Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre hetenként egyet-egyet blogunkban. A sorozat kilencedik részében Szovák Márton, a Régi Nyomtatványok Tára munkatársa az ősnyomtatványok azonosítási folyamatát mutatja be konkrét példákon keresztül.

2020. március 16-án egy ősnyomtatvány négylevélnyi töredékével gazdagodott és ugyanennyivel szegényedett a magyarországi inkunábulum-állomány, konkrétan az Országos Széchényi Könyvtár gyűjteménye.

Az Inc. 1191 jelzetű töredék első levelének rectója – Régi Nyomtatványok Tára

Az OSZK Régi Nyomtatványok Tárában tervszerűen, folyamatosan zajlik az ősnyomtatvány-gyűjtemény feltárása és az online katalógustételek kiegészítése, amelyek a Magyarország területén található ősnyomtatványok jegyzéke (CIH) alapján készültek. A munka 2020 márciusában ért az Inc. 1191 jelzetű töredékekhez, amelyeknek feldolgozása e sorok szerzőjére hárult. A feladat váratlan meglepetést tartogatott, az ellenőrzés folyamán ugyanis a Tár munkatársai rendszerint csak a nyomtatványok megjelenési adatait írják át az eredeti írásmódot tükrözve, továbbá a példányok egyedi jellegzetességeit (kötés, díszítés, csonkaság, tulajdonosi bejegyzések) rögzítik az integrált könyvtári rendszerben. Az 1191-es számú ősnyomtatvány esetében viszont a nyomtatvány lényegét érintő módosításokat kellett eszközölni a katalógustételben.
A CIH 1422-es számú leírása szerint a töredékek Ulrich Zell kölni nyomdász munkájából származnak, aki Jean Gerson több művét adta ki 1468 körül: De simonia (A simóniáról), De probatione spirituum (A lelkiismeretvizsgálatról), De arte audiendi confessiones (A gyónás meghallgatásának módjáról) és De remediis contra recidivum peccati (A visszatérő bűnök elleni orvosságokról), a nyomtatványra a továbbiakban De simonia … címmel utalok. Az ősnyomtatványból csupán négy levél maradt meg, mivel pedig a leírás szerint a teljes nyomtatvány is pusztán harminc levél terjedelmű, érdemesnek tűnt a töredékek nyomtatványon belüli elhelyezkedését azonosítani. Mivel a CIH tanúsága szerint Magyarországon nem található másik példány a De simonia …-ból, csak digitális másolat segítségével lehetséges a behasonlítás és a levelek eredeti helyének azonosítása. Ehhez a munkához elengedhetetlen segítséget nyújt a Gesamtkatalog der Wiegendrucke (az ősnyomtatványok közös katalógusának) online felülete, amelynek szerkesztői összegyűjtötték az egyes nyomtatványok nyilvánosan elérhető digitális másolatait is. Így lehetségessé vált az összehasonlítás a düsseldorfi Egyetemi- és Tartományi Könyvtár De simonia … példányainak egyikéről készült képsorozattal.
Azonban a vizsgálat eredménytelennek bizonyult, nem sikerült a négy levél akár csak egyikével egyező felvételt sem találni.
A töredékek szövege alapján keresve viszont kiderült, hogy azok nem a De simonia …-ban szereplő művekhez tartoznak, hanem Jean Gerson egy másik művéből, a De sollicitudine ecclesiasticorumból származnak. Gerson, a 14–15. század fordulóján működő francia teológus, prédikátor volt, aki aktívan részt vett a konstanzi zsinat munkájában is. A De simonia … gyűjteményben szereplő Gerson-művek közül a legkorábbi a De arte audiendi confessiones, amely a szerző párizsi működésének idején, 1406 körül keletkezett. A fennmaradt kéziratok nagy számát tekintve ez a gyóntatóknak szóló írás már a szerző életében nagy népszerűségnek örvendett és jelentős hatást ért el. A De remediis contra recidivum peccati önállóan már nem szerepel Gerson műveinek listáján, de címét és elhelyezkedését tekintve a De arte audiendi confessiones függelékének tekinthető. A konstanzi zsinat keretében 1415 augusztusában Gerson a svéd szentek kanonizációjának kérdése kapcsán állította össze a De probatione spirituum című művét, melyben Szent Brigitta misztikus látomásaival kapcsolatos kételyeinek adott hangot. De simonia című traktátusát ugyanezen év októberében írta, ebben mérsékelten kritizálta az egyházi javadalmak adásvételének gyakorlatát. A zsinatot követően a szerző a 15. század eleji Franciaországot feldúló polgárháború miatt száműzetésbe kényszerült, ez idő alatt élénk kapcsolatban állt a karthauzi szerzetesekkel, nekik írta 1423-ban a De sollicitudine ecclesiasticorumot, amelyben általában a klerikusok, de közelebbről a kartauziak feladatairól és felelősségéről értekezett. Az említett művek első kiadásait a kölni Ulrich Zell nyomtatta 1468–1470 körül, a De sollicitudine ecclesiasticorumot önállóan, a másik négy műnél valamivel később. A töredékek szövege alapján tehát egyértelműen azonosíthatóvá vált az eredeti nyomtatvány, és mivel a De sollicitudine ecclesiasticorumból nincs Magyarországon példány, ismét digitális másolattal kellett elvégezni az összehasonlítást, amely megerősítette a feltételezést, hogy az Inc. 1191 töredékei a GW 10831-es számú nyomtatványból származnak, konkrétan az [a4–5] és [c4–5] levélpárok levelei.
A korábban feltételezett és a tényleges nyomtatvány készítőjének egyezése magyarázatot ad az eddigi téves azonosításra. Nem tudni, hogy ki és mikor azonosította a töredékeket a De simonia … részeként, de az 1970-ben megjelent CIH összeállítóinak nem álltak a rendelkezésére a mai könyvtárosok munkáját segítő digitális eszközök, csupán a töredék külső jellemzőire támaszkodhattak a kiadás azonosítása során. A munka során más katalógusok leírásaira, betűrepertóriumokra, jobb esetben a rendelkezésre álló mikrofilm- és xeroxmásolatokra támaszkodhattak. Külső jegyeikben a De simonia … és a De sollicitudine ecclesiasticorum megegyeznek: méretük (negyedrét), a sorok száma oldalanként (27) és a betűk típusa (az ősnyomtatványok betűrepertóriumában Type 1b:106/111G azonosítójú karakterkészlet). A korábbi könyvtárosok munkájának felbecsülhetetlen értékét és szakmai jártasságukat jelzi, hogy már ennyi jellemző alapján is be tudták azonosítani a nyomdászt és a szerzőt. A nyomtatvány feltételezett meghatározását az is alátámaszthatta, hogy a De simonia … oldalain több Gerson-mű is olvasható, így jó eséllyel tartozhattak volna ehhez a nyomtatványhoz a töredékek.

A töredék első levelének versója, rajta a növedéki bélyegző – Régi Nyomtatványok Tára

Az Inc. 1191-es ősnyomtatvány-töredék, ahogy feljebb olvasható, négy különálló levél, tehát az eredetileg összetartozó levélpárok elváltak egymástól. Az ősnyomtatványt tulajdonosa egyszerűen, de gondosan díszíttette, a bekezdések elején hagyott helyekre kétsoros vörös iniciálékat íratott, és ugyancsak vörös paragrafusjelek és megerősítő vonalak beillesztéséről gondoskodott. A levelekre került modern bejegyzések:

• 1191 – a töredék jelzete az [a4] rectóján
• (1), (2) … – a töredék leveleinek számozása a négy levél rectóin
• SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR – kerek bélyegző az [a4] rectóján és a [c5] versóján
• SZÉCHÉNYI-KÖNYVTÁR B Növedéknapló 1953 év 735 sz. – négyszögeletes bélyegző az [a4] versóján

 

A töredék második levelének versója, vörössel kiemelve a jellegzetes metszések – Régi Nyomtatványok Tára

A töredékeken a nyomtatott szöveg irányára merőleges középkori kézírásos nyomok és különböző sérülések láthatóak, amelyek a levelek szétválása után keletkeztek, ugyanis nem esnek levélpáronként egybe. Az [a5] levél két sarkában látható átlós irányú és az ellentétes oldalával párhuzamos teljesen egyenes bemetszések különösen jellegzetesek. Az elhasznált, szétszakadt nyomtatványok lapjait gyakran használták más könyvek tábláinak elkészítéséhez, az [a5] levélen ejtett bemetszések is akkor keletkezhettek, amikor az elkészült kötéstábla sarkainál a felesleges bőrt levágták, illetőleg a kötést és a könyvet összeillesztették. A töredékek ilyen felhasználása magyarázza a régies írásnyomokat is, amelyek a kötés egy másik alkotóeleméről, valamilyen kéziratos levélről nyomódhattak át. Tehát a lapokat másodlagosan egy jelenleg azonosítatlan könyv kötéstáblájának elkészítéséhez használták fel.
Soltész Zoltánnénak az ősnyomtatványgyűjteményről szóló ismertetője alapján annyit lehet tudni a töredékek provenienciájáról, hogy a kiskunhalasi gimnázium engedte át a nemzeti könyvtárnak, ezt a növedéki bélyegző és az OSZK Régi Nyomtatványok Tárának ősnyomtatvány-állománynaplója is alátámasztja. Kiskunhalason a 17. század óta működik református iskola, amely 1760-tól kezdve rendelkezik könyvtárral, ennek történetéről és gyarapodásáról az iskolai évkönyvekben olvashatunk. A muzeális értékű gyűjteményben, a Nagykönyvtárban, amelyen felül a gimnáziumban működött külön diákkönyvtár és a kötelező olvasmányok könyvtára is, a 20. század elejére jelentős értékű állomány gyűlt össze (1923-ban 40.447 tétel 80 millió korona – ma több mint 5 milliárd forint – értékben, ez az 1940-es évekre tovább, kb. 43.000 példányra nőtt). A második világháborúban sajnálatos módon a Nagykönyvtár közel ötöde elpusztult, majd az iskolát államosították.
Az Inc. 1191 kapcsán érdemes még szót ejteni a korábban feltételezett és a most azonosított nyomtatvány gyakoriságáról, jelentőségéről. A GW szerint a De simonia …-ból a világon negyvenhat példány (levonva a CIH alapján itt feltüntetett Inc. 1191-et), a De sollicitudine ecclesiasticorumból ötvenkilenc maradt fent, tehát az OSZK töredéke a hatvanadik ismert példány. Magyarországon eddig De sollicitudine ecclesiasticorum nem volt, jelenleg másik De simonia …-ról nem tudni. A nyomtatványok piaci értékének hozzávetőleges megbecsüléséhez támpontul szolgálhat, hogy a De sollicitudine ecclesiasticorum egy díszítetlen kiadása a Christie’s árverésén New Yorkban 7.500 dollárért kelt el 2000-ben, a De simonia egy díszesebb példányáért pedig a bécsi Dorotheum aukciós házban 3.900 dollár értékű eurót adtak 2006-ban.
Ez a rövid esettanulmány is rámutat arra, hogy érdemes revideálni a 20. századi könyvtárszakma lehetőségei szerint készült katalógusokat, hiszen a rendelkezésre álló új eszközök és módszerek fontos eredményeket hozhatnak. Ugyancsak gyümölcsöző a különböző ősnyomtatvány-gyűjtemények folyamatos ellenőrzése is, különösen az olyan kollekciók esetében, mint az OSZK Régi Nyomtatványok Tárának inkunábulumai, ahol a kutatóknak lehetőségük nyílik az állomány igen értékes darabjainak körültekintő feldolgozására. A feltárás és a kutatómunka eredményeként ilyen kincsekkel gazdagodhat középkori, kora újkori könyvkultúránkról kialakított képünk.

Szovák Márton (Régi Nyomtatványok Tára)

Felhasznált irodalom:

• Jean Gerson: Early Works, ford.: Brian Patrick McGuire, New York–Mahwah, Paulist Press, 1998.
• Brian Patrick McGuire: A Companion to Jean Gerson, Leiden–Boston, Brill, 2006.
• Brian Patrick McGuire: Jean Gerson and the last Medieval Reformation, University Park (PA), Pennsylvania State University Press, 2005.
• A Kiskunhalasi Református Szilády Áron Gimnázium évkönyvei (1922–23, 1940–41, 1946–47).
• Botos János: A fizetőeszköz inflációja az első világháború alatt és után 1914–1924, in: Múltunk (2015), no. 3, p. 114.
  
  

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész

 

Farkas Gábor Farkas művelődéstörténész, a Muzeális Könyvtári Dokumentumok Nyilvántartása-iroda vezetője a nemzeti könyvtár különgyűjteményein alapuló több évtizedes kutatások eredményeit gondolta újra a nagyközönségnek szóló sorozatában.
A Szent György napjától hetente kétszer, hétfőnként és péntekenként jelentkező tizenegy részes sorozatban egy-egy kincs és egy-egy értékes muzeális könyvtári dokumentum kerül a megszokottól különböző, színesebb megvilágításba. A történetek sok esetben bonyolult és az olvasó nyomozására váró összefüggései nem véletlenek. A nyomozáshoz adhatnak támpontokat a szövegbe ágyazott kapcsolatok (linkek).
A sorozat péntekenként megjelenő részei után egy-egy kérdést közlünk: minden héten egy – első ránézésre – csavaros történet kibogozását várjuk a kedves olvasótól.

Dorfmeister István: II. Lajos halála a mohácsi csatában (1795–1796). A kép forrása: Wikipédia

Folytassuk a történetünket! A másik neuralgikus pont, hogy milyen mélyen volt a hulla. A Sárffy Ferenc-féle beszámolóból ezt nem lehet egzakt módon meghatározni, bár az orvosok az általuk felvetett két lehetőség (30–60 cm és 120 cm) közül a koncepciójukba („a bomlást elősegítő tényező”) jobban illeszkedő kevesebbet, az alig fél métert választják. A latin szövegben csak friss sírdomb (sepulturam novam) szerepel, ez bármekkora lehetett, inkább nagyobb, mint kisebb, mivel „Czettritz rögtön elkezdte a földet lekaparni, mi is követtük a példáját mindnyájan”, tehát több mint egy tucat ember (vegyük figyelembe a Sárffy-jelentésben szereplő „Ulrikot és más hű szolgáit”, illetve a „tizenkét lovast bocsássak rendelkezésére” szövegrészeket) munkája kellett, hogy a hulla lába (!) előkerüljön. Tekintve, hogy elképzelésünk sincsen a sírhant méretéről, így nem tudhatjuk, hogy ez a „kaparászás” hogyan zajlott le. Azzal viszont számolnunk kell, hogy a 12 lovasból néhányan őrt is álltak az exhumálás során. Sárffyék nemcsak II. Lajos feltételezett földi maradványait, hanem a lova tetemét és a fegyvereit is megtalálták a helyszínen, így a halálnak ott kellett bekövetkeznie.
Ám elképzelhető egy másik kronológia is. A magyar király holtteste több hétig, akár október közepéig mélyen a hideg, mocsaras vízben feküdt, és a friss sírhant arra utalhatott, hogy valóban a Sárffy-féle expedíció előtt közvetlenül temették el a környékbeli jobbágyok Lajos előbukkanó hulláját. Ebben az esetben arra kellene választ kapni, hogy a közel hét hetes mély, hideg vízben lévő test milyen állapotban lehetett október közepén az exhumáláskor. A szerzőkkel ellentétben túl magas hőfokúnak ítélem meg a 20 fokos vizet („a Duna hőmérséklete augusztus végén, szeptember elején mintegy 20 °C”), könnyen lehetséges, hogy a szeptembertől fokozatosan lehűlő víz 18, később csak 14–15 (vagy annál is kevesebb) volt. Ahogyan a szerzők fogalmaznak: „A vízben való bomlást nagyban meghatározza a víz hőmérséklete, hideg vízben lassabb, melegben pedig gyorsabb a holttest feloszlási folyamata.” Itt is feltételezésre vagyunk utalva: Sárffynak nem illett megírni a kancellárnak (aki később Czettritz-cel együtt Máriának is beszámolt Lajos testének megtalálásáról) – kegyeleti okokból –, hogy Magyarország királyának földi maradványai erősen szaglottak, mikor vitték eltemetni Mohácsról Fehérvárra. Sárffy, a művelt, egyetemet végzett győri kanonok bizonyára visszanyúlt a középkori toposzhoz, gondoljunk csak a Szent László-legenda vonatkozó soraira, a karthauzi névtelen szavaival:

Vagyis a temetésen a holttest szagán csúfolódót elérte az isteni büntetés, míg meg nem bánta a bűnét, addig nézhette a háta közepét. Szerémi György egészen odáig ment a krónikájában, hogy: „testét szag nélkül vittük Székesfehérvárra a temetésre”. Érdekes és tanulságos a „fogszakorvosi vélemény kialakítása”. Egyértelmű, hogy Czettritz az, aki felismerte a királyt „azokról a jegyekről, melyek őfelsége fogain voltak”, hiszen egy győri várkapitány nem feltétlenül ismerhette II. Lajost. De ennek a lehetőségét sem zárhatjuk ki.
Nem tudjuk, hogy milyen jegyek lehettek ezek, de az udvari ember számára közismertek voltak és egyértelművé tették az azonosítást. Ezt a szerzők vitatják. Szerintük nem lehetséges, hogy a 16. században egy gyakorlatlan ember ilyen állapotban lévő hullát pontosan „agnoszkáljon” a fogain (és tegyük hozzá: a lábán) található jegyek alapján. Véleményem szerint lehettek olyan különleges jegyei (születési rendellenesség, sérülések), amelyek egyértelművé teszik annak számára az azonosítást, aki mindennap látta az udvarban a magyar királyt. Lajos születése sem volt problémamentes, édesanyja a szülés után hamarosan elhunyt, ő pedig egy természetes (frissen leölt disznók gyomrából készített) inkubátorban élte túl a kritikus heteket. Bár csodálkoznak azon a szerzők, hogy a korabeli források – már ami megmaradt – nem írnak semmit sem Lajos esetleges deformitásáról, de ebben semmi különös nincsen és a trónörökösre (illetve az uralkodóra) nézve végzetes is lehetett, ha erről szóló hír terjed el Európában. Erre jó analógia III. Richárd angol király újonnan feltárt súlyos és eltitkolt gerincferdülése (scoliosis). Lehet, hogy olyan rejtett (vadászat vagy bajvívás során szerzett) sérülése volt a lábán, amit ruhája eltakart, s a fogai állapotát sem láthatták a budai udvarban megforduló követek. Ugyanakkor Lajos gyakran mutatkozott mezítelenül az udvaroncai előtt: „A kamarában bárki beléphet, aki akar, és amikor csak akar. Mindenki, a sok belépő előtt is, mezítelen testtel mutatkozik.” Tehát a király testével kapcsolatban nem sok minden maradhatott titokban a Budai Várban. Salamon Henrik fogorvos igyekezett alaposan megvizsgálni a kérdést, s arra jutott, hogy a Valois-ággal rokonságban lévő II. Lajos felső állcsontjának rendellenessége (retrognathia superior) lehetett az a jegy, ami alapján felismerhették a hulláját. Bár azt problematikusnak tartom, hogy ehhez – mivel más nem állt a rendelkezésére – II. Lajos festményeken, metszeteken és pénzérméken szereplő képeit használta fel. Antonio Boemo (16. század) velencei kém november 12-i (tehát Lajos eltemetése utáni) jelentésében azt olvashatjuk, hogy Czettritz:

Bár a velencei kém rosszul idézte fel Czettritz és Sárffy beszámolóját, miszerint Lajost a vízben, fegyverei között találták meg, ő is a magyar királyként azonosította a Székesfehérváron később eltemetett holttestet. Nyilvánvalóan Velencét igen érdekelte volna, ha arról kap beszámolót, miszerint Szapolyai nem a magyar királyt temette el 1526 novemberében, viszont ezzel ellentétben Boemo is kiemeli, hogy Lajos testén nem volt seb. Semmi gyanús nincsen tehát abban, ha egy udvari ember pontosan azonosítja a magyar királyt olyan jegyekről, amelyekről nem maradt fenn 500 évvel ezelőtt írott forrásban említés. Ha hitelesnek fogadjuk el a velencei kém jelentését, akkor a testi jegyek (a fogazat, a jobb láb) mellett a szakálldarab és a gyűrű is segíthette az azonosítást. Ez a gondolatsor érdekes megvilágításba helyezi Szerémi szövegét is:

Vagyis az 1527-ben visszaszolgáltatott gyűrű a királyi pecsétgyűrű volt (ezt nem lelték meg Sárffyék 1526 októberében), viszont a győri várkapitányék a megtalált jegygyűrű, és a szakálldarab (illetve a többi testi jegy) segítségével egyértelműen azonosították Lajos hulláját. A szerzők szerint a Sárffy-jelentésben leírtak nem támasztják alá a másfél hónapos, nedves földben heverő hulla állapotát (mosónőbőrszerű elváltozások, bűzös szag, rothadás, esetleg penészesedés, féreg, rovar és rágcsáló okozta sérülések jelei).

Székely Bertalan: II. Lajos holttestének megtalálása (1860). A kép forrása: Wikipédia

Véleményem szerint éppen az, hogy nem volt „undorító és ijesztő” Lajos hullája, magyarázat arra, hogy nem történt meg a rothadás, hanem hat hét után, a megfelelő környezet hatására kezdett kialakulni a hullaviasz (adipocire). Talán a hullaviaszosodással függhet össze, hogy Czettritz a király kezéről „a bőrt lenyúzva húzta le ujjáról a gyűrűt”. És már a hetedik hétben járunk, ami eltelt a mohácsi csata óta, mikor megtalálják Lajos földi maradványait. A rothadással – gondoljunk a jelentésben olvasható „ennyire épen maradt” szövegrészre – kapcsolatban maguk az orvosok állapítják meg Kenyeressel vitatkozva, hogy „Sárffy azonban semmiféle ráncosodásról nem számolt be”. Egy várkapitány munkájának velejárója a halál, ám az élet rendje szerint a holttesteket elföldelik, és igen ritkán történik meg egy párhetes hulla exhumálása. Tehát ez olvasható ki Sárffy megdöbbenésében, a friss hullák és emberi csontok között „félúton” tartó hullaviaszosodással nem találkozhatott még, ezért beszélt arról, hogy nem volt ijesztő és undorító. Sárffy arról írt, hogy a holttest nem volt feloszlóban. Nem patológus volt, hanem egy katona, így a rövid – nyilvánvalóan nem szakszerű – megjegyzését: „nem volt a legkisebb része sem feloszlóban”, értelmezhetjük úgy is, hogy szegény Lajos még egyben volt, nem hiányzott semmije sem. Ne felejtsük el azt sem, hogy a középkori magyar krónikakompozíció szövegeiben is szerepel már exhumált romlatlan királyi test: Aba Sámuel magyar király történeténél. Thuróczy János érzékletes leírásában olvashatjuk:

Tanulságos, hogy a – hitelességüket e tekintetben igencsak megkérdőjelezhető – későbbi forrásokban teljes volt a zűrzavar például a magyar király fejét illetően. Legjobb példa erre Stephan Gerlach (1546–1612) német teológus, aki Ungnád Dáviddal együtt járta meg Konstantinápolyt Habsburg-követségben 1573–1578 között. Meglehetősen bizarr történetben tudósított egy Sztambulban őrzött levágott fejről, amit II. Lajosénak tartottak:

A Sárffy-jelentésnek két fontos üzenete volt: egyrészt meg kellett találni és azonosítani a magyar királyt (ezt egyébként megerősítette a székesfehérvári bíró is), hogy a következő uralkodót megválaszthassák, másrészt a már széltében-hosszában terjesztett gyilkosság vádját eloszlassák. Ezért emelhette ki a győri kapitány Brodaricsnak, hogy „nem volt rajta semmiféle seb, még egy tűszúrásnyi sem, csak egy egészen kicsike az ajkán”.
Ezt tekinthetjük megszépítésnek, hiszen abban feltétlenül igazat kell adnom az orvos szerzőknek, hogy 1. szinte kizárt, hogy férgek, rovarok és rágcsálók nem fértek volna hozzá a holttesthez 2. egy ilyen állapotban lévő hullánál a lehetetlennel határos egy tűszúrást észrevenni. Ráadásul egy másik szövegváltozat szerint nem tűszúrásnyi, hanem egy aranyérme nagyságú seb volt Lajos holttestén. Talán innen jöhetett a Szerémi-legenda a három élű cseh kard által ejtett sérülésről:

Szerémi megemlékezik erről a Tatai-féle levelében is:

De mit is mondott a patológus és a szájsebész korábban? „Mély, hideg vízben, illetve nedves-agyagos környezetben a (részben) hullaviaszosan átalakult holttest meglepően jó állapotban maradhat.” Ez a feltétel megállja a helyét, ha nem ragaszkodunk Gyalókay határidejéhez (miszerint legalább öt napig hevert Lajos holtteste a langyosnak mondott mocsaras vízben), ha a Sárffy-jelentés „ne lett volna undorító és ijesztő” illetve „nem volt a legkisebb része sem feloszlóban” megfogalmazása a hullaviaszosodásra utalt. Az orvosokkal ellentétben nem látom problémásnak azt, hogy „Sárffy nyilatkozata a holttest állapotáról és az, hogy a fogairól (tudniillik nem az arcáról) lehetett felismerni”. Ugyanis a hullaviaszosodás következtében Lajos arca a felismerhetetlenségig eltorzult, s csak a jellegzetes fogai és a lábán lévő egyedi jellegzetesség (ahogyan Sárffy fogalmazott: „felfedezte azt a jegyet, mely őfelsége jobb lábán volt”) alapján lehetett beazonosítani. Ezt az azonosítást megtette a fehérvári bíró is: „Felnyitottuk ezután a koporsót, s megmutattuk a város bírájának, aki szintén felismerte benne az urát, azután újra bezártuk a koporsót, s átadtuk Horváth Mártonnak megőrzés végett”. De a november 9-i temetésen résztvevők, Szapolyai Jánossal az élen szintén felismerték Lajost. Teljesen hihetetlen – s ezt Sárffy is alátámasztja: „mindaz, amit Czettritz annak idején a király haláláról elmondott, a színigazság” –, hogy ennyi ember eljátssza a temetést és évtizedekig eltitkolja, miszerint nem II. Lajos nyugszik Székesfehérvárott. A Sárffy-jelentés megállapításait megerősítette Szapolyai János Krzysztof Szydłowiecki (1467–1532) lengyel kancellárhoz írott levele is. Ahogyan ebben a levélben kihangsúlyozta:

Maga Szapolyai is kísérletet tett Lajos holttestének a felkutatására, elküldte Czibak Imre (†1534) volt temesi ispánt és Szerecsen János (†1532) dunántúli nemes urat a keresésre, de Czettritzék megelőzték őket.
Legkésőbb egy év múlva, 1527 novemberében a szegény magyar király újratemetésekor, immár Ferdinánd, Anna és Mária jelenlétében kiderülhetett volna a feltételezett csalás: a holttest kicserélése. A magyar királyné 1558-as végrendeletében kitért arra az arany szívre, amelyet Lajos a haláláig hordott és Mária azt csak a magyar király halála után akaszthatta a nyakába:

Feltételezhetően ez a medál tűnik fel az 1526 utáni Mária-ábrázolásokon (festményeken, domborműveken, metszeteken és emlékérmeken). Caspar Ursinus Velius (1493–1539) sziléziai származású humanista pedig így tudósított az eseményről:

Farkas Gábor Farkas

Heti kérdés: Ki írt és használta fel szépirodalmi munkájában Szerémi György II. Lajos meggyilkolásának rémhistóriáját?

További szakirodalom:

• Farkas Gábor Farkas: Új kérdések II. Lajos rejtélyes halálával és temetésével kapcsolatban. In. Magyar Könyvszemle, 131. évf. 4. sz. (2015), 381–396.

A sorozat további részei itt olvashatók: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész

 

 

 

 

A kiegyezés után, de különösen a honfoglalás ezeréves évfordulójának időszakában számos köztéri szobor, emlékmű született szerte a Kárpát-medencében. A lázasan folyó építkezések, restaurálások, városszépítések mellett rangot adott egy-egy városnak, ha piacterén emléket állított nagy szülöttjének, patrónusának, vagy kegyelettel emlékezett meg a szabadságért vérüket áldozó hősökről.
Az első világháborút követően viszont a megszállt területeken módszeresen megindult a magyar emlékművek pusztítása, csonkítása, illetve kegyeletsértő átértelmezése, amelynek számos esetben páratlan művészeti alkotások estek áldozatul. A trianoni békediktátum aláírásának századik évfordulója alkalmából ezekből mutatunk be tematikus csoportokba rendezett válogatást. 

A honalapítás millenniumának megünneplését, és a magyarság történetének európai fordulópontját jelentő esemény méltó megörökítését az 1896. évi VIII. törvénycikkbe rögzítette az országgyűlés. A határozat alapján emlékoszlopokat emelt:

Nem telt el egy emberöltő és a hét vidéki emlékmű közül öt idegen uralom alá került.

Szegedtől néhány kilométerre északra, a Tiszától nyugatra fekszik az a terület, ahol a hagyomány szerint Árpád az első szert (országgyűlést) tartotta. Az Árpád-házi királyok korában kiemelt fontosságú helyen a bencések a 12. században apátságot alapítottak, amely a tatárjárás után erődített kolostorként épült újjá. A kolostor épülete a török időkben elhagyatottá vált és pusztulásnak indult, akárcsak a közelben fekvő elnéptelenedett Szer falu. Azóta hívják ezt a területet Pusztaszernek. A 19. század végén még állt a kolostor egyik fala, ahogy ezt a Vasárnapi Újságban közölt képen is láthatjuk.

A pusztaszeri rom. Greguss János rajza. In: Vasárnapi Újság, 30. évf. 1. sz. (1883. január 7.) 4. o. – DKA-055046. Digitális Képarchívum

Thay Kálmán ezen a történelmi nevezetességű területen, a monostor romjai mellett jelölte ki 1895-ben az emlékmű építési helyét. A földterület birtokosa, Pallavicini őrgróf az emlékhely kialakítása céljából átadott a birtokából 8 holdat, és ezt, az emlékmű felavatását követően, parkosíttatta. A millenniumi ünnepségek keretében 1896. június 27-én tartották meg az alapkőletételt. A MÁV aznap különvonatot indított Kistelek állomásra, amely délután már szállította is vissza a bőrig ázott résztvevőket, ugyanis a sajtóbeszámolók szerint az ünnepségen szakadt az eső. A magyar kormányt Darányi Ignác földművelésügyi miniszter képviselte.

Meghívó – Plakát- és Kisnyomtatványtár

Az 1897-ben elkészült millenniumi emlékmű szintén eltér az eddig bemutatottaktól. Az építmény klasszicista stílusban épült kettős dór portikusz, tetején Árpád fejedelem dunaalmási kőből faragott szobrával, a kiugró párkányzaton két nyugvó oroszlánnal. A műalkotások Kallós Ede munkái.

A pusztaszeri emlék. In: Thaly Kálmán: Az ezredévi országos hét emlékoszlop története, Pozsony, Wigand Ny., 1898. – Törzsgyűjtemény 

A hét emlékmű közül ez az egyetlen, amely eredeti szépségében fennmaradt. Ugyanakkor ez az emlékmű sem kerülte el a változásokat, amelyek természetesen teljesen más szándékból és sokkal kíméletesebben érték. 1997-ben sor került az építmény felújítására. Száz év időjárási viszontagságai meglehetősen megviselték a szobrászati elemeket, ezért úgy döntöttek, hogy újrafaragják azokat. A most látható műalkotások Buzár Károly szobrász munkái. Az eredeti Árpád-szobor napjainkban fedett helyen, a Feszty-körképnek otthont adó csarnok előterében látható, az eredeti kőoroszlánok pedig az emlékműhöz vezető sétány két oldalán fogadják a látogatókat.

• 
• 
• 

Elbe István

A Trianon 100 – Emlékműveink sorsa a Kárpát-medencében című sorozatunk további részei:
Millenniumi emlékművek: 1. Hét vidéki emlékmű; 2. Munkács; 3. Nyitra; 4. Dévény; 5. Pannonhalma; 7. Zimony; 8. Brassó; 9. Verecke 1.; 10. Verecke 2.
Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc emlékművei: 11. Arad 1.; 12. Arad 2.; 13. Zombor; 14. Nagybecskerek; 15. Törökbecse; 16. Kassa; 17. Lőcse; 18. Ompolygyepű; 19. Vízakna; 20. Marosvásárhely; 21. Segesvár 1.; 22. Segesvár 2.; 23. Jósikafalva 1.; 24. Jósikafalva 2.
Kossuth-szobrok: 25. Rozsnyó; 26. Losonc; 27. Érsekújvár; 28. Nagyszalonta; 29. Nagykároly; 30. Marosvásárhely 1.

 

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre hetenként egyet-egyet blogunkban. A sorozat nyolcadik részében Kopcsay Ágnes, a Plakát- és Kisnyomtatványtár munkatársa híres magyar márkanevek történetéről szóló összeállításának indító írását közöljük.

Stühmer, Caola, Orion, Corvin, Közért… Csupa olyan márka, divatosabb szóval brand, amelyről szinte mindenkinek beugrik egy termék, egy logó, egy szlogen. „Tudod, mit? Együnk fruttit” – gyerekkori emlékem ez a kifejezés. Édesanyámtól hallottam, amikor vásárlás közben sikerült kikönyörögnöm tőle, hogy vegyünk kedvenc édességemből. (Amit akkor lehetett kapni zacskóban is, de akár egy darabot is vehettünk!)
Az egykor ismert, sokszor ma is élő márkákat valaha rengeteg plakát hirdette. A cégeknek a kor legnevesebb alkotói dolgoztak. Magyar márkák – magyar plakátok címmel a Plakát- és Kisnyomtatványtár kiállítást tervezett, amely a koronavírus-járvány okozta kényszerű leállás miatt nem valósulhatott meg. Ezért május 20-tól – az OSZK márkanevet erősítve – szerdánként blogsorozatban mutatjuk be a népszerű magyarországi márkákat hirdető archív kincseinket!

Az alapító, Stühmer Frigyes portréja. In. MúzeumDigitár. (Őrzőhely: Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum)

Stühmer Frigyes (1843–1890) hamburgi cukrászmester 1866-ban telepedett le Magyarországon, és 1868-ban Pesten, az Ősz (ma Szentkirályi) utcában alapított cukorkagyárat. 1883-tól kezdett csokoládégyártással is foglalkozni, amikor gőzüzemű csokoládégyárat épített, s ezzel meghonosította Magyarországon a nagyüzemi csokoládégyártást. Nagy szerepet játszott abban, hogy a luxuscikknek számító csokoládé elindult a közszükségleti cikké válás útján. Kitűnő termékeivel hamarosan virágzásba hozta üzemét. Az ipar fejlesztésében kifejtett tevékenységéért Ferenc József 1885-ben érdemkereszttel tüntette ki, s az elsők között kapott engedélyt termékein a magyar címer használatára.

Frutti. Grafikus Georg. Jelzet: PKG.1935/144 – Plakát- és Kisnyomtatványtár

1890-ben bekövetkezett halála után először felesége és sógora vette át a céget, majd másodszülött fia, dr. Stühmer Géza (1884–1978) vezette tovább a gyárat, mely 1928-ban egyéni cégből részvénytársasággá alakult. Folyamatosan fejlesztettek, és a kis, földszintes üzem helyére ötemeletes gyárépületet emeltek, 1941-ben pedig felépítették az ország legnagyobb, Európa egyik legmodernebb csokoládégyárát a Vágóhíd utcában, amely a tulajdonosváltásokat követően ma is működik.

Tibi nemcsak a Mama kedvence. Grafikus: Kiss Ernő.  Jelzet: PKG.1938/232 – Plakát- és Kisnyomtatványtár

A Stühmer cég európai színvonalú kereskedelmi kultúrát képviselt, nemcsak termékei voltak vonzóak, de a cég fióküzleteit is a legnagyobb gonddal tervezték, legyen szó magyarországi vagy éppen párizsi, bécsi üzletekről. A 30-as években a cég széles körű reklámtevékenységet folytatott, a termékek csomagolását jeles iparművészekkel (Lukáts Kató, Jeges Ernő, Szirmai Ili) terveztették, és a Stühmer-dobozok messze földön híressé váltak. Olyan, máig népszerű termékek születtek ekkor, mint a Tibi csokoládé, a Frutti karamella, a Zizi drazsé, a Ropp ostyaszelet, a Bronhy, a Gripp cukorkák vagy az „E” kakaó a pöttyös dobozban.

E kakaó. Grafikus Berger. Jelzet: PKG.1934/180 – Plakát- és Kisnyomtatványtár

A gyárat 1948-ban államosították, és beolvasztották a Magyar Édesipari Vállalatba, később pedig az üzem felvette a Budapesti Csokoládégyár nevet. A privatizáció során, 1992-ben a gyár a Stollwerck Budapest Kft., majd a Bonbonetti Zrt. tulajdonába került. Korszerűsítették a termelést, egyes termékek gyártását beszüntették, de továbbra is készítik például a Tibi csokit, a konyakos meggyet, a Dunakavicsot, a francia drazsét, melyek eredetileg Stühmer-termékek voltak.

Zizi. Grafikus: Lonkay Antal. Jelzet: PKG.1947/182 – Plakát- és Kisnyomtatványtár

A Stühmer márkanevet Csóll Péter egri vállalkozó a 2000-es évek közepén megvásárolta az akkori tulajdonosától, és újra minőségi Stühmer-termékek gyártásába kezdett. Az eredeti ízekhez az egyes termékek eredeti márkanevére is szükség volt, melyeket szintén vissza kellett vásárolni a jogutód Bonbonettitől. A fokozatos fejlesztéseknek is köszönhetően egyre sikeresebb cég visszaadta az eredeti rangját ennek a magyar márkanévnek.

Ropp mogyorós szelet. Grafikai plakát [ante 1945]. Jelzet: PKG.én/169 – Plakát- és Kisnyomtatványtár. Magyar Digitális Képkönyvtár

2008-ban Novaj községben átadták a Stühmer Csokoládéüzemet. Itt gyártják úgynevezett nosztalgiatermékeiket, a Melódia szeletet, az Aranydesszertet, a Stühmer Rózsát, a Korfu szeletet és a Százszorszép desszertet. 2014 júliusában újabb, a legkorszerűbb berendezésekkel felszerelt gyártóüzemet adtak át Makláron. A cég márkaboltjaiban, Egerben, Gyöngyösön, Kecskeméten és Budapest három pontján is várják a vásárlókat!

Kopcsay Ágnes (Plakát- és Kisnyomtatványtár)

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész

A Magyar márkák című sorozatunk további részei: 2. rész: Közért; 3. rész: Orion; 4. rész: Corvin; 5. rész: Ibusz; 6. rész: Modiano; 7. rész: Tungsram; 8. rész: Törley; 9. rész: Dreher; 10. rész: Állatkert; 11. rész: Szalámi

 

 

A kiegyezés után, de különösen a honfoglalás ezeréves évfordulójának időszakában számos köztéri szobor, emlékmű született szerte a Kárpát-medencében. A lázasan folyó építkezések, restaurálások, városszépítések mellett rangot adott egy-egy városnak, ha piacterén emléket állított nagy szülöttjének, patrónusának, vagy kegyelettel emlékezett meg a szabadságért vérüket áldozó hősökről.
Az első világháborút követően viszont a megszállt területeken módszeresen megindult a magyar emlékművek pusztítása, csonkítása, illetve kegyeletsértő átértelmezése, amelynek számos esetben páratlan művészeti alkotások estek áldozatul. A trianoni békediktátum aláírásának századik évfordulója alkalmából ezekből mutatunk be tematikus csoportokba rendezett válogatást.

A honalapítás millenniumának megünneplését, és a magyarság történetének európai fordulópontját jelentő esemény méltó megörökítését az 1896. évi VIII. törvénycikkbe rögzítette az országgyűlés. A határozat alapján emlékoszlopokat emelt:

Nem telt el egy emberöltő és a hét vidéki emlékmű közül öt idegen uralom alá került.

Mivel a hét vidéki emlékmű a felállításuk gondolatától a megvalósításig egy egységet képez, ezért sorozatunkban – összetartozásukat meghagyva – bemutatjuk a trianoni Magyarország területén maradt két emlékhelyet is.

Ugyanezen a hegyen száz évre rá, Szent István meghívására, a Szent Benedek-rendi szerzetesek létesítettek kolostort. Ez a két esemény vezette Thaly Kálmánt 1895-ben Pannonhalmára, hogy ezen a helyen jelölje ki a millenniumi emlékjelek egyikét. Kíséretével itt is alaposan bejárta a helyszínt, megszemlélve azt a három halmot, amelynek egyikére a főapátság épült, a másik a bencések temetkezési helyéül szolgált, és egy kápolna állt rajta, a harmadik kálváriadombként szintén szakrális funkcióval volt felruházva. Thaly meg tudta győzni a főapátot és a szerzeteseket, hogy ez utóbbi területen épüljön meg az emlékmű, amely keleti tájolással Bánhida felé nézzen, ezzel is emlékeztetve az utókort a honszerzést befejező utolsó nagy csatára.

Üdvözlet Pannonhalmáról! Képes levelezőlap, [s. l.], Wágner Géza, 1905. Jelzet: Klap.P28/109 – Plakát- és Kisnyomtatványtár

Az előzőekben bemutatott millenniumi emlékművektől eltérően ide nem oszlopszerű építményt, hanem a terület történelmi és szakrális jellegét ötvözve, kegyhely jellegű épületet terveztek, amely a honfoglalás befejezését és a kereszténység felvételének tényét volt hivatott megörökíteni. Az épület egy 26 méter magas zárt kupolacsarnok volt, amelynek tetejére vörös rézből mintázva a Szent Koronát helyezték. A kupola belső falát Lotz Károly és tanítványainak freskói díszítették. Thaly javaslatára eredetileg a csarnokban tervezték elhelyezni az első pannonhalmi apát, Szent Asztrik szobrát is. Végül Jankovits Gyula alkotását a monostor udvarán állították fel. Az épület homlokzatából kiemelkedik a klasszicista stílusú négy ion oszlopos timpanon. A timpanon és a kapuzat fölötti boltív szobordíszei Bezerédy Gyula munkái.

A pannonhalmi emlék. In: Thaly Kálmán: Az ezredévi országos hét emlékoszlop története, Pozsony, Wigand Ny., 1898. – Törzsgyűjtemény

A bánhidaiak nem törődtek bele abba, hogy területük kimaradt a hivatalos megemlékezések és emlékműavatások sorából és 1907-ben, a csata millenniumának évében, felavatták a Kő-hegyen a Kárpát-medence legnagyobb turulmadarát, amely ma is ott őrködik Tatabánya felett.
Pannonhalmán az országos ünnepélyt, amely ebben az esetben az alapkőletételt jelentette, 1896. augusztus 26-án rendezték. A magyar kormányt Wlassics Gyula vallás- és közoktatásügyi miniszter képviselte. A programról tájékoztató szórólapot adtak ki.

• 
• 

Az épület 1897 nyarára elkészült. Sajnos a tetőszerkezethez használt gyenge minőségű anyag és a műszaki hibák sorozata oda vezetett, hogy az emlékhely állagromlása már tíz év elteltével elkezdődött. 1922-re súlyos, helyreállíthatatlan károk keletkeztek a faliképekben. A kupola olyan szerkezeti károkat szenvedett, hogy 1938-ban a lebontása mellett döntöttek. Az ekkor végzett átalakítások során nyerte el a mai, jóval szerényebb tetővel rendelkező formáját. Aba Novák Vilmost kérték fel, hogy a tönkrement faliképek helyett újakat fessen. Sajnos a művész 1941-ben bekövetkezett halála megakadályozta műve befejezésében.

Millenniumi emlékmű. (Országalbum). DKA-045800 – Digitális Képarhívum

Elbe István

A Trianon 100 – Emlékműveink sorsa a Kárpát-medencében című sorozatunk további részei:
Millenniumi emlékművek: 1. Hét vidéki emlékmű; 2. Munkács; 3. Nyitra; 4. Dévény; 6. Ópusztaszer; 7. Zimony; 8. Brassó; 9. Verecke 1.; 10. Verecke 2.
Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc emlékművei: 11. Arad 1.; 12. Arad 2.; 13. Zombor; 14. Nagybecskerek; 15. Törökbecse; 16. Kassa; 17. Lőcse; 18. Ompolygyepű; 19. Vízakna; 20. Marosvásárhely; 21. Segesvár 1.; 22. Segesvár 2.; 23. Jósikafalva 1.; 24. Jósikafalva 2.
Kossuth-szobrok: 25. Rozsnyó; 26. Losonc; 27. Érsekújvár; 28. Nagyszalonta; 29. Nagykároly; 30. Marosvásárhely 1.

 

Farkas Gábor Farkas művelődéstörténész, a Muzeális Könyvtári Dokumentumok Nyilvántartása-iroda vezetője a nemzeti könyvtár különgyűjteményein alapuló több évtizedes kutatások eredményeit gondolta újra a nagyközönségnek szóló sorozatában.
A Szent György napjától hetente kétszer, hétfőnként és péntekenként jelentkező tizenegy részes sorozatban egy-egy kincs és egy-egy értékes muzeális könyvtári dokumentum kerül a megszokottól különböző, színesebb megvilágításba. A történetek sok esetben bonyolult és az olvasó nyomozására váró összefüggései nem véletlenek. A nyomozáshoz adhatnak támpontokat a szövegbe ágyazott kapcsolatok (linkek).
A sorozat péntekenként megjelenő részei után egy-egy kérdést közlünk: minden héten egy – első ránézésre – csavaros történet kibogozását várjuk a kedves olvasótól.

Than Mór: A mohácsi csata (1856). A kép forrása: Wikipédia

Nekünk tényleg Mohács kell, amit mi sem bizonyít jobban, minthogy – leszámítva persze a 20. század napi politikával átitatott interpretációit –, egyedül a magyar őstörténet iránti érdeklődés zárkózhat fel az alig egy évtized múlva félévezredes fordulóját ünneplő kérdés mellé: mi is veszett ott tulajdonképpen 1526. augusztus 29-én? A kérdésre, mint annyi mindenre, a történelem iránt érdeklődő összes magyarnak van válasza, s ezek a válaszok a szokásnak megfelelően sokszínűek, egymással kibékíthetetlenül szembeállók a tudomány határán innen és túl (hasonlóan a magyarság eredetéhez kapcsolódó problémakörhöz). Lehet-e ennyi év, ennyi forráselemzés, régészeti feltárás, szakmai vita után bármi újat is mondani? Az utóbbi évek kutatásai azt bizonyítják, hogy igen, mindig akad valami nóvum, amire óhatatlanul rácsodálkozik a Mohács bűvöletében lassan harminc éve élő könyvtáros. 2014-ben ugyanis egy tanulmány jelent meg az Orvosi Hetilapban (később az index.hu portálon) Nemes István és Tolvaj Balázs, a két szombathelyi orvos klaviatúrájából. A szájsebész és a patológus nem hagynak semmi kétséget, egyértelműen fogalmaznak a 2014-es tanulmányukban:

Érezzük a dolog súlyát. Ha ez igaz, akkor két eset lehetséges, és mind a kettő alapjaiban változtatja meg a mohácsi csata utáni közvetlen eseményekről eddig alkotott feltételezéseinket. Vagy nem a mohácsi csatában, hanem utána legalább másfél hónappal halt meg szegény Lajos királyunk, vagy nem őt találták meg és temették el Székesfehérvárott 1526. november 9-én. Ez utóbbit tették egyértelművé a szerzők egy konferencia-előadásukban:

Ez esetben – ha jól értem a szerzők álláspontját – nem kell azzal foglalkoznunk, hogy hol lehetett a magyar király augusztus 29. és október közepe között, hiszen nem őt találták meg a mocsár melletti sírban Sárffyék, s ennek megfelelően nem tudjuk, hogy mi történt valójában Lajossal a vesztes csata után és hol került végső nyughelyére. És meg is érkeztünk Grandpierre K. Endre elhíresült teóriájához:

A szombathelyi orvosok véleménye egybecsengene Burgio pápai nuncius beszámolójával, amelyet a királygyilkosságban hívők gyakran (de csak csonkán) idéznek:

A Mohács-legenda fontos – itt most nem részletezendő – elemei közé tartozik a Dunaszekcsőn eltemetett és kiásott két hulla már a 19. századtól, amelyeket az akkor széles körben megismert Szerémi György-féle rémtörténettel kötöttek össze. Így bizonyára az összeesküvésben hívők örömmel olvassák majd azt a híradást, miszerint nem II. Lajost temették el a többi magyar király közé – a másnap királlyá koronázott Szapolyai János jelenlétében – Székesfehérvárott, hanem valaki mást. Ez a történeti fonal tökéletesen beilleszthető az ismert, egészen korai hírlap tudósítása közé, amelyben a következőket olvashatjuk II. Lajosról:

A kortárs törökök is elképesztőnek találták, hogy a magyarok hagyták vízbe fulladni az uralkodójukat:

Később Zrínyi Miklós is kitért erre a Vitéz hadnagy című munkájában:

Vagyis sokan érezték már régebben is, hogy valami nincs rendben a magyar király halálával kapcsolatban. Ezt megerősítették az olyan korabeli rémtörténetek és jóslatok, melyek később bekerültek a krónikairodalomba és a népmondákba. Ennek legismertebb példája Martin Fumée történetíró 16. századi francia és angol, 17. századi német, illetve 19. századi magyar nyelvű meséje II. Lajosról.

Székely Bertalan: A mohácsi csata (1866) Kép forrása: Wikipédia

A két kutatóorvos közleményében számos olyan kérdést tesz fel, amelyek megválaszolhatók a források ismeretében. Czettritz látta, hogy II. Lajos és Aczél István (†1526) pozsonyi várnagy is megfulladt, így – segíteni már úgysem tudott volna – folytatta a menekülését, mivel a vesztes csata után csak a lovasoknak volt esélyük az életben maradásra. A törökök és Kanizsai Dorottya Perényi Imre nádor felesége azért nem találták meg a magyar király holttestét, mert környékbeliek elrejtették a mocsaras területen, később pedig elföldelték. Szulejmánék október elején (legkésőbb 12-én) hagyták el az országot, így addig egyszerűen nem volt biztonságos a király holttestének a felkutatása egy háborús övezetben. Sárffy levele október 19-i keltezésű, tehát egy hét állt Mária királyné embereinek a rendelkezésére Lajos megtalálására. Ferdinánd számára is rendkívül fontos volt a holttest felkutatása, mivel október 23-án koronázzák cseh királlyá, tehát addig el kellett dőlnie a kérdésnek, hogy mi is történt valójában sógorával, a magyar-cseh királlyal. A bonyolult történet megértéséhez szükséges elolvasni Sárffy Ferenc jelentését:

A két szombathelyi orvos tanulmánya gerincét Kenyeres Balázs 1926-os szakértői véleményének alapos kritikája adja. Kenyeres, a törvényszéki orvostan professzora Gyalókay Jenő hadtörténész kérésére próbálta feloldani a Sárffy-jelentésben olvasható látszólagos ellentmondást a 400. évfordulóra kiadott Mohács-kötetben: miszerint a több mint másfél hónapig földben heverő holttest miért nem volt oszlódó formában, ugyanakkor miért nem az arcáról ismerték fel a magyar királyt. Nemes és Tolvaj szigorú véleményt mond erről: „igen nehéz feladat még ma is egy több száz éve halott királyról – látatlanban és korabeli orvosi lelet nélkül – egyértelmű szakvéleményt kialakítani.” A kérdés az, hogy nekik sikerült-e. Milyen problémákról számolnak be? Nem látják bizonyítottnak, hogy Sárffyék a királyt valóban felismerték. A jelentésben nincs szó semmi olyan tünetről (ráncosodás, bűz), mely a rothadásra utalt volna. Vitatják azt a Kenyeres-féle megállapítást, miszerint a holttest állapota összefügg azzal, hogy hetekig vizes talajban, koporsó nélkül feküdt. Mivel a környékbeli jobbágyok a holttestet kiemelték a mocsaras vízből pár nappal Lajos halála után (ezt Gyalókay szeptember 3-ra teszi) – miután a törökök Buda felé vonultak és a kiáradt víz is leapadt –, így elindulhatott a bomlás az elföldelés után.
A szerzők kiemelik, hogy a hullaviasz kialakulásának feltétele a megfelelő nedves, agyagos talaj. Első jelei a halál után egy hónappal jelentkeznek, s 6–8 hónapig is eltarthat jellegzetes hullabűzt árasztva. Ilyen környezetben „átalakult holttest meglepően jó állapotban megmaradhat”. Ennek az egyik legfontosabb előfeltétele, hogy „a tetem a kezdetektől oda kerüljön, mert a már elkezdődött oszlás, rothadás vissza nem fordítható elváltozásokat okoz”. Tehát arra kell választ kapnunk, hogy mennyi idő telt el II. Lajos halála és az elföldelése között. A szerzők könnyedén elfogadják Gyalókay hipotézisét, miszerint legalább öt nap telt el, elvégre ez erősíti meg az elméletüket. Ezt semmi sem bizonyítja, hiszen nem tudjuk, hogy az áradás pontosan mikor és mennyire húzódott vissza, magát a helyet sem ismerjük, vagyis képtelenség ezt megbecsülni. Ha a megfulladt király végtagjai, a díszesen felszerszámozott lovának bizonyos testrészei már másnap is látszódtak a vízből, akkor alig 24 órán belül is elhantolhatták a jobbágyok, egyes forrásokban halászok a nedves, agyagos földbe:

Ennek fontosságát a király első eltemetői pontosan tudhatták, mivel 1527 nyaráig becsületesen megőrizték Lajos király pecsétgyűrűjét (ruházatával együtt) és visszaszolgáltatták. Ugyanannyi érvünk van – írott forrás hiányában – mellette és ellene.

Farkas Gábor Farkas 

Múlt heti rejtvényünk megfejtése: 1604-ben, ez az ún. Kepler-szupernóva. Jó válasz az 1868-as szupernóva is (bár ez nem volt vizuálisan érzékelhető, ellentétben a Kepler-félével).

További szakirodalom:

• Farkas Gábor Farkas: Új kérdések II. Lajos rejtélyes halálával és temetésével kapcsolatban. In. Magyar Könyvszemle, 131. évf. 4. sz. (2015), 381–396.

A sorozat további részei itt olvashatók: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre hetenként egyet-egyet blogunkban. A sorozat hetedik részében Baumgartner Bernadette, a Történeti Interjúk Tára munkatársa Borbándi Gyula, a nyugat-európai magyar emigráció jeles alakja hagyatékából ismertet egy levelet, amely a Müncheni Magyar Intézet regensburgi Különgyűjteményeiben található.

Mottó:
„...kinek van szüksége rám itt Európában? A Hazámnak, a népemnek?”
– „... a kanadaiak favágókat kerestek, és hát én oda is jelentkeztem.”

71 éve, 1949 januárjában Borbándi Gyula (1919–2014) sok társával együtt elhagyta Magyarországot. Előbb Svájcban, majd 1951-től Münchenben élt. 1950-től a Látóhatár című emigráns folyóirat szerkesztője, majd 1958-tól az Új Látóhatár főszerkesztője, ugyanakkor több emigráns folyóirat szerkesztőségi tagja is volt. Már az induláskor (1951) ott találjuk a Szabad Európa Rádió magyar tagozatának szerkesztőségében, és innen ment nyugdíjba 1984-ben. Hagyatékát megosztva az Országos Széchényi Könyvtár és a Müncheni Magyar Intézet kezeli.
Az elmúlt pár évben vendégkutatóként több ezer levelet dolgoztam fel a Regensburgban található gyűjteményben. Borbándi Gyula nemcsak barátaival, de rádiós munkatársként, illetve az emigrációban megjelenő folyóiratok főszerkesztőjeként vagy szerkesztőjeként kiterjedt levelezést folytatott szinte mindenkivel, akinek valamilyen szerepe volt a nyugati magyar emigráció életében. A kapott leveleket gondosan megőrizte, de ennél többet is tett, sok esetben megtaláljuk saját válaszainak másolatát is.
Az egyik ilyen – a vékony átütőpapíron nehezen olvasható – levele, amelyet az egykori parasztpárti képviselőnek, az akkoriban szintén Svájcba kényszerült Pap Istvánnak írt, hűen tükrözi az emigráció első éveinek nehézségeit, bizonytalanságait, a kétségeket.

• 
• 
• 

 

50 évvel később, 2000. október 2-án a Történeti Interjúk Tárában, a hosszú idő távlatából immár kissé derűsebben, így mesél Borbándi Gyula az emigráció első, svájci éveiről:

Az OSZK Történeti Interjúk Tára 1988 és 2011 között sok órás életútinterjú-sorozatot készített Borbándi Gyulával, a nyugat-európai magyar emigráció meghatározó alakjával és leghűségesebb krónikásával. Az interjúrészlet felvételén 2000 októberében a kérdező Alexa Károly irodalomtörténész.

Baumgartner Bernadette (Történeti Interjúk Tára)

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész

 

 

Farkas Gábor Farkas művelődéstörténész, a Muzeális Könyvtári Dokumentumok Nyilvántartása-iroda vezetője a nemzeti könyvtár különgyűjteményein alapuló több évtizedes kutatások eredményeit gondolta újra a nagyközönségnek szóló sorozatában.
A Szent György napjától hetente kétszer, hétfőnként és péntekenként jelentkező tizenegy részes sorozatban egy-egy kincs és egy-egy értékes muzeális könyvtári dokumentum kerül a megszokottól különböző, színesebb megvilágításba. A történetek sok esetben bonyolult és az olvasó nyomozására váró összefüggései nem véletlenek. A nyomozáshoz adhatnak támpontokat a szövegbe ágyazott kapcsolatok (linkek). A sorozat péntekenként megjelenő részei után egy-egy kérdést közlünk: minden héten egy – első ránézésre – csavaros történet kibogozását várjuk a kedves olvasótól.

Az 1577-es üstökös korabeli ábrázolása. In. Laurence Johnson: Cometographia quaedam lampadis aeriae que 10. die Novemb. apparuit, anno a Virginto partu, 1577, London, Robertus Walley, 1578. – Houghton Library, Harvard University STC 1416. A kép forrása: Wikipedia

Alig múlt el az új csillag megjelenése és eltűnése által okozott izgalom, amikor 1577 novemberében feltűnt egy új égitest, egy üstökös az égen, amelyről a legrészletesebb méréseket a már említett Tycho Brahe közölte. Ez az égitest is komoly érvekkel és bizonyítékkal szolgált a ptolemaioszi kozmosz tarthatatlanságára. Dudith András magyar humanista egy értekezést (Commentariolus de cometarum significatione) írt a kométa feltűnésével és az elszaporodott babonaságokkal, téveszmékkel kapcsolatban. Ennek az írásnak az elején arról elmélkedett, hogy egy üstököst a rómaiak istenként tiszteltek.

A Dudith Andrással foglalkozó szakirodalom nem tudta azonosítani ezt az istenséget. Úgy tűnik ugyanakkor, hogy ez a szövegrész idősebb Plinius Természetrajzának II. könyvére megy vissza, ezt használhatta a magyar humanista forrásként, amit könyvtárának Stockholmban fennmaradt példánya is tanúsíthat. Dudith könyvtára rekonstrukciójában fellelhető még egy hannoveri és egy drezdai Plinius-példány. A leírásokból úgy tűnik, hogy Dudith András a stockholmi példányból dolgozhatott. Plinius a következőképpen említette meg az égitestet, amit később Caesar csillagának neveztek el:

Dudith halála után egy darabig Boroszlóban maradt könyvtára, majd özvegye 1610 körül adhatta el, s így kerülhetett a könyv feltételezhetően a nikolsburgi Dietrichstein-könyvtárba. A bibliotéka akkori tulajdonosa Franz Dietrichstein olmützi érsek-bíboros volt. A 30 éves háború svéd hadvezére, Lennart Tostensson 1645-ben elfoglalta és kirabolta Nikolsburgot (ma: Mikulov), s a zsákmányolt könyveket Krisztina svéd királynőnek küldték el Stockholmba, ahol a neves filológus, Isaac Vossius udvari könyvtáros vette állományba. A könyvben szövegkiemelések és margón lévő jegyzetek találhatók Dudith (és más) kezétől vörös (és fekete) tintával. Sajnos a tárgyalt résznél (ahol Plinius az üstökösről beszél) nincs megjegyzés vagy aláhúzás a magyar humanistától. A hannoveri Stadtsbibliothek és a drezdai Universitätsbibliothek példányaival kapcsolatban a könyvtár-rekonstrukció adatai alapján még inkább negatív eredményre számíthatunk. A Dudith-kollekció másik része Drezdába, II. Frigyes Ágost fejedelmi könyvtárába került. A drezdai példány tulajdonosa Valentin Engelhart erfurti matematikus volt, aki például az 1556-os üstököst is megfigyelte. A hannoveri-példány esetében sincs semmiféle jel Dudith tulajdonlására.
A drezdai könyvtárosok szerint Otto Walde svéd könyvtörténész Dietrichstein ex librise miatt gondolta, hogy a példány a magyar humanistáé lett volna. A Dudith-könyvtár monográfusai a következő ismérvek alapján próbálták meghatározni egy-egy könyvnek a magyar humanistához való tartozását: tulajdonosi bejegyzés, dedikáció, jelmondat, metszésen lévő D-szám vagy marginália. A kérdéses szövegrésznél nincs semmiféle jegyzet, marginália vagy aláhúzás. Úgy tűnik mégis, hogy Dudith a stockholmi (s nem a drezdai vagy a hannoveri) példányt használhatta, mivel Plinius egy másik, gyakran idézett helyén aláhúzások és margón lévő megjegyzések vannak.
Erre a legjobb bizonyíték maga az üstökösökről írt traktátusa, ahol Julius Obsequens, Liviust kivonatoló római író mellett, igaz közvetve, Pliniusra is utal:

Plinius így ír erről:

A sidus Iulium ábrázolása Augustus császár pénzérméjénnek hátlapján (Kr. e. 19–18. körül). A kép forrása: Wikipedia

A következő évszázadban Komáromi Csipkés György debreceni református tanár asztrológia-kritikájában (1665) szintén megemlítette Caesar csillagát és név szerint citálta Pliniust, mint forrást.

Ugyanis az üstökös feltűnésekor rendezték meg a Iulius nemzetség mitikus ősanyja tiszteletére a Venus Genetrix ünnepi játékokat, amelyet éppen Caesar alapított a Pompeius felett aratott győzelme után. Erre utalhatott Dudith, mikor a rómaiak babonaságáról értekezett. Plinius szerint Caesar halála (március 15.) után, a tiszteletére rendezett játékok alatt jelent volna meg a híres üstökös, amelyet sidus Iuliumnak neveztek el.
Üstökösünkről rengeteg forrást ismerünk, beszámolt róla például Caius Suetonius Tranquillus római életrajzíró:

Lucius Annaeus Seneca szerint:

Ilyen csavaros módon kapcsolódik az 1577-es üstökös és a Caesar halálakor feltűnt kométa.

Farkas Gábor Farkas

Heti kérdés: Mikor volt az utolsó szupernóva-robbanás a Tejút-rendszerben?

 

A sorozat korábbi részei itt olvashatók: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész

 

A kiegyezés után, de különösen a honfoglalás ezeréves évfordulójának időszakában számos köztéri szobor, emlékmű született szerte a Kárpát-medencében. A lázasan folyó építkezések, restaurálások, városszépítések mellett rangot adott egy-egy városnak, ha piacterén emléket állított nagy szülöttjének, patrónusának, vagy kegyelettel emlékezett meg a szabadságért vérüket áldozó hősökről.
Az első világháborút követően viszont a megszállt területeken módszeresen megindult a magyar emlékművek pusztítása, csonkítása, illetve kegyeletsértő átértelmezése, amelynek számos esetben páratlan művészeti alkotások estek áldozatul. A trianoni békediktátum aláírásának századik évfordulója alkalmából ezekből mutatunk be tematikus csoportokba rendezett válogatást.

A honalapítás millenniumának megünneplését, és a magyarság történetének európai fordulópontját jelentő esemény méltó megörökítését az 1896. évi VIII. törvénycikkbe rögzítette az országgyűlés. A határozat alapján emlékoszlopokat emelt:

Nem telt el egy emberöltő és a hét vidéki emlékmű közül öt idegen uralom alá került.

Porta Hungarica, így hívják azt a földrajzi helyet, ahol a Duna az Alpok és a Kárpátok alsó vonulatait áttörve kijut a magyar alföldre, és évszázadok óta hozza nyugatról Európa szellemi áramlatait, jókat és rosszakat egyaránt. Itt, a Duna és a Morva találkozásánál, egy hatalmas sziklaszirten áll Dévény várának romja. Ennek várfokán jelölte ki 1895-ben a Thaly Kálmán vezette csapat, a létesítendő emlékmű helyét. Előtte alaposan körüljárták a helyszínt, csónakba ülve még a víz irányából is megszemlélték a magaslatot.

• 
• 
• 

 

Az emlékmű a millenniumi ünnepségek évében elkészült. A 21 méter magas, haraszti mészkőből faragott korinthoszi oszlop tetején egy Árpád-kori vitéz állt, jobb kezében leeresztett görbe kardot, baljában Magyarország címerével díszített pajzsot tartott. A honfoglaló katona leeresztett kardja a megszerzett hon feletti küzdelem végét jelezte, hasonlóan a Brassó feletti Cenk hegyen felállított párjához. Nemcsak a két emlékmű eszmei mondanivalója egyezett, de a két helyszínen azonos időpontban tartották az avató ünnepségeket is. Mindkét műalkotás Jankovits Gyula munkája volt, melyet közelről a Vasárnapi Újság 1896. október 18. számának 705. oldalán szemlélhetünk meg.

A dévényi emlék. In: Thaly Kálmán: Az ezredévi országos hét emlékoszlop története, Pozsony, Wigand Ny., 1898. – Törzsgyűjtemény

A távolabbról érkező meghívottak már az országos esemény előtti napon megérkeztek Pozsonyba, hogy 1896. október 18-án jelen legyenek az emlékmű felavatási ünnepségén. Másnap reggel Pozsonyból, de Bécs felől is vonattal és gőzhajókkal indultak a helyszínre. A kikötőből gyalog sétáltak fel a várhegyre. A magyar kormányt báró Jósika Sámuel, őfelsége személye körüli miniszter, Pozsony vármegyét Szalavszky Gyula főispán képviselte.

Meghívó – Plakát- és Kisnyomtatványtár

Az „új időknek új dalai” után másfél évtizeddel Dévénynél cseh légionáriusok törtek be és 1921. január 12-én ledöntötték az oszlopot porig rombolva az emlékművet.
Dévény ma Pozsony egyik elővárosa, a környéken élők kedvenc kirándulóhelye, a vár fokáról még mindig csodálatos a panoráma. Az emlékműnek ma már szó szerint a nyomát sem látni. Valamikor az 1960-as években régészeti feltárásokat végeztek, majd megkezdték a vár rekonstrukcióját, melynek során a falakat megerősítették és a belső udvarok új járófelületet kaptak. Valószínű ekkor tűnt el végleg a millenniumi emlékmű utolsó kődarabja is.
A történelmi zivatarokat azonban egy szerényebb millenniumi emlékjel átvészelte. A várhegy Morva folyó felőli oldalában egy márványtábla állít emléket a Duna szabályozásának, melyen a következő felirat olvasható:

Dévény vára. Forrás: Bellagh Rózsa: Dévény vára. In. Műszaki Könyvtáros Szekció honlapja, 2015. január 28.

Elbe István

A Trianon 100 – Emlékműveink sorsa a Kárpát-medencében című sorozatunk további részei:
Millenniumi emlékművek: 1. Hét vidéki emlékmű; 2. Munkács; 3. Nyitra; 5. Pannonhalma; 6. Ópusztaszer; 7. Zimony; 8. Brassó; 9. Verecke 1.; 10. Verecke 2.
Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc emlékművei: 11. Arad 1.; 12. Arad 2.; 13. Zombor; 14. Nagybecskerek; 15. Törökbecse; 16. Kassa; 17. Lőcse; 18. Ompolygyepű; 19. Vízakna; 20. Marosvásárhely; 21. Segesvár 1.; 22. Segesvár 2.; 23. Jósikafalva 1.; 24. Jósikafalva 2.
Kossuth-szobrok: 25. Rozsnyó; 26. Losonc; 27. Érsekújvár; 28. Nagyszalonta; 29. Nagykároly; 30. Marosvásárhely 1.

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre hetenként egyet-egyet blogunkban. A sorozat hatodik részében Kis Domokos Dániel, a Színháztörténeti Tár munkatársa Arany János színműbírálói munkájáról tanúskodó dokumentumokat mutat be.

Az eddig rejtve maradt különleges kincsek egyike a most feltárt dokumentumcsoport.

Nemzeti Színház. Korabeli fénykép – Színháztörténeti Tár

1863-tól 1864-ig, alig egy évig Arany János a Nemzeti Színház színműbíráló bizottságának a tagja volt. Nem szívesen viselte ezt a tisztét, számos más elfoglaltsága mellett igen megterhelő volt számára ez a feladat, általában rosszabbnál rosszabb vígjátékokat és színdarabokat határidőre elolvasni, és érdemben elbírálni. Érdekes azonban a bizottság összetétele. Az Országos Széchényi Könyvtár Színháztörténeti Tára őrzi a kiírt pályázatra beadott vígjátékokat, a bírálók szignójával, melyek közt Arany mindig, fekete grafitceruzával, vagy kék postairónnal a pontos dátumot is odaírta gyöngybetűivel. S itt található egy drámabírálatokat tartalmazó jegyzőkönyv is, melyből megtudhatjuk, mely darabokat bírált el, s mikor bírálta el, illetve szavazta meg vagy szavazta le Arany. (A két dokumentum anyaga nem fedi egymást.)

Az 1863. martius 17-dikén ujraszervezett drámabíráló választmány ítélete alá bocsátott eredeti színművek jegyzéke = 1856. Julius hó 1-tôl kezdve bírálatra be adott eredeti színművek. 1856–1868. – Színháztörténeti Tár, Kötetes kéziratok, NSz 679.

A Nemzeti Színház akkori intendánsa, Radnótfáy Nagy Sámuel 1863. március 18-án kelt levelében kérte föl Aranyt, ő is vegyen részt a „drámabíráló választmányban” Jókai Mór, Gyulai Pál, Salamon Ferenc, Tóth Lőrinc, Greguss Ágost, Tóth Kálmán, Czuczor Gergely, Bérczi Károly, Egressy Gábor, Tóth József és Feleki Miklós társaságában.
Érdekes, hogy Arany Koszorúja is hírt ad a bizottságról, melyben ekkor még Arany neve nem szerepelt. Nyilván Salamon Ferencnek is szerepe volt Arany felkérésében, hisz Salamon, mint ekkor már jeles irodalmár és kritikus szorgalmazta leginkább új darabok bemutatását, s azok kellő megrostálását, hivatkozva az eddig bemutatott magyar darabok zömének aggasztó színvonaltalanságára. Így került sor Arany János személyére, miután a bizottságba bekerült a modern magyar kritika nagy triásza: Salamon mellett Greguss Ágost és Gyulai Pál is.
Radnótfáy 1863. augusztus 19-i levelében írja: „a nemzeti színház ügyeit vezető bizottmány részéről vígjátékokra kitűzött 50 arany első és 30 arany második pályadíjra érkezendő eredeti vígjátékok megbírálására fölkért pályabírák nevei” közé őt is felvenni óhajtja. A pályabírák neve így 5 főből állt: Arany, Feleki Miklós, Ráday Gedeon, Salamon Ferenc és Tóth József. Az arra érdemes műveket egy alkalommal be is mutatta a színház, s részben a közönség döntötte el, jó-e a darab. 1863. december 11-én ezt írta Gyulai Pál író, a Koszorú című lap színikritikusa:

Erre pályázott Szarvas Gábor is jeligével, névtelenül. Gyulai Pál hétről hétre beszámolt a versenyről. Itt jegyezzük meg, szerinte ez a „Becsület és szerelem” című mű volt eddig a leggyöngébb, bár, teszi hozzá:

Nem is csoda a nyelvi pallérozottság dicsérete, hiszen a darab szerzője jeles nyelvész, a Magyar Nyelvőr alapító szerkesztője volt.
Az Arany által is olvasott, elbírált darabok a Nemzeti Színház könyvtárában – ma az Országos Széchényi Könyvtár Színháztörténeti Tárában – lévő szövegkönyvek szerint a következők voltak. Zárójelben az a nap szerepel, amikor a darabot Arany elolvasta:

• [Szarvas Gábor]: Becsület és szerelem. (okt. 5.)
• Egy pár csók. (okt. 5.)
• A szerelmes színész. (okt. 6.)
• Ingyenjegy. (okt. 8.)
• A balekfogók. (okt. 9.)
• Barát a szükségben. (okt. 9.)
• A vadász a veremben. (okt. 14.)
• Egy művész szerelme. (okt. 15.)
• Megnyertem. (okt. 16.)
• A megbékültek. (okt. 21.)

• 
• 
• 
• 

A vígjátékíró nyelvész, a „magyar nyelv őre”, Szarvas Gábor Becsület és szerelem. Vígjáték 1 felvonásban. „Versenyelőadásra elfogadtatott oct. 16-án tartott bizottmányi ülésben Feleky Miklós biz. jegyző.” Arany a darabot 1863. október 5-én olvasta, amint az saját bejegyzéséből kiderül. 1864. január 18-án be is mutatták: a színlapon a cím alatt ez áll: „A nemzeti színház részéről kitűzött 50 és 30 arany pályadíjért versenyző vígjáték 1 felvonásban. Rendező: Szigligeti.”

Jankovits Gyula: Szarvas Gábor mellszobra a Magyar Tudományos Akadémia előtt. A szerző felvétele

„Az 1863 martius 17-dikén újraszervezett drámabíráló választmány ítélete alá bocsátott eredeti színművek jegyzéke” szerint az Arany által bírált és „előadásra elfogadtatott” színdarabok pedig ezek voltak:

• [Szigligeti Ede]: Egy bujdosó kuruc. Eredeti színmű 4 felv.
• Némethy György: A gályarab. Színmű 5 szakaszban.
• Majthényi Flóra: A nők hibája. Vígjáték 1 felv.
• Majthényi Flóra: Április elseje. Vígjáték 1 felv.
• Szigligeti Ede: Nadányi. Eredeti szomorújáték 5 felv.

Ebbe a névsorba nem számoltuk bele a számos elutasított darabot. Természetesen ezek is mind név nélkül szerepelnek.

Végre, 1864. március 7-én kelt levelében, Arany lemond a bizottsági tisztségéről, mondván:

S tegyük hozzá, Shakespeare drámáinak fordításaival, s ezzel összefüggésben a nagy vállalkozással, Shakespeare drámáinak kiadásával is jócskán el van foglalva, a Szentivánéji álom – amely még a drámaíró születésének 300. évfordulója alkalmából történő 1864. április 23-i nemzeti színházi első bemutatása után is hosszan foglalkoztatta – vagy a János király és a Hamlet fordításával és kiadásával. Kortársai közül minden bizonnyal még ő tudott a legjobban angolul. Fordítói alapelvéről Tomori Anasztáznak, egykori nagykőrösi tanártársának, barátjának, s a vállalkozás mecénásának írt levele is tanúskodik:

A Szentiván-éji álom kézirata a címlapon Arany kézjegyével, 1863. – Színháztörténeti Tár

A bizottság tagjai közt tehát, a több ismert név, mint Jókaié mellett ott van a dévai református lelkész fia, Salamon Ferenc neve is, kivel Arany már jóval korábban, Nagykőrösön vagy még azelőtt ismeretségre jutott. Salamon Ferenc köréhez tartozott továbbá Szilágyi Sándor, vagy inkább, mint azt már korábban kimutattuk, Szilágyi Sándor köréhez tartozott Salamon s részben Arany János is, kivel haláláig meghitt barátságban volt. Szilágyi Sándor visszaemlékezése szerint:

Jankovits Gyula: Salamon Ferenc mellszobra a Magyar Tudományos Akadémia előtt. A szerző felvétele

Továbbá ide sorolhatjuk még az alighanem legjobb, vagy inkább leggördülékenyebb tollú barátot, Szász Károlyt is.

Arany művészetről, költészetről vallott nézeteit Tompának írja a A gólyához című verse kapcsán:

Ezeket az elveket érvényesíti színikritikai megfontolásaiban is, a legkülönfélébb, divatos történelmi témákat tárgyaló színművek zömét szavazta le, színvonaltalansága, részben az üres frázispuffogtatás miatt is, de kiállt a komolyabb darabok, mint akár az Egy bujdosó kuruc mellett 1863-ban, amelynek, mint kiderült, nem más, mint Szigligeti Ede (eredeti nevén Szathmári József volt a szerzője, aki korábban, 1848-ban a II. Rákóczi Ferenc fogsága című művével aratott kirobbanó sikert. Pedig ekkor még a cenzúra is jócskán beleavatkozott, s mondta meg, hogy mit lehet, s mit nem, ahogy azt a korabeli cenzúrapéldányok is jól tükrözik, ha csak a Rákóczi-szabadságharccal és a Rákóczival foglalkozó műveket nézzük is. S ne feledjük, Arany írta az egyik legszebb Rákócziról szóló verset, a Rákócziné című balladát szintén 1848-ban.

Ilyen előzmények után, „untig elegendő” elfoglaltságára hivatkozva mondott le Arany a Nemzeti Színház drámabíráló bizottságában alig egy éve vállalt tagságáról, hogy már 1865 elején, a Szalay László korai halálával megüresedő akadémiai titoknoki állást töltse be, vagyis ő lett az Akadémia titkára. Ekkor még az elnök gróf Dessewffy Emil volt, akit 1866-tól haláláig, 1871-ig a széles látókörű báró Eötvös József követett. Nagyrészt neki köszönhető, hogy az Akadémia valóban „Tudományos” Akadémia lett, vagyis nemcsak irodalmi, hanem az összes tudományágat magába foglaló intézmény. Ekkorra már Arany több, hajdani nagykőrösi tanártársa is az Akadémia tagja volt.

Kis Domokos Dániel

További szakirodalom a témáról a szerzőtől:

• Kis Domokos Dániel: Arany János köre – A művészet és a tudomány határán. In. Szerk.: Balogh Csaba – Windhager Ákos: Hullatja levelét az idő vén fája... Tanulmányok Arany János születésének 200. évfordulójára (Műhelytanulmányok I. évfolyam/1.), Budapest, MMA MMKI, 2019, 19–32.
• Kis Domokos Dániel: Arany János „bizodalmas köre” és hatása a történettudományra. Szerk.: Boka László, Rózsafalvi Zsuzsanna: „Volt a hazának egy-két énekem” ARANY 200 (Bibliotheca Scientiae & Artis 10.), Budapest, OSZK–Gondolat Kiadó, 2018. 54-66. o.
  

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész