A pákozdi csata: A bécsi hadügyi levéltárban levő eredeti után. Az „1848, a magyar szabadságharcz 1848/49-ben” című vállalatból. In: Vasárnapi Ujság, 44. évf. 45. sz. (1897. november 7.) – Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása: Digitális Képarchívum

Emlékszem, kisiskolás koromban – hasonlóan a legtöbb iskolás társamhoz – a legkevésbé kedvelt kalendáriumi hónapom a szeptember volt. Ennek okát nem nehéz kitalálni, Szent Mihály havával vette kezdetét az iskolai tanév. Hiába volt a kellemes a júliusi és augusztusi kánikulát váltó langyos, még nyarat idéző kora őszi időjárás, hiába volt már akkor is a szeptember a túrázásra legalkalmasabb hónap, a vakáció elmúlt drága napja felett érzett gyászunkat ez nem tudta feledtetni. Mikor már kezdett ráhangolódni lelkünk arra a tényre, hogy bizony vége a későn fekvés-későn kelés, az unalomig űzött szórakozás rendelt idejének, és a messzi távolban derengő téli szünetig legfeljebb az influenzaszezon hozott egy-egy nyúlfarknyi szabadságot, annak a szerencsés nebulónak, akit kiírt a körzeti orvos, hiszen akkor még az őszi szünet fogalma sem létezett és -politikai okokból- október 23., meg november 1. bizony munka- és tanítási napnak minősült. Azonban szeptember végén volt két esemény, amely kissé megtörte a diákok lelkét eluraló fásultságot. Az egyik az óra visszaállítása volt, mellyel egy órát nyertünk, így reggel tovább lehetett aludni (akkoriban nem nagyon találkoztam olyan emberrel, aki a nyári időszámítást részesítette volna előnyben). A másik esemény akkoriban egy drága kincsként évről-évre beiktatott tanítási szünet volt, szeptember 29-én, amikor is kivonultunk a természetbe és ott tanáraink felügyelete alatt különféle katonai jellegű gyakorlatokat végeztünk, vagy katonák és rendőrök által bemutatott harcászati bemutatókat nézhettünk. De miért volt ez a nap tanítási szünet? Ahogy a bevezető idézetből is kiderül, a szocialista állam idején 1948-tól rendelték el erre a napra A néphadsereg napját, később A fegyveres erők napját, végül A honvédelem napját. Ennek indoka, hogy 1848. szeptember 29-én zajlott le a szabadságharc első csatája, mely döntő hatással volt a további eseményekre. Nem tudni, belejátszott-e még ezen nap kiválasztásába az a tény, hogy szeptember 29. napja egyben Mihály nap is, ami a személyi kultuszokban bővelkedő Rákosi-korszak honvédelmi miniszterének, Farkas Mihálynak a neve napja is volt egyben. Az mindenesetre tény, hogy a rendszerváltást követően, a 82/1992. számú kormányrendelet értelmében 1992-től A magyar honvédelem napja május 21. Ennek kiválasztásában szintén egy 1848–49-ben lezajlott győztes csata játszott szerepet, Buda visszafoglalása, melyről egy korábbi blogbejegyzésben már megemlékeztünk.
Hogy a szocializmust felváltó köztársasági államforma a honvédelmi napot megváltoztatta ugyan, de tulajdonképpen ugyanazt a történelmi eseményt, vagyis az újonnan kinevezett időpont kiválasztásához az 1848–49-es szabadságharcot tekintette a honvédelem szempontjából etalonnak, azt hiszem alapot adhat a “rossz nyelveknek” arra, hogy a Tanú című film Bástya elvtársának ihletője, vagyis Farkas Mihály szerepet játszott abban, hogy a rendszerváltás előtt a pákozdi csata évfordulóján ünnepeltük a honvédelem napját. De történelmünk sötét napjai és az akkor regnáló személyek helyett tekintsünk inkább dicsőségesebb időkre és az abban tevékenykedő hősökre! Így a Pákozd-Sukoró mellett 1848. szeptember 29-én lezajlott csatára és annak hőseire! Mit kell tudnunk erről a csatáról? Urbán Aladár Pákozd. 1848. című könyvének előszavában a következőket olvashatjuk:

Magyar huszárok. In: Jókai Mór – Bródy Sándor – Rákosi Viktor (szerk.): Ezernyolczszáznegyvennyolcz. Az 1848/49-iki magyar szabadságharcz története képekben. Egykoru képek, okiratok, eredeti kézirások, ereklyék, nevezetes nyomtatványok, kiáltványok, művészi emlékek, Budapest, Révai, 1898. – Törzsgyűjtemény

Az 1848. évet „a népek tavaszának” is nevezi a történettudomány. 1848–49-ben forradalmi mozgalmak söpörtek végig Európán, ami a mai napig a kontinens legnagyobb forradalmi hullámának tekinthető. Az első forradalom még nem indította el a láncreakciót, ez Szicíliában zajlott le január 12-én. Február végétől, kora tavasszal azonban a forradalmak futótűzként terjedtek át egyik országról a másikra. Franciaországban megbukott a monarchia és köztársaság vette át a helyét. A nagyobb német és olasz államokban, a hagyományos rojalista jellegű kormányzatok rendre liberális alkotmányokat kényszerültek elfogadni. Ez az elementáris politikai viharként végigsöprő forradalmi hullám nem kerülte el a Habsburg Birodalmat sem. Számos pontján felkelések törtek ki az uralkodó ház ellen, ennek két leglényegesebb és a birodalom egységére nézve legveszélyesebb része a Habsburg-uralom alatt álló itáliai területeken az olasz-egység helyreállítása érdekében folytatott harcok és a magyarországi forradalom és szabadságharc voltak. Károly Albert szárd-piemonti király oly mértékben támogatta az itáliai forradalmi mozgalmakat, hogy nyílt háborút indított ezek megsegítésére. A soknemzetiségű Habsburg Birodalomban a polgári jellegű forradalmak nemcsak társadalmi problémát jelentettek a regnáló államhatalomnak, mint Franciaország, vagy a német fejedelemségek esetén. Hiszen itt a társadalmi berendezkedés átalakítására irányuló törekvések a nemzeti függetlenség eszméjével társultak. Ez a tarka nemzetiségi térképpel rendelkező birodalom létét veszélyeztette alapjaiban. A kétfrontos háború elhárítására az udvar cselhez folyamodott. Míg Itáliába hadsereget küldött az ottani felkelések fegyveres erővel történő leverése céljából, addig – hogy időt nyerjen – a Magyarországon lezajlott forradalom minden követelését teljesítette. Sajnos azt kell mondani, hogy e kétkulacsos politikát siker koronázta. 1848. július 25-én Custoza közelében a Joseph Wenzel Radetzky marsall vezette császári csapatok tönkreverték Károly Albert itáliai seregét. Ezután az udvar más hangnemben kezdte el a „magyar probléma” kezelését.

Jelasics bán. In: Jókai Mór – Bródy Sándor – Rákosi Viktor (szerk.): Ezernyolczszáznegyvennyolcz. Az 1848/49-iki magyar szabadságharcz története képekben. Egykoru képek, okiratok, eredeti kézirások, ereklyék, nevezetes nyomtatványok, kiáltványok, művészi emlékek, Budapest, Révai, 1898, 68. – Törzsgyűjtemény

Viszont nem volt a Habsburgok számára sem ennyire kerek a történet, hiszen Magyarországon az önálló közigazgatás megszervezése már olyan szintet ért el, hogy egy nyílt felszámolással, vagy egy direktben indított katonai támadással már egyszerűen nem mert az udvar próbálkozni. A V. Ferdinánd császár és magyar király ekkorra már szavatolta az új magyar alkotmányt és a Magyarországon tartózkodó császári haderő parancsnokává a Batthyány-kormány hadügyminiszterét, Mészáros Lázárt nevezte ki. Ráadásul a tisztek nagy része felesküdött a magyar alkotmányra is.
Miután az új magyar kormány kínosan ügyelt az uralkodóval való jó viszony fenntartására, az udvar nem számolhatott azzal, hogy a magyar államférfiak egy esetleges rossz húzást (például felségsértést) követnek el, ami okot adhatott volna egy direktben indított katonai akcióra. Ezért egy fondorlatosabb módszert találtak a fegyveres harcok kiprovokálására. Ez a módszer pedig az ekkor már elburjánzott magyarellenes mozgalmak felhasználása volt. A tavaszi forradalmak során a Magyar Királyság nemzetiségei (horvát, szerb, román) követeléseket fogalmaztak meg a Batthyány-kormánnyal szemben, de ezeket az – irreálisnak ítélt mivoltuk miatt – rendre visszautasította. A Habsburg-udvar nem habozott ezt kihasználni és már nyáron komoly pénzküldemények és fegyverszállítmányok érkeztek az akkori horvát bánhoz Josip Jelacsicshoz. Jelacsics a kezdetektől ellene volt a magyar forradalmi mozgalomnak és kimutatta császárhűségét. A Habsburg-udvar számára ez kapóra jött, hiszen egy katonailag képzett politikusról volt szó, aki alkalmasnak látszott egy Magyarország elleni katonai akció végrehajtására. Ezért a bécsi hadügyminiszter (a később a bécsi felkelők által agyonvert és lámpavasra felakasztott) Theodor Franz Baillet von Latour gróf kulcsszerepet szánt neki egy Magyarország elleni offenzívában. Bár a magyar kormány elérte az udvarnál Jelacsics menesztését, a bán mégis nyíltan készült egy országot megszálló katonai akcióra és augusztus 31-én el is foglalta Fiumét (ma Rijeka). Azonban a magyar kormány még ekkor is el akarta kerülni a nyílt fegyveres összecsapást és Batthyány Lajos miniszterelnök és Deák Ferenc igazságügy-miniszter augusztus végén Bécsbe utazott, de az uralkodó nem fogadta a küldöttséget. A helyzetet csak rontotta, hogy Jelacsicsot szeptember 4-én megerősítette báni méltóságában. Szeptember 11-én Batthyány lemondott, és ezen a napon Jelacsics mintegy harmincötezer fős sereggel átkelt a Dráván és elindult Buda irányába, hogy elfoglalja a fővárost.
Jelacsics átkelése után kiáltványt intézett a magyar néphez, melyben kinyilvánította, hogy a Habsburg-udvar nevében érkezett rendet tenni a lázadok és pártütők leverésével. Bár a bán kinyilvánította, hogy császári parancsra jár el, de az őt felkereső magyar tiszteknek ilyet felmutatni nem tudott. Miután a drávai magyar hadsereg két elődje is átszökött táborába, az újonnan kinevezett parancsnok, gróf Teleki Ádám és tisztjei nem tudták, mitévők legyenek. A magyar alkotmányra tettek esküt és a hazafias szellem vezérelte őket, de Jelacsics a császár kinevezett tisztje volt, akivel szembeszállni felségárulást jelentett. Ezért a magyar hadsereg nem vette fel a harcot, hanem visszavonult Székesfehérvár irányába. Ezért Teleki Ádámot felmentették hadsereg-parancsnoki beosztásából, és az időközben új kormányt alakított Batthyány Lajos javaslatára kinevezték a fővezérségre a nádori tisztet betöltő István főherceget. A nádornak volt egy sikertelen békítési kísérlete (Balatonszemesen lett volna egy tárgyalás), de ezen Jelacsics nem vett részt. Erre István főherceg is lemondott hivataláról. A magyar kormány közben megszervezte a mintegy tizenhatezer főre nőtt magyar haderőt, melynek parancsnoka Móga János lett. Móga a sereggel védelmi állást foglalt el a Velencei tó északi partjánál. Szeptember 28-án Batthyány Lajos részvételével összeült a magyar haditanács Sukorón a templomban. Itt heves vita alakult ki a háború vagy béke kérdésében, végül Móga úgy döntött, hogy ha Jelacsics megtámadja őket, akkor felveszi a harcot. Ez meg is történt.

Jelacsics seregével átkel a Dráván. In: Jókai Mór – Bródy Sándor – Rákosi Viktor (szerk.): Ezernyolczszáznegyvennyolcz. Az 1848/49-iki magyar szabadságharcz története képekben. Egykoru képek, okiratok, eredeti kézirások, ereklyék, nevezetes nyomtatványok, kiáltványok, művészi emlékek, Budapest, Révai, 1898, 94. – Törzsgyűjtemény

A támadó horvát sereg különféle harcértékű csapatokból tevődött össze. Alapját a horvát határőrvidék második vonalbeli zászlóaljai képezték, akikhez a félelmetes külsejű, vörösköpenyes, balkáni hosszúpuskával és handzsárral felszerelt szerezsánok és viszonylag alacsony harcértékű népfelkelők csatlakoztak. A támadó sereg mintegy 22 ezer sorkatonából és 15 ezer népfelkelőből állt össze 17 lovasszázad és 8 tüzérüteg által támogatva, vagyis létszáma több mint kétszerese volt a Pákozdnál mintegy 20 ezer főre duzzadt magyar seregének.
Alapvetően az egész csatára rányomta bélyegét az a furcsa helyzet, hogy lényegében korábban bajtársi viszonyban álló császári és királyi katonák harcoltak egymás ellen. A legfelsőbb császári hadvezetés egyáltalán nem adott ki egyértelmű parancsokat, ezzel lényegében megosztotta a hadsereget, hiszen lehetőséget teremtett a parancsok egyéni értelmezésére, így minden egyes katona saját lelkiismereti ügyévé tette annak eldöntését, hogy miként értelmezze az uralkodóra és a magyar alkotmányra tett esküjét.
A magyar csapatok felállásának alapkoncepciója az volt, hogy a Buda felé vezető utat elzárják. Joseph Kollmann császári és királyi százados irányította a hadműveleteket. Az Északra fekvő Pátkai-mocsár átjárhatatlan terepadottságaira támaszkodva felállított jobb szárnyon Joseph von Milpökh császári és királyi ezredes parancsnokolt mintegy 3500 katona és 8 ágyú felett (ide volt beosztva ezredesként a későbbi aradi vértanú, Kiss Ernő is). Középen Franz Holtsche császári és királyi vezérőrnagy 4500 katona és 8 ágyú felett rendelkezett. A bal, a Velencei-tóra támaszkodó szárny volt a legjobban sebezhető, ezért itt 8 ágyú mellett 8500 katona foglalt állást Répásy Mihály császári és királyi alezredes irányítása alatt. Egy esetleges ellenséges átkaroló hadművelet megakadályozására Perczel Mór négyezer főnyi különítményét a tó déli partján, Agárd mellett helyezték el. A császári sereg három oszlopban vonult fel a csatamezőre, a centrumot maga Jelacsics bán vezette. Haditerve az volt, hogy a magyar sereg jobb szárnyát felmorzsolva vagy a közép felé hátrálásra kényszerítse. Emellett egy centrum és bal szárny ellen indított frontális támadással a Velencei-tóba szorítja a magyar sereget és ezzel megsemmisíti. A horvát támadást Johann Kempen vezérőrnagy mintegy nyolcezer fővel kezdte meg a magyar jobb szárny ellen, reggel hat órakor. Bár a szembenálló magyar nemzetőrök a közelharcban, Guyon Richárd vezetésével derekasan helyt álltak, de végül kiszorították őket Pátkáról. Viszont a magyar jobb szárny ellen indított két horvát roham megakadt a magyarok ellenállásán. Miután a közvetlen támadás nem járt sikerrel, Kampen tábornok a jobb szárny átkarolásával próbálkozott, de a lovasberényi úton e célból előreküldött különítményét egy, a magyar középhadból küldött huszárszázad megállította.

Magyar honvédek. In: Barcy Zoltán – Somogyi Győző: A szabadságharc hadserege. 1848/49 katonai szervezete, egyenruhája és fegyverzete, Budapest, Corvina, 1986, 89. – Törzsgyűjtemény

A magyarok sziklaszilárd ellenállását látva Jelacsics déli tizenkét óra körül frontális támadást indított húszezer főnyi főerejével a magyar közép és bal szárny ellen, de az ismétlődő gyalogsági és lovassági rohamok minden alkalommal összeomlottak a magyar egységek gyilkos tüzében. A harcok hevességét jelzi, hogy a rohamok egyike során közvetlenül a bán mellől kilőtték az egyik segédtisztjét. Urbán Aladár egy részt vevő katona emlékeit idézi a csatának erről a szakaszáról:

Honvédtábor 1848-ban. In: Jókai Mór – Bródy Sándor – Rákosi Viktor (szerk.): Ezernyolczszáznegyvennyolcz. Az 1848/49-iki magyar szabadságharcz története képekben. Egykoru képek, okiratok, eredeti kézirások, ereklyék, nevezetes nyomtatványok, kiáltványok, művészi emlékek, Budapest, Révai, 1898. – Törzsgyűjtemény

A tüzérségi fogadtatás miatt közelharc nem tudott kialakulni és Jelacsics délután 2-3 körül felhagyott a támadással és elhagyva a csatateret visszavonult Székesfehérvár irányába. A bán háromnapi fegyverszünetet kért Mógától, amit a magyar parancsnok el is fogadott. A magyar sereg nem igazán tudta felmérni győzelmét, hiszen a csatatérről Martonvásárig vonult vissza. Jelacsics viszont erőltetett menetben, seregei jelentős részét hátrahagyva – Győr felé haladva – Bécsbe menekült. A csatából elkéső Karl Roth vezette horvát tartalék Dél felé vonult vissza, de a magyar seregek bekerítették őket és október 7-én, Ozoránál letetették velük a fegyvert.
A csata mérlegét Hermann Róbert hadtörténész a következőképpen határozza meg:

Ágyút irányzó tüzérek. In: Barcy Zoltán – Somogyi Győző: A szabadságharc hadserege. 1848/49 katonai szervezete, egyenruhája és fegyverzete. Budapest, Corvina, 1986, 144. – Törzsgyűjtemény

Köszönjük Somogyi Győző festőművész úrnak képei közlési engedélyét!

Felhasznált dokumentumok:

• Baltavári Tamás (rend.): A pákozdi csata. Animációs film
• Barcy Zoltán – Somogyi Győző: A szabadságharc hadserege. 1848/49 katonai szervezete, egyenruhája és fegyverzete, Budapest, Corvina, 1986.
• Bona László (szerk.): A szabadságharc katonai története. Pákozdtól Világosig, 1848-1849, Budapest, Zrínyi, 1998.
• Gracza György: Az 1848-1849-iki magyar szabadságharc története. II. kötet, Budapest, Lampel, 1895. 
• Hamvai-Kovács Gábor: „Reggel hat óra volt. Budavár minden ormán trikolór lobogott. OSZK blogbejegyzés. 2024.05.24.
• Herman Róbert: 1848–1849. A szabadságharc hadtörténete, Budapest, Korona, 2001.
• Herman Róbert (szerk.): 1848–1849. A szabadságharc és forradalom története, Budapest, Videopont, 1996. 
• Jókai Mór – Bródy Sándor – Rákosi Viktor (szerk.): Ezernyolczszáznegyvennyolcz. Az 1848/49-iki magyar szabadságharcz története képekben. Egykoru képek, okiratok, eredeti kézirások, ereklyék, nevezetes nyomtatványok, kiáltványok, művészi emlékek, Budapest, Révai, 1898.
• Somogyi Márton (rend.): 1848 Pákozd. Animációs film
• Urbán Aladár: Pákozd, 1848, Budapest, Móra, 1984.

Hamvai-Kovács Gábor
(Olvasószolgálati és Tájékoztatási Főosztály)

Mi történik, ha valaki három évtizeden át kutatja a magyar színház múltját az Országos Széchényi Könyvtár falai között? Megszületik egy olyan életút, ahol Az ember tragédiájától Clément Marot dietetikus tanácsain át Arany János „akadémiai reality show”-jáig minden belefér.

Kis Domokos Dániel, azaz Doma mesél gyerekkori előadásélményeiről, kutatói fordulópontjairól, a kulisszák mögötti történetekről és arról, mit jelent ma színháztörténeti kutatónak lenni a nemzeti könyvtárban.

Hallgasd a legújabb epizódot, és fedezd fel, hogyan találkozik múlt és jelen a Törzsgárda jegyében! Kis Domokos Dánielt Tóth Péter kérdezte. Solymosi Ákos segítette a csevej elkészültét.

Tartalom
02:27 A Széchényi-könyvtárba gyermeksége óta jár
05:53 Mérnökpálya helyett magyar–történelem szak
11:30 Kedve volt a színháztörténethez és A diótörőhöz
15:24 Színészek nyugdíjjogosultsága a nemzeti könyvtárból
19:30 Kodály és Bartók az első kutatási téma, most Wagneren ül Doma
25:40 A vidéki színházak és a fantasztikus vándortársulatok
34:00 Az újszerű színházak feszítik a határokat, de az emberi ízlés változatlan
38:45 Németh László drámái nem működnek a színpadon, ellentétben Molnár Ferencéivel
44:30 Miért ment társulatról társulatra Fedák Sári?
54:45 Szaniszló Zsigmond bujdosónaplója
58:45 Clément Marot, a dietetikus pestistanácsadó
1:03:21 Arany János és bizodalmas köre megváltja a történelemtudományt
1:06:48 Eötvös Loránd, a nyelvtudós fizikus és a hegymászós kaland
1:12:58 Keresztury Dezső a nemzeti könyvtárba menekült

A könyv- és történelemszeretők itthon és a világon egyaránt ismerik Apponyi Sándor, a tudós bibiofil, a nagylelkű mecénás, a múzeumalapító nevét, aki a nemzeti könyvtárra hagyta mintegy 15.000 dokumentumot tartalmazó teljes bibliotékáját. De a nagyközönség vajon tudja-e, mi mindent köszönhetünk ennek a jelentéktelennek tűnő, kedves öregúrnak? A gróf halálának 100. évfordulója alkalmából elindított Apponyi Sándor-emlékév című blogsorozatunk az ő munkásságának bemutatása révén a bibliofília és a régi könyvek különleges világába enged bepillantást.

Dézsi Lajos a lengyeli kastélyban tett egyik látogatását megörökítve a következőket írta Apponyi Sándor könyvtáráról, mintegy mellékesen megemlítve, hogy a magyar vonatkozású régi nyomtatványok mellett az őseire, családjára vonatkozó anyagokat is szorgalmasan gyűjtötte a gróf.

Az Apponyi Sándor emlékévhez kapcsolódó korábbi blogbejegyzésben már említésre került a gróf egyik őse, Apponyi Balázs. Jelen írás fókuszában Apponyi Sándor apai nagyanyja (Apponyi Józsefné Nogarola Teréz) családja részéről származó felmenője, Isotta Nogarola irodalmi tevékenysége áll.
A Nogarola-család Verona egyik leghíresebb és legrégebbi nemesi családja volt. Férfitagjai között számos diplomatával, államférfival és tudóssal is találkozhatunk, például Isotta fivére, Leonardo Nogarola apostoli protonotarius, teológus és filozófus vagy Ludovico Nogarola (1490–1558) humanista és diplomata. De a család nőtagjai is sikeresen hozzájárultak a Nogarola név öregbítéséhez és halhatatlanná tételéhez. Angela Nogarola (1380–1436) eclogáival és centóival, míg Zenevara (egyes szakirodalmakban Ginevra) humanista leveleivel szerzett magának hírnevet, Isottánál pedig látni fogjuk, hogy számos műfajban jeleskedett.

Isotta Nogarola képmása Jacobus Philippus de Bergamo híres nőket felsorakoztató művében. Jelzet: Inc. 159 – Régi Nyomtatványok Tára

Isotta Nogarola 1418-ban született Veronában Leonardo Nogarola és a Bianca Borromeo gyermekeként. Bianca – a kor szokásától eltérően – nagy gondot fordított lányai, Isotta és Zenevara taníttatására. Martino Rinozzi, a neves humanista Guarino da Verona egykori tanítványa, gondoskodott arról, hogy humanistához méltó képzésben részesüljenek a nővérek.
Isotta irodalmi fellépése az 1430-as évek közepére tehető. 1434 körül levelet írt Ermolao Barbarónak, akit ekkoriban neveztek ki apostoli protonotáriussá. Zenevara és Isotta nemcsak a környék nemességével, hanem neves humanistákkal (pl. Francesco Barbaro) is leveleztek. Érdemes megjegyezni, hogy 1438 után, miután férjhez ment, Zenevara felhagyott a humanista levelezéssel és ez egyben irodalmi működésének a végét is jelentette.
Az 1438-as pestis járvány elől Velencébe menekült a Nogarola-család, majd a Verona környékén dúló háború végét is itt várták ki, végül 1441-ben tértek csak haza. A velencei tartózkodás alatt Isotta a család egyik jó barátjával, a szintén veronai származású Damianus Burgusszal váltott leveleket. Burgus az egyik levelében mellékelt Isottának egy Brescia ostromáról szóló művet, aminek a javításával és átdolgozásával megbízták, és levelében arra kérte őt, hogy nézze át a már átdogozott verziót és írja meg véleményét. Ezután másik levelében ígéretet tett, hogy minden írását véleményezésre meg fogja küldeni neki. Ábel Jenő az Isottáról szóló értekezésében kettejük levelezése kapcsán arra hívta fel a figyelmet, hogy míg Burgus Isottához küldött levelei eredeti kéziratban maradtak ránk, addig Isotta levelei csak másolatban – viszont azok több kéziratban is –, amiből arra következtetett, hogy Isotta leveleit azok elküldése előtt lemásoltatta, hogy az utókor számára hirdessék humanista levélírói tehetségét. Ez is jól mutatja írói öntudatát, hiszen levelei sokkal inkább szóltak a kortárs humanistáknak és az utókornak, mint magának a címzetteknek.

Apponyi Sándor őseit felvonultató festmények között Isotta Nogarola festményével is találkozhatunk az OSZK-ban az Apponyi-terem falán – Régi Nyomtatványok Tára

Hazatérése után Isotta teológiai és filozófiai tanulmányokba kezdett. 1466-ban bekövetkezett haláláig ugyan nem hagyott fel a levélírással, de figyelme egyre inkább más műfajok felé fordult. A 1451-es esztendőben Ludovico Foscarini töltötte be a helytartói tisztséget Veronában, akit Isotta már hírből ismert, mint teológiai írót, így nem csodálkozhatunk azon, hogy sietett a férfit levélben felkeresni. Kettejük baráti levelezéséből született meg Isotta teológiai műve (De pari aut impari Evae atque Adae peccato praeclara inter ... Lodovicum Foscarenum... et Isotam Nogarolam...).

Isotta dialógusának 19. századi betűhív másolata. Jelzet: Quart. Lat. 2835 – Kézirattár

A dialógus kiindulópontját az adta, hogy az egyik találkozásuk alkalmával Szent Ágoston egyik mondására („peccaverunt impari sexu sed pari fastu”) terelődött a beszéd, miszerint különböző neműek vétkeztek, de gőgösségükre nézve hasonlóan. Egymásnak küldött levelekben fejtették ki álláspontjaikat ezzel kapcsolatban. Foscarini Éva bűnösségét hangsúlyozta, Ádám bűnének oka a nő, tehát a férfi nem önmagáért, hanem felesége kedvéért vétkezett. Ezzel szemben Isotta Éva védelmére kelt. Érvei szerint Isten teremtett ilyenné a nőt, és mivel a férfi oldal bordájából született, így értelemszerűen Ádámot teremtették a bölcsebbnek és állhatatosabbnak. Nem csoda, hogy Éva nem tudott ellenállni Lucifernek. Továbbá Éva csak saját magának ártott vétkével, szemben Ádám, akinek bűne miatt az egész emberiség kárhozott el. Isotta végül a levelek érvelő részeit összeválogatta, és dialógus formába öntötte, így keletkezett a De pari aut impari Evae atque Adae peccato... című műve. Ahogyan levelei, úgy teológiai műve sem jelent meg nyomtatásban, hanem kéziratban maradt fenn.

Paolo Borghese sorai Apponyi Sándorhoz Isotta művének előzéklevelén. Jelzet: Quart. Lat. 2835 – Kézirattár

A mű egyik kéziratát, egy a 19. században készült betűhív másolatot, az OSZK Kézirattárában őrizik. A pergamenkötésen a Corsini-család supralibrosa látható, maga a szöveg 8 levelet ölel fel. Ezt a kéziratot sógorától, Paolo Borghese hercegtől kapta ajándékba Apponyi Sándor, aki az előzéklevélre Petrarca 139. szonettjének utolsó versszakát és alá a következő ajánlást írta:

Isotta dialógusának címlapja. Jelzet: Ant. 3318 – Régi Nyomtatványok Tára

Isotta dialógusa szűk egy évszázad múltán, 1563-ban jelent meg nyomtatásban, a család egyik leszármazottjának, Francesco Nogarolának köszönhetően. Ugyanis abban az évben nevezték ki püspöké Bernando Navagero bíbornokot, és e jeles alakalomból Francesco Nogarola megjelentette Isotta dialógusát. Az általa szerkesztett verzióban (Isotae Nogarolae Veronensis dialogus, quo utrum Adam vel Eva magis peccaverit, ... continentur) már Leonardo, Isotta fivére védi Ádámot Foscarini helyett, és megjelenik egy új szereplő, a vitás felek között döntő békebíró Navagero. A kiadás végén Isotta Castel d’Azzanót dicsőítő elégiája is olvasható (Elegia de laudibus Cyanei ruris), melyet Ábel Jenő szerint szintén Francesco dolgozhatott át.

A könyv előtáblája. Jelzet: Ant. 3318 – Régi Nyomtatványok Tára

Isotta művének ezen példányához Apponyi Sándor a Syston Park Hall könyvtár árverésén jutott hozzá. Az árverést a londoni Sotheby, Wilkinson and Hodge aukciós ház bonyolította le 1884. december 12. és 19. között. Isotta dialógusa az 1396. tétel volt az árverési katalógusban, ami ugyan a kikiáltási árat nem tartalmazza, de egy rövid leírást a könyv külleméről igen: jó minőségű és igen ritka példány, bíbor színű maroquin kötésben és aranyozott, ami a Thouvenin könyvkötő család műhelyében készült. Az árverés következő tételét (Orationes duae, simulque pastorale carmen, quibus funera trium fratrum Nogarolarum, comitum Veronensium deflentur) is megvásárolta Apponyi. Ez a vörös maroquin kötéses Aldina a fentebb már emlegetett Francesco Nogarola fivéreinek, Lodovicónak és Alessandrónak a temetésén elhangzott beszédet, valamit Leonardo temetésére írt költeményt tartalmazza.

A Syston Park Hall könyvtár árverezésén vásárolt másik Nogarola vonatkozású nyomtatvány előtáblája, címlapja, és a benne található ex librisek. Jelzet: Ant. 3321 – Régi Nyomtatványok Tára

Apponyi Sándor ex librise mellett a korábbi tulajdonosé is látható mindkét kötet előtáblájának a tükrén. Sir John Thorold báró (1734–1815) kezdte el könyvtárát a családi címerrel és alatta olvasható Syston Park felirattal ellátni, ezt a szokást fia, Sir John Hayford Thorold báró (1773–1831) is megtartotta, azonban a saját szerzeményeit a családi ex libris mellett a neve kezdőbetűiből összeálló JHT monogramos ex librisszel is ellátta.

Apponyi Sándor ex librise, valamint Sir John Hayford Thorold báró ex librise

Végezetül még Isotta beszédeinek kell figyelmet szentelnünk. Ábel Jenő említi értekezésében, hogy Isotta 1450-ben Rómába utazott, ahol V. Miklós pápa előtt mondott beszédet. Arra vonatkozóan nincsenek források, hogy milyen alkalomból szónokolt, ahogy azt sem tudjuk, hogy mi volt a beszéde tárgya. Ábel szerint ez egy nyilvános pápai audiencián elmondott üdvözlő beszéd lehetett. Isotta következő üdvölő beszédét (Oratio generosae Isotae Nogarolis Veronensis ad reverendissimum dom. Hermolaum Barbarum praesulem Veronensem) 1543-ban küldte levélben Ermolao Barbarónak veronai püspökké való kinevezése alkalmából. A harmadik és egyben utolsó beszéde (Isotae Nogarolae in beati Hieronymi laudem oratio), aminek témája Szent Jeromos volt, Ábel szerint inkább egy rövid felolvasás lehetett, amit néhány polgár előtt tartott egy ismeretlen pap kérésének eleget téve.

Isotta Nogarola portréja az összes műveit tartalmazó munkában. Jelzet:  M 606.763/1-2=60 – Régi Nyomtatványok Tára

Fontos megjegyeznünk, hogy Apponyi Sándor nemcsak gyűjtötte a családi vonatkozású anyagokat, hanem az Isotta kéziratos hagyatékát Ábel Jenő segítségével közre is adta. Isotae Nogarolae Veronensis opera quae supersunt omnia címmel 1886-ban Bécsben és Budapesten jelent meg a két kötetet felölelő munka, amit apai nagyanyjának, Nogarola Teréznek ajánlott Apponyi Sándor. Isotta művei mellett Angela Nogarola verseit és leveleit, valamint Zenevara leveleit is közre adták, továbbá az appendixben olvasható néhány vers, amit Isottának vagy Zenevarának címeztek. Az előzéklevélen a következő bejegyzés olvasható: „1905 év január 19-ei a lengyeli kastély tető leégése alkalmával megntve [=megmentve] lett 2 kötet. Tviingey Vilmos”.

Ahogy fentebb olvashatták, Isottáról – nővérével ellentétben – nemcsak humanista levelei miatt emlékezett meg az utókor, hanem versei és beszédei miatt is. Ahogy Ábel Jenő megfogalmazta: „Társnői inkább csak puszta kedvtelésből és hiúságból vették kezökbe a tollat, és hátat fordítottak a tudományoknak, mihelyt férjhez mentek, míg Isotánál az irodalom nem sport hanem cultus dolga volt.”

Felhasznált irodalom:

• Ábel Jenő: Isota Nogarola, Budapest, MTA, 1885.
• Dézsi Lajos: Látogatás gróf Apponyi Sándornál. In: Magyar Bibliofil Szemle, 1. évf. 1. sz. (1924), 28–36.
• Ábel Jenő (szerk.): Isottae Nogarolae Veronensis opera quae supersunt omnia, Bécs – Budapest, Gerold-Kilian – Franklin Társulat, 1886.
• Lorenzo Carpanè: Nogarola Isotta. In: Dizionario Biografico degli Italiani. Vol. 78 (2013).

Csapó Fanni
(Régi Nyomtatványok Tára)

A sorozat további részei: Bevezető, 1. rész, 2. rész, 3. rész (1., 2., 3.), 4. rész; 5. rész (1., 2., 3.), 6. rész; 7. rész; 8. rész (1., 2., 3., 4.), 9. rész

Vas István portréja. A kép forrása: Fortepan / Hunyady József 106701 

Vas István Római pillanat című versét tízpontos találatnak érzem az apostolok lovára felkerekedők – vagyis a lábukat közlekedési eszközként használók – céltábláján, akik megszállottan képesek bejárni egy-egy történelmi-kulturális emlékektől hemzsegő várost/városrészt/települést. Ilyen budai városrész a Tabán is, ahol többek között a a Várkert rakpart 16. szám alatt található bérház, a „legkeskenyebb ház” is megtalálható.
Ennek túloldalán, a 17. szám alatt, egy a fővárosi díszes homlokzatú ház kapujánál egy márványtábla büszkén hirdeti minden járókelőnek hogy, „Ebben a házban élt és dolgozott Szántó Piroska Kossuth-díjas festőművésznő 1962–1998 és Vas István Kossuth-díjas költő 1962–1992.”

Szántó Piroska és Vas István emléktáblája a Budapest 1. ker. Várkert rakpart 17. szám alatti bérház bejáratánál. A szerző

A házaspár itteni életéről némi betekintést nyújt egy 1968-ban készült riportfilm, melyben a költő, Vas István ekképp fogalmaz:

Vas István válogatott versei, szerk. és vál.: Váradi Szabolcs, Budapest, Unikornis, 1999. – Törzsgyűjtemény

Vas István 1910. szeptember 24-én látta meg a napvilágot, Budapesten és itt is hunyt el 1991. december 16-án. Kétszeres Kossuth- (1962, 1985), háromszoros József Attila- (1951, 1956, 1961) és egyszeres Baumgarten-díjas (1948) költőnk, írónk, műfordítónk. Harmadik és legismertebb felesége Szántó Piroska festő, grafikus, író volt. Vas István jómódú zsidó családból származott, ősei között rabbik is voltak. Apja textilkereskedő, aki nem nézte jó szemmel fia irodalmi próbálkozásait, és hogy föllázadt a hagyományos családi élethivatással szemben, melyet túl anyagiasnak ítélt meg. Figyelemre méltó az a szerénység, amivel visszaemlékezik pályája kezdetére:

Úgy tűnik, az atyai szigor valamiképpen mégis hatott a lázadó ifjú életére, hiszen Budapesten, a Markó utcai Berzsenyi Gimnáziumban letett érettségi (1928) után beiratkozott a Bécsi Kereskedelmi Egyetemre. Ugyanakkor még abban az évben Kassák Lajos avantgárd lapjának, a Dokumentumnak a munkatársa lett. Korai írásai 1928-tól a Munkában, később a Kolozsvárott kiadott Korunkban jelentek meg. 1933-tól publikált a Nyugat, 1934-től a Válasz című lapban. 1935-ben feleségül vette Kassák Lajos nevelt lányát, a mozdulatművész Nagy Etelt. Ennek a házasságnak Nagy Etel korai, 1939-ben bekövetkezett halála vetett véget.
Vas István lokálpatrióta lelkületét egy szimbólumokkal telt versében a következőképpen fejezi ki:

Az 1930-as évek második felétől bontakozott ki Vas István nagyszabású műfordítói életműve. 1940-ben Villon Nagy testamentumát, Guilaume Apollinaire Válogatott verseit, 1943-ban a John Donne és a köré csoportosult költők Angol barokk líráját fordította le. 1942–43-ban kezdett első emlékiratába, a Nehéz szerelem című regényciklusának előzményébe, Elveszett otthonok címmel. A háború után, 1947-ben jelennek meg az 1939 és 1945 között írt versei a Kettős örvény című gyűjteményes kötetben.
A második világháború alatt több alkalommal is munkaszolgálatra hívták be, az ott elszenvedett embertelen körülmények nagyon megviselték, több öngyilkossági kísérletet is tett. Származása miatt a zsidóüldözések elől 1944–45-ben barátai, Ottlik Géza és Kutni Mária bújtatták őt. Ez utóbbival 1945-ben házasságot is kötött. Azonban ez a házassága sem volt túl hosszú életű, ugyanis 1951-ben elváltak egymástól.
1946-ban a Révai Kiadó lektora lett. Az 1947-ben tett római útjának „terméke” az 1948-ban megjelent Római pillanat. A Saint-Simon-emlékirat részleteivel 1948-ban megjelent II. Rákóczi Ferenc emlékiratait fordította és írt hozzá a bevezető tanulmányokat. Az „idők tengerének hullámai” okozta pusztítást és az ez által szült megpróbáltatásokat látva a következőképpen fogalmazta meg gondolatait a Történelem című versében:

Szántó Piroska és Vas István fényképe. A kép forrása: Fortepan / Hunyady József 106708

A kommunista diktatúra legdurvább időszakában, 1949 és 1953 között nem publikálhatott, ekkor műfordításaiból élt. 1951-ben vette feleségül Szántó Piroskát. Később több közös művük, ahogy ők fogalmazták „közös gyerekük” jelent meg. Ebből a legjelentősebb a Római rablás. Közös munkájuk nem volt egyszerű, erről a festőnő ekképp emlékezett meg:

Közös nyaralójuk a „szentendrei kert” a magyar irodalmi élet fontos színterévé vált.
Vas István 1956 és 1971 között az Európa Könyvkiadó lektoraként dolgozott. Klasszikus prózairodalmat, drámát és lírát fordított Shakespeare-től Whitmanig. Illés Endrével két drámát írt: Trisztán és Rendetlen bűnbánat címmel. Verssel ritkán szólalt meg, de megjelent kötetei annál jelentősebbek: Földalatti nap, 1965; Nem számít, 1969; Önarckép a hetvenes évekből, 1975.
Az avantgárdból kiinduló, de később azzal klasszicizáló szellemben szembeforduló, harmadik nyugatos költőnemzedék tagja, Radnóti Miklós barátja volt. Az önéletrajzi személyiségű lírát képviselte. Életrajzi regényciklusa (Nehéz szerelem, 1964; A félbeszakadt nyomozás, 1967; Miért vijjog a saskeselyű?, 1981) széppróza és dokumentum, esszé és fikciós próza egyben. Összefonódik benne a kortörténet, önéletrajz, irodalomtörténet és személyiségrajz. Mindez egy értelmiségi gondolkodó tolmácsolásában.

Vas István 2015-től a Digitális Irodalmi Akadémia posztumusz tagja. Befejezéseként hadd idézzem egy számomra nagyon megindító versét. Ebben egy rabbidinasztia leszármazottjától olvashatunk oly gondolatokat, melyeknél tökéletesebben nehéz megfogalmazni a krisztusi szeretet.

Felhasznált irodalom és dokumentumok:

• Filmhíradó. Látogatás Vas Istvánnál. (Róna Péter, Szikray Kornél). [1968].
• Péter László (főszerk.): Új magyar irodalmi lexikon, jav. bőv. kiad., Budapest, Akadémiai Kiadó, 2000.
• Sturm László: Vas István, Budapest, Magyar Művészeti Akadémia, 2017.
• Váradi Szabolcs (szerk. és. vál.): Vas István válogatott versei, Budapest, Unikornis, 1999.
  
  

Hamvai-Kovács Gábor
(Olvasószolgálati és Tájékoztatási Főosztály)

2025 nyarán lehetőségünk nyílt arra, amire ritkán adódik alkalom, egyhetes szakmai tanulmányúton vettünk részt a kínai Tiencsinben. A látogatás a Magyar Könyvtárosok Egyesülete (MKE) és a Debreceni Egyetem Konfuciusz Intézete közreműködésével valósult meg, kínai partnerünk pedig a Tiencsini Idegennyelvi Egyetem (Tianjin Foreign Studies University, TFSU) volt. Nemcsak egy földrajzilag távoli ország könyvtári rendszerébe nyerhettünk betekintést, hanem egy olyan kulturális közegbe is, ahol a könyvtárak kulcsszerepet játszanak a társadalom tanulási és tudásmegosztási folyamatainak alakításában.
Tiencsin, ez a közel 14 milliós metropolisz nemcsak a kínai könyvtári rendszer egyik fontos városa, hanem egyúttal történelmi értelemben is sajátos kapcsolódási pont Magyarország számára: a XX. század elején az Osztrák–Magyar Monarchiának is volt itt koncessziós területe. A korszakból származó építészeti emlékek (egykori konzulátus épülete, tiszti kaszinó stb.) pedig a mai napig felfedezhetők.
De hogyan működik egy egyetemi könyvtár Kínában? Miben mások a szolgáltatások, az olvasási kultúra, a digitális megoldások? Miként lehet hidat építeni Magyarország és Kína, azaz az európai és az ázsiai kultúra között? Erről szól ez a négyrészes blogbejegyzés-sorozatunk, amelyben először a Nankaji Egyetemi Könyvtárat (Nankai University Library) mutatjuk be. A következő részekben sorra veszünk további két nagy tiencsini egyetemi könyvtárat, valamint a Kínai Nemzeti Könyvtárat (National Library of China).

Csoportkép a magyar könyvtárosok delegációjáról. Fotó: Gerencsér Judit

A Nankaji Egyetemet 1919-ben alapították és ez Kína egyik legelismertebb kutatóegyeteme, amely kiemelkedő szerepet játszik a társadalomtudományok, a közgazdaságtan és a nemzetközi kapcsolatok területén. A többi képzés mellett ezen az egyetemen zajlik a tiencsini könyvtáros képzés is.

A Nankaji Egyetem campusa. Fotó: Szüts Etele

Az egyetem campusa magyar szemmel nézve szinte városméretű. A könyvtár modern, impozáns épületben kapott helyet, az egyetemi campus központi részén. Elhelyezkedése is jól mutatja: a tudás és a kutatás nemcsak szimbolikusan, de ténylegesen is központi szerepet tölt be az intézményi struktúrában. Az egyetemnek kb. 30-35 ezer hallgatója van. A nemzetközi felsőoktatási rangsorokban a 200–300. legjobb egyetem között tartják számon a világon, Ázsiában pedig a TOP100 egyetem közé tartozik.

A magyar delegációval betekintést nyertünk a könyvtár a szolgáltatási struktúrájába, a digitális tartalomszolgáltatásába, valamint a helyi olvasáskultúra és a tanulás támogatásának formáiba. A találkozók során körvonalazódott a kölcsönös szakmai érdeklődés, különös tekintettel a mesterséges intelligenciával (MI) kapcsolatos nemzetközi tapasztalatcserére, a könyvtári digitalizálásra, valamint a CELISR könyvtár- és információtudományi szakfolyóiratban történő kínai szakmai publikációk lehetőségére.

A hatalmas, többszintes olvasótermekben a csendes tanulás és a közösségi tanulóterek egyaránt helyet kapnak. Például a modern tanulási igényekhez igazodva a könyvtár zajszigetelt, egyéni használatra kialakított kabinokat (podokat) is biztosít, amelyek igénybe vehetők koncentrált munkavégzésre vagy online megbeszélések lebonyolítására. Ugyanakkor a diákok hatékony felkészülését csoportos tanulóterek is biztosítják annak érdekében, hogy azok, akik szeretnének együtt tanulni vagy segíteni, megtehessék.

A terekben lenyűgöző könyvtári célbútorzatot is láthattunk. A legrégibb dokumentumok bemutatása is impozáns a térben és méltó körülmények közt, kiemelt védelemmel ellátva történik. De érződik a hagyományok tisztelete a szélesebb olvasói közönség számára fenntartott, kényelmes és funkcionális, ugyanakkor tradicionális kínai bútorkészítési stílust és technikákat tükröző, igényes berendezésen is.

A polcokon a könyvek mellett szép kivitelű ismeretterjesztő táblákat találhatunk, melyekről megismerkedhetünk mind a kínai, mind az egyetemes szakirodalom nevesebb szerzőivel.

Ismeretterjesztő tábla. Fotó: Takácsné Bubnó Katalin

A személyzetet tekintve minimális számú könyvtárost láttunk az olvasói terekben, inkább az önkiszolgáló könyvtár koncepciója volt felfedezhető. Az eligazodást informatív feliratrendszer támogatja.
A tankönyvekből sok példány áll rendelkezésre a hallgatók számára, de elektronikusan is több adatbázis érhető el, ami segíti a tudományos kutatást és a hallgatók felkészülését.
A Nankaji Egyetem Könyvtárában nemcsak a terek modernek és funkcionálisak, hanem az adatkezelés is példaértékű. Egy hatalmas érintőképernyős irányítópulton valós időben nyomon követhető a látogatók száma, a könyvtári terek kihasználtsága, valamint a kölcsönzési statisztikák. A látogatók például azt is láthatják, melyik emeleten mennyi szabad ülőhely van, és az olvasótermek egyes részei mennyire telítettek. Az adatvizualizációk – kördiagramok, sávdiagramok, időbeli trendek – jól strukturáltak és könnyen értelmezhetők. A rendszer egyaránt szolgálja a látogatók tájékozódását és a könyvtári vezetés stratégiai döntéshozatalát, miközben segíti az erőforrások hatékony elosztását is.

A könyvtári látogatás egyik legérdekesebb állomása az egyetem saját papírrestauráló műhelye volt. A műhelyben lehetőségünk volt testközelből is megismerni azokat a tradicionális kínai technikákat, amelyekkel a sérült dokumentumokat helyreállítják. A restaurátorok nemcsak kézi munkával dolgoznak, hanem speciális gépeket is alkalmaznak a papírerősítés, tisztítás és újrahajtogatás során. Külön figyelmet fordítanak arra, hogy a régi kínai nyomtatványokat eredeti formájukban őrizzék meg, így a munka során például olyan természetes anyagokat használnak, mint a rizspapír és a növényi ragasztók. A műhely oktatási célokat is szolgál, a könyvtáros hallgatók itt sajátíthatják el a dokumentumvédelem és -restaurálás alapjait.

A kínai könyvtárakban tett látogatásunk első állomása, a Nankaji Egyetem Könyvtára lenyűgöző példája annak, hogyan lehet a hagyományos könyvtári funkciókat a digitális technológiákkal új szintre emelni. Az adatvezérelt működés, a valós idejű statisztikák és a felhasználóbarát megoldások jól illeszkednek egy olyan intézményhez, amely egyszerre szolgálja a hallgatókat, a kutatókat és a szélesebb közösséget. Utunk azonban itt nem ér véget – a következő részben a Tiencsini Egyetem Könyvtárát (Tianjin University Library) mutatjuk be, ahol újabb izgalmas megoldásokkal és inspiráló terekkel találkoztunk.

Szüts Etele, a Könyvtári Intézet igazgatója
Gerencsér Judit, az OSZK általános főigazgató-helyettese, az MKE elnöke
Takácsné Bubnó Katalin, a Könyvtártudományi Szakkönyvtár vezetője

Az 1867-es kiegyezést követően – látszólag paradox módon – a hazájától távol élő Kossuth Lajos kultusza nemhogy halványult volna, hanem intenzív módon erősödött. Magyarország polgárai civil szervezetek vagy egyesületek keretében, de akár önállóan is, szerették volna tiszteletüket leróni Kossuth előtt és jókívánságaikat eljuttatni hozzá. A kor szokásának megfelelően erre a legjobb alkalom a Lajos névnap volt, de egyre hangsúlyosabban fogalmazódott meg az az igény is, hogy születésnapján köszönthessék. Utóbbinak csak egy akadálya volt: senki sem tudta, hogy pontosan hol és mikor született Kossuth Lajos. Hamarosan szélesebb körben is ismertté vált, hogy maga az érintett sem tud erre pontos választ adni. Pesty Frigyes történész erre vonatkozó kérdésére Kossuth így válaszolt: „… Monokon 1802-ben születtem, de mely napon? – nem tudom.”

Kossuth Lajos arcképe 1867-ből. Jelzet: Arckép 1249 – Kézirattár

Pesty 1868-ban levélben kereste meg Kossuthot, megkérve arra, hogy pontosítsa születési dátumát, ugyanis Világtörténelmi napló tervezett címmel egy nagyszabású kronológiát készült összeállítani, amelyben az év 365 napjának mindegyikére a történelmi idők kezdetétől a jelenig rögzíteni kívánta a fontos eseményeket. A műfaj természetéből adódóan szerette volna Kossuth születési idejét is napra pontosan lejegyezni. 

Kossuth Pesty levelének végére – magának emlékeztetőül – ezt írta: „felelet: hogy Monokon 1802-ben születtem de mely napon? nem tudom.”
Így Pesty Frigyes kénytelen volt elfogadni a „szavazattöbbséget” és két év múlva A világtörténelem napjai címmel napvilágot látott kétkötetes munkájában szeptember 16-ikához illesztette be Kossuth születésnapját. Ugyanakkor a kronológia feszes és tömör felsorolási rendjétől eltérve, több mint két oldalon keresztül taglalta a Kossuth születési ideje és helye körül kialakult polémiát. Vázolta mindazokat az erőfeszítéseket, melyeket az adatok pontosítása érdekében tett.

Pesty Frigyes: A világtörténelem napjai … 1-2. köt. Pest, 1870. – Törzsgyűjtemény

Kossuth szülőháza Monokon. In: Vasárnapi Ujság, 14. évf. 47. sz. (1867. november 24.), 577. – Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása: Digitális Képarchívum

Néhány év múlva az új tállyai evangélikus lelkész, Hajász Pál hasonló kéréssel kereste meg Kossuthot.

A tállyai evangélikus templom. In: Vasárnapi Ujság, 39. évf. 38. sz. (1892. szeptember 18.), 644. – Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása: Digitális Képarchívum

Kossuth meglepő alapossággal válaszolt a tállyai lelkésznek. Írt származásáról, felmenőiről és arról a családi bibliáról is, amely bejegyzése az odaveszett egyházi anyakönyv mellett még tartalmazhatta a születési adatait.

Ugyanakkor Kossuth ebben a levélben fogalmazta meg születési adataira vonatkozóan az utókor által általánosan elfogadott változatot, amely bár egyértelműen nem rögzítette a dátumot, de „alkalmasint” kijelölt egy napot, amelyet a magyar közvélemény ma is Kossuth születésnapjaként tart számon.

Hajász Pál harmincnégy évig őrizte a Kossuthtól kapott levelet, majd 1908-ban úgy döntött, hogy a Nemzeti Múzeum levéltárának ajándékozza. Az eseményről a Pesti Napló tudósított:

Közmegegyezés szerint tehát Kossuth Lajos Monokon született, 1802. szeptember 19-én.

Elbe István
(Állománygyarapítási és - nyilvántartási Osztály)

A könyv- és történelemszeretők itthon és a világon egyaránt ismerik Apponyi Sándor, a tudós bibliofil, a nagylelkű mecénás, a múzeumalapító nevét, aki a nemzeti könyvtárra hagyta mintegy 15.000 dokumentumot tartalmazó teljes bibliotékáját. De a nagyközönség vajon tudja-e, mi mindent köszönhetünk ennek a jelentéktelennek tűnő, kedves öregúrnak? A gróf halálának 100. évfordulója alkalmából elindított Apponyi Sándor-emlékév című sorozatunk az ő munkásságának bemutatása révén a bibliofília és a régi könyvek különleges világába enged bepillantást.

Az Apponyi-könyvtár a budai Várban

Az OSZK budai Várba költözésének terve először az 1950-es években fogalmazódott meg:

Ezt követően megindult az építészeti tervezés, a műszaki, kiviteli tervek kidolgozása. Az Apponyi-könyvtár különleges, az 1925-ös törvényi rendeletnek megfelelő védelmet kapott. Tombor Tibor az alábbiak szerint foglalta össze az Apponyi-terem elhelyezésére vonatkozó tervek 1965-ben meglévő állapotát:

Tombor Tibor: A Nemzeti Könyvtár különgyűjteményei és kiállítási termei budavári új épületében. In: Az Országos Széchényi Könyvtár Évkönyve 1965–1966, Budapest, OSZK, 1967, 102. – Elektronikus Periodika Archívum

A tervek szerint az épület egészét tekintve a hatodik szinten, az Oroszlános udvarról érkezve az első emeleten kaptak helyet a különgyűjtemények és ezen a szinten kapott külön termet gróf Apponyi Sándor könyvtára is. Az alábbi képen már az 1985-ös műszaki tervrajz látható, amely gyakorlatilag megfelelt az átadás valódi képének.

Lőrinczi Edit: A Magyar Nemzeti Könyvtár tervezése. In: Magyar Építőipar, 34. évf. 10. sz. (1985), 593. – Törzsgyűjtemény

Az első műszaki tervek tehát 1961-ben készültek el, melyeket 1962-ben jóváhagyott az Építésügyi Minisztérium. Mintegy 25 év alatt valósult meg a teljes beruházás, a tervezéstől a kivitelezésig. Lőrinczi Edit belsőépítész, tervező, aki hosszú ideig – az 1960-as évek végétől – a felelős építész-tervezői munkakört is ellátta így foglalta össze az Apponyi-könyvtár költözésének kérdését egy visszaemlékező 1996-os tanulmányában:

A Középület-tervező Vállalat 1978-ban elkészítette a Budavári Palota módosított beruházási programjavaslatát, majd az építkezés elhúzódása miatt 1980-ban egy korszerűsített kiviteli tervdokumentációt készítettek, amelyben a tervezett költségvetés 693, 8 millió forint volt. E terveket újra felülvizsgálták és 50 millió forintos költségcsökkentést irányoztak elő. Ennek a költségcsökkentésnek a részeként a Corvina- és Apponyi-terem eredetileg tervezett fa álmennyezete helyett előregyártott gipszrabic álmennyezet beépítéséről döntöttek. Ebből következően pedig a mennyezet már nem tette lehetővé, hogy a korábbi hatkaros csillár, amely a Nemzeti Múzeum épületében az Apponyi-könyvtárt díszítette beépítésre kerülhessen.
Az alábbi fényképek az Történeti Fénykép- és Interjútárunkban találhatóak. Ezek 1983-ban készültek a könyvtár költöztetése előtt, hogy dokumentálják azt az állapotot, ami a Nemzeti Múzeum épületében volt található. A képeken a munkaállomások, illetve a tár akkori vezetője, dr. W. Salgó Ágnes is látható, aki a költözés lebonyolításában oroszlánrészt vállalt.

Noha a budai Várba költözés során egy külön termet biztosítottak az Apponyi-könyvtárnak, amelybe a katalógusszekrények nem kerültek már be, pénzügyi okok miatt sajnos a mennyezet olyan szerkezetet kapott, ahová a függő csillárok beépítése kivitelezhetetlen volt. Az alábbi képek egyikén a régi könyvtári csillárok egyik darabja, valamint a Régi és Ritka Nyomtatványok Tárának, illetve az Apponyi-terem belső terének kialakítása látható, a frissen beépített gipszrabic álmennyezettel.

A hosszas tervezés és a beruházás elhúzódása után végül éppen negyven éve, 1985 tavaszán nyithatta meg kapuit az Országos Széchényi Könyvtár a Vár F épületében. A korabeli építészeti szaksajtó a Magyar Építőipar 1985-ös évfolyamában több tanulmányt is közölt az épület műszaki kivitelezése, épületgépészete, szellőztető és légkondicionáló berendezései, az egész intézmény villamossági hálózata, berendezései, a korszakban újnak és modernnek, korszerűnek tekinthető könyvtár-technológiai megoldásai kapcsán. Mindezek mellett pedig természetesen nagy, országos kulturális esemény volt, hogy átadták a Nemzeti Könyvtár új épületét. Jól mutatja ezt az Új Tükör képes beszámolója is:

Nemzeti könyvtárunk új otthona. Képes összeállítás. Bence Pál felvételei. In: Új Tükör. Képes kulturális hetilap, 22. évf. 13. sz. (1985. március 31), 36–37. – Törzsgyűjtemény

Az OSZK Várba költözésével tehát az Apponyi-könyvtár történetének is új fejezete nyílt 1985-ben. Az értékes gyűjteményt létrehozó és az adományt tevő Apponyi Sándor akaratát teljesítve, a kor szocialista építészeti megoldásait felsorakoztató belsőépítészeti terek kialakítása mellett is az volt a szándék, hogy Apponyi Sándor muzeális értékű könyvtára, annak bútorzatával együtt megmaradjon, s így kaphatott végül külön termet. Az azóta eltelt negyven esztendő tovább írta az Apponyi-terem történetét is, hiszen a főúri könyvtár a maga enteriőrjével mindig is fontos reprezentatív helye volt a Nemzeti Könyvtárnak. Erről tanúskodnak az 1998-ban készült képek is, amikor a Corvina Alapítvány ülésének adott helyszínt a terem, ahol Habsburg Ottó és Kosáry Domokos is helyet foglalt, de számos olyan képet őriz Történeti Fénykép- és Interjútárunk, amelynek hátterét Apponyi Sándor könyvtára szolgáltatta, akár külföldi delegációk fogadásakor, akár a teremben rendezett kisebb kiállítások alkalmával.

Idén, 2025-ben az Apponyi Sándor-emlékév keretén belül tervezett külön tematikus sétákon tekinthetik meg az érdeklődők az Apponyi-könyvtárt, amely alapításától kezdve arra szolgált, hogy általa a magyar művelődés és kultúra is „világra szólóan” megmutassa magát.

Szakirodalom:

• Lőrinczi Edit: A Magyar Nemzeti Könyvtár tervezése. In: Magyar Építőipar, 34. évf. 10. sz. (1985), 592–600. 
• Lőrinczi Edit: Az új Nemzeti Könyvtár tervezésének története. In: Az Országos Széchényi Könyvtár épülete a Budavári Palotában. Az Országos Széchényi Könyvtár füzetei 9., Budapest, OSZK, 1996, 59–87.
• Tombor Tibor: A Nemzeti Könyvtár különgyűjteményei és kiállítási termei budavári új épületében. In: Az Országos Széchényi Könyvtár Évkönyve 1965–1966, Budapest, OSZK, 1967, 93–111.

Garadnai Erika
(Régi Nyomtatványok Tára)

A sorozat további részei: Bevezető, 1. rész, 2. rész, 3. rész (1., 2., 3.), 4. rész; 5. rész (1., 2., 3.), 6. rész; 7. rész, 8. rész (1., 2., 3., 4.), 9. rész (1.)

A Szlovák Nemzeti Könyvtár A könyvpiac történetéből az üzleti és személyes kapcsolatok kontextusában (Z dejín knižného trhu v kontexte obchodných i osobných vzťahov) címmel 2025. április 28–29-én Turócszentmártonban rendezte meg éves nemzetközi könyvtörténeti konferenciáját.
A konferencián könyvtárunk Régi Nyomtatványok Tárának két munkatársa, Kovács Eszter és Túri Klaudia is előadott. Túri Klaudia The Iconography of Time in Early Modern Book Culture (Az idő képi megjelenítése a kora újkori könyvkultúrában) című angol nyelvű előadásában az idő allegorikus ábrázolásmódjait vizsgálta. Kiemelten foglalkozott az időt megszemélyesítő két antik isten, Khronosz és Kairosz ikonográfiai átalakulásaival. Blogbejegyzésünkben az előadás szemelvényeiből olvashatnak.

A múló és a megragadandó idő

Amikor az idő ábrázolásával foglalkozunk, megkerülhetetlen a két ókori istennek, Khronosznak és Kairosznak az alakja. Az agg, szakállas Khronosz a folyamatosan múló időnek az ura, mely kiméletlenül minden létezőt felemészt. Kairosz ezzel szemben a pillanat istene: szárnyas, üstökös, tarkóján kopasz ifjú, aki a megragadható lehetőségek, a gyors döntések és a sorsfordító alkalmak megszemélyesítője. Ő arra figyelmeztet minket, hogy legyünk résen, és ragadjuk meg a kínálkozó lehetőségeket.
Az alábbiakban végigkövethetjük, hogyan lett a világot teremtő őserőből öreg, szakállas Időapó, és hogyan alakult át a pillanat szélsebes ifjú istene keréken vagy glóbuszon egyensúlyozó, tarkóján kopasz, homlokán fürtös női alakká.

Khronosz fejlődéstörténete

Khronosz az orfikus (az ókori Görögországban és Thrákiában az i. e. 6. századtól fellépő misztériumvallás) teremtésmítoszokban primordiális, azaz elsődleges istenség. Az egyik mítoszvariáns szerint az idők kezdetén ő teremtette meg a káoszt, az étert és a világtojást, mely minden eljövendőnek a csíráját tartalmazta. Khronosz alakját önmaga farkába harapó kígyóként (uroboroszként), vagy háromfejű (ember-, bika- és oroszlánfejű) kígyóként írták le. Hitvesével, Anankéval, körülfonta, majd szétválasztotta a világtojást: így született meg a rendezett világegyetem. Azóta is ketten mozgatják a kozmoszt, hajtva az ég forgását és az idő örökös múlását.
A reneszánsz mitográfusok szerint az uroborosz-forma az idő körforgására, a három fej pedig az idő hármasságára, a múltra, a jelenre és a jövőre utal. Ugyanakkor jelképezheti a test, a lélek és a szellem hármasságát is.

Az orfikus Khronosz késő reneszánsz ábrázolása: Khronosz ember-, vaddisznó-(!) és oroszlánfejű kígyóként és uroboroszként. Vincenzo Cartari: Le Imagini con la sposizione de i dei de gli antichi, Venezia, typ. Vincenzo Valgrisi, 1571. Jelzet: Ant. 4884 – Régi Nyomtatványok Tára

Már az ókorban Khronosz alakja összekapcsolódott a titánok egyikével, Kronosszal, akit Uránosz és Gaia gyermekeként, valamint Zeusz atyjaként ismerünk. Bár Khronosz és Kronosz neve között csupán egy „h” hangnyi eltérés van, nincs köztük etimológiai kapcsolat. Az ógörög „khrónosz” szó jelentése: idő, időtartam, időszak, míg „Krónosz” egy tulajdonnév. A késő antikvitásban viszont allegorikus átfedések jelentek meg, és Kronoszt az idővel azonosították, főként filozófiai és kozmológiai szövegekben.
A reneszánsz mitográfus, Vincenzo Cartari szerint Uránosz és Kronosz kapcsolata magában rejti az idő születésének történetét. Magyarázata a kor geocentrikus világképére épül, amely szerint a Föld az univerzum középpontja, körülötte pedig az Ég forog. „Amikor ugyanis kialakult a Föld, majd körülötte a gömbhéjas szerkezetű Ég, és az elkezdett forogni a Föld körül, az emberek az Ég mozgása szerint elkezdték mérni az idő múlását.” Ennek az alapvető összefüggésnek a mitológiai megnyilvánulása, hogy Kronosz – az Idő –, Uránosznak – az Égnek – a gyermeke.
A római mitológiában Kronosz párja Saturnus, akit ugyanúgy sarlót tartó öregemberként ábrázolták, mint Kronoszt. Így jött létre az az ikonográfiai hagyomány, amely Khronoszt, Kronoszt és Saturnust gyakorlatilag ugyanazon időistenséggé olvasztja. K(h)ronosz-Saturnus alakja a reneszánsz idején további attribútumokkal gazdagodott: ekkor kerültek mellé a homokóra és hátára a szárnyak. Ugyancsak Cartari magyarázata szerint egy pár leeresztett és egy pár kiterjesztett szárnnyal való ábrázolása mintegy figyelmeztetés az emberek számára. Arra tanít, hogy amikor állni látszik az idő, valójában akkor is múlik. Az időisten kezében a sarló pedig azt szimbolizálja, hogy az idő semminek sem kegyelmez, mindent lemetsz és felemészt.

Saturnus hat pár szárnnyal és sarlóval. Vincenzo Cartari: Le Imagini con la sposizione de i dei de gli antichi, Venezia, Vincenzo Valgrisi, 1571. Jelzet: Ant. 4884 – Régi Nyomtatványok Tára

Saturnus sarlója az ábrázolásokon néha kaszára cserélődött, így lett belőle a halált megtestesítő Kaszás társa is.

A hétbolygós rendszerben Saturnus kaszával mint a Bak és a Vízöntő zodiákus jegyek uralkodó bolygóistene. M. Elucidarius: Von allerhand geschöpffen Gottes, den Engeln, den Himmeln, Gestirn, Planeten ..., Frankfurt am Main, Christian Egenolff, 1584. Jelzet: Ant. 3883 (7) – Régi Nyomtatványok Tára

A kora újkorra e görög és latin istenalakok Tempusszá, azaz Idővé forrtak össze, akit az angolszász kultúrában Father Time néven ismertek. A korábban félelmetes, szikár, hatalmat gyakorló saturnikus Idő alakja fokozatosan szelídült, és a 19-20. századra már a kalendáriumokban is felbukkanó, joviális öregként, Időapóként jelent meg.

Khronosz figurája a megállíthatatlan, lineárisan múló időt képviseli, Kairosz viszont a kivételes pillanatot. Az egyszeri, vissza nem térő alkalom isteneként őt fiatal, szárnyas ifjúként ábrázolták, homlokába hulló hajfürttel, kopasz tarkóval és borotvával. Mindezek a pillanat múlékonyságát, élességét és megragadhatóságát jelképezik.
Poszeidipposz, az i. e. 3. században élt hellén költő epigrammájában, az i- e. 4. századi, Sziküónból származó szobrász, Lüszipposz által készített Kairosz-szobrot mutatja be. A párbeszédes vers Kairosznak a már fentebb felsorolt tulajdonságait eleveníti meg:

Kairosz. Vincenzo Cartari: Imagines deorum ..., Frankfurt, Bourgcat, 1687 – Törzsgyűjtemény

A görög Kairosz római párja Occasio, a szerencsés alkalom istennője, Fortunának, a szerencse istennőjének egyik aspektusa.

Bár Kairosz és Occasio alakjait tekinthetjük a szerencsés alkalmat megszemélyesítő, egymásnak megfeleltethető férfi-női istenpárnak, ennél többről van szó. A quattrocento az ifjú Kairosz alakját felhasználva, annak motívumait Fortuna figurájába oltotta, létrehozva így a szerencsés alkalmat megtestesítő Occasiót. Ez a keveredés különösen érdekessé tette az ábrázolásokat. Az Occasio-képeken gyakran megjelennek Fortuna jelképei, mint a szerencsekerék, a glóbusz, a vitorla vagy a bőségszaru. Occasio így hol a Kairosz alakjában, hol pedig a hozzá tartozó hajtinccsel és borotvával ábrázolt Fortuna istennőként jelenik meg. A néző számára ez a motívumkeveredés gyakran elbizonytalanító, mivel nem mindig tudja eldönteni, hogy férfi vagy női alakkal van-e dolga. Ez a sajátos attribútum- és alakkeveredés a reneszánsz Occasio-figurájának egyik meghatározó vonása.

Non bis! A kedvező pillanat nem adódik kétszer. Úgy ahogy nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba, az elszalasztott alkalom sem ismétlődik meg – figyelmeztetnek a nyomdászjelvényeken és a díszcímkereteken Occasio-figurái.
De!
Ez a felfogás akár meg is változhat. A múló és megragadandó idő megörökítésének több mint kétezer éves hagyománya a mai napig velünk él. De ahogy az ókori mítoszok alakjaiból egy szárnyas, joviális Időapó képe bontakozott ki a 20. századra, úgy a 21. század is átalakíthatja az időről alkotott képünket. A kvantummechanika és az általános relativitáselmélet tükrében egyre inkább az a kép rajzolódik ki, hogy az idő nem egy egy irányba haladó folyó, hanem egy komplex kvantumháló, amelyben a jövőbeli események is befolyásolhatják a múltat. Ez a fajta nem-linearitás teljes mértékben felborítja azt a hagyományos időfelfogást, amelyben a „non bis”, a kétszer meg nem ismétlődő pillanat elve a meghatározó. A kvantumháló gondolata rávilágít, hogy a múlt, a jelen és a jövő egy sokkal összetettebb, dinamikus struktúra részei, ami teljes egészében átírja az időről alkotott hagyományos elképzelésünket.
Mindennek tükrében vajon hogyan fog átalakulni az idő két arca? 

Túri Klaudia
(Régi Nyomtatványok Tára) 

A szerző köszönetét fejezi ki, hogy felhívta a figyelmét Elbéné Mester Magdolna a Kny.D 10.192 jelzetű műben, Varga Bernadett és Csapó Fanni az MHC 2.8111/1907 jelzetű műben, valamint Szovák Márton az Ant. 3883 (7) jelzetű műben található Khronosz-ábrázolásra.

A könyv- és történelemszeretők itthon és a világon egyaránt ismerik Apponyi Sándor, a tudós bibliofil, a nagylelkű mecénás, a múzeumalapító nevét, aki a nemzeti könyvtárra hagyta mintegy 15.000 dokumentumot tartalmazó teljes bibliotékáját. De a nagyközönség vajon tudja-e, mi mindent köszönhetünk ennek a jelentéktelennek tűnő, kedves öregúrnak? A gróf halálának 100. évfordulója alkalmából elindított Apponyi Sándor-emlékév című sorozatunk az ő munkásságának bemutatása révén a bibliofília és a régi könyvek különleges világába enged bepillantást.

Ebben az évben több fontos irodalmi- és történelmi évforduló között érdemes arról is megemlékezni, hogy az Apponyi Sándor által a Magyar Nemzeti Múzeum Országos Széchényi Könyvtárának száz éve, 1925-ben adományozott főúri magángyűjtemény – az OSZK egész gyűjteményével együtt – immáron negyven évvel ezelőtt költözött jelenlegi helyére, a Budai Vár F épületébe, és 1985 tavaszán (április 2-án) nyílt meg a nagyközönség, illetve a kutatók előtt.
Korábban is blogoltunk már az Apponyi-könyvtár költözéséről.
E kettős évforduló kapcsán azonban ismét felelevenítjük az eseményeket, s az általunk csak Apponyi-könyvtárként emlegetett hungarika-gyűjtemény már Apponyi Sándor életében történt fontosabb eseményei és a gróf halálát követő sorsa kerül bemutatásra. Tekintsünk most úgy a könyvtárra, mint egy képzeletbeli könyvre, amelybe időről-időre beleírták tulajdonosai a fontosabb „életeseményeket”, s apáról fiúra szállva ma is ott van a neki szánt könyvszekrény egyik polcán.

Az Apponyi-terem a lengyeli kastélyban

A lengyeli kastélyban 

Az Apponyi-könyvtár első helye a lengyeli kastélyban volt. A főúri könyvtár hagyományainak megfelelően Apponyi Sándor szívesen engedett betekintést különleges gyűjteményébe. Erről árulkodik az OSZK-ban található vendégkönyve, melyben számos korabeli híresség nevére bukkanhatunk. A könyvtár főúri használatához az is hozzátartozott, hogy a tudományok iránt érdeklődő külföldi látogatók számára reprezentálta a hazai művelődési viszonyokat. Erről adott hírt a Tolnavármegye 1903-as beszámolója is, miszerint egy japán egyetemi tanárt is szívélyesen fogadott könyvtárában Apponyi Sándor:

Külső helyszínen, az Iparművészeti Társulat 1882-ben rendezett könyvkiállításán több eredeti régi kötésben fennmaradt könyvritkaságát mutatta be: „így az 1490-ben Nürnbergben nyomtatott Missale Strigoniense (Hungarica 19. sz.) rézsarkos és kapcsos disznóbőrháttal fatáblába kötött remek példányát; Zsámboki 1566-os Plautus kiadását, egy 1568-ból való dús aranyozású barna bőrkötésben Patriae et amicis felirattal (Hungarica 396. sz.), egy fehér pergamenkötést a Buoncompagni, egy olasz maroquinbe kötött Elzevirt a Pecci címerrel” ellátott kötetet is láthattak az érdeklődők. (Pukánszkyné 1968: 164.)
Majd az 1896-os millenniumi ünnepég hatalmas rendezvénysorozatában, az ezeréves Magyarországot ünneplő Városligeti pavilonok között tekinthette meg – már valóban a nagyközönség – a gróf értékes gyűjteményének válogatott darabjait. A történelmi főcsoport épületegyütteseiben felépített tárlaton többek között Apponyi Sándor történelmi metszetei is láthatók voltak mind a román- mind a renaissance-épület földszintjén kialakított kiállítási terekben. Többek között alábbi számok alatt szerepeltek a kiállított darabok:

A gyűjteményt tehát előszeretettel mutatta be az érdeklődőknek, igyekezett ő maga is tudományos igénnyel vezetni könyveinek katalógusát.
Éppen ezért volt kritikus esemény, amikor 1905 januárjában tűzvész ütött ki a kastély tetőterében. A korabeli hetilap beszámolója plasztikusan ábrázolta az eseményeket:

Apponyi tehát már a kezdeteknél arra törekedett, hogy magángyűjteményét megossza az érdeklődőkkel. Kiállításon is szerepeltette néhány kiemelkedő kötetét, metszetei ékesítették a millenniumi történelmi tárlókat, s így a lengyeli Apponyi-könyvtár már az alapító életében sem csak a főúri reprezentációt szolgálta, hanem a gróf mecenatúrájába illesztve a könyvtár a köz- és a nemzet javát szolgálta a lengyeli kastélyba való költözés óta.

Könyvtár a könyvtárban

A gyűjteményét nagyon tudatosan egy egységként kezelő Apponyi Sándor éppen azért végrendelkezett úgy, hogy a Nemzeti Múzeum Országos Széchényi Könyvtárára hagyja életművét, hogy azt egyben tudhassa és az utókor számára is egységet képezve váljon a későbbi nemzedékek számára is elérhetővé, kutathatóvá. Így került halála után a lengyeli kastélyból – felesége rendelkezése szerint a bútorzattal együtt – először a Nemzeti Múzeum épületében elhelyezésre a felbecsülhetetlen hungarika-gyűjtemény.
A nagylelkű felajánlása azonban nagy kihívás elé állította az akkori könyvtári vezetést. Ennek legfőbb oka az volt, hogy a Nemzeti Könyvtár már a kezdetektől fogva – tehát Széchényi felajánlásától kezdve – „kereste helyét”. Először még maga az alapító Széchényi gondoskodott arról, hogy az első elhelyezés a pálos kolostorban legyen, 1803 és 1806 között kapott ott helyet a gyűjtemény, majd Temesvárra menekítették háborús veszély miatt, aztán pedig József nádor közbenjárására került át a könyvtár 1807 és 1817 között az Egyetem épületébe. Majd immáron önálló, saját épületet kapva 1817 és 1838 között a Batthyány-villába költöztették.

Az 1830-as évekre azonban a folyamatos gyarapodás és különböző főúri ajándékozások miatt ezt az épületet is kinőtte a gyűjtemény, valamint az 1838-as árvíz miatt állományvédelmi okok miatt ismét költözni kényszerült a megrongálódott villából. Így 1838 és 1846 között az akkor újonnan elkészült – ámbár más célokra tervezett – Ludoviceum épülete adott otthont a könyveknek. Végül 1846-ban érkezett el az idő, hogy a Nemzeti Könyvtár beköltözhetett az új palotába a Múzeum körúton. A Könyvtár a palota I. emeletén ugyanazt a 14 termet foglalta el, amelyekben egészen 1984-ig volt elhelyezve. A hely szűke, a gyűjtemény egyes részinek elhelyezése, az olvasók és kutatók megfelelő kiszolgálása azonban állandó kérdés volt.

A múzeumépület első emeletének alaprajza. A kép forrása: Berlász Jenő: Kísérletek a Könyvtár elhelyezésére a XIX. században. In: Az Országos Széchényi Könyvtár Évkönyve 1986–1990, 163. – Elektronikus Periodika Archívum

A két világháború közötti időszak különösen nehéz volt a gyűjtemény számára, annak ellenére, hogy olyan értő és tudós könyvtárosok és szakemberek bábáskodtak felette, mint Fitz József és Hóman Bálint, akit 1923 végén neveztek ki a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatójává. Gróf Apponyi Sándor halálának évében is Hóman volt az igazgató. A lengyeli hungarika-gyűjtemény költözését ő felügyelte. Már a 20. század elején felmerült a Széchényi Könyvtár külön, önálló épületbe való költöztetésének igénye és terve, ám mindezeket a hadi események háttérbe szorították, s az 1920-as években a helyhiánnyal küszködő könyvtári termeket átszervezéssel, illetve bizonyos gyűjteményi egységek leválasztásával próbálták növelni. Így 1924-től néprajzi tár, a természettudományi tárak, majd 1926-ban az OSZK részét képező Múzeumi Levéltár is más helyre költözött, s tulajdonképpen elsősorban ezek tették lehetővé, hogy Apponyi Sándor hungarika-gyűjteményét egyáltalán el tudják helyezni a Múzeum épületében.

1925-től tehát a Nemzeti Múzeum Országos Széchényi Könyvtár volt levéltári részlegének helyén őrizték az Apponyi-könyvtárt egészen a Várba való költözésig, tehát 1985-ig. Magát a lengyeli kastélyból származó bútorzatot 1929–30-ban építtették be a Nemzeti Múzeum épületébe. Mint az alábbi archív fotókon is látszik, ekkoriban indult meg a gyűjtemény könyvtári feldolgozása is. A becses könyvtárteremben helyet kaptak a katalógusszekrények, a könyvtári feldolgozó munkát, bibliográfiai kutatást végző kollégák munkaasztalai is, és a hungarika-gyűjtemény a Múzeum folyosóján is elhelyezésre került. (Tombor 1967: 102.)

Az immáron az OSZK gyűjteményét gazdagító, de mindig is külön entitásként működő Apponyi-könyvtár „élete” ezután is eseménydús és fordulatokban gazdag volt. Nem csak a hazai és nemzetközi tudományosságot szolgálta, hanem többek között fontos diplomáciai- és kultúrpolitikai események reprezentatív helyszíne volt politikai rendszereken átívelően 1925 és 1985 között is. Mindezek közül két fontosabb, fotóval is dokumentált esetet emelek ki.
Az alábbi képen az Apponyi-teremben Uuno Hannula (1891–1963) finn kultuszminiszter 1937-ben aláírja a magyar-finn kultúregyezményt, amely a két ország kulturális kapcsolatainak alapköve volt. Uuno Hannula mellett balra Ormi Talas finn követ és Hóman Bálint kultuszminiszter, bal szélen Szily Kálmán államtitkár.

Az Országos Széchényi Könyvtára, Apponyi-terem. Uuno Hannula finn kultuszminiszter aláírja a magyar-finn kultúregyezményt. Mellette balra Ormi Talas finn követ és Hóman Bálint kultuszminiszter, bal szélen Szily Kálmán államtitkár, 1937. A kép forrása: Fortepan / Bojár Sándor. Képszám: 177050

A másik, a magyar kultúrtörténetben egyedülállónak számító esemény, az Ómagyar Mária-siralmat tartalmazó Leuveni kódex 1982-es Magyarországra hozatala, illetve a kódex ünnepélyes és nyilvános átadásának eseménye, melynek szintén az Apponyi-terem adott helyszínt.

Szakirodalom:

• Berlász Jenő: Kísérletek a Könyvtár elhelyezésére a XIX. században. In: Az Országos Széchényi Könyvtár Évkönyve 1986–1990, 159–168.
• Haraszthy Gyula: Az Országos Széchényi Könyvtár elhelyezése 1919–1958. In: Az Országos Széchényi Könyvtár Évkönyve 1986–1990, Budapest, OSZK, 1994, 197–219.
• Pukánszkyné Kádár Jolán: Az Országos Széchényi Könyvtár Apponyi-gyűjteménye. In: Az Országos Széchényi Könyvtár évkönyve, 159–170.
• Rácz Ágnes, Szőts Zoltán Oszkár: A Széchényi Könyvtár útja az alapítástól a Budavári Palotáig. 1. rész. In: OSZK-blog, 2012. november 10.
• Rácz Ágnes, Szőts Zoltán Oszkár: A Széchényi Könyvtár útja az alapítástól a Budavári Palotáig. 2. rész. In: OSZK-blog, 2012. november 11.
• Tombor Tibor: A Nemzeti Könyvtár különgyűjteményei és kiállítási termei budavári új épületében. In: Az Országos Széchényi Könyvtár Évkönyve 1965/1966, Budapest, OSZK, 1967.

Garadnai Erika
(Régi Nyomtatványok Tára)

A sorozat további részei: Bevezető, 1. rész, 2. rész, 3. rész (1., 2., 3.), 4. rész; 5. rész (1., 2., 3.), 6. rész; 7. rész, 8. rész (1., 2., 3., 4.), 9. rész (2.)

A fametsző művész egy csiszolt fadúcra rajzol (illetve viszi át a rajzát), ezt követően a rajzolt vonalakat meghagyva késsel vagy vésővel kivájja a többi felületet. A kompozíció vonalai kiemelkednek, ezeket befestékezi, majd egy benedvesített papírlapot rápréselve, a festéket rányomja a papírra. A nyomat a dúc rajzolatának tükörképe lesz. Drahos István körte- és puszpángfa dúcokat metszett ki, Gotthárd Dénes pedig műasztalosként jól értett a faanyagok előkészítéséhez, ezért volt ideális választás Drahos részéről, hogy tőle rendelt minőségi fadúcokat. E vonatkozásban – ahogy már utaltam rá – Drahos több Gotthárdhoz írt levelét ismerjük, és bár a műasztalos válaszlevelei nem kerültek elő, a grafikus hozzá írt levelei önmagukban is fontos forrást jelentenek, melyek alapján betekintést nyerhetünk a megrendelések folyamatába, és Drahos aktuálisan készülő munkáiból is ízelítőt kaphatunk.
Drahos Gotthárdhoz írt leveleiből a legkorábbi 1948-ból maradt fenn. Ebben Drahos levelezőlap készítéséhez kért dúcokat, mint írja, a nagyobb dúcokat fel szokta aprózni a kisebb ex librisek számára, de levelezőlapokhoz megfelelő a nagyobb méret:

A rendelések gyakoriságát, kettejük kapcsolatának folytonosságát mutatja, hogy több későbbi levelében már részletes paraméterek megadása nélkül, konkrét pénzösszegért rendelt dúcokat. Ennek egy példája az 1955. január 12-én kelt levél, melyben Gotthárdot arra kérte, február közepéig 400 Ft értékben tartalékoljon a részére dúcot, melyet ő majd felaprít a szükséges méretű darabokra. 
Drahos, hogy munkáját folyamatosan végezhesse, időnként maga is ajánlott faanyagot, részt vett a megfelelő alapanyag felkutatásában, beszerzésében, Gotthárdhoz irányítva a feldolgozandó fát. Erről tanúskodik egy 1956-ban írott levele:

Drahos 1957 novemberében 500 Ft értékben tartott igényt körtefa dúcokra. Felhívta Gotthárd figyelmét arra, hogy a küldeményt körültekintően csomagolja. Tudvalevő, ha a dúc csak kicsit is megsérül, az a metszés és a nyomtatás minősége rovására mehet:

Drahos István levele Gotthárd Déneshez, Szentes, 1957. november 20.

Drahos fametszeteinek egy része illusztrációnak készült, 1958-ban Thomas Mann A törvény és Kemény Zsigmond Zord idő című regényét illusztrálta, melyek a Magyar Helikon kiadásában jelentek meg. A következő levél ezekre a munkáira, emellett a Gotthárd részére metszett két ex librisére és egy levélcímkére is utal – utóbbiakból a grafikusnak már nem volt példánya, emiatt kért belőlük nyomatot, vagy magukat a dúcokat:

Drahos újabb, 1958. március 31-i leveléből kiderül, hogy a kérésre Gotthárd elküldte két, a grafikus által neki metszett kisgrafikája dúcát (pontosan nem nevezi meg, melyik kettőt), ezekről Drahos így készíthetett néhány kézinyomatot. Az ex librisekre mind tartalmuknál, mind méretüknél fogva a sűrítés, lényegre törés jellemző, mely alkotásmód magasfokú technikai felkészültséget igényel. Ez egy fontos ismérve Drahos kisgrafikai munkásságának is; ezen túlmenően ex libriseinek titkát így fogalmazta meg Galambos Ferenc bibliográfus, ex libris gyűjtő, aki rá emlékezve 1968-ban katalógust állított össze a művész kisgrafikai munkásságáról:

A Gotthárd nevére szóló – Drahos által 1948-ben alkotott – ex librisekre és a levélcímkére (op. 3., 6., 7.) is jellemző a perszonifikáció, hiszen központi részüket képezik a tulajdonos foglalkozására, tevékenységére utaló szimbolikus elemek, ugyanakkor a művek a grafikusról is vallanak. Drahos többi kisgrafikájához hasonlóan a betű, a felirat ezeken is szervesen beépül a biztos vonalvezetésű kompozícióba. Az egyik ex librisen a hangsúlyos képi elemként szereplő GD monogram foglalkozási attribútumként gyaluval, az asztalosok egyik legfontosabb kéziszerszámával és – az ex librisek könyvvel összefüggő eredetére utalóan – könyvábrázolással egészül ki.

Drahos István ex librise Gotthárd Dénes részére (1948, op. 3). Jelzet: Exl.G/507 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Egy másik, szintén „Gotthárd Dénes könyve” feliratú kisgrafika címert idéző ábrázolásán díszes, barokkos keretben láthatók a megrendelőre utaló G és D kezdőbetűk, ezekből két, egymást keresztező kar nyúlik ki, melyek közül – a munkásság, illetve az értelmiség jelképeként – az egyik kalapácsot, a másik könyvet tart. A metszői stílusra a precizitás és az aprólékos kidolgozottság jellemző.

Drahos István ex librise Gotthárd Dénes részére (1948, op. 6). Jelzet: Exl.G/508 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Gotthárd részére levélcímkeként Drahos különleges, GD monogramos betűgrafikát készített. Ezen a vonalak kifejezőerejére építve a betűket – szimbolikus elemként – gyaluval, és a gyalulás során keletkező, feltekeredő forgácsokkal ábrázolja.

Drahos István levélcímkéje Gotthárd Dénes részére (1948, op. 7). Jelzet: Exl.G/509 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Drahos szinte állandóan metszett, 1960 márciusára már több mint 500 fametszetet készített. A dúcai kevés híján elfogytak, ezért kétségbeesetten fordult újra Gotthárdhoz, nehogy idő előtt kelljen abbahagynia a metszést, mielőtt a véső kihullik a kezéből. Arra az esetre, ha Gotthárdnak nem lenne fája, felajánlott neki egy 66 kilós és több kisebb vadkörtefarönköt, mely az otthonában volt, de sem ő, sem a szentesi asztalosüzem munkatársai nem értettek a feldolgozásához:

Drahos amiatt is panaszkodott, hogy a művészek támogatására és a képzőművészeti élet szervezésére 1952-ben megalakult Képzőművészeti Alaptól nem lehetett beszerezni fadúcot, mert alig mutatkozott kereslet iránta, és nem volt, aki vállalja az elkészítését. A Képzőművészeti Főiskolán Varga Nándor Lajos és Koffán Károly grafikusok távozása után szintén háttérbe szorult a fametszés, kevesen foglalkoztak csak vele. Drahos 1960. március 31-én kelt újabb levelében megemlít néhány grafikust (Fery Antal, Bordás Ferenc), akik akkoriban hazánkban rajta kívül még főként fametszőként tevékenykedtek. Ő maga leginkább külföldi megrendelésekre dolgozott:

Drahos István levele Gotthárd Déneshez, Szentes, 1960. március 31.

Külföldi kapcsolatai révén Drahos határainkon túlról is kapott dúcokat, melyek főként puszpángfából és időnként körtefából készültek. Egy 1962. január elején írt levele tanúsága szerint a nemrég beszerzett körtefa dúcoknál szüksége volt Gotthárd segítségére, mivel a nem megfelelő csiszolás miatt nem tudta használni őket. E levélben ismét utalt az 1960 márciusában már említett hatalmas körtefarönkre, mely azóta is feldolgozásra várt:

Ezzel az írással zárul Drahos István Gotthárd Déneshez intézett, kezembe került leveleinek a sora. Néhány évre rá, 1968-ban Drahos István elhunyt, kihullott a véső a kezéből. Gotthárd Dénes számára más művészek is készítettek fametszetű kisgrafikát (szignetet és ex librist), köztük Fery Antal, Varga Nándor Lajos és Patay Mihály. Utóbbi grafikus Gotthárd nevére szóló – alább látható – szimbolikus ex librisén a műasztalos áll a foglalkozását jelképező, felnagyított gyalun, a kezeit az ég felé tárja, felette fénysugarak közt megjelenő nyitott könyv, mely előtt a felirat: „Per laborem vir, homo per intellectum” [A munka által férfi, ember az értelem által]. Ez a jelmondat a bemutatott két életpálya summázataként, Gotthárd Dénes és Drahos István ars poeticájaként is felfogható.

Patay Mihály ex librise Gotthárd Dénes részére. Jelzet: Exl.G/510 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Drahos István grafikusművész tiszteletére 2013. július 31-én nyílt emlékszoba a szentesi Koszta József Múzeumban a Csallány Gábor Kiállítóhelyen. Gotthárd Dénes botanikusi életművét a Mátra Múzeum herbáriuma őrzi, jelen cikkel a fadúckészítő és ex libriseket rendelő műasztalosnak is emléket állítottam.

Irodalom:

• Bánkuti Károly: A Mátra Múzeum herbáriuma – A Gotthárd gyűjtemény I. In: Folia Historico Naturalia Musei Matraensis (A Mátra Múzeum Közleményei), 23. évf., 1998–1999, 103–141.
• Botanikai gyűjtemény. In: A Magyar Természettudományi Múzeum Mátra Múzeumának honlapja
• Drahos emlékszoba a ligetben. In: Szentesi Mozaik, 2013. 08. 01.
• Drahos István emlékszoba. In: NetMúzeum.HU – A Koszta József Múzeum digitális kiállítása
• Drahos István. In: Szentes helyismereti kézikönyve (tanulmányok). Szerk. Kis-Rácz Antalné, Labádi Lajos, Vörös Gabriella, Szentes, 2000.
• Fametszet. In: Művészettörténet a kezdetektől napjainkig, szerk.: Rencsényi Noémi 2002–2008.
• Fery Antal élete, munkássága, alkotásainak jegyzéke. Szerk. Fery Veronika, Miskolc, Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Múzeumi Igazgatóság, 2005.
• Fűköh Levente: A Mátra Múzeum természettudományi szerzeményezési stratégiája az elmúlt ötven évben (1966–2016). In: Annales Musei Historico-Naturalis Hungarici, Volume 108, Budapest, 2016, 107–126.
• Galambos Ferenc: Drahos István exlibris művész (1895–1968), Szentes, 1968.
• Kertész Dénes: Drahos szoba Szentesen. In: Kisgrafika Értesítő, 1970. április, 655–656.
• Rácz Mária: Drahos István. In: Kisgrafika, 2012/2. sz., 4–6.
• Rózsa Gábor: Kisgrafikai párbaj Drahos István és Nagy Árpád között (1956–1958). In: Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1991–1992., 1. kötet, Szeged, 1993, 331–343.
• Varga András: Gyűjtemény-alapítóink: Gotthárd Dénes. In: Folia historico-naturalia Musei Matraensis (A Mátra Múzeum Közleményei), 12. évf., 1987, 7–8.
• Varga Nándor Lajos kisgrafikai alkotásainak jegyzéke, Budapest, DATORG Nyomda, [1978], 3.

Vasné dr. Tóth Kornélia
(Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

A blogbejegyzésben a levelekből idézett szövegrészletek korabeli helyesírással szerepelnek.

Az összeállítás 1. része itt olvasható.