„A MÁV kérem, nem alkalmaz marhákat. Legfeljebb szállít!’

2025. július 14. 06:00 - nemzetikonyvtar

25 éve nyílt meg a Magyar Vasúttörténeti Park

A vasutas nap és a Magyar Vasúttörténeti Park megnyitásának 25. évfordulója alkalmából a témába vágó irodalmi művekből és filmművészeti alkotásokból szemezgetünk.

A vasutasok és vasútbarátok szívét egyaránt megdobogtató 424-es (Bivaly) gőzmozdony. A kép forrása: Fejes Antal/Magyar Vasúttörténeti Park

Nem szeretek utazni. Olyannyira, hogy az utóbbi időben inkább bosszúságot jelent számomra egy-egy többnapos útra való felkészülés, semmint örömöt. Ha tehetem, elutazásaimat mindig úgy rendezem, hogy egy napon belül otthonról induljak és haza érkezzem. Persze, családos ember lévén, ez nem csak rajtam áll, vagy bukik. Utazásfóbiám paradoxonjaként mégis lelkes rajongója vagyok azoknak a járműveknek, melyek időben és térben egyaránt hosszabb utakra szállítanak utasokat vagy árukat egyaránt. Vagyis, lelkes rajongója vagyok a vasútnak. Teljesen rabul tud ejteni a lakóhelyem közelében elhaladó, mindenféle típusú és ezerféle színben pompázó villany- (szakszerűen villamos-) és dízelmozdonyok által vontatott tartály-, konténer- vagy nyitott teherkocsik kígyózó sora vagy a kopott Gigantok, Werbeloknak felmatricázott Taurusok és Traxxok; a MÁV-flottához újonnan került Vectronok húzta gyorsvonatok pullmankocsijainak látványa. De egy valamirevaló erdei túrát sem tudok elképzelni anélkül, hogy a túraösvény ne keresztezzen egy keskeny nyomközű vasúti pályát, melynél meg kell várni a búgó hangú dízel, ideálisabb esetben csühögő-prüszkölő gőzös vontatta kisvonatot.
Alig több mint két évszázaddal ezelőtt vaspályákon prüszkölő gőzmasinák forradalmasították a közlekedést. 1814-ben Nagy-Britanniában George Stephenson a Rocket (Rakéta) nevű gőzmozdonnyal megteremtett egy olyan közlekedési eszközt, mely néhány évtizeddel korábban teljesen elképzelhetetlen volt az egész világ számára. Hiszen addig lovak vagy más igásállatok vontatta szekerek és evezős, vagy vitorlás hajók jelentették a közlekedési lehetőségeket, ha valaki nem akart az apostolok lován, vagyis gyalog közlekedni. Hamarosan vérerekként szelték át Európát és az egész világot a párhuzamosan lefektetett acéldorongok. 1846-ra ez a „huncutság” Magyarországot is elérte, ekkor nyílt meg az első vasútvonal Budapest és Vác között. Ahogy annak rendje és módja szerint illik, az „ördögi prüszkölő masinák” és az általuk vonatott „német faluk és istállók” még fejlődésnek is indultak. Ezzel együtt fejlődött az őket kiszolgáló infrastruktúra is, melynek eredményeként eljutottunk ahhoz az állapothoz, melyet Czére Béla A vasút története című művének előszavában a következőképpen fogalmaz meg:

„Számunkra a vasút már nem új technikai alkotás, noha éppen napjainkban újul meg és válik olyan közlekedési eszközzé, melyet a belátható jövőben sem nélkülözhetünk. Mindenesetre megszületésétől már elég távol vagyunk ahhoz, hogy jelentőségét helyesen értékelhessük. Nem túlzás, ha azt állítjuk, hogy kevés olyan találmányunk van, amely az emberi élet és a gépek igazi kapcsolatát, a társadalmi-gazdasági fejlődés és a technika kölcsönhatását jobban példázná, mint a vasút. Nem hiába nevezték sokan – írók, költők, történészek – a múlt évszázadot a vasút korszakának.”

Czére Béla: A vasút története, Budapest, Corvina, 1989. 7. – Törzsgyűjtemény

A MÁV V40-es sorozatú (Kandó) villamosmozdonya. A kép forrása: Wikipédia

Semmi sem fejezi ki jobban, hogy egy újonnan kialakult jelenség az emberek hétköznapi életének szerves részévé vált, mint amikor műalkotások témájaként is megjelenik. A vasutas nap alkalmából ezért könyvtári dokumentumokból, pontosabban szépirodalmi írásokból és filmművészeti alkotásokból szemezgetve mutatok be néhány példát.
Ismeretes, hogy Petőfi Sándort sem hagyta hidegen az újonnan megjelent közlekedési lehetőség. Nagy költőnk rövid és hányattatott életében még igencsak gyerekcipőben járt a vasút. Magyarországon 1846. július 15-én nyitották meg az első gőzmozdonyüzemű vasútvonalat, Pest és Vác között, majd a Pest–Szolnok vonalat egy évvel később, 1847. szeptember 1-én adták át. Ekkor hazánk összesen 243 kilométer hosszú vasúthálózattal rendelkezett (ez valamivel több, mint a Budapest–Gyula közötti távolság), ebből 180 kilométeren (nagyjából a Budapest–Miskolc távolságnak felel meg) folyt gőzvontatás. A többi vonalszakasz lóvasútüzemű volt. De ez a mai szemmel nézve kurta hálózat és az azon „robogó acélparipák húzta kocsikon” való utazás élménye is elég volt, hogy szikrává váljon 1847 decemberében, a „barátságos meleg szoba boldogságában” megírt Vasúton című vers születéséhez.

„Tenger kéj veszen körűl,
Közepében lelkem fürdik...
A madár röpűlt csak eddig,
Most az ember is röpűl!
[…]
S még mi egyre röpülünk,
Egy sziporkát sem fáradva;
Ez a gép tán egyenest a
Másvilágba megy velünk! –

Száz vasútat, ezeret!
Csináljatok, csináljatok!
Hadd fussák be a világot,
Mint a testet az erek.

Ezek a föld erei,
Bennök árad a müveltség,
Ezek által ömlenek szét
Az életnek nedvei.”

Petőfi Sándor: Vasúton. (Részletek). In: Petőfi Sándor összes költeményei, Budapest, Szépirodalmi, 1974. – Magyar Elektronikus Könyvtár

A vasúti lóvontatás a 19. század közepén még elég elterjedt volt. A kép forrása: Fejes Antal/Magyar Vasúttörténeti Park

A vers idézett sorait olvasva nem nehéz észrevenni az elragadtatott rajongást, amit ma egy átlagos halandó akkor érezne, ha egy űrutazáson vagy egy üvegfalú tengeralattjáróban eltöltött mélytengeri merülésen vehetne részt. Azonban Petőfi kortársai, sőt az utána következő generációk képviselői egyáltalán lelkesedtek egyöntetű örömmel a forradalmi közlekedési lehetőség életükbe való „betolakodása” miatt. Mikszáth Kálmán A túlvilági utas című novellája érzékletesen – és a szerzőre jellemző nem kis iróniával – ábrázolja egy újonnan létesített szárnyvonal körül lakók viselkedését, amikor ebben az áldásban részesültek:

„[…] az öreg Bécs fogta magát és közelebb jött.
Fölépítették a szárnyvasútat. A hegyeinket kettészelték, selyem rétjeinkre rárakták a vaspaszomántokat, hogy azon menjenek a kerekek.
[…]
Az egész vidék összejött arra a napra kíváncsian és kételkedve.
– Már csak megnézzük – mondták a parasztok –, ha igaz-e?
– Bolond beszéd! – kiáltozá Sóki Márton, a tiszlói csizmadia. – Semmi sem lesz belőle! Nem megy az, atyafiak, tíz lépést sem!
– Hát hová menne is ló nélkül? – Vélte Koczka Máté nevetve.
Kovács Gábor uram, az egyházfi, erőnek erejével a vonat elé akart feküdni, de nem engedték az őrök. »Pedig – jegyzé meg – ha nem használna, hát bizonyosan nem ártana.«
A vasúti bakterek nem győzték zsebre rakni a sok csúfolódást:
»Tegyék már fel kendtek a kantárt, mert kendtek fogják húzni ezt a német falut.«
(Falunak nézték a mieink az egymás végibe kapcsolt hosszú sor házikót.)
[…]
Egy fütty, s uramfia, a nagy szekérsor csakugyan megindult robajjal s hovatovább mindig gyorsabban, mint a kilőtt nyíl.
Kovács Gábor ájtatos keresztet vetett magára, és hüledezve hebegé:
– No ez nem istentől van, emberek! Ez az ördög munkája!
– Hiszi a piszi – felelte Tóth István. – Ló van abban, sógor, azt mondom én még most is.
– De hol? Hisz láttuk volna!
– Jaj, el van az ott, lelkem, bújtatva. Úgy lesz, hogy minden második házikóban két parádés paripa húzza az utána következő házikót.
Ez volt a legvalószínűbb, ez vált hitté; csak az ájtatosabbak és vakbuzgók vették istenkísértésnek és az ördög incselkedésének.”

Mikszáth Kálmán: A túlvilági utas. (Részletek). In: Varga Kálmán (szerk.): Új vidám könyv. Magyar klasszikus írók elbeszélései, Budapest, Móra, 1965, 39–40. – Törzsgyűjtemény. Online: Mikszáth Kálmán összes művei. Regények és nagyobb elbeszélések. IV. Rövid elbeszélések, Budapest, Arcanum, [1998]. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Vicinális döcög a Vasúttörténeti Parkban. A kép forrása: Fejes Antal/Magyar Vasúttörténeti Park

De hiába volt a „derék polgárok” ellenállása, a vasút, ha tetszik, ha nem, rohamos fejlődének indult. A fejlődő vasút természetesen a munkaerőpiacra is szívóerőt gyakorolt. Azonban nem lehetett ám akárki, tücski-hajcski emberből vasutas(!). A MÁV-nál és egyéb vasúttársaságoknál dolgozni rangot jelentett. Hogy rátermettségével megérdemelte-e ezt a rangot a következő bemutatott irodalmi mű főszereplője? Azt, kedves Olvasó, maga döntse el! A cikkem címét Hunyady Sándor Mit szállít a MÁV? című novellája ihlette, melynek cselekménye egy első osztályú vasúti kupéban zajlik, azon aktus keretében, mikor egy „skatulyából kihúzott” módon elegáns kalauz bejön jegyeket kezelni. Az öt utasból négy „rendben is van”, de az ötödik rettentően lekezelően viselkedik, amikor „az a bizonyos nyugodt magyar” kalauz mindenáron kéri, hogy mutassa fel a nehezen előkerülő szabadjegyét. Az arrogáns utas végül kínosan hosszas keresgélés után megtalálja a jegyet, de rettentő méltatlannak érzi, hogy így „vegzálták”. Hogy „megcsappant” tekintélyét helyreállítsa, megjegyzi útitársainak (hogy a kalauz is hallja): „Nem értem, ez a marha miért nem hitte el nekem, hogy szabadjegyem van?” A kalauzt ez nem hozta ki sodrából és csattanós válasza nem maradt hatás nélkül:

„[kalauz:] – A MÁV kérem, nem alkalmaz marhákat. Legföljebb szállít!
[…]
A kupéban csönd volt, a szivarozó utas elvigyorodott, a két diskuráló úr szemében látszott, hogy nagyon szeretnének nevetni. A goromba úr karját keresztbe fonva mellén, komoran ült a sarokban. Füle lassan pirosodni kezdett a belső haragtól és szégyentől. A falhoz kenték! Úgy elveszítette a csatáját, hogy jobban nem is lehet. A kalauz legyőzte, és íme, a pofákon látja, hogy a világ helyesel hozzá. Egy darabig ült, néma gyűlölettel nézte az útitársait. Talán szeretett volna belé is kötni valamelyikbe. Aztán kiment a peronra sétálni. Majd bejött, levette a hálóból a táskáját, és átköltözött köszönés nélkül a másik fülkébe.”

Hunyady Sándor: Mit szállít a MÁV? In: Varga Kálmán (szerk.): Új vidám könyv. Magyar klasszikus írók elbeszélései. Budapest, Móra, 1965. 396. – Törzsgyűjtemény. Online: Hunyady Sándor: Egy sötét királyi család, Budapest, Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2021. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Ha Magyarországon a vasút és a könyvtár kapcsolatáról beszélünk, akkor tízből kilenc embernek bizonyosan két könyvcím „ugrik be kapásból”. Két „oszlopos műről” van szó, melyek nem hiányozhatnak egyetlen vasútról szóló könyvtár polcairól sem. Bár az egyik, Rideg Sándor halhatatlan műve, az Indul a bakterház című regény inkább Mihályfy Sándor filmjeként létezik a köztudatban. A másik mű Moldova György Akit a mozdony füstje megcsapott... című riportkönyve.

„A MÁV kérem nem alkalmaz marhákat” erről a Széchényi-hegyi Gyermekvasút üzemeltetésével is gondoskodnak. A kép forrása: Wikipédia

1975 és 1977 között készült Moldova György riportkönyve, az Akit a mozdony füstje megcsapott, amely átfogó képet ad a Magyar Államvasutak belső életéről, működéséről és kitűnő szociográfiai tanulmány a vasúti dolgozók munkakörülményeiről és hétköznapjairól. Az első kiadás 1977-ben jelent meg a Szépirodalmi Könyvkiadónál. Ez a kiadás az egyetlen, melybe – Horváth Péter által készített – fotók is kerültek. A könyv már csak kuriozitása végett is nagy sikert aratott, de a vasútüzem kulisszatitkainak bemutatása mellett sokszor csípősen megfogalmazott rendszerkritikája miatt is az olvasók annak idején, kapkodták, mint a cukrot. A következő évben már meg is jelent a második kiadása, majd ezt követték az újabb kiadások 1979-ben, 1984-ben, 1995-ben és 2018-ban. Hangoskönyv-formátumban is létezik, ez a Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetsége kiadásában látott napvilágot, a felolvasó Galamb Zoltán. A könyv hat fejezetben ismerteti az egyes vasúti ágazatok működését, az elsőben Ferencváros rendező-pályaudvar dolgozói, a másodikban a mozdonyvezetők, a harmadikban a pályafenntartással kapcsolatos dolgozók és dolgok kerülnek terítékre. A negyedik fejezet címe a kortársak számára igencsak beszédes lehetett, hiszen sejtette, hogy tabutémát feszeget azzal, hogy Záhony – az ország kapuja titulust viseli. Az utolsó vonatok című ötödik fejezet nem túl vidám témát tár fel, de a hatodik fejezet, mely a vasúti rokkantak rehabilitációjával foglalkozik még lehangolóbb. Ennek ellenére alapvetően inkább egy kedélyes hangvételű riportkönyvről van szó, melyben nem egyszer a riportalanyok érdekes és lebilincselő visszaemlékezéseit, anekdotáit idézi a szerző. De a – korszakban merésznek számító – rendszerkritikus iróniával sem marad adós, hadd idézzek ebből egyet:

„Magyarországon jelenleg csak a Diósgyőri Lenin Kohászati Művekben gyártanak síneket; a MÁV-nak itt kell jelentkeznie igényeivel. Évenként hatvanhatezer tonna sínre volna szüksége, de a kohászat csak negyvenegyezer és fél tonnára kötött szerződést, és valószínűleg azt a mennyiséget sem szállítja le az év végéig. Az üzem termelése tíz százalékát adja a vasútnak, a többi kapacitást nyilván jobb vevők kötik le.
[…]
[a szerző a Kohászati Művekbe látogat]
– Maguk szerint milyen a sínek minősége?
– Kifogástalan – Vágja rá a kohómérnök – ha valami baj történik velük, annak csak egy oka lehet: a túlzott igénybevétel.
Az egyik pályafenntartási főnökségnél mutattak egy metszetet egy régi sínből, mely tavaly még be volt építve, több mint kilencven évig futottak rajta a vonatok, mégis csodálatos épségben maradt, csak a sínfej türemkedett ki néhány milliméternyire az egyik oldalon. Különösen akkor tudtam megbecsülni a resicai acél tartósságát, mikor melléje raktak egy másik metszetet a Kelenföldi pályaudvarról kiemelt diősgyőri sínből, mely alig két év alatt féloldalasra kopott, és használhatatlanná vált.”

Moldova György: Akit a mozdony füstje megcsapott… Szentendre, Urbis Könyvkiadó, 2018, 197-200. – Törzsgyűjtemény. Online: Moldova György: Akit a mozdony füstje megcsapott…, Budapest, Dunakanyar 2000, 1995. – Digitális Irodalmi Akadémia

A MÁV M 61-es pályaszámú (NOHAB) dízelmozdonya. A kép forrása: Fejes Antal/Magyar Vasúttörténeti Park

Ha az OSZK online katalógusában, a Nektárban a cím keresőmezőbe beírjuk az „Indul a bakterház” keresőkérdést, akkor számtalan kiadónál megjelent, összesen huszonkét különböző kiadása jelenik meg a műnek. Ebből az első 1943-ban, a legfrisseb 2021-ben látott napvilágot. A művet először a Népszava közölte le folytatásokban. 1979-ben a regény alapján azonos című film is készült Mihályfy Sándor rendezésében, melyet minden idők egyik legjobb magyar vígjátékaként tartanak számon. Az addigra már fogalommá vált című vidám történetet Tímár Péter 1993-ban színpadra is alkalmazta. Ennek sikerét jelzi, hogy azóta is népszerű a színházak repertoárján. A film jóvoltából az ott is elhangzó mondatok pedig szállóigévé váltak az idők folyamán. Ezekből néhány:

„Sanyiii! Sanyikám!!!”
„Ilyen rusnya teremtés még a kalendáriumban sincsen”
„Nem olyan családból származom én…”
„Tökéletesen boldog lettem vóna, ha a Jó Isten elfelejt parasztot teremteni”
„Most látom csak igazán, hogy milyen nehéz tisztességes úton meggazdagodni”
„Nem vót nekem semmi sürgős dolgom az életemben, mégis annyit futkorásztam, hogy netovább”
„Majd megeszik ezt a [földről felszedegetett] túrót a pesti úri népek”

Rideg Sándor művének főhősét, egy vásott, de mindig talpraesett kamaszt, Regős Bendegúzt anyja, nehéz anyagi helyzetükre hivatkozva, a munkaközvetítő szerepét felvállaló (Patás gúnynevet viselő) Toppancs Miska, csépai lókupec segítségével kiadja egy (Vecsés közelében lévő) mellékvonalon álló bakterházba, hogy tehénpásztorként szolgáljon. Az őt szolgálatba fogadó Szabó bakter ígér neki fűt-fát, meg hogy milyen úri dolga lesz ott. Azonban a bakter (Banyának csúfolt) anyósa (Horváth Teri) – aki megszokta korábbi életéből a szegénységet – rettentő kis porciókat mér ki neki kolbászból szalonnából ebédre és a vacsorának tálalt levesben is örülhet, ha szarvasbogarat talál, gomb és gatyamadzag helyett. A bakter ráadásul a tilosba küldi őt a teheneket legeltetni, amiért Bendegúznak állandóan az állatokat hajtva menekülnie kell az őt üldöző és megverni akaró parasztok elől. Azonban csínytevéseivel nem kevés borsot tör mind a Szabó bakter, mind a Banya orra alá, és sokszor megtalálja a módját, hogy jóllakjon. A történet csúcspontján – a szomszéd bakter, Koncz bácsi segítségével – Bendegúz megidézi a bakter halott feleségének szellemét, melytől a baktert kiveri a hideg veríték.
A filmben Bendegúzt egy árva gyerek játszotta el, akinek a kiválasztása sajátságos módon történt. A rendező elment egy gyermekotthonba, ahol az ott összegyűlt kis lakók közül úgy válogatott, hogy megmondta, aki őt fenékbe meri rúgni, az a gyerek játszhatja el Bendegúz szerepét. Ezt csak Olvasztó Imre merte megtenni, akit azóta is ezzel a szerepel azonosít a köztudat. Szabó bakter szerepére Mihályfy Bencze Ferencet hívta meg eredetileg, aki azonban betegsége miatt nem vállalta el, így Szabó bakter karaktere Koltai Róbert személyével vált eggyé a köztudatban.

Mihályfy Sándor: Indul a bakterház.a Rideg Sándor azonos című regényének filmváltozata, Mafilm DVD. Borítókép

Rényi Tamás filmje, a Hunnia Filmstúdióban 1962-ben készült Legenda a vonaton helyszíne szintén a vasút. A film főszereplőjét, Karlót egy legendás színész, Sinkovits Imre alakítja. Karló nemcsak jó szakember, de belevaló vagány is, aki mindig megoldotta szerelőbrigád munkája során kialakult bonyodalmakat. A történet elején egy zsúfolt vonatra a késve érkező – válogatottan jó színészek által játszott (Szirtes Ádám, Bánhidy László, Sztankay István, Máriás József, Kautzky József) – brigád tagjai ugrálnak fel a hátsó kocsi nyitott peronján keresztül, majd a vasúti utazás kerettörténetként szolgál. A brigádtagok, miután az egész vonaton végigmentek, nem találtak ülőhelyet sehol. Hogy magukon segítsenek – az utastársaik nagy érdeklődésétől kísérve – történeteket mesélnek Karlóról. Ezzel szép sorban ülőhelyet szorítanak nekik a korábban elutasítóan viselkedő utasok és a film végén kiderül, Karló is ott utazik köztük.

A 204-es gőzös nosztalgiavonattal érkezik. A kép forrása: Fejes Antal/Magyar Vasúttörténeti Park

A MÁV és a Közlekedési és Postaügyi Minisztérium Vasúti Főosztálya megbízásából a Közlekedési Dokumentációs Vállalat évtizedeken át készített vasutasoktató-anyagnak szánt kisfilmeket. Egy oktatófilm elkészítése nem mindig hálás feladat, még ha egy olyan sokoldalú és sokak számára érdekes munkafeladatokat rejtő ágazathoz is kötődnek, mint a vasút. Természetesen egy csak a „nyers” tényekre fókuszáló oktatófilm is lehet érdekes, mint például a 424-es gőzmozdonyt bemutató blogbejegyzésemben említett Gőzmozdony üzemben.
Azonban készültek szép számban olyan alkotások is, melyek túlléptek a fontos tudnivalók „száraz”, tárgyilagos bemutatásán. E kisfilmek közül napjainkban sok felkerült világhálóra. Így az olyan egyszerű „halandók” számára is elérhetők, akiket csak a laikus rajongás erejéig „csapott meg a mozdony füstje”. A MÁV oktatófilmjei közül személyes kedvenceim közé tartoznak Kováts Miklós üzemgazdász, dokumentumfilm-rendező alkotásai, melyek laikusok számára is élvezetes módon, egy szépíró megfilmesített novellájával vetekedő történeti keretbe ágyazva oktatják a vasutas szakma minden csínját-bínját. A sokszor ismert és népszerű színészek által is eljátszott történetek lebilincselő módon, tönkretett emberi életeket bemutató tragikus drámákon, vagy komikus szereplőkön és eseményeken keresztül hívják fel a figyelmet ara, hogy a vasút üzemeltetése során milyen leselkedő veszélyek fenyegethetik a vasutasokat, s ezeket miként lehet elkerülni. De természetesen a gazdaságos működés érdeke, illetve az utasok komfortos és biztonságos utazása, a szállíttató ügyfelek küldeményeinek épsége is több film témájául szolgált.
Ez utóbbi szemponttal foglalkozik az 1958-ban készült Különös küldemény című film, melyben a Kabos László által alakított vasúti hordár, Kelemen Péter rettentő hanyagul és hányavetin bánik a csomagokkal, elhagyja a fuvarleveleket, dobálja és dézsmálja az árut, őrült módon furikázik járgányával, minden törik, romlik a keze alatt. Ahogy a raktár bejáratánál kifüggesztett tábla is mutatja, a károkat jelölő görbe az egekbe szökik. Munkaidő alatt elszunyókálva azonban Kelemen rémálomba csöppen. Két óriási, életre kelt palack megragadja és egy raktárhelyiségbe hurcolja, ahol horrorfilmbe illő módon groteszk, vicsorgó arcvonásokkal életre kelt áruk – törött hangszerek, lyukas hordók, csorba bögrék, égő ládák és hasonlók – gyűlnek össze bíráskodni felette. Ennek eredményeként arra ítélik, hogy ládába zárva és vonatra rakva, a hatalmas anyagi károkat okozó gondatlan kezelést áruként élje át. Mikor felébred rémálmából, gondos munkaerővé válik, hogy kollégái á sem ismernek. Megfordítja a kárgörbét ábrázoló grafikont utalva jövőbeli munkamoráljára.
Számomra a legkedvesebb kisfilm az 1959-ben készült Szemed a pályán…, melynek címe a magyar mozdonyok vezetőállásán kifüggesztett „Szemed a pályán legyen!” feliratú táblácskára utal. Ezt a táblát láthatjuk a filmben – a vadregényes bükki tájon átfutó, 87-es vasútvonalon zakatoló – két gőzmozdonyon is. Az egyik egy harsány, élettel telt, utasokat szállító vegyesvonatot (személy és tehervonat egyben) továbbító 370-es, melyet egy hanyag, felelőtlen masiniszta kezel, akivel még fűtője (Siménfalvy Sándor) is hajba kap. Veszekedésük közben nem figyelik a pályát és kis híján elütik a pályamunkásokat is. Időközben, mintegy ellentétes pólusként, egy példaértékű mozdonyvezető (Mádi Szabó Gábor) egy 375-ös gőzös vontatta tehervonattal közeledik a másik irányból. A vezető folyamatosan figyeli a pályát, nem engedi ki menet közben a mozdonyhídra a fűtőt megjavítani egy meghibásodást, majd idejében fékez a pályára omlott kövek előtt. Nem így vezet a vegyesvonat mozdonyának személyzete, akik mulasztás okozta műszaki meghibásodást javítanak menet közben, s ez kis híján tragédiához vezet. Ugyanis buzgólkodásukban nem vesznek észre több tiltó jelzést sem, megállás és a szembe jövő tehervonat bevárása nélkül átmennek az állomáson. Csak a kocsifékező kalandfilmekbe illő bátor helytállása menti meg a helyzetet, aki a vonat tetején ugrálva bemászik az egyik kocsiba és meghúzza a vészféket (a két kalauz a poggyászkocsiban kártyázva szintén nem vett észre semmit). Így végül elkerülik az időközben lefékezett tehervonattal való ütközést, de a libát cipelő néni, aki az elhagyott Berekháza (a valóságban Szarvaskő) állomáson akart leszállni, inkább gyalog megy vissza, mert nincs többé bizalma a vegyesvonat mozdonyszemélyzetében.

A MÁV 1026 pályaszámú tehervonati mozdonya egy posta- és III. osztályú személykocsival. A kép forrása: Fejes Antal/Magyar Vasúttörténeti Park

Örökre eltiltva a címe annak az 1963-ban megfilmesített történetnek, melyben Bodor Ferenc (Molnár Tibor) mozdonyvezető egy 424-es gőzmozdony (Bivaly) húzta tehervonattal befut egy állomásra. A szomszéd vágányon várakozó 411-es (Truman) gőzmozdony vezetője (Basilides Zoltán) – sörözni menvén – gondatlanul otthagyja a tapasztalatlan fűtőjét, aki a szenet aprító kapájával hozzáér a villamos felső vezetékhez és szörnyethal. A vörös villámot ábrázoló figyelmeztető tábla sem volt kitéve a 411-es vezetőállásán. Bodor is csak akkor kezd kotorászni a tábla után, mikor odajön a forgalmista azt megnézni. A százezredik balesetmentes kilométerhez közeledő masiniszta, miután fűtőjét oktatta a helyes munkavégzésre, fegyelmi sérelmet elkövetve kiküldi a kazán mellett futó hídra menet közben megjavítani egy meghibásodást, ahonnét az leesik és ebbe belehal. A fűtőház vezetője (Mádi Szabó Gábor) ezért fél évig eltiltja Bodort a mozdonyvezetéstől, majd, amikor az visszatér, ügyesen átvészel egy kisebb balesetet (más által „úgy hagyott” vízdaruval ütközést). Végül ő is kimászik menet közben szerelni. Ez a művelet is balesettel végződik, Bodor leesik a mozdonyról, és maradandó szemideg-károsodást szenved. Ez magával vonja a mozdonyvezetéstől való (örök) eltiltását.
A kilencvennégyes tartálykocsi ennél is tragikusabb történet. A V40-es (Kandó) mozdony húzta tehervonat „árnyékában” két vasutas, Horváth Pál (Raksányi Gellért) és társa Balog (Lőte Attila) alkoholt lop egy szivárgó tartálykocsiból. Csak mikor elmennek, jelenik meg a képernyőn a tartályra festett halálfej, utalva rá, hogy mérgező faszeszt, vagyis metilalkoholt szállít a kocsi. A kocsirendező nem tartja nagy ügynek a tartályszivárgást, mondván „ugyan mi baj lehet belőle?” A film erre a kérdésre drámai módon válaszol. Balog a feleségével otthon iszogat a méregből, ebbe ő belevakul, az asszony pedig belehal. Balog apósát még idejében megmentik a rendőrök, hiszen csak a soron következő kártyapartin akart az ajándékba kapott italból fogyasztani barátaival. Azonban Horváth a demizsonnyi mérget eladja egy kocsmárosnak tömeges mérgezést előidézve ezzel.
Félig vicces, félig drámai történet keretében mutatja be a vasúti baleseteket a Csak egyszer az életben. A film elején vasutasok számára vetítenek egy oktatófilmet, melyben a Mádi Szabó Gábor alakította mozdonyvezető egy fékevesztett 375-ös gőzmozdony vontatta tehervonattal felfut egy csonkavágány földkúpjára, akkori pénzértéken mérve sok százezres kárt okozva. A Lőte Attila által alakított főszereplőt ez nem nagyon érdekli, mondván „nyolc éve vagyok vasutas, s soha nem volt még balesetem”. Mikor hazafelé tartanak a pályamunkásokat kis híján elütő vasúti hajtányon, társai saját baleseteik mesélésébe kezdenek, de ez főhősünket továbbra sem érdekli. „Az én váltómon akár csukott szemmel is átmehet a mozdonyvezető” – jegyzi meg. Azonban, amikor a normál nyomtávú vasutat keresztező kisvasútnak alávált az őrhelyére érkező és kellőképpen nem tájékoztatott ellenőr, akkor az egyik lehurrogott, ekkor balesetet szenvedett kolléga csípős riposztot ad neki: „és mire kinyitja a szemét, a MÁV-kórházban találja magát”.
E blogbejegyzés kereteibe ennyi vasúttal kapcsolatos irodalmi vagy filmművészeti alkotás ismertetése fért bele. De ha még szívesen olvasnának vasúttal kapcsolatos műveket, ajánlom figyelmükbe az Országos Széchényi Könyvtár polcain található műveket.

Füstfelhőben érkezik a Bivaly. A kép forrása: Fejes Antal/Magyar Vasúttörténeti Park

Köszönjük a Magyar Vasúttörténeti Parknak a képeik közlési engedélyét!

Hamvai-Kovács Gábor
(Olvasószolgálati és Tájékoztatási Főosztály)

Felhasznált dokumentumok:

Ábel Péter (főszerk.): Új filmlexikon. I. köt. A–K, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1971.
Csak egyszer az életben. Oktatófilm. Rend.: Kováts Miklós. Közlekedési Dokumentációs Vállalat, é. n.
Czére Béla: A vasút története, Budapest, Corvina, 1989.
Hamvai-Kovács Gábor: „Ha Magyarországon gőzmozdonyról beszélünk, akkor egyértelműen a 424-es sorozat a gőzmozdony … egy laikus számára nem is nagyon létezik más gőzmozdonytípus”. Száz éve indult első próbaútjára a legendás 424-es gőzmozdony Budapest és Vác között. In: OSZK-blog 2024. április 22.
Indul a bakterház. Játékfilm. Rend.: Mihályfy Sándor. MOKÉP, 1979.
A kilencvennégyes tartálykocsi. Oktatófilm. Rend.: Kováts Miklós. Közlekedési dokumentációs Vállalat, é. n.
Különös küldemény. Oktatófilm. Rend.: Kováts Miklós. Közlekedési Dokumentációs Vállalat. 1958.
Legenda a vonaton. Játékfilm. Rend. Rényi Tamás. Hunnia Filmstúdió, 1962.
Még Petőfi Sándort is megihlette az első magyar gőzös diadalútja. In: Múlt Kor. Történelmi magazin, 2022. július 15.
Moldova György: Akit a mozdony füstje megcsapott…, Budapest, Szépirodalmi, 1977
Moldova György: Akit a mozdony füstje megcsapott…, Budapest, Szépirodalmi, 1978.
Moldova György: Akit a mozdony füstje megcsapott…, Budapest, Dunakanyar 2000, 1995.
Moldova György: Akit a mozdony füstje megcsapott…, Szentendre, Urbis, 2018.
Örökre eltiltva. Oktatófilm. Rend.: Kováts Miklós. Közlekedési Dokumentációs Vállalat, 1963.
Petőfi Sándor: Petőfi Sándor összes költeményei, Budapest, Szépirodalmi, 1974.
Rideg Sándor: Indul a bakterház, Budapest, Móricz Zsigmond Könyvkiadó, 1943.
Rideg Sándor: Indul a bakterház. Kristóf rózsafái, Budapest, Szépirodalmi, 1964.
Szemed a pályán… Oktatófilm. Rend.: Kováts Miklós. Közlekedési Dokumentációs Vállalat, 1959.
Varga Kálmán (szerk.): Új vidám könyv. Magyar klasszikus írók elbeszélései, Budapest, Móra, 1965.

komment

Idősíkok találkozása az Apponyi-gyűjtemény egyik nyomtatványában

2025. július 10. 06:00 - nemzetikonyvtar

Apponyi Sándor-emlékév. 6. rész

A könyv- és történelemszeretők itthon és a világon egyaránt ismerik Apponyi Sándor, a tudós bibiofil, a nagylelkű mecénás, a múzeumalapító nevét, aki a nemzeti könyvtárra hagyta mintegy 15.000 dokumentumot tartalmazó teljes bibliotékáját. De a nagyközönség vajon tudja-e, mi mindent köszönhetünk ennek a jelentéktelennek tűnő, kedves öregúrnak? A gróf halálának 100. évfordulója alkalmából elindított Apponyi-emlékév című sorozatunk az ő munkásságának bemutatása révén a bibliofília és a régi könyvek különleges világába enged bepillantást.

Közhelynek számít, hogy a régi nyomtatványokon keresztül az elmúlt korok szerzői szólhatnak a ma emberéhez, vagyis a könyvek képesek az időn és téren átívelve közvetíteni érzéseket, gondolatokat, és ezzel hatást gyakorolnak a jelenre is. Ám a könyv nem csupán szellemi termékek médiuma, hanem kézzelfogható tárgy is, és mint ilyen, több idősíkot egyesíthet magában. Kiváló példája ennek az Apponyi Sándor gyűjteményében megtalálható Celio Calcagnini (1479–1541) ferrarai humanista műveit tartalmazó 1544-es nyomtatvány. A kötet belívei természetesen a kiadás korából, tehát a 16. század közepéről származnak. Feltűnő azonban a kötés rendkívül jó állapota. Ez nem is csoda, hiszen még egy kevésbé gyakorlott könyvtáros is könnyen megállapíthatja, hogy egy rendkívül új, legkésőbb a 20. század utolsó évtizedére tehető kötésről van szó.

Calcagnini, Celio: Opera aliquot: Caelii Calcagnini Ferrariensis, protonotarii Apostolici, opera aliqvot, Basileae [Basel]: per Hier. Frobenium et Nic. Episcopium, mense Martio M.D.XLIIII. [Mart. 1544.] Jelzet: App. H. 296 – Régi Nyomtatványok Tára

Calcagnini munkája tehát új kötést kapott, ami önmagában nem meglepő. A kötések a használat során idővel tönkremennek, így újra és újra szükséges a nyomtatványok újrakötése. Eddig ebben nincs semmi különös, maga Apponyi Sándor is sok esetben átköttette a gyűjteményébe tartozó elrongyolódott köteteit. Később az őrzésére hivatott intézmény, az Országos Széchényi Könyvtár restaurátorai is így cselekedtek.
Van azonban egy olyan érdekesség, amelyet érdemes kicsit részletesebben kifejteni. A könyvekkel behatóbban foglalkozó szakemberek számára alapvető ismeret, hogy a könyvek előzéklevelei a kötéshez tartoznak, vagyis átkötés esetén ezek a papírok jóval fiatalabbak, mint a belívek papírja, rendszerint magával a kötéssel egyidősek. Ez ugyan gyakori, de nem kizárólagos szabály. Az itt tárgyalt kiadvány erre kiváló példa, amit alább fogok bizonyítani.
A teljesen modern kötéshez ugyanis szemmel láthatóan régebbi, kékeszöld, tapinthatóan is merített papír kapcsolódik. Jóllehet korlátozott mértékben ma is készítenek kézzel merített papírokat, de ez a tény önmagában is felveti a gyanút, hogy nem a kötéssel egyidős a papír. Fény felé tartva pedig egyértelművé válik, hogy a kötésnél jóval régebbi, több mint száz évvel korábbi papírról beszélünk, a vízjel ugyanis segít az azonosításban.
A papírban két, közepes átnézetű vízjel rajzolódik ki. Az egyik egy összetett címervízjel. Fő motívumai koronás sas felül, alatta egy vár látható. A címer alatt verzál kettős kontúrú betűkből a GIOR. MAGNAN(I) töredékes névvízjel olvasható.

Az előzéklevél vízjele. Calcagnini, Celio: Opera aliquot. Caelii Calcagnini Ferrariensis, protonotarii Apostolici, opera aliqvot, Basileae [Basel]: per Hier. Frobenium et Nic. Episcopium, mense Martio M.D.XLIIII. [Mart. 1544.] Jelzet: App. H. 296 – Régi Nyomtatványok Tára

Az előzéklevél másik sarkában a feliratvízjel szintén kettős kontúrú verzál betűkből áll. A felirat: AL MASSO.

Mindezekből már be is tudjuk azonosítani a papír készítésének helyét és hellyel-közzel az idejét is. Könnyű dolgunk van, hiszen a papírkészítő vagy malomtulajdonos teljes nevével rendelkezünk.
A Magnani család eredetileg Liguriából származik, és 1705-ben költözött Toszkánába, amikor kapcsolatba kerültek a papírgyártással. Egy ideig a papírkészítéséről ismert Lucca városában éltek, majd Pesciában telepedtek le, ahol elindították vállalkozásukat.
A pesciai térségben akkoriban az Ansaldi családhoz kapcsolódó malmok működtek, de a 18. század második felére a monopóliumukat már a Magnani család fenyegette.
Maga Giorgio Magnani eredetileg papírkészítő mester volt, később pedig testvérével, Domenicóval megalapították valódi papírkészítő birodalmukat. 1783-ban jelentős összegeket fektettek be papírmalmok vásárlásába, felújításába és építésébe. Hamarosan Pescia térségének fejlődésében is kulcsszereplővé váltak.
Az 1813-as évben a Magnani testvérek („Fratelli Magnani”) már hét malmot működtettek: négyet Pesciában (Il Masso, S. Lorenzo, La Torre és Fabbrica Nuova) és hármat Vellanóban (Ponte a Gemolano, Pettorina és S. Giovanni). Ezekben rövid időn belül körülbelül 80 család dolgozott. Ebben az időszakban már 20 gyártókádjuk volt – a régió összes gyártókapacitásának a fele –, és gyakorlatilag monopolhelyzetbe kerültek, különösen a külkereskedelemben.
A családi vállalkozás a következő évtizedekben tovább virágzott. 1863-ra, a század közepére már 12 papírmalommal és 31 kézi gyártókáddal rendelkeztek. Ekkor a Magnani család már Európa egyik legnagyobb papírgyártó családja volt, termékeik nemzetközileg is ismertek voltak kiváló minőségük miatt. Az elosztás különböző európai fiókokból történt, és jelentős mennyiségű papírt exportáltak Brazíliába és Észak-Amerikába.
A cég leggyakoribb vízjele a Calcagnini-kötetben is látható címer, amely alatt Giorgio Magnani, Gio. Magnani vagy a GM monogram olvasható. Később más feliratok is kerültek a papírokra.
Az AL MASSO ismert márkanevük volt. Mindezekből egyértelműen arra lehet következtetni, hogy az előzéklevél merített papírja a pesciai Magnani-malmok valamelyikéből származik, vagyis a 19. századból. Elképzelhető, hogy a papír az előző kötéshez tartozott és újra felhasználták, vagy a restaurátorok felesleges papírt kértek a levéltárból és ezeket kapták.
Összefoglalva tehát a fentieket: ebben az esetben az Apponyi Sándor gyűjteményében található Calcagnini-kötet három különböző időszakból származó anyagból tevődik össze. Magát a művet a 16. század közepén merített papírra nyomtatták, jelenlegi kötését viszont a 20. században kapta a kötet, míg az előzéklevelei a 19. században készített papírból vannak.

Felhasznált irodalom:

Szebelédi Zsolt
(Régi Nyomtatványok Tára)

komment

Címkék: vízjel régi nyomtatványok tára szebelédi zsolt papírmalom előzéklevél apponyi sándor-emlékév celio calcagnini giorgio magnani domenico magnani

Dominus és Tyrannos

2025. július 08. 06:00 - nemzetikonyvtar

Symposium Peregrinum 2025 – konferenciabeszámoló

2025. június 10. és 13. között Tyranny as a political, historical, literary, philosophical and religious concept (A türannisz mint politikai, történeti, irodalmi, filozófiai és vallási koncepció) címmel a Messinai Egyetem és Siracusa városa rendezte meg a szicíliai Notóban és Siracusában a Symposium Peregrinum idei konferenciáját.

A Zsarnokölők (Harmodiosz és Arisztogeitón) szobra. Római másolat az athéni eredeti után. Nemzeti Régészeti Múzeum, Nápoly

A sok éve rendszeresen megrendezésre kerülő vándorkonferencia témái a klasszikus antikvitás vallástörténetének egy-egy az európai művelődést máig ható érvénnyel meghatározó kérdése köré épülnek fel, a helyszínt pedig olyan kisebb, ám kulturális értékekben gazdag városok biztosítják Olaszországon vagy Magyarországon, amelyek lehetővé teszik a résztvevők számára, hogy inspiráló környezetben, a nagyvárosokból elvonulva oszthassák meg egymással kutatási eredményeiket. A 2025-ös konferencia a zsarnokság tematikáját járta körbe több irányból. A zsarnok szó görög megfelelője a türannosz egyszerre egy speciális uralkodói cím, amelyet a görög történelem egyes korszakaiban hivatalosan is egyeduralkodók viseltek, és egyszerre megbélyegző jelző, amelyhez az önkényuralom és a fegyveres elnyomás képzete tapadt – eközben egyes türannoszok a művészetek és a kultúra támogatóiként szereztek hírnevet.
A konferencia helyszíne Szicília volt, és az egyik előadási helyszín Siracusa, az ókori Szürakuszai. Az ősi, görög gyarmatvárost szinte egész története során türannoszok irányították, akik egyszerre tették a nyugati mediterráneum gazdasági-kereskedelmi központjává és a klasszikus és hellenisztikus görög kultúra nagy jelentőségű központjává, és persze itt élt és halt meg a nagy tudós, Arkhimédész is.

Az Arethusa forrás Siracusában

Szicília keleti partvidékének városait 1693-ban súlyos földrengés sújtotta, amely a középkori épületek többségét a föld színével tette egyenlővé, így a város ma a spanyolos stílusú szicíliai barokk és az antik emlékek páratlan ötvözetét tárja a látogatók elé. Már az ókorban is csodaként tekintettek az Arethusa forrásra, amely néhány méternyire a tengertől édesvízzel tör fel, és ami ma a kevés európai hely egyike, ahol szabadon nő az egyiptomi papiruszsás.

A siracusai katedrális dór oszlopai

A város katedrálisa a Kre. e. VI. századi Athéné-templomba épült bele: a vaskos, dór oszlopok közé húzták fel a falakat a Kr. u. VII. században, így megőrizve az eredeti építmény szerkezetét. A katedrális őrzi Szürakuszai híres mártír védőszentjének, Szent Luciának az ereklyéit is

Symposium Peregrinum 2025. Konferencia a notói Seminario Vescovile épületében. Tóth Anna Judit előadása

A konferencián előadásom címe „Dominus and tyrannos” volt, témája pedig a kora-bizánci szerző, Ióannész Lüdosz zsarnokképe, ahogyan az a római állam hivatalairól szóló munkájában megjelenik. Lüdosz Iustinianus uralkodása alatt élt és magas rangú hivatalnokként dolgozott a fővárosban. Bár művében a császár lojális alattvalójának igyekszik mutatkozni – hiszen egzisztenciálisan teljesen a császári kegytől függött – mégis egyértelművé válik, hogy a köztársaságot tartotta kormányzati formaként a legtöbbre, bár az ő számára ez már nem a római köztársaságkor demokratikus elemeket tartalmazó államrendjét jelentette, hanem a kormányzati intézményeket, amelyeket mai szóval minisztériumnak neveznénk, kívánta volna szabadnak látni a császár a törvényeket is könnyedén felülíró túlhatalmától.

Tóth Anna Judit
(Régi Nyomtatványok Tára)

Kapcsolódó blogbejegyzésünk:

Történelemformáló jóslatok. Symposium Peregrinum 2024 – konferenciabeszámoló

komment

Címkék: köztársaság szicília arkhimédész siracusa régi nyomtatványok tára konferenciabeszámoló tóth anna judit konferenciaelőadás symposium peregrinum 2025 messinai egyetem arisztogeitón harmodiosz zsarnokölők szent lucia ióannész lüdosz iustinianus császár

Jezsuiták a Magyar Tudományos Akadémia és a Szent István Akadémia soraiban

2025. július 07. 06:00 - nemzetikonyvtar

Szerzetesek és az Akadémia

A Szerzetesek és az Akadémia című konferenciát, az MTA Könyvtörténeti Munkabizottság ülését 2025. május 27-én könyvtárunk Ciszterci Műemlékkönyvtárában rendezték meg. A szerzetesrendek által a magyar tudományos életben végzett munkát bemutató konferencia az alapításának kétszázadik évfordulóját ünneplő Magyar Tudományos Akadémia előtt tisztelgett.
A konferencián munkatársaink is előadtak. Az alábbiakban Klestenitz Tibor, a Lipták Dorottya Sajtótörténeti Kutatócsoport vezetője ismerteti Jezsuiták a Magyar Tudományos Akadémia és a Szent István Akadémia soraiban című előadásának témáját.

A 19. és 20. században a Jézus Társasága szerteágazó tevékenységet folyatott hazánkban, amihez szervesen hozzátartozott a tanítás és a tudományos munka. A jezsuita tudósok fő fórumát nem a Magyar Tudományos Akadémia, hanem a Szent István Akadémia jelentette, amelyet 1915-ben, Giesswein Sándor kezdeményezése nyomán hoztak létre a Szent István Társulat komoly hagyományokkal rendelkező Tudományos és Irodalmi Osztályából.
A jezsuiták részéről a közös pontot a két testületben Fényi Gyula személye jelentette, aki 1916-ban egyszerre lett az MTA levelező és a Szent István Akadémia rendes tagja. 1845-ben tekintélyes soproni polgárcsaládban született. 1864-ben lépett be a Jézus Társaságába, ahol mint minden rendtársa, hosszú képzési folyamaton ment keresztül. Ennek során tanárként dolgozott a rend kalocsai gimnáziumában, később pedig, teológiai tanulmányai mellett, matematikát és fizikát hallgatott az innsbrucki egyetemen. Tudományos karrierjének alakulásában az jelentette a döntő tényezőt, hogy Haynald Lajos kalocsai érsek a rendre bízta a kalocsai jezsuita gimnázium tetejére épített obszervatórium vezetését. Az első igazgató egy német jezsuita tudós, Karl Braun lett, aki a Nap kitöréseinek vizsgálatára specializálta a csillagvizsgálót. Fényi kezdetben Braun segédjeként dolgozott, majd 1885-ben kinevezték az obszervatórium élére. Ez a megbízás teremtette meg a számára a nyugodt kutatómunka feltételeit.

Fényi Gyula munka közben. A kép forrása: Fortepan / Jezsuita Levéltár. Képszám: 100223

Fényi sikerének titkát remek megfigyelőkészsége jelentette: nem elégedett meg pusztán a statisztikai számadatok rögzítésével, hanem többek között tanulmányozta a napkitörések alakváltozásait, a felszállás és az eloszlás sebességét, illetve a Nap hőmérsékleti viszonyaira is következtetett. 1885-től harminckét éven át, 1917-ig fáradhatatlan szorgalommal dolgozott, létrehozva a protuberanciákra vonatkozó leghosszabb homogén észlelési sorozatot. Eredményeit kilenc önálló füzetben tette közzé, valamint 130 folyóirat-közleményt is megjelentetett. Ezeknek különös vonzerőt kölcsönöztek a megfigyeléseiről saját kezűleg készített rajzok, amelyeket egyes angol középiskolai tankönyvszerzők is átvettek. Munkássága hamar elismerésre talált a nemzetközi tudományos közösségben: a sort 1902-ben az Accademia Pontificia dei Nuovi Lincei nyitotta meg, amely rendes tagjai közé fogadta.
Fényi tehát elsőrendű tudós volt, ám ezt a mindennapokban egyáltalán nem éreztette a jezsuita közösségben. Fiatalabb rendtársa szerint:

„Nagy volt szerénysége, szolgálatkészsége és igénytelensége. Semmiféle kiváltságot nem kívánt maga számára a szerzetesi életben, amelynek mindenkor épületes és példás kifejezője volt. Elöljáróinak nem egyszer kis mesterfogáshoz kellett folyamodni, hogy régi, kopott ruháját újjal kicserélhessék. Rendtársai iránt mindig szeretetteljes volt. Nagyon szerette a vidám társaságot és szellemes ötleteivel és humorával nem egyszer jó kedvre hangolta azt.”

Anghern Tivadar: Fényi Gyula SJ (1845–1927). In: Stella, 1928/1., 8. – Törzsgyűjtemény

Fényi 1927 decemberében, nyolcvankét esztendős korában hunyt el Kalocsán. Emléke azóta is eleven a tudományos közösségben és a hazai nyilvánosságban egyaránt. Megbecsültségének legjobb példája, hogy 1971-ben, a Nemzetközi Csillagászati Unió közgyűlésén egy holdkrátert neveztek el róla, illetve hogy a rendszerváltás után felépített miskolci Fényi Gyula Jezsuita Gimnázium kollégiumának tetején a Nap kutatására vállalkozó csillagvizsgálót hoztak létre, amely a mindennapi gyakorlatban is élővé teszi a névadó örökségét.

A jezsuiták budapesti temploma 1900-ban. A kép forrása: Fortepan / Budapest Főváros Levéltára / Klösz György fényképei. Képszám: 82521

A Szent István Akadémiának alapításakor, 1916-ban Fényi Gyulán kívül még négy jezsuita lett a tagja. Az I., teológiai osztályba került be az idősebb korosztályok képviselőjeként Tomcsányi Lajos, aki a budapesti rendház vezetője, valamint számos befolyásos katolikus politikus bizalmas tanácsadója volt. Szónokként, apologétaként és a közéleti viták résztvevőjeként egyaránt tekintélyt vívott ki magának, ám emellett tudományos életművet is létrehozott. A filozófiát, az ókortudományt, az egyháztörténetet és az egyházjogot egyaránt művelte, valamint szépirodalmi munkákat is írt. Saját kora leginkább jogtudósként értékelte.
Szintén a Szent István Akadémia I. osztályába került be a megválasztásakor harminchat esztendős Bangha Béla, aki komoly tudományos ambíciókkal rendelkezett, az innsbrucki egyetemen például, ahol teológiai tanulmányait végezte, felmerült annak a lehetősége, hogy rábízzák a szociológia kutatását. Erre azonban nem került sor, hiszen állandó létszámhiánnyal küszködő rendje nem nélkülözhette őt Magyarországon. A jórészt a pillanatnak szóló, az aktuális közéleti viták hevében születő publikációk mellett Bangha az idő próbáját kiállni alkalmas alapművek megalkotására is kísérletet tett. Fő vállalkozása a Katolikus Lexikon volt, amelynek négy kötete 1931 és 1933 között jelent meg. A lexikon XI. Piusz pápa tetszését is elnyerte, aki 1932 augusztusában apostoli áldását küldte a vállalkozás valamennyi résztvevőjének. A munka bő egy évtizedig látta el információkkal az érdeklődőket, mígnem – szovjetellenes megjegyzéseire hivatkozva – 1946-ban a tiltott könyvek jegyzékére került.
A Szent István Akadémia III. osztályába vették fel a sokoldalú érdeklődési körrel rendelkező Velics Lászlót, aki elsősorban művészettörténettel foglalkozott a kalkbsburgi gimnázium magyar nyelv- és művészettörténet-tanáraként. Abból a felismerésből kiindulva, hogy a művészetoktatás csak a szemléltetés révén lehet igazán hatékony, Velics gimnáziumi műgyűjteményt hozott létre, megreformálta tárgyának oktatásmódszertanát, továbbá maga is kutatásokba kezdett. 1902-től kezdve az osztrák, majd a magyar szemináriumokban és katolikus egyesületekben vándorelőadás-sorozatot indított az egyházi szépművészet témájában. Az volt a célja, hogy elmélyítse a klerikusok és a világi érdeklődők tudását, alkalmassá téve őket az egyház művészeti örökségének megfelelő gondozására.
A Szent István Akadémia IV., természettudományi osztályának tagja lett Fényi Gyula mellett Tóth Mike is, aki összesen 64 esztendőn keresztül működött tanárként, az idő legnagyobb részében a kalocsai gimnáziumban, természetrajzot és természettant oktatva. A hívek erkölcsi nemesítésére szépirodalmi munkákat írt, valamint szerkesztette a Jézus Szentséges Szívének Hírnöke című folyóiratot, illetve az általa alapított, a Mária-tisztelet előmozdítására szolgáló Szűz Mária Virágos Kertje című orgánumot. A gimnáziumban diákjainak fizikai, gyakorlati képzésével is foglalkozott, megalakította a diáktűzoltóságot, melynek hosszabb ideig vezetője volt. A fényképezés szintén érdekelte, gyakran a saját felvételeivel illusztrálta tanulmányait és könyveit. A témáról írt, A fényképészet titkai. Műkedvelők és szakférfiak számára című, 1875-ben kiadott műve pedig az elsőnek számít a magyar szakirodalomban. Fő szakterülete az ásványtan volt: 1882-ben jelent meg a Magyarország ásványai című műve, amelyet jó két évtizedes kutatómunka előzött meg. Legfontosabb gyakorlati eredménye a kalocsai gimnázium ásványtárának összeállítása volt 1906 és 1908 között, a tárlókat saját rajzai, méretezései alapján készítették. A munka során kiemelten figyelembe vette a korabeli oktatás támasztotta gyakorlati igényeket. A vállalkozás szakmai körökben osztatlan elismerést aratott, és az ásványgyűjtemény, amely jelenleg a kalocsai Viski Károly Múzeum része, ma is megtekinthető.

A kalocsai jezsuita gimnázium diáktűzoltói 1912-ben. A kép forrása: Fortepan / Jezsuita Levéltár. Képszám: 100409

Az első jezsuita nemzedéket a Szent István Akadémia soraiban még négy további személy követte az 1930-as, 1940-es években. Az első Anghern Tivadar volt, aki 1933-ban nyert felvételt a tudományos testületbe. A svájci születésű tudós eredetileg Fényi Gyula segédjeként kezdett el dolgozni a kalocsai csillagvizsgálóban, majd Fényi visszavonulása után, 1913-ban átvette az intézmény igazgatását. Még elődjének asszisztenseként méréseket hajtott végre a Nap összsugárzásának meghatározására, és eredményei a korszakban a legpontosabbak közé számítottak.
Jánosi Józsefet 1935-ben választottak taggá, aki a Filozófiai megismerésünk határainak kérdése címmel tartotta meg székfoglaló előadását. Jánosi harminchét éves korától fogva oktatott a budapesti tudományegyetemen, ahol logikát és metafizikát adott elő, 1942-ben pedig a dogmatika professzorává nevezték ki. Emellett a rend szegedi főiskoláján szintén oktatott 1945–1949 között. Jelentős közéleti szerepet játszott, ő vezette a zsidónak minősített katolikusok érdekeit képviselő Szent Kereszt Egyesületet, a vészkorszak idején tevékeny részt vállalt az embermentésben. A második világháború után neve felbukkant az esztergomi érseki szék esélyesei között, a koalíciós években pedig támogatta a Demokrata Néppárt politikáját, majd ennek ellehetetlenülése után emigrációba vonult.
A Szent István Akadémia 1944-ben választotta meg tagjává Gyenis Andrást, akinek a rendtörténet kutatása jelentette fő feladatát. Az önálló magyar rendtartomány 1909-es megalapításának negyedszázados évfordulójához kapcsolódva merült fel a közösségen belül az igény a jezsuiták hazai történetének megírása. Bíró Ferenc provinciális a többek között Leuvenben és Brüsszelben tanult Gyenist bízta meg a feladattal, amelynek szakmai felügyeletét Szekfű Gyula látta el. Az erőfeszítések fontos részét jelentette 1934-ben a rendtörténeti levéltár és könyvtár létrehozása; a gyűjteményt Gyenis gondozta, akinek 1950-ben, a rend feloszlatásakor a levéltár egyes iratait sikerült megbízható hívek oltalma alá helyeznie.
1944-ben az akadémia I. osztályának tagjává választották Müller Lajos filozófust, a szegedi főiskola rektorát, az aszkétika és a misztika kutatóját. Tudományos munkája mellett jelentősek voltak a hívek széles tömegeit megcélzó missziós, illetve ismeretterjesztő erőfeszítései. Több katolikus sajtótermék munkatársa volt, és számos lelkiségi, a katolikus tanítást közérthető stílusban magyarázó kiadványt is publikált. Müller nem tudta elfoglalni székét az akadémián, hiszen a választást követően nem sokkal, 1945 márciusában elhunyt. Halálát a beteg hadifoglyok látogatása során kapott tífuszfertőzés okozta.
Összegzésként elmondható, hogy a jezsuiták a rend sajátos helyzete, a történelem viharai és a tartós problémát jelentő létszámhiány következtében ritkán vállalkozhattak elmélyült elméleti kutatómunkára. Ennek ellenére számos tudományterületen jelen voltak, legjelentősebb eredményeiket pedig a kalocsai iskola révén a csillagászat terén érték el. Az MTA egy, a hangsúlyozottan katolikus eszmei alapokon álló Szent István Akadémia pedig összesen kilenc rendtagot fogadott a soraiba az 1945 előtti korszakban.
A bemutatott jezsuiták tudományos munkájának feltűnő közös sajátossága a gyakorlatorientáltság volt, vagyis a szándék az elméleti eredményeknek a mindennapi életben való hasznosítására. Ez egyaránt tetten érhető a csillagászok meteorológiai munkásságában, a paptanárok új utakat kereső oktatásmódszertani kezdeményezéseiben – mint a szemléltetés igényét szolgáló kalksburgi művészettörténeti és a kalocsai ásványtani gyűjtemény összeállítása –, a teológusok részéről pedig a népi vallásosság igényeinek szolgálatában, eredményeiknek a sajtó és a szépirodalmi művek útján való terjesztésnek szándékában. Ez a feltűnő sajátosság azt jelzi, hogy a működését 1916-ban megkezdő Szent István Akadémia számára a tagválasztás során a szaktudományos kiválóság szempontjai mellett legalább annyira fontos szerepet játszott a tagjelöltek tudományszervezői, -népszerűsítői és tudásközvetítői munkája is. Ez a szempont az MTA életében inkább a professzionalizálódást megelőző korszakban, a 19. század végéig jelentett lényeges tényezőt.

Klestenitz Tibor kutatócsoport-vezető
(Lipták Dorottya Sajtótörténeti Kutatócsoport)

Felhasznált irodalom

A kalocsai polihisztor. Tóth Mike emlékkönyv. Szerk. Hála József – Romsics Imre. Kalocsa, Kalocsai Múzeumbarátok Köre – Viski Károly Múzeum, 2009.
Anghern Tivadar: Fényi Gyula SJ (1845–1927). In: Stella, 1928/1., 1–8.
Gerlei Ottó: Fényi Gyula és a kalocsai csillagvizsgáló. In: Csillagászati Évkönyv az 1984. évre, Budapest, Gondolat, 1984, 294–312.
Gyenis András: A kalksburgi művészeti gyűjtemény. In: Jezsuita történeti évkönyv 1941. Szerk. Uő, Budapest, Korda Rt. nyomdája, é. n., 347–349.
Jezsuiták Magyarországon. A kezdetektől napjainkig. Szerk. Szokol Réka – Szőnyi Szilárd, Budapest, Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya – Jezsuita Kiadó, 2021.
Klestenitz Tibor: Pajzs és kard. Bangha Béla élete és eszmeisége, Budapest, Századvég, 2020.
Tóvay Nagy Péter: „...akihez mint orákulumhoz jártak az előkelőek...”. Tomcsányi Lajos S. J. (1846–1926). In: Uő.: Források a magyar színpadi táncművészet történetéhez II., Budapest, Magyar Táncművészeti Főiskola, 2014, 9–76.

komment

A művész – Gróf Apponyi Sándorné Esterházy Alexandra portréja 2.

2025. július 03. 06:00 - nemzetikonyvtar

Apponyi Sándor-emlékév. 5. rész

Apponyi Sándornét kortársai és tanárai is tehetséges festőként tartották számon, noha ő maga ritkán mutatta meg munkáit a nyilvánosságnak. Ahogy korábbi bejegyzésünkben felidéztük, műterme közvetlenül férje könyvtárszobája mellett helyezkedett el, így együtt és mégis külön tudták a saját munkájukat végezni.

„A grófnőnek szép kis műterme is van, szépen fest és rajzol s különösen sikerült az a képe, mely férjét könyvei közt mutatja be s hosszas kérésemre megmutatta férjével tett északi tengeri utazása vázlatkönyvét, melynek képeit lendületes és költői napló kíséri.”

Dézsi Lajos: Látogatás Gróf Apponyi Sándornál. In: Magyar Bibliofil Szemle, 1. évf. 1. sz. (1924), 36. – Elektronikus Periodika Archívum

Esterházy Alexandra: Apponyi Sándor könyvei között. Akvarell, 1905 körül – Régi Nyomtatványok Tára

Alex – ahogy önmagát nevezi emlékiratában – festészet iránti szenvedélye nem meglepő, hiszen az arisztokrata hölgyek körében a festészet, a zene és az irodalom művelése volt az elfogadott szabadidős tevékenység. Ennek megfelelően már a grófnő édesanyja is festett.

Euphenia Tegoborska: Fiatal lány portréja. Akvarell, 1850-es évek. A kép forrása: Pintér Aukciósház

Alexandra festői képzésében szerepet játszott Katona Nándor (1864–1932), aki a kor egyik elismert művésze volt. Katona pályája a legkiválóbb mesterek, Mednyánszky László, majd Székely Bertalan és Lotz Károly tanítványaként indult, később a párizsi Julien Akadémián, majd Hollandiában és Londonban tökéletesítette tudását. A grófnét főleg arc- és tájképfestészetre oktatta.

1926-ban, az Apponyi Sándor Alapítvány létrehozása után Katona így nyilatkozott tanítványáról és annak férjéről:

„Talán réges-rég kivándoroltam volna, ha nem ér az a szerencse, hogy Apponyi Sándorék baráti szeretetükkel tüntetnek ki. Határtalan tisztelet fűzött engem Apponyi Sándor grófékhoz és nem tudok elképzelni fennköltebb gondolkodású embereket, mint amilyen Apponyi Sándor volt, és amilyen a grófné, aki most az alapítványt tette. – Régóta járok a családhoz és én tanítottam a grófnét festeni. A legnagyszerűbb tehetségek egyike, remek portrékat, tájképeket festett és kitűnő aquarellista. Sokáig könyörögtem neki, hogy állítson ki: nem akart. Annyira magánügynek tekintette ezt a passzióját, hogy nem érdekelte a külső siker. Egyszer aztán mégis kiállított és olyan sikere volt, hogy az állam a Szépművészeti Múzeum részére megvette az egyik tájképét. Egyik legsikerültebb festménye a fenti portré, amit férjéről készített.”

Festette gróf Apponyi Sándorné. In: A Hét, 1926. 2. évf. 8. sz., [5.] – Törzsgyűjtemény

Az említett festmény:

Esterházy Alexandra: Apponyi Sándor, olaj, é. n. – Régi Nyomtatványok Tára

Alexandra másik mestere az osztrák tájképfestő, Raoul Frank (1867–1939) volt, aki a kastély vendégkönyve szerint 1900 és 1914 között – 1907 és 1909 kivételével – évente megfordult Lengyelen.

Raoul Frank festménye a lengyeli vendégkönyvben, 1896. – Kézirattár, Fol. Hung. 2458

Frank Grazban, Berlinben és Londonban tanult festészetet, később főként Münchenben élt, ahol az akadémia professzora és az 1896-ban alapított Luitpold-csoport művészegyesület tagja lett. 1907-től 1910-ig a bécsi Burgtheater díszlettervezői osztályát vezette. Pályája elején a naturalizmus jellemezte munkáit, de később a szecesszió és az expresszionizmus is hatott rá. Tájképeit gyakran gazdagította építészeti elemekkel. Festői munkássága mellett belsőépítészként és építészként is dolgozott, de képeslapsorozatai révén vált népszerűvé.

Felső sor: Raoul Frank: St. Xaver bei Agram. Képeslap, 1906. A kép forrása: Alte Ansichtskarten; Sziklás tengerpart. Olaj, 1893. A kép forrása: Wettmann
Alsó sor: Este a kampeni dűnékben. Olaj, 1921. A kép forrása: Invaluable; A kikötőben. Olaj, é. n. A kép forrása: Galerie Umění

A grófné emlékiratai több helyen is utalnak Frankra:

„Borunk hamarosan bizonyos hírnévre tett szert, és mindig jól fogyott. Raoul Frank festő készített hozzá címkét, amely gyorsan népszerűvé vált, és minden bizonnyal hozzájárult a lengyeli bor gyors elterjedéséhez.
…
A nagy étkezőben lévő festmények némileg megsérültek a tűzvész során, ami arra késztetett minket, hogy teljesen átalakítsuk. Raoul Frank tervezte újra és egy budapesti asztalos készítette; a világos karton (chintz) Londonból származott. Határozottan biedermeier, azt a benyomást kelti, mintha ez lenne a kastély legrégebbi szobája.
…
[Alexander] Régi magyar könyvekből álló történelmi gyűjteményét egy kis szobában, egy szép kilátással rendelkező sarokszobában rendezte el. Raoul Frank úr rajzolta a mahagóni szekrények terveit.”

Apponyi Sándorné: Lengyel von Alex, Marietta Hoyos dicitiert 1925, 7.; 11., 12. Kézirat Lengyel, katolikus plébánia

Megjegyzendő, hogy a kortárs festők közül nem csupán Katona és Frank tették tiszteletüket rendszeresen az Apponyi-birtokon.

„Az 1893-as évben még Kimnach László (1857–1906) magyar festőművész is vendégeskedett Apponyi Sándornál és feleségénél, amit egy tollal megrajzolt önarcképpel honorált. Kimnach és Frank művészeti alkotásai mellett találhatunk még egy ODUE szignóval ellátott festményt is a vendégkönyvben, amelyet Ole Due (1875–1925) dán festőművész alkotott. A művészek feltehetőleg Apponyi Sándorné Esterházy Alexandra … meghívására érkezhettek Lengyelbe.”

Csapó Fanni: A lengyeli kastély vendégkönyve. In. OSZK Facebook

Ezek a bejegyzések jól dokumentálják az élénk kulturális életet, amely a kastélyban zajlott, s amelyet minden bizonnyal a grófnő festészet iránti elkötelezettsége és művészetpártoló szerepe alapozott meg. Hiába azonban ez a pezsgő művészi légkör, Alexandra számos festménye és rajza közül mára már sajnos csak nagyon kevés ismert.

„A grófnő halála után a berendezési tárgyakat Budapestre szállították, egy részét a családi képekkel együtt átadták a családnak, a többit 1934-ben elárverezték a Postatakarékpénztár árverési csarnokában. Az árverezett festmények között hosszú sorozattal szerepeltek Esterházy Alexandra képei.”

Elárverezik néhai Apponyi Sándor gróf lengyeli kastélyának berendezését. In: Budapesti Hírlap, 54. évf. 93. sz. (1934. április 26.), 8. – Törzsgyűjtemény

A grófnő műveiről – témaválasztásukról, stílusukról, technikai színvonalukról – ma főként a korabeli kritikákból, valamint a kiállítási katalógusokból alkothatunk képet. E források alapján kirajzolódik egy töredékes, de igényes művészi pálya, amelyet időrendben idézünk fel.
A rendelkezésre álló források alapján gróf Apponyi Sándorné Esterházy Alexandra először 1896. augusztus 21-én lépett a nyilvánosság elé alkotóként: a millenniumi kiállítás műkedvelők szekciójában szerepelt.

„Kissé távolabb az impresszionisták modorában festett csöndéletképet találunk gróf Apponyi Sándornétól. Vázlatos, csak nagyjában odavetett kép, de mennyi igazság nyilatkozik meg ebben a tanulmányban! Át van érezve minden színfala, a mű hatása azért olyan közvetlen, megkapó. S hogy ez a gyorsan dolgozó kéz akkor is értékes dolgokat teremt, ha részletezésre adja magát: a művésznő miniatűr képei mutatják. Ezek a végtelenül bájos és igaz apróságok tájrészleteket, leginkább hangulatokat ábrázolnak. Egyik szebb, egyik igazabb a másiknál, s ha közülük mégis egy piaczi jelenetet emelek ki, azért teszem, hogy az ecsetkezelés finomságaira külön is rámutathassak. Ez a tenyérnyi nagyságú képecske igazi mestermű a maga nemében, s engem a spanyol Pradilla sokszor megbámult római részleteire emlékeztet. Csupa finomság, s azért mégis erőteljes és kifejező minden részletében. Ez a kis kép akkor is figyelmet érdemelne, ha valamelyik nagyobb internaczionális kiállításra küldené be a festője, s bizonyára törnék magukat érte az amateurök.”

Szana Tamás: Műkedvelők a millenáris kiállításon. In: Fővárosi Lapok, 33. évf. 231. sz. (1896. augusztus 23.), 11. – Törzsgyűjtemény

A cikkben említett spanyol Francisco Pradilla y Ortiz egy képe:

Francisco Pradilla y Ortiz: A folyóparton, olaj, 1918. A kép forrása: Wikimedia

Ugyanebben az évben jelent meg Wosinszky Mór Tolna vármegye történetét az őskortól a honfoglalásig összefoglaló monumentális munkája, amelynek előszavából megtudhatjuk, hogy:

„gróf Apponyi Sándorné és dr. Daróczy Aladár … több országos hirnevű művész mellett remek rajzokkal gazdagították e munkát…”

Wosinsky Mór: Tolnavármegye története, Budapest, Franklin Ny., 1896, 6. – Törzsgyűjtemény

Sajnos Alexandra nem szignálta az illusztrációkat, így csupán találgatni lehet, mely képek fűződnek a nevéhez.

A felső-nyéki „Várhegy” Apponyi Sándorné Esterházy Alexandra monogramjával? In: Wosinsky Mór: Tolnavármegye története, LVIII. tábla – Törzsgyűjtemény

1906-ban a párizsi nemzetközi női munkakiállításon Apponyi Sándorné két közelebbről meg nem nevezett festménnyel szerepelt, ahol az első csoportban második díjat nyert. (Művészi Ipar, 1906, 5–6. sz., 109.)

„1909. február 9-től március 24-ig négy pasztellképpel volt jelen az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat nemzetközi kiállításán, a Könyves Kálmán Magyar Műkiadó kiállítási termében:

Erdőrészlet Lengyelen
Részlet a lengyeli parkból
Nyári délután
Fenyves”

Akvarellek, pasztellek és grafikai művek nemzetközi kiállítása 1909, bev. Lyka Károly, Budapest, Singer – Wolfner, 1909, 195., 200., 594, 602. tétel – Törzsgyűjtemény

1910-ben ismét az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat tavaszi kiállításán vett részt az Őszi lombozat, valamint Tolna Baranya című képekkel. Ezeket ugyanebben az évben Párizsban, a Magyar Szépművészeti Társaság kiállításán is bemutatták.

„Apponyi Alexandra grófnő két pasztellképe nagyon művészi lélekről és temperamentumról tanúskodik. Az Őszi lombozat különösen érdekes a benne vibráló érzés miatt.”

Didier Rózsaffy: Chronique des beaux-arts, Grand Salon de Printemps (Société Hongroise des Beaux-Arts). In: Revue de Hongrie, 1910, 779. – Törzsgyűjtemény

1911-ben Alexandra aztán az olaj-technikához nyúlt: ezzel festette meg Láng Illésné Gerber Erzsébet portréját. A finom vonású asszonyt ábrázoló kép 1993-ban, a modell unokája, Láng Ferenc végakaratából került a magyar nemzeti könyvtárba.

Esterházy Alexandra: Láng Illésné Gerber Erzsébet. Olaj, 1911. – Régi Nyomtatványok Tára

1915-ben ismét ott találjuk Apponyinét az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat által a Szépművészeti Múzeumban rendezett tavaszi tárlaton az Aratás után című pasztellképpel.

Ezt a művét a következő évben a Nemzeti Szalon Magyar Képzőművésznők Egyesületének 8. kiállításán is felfedezhetjük (a Piniák című paszetlljével együtt), ahol az Aratás utánt a Nemzet Háza háborús aukció keretében megvette a Szépművészeti Múzeum. A 150 koronáért leütött festményt sajnos ma már hiába keressük a múzeum gyűjteményében, szerepel ugyanis Az Országos Szépművészeti Múzeum háborús veszteségeinek jegyzékében. (3. o., 23. tétel).
1917-ben a Magyar Képzőművésznők Egyesületének következő kiállításán három újabb pasztellképpel vett részt, ezúttal jótékonysági céllal, az országos anya- és csecsemővédelem céljából megalakult Stefánia Szövetség támogatására:

Fenyőerdő
Dűlőút
Szérüskert augusztusban

A korabeli sajtó kiemelte, hogy ezek a művek Katona Nándor festészetének hangulatát idézték – mély líraiságukkal és természetközeli szemléletükkel.

A Magyar Képzőművésznők Egyesületének 9. kiállításáról készült katalógusból – Hungaricana

Ezzel a végére is értünk azoknak a képeknek, amelyeket cím szerint ismerünk, de nem értünk teljesen a végére Esterházy Alexandra képei felsorolásának. Ahogy fent már volt róla szó, a házaspár 1912-ben Izlandra utazott, a grófnő pedig az út emlékére vázlatokat és naplót is készített. Ezek az alkotások sajnos nem maradtak fenn. Ismert az is, hogy Alexander halála (1925) után, de még 1927 előtt odaajándékozott egy képet Dézsi Lajosnak, amiről a professzor így ír:

„Úgy látszik, hogy a vele [Apponyi Sándorral] egyébként is mindenben együttérző, gondolatait szinte elleső neje megsejtette a gróf Zsámboki-rajongását s egy napon Zsámboki tőle festett arcképével lepte meg.”

Dézsi Lajos: Látogatás Gróf Apponyi Sándornál. In: Magyar Bibliofil Szemle, 1. sz. (1924), 31. – Törzsgyűjtemény

„a grófné megfestette Sambucus Jánosnak, a gróf tudós ideáljának művészi arcképét, melyet emlékül nekem hagyományozott.”

Dézsi Lajos: Gróf Apponyi Sándor emlékezete. In: A MTA elhunyt tagjai fölött tartott emlékbeszédek, 20. kötet, Budapest, MTA, 1927, 11. – Törzsgyűjtemény

Alexandra több portrét is festett férjéről. Ezek közül az egyik alapján készítette el a Tolna megyei Megyeháza számára Apponyi Sándor hivatalos arcképét Miklósi Mutschenbacher Ödön, aki a munkája kapcsán személyesen is találkozott az idős grófnéval. Megható visszaemlékezéséből képet kapunk Alexandra személyiségéről, festészetének lényegéről:

„A hófehér asszony hófehér kezébe vette az enyémet s nesztelenül vezetett az ősi emlékek között a műterem felé. Szorongó érzés vett rajtam erőt, mikor leültetett a kerevetre s térdeinkre tette az albumot, melyben pastelljeit őrizgeté. De a félelem hamar eltűnt és besurrant lelkembe a legélvezetesebb örömök egyike, mikor a művészettel van találkozásunk. Áhítattal, halkan tette meg megjegyzéseit alkotásaira, én ugyanugy felelgettem s társalgásunk olyan volt, mint egy pastell, mint egy hangszer lágy muzsikája, melynek húrjai a szívben vannak kifeszitve, lent mélyen, honnan álomzeneként hallszik csak fel a rezzenésük. Ha ezt az Asszonyt, aki a lelkével élte csodálatos tiszta életét, soha nem láttam volna, akkor is megtudtam volna rajzolni hibátlanul. – A pastellek – miknek anyaga Neki való volt s mely anyagot azért is választotta, hisz nem való az érdes, durva lelkű ember kezébe – beszéltek helyette. Ott volt ő bennük, mind egyikben, mert mindegyiket alkotó kedve szent hevében teremtette. Megsejtettem, hogy boldog volt, mert – nem kellett robotolnia. Ha jött a belső kényszer, ha találkozott a lelkével rokon hangulatokkal, mosolyogva állt motívumai elé s az eredmény így lett jó, azaz művészi. Mikor bátortalanul, hogy meg ne sértsem, arra mertem kérni, hogy vigyük e kis remekeket a nyilvánosság elé, hadd neveljenek, hadd gyönyörködtessenek, hadd ösztönözzenek másokat is, szolid tekintetét elfordította más irányba, majd átnézett a képek felett, messze, túl a falakon, talán vissza a múltba s azt mondta: – Ezek az enyémek, az enyéim. A magam örömére készítettem őket. […] Nem tudtam megtörni a csendet, mely mint egy finom himzésü fátyol hullt reánk. Lehajoltam a fehér kézre s ő a másikkal megsimogatott. Most már – ha a képeit sem láttam volna, akkor is meg tudtam volna őt rajzolni, de biztosan hibátlanul...”

Miklósi M. Ödön: Emlékezés a tisztaszívű Asszonyra. In: Tolnamegyei Ujság, 12. évf. 83. sz. (1930. október 22.), 2. – Hungaricana

Apponyi Sándorné az ecset mellett a tollat is könnyedén kezelte, erre következtethetünk legalábbis német nyelvű, kéziratban maradt memoárjából és két rövid útirajzából. Utóbbiak eredetileg magyarul íródtak, majd Paula Borghese hercegnő fordította őket olaszra. A Villa Maser és Sermoneta címet viselő szövegek a Corvina rivista di scienze, lettere ed arti della Società ungherese-italiana Mattia Corvino című folyóiratban jelentek meg 1922-ben és 1923-ban. A grófnő stílusáról és költői lelkületéről sokat elmond bejegyzésünk záró részlete:

„Amikor elhagytuk a hegyet, a nap utolsó sugaraival ragyogta be a síkságot, arany- és tűzporral borítva be. A réteket számtalan nyáj népesítette be, pásztorokkal, akik nomád és primitív, szemlélődő életet élnek, összhangban a földdel és az éghajlattal. Itt a nap soha nem szakítja meg megtermékenyítő hatását, sokkal kevesebb félnivalója van az embernek és könnyebben átadhatja magát az életörömnek: egy tölgyfa árnyéka, egy szökőkút friss csobbanása elég, hogy boldoggá tegye.”

Contessa Aless. Apponyi: Maser: Olaszországi benyomások, 1913. május. In: Corvina rivista di scienze, lettere ed arti della Società ungherese-italiana Mattia Corvino, 3. évf. 6. sz. (1923. július–december), 124. – Elektronikus Periodika Archívum

Varga Bernadett
(Régi Nyomtatványok Tára)

A sorozat további részei: Bevezető, 1. rész, 2. rész, 3. rész (1., 2., 3.), 4. rész; 5. rész (1.)

komment

„Dum spiro, colligo”. A debreceni Nagy Dezső lelkész-könyvtáros – Ex libris gyűjtők, gyűjtemények. 61. rész

2025. július 01. 06:00 - nemzetikonyvtar

Munkák és napok – és kincsek. 127. rész

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre egyet-egyet blogunkban. A sorozat százhuszonhetedik részében Vasné dr. Tóth Kornélia, a Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár tudományos munkatársa „Ex libris gyűjtők, gyűjtemények” címmel indított alsorozatában a tárban található ex librisek készíttetői közül ezúttal Nagy Dezsőt és gyűjteményét mutatja be.

Haranghy Jenő grafikája. Jelzet: Exl.N/53 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Nagy Dezső (1911–1981) debreceni lelkész-könyvtáros, a Debreceni Református Kollégium Nagykönyvtárának könyvtárosa, egyházművészeti és ex libris gyűjtő volt. Kiemelkedő szerepet töltött be a debreceni ex libris életben.

Selmeczi Skonda Károly grafikája (1936). Jelzet: Exl.N/59 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Az egyetem elvégzése után kezdte gyűjteni a népművészeti tárgyakat, különböző vidékek faragott fejfáinak fényképeit, rajzait, régi pénzeket és könyveket, olajfestményeket, színes művészi levelezőlapokat és grafikákat, emellett képzőművészeti és néprajzi kiadványok is érdekelték. A magyar fejfák és díszítményeik (1974) címmel összefoglaló kötete jelent meg, melyhez a rajzokat is maga készítette.
Ex librisek és kisgrafikák gyűjtésébe a debreceni Lehotai Nyomdában dolgozó ismerőse hatására fogott, a nyomdában találkozott először debreceni grafikusok ex libriseivel, fametszeteivel és rajzaival 1934-ben. Ezenkívül megismerkedett a műkedvelő Réthy Istvánnal, aki megláttatta vele a szisztematikus kisgrafikagyűjtés szépségeit. Első ex librisét 1935 tavaszán maga rajzolta, nyomatokat is készített dúcokról, klisékről.
Saját nevére alkotott címeres ex librisének felirata hivatására utal: „»Ha az Isten velünk, kicsoda ellenünk?« (Róm VIII. 31.) / Ex libris Desiderius Nagy, Verbi divini minister”, azaz Ex libris Nagy Dezső, az isteni ige szolgája.

Nagy Dezső grafikája. Jelzet: Exl.N/326 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Belépve a Debrecenben 1935-ben megalakuló Ajtósi Dürer Céhbe ex libriseket rendelt Menyhárt Józseftől, Mata Jánostól, Dobi Oláh Istvántól, Haranghy Jenőtől, Petry Bélától és más művészektől. Az alábbi grafika könyvet tépő macskákkal a debreceni Menyhárt József alkotása 1936-ból, aki első nemzetközi sikereit a fametszet műfajában aratta.

Menyhárt József fametszete (1936). Jelzet: Exl.N/61 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Petry Béla latin nyelvű ex librisén parasztember látható kaszával, búzaköteggel, imára kulcsolt kézzel, a szöveg pedig részben a Miatyánkból idéz: „Ex libris Desiderii Nagy. Panem Nostrum Supersubstantialem Da Nobis Hodie” [Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma].

Petry Béla grafikája (1936). Jelzet: Exl.N/62 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Nagy Dezső a grafikagyűjtést a 2. világháború okozta törés után is folytatta. Csatlakozott az 1959-ben létrejövő országos hatókörű szervezethez, a Kisgrafika Barátok Köréhez. Az 1973-ban megalakuló helyi debreceni Ajtósi Dürer Exlibris-gyűjtő Körnek titkára, 1974-től örökös tiszteletbeli elnöke lett. Az ex libris és kisgrafika témájában szakirányú cikkei is megjelentek, például Utazás az ex libris körül címmel a Hajdú-bihari Naplóban 1973-ban. Számos kiállítás szervezése és bemutatása fűződik a nevéhez. 1974-ben a Debreceni Református Kollégium Nagykönyvtárában rendezett tárlaton 35 művésztől több száz alkotást mutatott be saját gyűjteményéből.

Oláh István grafikája (1936). Jelzet: Exl.N/54 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Mindenféle kisgrafikát gyűjtött. Külön dobozokban tárolta a magyar és a külföldi művészek grafikáit. A mappákon, albumokon, könyveken kívül kollekciója kb. 12 000 ex librisből és kisgrafikából állt, ennek több mint fele magyar grafikustól származott. Az illusztrációk és könyvben megjelent fametszetek is érdekelték. Cserelapokkal rendelkezett többek között Andruskó Károly, Drahos István, Haranghy Jenő, Kertes-Kollmann Jenő, Menyhárt József, Németh Nándor, Petry Béla, Selmeczi Skonda Károly, Sterbenz Károly, Szabó László, Szoboszlai Mata János, Vágó János és Várkonyi Károly művészektől. Egyes grafikusok munkáinak minél teljesebb beszerzésére törekedett, például Menyhárt József és Várkonyi Károly esetén.
A Nagy Dezső nevére szóló ex libriseken gyakori a debreceni irodalmi vonatkozás, példa erre Csokonai Vitéz Mihály, Fazekas Mihály, Tóth Árpád és Oláh Gábor költők portréja. Tóth Árpád (1886–1928) halálának 50. évfordulója alkalmából, 1978-ban készült az alábbi Fery Antal-grafika a költő arcképével.

Fery Antal fametszete (1978). A kép forrása: magángyűjtemény

Németh Nándor lapja a debreceni református nagytemplomot ábrázolja, az előtérben magyaros díszítésű szőttes, kulacs, serleg, faragott pásztorbot és kopjafa látható.

Németh Nándor grafikája (1967). Jelzet: Exl.N/58 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A nemzetközi ex libris életbe való bekapcsolódását mutatja, hogy Nagy Dezső készíttetett ex librist a luganói XVII. FISAE Nemzetközi Ex libris Kongresszusra (1978) is a svájci Lugano látképével, a Luganói-tóval, a háttérben hegyekkel.

Andruskó Károly fametszete (1978). Jelzet: Exl.N/313 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Sokat tett Debrecen és az egész magyarság kisgrafikai életének fellendítése érdekében. Gyűjtői tevékenysége, levelezése az utókor számára is nagy kincset jelent, például az ő jegyzeteinek és gyűjteményének a felhasználásával állította össze dr. Lenkey István a debreceni Menyhárt József kisgrafikai alkotásjegyzékét 1986-ban.
Nagy Dezső beteljesítette sokak számára példaértékű jelszavát: „Dum spiro, colligo” [Amíg élek, gyűjtök]. Halála után, rá emlékezve Józsa János és Várkonyi Károly debreceni grafikusok készítettek in memoriam lapokat, utóbbi alkotásán kidőlt kopjafa látható.

Irodalom:

1961. évi cserejegyzék, Kisgrafika Barátok Köre, Budapest, 1961. (különlenyomat), 4.
Lenkey István: Nagy Dezső 1911–1981. In: Kisgrafika, 1981/2–3. sz., 41. (nekrológ)
Lenkey István: Találkozásaim az ex librissel [sic!]. Hogyan lettem gyűjtő? In: Kisgrafika, 2008/1. sz., 6–8.
Lenkey István, Imolay: Debrecen. In: Kisgrafika, 1984/1–2. sz., 37–38.
Meghívó a Tiszántúli Református Egyházkerület Nagykönyvtára éremművészeti és ex libris kiállítására, 1974. augusztus 29., KBK Irattár
Menyhárt József 1901–1976 ex librisei és alkalmi grafikái, összeáll.: dr. Lenkey István, Hajdúhadház, Hajduhadházi „Földi János” Nagyközségi Könyvtár Kisgrafikai füzetei 4., 1986.
Nagy Dezső: Nagy Dezső (1911–1981). Amíg élek, gyűjtök. In: Kisgrafika különszám, 1994., 18–19.
Nagy Dezső: Utazás az ex libris körül. In: Hajdú-bihari Napló, 1973. november 27., 5.
Takács Béla: Érem- és ex libris kiállítás Debrecenben. In: Reformátusok Lapja, 1974. november 10., 3.
Vasné dr. Tóth Kornélia: Nagy Dezső (1911–1981). In: Uő.: Múltunk neves ex libris gyűjtői, lexikon, Budapest, Kisgrafika Barátok Köre Grafikagyűjtő és Művelődési Egyesület, 2019, 125–126.

Vasné dr. Tóth Kornélia
(Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

Az Ex libris gyűjtők, gyűjtemények című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész; 56. rész; 57. rész; 58. rész; 59. rész; 60. rész

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész; 56. rész; 57. rész; 58. rész; 59. rész; 60. rész; 61. rész; 62. rész; 63. rész; 64. rész; 65. rész; 66. rész; 67. rész; 68. rész; 69. rész; 70. rész; 71. rész; 72. rész; 73. rész; 74. rész; 75. rész; 76. rész; 77. rész; 78. rész; 79. rész; 80. rész; 81. rész; 82. rész; 83. rész; 84. rész; 85. rész; 86. rész; 87. rész; 88. rész; 89. rész; 90. rész; 91. rész; 92. rész; 93. rész; 94. rész; 97. rész; 98. rész; 99. rész; 100. rész; 101. rész; 102. rész; 103. rész; 104. rész; 105. rész; 106. rész; 107. rész; 108. rész; 109. rész; 110. rész; 111. rész; 112. rész; 113. rész; 114. rész; 115. rész; 116. rész; 117. rész; 118. rész; 119. rész; 120. rész; 121. rész; 122. rész; 123. rész; 124. rész; 125. rész; 126. rész

komment

„Te Péter vagy, és ezen a kősziklán építem fel az én anyaszentegyházamat”

2025. június 30. 06:00 - nemzetikonyvtar

Péter és Pál napja, az aratás kezdete

El Greco: Szent Péter és Szent Pál. A kép forrása: Wikipédia

„Péter és Pál (tudjuk) nyárban
Összeférnek a naptárban”

Arany János: A fülemile. Részlet. In: Arany János összes költeményei, Budapest, Arcanum, 1998. – Magyar Elektronikus Könyvtár

A Péter és Pál nevű családtagokkal (vagy barátokkal, feltétlenül felköszöntendő ismerősökkel) nem rendelkezők számára is kiderülhet, ha Arany János idézett versét olvassák, hogy az őskeresztény egyház két meghatározó alakjának egy napot, a június 29-ét jelölték ki a kalendárium lapjain. Miután az egyház számára két „fundamentális” szentről van szó, ezért nem meglepő, hogy ez a nap ünnepként szerepel a római katolikus liturgiában. De nemcsak a két apostol miatt vált ünneppé Péter és Pál napja. Ahogy Bálint Sándor soraiban olvashatjuk:

„Péter-Pál napját a nagyvárosi köztudat is az aratás kezdő időszakaként tartja számon. A munkakezdet kultikus hagyományai azonban inkább Sarlós Boldogasszonyhoz [július 2.] fűződnek. Mindenesetre Péter-Pál ünnepének aratók miséje néven emlegetett nagymiséjére régebben Apátfalva férfinépe elment, hogy fáradozásait majd áldás kísérje. Magyarkimlén az aratók miséjére a szerszámokat is el szokták hozni. Kint hagyják a templom előtt. Mise után valamikor az Egyház áldásában részesülhettek ezek is.”

Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium 1. Mária-ünnepek és jelesebb napok a hazai és közép-európai hagyományvilágból. December 1 – június 30., Budapest, Szent István Társulat, 1977. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Plohn József: Aratás. A kép forrása: Digitális Képarchívum

Aratás. Kevés esemény volt az archaikus kor embere számára ennyire fontos, hiszen szó szerinti értelemben véve ez határozta meg, kerül-e és mennyi, illetve milyen minőségű kenyér az asztalra. De az aratás nemcsak emiatt játszott fontos szerepet eleink (sőt nyugodtan mondhatjuk. leszármazottjaik) életében. Móricz Zsigmond kétszer is megfilmesített Pillangó című halhatatlan kisregényének mi más lehetne a témája, mint az emberi élet egyik legelementárisabb része, egy sokak sorsát végzetszerűen meghatározó érzelem, a szerelem. Azt hiszem, nem túlzás azt állítani, hogy a múlt század húszas éveiben játszódó történet két főszereplője, Darabos Jóska és Hitves Zsuzsika összeismerkedésének körülményei tipikusnak tekinthető korukban. Hiszen – ahogy ma tudományosan mondanánk – a gazdaság egyik legfontosabb ágazatának nélkülözhetetlen tevékenységéhez köthető, vagyis az aratáshoz, mivel a cséplőbanda tagjaként éri őket „Ámor nyila”. Hogy az archaikus kor embere életének szerves részét képező aratás – ahogy korunkban mondanák – jó ismerkedési közeget teremtett, azt bizonyíthatja Fekete István szintén kétszer megfilmesített műve, a Tüskevár is, melyben Tutajos barátja, Bütyök szintén a cséplőgép mellett ismeri meg szerelmét, Katicát. De ha bibliai időkre tekintünk, akkor is találkozhatunk ezzel a jelenséggel, hiszen Ruth könyvében a címszereplő asszonyt későbbi férje, a gazdag Moáb ugyancsak az aratás során ismerte meg, amikor a nincstelenné vált Ruth – a napi betevőre valót gyűjtve – annak földjéről szedte össze az ottmaradt kalászt. Ezt alapul véve tulajdonképpen nyugodtan megállapíthatjuk, nyáridőben az aratás a közösségi élet fontos színtere is lehetett, ahol többek között életre szóló barátságok, szerelmek születtek, vagy éppen ellenkező esetben tartós harag és gyűlölködés kapott lángra két vagy több, egymással hajba kapott ember között.

A római Szent Péter-bazilika teraszán a tizenkét apostol – így Péter és Pál – szobra sorakozik fel a hívek üdvözlésére. In: Vasárnapi Újság, 55. évf. 1. sz. (1908. január 5.), 15. – Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása: Digitális Képarchívum

Június 29., Péter és Pál napja fontos dátum volt eleink számára is. A gyakorlati életben betöltött szerepe mellett szakrális jelentősége sem elhanyagolható. Hiszen az első római püspökhöz, vagyis az első pápához, Szent Péter apostolhoz köthető. Igaz, ugyan, hogy a „pogányok apostolaként” ismert Szent Pál is „összefér” vele a naptárban. Az Újszövetségben Szent Péter neve százötvenhat alkalommal, Szent Pálé pedig százhatvanszor tűnik fel. Ezzel Jézus után (aki több mint hétszázszor szerepel) az Újszövetség, sőt a Biblia legtöbbet megnevezett szereplői. Bár Pál minimális „hosszkülönbséggel” vezet naptári „társbérlőjével” szemben, ez a nap, mégis inkább a Jézus által „Kősziklának” nevezett tanítvány napja. Bálint Sándornál erről így olvashatunk:

„Péter-Pál napja ősi nagy ünnep. A hivő nép megtiszteli és illendően számon tartja, nincsenek azonban olyan liturgikus sajátosságai, amelyek szakrális jellegű népszokásokat ihlettek volna. Hagyományviláguk így szegényes és másodlagos.
Áttekintve templomdedikációinkat – miután az ünnep elsősorban mégis Péteré – joggal soroljuk ide az egyszerű Péter-patrociniumokat is.”

Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium 1. Mária-ünnepek és jelesebb napok a hazai és közép-európai hagyományvilágból. December 1 – június 30., Budapest, Szent István Társulat, 1977. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Az idézett sorokat alapul véve, ebben a blogbejegyzésben csak Szent Péter apostolról lesz szó. A „véreskezű” keresztényüldözőből a „pogányok apostolává” vált Szent Pál apostol életét és tevékenységét korábban már bemutattam.
Szent Péter kultusza – mint első egyházfőé – a római katolikus egyházra jellemző, a görögkeleti, vagy más néven ortodox egyházban inkább Szent János apostol élvez reflektorfényt, míg a protestánsok számára Pál apostol tanításai jelentik a legfőbb igazodási pontot. Szent Pétert a római katolikus hagyományban betöltött első pápa tisztsége mellett a keleti keresztények Antiochia első pátriárkájaként tartják számon, viszont az első pápaságáról, így az egyházban betöltött elsőbbségéről való tan a többi keresztény/keresztyén felekezetben nem igazán talált táptalajra. Ezt protestáns körökben folytatott hitviták során is tapasztaltam. A katolikus tanok szerint a Szent Péterhez köthető „prioritás” alapja Máté és János evangéliumában is megtalálható (Máté 16:18; János 21:15-17).

„Mikor pedig Jézus Czézárea Filippi környékére méne, megkérdé tanítványait, mondván: Engemet, embernek Fiát, kinek mondanak az emberek? Ők pedig mondának: Némelyek Keresztelő Jánosnak, mások Illésnek; némelyek pedig Jeremiásnak, vagy egynek a próféták közül. Monda nékik: Ti pedig kinek mondotok engem? Simon Péter pedig felelvén, monda: Te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia. És felelvén Jézus, monda néki: Boldog vagy Simon, Jónának fia, mert nem test és vér jelentette ezt meg néked, hanem az én mennyei Atyám. De én is mondom néked, hogy te Péter vagy, és ezen a kősziklán építem fel az én anyaszentegyházamat, és a pokol kapui sem vesznek rajta diadalmat.”

Máté írása szerint való evangyéliom. 16:13-18. In: Szent Biblia azaz Istennek Ó és Új Testamentomában foglaltatott egész Szent Írás, Budapest, Arcanum, 1995. – Magyar Elektronikus Könyvtár

A pápa áldást oszt a még be nem fejezett Szent Péter-templom loggiájáról. In: Marczali Henrik, szerk.: Nagy képes világtörténet, Budapest, Franklin – Révai, 1899–1905. – Magyar Elektronikus Könyvtár. A kép forrása: Digitális Képarchívum

Péter születésének idejéről nincsenek pontos adatok, de nagyjából Jézussal lehetett egyidős, vagy nála valamivel idősebb. János evangéliuma szerint Betszaidából származott és Keresztelő Szent János tanítványa volt Jézus elhívása előtt. Azonban Péter otthonával kapcsolatban a köztudatban sokkal ismertebb a szinoptikus evangéliumokban gyökerező elképzelés, miszerint a Genezáreti-tó partján található Kafaranaumból (Kapernaum) jött. Itt élt és dolgozott halászként testvérével Andrással, valamint Lukácsnál arról olvashatunk (Lk 4:38-4), hogy Jézus meggyógyította itt élő anyósát. Ez utóbbi alapján arra következtethetünk, hogy nős és családos ember volt. Máté (Mt 4:18) és Márk evangéliuma (Mk 1:16-18) szerint Jézus a vízparton hálójukat tisztító Simont (vagyis Pétert) és Andrást közvetlenül a munkájuk mellől hívja el, hogy legyenek tanítványai. A Biblia több más történetéhez hasonlóan ez a momentum is sokakból – laikusokból és hívőkből egyaránt – megdöbbenést és értetlenséget vált ki még napjainkban is. Hiszen akárhogy nézzük is, úgy tűnik, mintha itt két – mai szóhasználattal élve – családfenntartó ember hagyná ott, szerszámaikat gondatlanul ledobva a maguk és a családjuk megélhetését jelentő, kenyérkereső munkájukat. Azt gondolhatnánk, hogy az ilyen típusú jelenetek inkább illenének az 1979-ben készült Hair és a hozzá hasonló, a korszak hippi mozgalmait feldolgozó filmek kockáira, mint a római katolikus egyház „fejeként” tisztelt szent életéhez. Azonban mielőtt pálcát törnénk, mondván, hogy micsoda felelőtlen emberekből álltak Jézus követői, azt hozzá kell tenni, hogy akkoriban egy ilyen családi vállalkozás-jellegű gazdaság nem „omlott össze”, ha két ember otthagyta a munkát. És hogy a saját megélhetésük mennyire nem került veszélybe, azt – sok más jézusi csodatétel mellett – Péter legismertebb, Lukács által megírt elhívástörténete is tükrözi, mely az (első) csodálatos halfogáshoz kapcsolódik:

„És lőn, hogy mikor a sokaság hozzá [Jézushoz] tódult, hogy hallgassa az Isten beszédét, ő a Genezáret tavánál áll vala; És láta két hajót állani a vizen: a halászok pedig, miután azokból kiszállottak, mossák vala az ő hálóikat. És ő bemenvén az egyik hajóba, a mely a Simoné vala, kéré őt, hogy vigye egy kissé beljebb a földtől: és mikor leült, a hajóból tanítá a sokaságot. Mikor pedig megszünt beszélni, monda Simonnak: Evezz a mélyre, és vessétek ki hálóitokat fogásra. És felelvén Simon, monda néki: Mester, jóllehet az egész éjszaka fáradtunk, még sem fogtunk semmit: mindazáltal a te parancsolatodra levetem a hálót. És ezt megtévén, halaknak nagy sokaságát keríték be; szakadoz vala pedig az ő hálójuk. Intének azért társaiknak, a kik a másik hajóban valának, hogy jőjjenek és segítsenek nékik. És eljövén, megtölték mind a két hajót, annyira, hogy csaknem elsülyedének. Látván pedig ezt Simon Péter, Jézusnak lábai elé esik, mondván: Eredj el én tőlem, mert én bűnös ember vagyok, Uram! Mert félelem fogta körül őt és mindazokat, a kik ő vele valának, a halfogás miatt, a melyet fogtak; Hasonlóképen Jakabot és Jánost is, a Zebedeus fiait, a kik Simonnak társai valának. És monda Simonnak Jézus: Ne félj; mostantól fogva embereket fogsz.”

Lukács írása szerint való evangyéliom. 5:1-10. In: Szent Biblia azaz Istennek Ó és Új Testamentomában foglaltatott egész Szent Írás, Budapest, Arcanum, 1995. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Franco Zeffirelli Názereti Jézus (1977) című filmjében Péter a gyűlölt ellenségével, Mátéval együtt vált Jézus tanítványává. A kép forrása: Magyar Filmadatbázis

Ezt az elhívástörténetet filmesítette meg Franco Zeffirelli a legismertebb evangéliumi történeteket feldolgozó művében, az 1977-ben készült Názáreti Jézus című filmsorozatban, ahol Péter ősi ellenségével, az őt állandóan sanyargató, aranyifjú életű Lévivel (a későbbi Szent Máté apostollal és evangélistával) megbékélve, együtt vált Jézus tanítványává. Bár Péter elhívásáról különbözőképen írnak az evangéliumok, de azt mindegyikből megtudhatjuk, hogy Jézus kereszthaláláig szerves életközösségben élt mesterével és a többi tanítvánnyal. A Szent Márk evangélistáról szóló blogbejegyzésben szó volt róla, nem zárható ki, hogy köze lehetett a „legrövidebb” evangélium keletkezéséhez:

„Márkot a legszorosabb kapcsolat mégsem Barnabáshoz, hanem Szent Péterhez fűzhette, ugyanis a hagyomány szerint Márk volt az első római püspök tolmácsa, és evangéliuma tulajdonképpen Péter visszaemlékezésének Kr. u. 50-60 körül keletkezett írásba foglalása. Ezt a hagyományt látszik alátámasztani az a tény, hogy Márk evangéliuma a szemtanú részletességével meséli el a történteket, amit életkora miatt személyesen nem élhetett át. Több eseményt sokkal részletgazdagabban mesél el Máténál és Lukácsnál. Például a »tenger lecsendesítését«, ahol – a tizenkét tanítvány közül való Mátéval és Jánossal ellentétben – személyesen nyilvánvalóan nem is volt jelen.”

Hamvai-Kovács Gábor: „De ő ott hagyva az ingét, meztelenül elszalada tőlük.” In: OSZK blog, 2025. április 25.

Péter nemcsak a tizenkét tanítvány egyike volt, de – Jánossal és Jakabbal – egyike volt annak a három főből álló belső tanítványi körnek is, akiket Jézus magával vitt a Sínai-hegyre (Lk: 9:28-36), ahol színeváltozása bekövetkezett, valamint Mózessel és Illéssel találkoztak, illetve ők hárman aludtak el őrködés közben Jézus mellett a Gecsemáné kertben (Mk: 14:33-42). Vagyis tény, hogy Péter nagyon közel állhatott Jézushoz. Több bibliai jelenet arról árulkodik, hogy a klasszikus antik lélektan szerint szangvinikus temperamentumú lehetett. Lelkesedésében a Sínai-hegyen sátrat akart építeni Jézusnak, Mózesnek és Illésnek; ő sétált ki a hajóból a vízen járó Jézushoz (Mt: 14: 24-33); ő vallotta meg Jézus krisztusi voltát először; ő vágta le indulatból a Jézust elfogó katonák egyikének a fülét (Jn: 18:10); ő szabadkozott, hogy Jézust biztosan nem hagyja el (Mk 14:29), majd háromszor megtagadta (Jn: 18), majd keserves sírásra fakadt. A Jézus kereszthalála és feltámadása utáni események kapcsán János evangéliumának 21. fejezetében olvasható egy olyan esemény, melyet lényegét tekintve nemcsak az idézett (Lukács által leírt) csodálatos halfogás megismétlésének lehet tekinteni, de a Máté evangéliumában megfogalmazott (Mt 16:18) „erre a kősziklára építem egyházamat” kijelentésre hivatkozó péteri „prioritásnak” szintén alapját képezi. A történetben úgy tűnik, Jézus mennybemenetele után a tengő-lengő Péter Jánossal és néhány tanítvánnyal halászni indul, de nem fognak semmit. A parton azonban Jézus várja őket, aki – ugyanúgy mint korábban – kiveteti velük hálójukat, amely, amikor kihúzzák, szinte szétszakad a bő fogástól. Jézust először nem ismerték meg, csak ezen esemény után, s ekkor a lobbanékony természetű Péter kiugorva a hajóból partra úszott az ott álló mestere felé. Ekkor került sor arra az egyházi körökben sokat idézet jelenetre, mely Péter végleges elhívását jelentette, melynek során mestere megemlítette Péter majdani vértanúsorsát is:

„Mikor aztán megebédelének, monda Jézus Simon Péternek: Simon, Jónának fia: jobban szeretsz-é engem ezeknél? Monda néki: Igen, Uram; te tudod, hogy szeretlek téged! Monda néki: Legeltesd az én bárányaimat! Monda néki ismét másodszor is: Simon, Jónának fia, szeretsz-é engem? Monda néki: Igen, Uram; te tudod, hogy én szeretlek téged. Monda néki: Őrizd az én juhaimat! Monda néki harmadszor is: Simon, Jónának fia, szeretsz-é engem? Megszomorodék Péter, hogy harmadszor is mondotta vala néki: Szeretsz-é engem? És monda néki: Uram, te mindent tudsz; te tudod, hogy én szeretlek téged. Monda néki Jézus: Legeltesd az én juhaimat! Bizony, bizony mondom néked, a mikor ifjabb valál, felövezéd magadat, és oda mégy vala, a hova akarád; mikor pedig megöregszel, kinyújtod a te kezedet és más övez fel téged, és oda visz, a hová nem akarod. Ezt pedig azért mondá, hogy jelentse, milyen halállal dicsőíti majd meg az Istent. És ezt mondván, szóla néki: Kövess engem!”

János írása szerint való evangyéliom. 21:15-19. In: Szent Biblia azaz Istennek Ó és Új Testamentomában foglaltatott egész Szent Írás, Budapest, Arcanum, 1995. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Carl Bloch: Jézus színeváltozása. A kép forrása: Wikipedia

Péter apostol az evangéliumok történeti cselekményeit kronologikusan követő Apostolok cselekedetei első részének egyik központi szereplője (a Szent Lukács által írott könyv második része kizárólag Pál apostol missziós útjaival foglalkozik). Átéli a többiekkel a pünkösdi csodát (Apcsel. 2), meggyógyítja a templom előtt kolduló béna lábát (Apcsel 3), megkereszteli a pogány Kornélius századost és háza népét (Apcsel: 10). Herodes Agrippa király keresztényüldözése során – Jakab kivégzése után – Pétert börtönbe vetik, ahonnét Lukács szerint egy angyal szabadítja meg a szigorú őrizet alól (Apcsel 12). Kiszabadulása után elhagyja Palesztinát és Cezareába ment. Részt vett a Kr. u. 49-ben, Jeruzsálemben összehívott Apostoli zsinaton, ahol Pál apostollal lelkesen kiálltak azon tan mellett, hogy azoknak a „pogányoknak” (vagyis nem zsidóknak), akik meg akarnak keresztelkedni, nem kell ezt megelőzően körülmetélkedniük, vagyis felvenni a zsidó vallást. Álláspontjukat a zsinat végül elfogadta, ami meghatározó szerepet játszott abban, hogy a kereszténység – ahelyett, hogy mindössze egy zsidóságon belüli szektává vált volna – rohamosan terjeszkedni kezdett a „pogány” világban is. A zsinat után Péter Antiochiába utazott. Az Újszövetségben található két apostoli leveléből az elsőt itt írhatta meg.

Giovanni Lanfranco: Az angyal kivezeti Szent Pétert a börtönből. A kép forrása: Wikipédia

Szent Péter tevékenységének utolsó szakasza egybe esik a Római Birodalom egyik legszégyenteljesebb időszakával, a Néró császárhoz köthető véres keresztényüldözésekkel. A Kr. u. 54-től 68-ig uralkodó, elborult elméjű Néró császár vezette világbirodalom megérezte, hogy ez az új vallás alapjaiban lehet veszélyes létére, hiszen a keresztények nem ismerték el sem a császárt, sem az antik panteont valódi isteneknek. Henryk Sienkiewicz Nobel-díjas regénye, a Quo vadis szinte kézzel fogható közelségbe hozza azt a korszakot, amikor a római katakombákban éjszakánként pislákoló gyertyafénynél titokban összegyűlt – később oroszlánok prédájául vetett, szurokkal leöntött és élve elégetett, vagy egyéb módon vértanúvá vált – keresztények előtt a korábban Jézust háromszor megtagadó Péter lelkesen adta tovább a krisztusi tanokat. Végül 67-ben maga is vértanúhalált halt az örök városban, valószínűleg Pállal együtt végezték ki. A hagyomány szerint „Urbi et Orbi” áldásban részesítette Rómát, mielőtt keresztre feszítették. Ez utóbbi esemény kapcsán megemlítendő, hogy saját kérésére fejjel lefelé hajtották végre rajta ezt a szadista kivégzési módot, ugyanis nem tartotta méltónak magát úgy meghalni, mint mestere, Jézus.

Caravaggio: Szent Péter keresztre feszítése. A kép forrása: Wikipedia

Szent Péternek a katolikus egyházban betöltött szerepét már említettem, oltalmazója az egyháznak, a szentatyáknak és minden papnak. A vallásos képzőművészetben mint apostolfejedelmet ábrázolják Krisztus mellett, akárcsak Szent Pált. Attribútuma a kulcs (Jézus neki adta a Menyország kulcsait); a pásztorbot („Legeltesd az én juhaimat!”), a hal (egykori halász mesterségére és az emberhalászatra utalva) és a kakas (Jézus megtagadásának gyarlósága). Természetesen a klérus tagjain kívül további pártfogoltjai is vannak, ahogy a Magyar katolikus lexikonban olvashatjuk:

„Oltalmazója az Egyháznak, a Szentatyának és a papoknak (emberek halászai). Védőszentjüknek tekintik ezenkívül a halkereskedők, hálószövők, kulcsai miatt a lakatosok, esztergályosok, kapusok, felügyelők; ezenkívül asztalosok, kárpitosok, papírgyárosok, papírkereskedők, pénzváltók, posztósok, szappanosok, üvegesek. Lábbetegségek, veszettség, kígyómarás ellen kérik oltalmát.”

Diós István (főszerk.): Magyar katolikus lexikon. X. kötet. Oltal–Pneu, Budapest, Szent István Társulat, 2005, 885. – Törzsgyűjtemény. Online változat

Alakja számtalan irodalmi és filmművészeti alkotásban is fellelhető. A magyar irodalomban a legismertebb címszerepe a – Theodore Roosevelt amerikai elnök kedvenc regényeként számontartott – Mikszáth Kálmán által írt mű, a Szent Péter esernyője. De számtalan magyar és külhoni irodalmi műben, filmben, mesében és tréfában szerepel, ősz öreg hosszú szakállú bölcsként ábrázolva, aki a mennyország rácsos kapui előtt strázsál és szigorúan megvizsgálja az oda bemenni készülő lelkeket. Néphagyományainkban is előkerül, mint aki Jézussal a földön, a nép között vándorol. Sokszor nemtetszését fejezi ki mesterének, annak cselekedetei miatt, de végül mégis belátja, hogy Jézusnak igaza van.
Érdekesség, hogy a barokk művészet egyik ikonikus képviselője, a szent és bibliai jeleneteket ábrázoló képeiről is ismert festő, Peter Paul Rubens mindkét apostolfejedelem nevét egyaránt viseli.

Peter Paul Rubens: Szent Péter. A kép forrása: Wikipedia

Felhasznált irodalom

Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium 1. Mária-ünnepek és jelesebb napok a hazai és közép-európai hagyományvilágból. December 1 – június 30., Budapest, Szent István Társulat, 1977.
Diós István (főszerk.): Magyar katolikus lexikon. X. kötet. Oltal-Pneu, Budapest, Szent István Társulat, 2005.
Diós István (szerk.): A szentek élete, Budapest, Szent István Társulat, 1984.
Gecse Gusztáv (szerk.): Vallástörténeti kislexikon, Budapest, Kossuth, 5. bőv. átdolg. kiad. 1983.
Haag, Herbert (szerk.): Bibliai lexikon, Budapest, Apostoli Szentszék Könyvkiadója, 1989.
Hamvai-Kovács Gábor: „De ő ott hagyva az ingét, meztelenül elszalada tőlük.” In: OSZK-blog, 2025. április 25.
Hamvai-Kovács Gábor: „Sorjában megírom neked derék Theofilus a kétségtelen valóságot…”. In: OSZK-blog, 2024. október 18.
Herczeg Pál: „Érted is amit olvasol?”. Bibliaismereti hittankönyv a konfirmáció utáni korosztálynak, Budapest, Kálvin, kiad. 2000.
Ó- és Újszövetségi Szentírás a Neovulgáta alapján, Budapest, Szent Jeromos Katolikus Bibliatársulat, 2012.
Péter apostol. Wikipédia-szócikk
Schütz Antal (szerk.): Szentek élete. Az év minden napjára, Budapest, Pantheon, 1995.
Szent Biblia azaz Istennek Ó és Új Testamentomában foglaltatott egész Szent Írás, Budapest, Arcanum, 1995.
Szent Péter és Szent Pál apostolok. In: Magyar Kurír, 2024. június 29.
Újszövetségi Szentírás, Budapest, Szent István Társulat, kiad. 1985.

Hamvai Kovács Gábor
(Olvasószolgálati és Tájékoztatási Főosztály)

komment

Kapu Tibor űrutazásának kora újkori előzményei

2025. június 26. 15:43 - nemzetikonyvtar

Rakétának látszó égi tünemény és kilövések a 16. századból

Az égbolt és a csillagok kémlelése az emberiséggel egyidős, Farkas Bertalan, Kapu Tibor és társaik generációk sokaságának álmát váltják valóra, amikor a végtelen űr felé indulnak. Az eget kémlelő papok és tudósok már a civilizáció kezdetétől felismerték az égbolt állandó vagy rendszeresen visszatérő elemeit (csillagképek, bolygók stb.), amelyek alapján térben és időben is tudtak tájékozódni. A váratlan, szokatlan égi – sokszor nem is csillagászati, csupán légköroptikai – jelenségek azonban meglepetésszerűen tűntek elő és riadalmat, fejtörést okoztak a szemtanúknak. Az ő beszámolóikat sokan igyekeztek összefüggésbe hozni egykorú eseményekkel, azokat előjelként, figyelmeztetésként értelmezni. Ezek a magyarázatok a 16. század elejétől nyomtatásban is napvilágot láttak és enyhítették a korszak közvéleményének szomját a hírekre.

A reneszánsz polihisztor, Konrad Lykosthenes (1518–1561) ilyen égi jelenségekből és más ritkaságszámba menő eseményekből – torzszülöttek, furcsa állatok – állított össze gazdag válogatást, amelynek német nyelvű kiadásával a Régi Nyomtatványok Tára is rendelkezik.

A képen alul az 1488-as, az Arab-félszigeten megfigyelt, kaszát formázó égi tünemény látható, az ezzel összefüggő események közt Lykosthenes megemlítette Hunyadi Mátyás és – az ekkor még csak cseh király – Ulászló békeszerződését is.

Égi jelenségek és magyarázatuk, Konrad Lykosthenes: Wunderwerck, Basel, Heinrich Petri, 1557. MNMKK OSZK RNYT Ant. 311 – Régi Nyomtatványok Tára

Kik állnak a sikeres űrhajósok háta mögött? Piromániások és tüzérek generációi, akik a puskapor Európába érkezése óta tökéletesítik a robbanás, égés hajtóerejének polgári és katonai célú kihasználását. Bornemissza Gergely tüzes kereke után nem sokkal, 1596-ban látott napvilágot az hadtudományt összegző mű, amelyben a XVI. században összegyűlt tüzérségi tapasztalatot is összefoglalták: az ágyúk irányzását, a röppályák kiszámítását, a golyók méretezését stb. Többek közt ezek az ismeretek gyarapodtak és alakultak napjainkra a(z űr)rakéták mozgásának, hajtásának megtervezéséhez szükséges tudássá.

Leonhard Fronsperger: Kriegsbuch, Frankfurt am Main, Sigmund Feyerabends Erben, 1596. MNMKK OSZK RNYT Ant. 1036 – Régi Nyomtatványok Tára

Szovák Márton, Régi Nyomtatványok Tára

komment

Címkék: űrkutatás bornemissza gergely Farkas Bertalan Ulászló szovák márton Kapu Tibor Konrad Lykosthenes Régi Nyomtatványok Tára Leonhard Fronsperger

„Csak a színpad jövője lebegett előttem”

2025. június 25. 06:00 - nemzetikonyvtar

100 éve hunyt el Kéméndy Jenő, az Operaház legendás díszlet- és jelmeztervezője

Kéméndy Jenő portréja. Uher Ödön felvétele, ante 1900. Jelzet: SZT Album 152/11/2. – Színháztörténeti és Zeneműtár

Kéméndy Jenő festőművész, díszlet- és jelmeztervező, a 20. századi színpadtechnika magyarországi megújítója, az Operaház örökös tagja, első szcenikai főfelügyelője.
1860. április 8-án, Szászvárosban született. Gépészmérnöknek készült, gyerekkorától kezdve rajzolt, festett. A budapesti Mintarajziskola után Münchenbe került, ahol Benczúr Gyulánál és Rudolf Seitznál tanulta a festészetet. Korai képei kis méretű rokokó életképek, humoros zsánerképek, történelmi környezetbe helyezett jelenetek voltak. A kor divatos témái voltak ezek, amelyekből Kéméndy több mint százat készített, majd el is adott, így jelentős vagyonra tett szert. A Magyar Szalon 1892-ben közölte fiatalkori önéletrajzát, melyben őszintén vall festői sikereiről:

„Gyártom a képet egyre-másra, és nem törődöm vele, valjon azt hiszik-e, hogy nagy művésznek tartom-e magam, vagy nem. Én eltaláltam azt a cikket, amely divatba jött és kelendő.”

Kéméndy Jenő. In: Magyar Szalon, 9. évf. 16. kötet 1892, 157. – Törzsgyűjtemény

1895-ben báró Nopcsa Elek – kormánybiztos, majd az állami színházak intendánsa – hívására hazatért és az Operaházba került szcenikai felügyelőnek, Spannraft Ágoston mellé. Munkássága itt teljesedett ki: a díszlet- és jelmeztervezés mellett librettót is írt, rendezett, számos színpadtechnikai újítást vezetett be. A 19. század végére elavult kulisszaszínpad megváltoztatására törekedett, a hagyományos díszletszínpad helyére szabadon alakítható teret képzelt el. A huszadik század színpadja című művében (1907) részletesen bemutatta saját megoldását. A festői és valószerű díszletezés érdekében megnövelte a színpadot: két oldat körszelvény alakjában, a hátsó falat pedig ívesen képzelte el. Magasságát megemelte, így tágítva ki a horizontot. A korszak újításának számító forgószínpaddal szemben tolószínpadot képzelt el: a két oldalról betolható díszletelemek a gyors jelenetváltásra is megoldást jelentettek. Tervei megvalósulását az akkor napirenden lévő új Nemzeti Színház felépítésében látta. Végül a világháború kitörése miatt a színházépítés elmaradt és így Kéméndy tervei is meghiúsultak.

A tolószínpad terve. In: Kéméndy Jenő: A huszadik század színpadja, Budapest, Hornyánszky, 1907. – Törzsgyűjtemény

„A színház tulajdonképpeni célja nemcsak az, hogy a közönség néhány unalmas órát kellemesen eltöltsön, hanem iskolának kell lennie, ahol a közönség szellemileg művelődik a szépművészetek minden terén. Az összes művészeti ágak egyesülve kell hogy közrehassanak abban, hogy a közönség jó ízlését és a szép iránti fogékonyságát gyarapítsák. A jó és nemes ízlésnek főképpen a jelenetek képhatásában kell megnyilatkoznia, azaz mindennek, amit a színpadon látunk, olyannak kell lennie, mintha jó művész által alkotott kép lenne.”

Kéméndy Jenő: A huszadik század színpadja. Budapest, Hornyánszky, 1907, 5. – Törzsgyűjtemény

Technikai újításokat vezetett be az Operaház színpadán: megújította a világítást, a díszletet diorámaszerűen építette fel: a körhorizontra festett háttér előtt plasztikusan megformált és berendezett játékteret valósított meg. 1916-tól látványelemként filmvetítést is alkalmazott. Izgalmas színpadi gépezeteket szerkesztett: legendásak a Wagner-operákban alkalmazott megoldásai: a Lohengrin hattyúja, a Siegfried 12 méteres, tűzokádó sárkánya. A Rajna kincse sellőinek problematikája állandóan foglalkoztatta, és különböző megoldásokkal kísérletezett: az 1907-es előadásban az úszás illúzióját keltő automata babákat szerepeltetett sellőként, az énekesek pedig a díszlet mögött énekelték a szerepet. Később, az 1920-as bemutatóhoz olyan szerkezetet alkotott, amely a levegőben lógva rögzítette az énekesnőket úgy, hogy azért aránylag kényelmes helyzetben tudjanak énekelni. Ezt a megoldását azután átvették és alkalmazták más európai operaházak is.

A sellők mozgatásának technikája Richard Wagner A Rajna kincse című operájában. Operaház, 1920. Vasadi Ottó felvétele. Jelzet: SZT KB 23.897 – Színháztörténeti és Zeneműtár

„Kéméndy Jenő festőművész, az Opera közismert szcenikai főfelügyelője huszonöt esztendeig törte a fejét, amig rájött arra a dologra, ami, íme, most milyen egyszerűnek látszik. A találmány teljes mozgási szabadságot biztosít a bármily magasságban lebegő énekesnőnek és éneklésében sem gátolja egy cseppet sem a már néhány méternyi távolságról láthatatlan drótszerkezet. Kéméndy mestert, aki az efféle találmányokat csak úgy az ingujjából rázza ki szabad óráiban, már ismét a festőállványnál találtam, amikor próba után felkerestem, hogy néhány magyarázó felvételt készítsek a segítségével. Fotografálás közben Kéméndy elmondja, hogy különösen arra büszke, hogy új találmánya egyúttal elsőrendű torna- és testegyenesitő eszköz is.”

Vasadi Ottó: Akasztás az Operában. In: Színházi Élet, 9. évf. 21. sz. (1920. május 23–29.), 14. – Törzsgyűjtemény

Munkássága a jelmeztervezés területén is új korszakot nyitott. Véget vetett annak a világszerte gyakorolt szokásnak, hogy a színészek saját tervezésű kosztümökben lépjenek színpadra. A meinigenizmus hatása alatt eleinte aprólékosan kidolgozott, szigorúan a korhűségre törekvő pompás ruhakölteményeket tervezett, amelyeket hosszas előtanulmányok után készített el. Miután megtapasztalta, hogy a közelről részletgazdag megoldások nem érvényesülnek a színpadon, a századforduló után stilizáltabb terveket kezdett készíteni.

„[…] a színpadon sok dolog nem tesz hatást, ami közelről nagyon finom és szép. Az esti világítás és a távolság megkívánja, hogy a szövet mintája, vagy a ruhára alkalmazott ékítés széles és nagyméretű legyen, sőt szabás dolgában is minél egyszerűbb, annál jobb. Az apró detailek a nézőtérről nem látszanak és így fölösleges az általános hatást haszontalan apróságokkal csökkenteni.”

Kéméndy Jenő: Színházi kosztümök. In: A Színház, 1904/21, 346. – Törzsgyűjtemény

Kéméndy életművéből a jelmeztervek maradtak fenn nagyobb számban: az Országos Széchényi Könyvtár színháztörténeti gyűjteménye több mint 1800 jelmeztervet, vázlatot őriz, azonban színpadterveiről csupán néhány vázlata alapján alkothatunk képet.

Kéméndy Jenő az Operaház és a Nemzeti Színház műhelyében eltöltött harmincéves pályafutás után, 1925. június 25-én hunyt el. Sokoldalú színpadművészeti tevékenységét kiváló tanítványa, Oláh Gusztáv folytatta, aki a következő évtizedekben mestere szellemi öröksége méltó utódjának bizonyult.

Díszletépítés az Operaház színpadán. Középen Kéméndy Jenő és Oláh Gusztáv. 1924. Ismeretlen fényképész felvétele. Jelzet: SZT KB 4168/2 – Színháztörténeti és Zeneműtár

Felhasznált irodalom:

Kéméndy Jenő: A huszadik század színpadja, Budapest, Hornyánszky, 1907.
Bartha Andrea: Színpadi látvány a századelőn. Kéméndy Jenő munkássága, Budapest, Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet, 1990.
Keresztury Dezső: Az önálló magyar opera- és balettszcenika kialakulása. In: Országos Széchényi Könyvtár évkönyve, 1972, Budapest, OSZK, 1975, 343–368.
Berczeliné Monori Erzsébet: A Színháztörténeti Tár díszlet- és jelmezterveiről. In: Országos Széchényi Könyvtár évkönyve, 1973, Budapest, OSZK, 1976, 161–180.

Kovács-Burda Zita
(Színháztörténeti és Zeneműtár)

komment

Egy nagyasszony élete – Gróf Apponyi Sándorné Esterházy Alexandra portréja. 1.

2025. június 24. 06:00 - nemzetikonyvtar

Apponyi Sándor-emlékév. 5. rész

A könyv- és történelemszeretők itthon és a világon egyaránt ismerik Apponyi Sándor, a tudós bibiofil, a nagylelkű mecénás, a múzeumalapító nevét, aki a nemzeti könyvtárra hagyta mintegy 15.000 dokumentumot tartalmazó teljes bibliotékáját. De a nagyközönség vajon tudja-e, mi mindent köszönhetünk ennek a jelentéktelennek tűnő, kedves öregúrnak? A gróf halálának 100. évfordulója alkalmából elindított Apponyi Sándor-emlékév című sorozatunk az ő munkásságának bemutatása révén a bibliofília és a régi könyvek különleges világába enged bepillantást.

Minden sikeres férfi mögött áll egy nő, tartja a mondás, és nincs ez másként Apponyi Sándor gróf esetében sem. Következő bejegyzéseinkben Apponyi Sándorné Esterházy Alexandra (1856–1930) arcképét igyekszünk megfesteni. A témát ugyan többször érintette már a szakirodalom, de mivel soha nem az ő személye állt fókuszban, a portré mindig töredékes maradt. Most egy helyen követhetjük végig a grófnő újságcikkekből, személyes dokumentumokból és képekből kibontakozó életpályát, és láthatjuk azt a környezetet, amelyben könyvtárunk mecénásai mindennapjaikat töltötték. Az első részben Esterházy Alexandra életének fontosabb eseményeit, a másodikban festői és írói tevékenységét, a harmadikban a társasági életben való szereplését és otthonuk berendezését, a negyedikben pedig az általa végzett sokféle jótékonysági munkát mutatjuk be.

Gróf Apponyi Sándorné Esterházy Alexandra. In: Szalon Ujság, 10. évf. 10. sz. (1905), 3. – Törzsgyűjtemény

A „két szép csillag” – ahogy egy újságcikkben nevezték a párt – 47 évig élt harmonikus házasságban, egymást támogatva és kiegészítve egészen Apponyi Sándor 1925-ben bekövetkezett haláláig. Mi volt vajon a titkuk? A hasonló természet és érdeklődés mellett szerepet játszhatott ebben az is, hogy mindketten részben orosz felmenőkkel rendelkeztek. Apponyi Sándor édesanyját, a balti-orosz származású Benkendorf Annát (édesapja, Benkendorf Sándor birodalmi gróf, tábornok, a rendőrség főparancsnoka) maga I. Miklós cár kísérte oltárhoz (díszmagyarban!); a Pozsony megyei cseklészi ágból való Esterházy Ernő gróf pedig Ludwig Tegoborsky lengyel-orosz származású diplomata, közgazdász, író lányát, Euphemiát vette nőül.

Tegoborska Euphemia, Alexandra édesanyja. A kép forrása: Wikimedia

Ez utóbbi frigyből született 1856. január 18-án Alexandra, aki 22 éves korában ment hozzá az akkor 34 éves Apponyihoz. Dézsi Lajos, aki jó kapcsolatot ápolt Apponyiékkal, visszaemlékezésében megjegyzi, hogy Sándor gróf minden tekintetben hozzá illő házastársat talált, aki

„a vele született kedvességén és szivnemességén kivül nagy nyelvtehetség volt s kiváló képzettséggel birt s nemcsak megértette, de benső érdeklődéssel és örömmel kísérte férje tanulmányait és nemes bibliofil hajlamát”, s „akinek családjában éppúgy megbecsülték a tudományt, mint az Apponyiéban.”

Dézsi Lajos: Gróf Apponyi Sándor emlékezete. In: A Magyar Tudományos Akadémia elhunyt tagjai fölött tartott emlékbeszédek, 20. kötet, Budapest, MTA, 1927, 10–11. – Törzsgyűjtemény

A fiatal Esterházy Alexandra. A kép forrása: Wosinszky Mór Múzeum, Szekszárd, lelt. szám: 1980.1.31

A fényes esküvőt 1878. április 27-én tartották a pozsonyi dómban, ahol nagy nézőközönség figyelte az ifjú párt és az őket a családok kívánságára magyarul összeadó Heiller Károly kanonok beszédét. Két udvarhű, de magyar érzelmű család egyesüléséről lévén szó, nem véletlen, hogy a korabeli lapok fontosnak tartották kiemelni a magyar nyelvű szertartást, és azt, hogy a férfiak legtöbbje díszmagyarban jelent meg az eseményen. (Sándor ifjúkori nevelője Elefánty Ferenc egykori ’48-as honvéd, míg Alexandra nagyapja, Esterházy Károly gróf 1848-ban a horvátok ellen mozgósított nemzetőr seregek parancsnoka volt) A résztvevők közül:

„násznagyok voltak: herceg Esterházy Pál, gr. Esterházy Antal, gr. Apponyi György és gr. Apponyi Károly altábornagy; nyoszolyóasszony, b. Wenckheimné szül. Apponyi Mária grófnő; vőfélyek: gr. Apponyi Antal és gr. Esterházy Miklós (a menyasszony fivére) nyoszolyólányok: Montenuovo hercegkisasszony és d’Orsay Teréz grófnő.”

Fővárosi Lapok, 15. évf. 99. sz. (1878. április 30.), 485. – Törzsgyűjtemény

Apponyi Sándor ekkor már visszavonult a diplomáciai és politikai karrierjétől és özvegy édesanyjával élt a lengyeli birtokukon. Ide hozta haza szép fiatal feleségét, ahol közvetlen alkalmazottai bensőséges fogadást szerveztek nekik. Az alábbi kis történet jól mutatja a miliőt, amibe érkeztek:

„Volt cserlombokkal és virágkoszorúkkal ékes diadalkapu a park bejáratánál, fehérruhás kis leányok sorfala, lovas bandérium és ami a legfőbb, az összes volt jobbágy községek népes küldöttsége jegyzőikkel és bírókkal élükön, uradalmi tisztikar, kegyúri templomok plébánosai, kik közül a lengyeli (Wosinsky elődje) volt az ünnepi szónok. Megállapodtak abban, hogy a templom tornyában őrként figyelő harangozó azonnal jelt ad a nagyharanggal, amint feltűnik a závodi templomnál bekanyarodó négyes fogat, hogy a deputáció akkor elhelyezkedjék, mert a nagy forróság miatt célszerűnek vélték a várakozást a közel levő főerdészlakban tarokkozás és quaterkázással eltölteni. – De ember tervez, Isten végez! Nem számítottak a lovak gyors iramára, sem a harangozó lassúságára és a midőn a harangszóra az utolsó quaterkát hirtelen felhörpintvén, a kártyákat összedobták kisiettek az udvarból, ott látták a tőlük 150 lépésnyire fekvő park kapuja előtt a négylovas hintót körülállva a deputációs polgársággal. Rohanvást siettek oda, hogy megmentsék a becsületet és kárba ne vesszen a betanult beszéd és szerencséjükre a kocsi csak állott, mintha reájuk várt volna, pedig más volt annak az oka. Akadt egy polgártárs, az akkori sárszentlőrinci bíró Benkő János személyében, ki akkor már a 12ik évet töltötte a hivatalában és versatus okos, értelmes ember létére átlátta a helyzet veszedelmét, oda állott a hintó mellé és olyan ékes dikciót vágott ki a régi igazi urak jóindulatáról, a jobbágyok hűségéről és ragaszkodásáról, mely a későbbi ivadékokban is tovább él, – a főur szépséges élete párjáról, a boldog jövendőről, stb., hogy a grófi párt igen meghatotta és legjavában paroláztak vele, mikorra a hivatalos szónok rendbehozta magát, és elmondhatta a betanult beszédet.”

Krónikás: Visszaemlékezések Apponyi Sándor grófra. (Első hazatérés a nász után). In: Tolnamegyei Ujság, 12. évf. 86. sz. (1930. november 1.), 3. – Törzsgyűjtemény

A lengyeli kastély 1896 körül. Fotó: Klösz György – Magyar Nemzeti Múzeum, Történeti Fényképtár 1336/1963 fk

A fiatalasszonyt új otthona is várta. Apponyi Rudolf, majd később özvegye és fia is igyekeztek a család külföldi diplomáciai kiküldetése alatt összegyűjtött, majd hazaszállíttatott bútoraival otthonossá tenni a kastélyt. Az esküvő után ezt a tervszerűen bővített berendezést egészítette ki Alexandra hozománya, és mindaz, amit Sándor árveréseken vásárolt. Hogy a lengyeli lakhely igazán megfeleljen igényeiknek, még 1878-ban sor került a kastély és a park átalakításra, bővítésére is.

A lengyeli kastélypark részlete – Kézirattár, Analekta 213, 2

Minderről a grófnő német nyelvű emlékiratából (Lengyel von Alex, Marietta Hoyos dicitiert 1925.) értesülünk, ahogy arról is, hogy anyósa a hideg hónapokban (többnyire novembertől tavaszig) lányánál, Ilonánál, Paolo Borghese herceg nejénél tartózkodott Rómában.

Apponyi Sándor gróf és felesége, valamint feltehetően özv. Apponyi Rudolfné, Pécs, 1880 körül. Fotó: Zelesny Károly – Magyar Nemzeti Múzeum, Történeti Fényképtár 1887/1956 fk

Elmondható-e, hogy az Apponyi-házaspár a korabeli arisztokrácia szokásos életét élte? Bizonyos szempontból igen, hiszen rangjukhoz illően részt vettek a Monarchia jelentős eseményein (Ferenc József koronázási évfordulóján, udvari bálokon, IV. Károly koronázásán stb.), rendszeresen Semmeringen és Karlsbadban kúrálták magukat a legrangosabb udvari méltóságokkal együtt, koncertekre és kiállításokra jártak Bécsben és Budapesten egyaránt, valamint sokat jótékonykodtak. Az azonban, hogy az 1880-as évektől kezdve elsősorban a könyvgyűjtés, a birtokon meginduló régészeti kutatás támogatása és a lengyeli uradalom irányítása határozta meg az életüket, kétségkívül különlegességnek számított. Alexandra mindemellett műkedvelő festőként és íróként is tevékenykedett.

„A könyvtári stúdió mellett volt a grófné műterme, s mikor a nemes gróf könyvei közt tudományos kutatásba merült, neje művészi hajlamának szentelte idejét. Szebb és ideálisabb munkabeosztást el sem tudunk képzelni.”

Dézsi Lajos: Gróf Apponyi Sándor emlékezete. In: A MTA elhunyt tagjai fölött tartott emlékbeszédek, 20. kötet, Budapest, MTA, 1927, 11. – Törzsgyűjtemény

Fennmaradt vendégkönyvükből, leveleikből, Alexandra memoárjából és a látogatóik beszámolóiból tudjuk, hogy Apponyiék kastélyát tudósok, festők, írók és rokonok kisebb hada látogatta rendszeresen, így egyfajta kulturális központ jött létre Lengyelen. Az idillre viszont hamarosan árnyékot vetett két haláleset. 1895 májusában néhány napi súlyos betegség után apósa pisai kastélyában meghalt Alexandra öccse, a mindössze 36 éves Esterházy Miklós Ernő, aki három évvel azelőtt vette feleségül Apponyi Ilona lányát, Borghese Kamilla Mária hercegnőt.

Esterházy Miklós Ernő gróf egy lovastiszti tanfolyamon 1887-ben. Képkivágat. Fotó: Klösz György – Magyar Nemzeti Múzeum, Történeti Fényképtár 4054/1958 fk

Alexandra így ír a testvéréről:

„Bátyám hatására és vezetésével lipicai ménestelepeket hoztak létre Sándormajorban, amely virágzott és évekig nagyon hasznos, szép lovakat, különösen szürkéket biztosított számunkra. Bátyám halála után azonban felhagytak ezzel. Egy kis gazdaságot neveztek el az emlékére Miklósmajornak.”

Apponyi Sándorné: Lengyel von Alex, Marietta Hoyos dicitiert 1925, 7. Kézirat Lengyel, katolikus plébánia

1898 januárjában aztán a grófnő 72 éves édesanyja hunyt el, amiről többek közt Gróf Apponyi Sándorné gyásza címmel lehetett olvasni:

„Megyénk tudós főurának, gróf Apponyi Sándor val. bel. titk. tanácsos nejének édes anyja gróf Esterházy Ernőné szül. Tegoborska Emilia, 72 éves korában elhunyt Abbáziában. … gróf Esterházy Ernőnek neje gróf Tegoborsky orosz államtanácsosnak volt leánya, 1854-ben ment férjhez. Az elhunyt grófnő régóta betegeskedett s a telet férjével évek óta abbáziai villájában töltötte. Az idei szezont a grófné csaknem állandóan betegeskedve ágyban töltötte. Férjén kívül hetek óta körülötte voltak veje, gróf Apponyi Sándor, leánya, gróf Apponyiné Alexandrina és menye, az ifjan elhunyt gr. Esterházy Miklós Ernőnek fiatal özvegye, herceg Borghese Camilla.”

Gróf Apponyi Sándorné gyásza. In: Tolnavármegye, 8. évf. 5. sz. (1898. január 30.), 3. – Törzsgyűjtemény

Nem sokkal később jóval örömtelibb eseménynek voltak tanúi a lengyeli kastély falai: itt tartották ugyanis Borghese Paula hercegnő és gróf Hoyos Fülöp esküvőjét:

„A polgári házasságkötést Dőry Pál alispán végezte az Apponyi kastély könyvtártermében s nagy hatást keltő, szép beszéddel üdvözölte a boldog párt.”

Főúri esküvő Lengyelen. In: Pécsi Napló, 8. évf. 126. sz. (1899. június 6.), 5. – Törzsgyűjtemény

A könyvtár 1934 előtt – Magyar Nemzeti Múzeum, Történeti Fényképtár 550/1950 fk

Mindeközben gróf Apponyi Rudolfné komolyan betegeskedni kezdett. Apponyi Sándor 1900. november 5-én báró Szalay Imréhez írt levelében még mentegetőzik, hogy nem tudott elmenni egy tudományos ülésre, mert:

„szegény jó anyám állapota több hete már oly aggasztó, hogy egy pillanatra sem hagyhatom itten.”

Apponyi Sándor Szalay Imréhez, Lengyel, 1900. nov. 5. – Kézirattár, Levelestár

Két hét múlva a házaspár már a 82 éves özvegy grófné, csillagkeresztes palotahölgy halálhírét kénytelen megosztani a nyilvánossággal.

Kápolna a lengyeli kastélyban – Magyar Nemzeti Múzeum, Történeti Fényképtár 549/1950 fk

Néhány év múlva pedig gróf Esterházy Ernő Pozsony megyei nagybirtokos elhalálozásáról számoltak be a magyar és osztrák lapok.

„79 éves korában [1904. december 31-én] Pozsonyban elhunyt gróf Galánthai Esterházy Ernő, a főrendi ház tagja, aki gróf Galánthai Esterházy Károly fia és az 1898-ban meghalt Tegoborska Eufémia férje volt. Egy lány maradt utána, Alexandrine, gróf Apponyi Sándor felesége.”

Aristokratie und Gesellschaft. In: Sport und Salon (Wien), Januar 7. 1905., 4.

Alexandra édesapját (ahogy testvérét és édesanyját is) Felsőszeliben, a családi sírboltban temették el 1905. január 3-án. Apponyiék emiatt nem tartózkodtak Lengyelen, amikor a kastély tetőszerkezete szinte teljesen leégett. Apponyi Sándorné így emlékezett meg a tragikus eseményről:

„1905. január 19-én tűz ütött ki, amely az egész tetőt legégette. A tűzvészt az akkori gondnok okozta attól tartva, hogy a vízvezetékek befagynak az akkori nagy hidegben, ezért izzó parazsat hozott fel az emeletre és gondatlanul ott hagyta a dobozok, papír és más gyúlékony anyagok mellett. Elment, aztán nagyon rövid idő alatt füst és lángok csaptak fel. Orkán erejű szél tombolt. Délután 5 órától reggel 5 óráig az egész tető leégett. Pozsonyban kaptuk a hírt és még aznap éjjel Lengyelre utaztunk. Amikor megérkeztünk, úgy tudtunk körbejárni a tetőn, mintha egy teraszon lettünk volna. A számos ott tárolt tárgyból nem maradt semmi, egyáltalán semmi. Csak egy kis fémdarab jelezte azt a helyet, ahol a nagy kastélyóra állt […] Szerencsére a tüzet sikerült lokalizálni, főleg azért, mert a padlásburkolat igen szilárd volt. Csak egy ponton égett át a gerenda, közvetlenül a könyvtár felett. Nagy volt a félelmünk, de emberfeletti erőfeszítéssel sikerült a tüzet időben eloltani, így egyetlen könyv sem sérült meg, csak itt-ott okozott némi kárt az oltáshoz használt víz.”

Apponyi Sándorné, Lengyel von Alex, Marietta Hoyos dicitiert 1925, 5–6. Kézirat, Lengyel, katolikus plébánia

A tűzesetről szóló hírek közé később egészen érdekes értesülések is bekerültek:

„Apósom, aki Fleury tábornok házát bérelte a nagykövetség számára – aki nemrégiben felújította azt az egyiptomi alkirály fia számára – néhány bútort vásárolt, amikor távozott, még török monogramot viselő konyhai eszközöket is. Ez adta a későbbi vicces újságcikkek alapját. … A padláson történt tűz után azt mondták, hogy a sok akkoriban odaveszett kincs között egy felbecsülhetetlen értékű, a fáraók korából származó konyhai eszköz is megsemmisült a lángokban.”

Apponyi Sándorné, Lengyel von Alex, Marietta Hoyos dicitiert 1925, 4. Kézirat, Lengyel, katolikus plébánia

Az átalakított tetőszerkezetű kastély – Kézirattár, Analekta 213, 1

Az mindenesetre biztos, hogy a kastély még abban az évben nagyszabású átalakításon esett át Fellner Sándor tervei alapján.

A nagyszalon az Apponyi-kastélyban – Magyar Nemzeti Múzeum, Történeti Fényképtár, 555/1950 fk

Apponyiék viszont ekkoriban már nem csak itt rendelkeztek ingatlannal. A pezsgő társasági és kulturális élet iránti vágy, valamint a híres könyvtárat alkotó tartalmi hungarikumok tudományos feldolgozásának igénye (azaz a könyvtárak és a tudós pályatársak közelsége) egyaránt indokolta, hogy Budapesten is fenntartsanak egy lakást. Az Andrássy út 106. szám alatt található épületre esett a választásuk, amit 1905-ben vásároltak meg és 1909-ben újítottak fel.

„Az Andrássy úton ekkor az 1877-ben Hieronymi Károly mérnök, szabadelvű politikus számára Petschacher Gusztáv által tervezett villa állt. Apponyiné előbb ezt a házat alakíttatta át, majd a telek hátsó végébe építtetett egy egész más típusú házat. 1909-ben választották ketté a telket, aminek hátsó, a Lendvay utcára néző részére 1910-ben épült fel a ma is álló ház. Ami persze befektetésnek épült, Apponyiék azt már a következő évben eladták.
A tervező itt [a Lendvay utca 3. esetében] a szecesszió egyik nagymestere, Vidor Emil, a tervek 1909-ben és 1910-ben születtek, a megrendelő gróf Apponyi Sándorné Esterházy Alexandra volt.”

Szuhai Barbara: Ady festőjének ottona, avagy tragédia a Lendvay utcában. In: Mesélő Budapest, 2023. március 30.

Az Andrássy úti lakás (éppúgy, mint a lengyeli kastély) rövidesen egyik központja lett a kilencszázas évek tudományos és művészvilágának. Nem tudjuk pontosan, Apponyiék meddig birtokolták ezt az ingatlant, de az biztos, hogy 1925 előtt adhatták el, mert Alexandra emlékiratában megemlíti, hogy a pesti lakás bútorai a lengyeli kastélyban vannak.

Apponyi Sándorné a századforduló körül. In: Magyar Könyvszemle, 37. évf. 1–2. sz. (1930). – Elektronikus Periodika Archívum

A Tanácsköztársaság alatt a házaspár végig Lengyelen tartózkodott. Alexandra részletesen elmeséli a kommün alatt őket ért megpróbáltatásokat, és bár nagyon visszafogottan értékeli saját helyzetüket, a beszámoló hossza alapján arra lehet következtetni, hogy igencsak megviselték az események.

„Mindenki, aki az 1919-es magyar rémuralom négy hónapját töltötte, tud konkrét, személyes élményekről mesélni. Bár a forradalom sötét árnyékot vetett minden otthonra, a megpróbáltatások és a szenvedés terhe nagyon egyenlőtlenül oszlott meg. Egész családok sorsa volt többé-kevésbé a szerencsés véletlenre bízva. … Az egyén már nem találta a megszokott helyét. Ami minket illet, már a kezdetektől úgy döntöttünk, hogy nem menekülünk el. Az isteni gondviselésnek köszönhetően a mi sorsunk (másokéhoz képest) egészen elviselhetően alakult.”

Apponyi Sándorné: Lengyel von Alex, Marietta Hoyos dicitiert 1925, 12. Kézirat, Lengyel, katolikus plébánia

Azért maradhattak a kastélyban, mert a kommün kikiáltásakor Alexandra már csecsemőotthont működtetett, ami megvédte őket a kitelepítéstől. Az első napokban egy olyan komisszár tűnt fel a birtokon, akiről később kiderült, hogy nincs semmilyen felhatalmazása. Amikor fény derült a hazugságra, a csaló sántasága ellenére is nagyon gyorsan elmenekült a faluból.

„Egy napos diktatúrája alatt parancsot adott, hogy azonnal ürítsük ki a kis csecsemőotthont, amit egy éve működtettünk a faluban. Az ápolónő rémületére a szegény kicsiket a jeges márciusi levegő ellenére is a kastélyba kellett vinni. Kirángattuk a gyerekeket a meleg ágyukból és párnákba, takarókba és matracokba bugyoláltuk őket. Amennyire tudtuk, kiürítettük az ebédlőt stb., és ott helyeztük el őket. Amikor rövid idő múlva a Tanácsköztársaság biztosa Budapestről megérkezett – ezúttal az igazi –, hogy megvizsgálja az összes helységet, már ott találta a gyermekotthont, és némi rábeszélés után úgy döntött, hogy nem küld hozzánk proletár lakótársakat, hanem kibővíti a meglévő otthont. Így 26 csecsemőt fogadtam a házban a hozzájuk tartozó személyzettel… A kastély több mint fele így már foglalt volt. A kapu felett egy nagy tábla hirdette, hogy »Gyermek-otthon a Tanácsköztársaság oltalma alatt« … Valójában ennek a feliratnak tulajdonítom, hogy a kevés lakótérben, amit ránk hagytak, nem zaklattak minket tovább.”

Apponyi Sándorné: Lengyel von Alex, Marietta Hoyos dicitiert 1925, 15. Kézirat, Lengyel, katolikus plébánia

Zaklatták azonban őket másféle módokon. Apponyi „elvtárs” könyvtárát például zárolták, és a grófot csak sokkal később nevezték ki saját bibliotékája kurátorává – addig nem mehetett szeretett könyvei közelébe. A grófnét pedig komikus módon felkérték, hogy segítsen felbecsülni a kastély berendezési tárgyainak értékét, mert az, akit erre a célra küldtek, alkalmatlan volt a feladatra. Később az ezüstnemű felbecsülése és összeírása esetében is szükség volt erre az „önzetlenségre”. Alexandra mindenesetre úgy vélekedett, hogy

„a körülöttünk lévő lakosság körében nem volt ellenségeskedés velünk szemben, és ez magyarázza, hogy miért szenvedtünk olyan keveset személyesen a terror alatt.”

Apponyi Sándorné: Lengyel von Alex, Marietta Hoyos dicitiert 1925, 10. Kézirat, Lengyel, katolikus plébánia

Kun Béla bukása után nem sokáig tartott a családi nyugalom. Az idős, már beteges Apponyi Sándor saját gyermek híján örökbe fogadta ugyan unokatestvére fiát, Apponyi Antalt, de mivel ő nem bizonyult méltónak az örökségre, különösen arra nem, hogy a könyvtárat is megkapja, azt 1924-ben Apponyi Sándor a nemzetre hagyta.

Apponyi Sándorné és férje az 1920-as évek elején – Kézirattár, Arcképgyűjtemény 1082

Nem sokkal az után, hogy törvénybe iktatták a nemes lelkű adományt, a legnagyobb magyar bibliofil 1925. április 18-án elhunyt. Alexandra magára maradt gyászával és az uradalom gondjaival.

„Férje halála óta csendesebb a lengyeli gyönyörű kastély, a legalább száz különféle fenyőfajt magában egyesítő remek park. Megritkult a vendégjárás. A nagyasszony visszavonultan, kertjének, virágainak, vagy talán jobban – emlékeinek élt. De nem felejtette el szegényeit, megmaradt a falu, a környék jótevőjének, akit, mint az emberszeretet mintaképét, ugyancsak nemes gondolkozású férjével együtt respektáltak s megkíméltek emiatt, még a tanácsköztársaság emberei is, minden inzultustól. Szűkösebbé vált jövedelméből is elküldözte még mostanában is a nemes grófné jótékony adományait s ahova pénz nem jutott, még tavaly is sajátkezűleg készített női munkákat, vagy apróbb műtárgyakat adott egyes jótékony egyleteknek, hogy azok értékesítésével segítsenek az egyre szaporodó szegényeken…”

Bodnár István: Apponyi Sándorné grófné. In: Tolnamegyei Ujság, 12. évf. 82. sz. (1930. október 18.), 2. – Törzsgyűjtemény

De nem csak a jótékonykodásnak élt az özvegy, hiszen férje tudományos munkáját is folytatta. A Hungarica-könyvtár katalógusát Dézsi Lajos egyetemi tanárral befejeztette és kiadta. Ennek megjelenését hosszas levelezés előzte meg.

Lengyel, [1927]. január 16.

„Nagyon értem, hogy későbbre halasztatik az akadémiai emlékbeszéd; a fő, hogy jól legyen előkészítve, ha későbbre is fog esni. Itt csakugyan most kemény, barátságtalan téli napok vannak, senkitől nem várhatni, hogy most hozzám látogasson, és pedig mindenesetre szükséges, hogy Önnel megbeszéljek egyes részleteket; így azután Franklin hamarosan elkészül az egész kötettel. …”

Lengyel, [1928]. január 6.

Kedves Tanár Úr!

Szíves, meleg levele engemet nagyon meghatott, s oly jól esett mindaz, amit imádott férjemről ír, s köszönöm, hogy oly mélyen tartja szívében emlékét. Kártyám újévkor bebizonyítja, hogy én is gondoltam Önre. Még egyszer köszönöm jó kívánságait.

Őszinte híve
Apponyi Sándorné

Lengyel é. n. (talán 1928)

Húsvét vasárnap. Szívből köszönöm jó kívánatait és jó férjemről való kedves, meleg megemlékezését. Bizony ezek a napok nekem különös szomorú, fájdalmas emlékkel telve vannak! [Apponyi Sándor 1925 húsvétján halt meg.] – Jól esik, hogy ép most kaptam a bizonyos hírt, hogy a katalógus első két kötete nemsokára német nyelven ki lesz adva, így a mű teljes lesz. Azoknak, akiknek a III. és IV. kötetettőlem kapták, majd ezeket is megküldöm.

Szívélyes üdvözlettel,
grf. Apponyi Sándorné

Apponyi Sándorné leveleiből Dézsi Lajoshoz, Szeged, Egyetemi Könyvtár, MS 01698/01

A Hungarica-katalógus III. és IV. kötete

Szintén kiadta az Apponyi-Oklevéltár második kötetének első részét. A birtokkal azonban nem boldogult ilyen könnyen. Amikor Apponyi Antal 1924-ben családjával együtt elhagyta Lengyelt, az uradalmat már 80.000 pengő (=1 milliárd korona) kölcsönnel terhelte. Apponyi Sándor halála után egyetlen rokon sem tudta vagy akarta vállalni a birtok irányítását, így nem sokkal később a grófnő úgy határozott, hogy az egészet teljes felszerelésével, a kastéllyal és a parkkal együtt alapítvány formájában a Nemzeti Múzeumnak adományozza. Az alapító okiratot 1926. aug. 29-én írták alá Hóman Bálint és Lerch István plébános jelenlétében, amit Klebelsberg Kuno október 19-én 2210/1926 III. b szám alatt hagyott jóvá. Mivel Apponyi Sándor a végrendeletében örökbefogadott fiának csak a köteles részt adta (vagyis a birtok felét), ennek ellenértékeként az 1 milliárd korona adósságot átvállalta a Nemzeti Múzeum. A Gróf Apponyi Sándor Alapítvány 3323 katasztrális holdon gazdálkodott, a grófnő ebből mindössze szerény életjáradékot kötött ki magának. A szenzációs hírt A Nemzeti Múzeum Nagybirtokos lett; A dúsgazdag Nemzeti Múzeum; Özvegy gróf Apponyi Sándorné férjétől örökölt egész vagyonát a Nemzeti Múzeumnak adományozta; A lengyeli nagyasszony; Séta a Nemzeti Múzeum nagybirtokán; Miért titkolja özv. Apponyi Sándorné Esterházy Alexandra grófnő, hogy vagyonát a Nemzeti Múzeumnak adományozta? – ilyen és ehhez hasonló szalagcímekkel jelentették meg.

„Eme fejedelmi ajándékkal Apponyi Sándorné grófnő a Nemzeti Múzeumot ismét a tudomány szolgálatára alkalmassá tette, mert a Múzeum eddigi alapítványai pénzünk elértéktelenedése következtében semmivé váltak, a Nagyasszony pedig férje után belépett azon kevesek, de annál nagyobbak társaságába, akikről kegyelettel fog emlékezni mindenkor, nyomorúságban tengődő, de erős hitű és küzdésre született nemzetünk minden fia.”

A lengyeli Nagyasszony. In: Tolnamegyei Ujság, 8. évf. 35. sz. (1926. szeptember 4.), 1. – Törzsgyűjtemény

„először történetünkben a férfiak mellé, hasonló érdemmel, nő emelkedik. Oly nő, ki hű és méltó hitvestársa volt férjének, ki egész életét most is az elhunyt emlékének szenteli. Nagyműveltségű, széleskörű szellemi érdeklődéssel megáldott, a művészet minden ágában jártas, a festészetben kiváló hölgy. Ott hagyta a zenét és festészetet, hogy férje művét folytathassa, kiegészítse. És juthat-e búsuló özvegynek szebb feladat, mint emlékeit mindig megújítva látni, mint férje művét befejezni. Gróf Apponyi Sándornénak ez a történeti tette. (Marcali Henrik nyilatkozata)”

A dúsgazdag Nemzeti Múzeum. Marczali Henrik nyilatkozik gróf Apponyi Sándorné fejedelmi adományáról. In: Pesti Napló, 77. évf. 199. sz. (1926. szeptember 3.), 8. – Törzsgyűjtemény

Az egyik cím sejteni engedi, Alexandra nem kereste, és nem is fogadta el a nagy mecénásoknak járó kitüntetéseket és méltatásokat. Ahogy a festészetét is megtartotta magának (annak ellenére, hogy tanárai nagyobb karrierre tartották méltónak), elhárította a nyilvános ünneplést, sőt menekült ez elől.

Az idős Apponyi Sándorné. A kép forrása: Apponyi Sándor Mezőgazdasági Szakiskola, Lengyel

Életének utolsó néhány évét a jótékonyság töltötte ki. Halála előtt nem sokkal szerény háztartását akarta még szűkebbre szabni, mégpedig azért, hogy járadékának egynegyedéről a Nemzeti Múzeum javára lemondhasson, emellett pedig lelkes figyelemmel kísérte az Apponyi-könyvtár felállítását a Nemzeti Múzeumban. Ezt azonban már nem érte meg, ugyanis 1930. október 15-én:

„délelőtt fél 10 órakor váratlanul elhunyt. A nagyasszony halála nagy részvétet keltett az egész megyében. A grófné halálának hírére Szévald Oszkár, Tolna vármegye alispánja, a megyeházára és az Apponyi Sándor gróf adományából épült szekszárdi múzeumra kitüzette a gyászlobogót.”

Meghalt Apponyi Sándorné grófné a magyar tudomány nagy mecénása. In: Budapesti Hírlap, 50. évf. 236. sz. (1930. október 16.), 5. – Törzsgyűjtemény

A halál okaként szívelégtelenséget állapítottak meg. Gyors és irgalmas halála volt tehát, jóllehet utolsó éveiben attól félt, hogy édesanyjához hasonlóan hosszú szenvedésben lesz része.
Hóman Bálint így nyilatkozott a gyászhírről:

„Csak annyit mondhatok, hogy a legnagyobb megdöbbenéssel értesültem a váratlan halálhírről, ami annál lesújtóbb, mert éppen péntekre, a temetés napjára voltam bejelentve a grófnőnél. Most készültünk az Apponyi-féle könyvtár mintegy két héten belül való megnyitásának részletes megbeszélésére. – Apponyi Sándorné grófné a legnagyobb érdeklődéssel és szeretettel foglalkozott mindvégig a könyvtáradomány itteni elrendezésének és elhelyezésének kérdésével. Ez az érdeklődése csak úgy, mint a Nemzeti Múzeum számára tett fejedelmi adománya, egy forrásból fakadt: férje emlékének és intencióinak tiszteletéről. Az alapítvánnyal is csak az ő emlékét örökítette meg és a leghatározottabban tiltakozott az ellen, hogy az ő neve is szerepeljen az alapítvány címében. Ez a nemes és fenkölt gondolkodás tett mindnyájunkat tisztelőjévé, akik abban a szerencsében részesültünk, hogy vele közvetlenül érintkeztünk.”

Meghalt Apponyi Sándorné grófné a magyar tudomány nagy mecénása. In: Budapesti Hírlap, 50. évf. 236. sz. (1930. október 16), 5.– Törzsgyűjtemény

Apponyi Sándorné Esterházy Alexandra gyászjelentése – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Apponyi Sándorné temetése utolsó kívánságának megfelelően egyszerű külsőségek között történt Lengyelen 1930. október 17-én. A környék lakói közül több ezren járultak a ravatalhoz, amelyen a grófné saját rendelkezése szerint fehér fátyollal a fején feküdt, ezzel jelezve, hogy már nem gyászolja tovább elhunyt férjét. Gróf Apponyi Sándorné végrendeletében vagyonának általános örökösévé a Magyar Nemzeti Múzeumot tette. Kincseket érő családi ékszereit szintén a Múzeumnak hagyományozta, míg a családi képeket és magánlakása berendezési tárgyait Hoyos Marietta grófnő örökölte.

Apponyi Sándorné, Ligeti Miklós mellszobra. In: Szalon Ujság, 13. évf. 22. sz. (1908), 9. – Törzsgyűjtemény

Köszönöm Wojtilláné Salgó Ágnes segítségét ennek a bejegyzésnek a létrehozásában.

Varga Bernadett
(Régi Nyomtatványok Tára)

Irodalom:

Debreceni Kornélia: Apponyi Sándor és felesége, Esterházy Alexandra élete és munkássága a korabeli sajtóban (Bibliográfia). In: Magyarország és Európa az Apponyi-gyűjtemény tükrében: Emlékülés és kiállítás Apponyi Sándor születésének 150. évfordulója alkalmából, szerk. W. Salgó Ágnes, Budapest, OSZK, 1995, 165–169.
Samay László: Apponyi Sándor társadalmi és gazdasági tevékenysége Lengyelen, Lengyel, Samay L., 2006.
Samay László: Lengyel község képes krónikája, Lengyel, Samay L., 2007.

A sorozat további részei: Bevezető, 1. rész, 2. rész, 3. rész (1., 2., 3.), 4. rész

komment