munkatársa, a hazai és nemzetközi könyvtáros élet neves képviselője ma lenne száz éves. A nemzeti könyvtárban ma már aligha akadhat aktív munkatárs, aki emlékezne Gombocz munkásságára és személyiségére, így röviden visszatekintünk bő két évtizedes sokoldalú tevékenységére.

Gombocz István. In. Haraszthy Gyula: Gombocz István 1921–1973. In. Az Országos Széchényi Könyvtár Évkönyve 1970–1971, Budapest, OSZK, 25. – Elektronikus Periodika Archívum

Nagy hírű, dunántúli eredetű tudós család sarjaként a nemzetközi jogi s azon belül a diplomáciai pályára készült. Ezt az ígéretes és kezdeti sikerekben bővelkedő pályát azonban az 1948-as kommunista hatalomátvétel hamarosan derékba törte. Így került végül Gombocz 1951-ben az OSZK-ba, ahol a kezdetektől fogva nagy sikerrel kamatoztatta nyelvtudását és diplomáciai tapasztalatait. A Pollack Mihály téri épületben létrehozott Nemzetközi Csereosztály hatékony vezetőjeként fáradhatatlanul vitte előre az országok közti könyvtári tapasztalatcsere és kultúrdiplomácia ügyét. Dacolva az egyetemes magyarság ügye iránt többnyire közömbös, időnként pedig nyíltan ellenséges hivatalos pártállami politikával, különös gondja volt a határokon túli elnyomott magyar kisebbségek támogatására, könyvkiadványokkal való ellátására.

Az ötvenes évek végétől egyre aktívabban vett részt a nemzetközi könyvtáros életben. Az utazási korlátozások fokozatos lazításának köszönhetően először a szocialista országokat járhatta be, hogy megismerkedhessen az ottani nemzeti könyvtárak működésével, s bővíthesse az OSZK nemzetközi kapcsolatait. Idővel pedig a szakma vezető szervezete, vagyis az IFLA Európa-szerte rendezett éves konferenciáira is rendszeresen eljutott. Fellépésének, nyelvtudásának és tárgyalási készségének köszönhetően hamarosan vezető tisztségekbe, többek közt az IFLA kiadványcserével foglalkozó bizottságának élére is megválasztották. Külföldi családi útjai során is mindig időt szakított szakmai kapcsolatainak ápolására a Felvidéktől Nagy-Britanniáig, Erdélytől Hollandiáig, Prágától Kelet-Berlinig, valamint a Majna melletti Frankfurtig.
Mindemellett tevékeny részt vállalt a Magyar UNESCO Bizottság munkájában, s évente összeállította a neves kulturális szervezet és hazánk kapcsolatait érintő munkák bibliográfiáját. Könyvtártudományi szakértelméről, széles látóköréről közel száz publikációja tanúskodik.
Hazai és nemzetközi karrierjének az 1973-ban, közvetlenül főosztályvezetői kinevezése előtt bekövetkezett szívinfarktusa vetett váratlan véget. Nagy álma, vagyis egy tartós, több évre szóló külföldi kiküldetés így nem valósulhatott meg. Ám meggyőződésünk, hogy az évek múltával, a politikai helyzet enyhülésével e célját is elérte volna, öregbítve a magyar könyvtáros társadalom és hazánk jó hírét. Emlékére az Ohio állambeli Kent State Universityn fiatal magyar könyvtárosok részére ösztöndíjat alapítottak. A Studies in the International Exchange of Publications című, 1981-ben megjelent kiadványt (Hága 1981) pedig emlékének szentelték.

Studies in the International Exchange of Publications. Ed.: Peter Genzel. IFLA Publications no. 18. New York, K. G. Saur Publishing, 1981. A kép forrása: De Gruyter Foundation

Gombocz Istvánra, születésének századik évfordulóján, mint sokoldalúan képzett, rendkívüli munkabírással, ítélőképességgel  és szervezőkészséggel megáldott tudós könyvtárosra, szenvedélyes utazóra és mindenekelőtt az OSZK ügyét szívvel-lélekkel képviselő kultúrdiplomatára emlékezünk.

Köszönjük ifj. Gombocz Istvánnak összeállításunkhoz nyújtott segítségét.

Irodalom:

• Haraszthy Gyula: Gombocz István 1921–1973. In. Az Országos Széchényi Könyvtár Évkönyve 1970–1971, Budapest, OSZK, 25–27.
• Gombocz Istvánné: Gombocz István irodalmi munkássága. In. Az Országos Széchényi Könyvtár Évkönyve 1970–1971, Budapest, OSZK, 29–36.
• Haraszthy Gyula: Gombocz István pályaképe. Az Országos Széchényi Könyvtár Évkönyve 1982–1983, Budapest, OSZK, 7–11.
• Somkuti Gabriella: Gombocz István emlékülés. In. Tudományos és Műszaki Tájékoztatás, 31. évf., 1–2. sz. (1984), 44.

Szerk.: M. J.

A jogörökösök hozzájárulásának köszönhetően Babits Mihály hagyatékából immár Dienes Pál, Valéria és Gedeon összesen mintegy hetven levele is elolvasható legújabb digitális szolgáltatásunkban, a COPIA. Digitalizált Kéziratok adatbázisban.

Az otthonról is elérhető digitális tárban hosszabb távon leveleket, levelezéseket, kora újkori és újkori kötetes kéziratokat, önálló vers-, tanulmány- és regénykéziratokat, valamint analektákat (egyedi, nem levéltípusú dokumentumokat) szolgáltatunk.

A tokaji-debreceni eredetű Dienes család tagjaitól mintegy hetven levél található Babits Mihály és Török Sophie hagyatékában. A Dienes testvérek közül többen figyelemreméltó tudományos pályát futottak be, közülük is kimagaslóan jelentős matematikusként tartja számon a tudománytörténet Dienes Pált, aki rövid ideig Babits tanártársa volt a budapesti tisztviselőtelepi főgimnáziumban.

Ám a Babitsékhoz mindvégig legközelebb álló családtaghoz, Dienes Valériához, Pál feleségéhez korábbi kapcsolat fűzte. Geiger Valéria, Geiger Gyula ügyvéd lánya, Babits távoli oldalági rokona Szekszárdon született és a Babitsékétól nem messze fekvő házukban gyerekeskedett. A rendkívül sokoldalú, matematikát, filozófiát, zenét, majd később mozgásművészetet tanuló lány filozófiai tanulmányai és Henri Bergson felfedezése kapcsán került újra kapcsolatba Babitscsal, aki 1908–1909-ben fogarasi tanárként találkozott Bergson filozófiájával, és 1910 nyarán hosszú ismertetést közölt róla a Nyugatban.

Babits Mihály, Török Sophie és Dienes Kató, Dienes Pál húga Babitsék esztergomi kertjében – Kézirattár, Fond III/2257/39.

A Párizsban tartózkodó és a filozófus óráit látogató Valéria kivonatosan összefoglalta a Babits-tanulmányt Bergsonnak, a professzor pedig abszolút lényeglátónak értékelte a hallottakat. A Dienes házaspár a ’10-es évek végén elvált. Pál Angliában folytatta tudományos, oktatói munkáját, és ezt követően kapcsolata ténylegesen megszűnt Babitsékkal, Valéria viszont 1923-ban hazatért, s alkotóként, tanárként egyre erősebben a mozdulatművészet és különösen a szakralitással összefonódó mozdulatművészet felé fordult. Budapesten működő orkesztikai iskolájába Babitsék is beíratták kislányukat, Ildikót.
Két különleges levelet választottunk a gyűjteményből: Babits Mihály képeslapját húgához, Babits Angyalhoz (1886–1932), valamint Dienes Valéria levelét Babits Ildikóhoz és Török Sophie-hoz.

Babits Mihály levele, húgához, Babits Angyalhoz, Rákospalota, 1912. március 22. A lap képes oldalán a budapesti Gambrinus étteremben készült felvétel: Komjáthy Aladár, Dienes Pál és Babits Mihály – Kézirattár, Fond III/51/2. A kép forrása: COPIA. Digitalizált Kéziratok

Babits Mihály személyi irathagyatéka a 20. századi magyar irodalom legnagyobb kompakt alkotói, irodalomtörténeti forrásanyaga. Nemcsak a költő, esszé- és regényíró műveinek alkotási folyamatáról őriz alapvető kéziratokat, hanem kiemelkedően fontos a Nyugat folyóirat és a Baumgarten Alapítvány története szempontjából is.

Gyermekcsoport Dienes Valéria orkesztikai iskolájából. Az álló sorban balról az első Babits Ildikó – Kézirattár, Fond III/2289/87.

A Fotótér, a Földabrosz, a Plakáttár, a Régi Ritka és a Hangtár után új generációs digitális tartalomszolgáltatásaink sorában üdvözölhetjük Kézirattárunk irodalomtörténeti forrásanyagait is a 19–20. századi magyar irodalom legnagyobb alkotóitól. 

Földesi Ferenc – Tóth Péter

Idén advent harmadik vasárnapja, a Gaudete vasárnap egy nappal előzi meg Luca napját.
Egy kicsit megelőlegezve a Luca-nap varázsokkal és jóslásokkal teli hangulatát, tegyük félre Philippus de Barberiis szibilláit, és nyissunk ki egy magyar nyelvű verses sorsvető könyvet. Ebben a könyvben is vannak szibillák, ugyanaz a tizenkettő, mint de Barberiisnél, ám ők nem a Megváltó eljöveteléről jósolnak, hanem az emberi élet jelentőségteljes és apró-cseprő kérdéseire adnak eligazító válaszokat.
A most bemutatásra kerülő ritkaságot 1599 és 1610 között nyomtatták Kolozsvárott, Heltai Gáspár (1510? – 1574?) szász nyomdász, író, prédikátor nyomdájában. Tudomásunk szerint ez az egyetlen fennmaradt példány, mely az idők során sok használattól megkopott, számos levele csonkává vált.

A könyv címlapján Fortuna istennő fametszetű képe látható, maga a Fortuna felirat a könyv címe is egyben. Ha tovább lapozunk, az előszó után húsz darab madarakkal díszített játéktáblát találunk. Ezt követi másik tizennyolc darab játéktábla, melyeket négylábú állatok jelölnek, végül a tizenkét szibilla fametszetes képei alatt sorszámokkal ellátott négysoros jósverseit olvashatjuk.
Mielőtt nekikezdenénk a játéknak, olvassuk el Jakob Klöss (? –1618) bártfai nyomdász által írt előszóban a verses használati utasítást. Maga a teljes előszó a korábban megjelentetett bártfai kiadásból lett átvéve a kolozsvári példányba. Ebben a verses használati utasításban nem a konkrét játékszabályokról van szó, hanem arról, hogyan álljon az olvasó a könyv tartalmához, inkább vegye játéknak, minthogy jóslatként értelmezze.

Fortuna, [Kolozsvár], Heltai, [1599–1610], [4.] fol. r. Jelzet: RMK I. 361b – Régi Nyomtatványok Tára

A sorsvető könyv húsz korabeli, általános érdeklődésre számot tartható kérdésre tud választ adni az olvasónak. Mint például, hogy milyen hosszú életet várhat? Jó tanító vagy prédikátor válik-e belőle? Jó szerencséje lesz-e? Megtalálja-e elveszett marháját? Gazdaggá lesz-e? Teljesül-e a kívánsága? Ezek a kérdések egy-egy madaras tábla fölött helyezkednek el.
Az adventi időszakban, amikor a néphagyomány szerint a szerelemjósló és házasságszerző praktikák különösen erősen hatnak, nézzük meg, mit jósolnak a könyvecske szibillái annak, aki a szerelméről érdeklődik.
1. lépés
A húsz kérdés közül keressük ki azt, amelyik ilyen témájú.
A kilencedik madaras táblánál, melyet egy tyúk díszít, meg is találjuk a minket érdeklő kérdést: Hogy valakinek jól vagyon-e dolga mátkájánál, szeretve vagyon-e?
2. lépés
Gurítsunk két dobókockával. Egy 5-öst és egy 2-est sikerült gurítanunk. A gurított 5 és 2 számkombinációhoz tartozó körcikken ezt olvashatjuk: „Meny Párduzh[oz]. Stropfko.”

Ez a mondat a madaras tábláról átirányít minket az állatos táblák közé.
3. lépés
Az állatos táblák között az első állatos tábla a Párduz. Megkeressük a Párduz tábla körgyűrűjén Stropfkó (Sztropkó) városát.

Stroffkó (a két táblán eltérő módon írják) városához tartozó jóslat az 1. Sibylla 35-ik verse.
4. lépés
Az állatos táblákat átlapozva megkeressük a szibillák jóslatait. Az első (perzsa) Sibylla 35. verse lesz a válasz a feltett kérdésünkre. (Érdekes, hogy az első négy szibilla – a perzsa, a líbiai, a delphoi és a kimmériai – ugyanabban a sorrendben következik, mint Philippus de Barberiis Opusculumának szibillái.)

Fortuna, [Kolozsvár], Heltai, [1599– 1610], [24.] fol. r. Jelzet: RMK I. 361b – Régi Nyomtatványok Tára

Ezután a perzsa Sibylla 35. verséhez lapozunk, és már olvashatjuk is a jósnő üzenetét:

Fortuna, [Kolozsvár], Heltai, [1599–1610], [27.] fol. r. Jelzet: RMK I. 361b – Régi Nyomtatványok Tára

Eme megnyugtató és biztató válasz után forduljunk még egyszer Fortunához és a szibillákhoz. A Luca-napjához termékenységi varázslatok és ezzel összefüggő dologtiltó megkötések is kapcsolódnak. Vajon milyen választ kaphat az az asszony, aki gyermekáldás ügyben kér eligazítást a sorsvető könyvtől? Tegyünk most is egy próbát. 
1. lépés
A madaras táblák kérdései között lapozva rátalálunk a minket érdeklő kérdésre: Hogy ha valamely asszony fiat szülé avagy leányt? Ez a 15-ik, fogoly madárral díszített tábla fölött olvasható.

Fortuna, [Kolozsvár], Heltai, [1599–1610], [12.] fol. r. Jelzet: RMK I. 361b – Régi Nyomtatványok Tára

2. lépés
Gurítunk: 4 és 6.
A 4 és 6 számkombinációhoz tartozó körcikkelyben ez áll: Menj őzhöz Hetez város[ához].

Fortuna, [Kolozsvár], Heltai, [1599–1610], [12.] fol. r. Jelzet: RMK I. 361b – Régi Nyomtatványok Tára

3. lépés
Az Őz táblához lapozunk és megkeressük a körgyűrűn Hetez városát.

A Hetez feliratú körcikk a 11. Sibylla 3-ik verséhez irányít.
4. lépés
Lapozzunk a szibillák jósverseihez!
A tizenegyedik Sibylla, azaz a küméi Sibylla 3-ik verse lesz válasz a kérdésünkre.

Ez az eredmény is bizakodásra ad okot, hisz egy gyermek családja számára maga lehet a megváltó. Bár arra a kérdésre, hogy fiú lesz-e vagy lány a megszülető gyermek, nem kaptunk konkrét választ. Viszont ezen ne is csodálkozzunk, hisz a szibillák jóslatai a legtöbbször nem egyértelműek…
A 16. és 17. századokban az év eme sötét időszakában valószínűleg nagy örömmel játszhatták ezt a reménnyel is kecsegtető sorsvető játékot, melynek értéke nem jóslatainak helytállóságában, hanem aktuális szórakoztató erejében rejlett.

Túri Klaudia (Régi Nyomtatványok Tára)

Advent vasárnapi sorozatunk korábbi részei itt olvashatók: Első rész, Második rész

Mindjárt az egyházi év kezdetén, december 8-án ünnepli az Anyaszentegyház a megváltás nagy napjának fényes hajnalcsillagát, dicsőítve azt a hittitkot, hogy Mária Isten különös kegyelméből, Jézus Krisztus érdeméből az eredendő bűn minden foltjától mentes maradt. Ezen ünnep gondolatkörét a középkor végéig élénken vitatták a teológusok. A meddővé vált skolasztikus spekulációknak Johannes Duns Scotus (1265/66–1308) ferences szerzetes, egyháztanító (latin becenevén Doctor Subtilis) tanítása vetett véget. Eszerint emberi származásánál fogva Szűz Mária is rászorult Jézus Krisztus megváltására, de illett, hogy megváltása tökéletesebb legyen, mint a többi emberé; és ez abban állott, hogy az üdvözítő Messiás ereje őt előre megóvta a bűntől. Természet szerint ő is Ádám lánya volt, idő szerint, illetve Isten örök terve szerint előbb volt a Szentháromság fogadott leánya (theopais), egészen sajátos és abszolút jelentőségű rendeltetéssel, hiszen a teremtés fejének, Krisztusnak anyjául volt kiszemelve. Ezért Ádám bűnének törvénye neki is szólt ugyan, azonban nem teljesedett be rajta; a Megváltó saját anyjával szemben azzal igazolta megváltásának erejét, hogy a megváltást elővételezte nála (praeservatio, praeredemptio, redemptio praevia). „Másokat a bukás után emel föl, Szűz Máriát mintegy esés közben tartotta, hogy el ne essék.” Ezt a gondolatot Scotus még nem mint biztos igazságot, hanem csak mint teológiai lehetőséget és nagyon valószínű nézetet képviselte.

Szűz Mária Szeplőtelen Fogantatása. In. Officium Rákóczianum, avagy Külömb-féle ajtatosságok az Istennek imádására, Nagy Aszszonyunknak, Máriának és minden szenteknek tiszteletére. Kassán, az Akadémiai Betűkkel, 1771. – Törzsgyűjtemény

Az ünnep rövid története

A domonkos szerzetesek többsége ellenkezett Duns Scotus ezen tanításával, ugyanakkor az is igaz, hogy ennek a korszaknak egészen napjainkig híres és elfogadott hittudósa, a domonkos rendi Aquinói Szent Tamás (1225–1274) Summa Theologiae című nagy szintézisében (Pars III. quaestio 27. articulus 1.) azt tanítja, hogy Szent Pál apostol szerint (1 Cor. 15. v. 44.) lelkes test vettetik el, lelki test támad fel (seminatur corpus animale, surget corpus spirituale). Vagyis a megszentelő kegyelem által születik újra az ember lélek szerint az Isten Fiában (spiritualiter in Filium Dei). A szentséges Szűz pedig anyja méhében megszentelődvén, mentes maradt az eredendő bűntől olyan értelemben, hogy oltalmat kapott egész életére minden személyes bűn ellen (quantum ad maculam personalem), ám az eredendő bűnnek az egész emberiségre kiterjedő kötelékéből ő is csak Krisztus áldozata révén szabadult meg, úgy, mint a régi atyák, akik Krisztus előtt éltek.
A szeplőtelen fogantatás tana Duns Scotus tanítása nyomán egyre szélesebb körben terjedt. X. Leó pápa idejében már megszámlálhatatlan volt a tanítást követők tömege, fél évszázaddal később pedig Canisius Szt. Péter (1521–1597) jezsuita szerzetes elégedetten nyugtázta, hogy az ellenzők vajmi kevesen vannak. Az egyházi hatóságok bölcs tartózkodást tanúsítottak ezekben az évtizedekben, de a tanítás hitigazsággá nyilvánítása már útban volt. A skizmatikussá vált bázeli zsinat már 1439-ben ünnepélyesen kimondta a szeplőtelen fogantatást. IV. Sixtus pápa (1483) megtiltotta az ünnep ellenzését és a tanítás támadását, a tridenti zsinat pedig az eredeti bűnről szóló határozatában kimondja: „Ugyanezen szent zsinat azonban kijelenti, hogy nem szándéka az eredeti bűnről szóló határozatába belefoglalni a boldogságos és szeplőtelen Szűz Máriát, Isten Anyját, hanem erre nézve meg kell tartani a boldog emlékű IV. Sixtus pápa szabványait.” V. Pál és XV. Gergely pápa is megtiltotta a szeplőtelen fogantatást ellenző vitákat (1616 és 1622). XI. Kelemen pápa 1708-ban a szeplőtelen fogantatást az egész egyház számára nyilvános ünneppé tette (festum fori), és mikor IX. Pius pápa 1849-ben a hittétel ünnepélyes kimondását illetően kérdést intézett az egyház püspökeihez, 543 püspök közül 484 kívánta az ünnepélyes kimondást.

Szeplőtelen Szűz Anya. In. Cserey Farkas: Isten Annyának, a Boldogságos Szeplőtelen szép Szűz Máriának Lórétomi Litániában lévő nevezetek rendin folyó dicsérete, Bécs, Trattner János Tamás, 1772. – Törzsgyűjtemény

Liturgiájának kialakulása, helye a katolikus ünnepek sorában

Az ünnep a keleti egyházban már a VII. században megvolt, és a IX. században már a nyugati katolikus egyházban is ismerték. Fő terjesztői a bencés szerzetesek voltak; a szeplőtelen fogantatás első jelentős teológusa Eadmer angol bencés volt. IV. Sixtus pápa 1476-ban vezette be a római katolikus egyházba. 1622-ben XV. Gergely pápa a „Conceptio B[eatae] M[ariae] V[irginis] Immaculata” címet adta neki. 1693-ban XII. Ince pápa másodrendű ünneppé emelte, nyolcaddal. Mint már említettük, 1708-ban XI. Kelemen általános ünneppé emelte. 1863-ban IX. Pius egy új zsolozsmát és misét rendelt el erre a napra, címét pedig „Immaculata Conceptio”-ra változtatta. 1879-ben XIII. Leó pápa elsőrendű ünneppé emelte, vigiliával. 1883-ban a lorettói litánia titkaihoz hozzáadta: Eredeti bűn nélkül fogantatott királyné (Regina sine labe originali concepta). 1891-ben engedélyezte Franciaországban a szeplőtelen Szűz lourdes-i megjelenésének ünneplését. 1904-ben X. Pius pápa ugyanezt az egész világegyházban bevezette. Ezen jelenések során a Szűzanya saját maga nyilatkoztatta ki az ebben az időben még írástudatlan gyermek, Soubirous Szt. Bernadett számára, hogy „Én vagyok a Szeplőtelen Fogantatás”. Bernadett elbeszéléseit kezdetben hitetlenség fogadta, de a kislány a legszigorúbb kihallgatások alatt is ragaszkodott kijelentéseinek igazságához. A lourdes-i forrás mellett pedig hamarosan csodás gyógyulások tanúja lett a kis falu népe. A számos csoda világhírűvé tette, és ma Lourdes a világ legnagyobb Mária-zarándokhelye.

A szeplőtelenül fogantatott szent Szűz magasztalása bibliai, költői képekben

Szűz Mária szeplőtelen fogantatásának dicséretére számos metafora, hasonlat és egyéb költői kép született az évszázadok során. Így méltán nevezik őt az élet fájának (arbor vitae; Genesis 2. v. 9.), hiszen ő volt az a sérelem nélküli, drága fa, amelyből testi fertelmesség nélkül, mint a fából a gyümölcs, származott az a Fiú, aki kinyilatkoztatta magáról: Én vagyok az út és az igazság és az élet (Ego sum via et veritas et vita – Joan. 14. v. 6.). Nevezik epe nélküli, szelíd galambnak is (columba sine felle), hiszen az Énekek énekében a király így beszél az ő szerelméről: Egy az én galambom, az én tekélletesem (Una est columba mea, perfecta mea – Cant. 6. v. 8.). A szóban forgó könyv keresztény értelmezése szerint pedig ez a tökéletes, tiszta galamb az Anyaszentegyházat, illetve a Szűzanyát jelképezi. Mondják őt romlatlan szép háznak is (domus sine ruina), hiszen Salamon király példabeszédeiben ezt olvashatjuk: A Bölcsesség házat épített magának (Sapientia aedificavit sibi domum – Proverb. 9. v. 1.) Ez a tökéletes ház, az igaz boldogság háza pedig az említett bibliavers misztikus értelmezése szerint nem más, mint a szeplőtelen Szűzanya, aki szíve alatt az örök Igét, az igaz Isten bölcsességét hordozta. Nevezik továbbá polyva nélküli tiszta búzának is (granum sine palea), hiszen az ő szent testéből, mint minden bűn szennyétől mentes, legtisztább búzából lett a Megváltó, aki ezt mondta magáról: Bizony, bizony mondom néktek: nem Moyses adott néktek kenyeret az égből, hanem az én Atyám ád néktek igaz kenyeret mennyből. Mert Isten kenyere az, a ki mennyből alászállott, és életet ád e világnak (Amen, amen dico vobis: non Moyses dedit vobis panem de caelo, sed Pater meus dat vobis panem de caelo verum. Panis enim Dei est, qui de caelo descendit, et dat vitam mundo – Joan. 6. v. 32, 33.) Nevezik őt hajónak is, hajótörés nélkül (navis sine naufragio), hiszen a Példabeszédek könyvében ezt olvassuk: Lött, mint a kereskedő hajója, messziről hozván az ő kenyerét (Facta est quasi navis institoris, de longe portans panem suum – Proverb. 31. v. 14.) Bernardus de Busto misztikus értelmezése szerint ez a hajó nem más, mint Mária, aki a szüzesség cédrusából, a szeretet ciprusából, a kegyesség olajfájából és az alázat platánjából építtetett. Vitorlája, árboca maga Jézus Krisztus, és az erények és kegyelmek drága portékáival van megrakva.
(A magyar bibliai idézetek Káldi György 1626-ban megjelent bibliafordításából valók, kissé modernizált helyesírással, a latin bibliaversek pedig a Vulgata Clementina szövegéből.)

Makula nélkül való Anya. In. Cserey Farkas: Isten Annyának, a Boldogságos Szeplőtelen szép Szűz Máriának Lórétomi Litániában lévő nevezetek rendin folyó dicsérete, Bécs, Trattner János Tamás, 1772. – Törzsgyűjtemény

A költői képek sorát hadd zárjuk Szabó Imre (1814–1881) szombathelyi püspök Máriát dicsérje lelkünk kezdetű himnuszának első három szakaszával. Ezzel az énekszöveggel Szabó Imre megnyerte a Religio 1858. évi pályázatát. Dallamát Mátray Gábor szerezte:

Csobán Endre Attila (Régi Nyomtatványok Tára)

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre egyet-egyet blogunkban. A sorozat hatvankilencedik részében Vasné dr. Tóth Kornélia, a Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár tudományos munkatársa „Ex libris gyűjtők, gyűjtemények” címmel indított alsorozatában a tárban található ex librisek készíttetői közül ezúttal Demeter Jenőt és gyűjteményét mutatja be.

Demeter Jenő (1934–1984) Erdélyben, Baróton élő belgyógyászati osztályvezető főorvos volt, kardiológiára szakosodott. Első ex librisét Bíró Iván Géza készítette 1973-ban linóleumba metszve, ennek példányait be is ragasztotta könyvtára köteteibe. A következő nagy impulzust a Gábor Dénes erdélyi könyvtáros-bibliográfus, szakíró, ex libris gyűjtővel való találkozás adta a számára, aki 76 ex librisszel ajándékozta meg. Így lépett rá a gyűjtés útjára. Jó kapcsolatba került a brassói orvos, gyűjtő Virágh Zoltánnal is. Levelezésbe kezdett a Kisgrafika Barátok Köre akkori titkárával, Réthy Istvánnal, és 1974-ben belépett a kisgrafikakörbe. Gyűjtői tevékenységéhez Galambos Ferenc Egy és más az ex libris gyüjtésről című többrészes cikke szolgált vezérfonalul.

Demeter Jenő gyűjteményében foglalkozásának megfelelően kiemelkedett az orvosi könyvjegyek aránya.

Sós Zsigmond fametszete. Forrás: Takács Gábor: Ex Libris, Marosváráshely, Mentor K., 2011., XXIX. tábla/4.

Emellett kollekciójában a legváltozatosabb tematikában – többek között irodalmi, néprajzi és képzőművészeti vonatkozásban – szerepeltek könyvjegyek. Lapokat készíttetett Vecserka Zsolt, Paulovics László, Plugor Sándor, Kós Károly, Kósa Bálint, Karancsi Sándor, Imets László, Simó Enikő, Torró Vilmos, Árkossy István, Stettner Béla, Várkonyi Károly, Gyulai Líviusz és Sós Zsigmond grafikusokkal, némelyikükkel többet is. Ezek közül néhányat őriz az Országos Széchényi Könyvtár Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtára.
Kós Károly építész, író, grafikus ex librise Olosz Lajos A leány és a halál című verse nyomán az életet szembesíti az elmúlással, a lány és a virág az életet, a fa tövében hegedülő csontváz a halált testesíti meg. E grafikát Demeter Jenő a legkedvesebb lapjának tartotta a nevére készültek közül.

Kós Károly grafikája, Jelzet: Exl.D/265 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Stettner Béla, 1959 és 1984 közt a Kisgrafika Barátok Köre művészeti vezetője ex librisén fatörzsön ülő, olvasó férfi látható a művészre jellemző megnyújtott testű, aszkétikus emberábrázolással.

Stettner Béla linómetszete (1980), Jelzet: Exl.D/306 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Demeter Jenő sokat levelezett, a magyarok mellett külföldi gyűjtőkkel is. Kedvelt grafikusai Bíró Iván Géza, Deák Ferenc, Diskay Lenke, Cseh Gusztáv, Feszt László, Vecserka Zsolt, az orosz Anatolij Kalasnyikov, a belga G. Gaudaen és a lengyel W. Jakubowski voltak. Gyűjteménye különleges kincseinek a színes japán fametszeteket és a Baltikumból származó ex libriseket, legszebb lapjának a litván Antanas Kmieliauskasnak a vilniusi egyetemi könyvtár alapítása 400 éves jubileumára készített remekművét tartotta. Történelmi grafikái közül expresszivitásával kiemelkedik a Dózsa-lap, Vecserka Zsolt színes fametszete.

Vecserka Zsolt fametszete (1975). Forrás: magángyűjtemény

Felesége, Demeterné dr. Ungváry Julianna részére is készült több ex libris, például Paulovics László, Deák Ferenc, Kósa Bálint grafikusoktól. Huszonöt éves házassági évfordulójukra 1983-ban Petry Béla készített alkalmi grafikát, mely szívben galambpárt ábrázol.

Petry Béla grafikája (1983). Forrás: Palásthy Lajos ex libris gyűjteménye

Gyűjteményéből számos kiállítást rendezett, például az Erdővidéki Orvosi Napokon orvosi könyvjegyeiből, az alkoholártalom mediko-szociális problémáinak szentelt szimpóziumon szőlős-boros témájú lapokból. A Városi Művelődési Házban Baróton és a Kovászna Megyei Könyvtárban (mai nevén Bod Péter Megyei Könyvtárban) Sepsiszentgyörgyön vegyes témájú és újévi kisgrafikai lapjait mutatta be. Az erdélyi Kósa Bálint Furcsa halak című ex libris mappájáról a Kisgrafika folyóirat 1979. évi számában méltatást írt Kósa Bálint szivárványai címmel, illusztrációként két Kósa-fametszettel.
1984-ben hunyt el szívbetegségben. Barátja, Gábor Dénes búcsúztatta a Művelődés című újságban. Bálint Ferenc és Petry Béla in memoriam lapot alkotott a nevére.
Demeter halála után gyűjteménye sorsáról annyi tudható, hogy az Iparművészeti Múzeum 2004-ben 400 darab ex librist vásárolt az özvegytől, Ungváry Juliannától, főként az erdélyi grafikusok alkotásait. 2015-ben újabb, 455 darabos vételre került sor, mely elsősorban külföldi alkotók és több jeles magyar grafikus műveit tartalmazta. A kollekcióból a budapesti Harmath Gábor is vásárolt többezres ex libris anyagot. Így napjainkban többféle gyűjtemény részét képezik a Demeter gyűjtői szorgalmát tanúsító, jelentős kultúrtörténeti értéket képviselő kisgrafikák.

Gyulai Líviusz linómetszete (1980). Forrás: Palásthy Lajos ex libris gyűjteménye 

Irodalom:

• Demeter Jenő belépési nyilatkozata, 1974, KBK Irattár
• Demeter Jenő: Vallomás ex libris ügyben, Kisgrafika, 1982/2–3. sz., 41–45.
• Elhunyt Demeter Jenő, Kisgrafika, 1985/1. sz., 36–37. (nekrológ)
• Ex libris expoziţie / Ex libris kiállítás, Muzeul Judeţean, Miercurea Ciuc [Megyei Múzeum, Csíkszereda], 1978. (katalógus)
• Gábor Dénes: In memoriam dr. Demeter Jenő, Kisgrafika, 2004/2. sz., 9.
• Új tagok, Kisgrafika, 1974/2. sz., 40.
• Vasné dr. Tóth Kornélia: Demeter Jenő (1934–1984). In. Uő.: Múltunk neves ex libris gyűjtői, lexikon, Budapest, Kisgrafika Barátok Köre Grafikagyűjtő és Művelődési Egyesület, 2019, 42–43.

Vasné dr. Tóth Kornélia (Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

A blogbejegyzésben idézett szövegek korabeli helyesírással szerepelnek.

Az Ex libris gyűjtők, gyűjtemények című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész; 56. rész; 57. rész; 58. rész; 59. rész; 60. rész; 61. rész; 62. rész; 63. rész; 64. rész; 65. rész; 66. rész; 67. rész; 68. rész; 69. rész; 70. rész; 71. rész; 72. rész; 73. rész; 74. rész; 75. rész; 76. rész; 77. rész; 78. rész; 79. rész; 80. rész; 81. rész; 82. rész; 83. rész

A múlt heti bejegyzésünk bevezető idézeteként a líbiai Sibylla jóslatából idéztünk egy szakaszt.
Philippus de Barberiis Opusculum de vaticaniis Sibillarum című könyvében a tizenkét szibilla közül őt mutatja be másodiknak. A szerző szerint nem lehet pontosan tudni, hogy mikor élt. A hagyomány úgy tarja, hogy a fején zöldellő virágkoszorút viselt, és szépségesen ragyogó köntösben járt.

Philippus de Barberiis: Opusculum vaticaniis Sibillarum, Oppenheim, Jacobus Koebelius [ca. 1517], [4.] fol. v. Jelzet: Inc. 979 (1) – Régi Nyomtatványok Tára

A Sibylla teljes jóslata így hangzik:

Az összeállításunk első részében már bemutatott, a 15. és 16. század fordulóján készült díszes hóráskönyv további információt is tartalmaz a jósnőről. A margót díszítő kis képről megtudhatjuk, hogy a líbiai Sibylla huszonnégy évesen jósolta meg a Megváltó eljövetelét.

Philippus de Barberiis és a hóráskönyv képaláírása is említi Euripidészt (i. e. 480–406), a híres görög tragédiaírót, akinek volt egy Lamia című drámája. A teljes mű sajnos nem maradt fenn, csupán egyetlen töredékét ismerjük. Az Opsculumban az áll, hogy ennek a drámának a prológusában írtak a líbiai Sibylláról is.
A mitológia szerint Lamia Bélosz egyiptomi király csodaszép leánya volt, aki iránt Zeusz szerelemre lobbant. A nászukból született gyermekeket azonban a féltékeny Héra egy kivételével mind elpusztította. Lamia fájdalmában lidérccé változott. A megmaradt gyermek pedig nem más, mint a líbiai Sibylla, aki később apja egyik sivatagi szentélyében teljesített szolgálatot. A hóráskönyv képecskéje alatti szövegben az áll, hogy a líbiai Sibylla megjósolta Krisztus eljövetelét. Ábrázolása, amint kezében égő gyertyát tart, egybecseng Philippus de Barberiis könyvében szereplő jóslat egyik részletével: „Az Úr megvilágítja a sötétséget.”
A szibillák sorában harmadik a delphoi Sibylla. Az Opusculumban „vates insignissima”-nak, a legnevezetesebb látoknak nevezi de Barberiis.

Philippus de Barberiis: Opusculum vaticaniis Sibillarum, Oppenheim, Jacobus Koebelius [ca. 1517], [5.] fol. v. Jelzet: Inc. 979 (1) – Régi Nyomtatványok Tára

A könyv szerint a prófétanő a delphoi Apollón templomában született, a trójai háború előtti időkben élt és jósolt, és nagy tiszteletnek örvendett. A hagyomány szerint egyéb jóslatain túl a Szentlélektől vezérelve verses formában írt az Isten igéjének megtestesüléséről. Jóslatokat mondott Krisztus teljes életével kapcsolatban. Előre tudta a csodáit, az elárulását, az elfogatását, a kigúnyolását és végül kegyetlen halálát. Előre látta a feltámadását és a mennybemenetelét is. Fametszetes ábrázolásán ezt a jóslatát olvashatjuk:

Bár az Opusculumban a delphoi Sibylla attribútumairól írásban nem esik szó, Philippus de Barberiis egy másik könyvében, a Discordantiae sanctorum doctorum Hieronymi et Augustini-ben viszont olvashatunk a jósnő megjelenéséről. Ezen leírás alapján a fiatal Sibylla fekete ruhát viselt, kezében pedig kürtöt tartott. 

Philippus de Barberiis: Discordantiae sanctorum doctorum Hieronymi et Augustini, Ro. [Roma], [Johannes Philippus de Lignamine], Anno domini. MCCCCLXXXI. Sedente Sixto. iiii. Pont. Max. An. eius Vndecimo Die prima Mensis Decembris. Foeliciter [1. Dec. 1481] [recte post 1. Dec. 1481.], [21.] fol. Jelzet: Inc. 763 – Régi Nyomtatványok Tára

A korai könyvnyomdászat egyik legpompásabb művében, Hartmann Schedel (1440–1514) híres Világkrónikájában lapozva is találunk szibillákat. Schedel tekintélyes vastagságú könyve a középkori krónikák hagyományait követve a bibliai teremtés­történettől Miksa német-római császár uralkodásáig, 1493-ig hat korszakban tárgyalja az eseményeket, s egyúttal a bibliai, történeti és földrajzi ismereteket is egyesíti. Ezt követi a vallásfilozófiai kérdéseket ismertető hetedik fejezet. A harmadik részben (Ábrahám születésétől Dávid király uralkodásáig tartó szakaszban) olvashatunk a szibillákról. A nyolc szibilla közt ott szerepel a delphoi Sibylla is fekete ruhában, kezében kürtöt tartva.
A míves fametszetek készítői Michael Wogelmut (1434–1519), Wilhelm Pleydenwurff (1460–1494) és nagy valószínűséggel Albrecht Dürer (1471–1528) is, aki a Világkrónika készítésekor Wogelmutnál inasoskodott.

A precízen kidolgozott figurák minden részlete jelentős. Ha megvizsgáljuk a delphoi Sibylla hajviseletét, látjuk, hogy hajfonata körkörösen fel van tűzve a fejére, és hűen ábrázolja a szövegben lévő „mit aufgepunden zöpf” [felkötött/feltűzött fonattal] kifejezést. Az Opusculum delphoi Sibyllájának is hasonló módon fel van tűzve a hajfonata.
De hogyan is alakult ki a keresztény szibillák eme egyöntetű rendszere? Miért is volt szükséges leírni, hogy a jósnők milyen öltözéket viseltek, milyen tárgyat tartottak a kezükben, vagy hogy hány évesen mondták el próféciájukat Krisztusról?
A patrisztikus, más néven az ókeresztény hagyományban az egyházatyák úgy gondolták, hogy Isten két módon nyilatkoztatta ki magát. Israel számára prófétái által, a többi nép számára pedig a szibillák orákulumai, jóslatai által, melyeket korábban helytelenül pogánynak tartották. A középkori misztika és skolasztikus filozófia talaján viszont újabb szibilláknak tulajdonított próféciák jelentek meg.
A 15. és 16. századra a patrisztika és a középkori teológia szibillahagyományának két rétege egy kompakt egésszé állt össze. A hagyomány uniformizálódott, a források elhomályosodtak. Úgy tűnik, mintha a szibillatradíció egy egyöntetű, lineáris hagyományrendszer lenne a klasszikus antikvitástól kiindulva. Az egyes szibillákat saját ismertetőjegyekkel ruházták fel, és ezzel személyüket még hitelesebbé tették.
Ebben a rendszerben az antik világ pogány jósnői a Biblia prófétáival egyenrangúvá váltak, bemutatásuk módja is ezt bizonyítja akár a Sixtus-kápolna mennyezetfreskóján, akár Philippus de Barberiis Discordantiae sanctorum doctorum Hieronymi et Augustini című könyvében, ahol egymást váltják az ószövetségi próféták és a szibillák. A pogány szibillák keresztény teológiába emelése többek között azt a tanítást volt hivatott szolgálni, hogy a Messiás nem csupán a zsidóság számára jött el, hanem a világ összes népe számára is.

Túri Klaudia (Régi Nyomtatványok Tára)

Advent vasárnapi sorozatunk korábbi részei itt olvashatók: Első rész

Ki ne emlékezne Jókai Mór Az aranyember című regényének festői nyitófejezeteiben a Vaskapu veszedelmein Timár Mihály ügyességének és találékonyságának köszönhetően szerencsésen átjutó teherszállító hajóra, a Szent Borbálára? A rövid leírás, amely bemutatja a hajó névadójának képét, előrevetíti az először közvetlenül a mártír alakja mellett felbukkanó Tímea szomorú jövőjét, s felvezeti a hősnőt a regényben végig jellemző hasonlat- és metaforasort (alabástromszobor, mártír). Azon talán nem minden olvasó gondolkodott el, miért pont ennek a szent szűznek az oltalmába ajánlották Timár hajóját, s miért tartja még az egyik szereplő szerint „csak a hajón pápista” Fabula János kormányos is a veszedelmes út során olyannyira fontosnak a szent jóindulatának megnyerését, fenntartását, hogy kétszer is megjegyzi, útitársainak szentelt barkát kellene égetniük Borbála képe előtt.

December 4-e, Borbála napja jó alkalom kicsit megismerkedni e szent vértanú történetével. Borbála állítólag a 4. század elején, Maximianus császár idején szenvedett vértanúságot, viszont nevét a korai keresztény írások, a vértanújegyzékek, martirológiumok nem tartalmazzák. Így alakjának történeti hitelessége kétséges. Alakja, élettörténete azonban évszázadokon keresztül részét képezte mind a keleti, mind a nyugati keresztény hagyománynak. Tisztelete keleti eredetű. Legendája talán a 7. században született Egyiptomban. A 9. századtól már több szír, görög és latin nyelvű irat volt forgalomban róla és ereklyéiről. Története a középkor folyamán több változatban is terjedt; ezek mártírhalálát különböző helyszínekre (Nikomédia, Héliopolisz, Toszkána, Róma) tették. Életének és vértanúságának leírása utólagos toldásként bekerült a népszerű 13. századi latin nyelvű legendagyűjteménybe, a Legenda aureaba is.
E magyar fordításban is olvasható változat szerint Borbála Maximianus császár idejében élt, s egy gazdag nikodémiai pogány férfi, Dioscorus szép és okos lánya volt. Apja, hogy férfitekintetektől távol tartsa, egy toronyba záratta, ahol a lány saját bölcsességétől vezetve kételkedni kezdett a bálványok isteni mivoltában, s az igaz Isten ismeretére törekedett. Értesülve az alexandriai teológus, Órigenész bölcsességéről, levélben tőle kért tanácsot. A teológus megválaszolta a lány Istenre vonatkozó kérdéseit, s küldötte további tanításban részesítette, illetve megkeresztelte Borbálát. A keresztény tanítástól áthatva a lány megkérte apja munkásait, akik éppen egy fürdő építésén fáradoztak, hogy Dioscorus utasításaitól eltérően ne két, hanem a Szentháromság tiszteletére három ablakkal lássák el az épületet. Miután ezért apja kérdőre vonta, Borbála megvallotta keresztény hitét kiváltva ezzel apja haragját, aki előbb maga próbálta megölni, majd átadta az elöljárónak, aki válogatott kínzásokkal próbálta megtörni. A szent isteni segítséggel többször megmenekült a veszedelemből, megszégyenítéstől, illetve vigasztalást, enyhülést nyert a szenvedésben.

Végül az elöljáró parancsára saját apja fejezte le, akit utána égi tűz pusztított el büntetésül.

Szent Borbála lefejezése. Besztercebánya, Szent Borbála-oltár, 1509. In. Salzburg University, Institute for Material Culture, No. 012614 – REALonline (Institut für Realienkunde des Mittelalters und der frühen Neuzeit in Krems an der Donau)

Fontos eleme a történetnek, hogy a mártírhalálra készülve Borbála azt kérte Krisztustól, hogy „ha valaki megemlékezik nevedről, fölidézve szenvedésemet, Uram, ne emlékezz bűneire az ítélet napján, hanem légy kegyes hozzá.” E kérés meghallgatásra talált, s amint arról a legenda végére illesztett csodatörténetek tanúskodnak, a szent gondoskodott arról, hogy tisztelői, akár csodával határos módon is gyónhassanak, áldozhassanak haláluk előtt, azaz elnyerjék a középkor fogalmai szerinti „jó halált”.
Legendájának erre az epizódjára épült az a speciális funkció, amelyet késő középkori tisztelői tulajdonítottak neki: segítségért lehetett hozzá fohászkodni veszedelemben, s megvédte híveit a hirtelen haláltól, azaz az üdvözülés előfeltételének tartott „jó halált” biztosította számukra. Ezzel a segítő szereppel függ össze, hogy Borbála bekerült abba a szentcsoportba, akiket együttesen a tizennégy segítőszentként tartottak számon, s akiknek kultusza a dél-német területről indult, s a középkor végi képzőművészeti ábrázolások tanúsága szerint Magyarországon is meghonosodott, különösen a német ajkú városi polgárság körében Észak-Magyarországon és Erdélyben.

A tizennégy segítő szent. Bártfa, Szent Egyed plébániatemplom, 1500–1510. In. Salzburg University, Institute for Material Culture, No. 012374 – REALonline (Institut für Realienkunde des Mittelalters und der frühen Neuzeit in Krems an der Donau)

A tizennégy segítőszent csoportjából egy kisebb női csoport önállósult is. Alexandriai Szent Katalin, Antiochiai Szent Margit és Szent Borbála kiegészülve Szent Dorottyával alkották a négy fő vértanú szűz (virgines capitales) együttesét, akiket gyakran ábrázoltak közösen is oltárokon, s csoportos tiszteletük a 14. századtól együtt terjedt a tizennégy segítőszent kultuszával.

A négy fő vértanú szűz (Szent Margit, Szent Dorottya, Szent Katalin, Szent Borbála). Berethalom, evangélikus templom, Mária-oltár, 1500–1525. In. Salzburg University, Institute for Material Culture, No. 014939 – REALonline (Institut für Realienkunde des Mittelalters und der frühen Neuzeit in Krems an der Donau)

Míg e vértanú szüzek közül Katalin és Margit tisztelete korábban és szélesebb körben terjedt el a középkori Magyar Királyságban, Borbála kultuszának emlékei Árpád-kori fel-felbukkanás után (Borbála magyarországi kultuszára az első adat a 12. század végi Pray-kódexben szerepel) a 14. századtól kezdenek gyakoribbá válni.

Borbála ünnepe a Pray-kódexben. Kézirattár, MNy 1, fol. 7^r – Magyar Elektronikus Könyvtár

A szent népszerűsége a 15. században indult gyors növekedésnek különösen a német ajkú városok polgárainak körében. Oltárai, kápolnái vagy ábrázolásai álltak Pozsonyban, Sopronban, Lőcsén, Bártfán, Besztercebányán s több más településen is. Céheket és vallásos társulatokat is ajánlottak Borbála oltalmába. Az észak-magyarországi bányászközösségek különösen tisztelték, ugyanis veszélyes foglalkozásuk során a hirtelen haláltól védelmező segítőszent oltalma számukra fölöttébb kívánatos volt.
Alakjának, történetének számos képzőművészeti ábrázolása mellett a középkor legvégéről szöveges emlékek is megemlékeznek róla. Az obszerváns Temesvári Pelbárt nagy népszerűségnek örvendő latin nyelvű mintaprédikációs kötetében, amely számos nyomtatott kiadásban jelent meg a középkor végén, szerepel róla egy prédikáció, illetve a Legenda aureából merített legenda is. Igaz, hogy más vértanú szüzeknek akár négy beszédet is szentelt a ferences prédikátor, Borbála csupán egy sermo tárgya, ami mutatja kisebb jelentőségét. Pelbárt és a Legenda aurea a forrása a Karthauzi Névtelen nagyszabású kéziratos beszédgyűjteményében, az 1526 körül a lövöldi karthauzi kolostorban másolt, s ma könyvtárunk Kézirattárában őrzött Érdy-kódexben (a szövegkiadásban p. 148–154) szereplő magyar nyelvű Borbála-prédikációnak és -legendának. Egy másik nagy 16. század eleji magyar nyelvű prédikációgyűjteményben, a Debreceni kódexben (a szövegkiadásban p. 8–13) a vértanúról szóló rövid prédikációt követő legenda egy másik népszerű latin legendagyűjteményből, Petrus de Natalibus Catalogus sanctorumából származik.

Szent Borbáláról szóló prédikáció az Érdy-kódexben – Kézirattár, MNy 71, fol. 1^a – Sermones Compilati. ELTE BTK Régi Magyar Irodalomtörténeti Tanszék

Borbála tisztelete a barokk korban is virágzott, amint arról többek között katolikus népénekek is tanúskodnak például Kájoni János Cantionale catholicumában és a Cantus catholiciban, de jó halált biztosító szerepét ekkor egyre inkább Szent József vette át. Borbála kultuszát a népi kultúra a 20. századig őrizte különböző, főként bányászközösségekben élő mondák, imádságok és népszokások formájában.

Irodalom:

• Az Érdy-kódex adatlapja a Magyar nyelvemlékek című online tartalomszolgáltatásunkban.
• Érdy codex, Volf György, Budapest, MTA, 1876, (Nyelvemléktár, 4–5), I–II.
• A Debreceni kódex adatlapja a Magyar nyelvemlékek című online tartalomszolgáltatásunkban.
• Debreceni Kódex. 1519. A nyelvemlék hasonmása és betűhű átirata bevezetéssel és jegyzetekkel, Abaffy Csilla és Reményi Andrea, bev. Madas Edit és Reményi Andrea, Budapest, Argumentum – Magyar Nyelvtudományi Társaság, 1997 (Régi magyar kódexek, 21).
• Iacobus de Voragine: Szent Borbála, ford. Veszprémy László. In: Legenda aurea, vál., utószó, jegyz. Madas Edit, ford. Bárczi Ildikó et al., [Budapest], Helikon, 1990.
• Bálint Sándor, Ünnepi kalendárium: A Mária-ünnepek és jelesebb napok hazai és közép-európai hagyományvilágából, Budapest, Szent István Társulat, 1977.
• Uhrin Dorottya: Szent Katalin és Borbála, a felvidéki bányavárosok védőszentjei. In: Hatalom, adó, jog. Gazdaságtörténeti tanulmányok a magyar középkorról, szerk. Weisz Boglárka, Kádas István, Budapest, MTA BTK Történettudományi Intézet, 2017, 369–386.
• Uhrin Dorottya: A virgines capitales kultusza a középkori Magyarországon. Doktori disszertáció. Budapest, ELTE BTK, 2019.

Korondi Ágnes
(MTA–OSZK Res Libraria Hungariae Kutatócsoport,
Eötvös Loránd Kutatói Hálózat)

A címben szereplő négy elvárással határozta meg Kovachich Márton György forráskutató (1744–1821) a munkamorálját: tiszta, szabatos, teljes és hiteles közlésre és feltárásra törekedett. Hatalmas és értékes elvégzett munkája ellenére kortársai mellett az utókor sokáig mostohán bánt vele. A mai napon, halála kétszázadik évfordulóján rá emlékezünk.

Czetter Sámuel: Kovachich Márton György, 1798. Rézmetszet. – ELTE Egyetemi Könyvtár

A 18. században a hazai tudományosság társadalmi összetétele átalakult. A század elején Bél Mátyás (1684–1749) és köre vezetésével a legmodernebb tudományos kezdeményezések az evangélikus egyházból és szervezeteiből nőttek ki, majd később a katolikus klérus jutott vezető szerephez, a szerzetesrendek feloszlatása és belső válságai után pedig világiak – részben természetesen a korábbi szerzetesek – is szervező-irányító helyzetbe kerülhettek. Kovachich pályájának alakulásán jól nyomon követhetőek ezek az egyszerre ható folyamatok.
Kovachich Márton György a Pozsony megyei Senkvicen született 1744. november 9-én. Horvát eredetű családja a 16. század közepén a török elől menekült északra. Már gyerekkorában nagy hatással volt rá Kolinovich Gábor (1689–1770), a Rákóczi-szabadságharc történetírója, aki szintén senkvici volt, és Kovachich atyai jó barátjaként tekintett rá, tőle tanulta a tudományszeretetet.

Tischler Antal: Kolinovich Gábor történetíró. Grafika. ELTE Egyetemi Könyvtár – Hungaricana. Képcsarnok

A gimnáziumi évek után a nagyszombati egyetem bölcsészkarán tanult, majd Olaszországban töltött pár hónapot, később pedig jogot és teológiát is hallgatott, szintén Nagyszombatban. 1770-től az újonnan alakult tanszéken politikai és pénzügyi ismeretekre is szert tett. Bár erről az időszakról kevés forrás tanúskodik, naplójegyzeteiből a szegénység és elcsendesedés olvasható ki. Sokat is betegeskedett ezekben az években. Bár a senkvici Kovachich család egyik felmenője nemességet kapott, de mire ő megszületett, már teljesen elszegényedtek, így tehát mind magáról, mind tanulmányairól maga gondoskodott. 1768-ban, hosszas gondolkodás után úgy döntött, belép a piarista rendbe, de nem éppen vallásos meggyőződése, sokkal inkább anyagi korlátainak felismerése miatt szánta el magát erre a lépésre. Végül elvesztette kedvét, és évekig tartó csendes keserűségbe süllyedt. Négy évvel később Kondé Miklós, későbbi nagyváradi püspök – ekkor a bécsi Pázmáneum rektora – támogatásával sikerült Bécsbe utaznia, ahol a jezsuita rendből kilépett Kollár Ádám Ferenc (1718–1783) császári és királyi tanácsostól, a bécsi királyi könyvtár igazgatójától tanult oklevéltant és magyar államjogot.

Josef Hauzinger: Kollár Ádám Ferenc, 1779. A kép forrása: Wikipedia (Magyar kiadás)

Amikor Kovachich Márton György 1774-ben, harmincévesen, nagy ambíciókkal visszatért Magyarországra, az volt a célja, hogy képzettségének és sokoldalú tudásának megfelelő munkát találjon, ez azonban nem volt könnyű feladat, mert a még fejlődő hivatalnokrendszernek viszonylag kevés emberre volt szüksége, az egyetemeken az oktatói feladatokat pedig jórészt még szerzetestanárok látták el. Ekkor már két sikertelen „álláspályázat” tapasztalatával volt gazdagabb. Előbb egy lengyelországi állást, majd a nagyszombati egyetem szenátorságát akarta elnyerni. Egyre rosszabb anyagi helyzetbe került, reménytelennek látszó helyzetén a jezsuita rend feloszlatása (1773) után az egyetemi könyvtár átszervezésével is megbízott Ürményi József udvari tanácsos (1741–1825) segített.

Ehrenreich Sándor: Ürményi József, 1818. Rézmetszet. Horváth J. András: Díszpolgárok Pest-Budán és Budapesten (1819–1947). In. Tanulmányok Budapest Múltjából, 25. kötet (1996), 115. – Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása: Digitális Képarchívum

Kovachich a fővárosba költözött és bölcsészdoktori címet szerzett. Előbb könyvtári írnok, majd 1781-től könyvtári segédőr lett. Tíz éven át dolgozott az egyetemi könyvtárban, ahol nem volt könnyű helyzetben a már fentebb röviden felvillantott társadalmi-politikai helyzet miatt. Az intézmény vezetése ugyanis két pártra oszlott. Az igazgató a jezsuita szerzetes, Pray György (1723–1801) és a mellé rendelt szabadkőműves Heinrich Gottfried Bretschneider (1739–1810) „követőire”. Pray mellett álltak rendtársai, Bretschneiderhez csatlakozott a két alacsony beosztású és rossz anyagi helyzetű alkalmazott: Kovachich és egy másik írnok, Szatmári András.

Pray György. In. Vasárnapi Ujság, 6. évf., 37. sz., 1859. szeptember 11, 433. – Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása: Digitális Képarchívum

A rendek elkobzott könyvtárai vezettek a nyílt ellentéthez, amikor Kovachich 1780-ban könyvtári altisztekkel együtt végigjárta a volt jezsuiták lakásait és visszakövetelte tőlük a királyi rendelet értelmében már az egyetemi könyvtár állományát képező könyveket. Annyira jól sikerült ez az akció, hogy két év múlva őt küldték a pozsonyi jezsuita könyvek begyűjtésére. Ekkor jelentést tett Pray-ról, aki megakadályozta, hogy orvosi könyveket is megszerezzen. Pray tisztázta magát, Kovachichot szakszerűtlenséggel, tudatlansággal vádolta. Az Udvari Kancellária nem foglalt állást a vitában, de az annyira elmérgesedett, hogy végül Ürményit küldték ki, hogy folytasson le vizsgálatot. 1784-ben Bretschneidert áthelyezték a lembergi könyvtár élére, Pray maradt az egyetemi könyvtár vezetője, Kovachichot figyelmeztették, majd áthelyezték.
A kamarai levéltár indikánsa, vagyis indexelője lett, olyan alacsony fizetéssel, ami épp, hogy csak megélhetését biztosította. Ezzel hivatali pályafutása véget is ért. Az indikánsok feladata az volt, hogy a levéltár magasabb rangú tisztviselői által készített lajstromokhoz a mutatókat összeállítsák. Kovachich elképesztő munkatempót diktált. Feljegyzései szerint 1784 és 1787 között több ezer hasábot írt tele és 152 000 cédulát készített és rendszerezett.
A korábbi bécsi időszak, Bretschneider, a fővárosba költözés és a volt jezsuita szerzetesekkel támadt ellentét, majd nehéz munkakörülményei a szabadkőművesség felé irányították figyelmét. Előbb a Magnanimitas-, majd az Első ártatlansághoz címzett páholy tagja lett. Az ott őt ért hatások és saját törekvései arra ösztönözték, hogy 1768-ban saját költségén elindítsa a Merkur von Ungarn című lapot, amely két évfolyamot ért meg, és háromezer forint veszteséget „hozott” Kovachichnak. Nem sokkal ez után még egyszer nekibuzdult, hogy felvilágosodásból táplálkozó nézeteit közölje, és megjelentette egyházpolitikai művét (Dissertatio de religione ut ea rei publicae curae esse debet), amely azonban nem váltott ki szinte semmilyen visszhangot. Ekkor már negyvennégy éves, és még mindig nincs meg az a szellemi közeg vagy kör, ahol otthonosan érezhetné magát, kiteljesedhetne, sem az a téma, amivel – a felvilágosodás eszméinek szolgálatában – szívesen foglalkozna.1788-ban megpróbált engedélyt szerezni, hogy az ország levéltáraiba, könyvtáraiba beléphessen, és bár ez nem sikerült neki, 1790-ben mégis képes lett megjelentetni Vestigia comitiorum című forráskiadványát. Ennek jelentőségét nem lehet elégszer hangsúlyozni: a magyar országgyűlések fontosságát és egyáltalán létüket bizonyítja, arról nem is beszélve, hogy a magánkönyvtárak és – levéltárak felmérése után Kovachich megtalálta azt a területet, amelynek hátralévő életét szentelte. Ez pedig nem volt más, mint a történeti magyar közjog, amelynek kutatására több szabadkőműves társa is buzdította.
Anyagi körülményei folyamatosan romlanak, egész életében kishivatalnoki bért keres, minden forrásgyűjtést maga finanszírozott. Sajnos kétszer is kénytelen volt megválni másolatgyűjteményétől. Egyszer 6000 forintért vette meg tőle Széchényi Ferenc, majd 1809-ben József nádor vásárolta meg anyagait a Magyar Nemzeti Múzeum részére. A kamarai levéltárban huszonnégy évig dolgozott és nem sikerült előre lépnie, sőt 1808-ban az irattárába helyezték. Az évek során több helyre jelentkezett, mindenhová sikertelenül. Említett irattári „száműzetése” után úgy gondolja, valami mégiscsak állhat a háttérben, valami gyanúba keveredhetett. Az intrikákat elvetni nem lehet, de az újabb kutatások társadalmi helyzetét is okként említik abban, hogy nem tudott végzettsége alapján őt megillető karriert befutni. Még a család nemességét sem tudta igazolni, évekig tartó, kínosan hosszú folyamat lezárásaként végül 1798-ban József nádor közvetítésével, Széchényi Ferenc támogatása mellett kérelmet nyújtott be, és hivatali és tudományos érdemei elismeréseképpen új nemességet nyert.
A már említett Vestigia comitiorum mellett mindenképpen meg kell említenünk azt a nagyszabású tervet, amelyet kidolgozott: az Institutum diplomatico-historicum, egy történeti intézet monumentális tervét. Ezért a munkáért fel is jelentette Lendvay Márton, a kamarai levéltár vezetője, mondván, hogy Kovachich vétett a titoktartás kötelezettsége ellen, amikor kivonatosan közölt egy 1501. évi privilégiumot és említést tett egy 1444. évi törvény létezéséről. Ezeket a szerző másolatban és egy összefoglalóból ismerte ugyan, de már a feljelentés ténye rámutat, mennyire nem aratott sikert, ha valaki magyar közjoggal akart foglalkozni. Később is akadtak még problémái a politikával, kiváló monográfusa, V. Windisch Éva ezt részletesen feltárta Kovachich Márton György, a forráskutató című munkájában.
Kovachich több expedíciót is vezetett felföldi, délvidéki és erdélyi levéltárakba, ahová, ma azt mondanánk, hungarica-kutatási céllal tizenkét éves fiát József Miklóst is magával vitte.
Élete során összegyűjtötte és kiadta a Corpus Jurisból kimaradt régi törvényeket (a már említett Vestigia comitiorum. Pest, 1790; Supplementum ad vestigia... I–III. Buda, 1798–1801). Kiadta 14–15. századi formuláskönyveinket (Formulae solennes styli. Pest, 1799), valamint a tárnoki jogot és az ezt módosító jogszabályokat (Codex juris thavarnicalis. Buda, 1803), az egyháztörténet számos forrását (Codex juris decretalis ecclesiae Hungaricae. I–II. Pest, 1815), a koronázások történetére vonatkozó anyagot (Solennia inauguralia... Pest, 1790) és a magyar történet több elbeszélő forrását (Scriptores rerum Hungaricarum minores. I–II. Buda, 1798; Sammlung kleiner noch ungedruckter Stücke. I. Buda, 1805). Pénztörténeti gyűjteménye egy részét is kiadták (Catalogus numorum Hungariae. III. és Appendix. Pest, 1810) kéziratos másolataiból. Fia a törvények összegyűjtését és közlését fejezte be (Monnenta veteris legislationis Hungaricae. I–II. Kolozsvár, 1815; Lectiones variantes decretorum comitialium. Pest, 1816; Sylloge decretorum comitialium inclyti regni Hungariae. I–II. Pest, 1818).
Munkája nélkül valószínűleg sokkal-sokkal kevesebbet tudnánk középkori jogtörténetünkről.

Felhasznált irodalom:

• Bónis György: A Mohács előtti magyar törvények kritikai kiadásáról. Levéltári Híradó, 10. (1960) 2. 45–49.
• Poór János: Egy recenzió és recenziója. Kovachich Márton György a magyar alkotmányról és hadszervezetről. Levéltári Közlemények, 74. (2003) 1–2. 105–133.
• Windisch Éva: Kovachich Márton György, a forráskutató. (Társadalom- és művelődéstörténeti tanulmányok 24.). Budapest, 1998.
• Windisch Éva: Kovachich Márton György és a magyarországi levéltári anyag feltárása a XIX. század elején. Levéltári Közlemények, 37. (1966) 1. 63–112.
• Windisch Éva: Kovachich Márton György és a magyar tudományszervezés első kísérletei. Századok, 102. (1968) 1–2. 90–144.

Orsós Julianna (MTA-OSZK Res Libraria Hungariae Kutatócsoport)

Philippus Barberiis: Opusculum vaticaniis Sibillarum, Oppenheim, Jacobus Koebelius [ca. 1517] 4. fol. Jelzet: Inc. 979 (1) – Régi Nyomtatványok Tára

A líbiai Sibylla kezében futó írásszalagon olvasható jóslat elejét Philippus Barberiis (1426–1487) domonkos rendi szerzetes könyvéből, az Opusculum vaticaniis Sibillarum-ból idéztük.

Az Apponyi terem fényei. Fotó: A szerző

A mai és az elkövetkezendő adventi vasárnapokon Philippus Barberiis könyve lesz az útmutatónk, melyet a Régi Nyomtatványok Tára őriz. A Barberiis művében felsorakozó tizenkét szibillát és azoknak a Megváltóról szóló egy-egy jóslatát fogjuk megismertetni olvasóinkkal.

De kik is vajon a szibillák? Még mielőtt rátérnénk az Opusculum tizenkét jóslatára, erre a kérdésre válaszoljunk.
Amikor a Sibylla név vagy a szibillaság szóba kerül, a jóslás, jövőbelátás jut az eszünkbe.
A fent idézett Philippus Barberiis könyvének bevezetőjében az áll, hogy a Sibylla név nem egy női név, hanem egy hivatás elnevezése. Olyan asszonyok hivatásáé, akik képesek az isteni üzenet közvetítésére. Azt írja, hogy a görögök szerint a Sibylla szó a hosziosz (= szent, felszentelt) és a bulé (=akarat, elrendelés) szavakból lett megalkotva. Ezek alapján a szibilla az isteni minőség szócsöve, az isteni akaratot kimondó nő elnevezése.
Az antik leírásokban a szibilla miközben a numinózumot, az istenséget befogadó csatornává válik, teste reszket, vonaglik, hangja megváltozik, összeszedettsége darabokra hull. A görögök szibillái Zeusz és Apollón üzenetét közvetítették, a római szibillák pedig az Apolló-kultusz papnői voltak. Ezen pogány profétanők Barberiis könyvében viszont Krisztus eljöveteléről jövendölnek. Számos más kora újkori könyvben is lehet olvasni ezekről a nagy tiszteletben álló asszonyokról és a Megváltóról szóló jóslataikról, valamint ikonográfiai ábrázolásuk is széles körben ismeretes volt a középkorban és a kora újkorban.
Ezzel magyarázható, hogy a szibillák jelentős helyet foglalnak el a Sixtus-kápolna mennyezetfreskóján egymást váltva a bibliai prófétákkal. Az öt jósnőt, a delphoi, az erüthreai, a cumaei, a perzsa és a líbiai Sibyllát Michelangelo Buonarroti (1475–1564) gyönyörűen redőzött ruhákban ábrázolta, a líbiai Sibylla alakja pedig, amint a lábujjától a fejéig elfordulva nyúl a könyvéért, egyik korai iskolapéldája lett a figura serpentinata-nak, a megcsavarodó emberi test ábrázolásának.

De nemcsak a pápai miliőben voltak jelen a látnoknők, hanem Vitéz János (1408–1472) esztergomi érseknek, Mátyás király egykori nevelőjének, késő gótikus, kora reneszánsz esztergomi palotájában is. Vitéz Jánosról, akit „Lux Pannoniae”- ként, Pannónia Fényeként emlegettek Európa-szerte, ezeket a sorokat jegyezte le Antonio Bonfini (1427 v. 1434–1502), Mátyás király humanista történetírója:

Esztergom a palotával együtt 1543-ban a törökök kezére került, így amikor 1573-ban a Dunán Konstantinápoly felé hajózva egy császári küldöttség megtekintette az esztergomi palotát, egy sokkal szomorúbb látvány tárult a szemük elé. A követség lelkésze, Stephan Gerlach így írt úti naplójában:

Egy másik esztergomi érsekhez, Oláh Miklós (1493–1568) nevéhez is kapcsolhatunk szibillákat.
Gyűjteményünk őriz egy pergamenre nyomtatott, gazdagon díszített, vörössel, kékkel és arannyal rubrikált hóráskönyvet, melyet 1502-ben nyomtattak Párizsban. Címlapján egy bejegyzés olvasható: „Liber saeculo XV. impressus, qui olim  adlectus fuit Bibliothaecae Nicolai Olahi Archiepisc. Strigonien.” Azaz a bejegyző szerint egykor Oláh Miklós esztergomi érsek könyvtárába tartozott a XV. (!) században nyomtatott könyv.

Liber horarum. Ce presentes heures a lusaige de Romme... [Paris], Philippe Pigouchet. Pour Simon Vostre, [1502?], 1. fol. r. Jelzet: Ant. 6979 – Régi Nyomtatványok Tára

A könyv három levelén Sibylla-ábrázolásokat fedezhetünk fel, a képek alatt a jósnők nevével és jóslatával.

Érdekes módon, bár ugyanazt a tizenkét szibillát sorakoztatja fel a hóráskönyv szerzője, mint Barberiis, a szibillák jóslatai a két könyvben csak néhány esetben egyeznek.
Egyezés áll fenn a két könyvben perzsa Sibylla (Sibylla Persica), esetén. Barberiis az ő bemutatásával és proféciájával nyitja meg a szibillák sorát, bár a bevezetőjében leírja, hogy a szibillák szerepeltetésének sorrendje az Opusculumban esetleges.
A hagyomány szerint az aranyos ruhájú és fehér fátylat viselő perzsa Sibylla Krisztusról megjósolta, hogy öt kenyérrel és két hallal ezer embert fog jóllakatni a pusztában, és a maradékkal tizenkét kosarat tudnak majd megtölteni. Egy másik jóslatában pedig a következőket mondta:

Túri Klaudia (Régi Nyomtatványok Tára)

Advent vasárnapi sorozatunk korábbi részei itt olvashatók: Második rész