Vas István portréja. A kép forrása: Fortepan / Hunyady József 106701 

Vas István Római pillanat című versét tízpontos találatnak érzem az apostolok lovára felkerekedők – vagyis a lábukat közlekedési eszközként használók – céltábláján, akik megszállottan képesek bejárni egy-egy történelmi-kulturális emlékektől hemzsegő várost/városrészt/települést. Ilyen budai városrész a Tabán is, ahol többek között a a Várkert rakpart 16. szám alatt található bérház, a „legkeskenyebb ház” is megtalálható.
Ennek túloldalán, a 17. szám alatt, egy a fővárosi díszes homlokzatú ház kapujánál egy márványtábla büszkén hirdeti minden járókelőnek hogy, „Ebben a házban élt és dolgozott Szántó Piroska Kossuth-díjas festőművésznő 1962–1998 és Vas István Kossuth-díjas költő 1962–1992.”

Szántó Piroska és Vas István emléktáblája a Budapest 1. ker. Várkert rakpart 17. szám alatti bérház bejáratánál. A szerző

A házaspár itteni életéről némi betekintést nyújt egy 1968-ban készült riportfilm, melyben a költő, Vas István ekképp fogalmaz:

Vas István válogatott versei, szerk. és vál.: Váradi Szabolcs, Budapest, Unikornis, 1999. – Törzsgyűjtemény

Vas István 1910. szeptember 24-én látta meg a napvilágot, Budapesten és itt is hunyt el 1991. december 16-án. Kétszeres Kossuth- (1962, 1985), háromszoros József Attila- (1951, 1956, 1961) és egyszeres Baumgarten-díjas (1948) költőnk, írónk, műfordítónk. Harmadik és legismertebb felesége Szántó Piroska festő, grafikus, író volt. Vas István jómódú zsidó családból származott, ősei között rabbik is voltak. Apja textilkereskedő, aki nem nézte jó szemmel fia irodalmi próbálkozásait, és hogy föllázadt a hagyományos családi élethivatással szemben, melyet túl anyagiasnak ítélt meg. Figyelemre méltó az a szerénység, amivel visszaemlékezik pályája kezdetére:

Úgy tűnik, az atyai szigor valamiképpen mégis hatott a lázadó ifjú életére, hiszen Budapesten, a Markó utcai Berzsenyi Gimnáziumban letett érettségi (1928) után beiratkozott a Bécsi Kereskedelmi Egyetemre. Ugyanakkor még abban az évben Kassák Lajos avantgárd lapjának, a Dokumentumnak a munkatársa lett. Korai írásai 1928-tól a Munkában, később a Kolozsvárott kiadott Korunkban jelentek meg. 1933-tól publikált a Nyugat, 1934-től a Válasz című lapban. 1935-ben feleségül vette Kassák Lajos nevelt lányát, a mozdulatművész Nagy Etelt. Ennek a házasságnak Nagy Etel korai, 1939-ben bekövetkezett halála vetett véget.
Vas István lokálpatrióta lelkületét egy szimbólumokkal telt versében a következőképpen fejezi ki:

Az 1930-as évek második felétől bontakozott ki Vas István nagyszabású műfordítói életműve. 1940-ben Villon Nagy testamentumát, Guilaume Apollinaire Válogatott verseit, 1943-ban a John Donne és a köré csoportosult költők Angol barokk líráját fordította le. 1942–43-ban kezdett első emlékiratába, a Nehéz szerelem című regényciklusának előzményébe, Elveszett otthonok címmel. A háború után, 1947-ben jelennek meg az 1939 és 1945 között írt versei a Kettős örvény című gyűjteményes kötetben.
A második világháború alatt több alkalommal is munkaszolgálatra hívták be, az ott elszenvedett embertelen körülmények nagyon megviselték, több öngyilkossági kísérletet is tett. Származása miatt a zsidóüldözések elől 1944–45-ben barátai, Ottlik Géza és Kutni Mária bújtatták őt. Ez utóbbival 1945-ben házasságot is kötött. Azonban ez a házassága sem volt túl hosszú életű, ugyanis 1951-ben elváltak egymástól.
1946-ban a Révai Kiadó lektora lett. Az 1947-ben tett római útjának „terméke” az 1948-ban megjelent Római pillanat. A Saint-Simon-emlékirat részleteivel 1948-ban megjelent II. Rákóczi Ferenc emlékiratait fordította és írt hozzá a bevezető tanulmányokat. Az „idők tengerének hullámai” okozta pusztítást és az ez által szült megpróbáltatásokat látva a következőképpen fogalmazta meg gondolatait a Történelem című versében:

Szántó Piroska és Vas István fényképe. A kép forrása: Fortepan / Hunyady József 106708

A kommunista diktatúra legdurvább időszakában, 1949 és 1953 között nem publikálhatott, ekkor műfordításaiból élt. 1951-ben vette feleségül Szántó Piroskát. Később több közös művük, ahogy ők fogalmazták „közös gyerekük” jelent meg. Ebből a legjelentősebb a Római rablás. Közös munkájuk nem volt egyszerű, erről a festőnő ekképp emlékezett meg:

Közös nyaralójuk a „szentendrei kert” a magyar irodalmi élet fontos színterévé vált.
Vas István 1956 és 1971 között az Európa Könyvkiadó lektoraként dolgozott. Klasszikus prózairodalmat, drámát és lírát fordított Shakespeare-től Whitmanig. Illés Endrével két drámát írt: Trisztán és Rendetlen bűnbánat címmel. Verssel ritkán szólalt meg, de megjelent kötetei annál jelentősebbek: Földalatti nap, 1965; Nem számít, 1969; Önarckép a hetvenes évekből, 1975.
Az avantgárdból kiinduló, de később azzal klasszicizáló szellemben szembeforduló, harmadik nyugatos költőnemzedék tagja, Radnóti Miklós barátja volt. Az önéletrajzi személyiségű lírát képviselte. Életrajzi regényciklusa (Nehéz szerelem, 1964; A félbeszakadt nyomozás, 1967; Miért vijjog a saskeselyű?, 1981) széppróza és dokumentum, esszé és fikciós próza egyben. Összefonódik benne a kortörténet, önéletrajz, irodalomtörténet és személyiségrajz. Mindez egy értelmiségi gondolkodó tolmácsolásában.

Vas István 2015-től a Digitális Irodalmi Akadémia posztumusz tagja. Befejezéseként hadd idézzem egy számomra nagyon megindító versét. Ebben egy rabbidinasztia leszármazottjától olvashatunk oly gondolatokat, melyeknél tökéletesebben nehéz megfogalmazni a krisztusi szeretet.

Felhasznált irodalom és dokumentumok:

• Filmhíradó. Látogatás Vas Istvánnál. (Róna Péter, Szikray Kornél). [1968].
• Péter László (főszerk.): Új magyar irodalmi lexikon, jav. bőv. kiad., Budapest, Akadémiai Kiadó, 2000.
• Sturm László: Vas István, Budapest, Magyar Művészeti Akadémia, 2017.
• Váradi Szabolcs (szerk. és. vál.): Vas István válogatott versei, Budapest, Unikornis, 1999.
  
  

Hamvai-Kovács Gábor
(Olvasószolgálati és Tájékoztatási Főosztály)

2025 nyarán lehetőségünk nyílt arra, amire ritkán adódik alkalom, egyhetes szakmai tanulmányúton vettünk részt a kínai Tiencsinben. A látogatás a Magyar Könyvtárosok Egyesülete (MKE) és a Debreceni Egyetem Konfuciusz Intézete közreműködésével valósult meg, kínai partnerünk pedig a Tiencsini Idegennyelvi Egyetem (Tianjin Foreign Studies University, TFSU) volt. Nemcsak egy földrajzilag távoli ország könyvtári rendszerébe nyerhettünk betekintést, hanem egy olyan kulturális közegbe is, ahol a könyvtárak kulcsszerepet játszanak a társadalom tanulási és tudásmegosztási folyamatainak alakításában.
Tiencsin, ez a közel 14 milliós metropolisz nemcsak a kínai könyvtári rendszer egyik fontos városa, hanem egyúttal történelmi értelemben is sajátos kapcsolódási pont Magyarország számára: a XX. század elején az Osztrák–Magyar Monarchiának is volt itt koncessziós területe. A korszakból származó építészeti emlékek (egykori konzulátus épülete, tiszti kaszinó stb.) pedig a mai napig felfedezhetők.
De hogyan működik egy egyetemi könyvtár Kínában? Miben mások a szolgáltatások, az olvasási kultúra, a digitális megoldások? Miként lehet hidat építeni Magyarország és Kína, azaz az európai és az ázsiai kultúra között? Erről szól ez a négyrészes blogbejegyzés-sorozatunk, amelyben először a Nankaji Egyetemi Könyvtárat (Nankai University Library) mutatjuk be. A következő részekben sorra veszünk további két nagy tiencsini egyetemi könyvtárat, valamint a Kínai Nemzeti Könyvtárat (National Library of China).

Csoportkép a magyar könyvtárosok delegációjáról. Fotó: Gerencsér Judit

A Nankaji Egyetemet 1919-ben alapították és ez Kína egyik legelismertebb kutatóegyeteme, amely kiemelkedő szerepet játszik a társadalomtudományok, a közgazdaságtan és a nemzetközi kapcsolatok területén. A többi képzés mellett ezen az egyetemen zajlik a tiencsini könyvtáros képzés is.

A Nankaji Egyetem campusa. Fotó: Szüts Etele

Az egyetem campusa magyar szemmel nézve szinte városméretű. A könyvtár modern, impozáns épületben kapott helyet, az egyetemi campus központi részén. Elhelyezkedése is jól mutatja: a tudás és a kutatás nemcsak szimbolikusan, de ténylegesen is központi szerepet tölt be az intézményi struktúrában. Az egyetemnek kb. 30-35 ezer hallgatója van. A nemzetközi felsőoktatási rangsorokban a 200–300. legjobb egyetem között tartják számon a világon, Ázsiában pedig a TOP100 egyetem közé tartozik.

A magyar delegációval betekintést nyertünk a könyvtár a szolgáltatási struktúrájába, a digitális tartalomszolgáltatásába, valamint a helyi olvasáskultúra és a tanulás támogatásának formáiba. A találkozók során körvonalazódott a kölcsönös szakmai érdeklődés, különös tekintettel a mesterséges intelligenciával (MI) kapcsolatos nemzetközi tapasztalatcserére, a könyvtári digitalizálásra, valamint a CELISR könyvtár- és információtudományi szakfolyóiratban történő kínai szakmai publikációk lehetőségére.

A hatalmas, többszintes olvasótermekben a csendes tanulás és a közösségi tanulóterek egyaránt helyet kapnak. Például a modern tanulási igényekhez igazodva a könyvtár zajszigetelt, egyéni használatra kialakított kabinokat (podokat) is biztosít, amelyek igénybe vehetők koncentrált munkavégzésre vagy online megbeszélések lebonyolítására. Ugyanakkor a diákok hatékony felkészülését csoportos tanulóterek is biztosítják annak érdekében, hogy azok, akik szeretnének együtt tanulni vagy segíteni, megtehessék.

A terekben lenyűgöző könyvtári célbútorzatot is láthattunk. A legrégibb dokumentumok bemutatása is impozáns a térben és méltó körülmények közt, kiemelt védelemmel ellátva történik. De érződik a hagyományok tisztelete a szélesebb olvasói közönség számára fenntartott, kényelmes és funkcionális, ugyanakkor tradicionális kínai bútorkészítési stílust és technikákat tükröző, igényes berendezésen is.

A polcokon a könyvek mellett szép kivitelű ismeretterjesztő táblákat találhatunk, melyekről megismerkedhetünk mind a kínai, mind az egyetemes szakirodalom nevesebb szerzőivel.

Ismeretterjesztő tábla. Fotó: Takácsné Bubnó Katalin

A személyzetet tekintve minimális számú könyvtárost láttunk az olvasói terekben, inkább az önkiszolgáló könyvtár koncepciója volt felfedezhető. Az eligazodást informatív feliratrendszer támogatja.
A tankönyvekből sok példány áll rendelkezésre a hallgatók számára, de elektronikusan is több adatbázis érhető el, ami segíti a tudományos kutatást és a hallgatók felkészülését.
A Nankaji Egyetem Könyvtárában nemcsak a terek modernek és funkcionálisak, hanem az adatkezelés is példaértékű. Egy hatalmas érintőképernyős irányítópulton valós időben nyomon követhető a látogatók száma, a könyvtári terek kihasználtsága, valamint a kölcsönzési statisztikák. A látogatók például azt is láthatják, melyik emeleten mennyi szabad ülőhely van, és az olvasótermek egyes részei mennyire telítettek. Az adatvizualizációk – kördiagramok, sávdiagramok, időbeli trendek – jól strukturáltak és könnyen értelmezhetők. A rendszer egyaránt szolgálja a látogatók tájékozódását és a könyvtári vezetés stratégiai döntéshozatalát, miközben segíti az erőforrások hatékony elosztását is.

A könyvtári látogatás egyik legérdekesebb állomása az egyetem saját papírrestauráló műhelye volt. A műhelyben lehetőségünk volt testközelből is megismerni azokat a tradicionális kínai technikákat, amelyekkel a sérült dokumentumokat helyreállítják. A restaurátorok nemcsak kézi munkával dolgoznak, hanem speciális gépeket is alkalmaznak a papírerősítés, tisztítás és újrahajtogatás során. Külön figyelmet fordítanak arra, hogy a régi kínai nyomtatványokat eredeti formájukban őrizzék meg, így a munka során például olyan természetes anyagokat használnak, mint a rizspapír és a növényi ragasztók. A műhely oktatási célokat is szolgál, a könyvtáros hallgatók itt sajátíthatják el a dokumentumvédelem és -restaurálás alapjait.

A kínai könyvtárakban tett látogatásunk első állomása, a Nankaji Egyetem Könyvtára lenyűgöző példája annak, hogyan lehet a hagyományos könyvtári funkciókat a digitális technológiákkal új szintre emelni. Az adatvezérelt működés, a valós idejű statisztikák és a felhasználóbarát megoldások jól illeszkednek egy olyan intézményhez, amely egyszerre szolgálja a hallgatókat, a kutatókat és a szélesebb közösséget. Utunk azonban itt nem ér véget – a következő részben a Tiencsini Egyetem Könyvtárát (Tianjin University Library) mutatjuk be, ahol újabb izgalmas megoldásokkal és inspiráló terekkel találkoztunk.

Szüts Etele, a Könyvtári Intézet igazgatója
Gerencsér Judit, az OSZK általános főigazgató-helyettese, az MKE elnöke
Takácsné Bubnó Katalin, a Könyvtártudományi Szakkönyvtár vezetője

Az 1867-es kiegyezést követően – látszólag paradox módon – a hazájától távol élő Kossuth Lajos kultusza nemhogy halványult volna, hanem intenzív módon erősödött. Magyarország polgárai civil szervezetek vagy egyesületek keretében, de akár önállóan is, szerették volna tiszteletüket leróni Kossuth előtt és jókívánságaikat eljuttatni hozzá. A kor szokásának megfelelően erre a legjobb alkalom a Lajos névnap volt, de egyre hangsúlyosabban fogalmazódott meg az az igény is, hogy születésnapján köszönthessék. Utóbbinak csak egy akadálya volt: senki sem tudta, hogy pontosan hol és mikor született Kossuth Lajos. Hamarosan szélesebb körben is ismertté vált, hogy maga az érintett sem tud erre pontos választ adni. Pesty Frigyes történész erre vonatkozó kérdésére Kossuth így válaszolt: „… Monokon 1802-ben születtem, de mely napon? – nem tudom.”

Kossuth Lajos arcképe 1867-ből. Jelzet: Arckép 1249 – Kézirattár

Pesty 1868-ban levélben kereste meg Kossuthot, megkérve arra, hogy pontosítsa születési dátumát, ugyanis Világtörténelmi napló tervezett címmel egy nagyszabású kronológiát készült összeállítani, amelyben az év 365 napjának mindegyikére a történelmi idők kezdetétől a jelenig rögzíteni kívánta a fontos eseményeket. A műfaj természetéből adódóan szerette volna Kossuth születési idejét is napra pontosan lejegyezni. 

Kossuth Pesty levelének végére – magának emlékeztetőül – ezt írta: „felelet: hogy Monokon 1802-ben születtem de mely napon? nem tudom.”
Így Pesty Frigyes kénytelen volt elfogadni a „szavazattöbbséget” és két év múlva A világtörténelem napjai címmel napvilágot látott kétkötetes munkájában szeptember 16-ikához illesztette be Kossuth születésnapját. Ugyanakkor a kronológia feszes és tömör felsorolási rendjétől eltérve, több mint két oldalon keresztül taglalta a Kossuth születési ideje és helye körül kialakult polémiát. Vázolta mindazokat az erőfeszítéseket, melyeket az adatok pontosítása érdekében tett.

Pesty Frigyes: A világtörténelem napjai … 1-2. köt. Pest, 1870. – Törzsgyűjtemény

Kossuth szülőháza Monokon. In: Vasárnapi Ujság, 14. évf. 47. sz. (1867. november 24.), 577. – Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása: Digitális Képarchívum

Néhány év múlva az új tállyai evangélikus lelkész, Hajász Pál hasonló kéréssel kereste meg Kossuthot.

A tállyai evangélikus templom. In: Vasárnapi Ujság, 39. évf. 38. sz. (1892. szeptember 18.), 644. – Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása: Digitális Képarchívum

Kossuth meglepő alapossággal válaszolt a tállyai lelkésznek. Írt származásáról, felmenőiről és arról a családi bibliáról is, amely bejegyzése az odaveszett egyházi anyakönyv mellett még tartalmazhatta a születési adatait.

Ugyanakkor Kossuth ebben a levélben fogalmazta meg születési adataira vonatkozóan az utókor által általánosan elfogadott változatot, amely bár egyértelműen nem rögzítette a dátumot, de „alkalmasint” kijelölt egy napot, amelyet a magyar közvélemény ma is Kossuth születésnapjaként tart számon.

Hajász Pál harmincnégy évig őrizte a Kossuthtól kapott levelet, majd 1908-ban úgy döntött, hogy a Nemzeti Múzeum levéltárának ajándékozza. Az eseményről a Pesti Napló tudósított:

Közmegegyezés szerint tehát Kossuth Lajos Monokon született, 1802. szeptember 19-én.

Elbe István
(Állománygyarapítási és - nyilvántartási Osztály)

A könyv- és történelemszeretők itthon és a világon egyaránt ismerik Apponyi Sándor, a tudós bibliofil, a nagylelkű mecénás, a múzeumalapító nevét, aki a nemzeti könyvtárra hagyta mintegy 15.000 dokumentumot tartalmazó teljes bibliotékáját. De a nagyközönség vajon tudja-e, mi mindent köszönhetünk ennek a jelentéktelennek tűnő, kedves öregúrnak? A gróf halálának 100. évfordulója alkalmából elindított Apponyi Sándor-emlékév című sorozatunk az ő munkásságának bemutatása révén a bibliofília és a régi könyvek különleges világába enged bepillantást.

Az Apponyi-könyvtár a budai Várban

Az OSZK budai Várba költözésének terve először az 1950-es években fogalmazódott meg:

Ezt követően megindult az építészeti tervezés, a műszaki, kiviteli tervek kidolgozása. Az Apponyi-könyvtár különleges, az 1925-ös törvényi rendeletnek megfelelő védelmet kapott. Tombor Tibor az alábbiak szerint foglalta össze az Apponyi-terem elhelyezésére vonatkozó tervek 1965-ben meglévő állapotát:

Tombor Tibor: A Nemzeti Könyvtár különgyűjteményei és kiállítási termei budavári új épületében. In: Az Országos Széchényi Könyvtár Évkönyve 1965–1966, Budapest, OSZK, 1967, 102. – Elektronikus Periodika Archívum

A tervek szerint az épület egészét tekintve a hatodik szinten, az Oroszlános udvarról érkezve az első emeleten kaptak helyet a különgyűjtemények és ezen a szinten kapott külön termet gróf Apponyi Sándor könyvtára is. Az alábbi képen már az 1985-ös műszaki tervrajz látható, amely gyakorlatilag megfelelt az átadás valódi képének.

Lőrinczi Edit: A Magyar Nemzeti Könyvtár tervezése. In: Magyar Építőipar, 34. évf. 10. sz. (1985), 593. – Törzsgyűjtemény

Az első műszaki tervek tehát 1961-ben készültek el, melyeket 1962-ben jóváhagyott az Építésügyi Minisztérium. Mintegy 25 év alatt valósult meg a teljes beruházás, a tervezéstől a kivitelezésig. Lőrinczi Edit belsőépítész, tervező, aki hosszú ideig – az 1960-as évek végétől – a felelős építész-tervezői munkakört is ellátta így foglalta össze az Apponyi-könyvtár költözésének kérdését egy visszaemlékező 1996-os tanulmányában:

A Középület-tervező Vállalat 1978-ban elkészítette a Budavári Palota módosított beruházási programjavaslatát, majd az építkezés elhúzódása miatt 1980-ban egy korszerűsített kiviteli tervdokumentációt készítettek, amelyben a tervezett költségvetés 693, 8 millió forint volt. E terveket újra felülvizsgálták és 50 millió forintos költségcsökkentést irányoztak elő. Ennek a költségcsökkentésnek a részeként a Corvina- és Apponyi-terem eredetileg tervezett fa álmennyezete helyett előregyártott gipszrabic álmennyezet beépítéséről döntöttek. Ebből következően pedig a mennyezet már nem tette lehetővé, hogy a korábbi hatkaros csillár, amely a Nemzeti Múzeum épületében az Apponyi-könyvtárt díszítette beépítésre kerülhessen.
Az alábbi fényképek az Történeti Fénykép- és Interjútárunkban találhatóak. Ezek 1983-ban készültek a könyvtár költöztetése előtt, hogy dokumentálják azt az állapotot, ami a Nemzeti Múzeum épületében volt található. A képeken a munkaállomások, illetve a tár akkori vezetője, dr. W. Salgó Ágnes is látható, aki a költözés lebonyolításában oroszlánrészt vállalt.

Noha a budai Várba költözés során egy külön termet biztosítottak az Apponyi-könyvtárnak, amelybe a katalógusszekrények nem kerültek már be, pénzügyi okok miatt sajnos a mennyezet olyan szerkezetet kapott, ahová a függő csillárok beépítése kivitelezhetetlen volt. Az alábbi képek egyikén a régi könyvtári csillárok egyik darabja, valamint a Régi és Ritka Nyomtatványok Tárának, illetve az Apponyi-terem belső terének kialakítása látható, a frissen beépített gipszrabic álmennyezettel.

A hosszas tervezés és a beruházás elhúzódása után végül éppen negyven éve, 1985 tavaszán nyithatta meg kapuit az Országos Széchényi Könyvtár a Vár F épületében. A korabeli építészeti szaksajtó a Magyar Építőipar 1985-ös évfolyamában több tanulmányt is közölt az épület műszaki kivitelezése, épületgépészete, szellőztető és légkondicionáló berendezései, az egész intézmény villamossági hálózata, berendezései, a korszakban újnak és modernnek, korszerűnek tekinthető könyvtár-technológiai megoldásai kapcsán. Mindezek mellett pedig természetesen nagy, országos kulturális esemény volt, hogy átadták a Nemzeti Könyvtár új épületét. Jól mutatja ezt az Új Tükör képes beszámolója is:

Nemzeti könyvtárunk új otthona. Képes összeállítás. Bence Pál felvételei. In: Új Tükör. Képes kulturális hetilap, 22. évf. 13. sz. (1985. március 31), 36–37. – Törzsgyűjtemény

Az OSZK Várba költözésével tehát az Apponyi-könyvtár történetének is új fejezete nyílt 1985-ben. Az értékes gyűjteményt létrehozó és az adományt tevő Apponyi Sándor akaratát teljesítve, a kor szocialista építészeti megoldásait felsorakoztató belsőépítészeti terek kialakítása mellett is az volt a szándék, hogy Apponyi Sándor muzeális értékű könyvtára, annak bútorzatával együtt megmaradjon, s így kaphatott végül külön termet. Az azóta eltelt negyven esztendő tovább írta az Apponyi-terem történetét is, hiszen a főúri könyvtár a maga enteriőrjével mindig is fontos reprezentatív helye volt a Nemzeti Könyvtárnak. Erről tanúskodnak az 1998-ban készült képek is, amikor a Corvina Alapítvány ülésének adott helyszínt a terem, ahol Habsburg Ottó és Kosáry Domokos is helyet foglalt, de számos olyan képet őriz Történeti Fénykép- és Interjútárunk, amelynek hátterét Apponyi Sándor könyvtára szolgáltatta, akár külföldi delegációk fogadásakor, akár a teremben rendezett kisebb kiállítások alkalmával.

Idén, 2025-ben az Apponyi Sándor-emlékév keretén belül tervezett külön tematikus sétákon tekinthetik meg az érdeklődők az Apponyi-könyvtárt, amely alapításától kezdve arra szolgált, hogy általa a magyar művelődés és kultúra is „világra szólóan” megmutassa magát.

Szakirodalom:

• Lőrinczi Edit: A Magyar Nemzeti Könyvtár tervezése. In: Magyar Építőipar, 34. évf. 10. sz. (1985), 592–600. 
• Lőrinczi Edit: Az új Nemzeti Könyvtár tervezésének története. In: Az Országos Széchényi Könyvtár épülete a Budavári Palotában. Az Országos Széchényi Könyvtár füzetei 9., Budapest, OSZK, 1996, 59–87.
• Tombor Tibor: A Nemzeti Könyvtár különgyűjteményei és kiállítási termei budavári új épületében. In: Az Országos Széchényi Könyvtár Évkönyve 1965–1966, Budapest, OSZK, 1967, 93–111.

Garadnai Erika
(Régi Nyomtatványok Tára)

A sorozat további részei: Bevezető, 1. rész, 2. rész, 3. rész (1., 2., 3.), 4. rész; 5. rész (1., 2., 3.), 6. rész; 7. rész, 8. rész (1., 2., 3., 4.), 9. rész (1.)

A Szlovák Nemzeti Könyvtár A könyvpiac történetéből az üzleti és személyes kapcsolatok kontextusában (Z dejín knižného trhu v kontexte obchodných i osobných vzťahov) címmel 2025. április 28–29-én Turócszentmártonban rendezte meg éves nemzetközi könyvtörténeti konferenciáját.
A konferencián könyvtárunk Régi Nyomtatványok Tárának két munkatársa, Kovács Eszter és Túri Klaudia is előadott. Túri Klaudia The Iconography of Time in Early Modern Book Culture (Az idő képi megjelenítése a kora újkori könyvkultúrában) című angol nyelvű előadásában az idő allegorikus ábrázolásmódjait vizsgálta. Kiemelten foglalkozott az időt megszemélyesítő két antik isten, Khronosz és Kairosz ikonográfiai átalakulásaival. Blogbejegyzésünkben az előadás szemelvényeiből olvashatnak.

A múló és a megragadandó idő

Amikor az idő ábrázolásával foglalkozunk, megkerülhetetlen a két ókori istennek, Khronosznak és Kairosznak az alakja. Az agg, szakállas Khronosz a folyamatosan múló időnek az ura, mely kiméletlenül minden létezőt felemészt. Kairosz ezzel szemben a pillanat istene: szárnyas, üstökös, tarkóján kopasz ifjú, aki a megragadható lehetőségek, a gyors döntések és a sorsfordító alkalmak megszemélyesítője. Ő arra figyelmeztet minket, hogy legyünk résen, és ragadjuk meg a kínálkozó lehetőségeket.
Az alábbiakban végigkövethetjük, hogyan lett a világot teremtő őserőből öreg, szakállas Időapó, és hogyan alakult át a pillanat szélsebes ifjú istene keréken vagy glóbuszon egyensúlyozó, tarkóján kopasz, homlokán fürtös női alakká.

Khronosz fejlődéstörténete

Khronosz az orfikus (az ókori Görögországban és Thrákiában az i. e. 6. századtól fellépő misztériumvallás) teremtésmítoszokban primordiális, azaz elsődleges istenség. Az egyik mítoszvariáns szerint az idők kezdetén ő teremtette meg a káoszt, az étert és a világtojást, mely minden eljövendőnek a csíráját tartalmazta. Khronosz alakját önmaga farkába harapó kígyóként (uroboroszként), vagy háromfejű (ember-, bika- és oroszlánfejű) kígyóként írták le. Hitvesével, Anankéval, körülfonta, majd szétválasztotta a világtojást: így született meg a rendezett világegyetem. Azóta is ketten mozgatják a kozmoszt, hajtva az ég forgását és az idő örökös múlását.
A reneszánsz mitográfusok szerint az uroborosz-forma az idő körforgására, a három fej pedig az idő hármasságára, a múltra, a jelenre és a jövőre utal. Ugyanakkor jelképezheti a test, a lélek és a szellem hármasságát is.

Az orfikus Khronosz késő reneszánsz ábrázolása: Khronosz ember-, vaddisznó-(!) és oroszlánfejű kígyóként és uroboroszként. Vincenzo Cartari: Le Imagini con la sposizione de i dei de gli antichi, Venezia, typ. Vincenzo Valgrisi, 1571. Jelzet: Ant. 4884 – Régi Nyomtatványok Tára

Már az ókorban Khronosz alakja összekapcsolódott a titánok egyikével, Kronosszal, akit Uránosz és Gaia gyermekeként, valamint Zeusz atyjaként ismerünk. Bár Khronosz és Kronosz neve között csupán egy „h” hangnyi eltérés van, nincs köztük etimológiai kapcsolat. Az ógörög „khrónosz” szó jelentése: idő, időtartam, időszak, míg „Krónosz” egy tulajdonnév. A késő antikvitásban viszont allegorikus átfedések jelentek meg, és Kronoszt az idővel azonosították, főként filozófiai és kozmológiai szövegekben.
A reneszánsz mitográfus, Vincenzo Cartari szerint Uránosz és Kronosz kapcsolata magában rejti az idő születésének történetét. Magyarázata a kor geocentrikus világképére épül, amely szerint a Föld az univerzum középpontja, körülötte pedig az Ég forog. „Amikor ugyanis kialakult a Föld, majd körülötte a gömbhéjas szerkezetű Ég, és az elkezdett forogni a Föld körül, az emberek az Ég mozgása szerint elkezdték mérni az idő múlását.” Ennek az alapvető összefüggésnek a mitológiai megnyilvánulása, hogy Kronosz – az Idő –, Uránosznak – az Égnek – a gyermeke.
A római mitológiában Kronosz párja Saturnus, akit ugyanúgy sarlót tartó öregemberként ábrázolták, mint Kronoszt. Így jött létre az az ikonográfiai hagyomány, amely Khronoszt, Kronoszt és Saturnust gyakorlatilag ugyanazon időistenséggé olvasztja. K(h)ronosz-Saturnus alakja a reneszánsz idején további attribútumokkal gazdagodott: ekkor kerültek mellé a homokóra és hátára a szárnyak. Ugyancsak Cartari magyarázata szerint egy pár leeresztett és egy pár kiterjesztett szárnnyal való ábrázolása mintegy figyelmeztetés az emberek számára. Arra tanít, hogy amikor állni látszik az idő, valójában akkor is múlik. Az időisten kezében a sarló pedig azt szimbolizálja, hogy az idő semminek sem kegyelmez, mindent lemetsz és felemészt.

Saturnus hat pár szárnnyal és sarlóval. Vincenzo Cartari: Le Imagini con la sposizione de i dei de gli antichi, Venezia, Vincenzo Valgrisi, 1571. Jelzet: Ant. 4884 – Régi Nyomtatványok Tára

Saturnus sarlója az ábrázolásokon néha kaszára cserélődött, így lett belőle a halált megtestesítő Kaszás társa is.

A hétbolygós rendszerben Saturnus kaszával mint a Bak és a Vízöntő zodiákus jegyek uralkodó bolygóistene. M. Elucidarius: Von allerhand geschöpffen Gottes, den Engeln, den Himmeln, Gestirn, Planeten ..., Frankfurt am Main, Christian Egenolff, 1584. Jelzet: Ant. 3883 (7) – Régi Nyomtatványok Tára

A kora újkorra e görög és latin istenalakok Tempusszá, azaz Idővé forrtak össze, akit az angolszász kultúrában Father Time néven ismertek. A korábban félelmetes, szikár, hatalmat gyakorló saturnikus Idő alakja fokozatosan szelídült, és a 19-20. századra már a kalendáriumokban is felbukkanó, joviális öregként, Időapóként jelent meg.

Khronosz figurája a megállíthatatlan, lineárisan múló időt képviseli, Kairosz viszont a kivételes pillanatot. Az egyszeri, vissza nem térő alkalom isteneként őt fiatal, szárnyas ifjúként ábrázolták, homlokába hulló hajfürttel, kopasz tarkóval és borotvával. Mindezek a pillanat múlékonyságát, élességét és megragadhatóságát jelképezik.
Poszeidipposz, az i. e. 3. században élt hellén költő epigrammájában, az i- e. 4. századi, Sziküónból származó szobrász, Lüszipposz által készített Kairosz-szobrot mutatja be. A párbeszédes vers Kairosznak a már fentebb felsorolt tulajdonságait eleveníti meg:

Kairosz. Vincenzo Cartari: Imagines deorum ..., Frankfurt, Bourgcat, 1687 – Törzsgyűjtemény

A görög Kairosz római párja Occasio, a szerencsés alkalom istennője, Fortunának, a szerencse istennőjének egyik aspektusa.

Bár Kairosz és Occasio alakjait tekinthetjük a szerencsés alkalmat megszemélyesítő, egymásnak megfeleltethető férfi-női istenpárnak, ennél többről van szó. A quattrocento az ifjú Kairosz alakját felhasználva, annak motívumait Fortuna figurájába oltotta, létrehozva így a szerencsés alkalmat megtestesítő Occasiót. Ez a keveredés különösen érdekessé tette az ábrázolásokat. Az Occasio-képeken gyakran megjelennek Fortuna jelképei, mint a szerencsekerék, a glóbusz, a vitorla vagy a bőségszaru. Occasio így hol a Kairosz alakjában, hol pedig a hozzá tartozó hajtinccsel és borotvával ábrázolt Fortuna istennőként jelenik meg. A néző számára ez a motívumkeveredés gyakran elbizonytalanító, mivel nem mindig tudja eldönteni, hogy férfi vagy női alakkal van-e dolga. Ez a sajátos attribútum- és alakkeveredés a reneszánsz Occasio-figurájának egyik meghatározó vonása.

Non bis! A kedvező pillanat nem adódik kétszer. Úgy ahogy nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba, az elszalasztott alkalom sem ismétlődik meg – figyelmeztetnek a nyomdászjelvényeken és a díszcímkereteken Occasio-figurái.
De!
Ez a felfogás akár meg is változhat. A múló és megragadandó idő megörökítésének több mint kétezer éves hagyománya a mai napig velünk él. De ahogy az ókori mítoszok alakjaiból egy szárnyas, joviális Időapó képe bontakozott ki a 20. századra, úgy a 21. század is átalakíthatja az időről alkotott képünket. A kvantummechanika és az általános relativitáselmélet tükrében egyre inkább az a kép rajzolódik ki, hogy az idő nem egy egy irányba haladó folyó, hanem egy komplex kvantumháló, amelyben a jövőbeli események is befolyásolhatják a múltat. Ez a fajta nem-linearitás teljes mértékben felborítja azt a hagyományos időfelfogást, amelyben a „non bis”, a kétszer meg nem ismétlődő pillanat elve a meghatározó. A kvantumháló gondolata rávilágít, hogy a múlt, a jelen és a jövő egy sokkal összetettebb, dinamikus struktúra részei, ami teljes egészében átírja az időről alkotott hagyományos elképzelésünket.
Mindennek tükrében vajon hogyan fog átalakulni az idő két arca? 

Túri Klaudia
(Régi Nyomtatványok Tára) 

A szerző köszönetét fejezi ki, hogy felhívta a figyelmét Elbéné Mester Magdolna a Kny.D 10.192 jelzetű műben, Varga Bernadett és Csapó Fanni az MHC 2.8111/1907 jelzetű műben, valamint Szovák Márton az Ant. 3883 (7) jelzetű műben található Khronosz-ábrázolásra.

A könyv- és történelemszeretők itthon és a világon egyaránt ismerik Apponyi Sándor, a tudós bibliofil, a nagylelkű mecénás, a múzeumalapító nevét, aki a nemzeti könyvtárra hagyta mintegy 15.000 dokumentumot tartalmazó teljes bibliotékáját. De a nagyközönség vajon tudja-e, mi mindent köszönhetünk ennek a jelentéktelennek tűnő, kedves öregúrnak? A gróf halálának 100. évfordulója alkalmából elindított Apponyi Sándor-emlékév című sorozatunk az ő munkásságának bemutatása révén a bibliofília és a régi könyvek különleges világába enged bepillantást.

Ebben az évben több fontos irodalmi- és történelmi évforduló között érdemes arról is megemlékezni, hogy az Apponyi Sándor által a Magyar Nemzeti Múzeum Országos Széchényi Könyvtárának száz éve, 1925-ben adományozott főúri magángyűjtemény – az OSZK egész gyűjteményével együtt – immáron negyven évvel ezelőtt költözött jelenlegi helyére, a Budai Vár F épületébe, és 1985 tavaszán (április 2-án) nyílt meg a nagyközönség, illetve a kutatók előtt.
Korábban is blogoltunk már az Apponyi-könyvtár költözéséről.
E kettős évforduló kapcsán azonban ismét felelevenítjük az eseményeket, s az általunk csak Apponyi-könyvtárként emlegetett hungarika-gyűjtemény már Apponyi Sándor életében történt fontosabb eseményei és a gróf halálát követő sorsa kerül bemutatásra. Tekintsünk most úgy a könyvtárra, mint egy képzeletbeli könyvre, amelybe időről-időre beleírták tulajdonosai a fontosabb „életeseményeket”, s apáról fiúra szállva ma is ott van a neki szánt könyvszekrény egyik polcán.

Az Apponyi-terem a lengyeli kastélyban

A lengyeli kastélyban 

Az Apponyi-könyvtár első helye a lengyeli kastélyban volt. A főúri könyvtár hagyományainak megfelelően Apponyi Sándor szívesen engedett betekintést különleges gyűjteményébe. Erről árulkodik az OSZK-ban található vendégkönyve, melyben számos korabeli híresség nevére bukkanhatunk. A könyvtár főúri használatához az is hozzátartozott, hogy a tudományok iránt érdeklődő külföldi látogatók számára reprezentálta a hazai művelődési viszonyokat. Erről adott hírt a Tolnavármegye 1903-as beszámolója is, miszerint egy japán egyetemi tanárt is szívélyesen fogadott könyvtárában Apponyi Sándor:

Külső helyszínen, az Iparművészeti Társulat 1882-ben rendezett könyvkiállításán több eredeti régi kötésben fennmaradt könyvritkaságát mutatta be: „így az 1490-ben Nürnbergben nyomtatott Missale Strigoniense (Hungarica 19. sz.) rézsarkos és kapcsos disznóbőrháttal fatáblába kötött remek példányát; Zsámboki 1566-os Plautus kiadását, egy 1568-ból való dús aranyozású barna bőrkötésben Patriae et amicis felirattal (Hungarica 396. sz.), egy fehér pergamenkötést a Buoncompagni, egy olasz maroquinbe kötött Elzevirt a Pecci címerrel” ellátott kötetet is láthattak az érdeklődők. (Pukánszkyné 1968: 164.)
Majd az 1896-os millenniumi ünnepég hatalmas rendezvénysorozatában, az ezeréves Magyarországot ünneplő Városligeti pavilonok között tekinthette meg – már valóban a nagyközönség – a gróf értékes gyűjteményének válogatott darabjait. A történelmi főcsoport épületegyütteseiben felépített tárlaton többek között Apponyi Sándor történelmi metszetei is láthatók voltak mind a román- mind a renaissance-épület földszintjén kialakított kiállítási terekben. Többek között alábbi számok alatt szerepeltek a kiállított darabok:

A gyűjteményt tehát előszeretettel mutatta be az érdeklődőknek, igyekezett ő maga is tudományos igénnyel vezetni könyveinek katalógusát.
Éppen ezért volt kritikus esemény, amikor 1905 januárjában tűzvész ütött ki a kastély tetőterében. A korabeli hetilap beszámolója plasztikusan ábrázolta az eseményeket:

Apponyi tehát már a kezdeteknél arra törekedett, hogy magángyűjteményét megossza az érdeklődőkkel. Kiállításon is szerepeltette néhány kiemelkedő kötetét, metszetei ékesítették a millenniumi történelmi tárlókat, s így a lengyeli Apponyi-könyvtár már az alapító életében sem csak a főúri reprezentációt szolgálta, hanem a gróf mecenatúrájába illesztve a könyvtár a köz- és a nemzet javát szolgálta a lengyeli kastélyba való költözés óta.

Könyvtár a könyvtárban

A gyűjteményét nagyon tudatosan egy egységként kezelő Apponyi Sándor éppen azért végrendelkezett úgy, hogy a Nemzeti Múzeum Országos Széchényi Könyvtárára hagyja életművét, hogy azt egyben tudhassa és az utókor számára is egységet képezve váljon a későbbi nemzedékek számára is elérhetővé, kutathatóvá. Így került halála után a lengyeli kastélyból – felesége rendelkezése szerint a bútorzattal együtt – először a Nemzeti Múzeum épületében elhelyezésre a felbecsülhetetlen hungarika-gyűjtemény.
A nagylelkű felajánlása azonban nagy kihívás elé állította az akkori könyvtári vezetést. Ennek legfőbb oka az volt, hogy a Nemzeti Könyvtár már a kezdetektől fogva – tehát Széchényi felajánlásától kezdve – „kereste helyét”. Először még maga az alapító Széchényi gondoskodott arról, hogy az első elhelyezés a pálos kolostorban legyen, 1803 és 1806 között kapott ott helyet a gyűjtemény, majd Temesvárra menekítették háborús veszély miatt, aztán pedig József nádor közbenjárására került át a könyvtár 1807 és 1817 között az Egyetem épületébe. Majd immáron önálló, saját épületet kapva 1817 és 1838 között a Batthyány-villába költöztették.

Az 1830-as évekre azonban a folyamatos gyarapodás és különböző főúri ajándékozások miatt ezt az épületet is kinőtte a gyűjtemény, valamint az 1838-as árvíz miatt állományvédelmi okok miatt ismét költözni kényszerült a megrongálódott villából. Így 1838 és 1846 között az akkor újonnan elkészült – ámbár más célokra tervezett – Ludoviceum épülete adott otthont a könyveknek. Végül 1846-ban érkezett el az idő, hogy a Nemzeti Könyvtár beköltözhetett az új palotába a Múzeum körúton. A Könyvtár a palota I. emeletén ugyanazt a 14 termet foglalta el, amelyekben egészen 1984-ig volt elhelyezve. A hely szűke, a gyűjtemény egyes részinek elhelyezése, az olvasók és kutatók megfelelő kiszolgálása azonban állandó kérdés volt.

A múzeumépület első emeletének alaprajza. A kép forrása: Berlász Jenő: Kísérletek a Könyvtár elhelyezésére a XIX. században. In: Az Országos Széchényi Könyvtár Évkönyve 1986–1990, 163. – Elektronikus Periodika Archívum

A két világháború közötti időszak különösen nehéz volt a gyűjtemény számára, annak ellenére, hogy olyan értő és tudós könyvtárosok és szakemberek bábáskodtak felette, mint Fitz József és Hóman Bálint, akit 1923 végén neveztek ki a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatójává. Gróf Apponyi Sándor halálának évében is Hóman volt az igazgató. A lengyeli hungarika-gyűjtemény költözését ő felügyelte. Már a 20. század elején felmerült a Széchényi Könyvtár külön, önálló épületbe való költöztetésének igénye és terve, ám mindezeket a hadi események háttérbe szorították, s az 1920-as években a helyhiánnyal küszködő könyvtári termeket átszervezéssel, illetve bizonyos gyűjteményi egységek leválasztásával próbálták növelni. Így 1924-től néprajzi tár, a természettudományi tárak, majd 1926-ban az OSZK részét képező Múzeumi Levéltár is más helyre költözött, s tulajdonképpen elsősorban ezek tették lehetővé, hogy Apponyi Sándor hungarika-gyűjteményét egyáltalán el tudják helyezni a Múzeum épületében.

1925-től tehát a Nemzeti Múzeum Országos Széchényi Könyvtár volt levéltári részlegének helyén őrizték az Apponyi-könyvtárt egészen a Várba való költözésig, tehát 1985-ig. Magát a lengyeli kastélyból származó bútorzatot 1929–30-ban építtették be a Nemzeti Múzeum épületébe. Mint az alábbi archív fotókon is látszik, ekkoriban indult meg a gyűjtemény könyvtári feldolgozása is. A becses könyvtárteremben helyet kaptak a katalógusszekrények, a könyvtári feldolgozó munkát, bibliográfiai kutatást végző kollégák munkaasztalai is, és a hungarika-gyűjtemény a Múzeum folyosóján is elhelyezésre került. (Tombor 1967: 102.)

Az immáron az OSZK gyűjteményét gazdagító, de mindig is külön entitásként működő Apponyi-könyvtár „élete” ezután is eseménydús és fordulatokban gazdag volt. Nem csak a hazai és nemzetközi tudományosságot szolgálta, hanem többek között fontos diplomáciai- és kultúrpolitikai események reprezentatív helyszíne volt politikai rendszereken átívelően 1925 és 1985 között is. Mindezek közül két fontosabb, fotóval is dokumentált esetet emelek ki.
Az alábbi képen az Apponyi-teremben Uuno Hannula (1891–1963) finn kultuszminiszter 1937-ben aláírja a magyar-finn kultúregyezményt, amely a két ország kulturális kapcsolatainak alapköve volt. Uuno Hannula mellett balra Ormi Talas finn követ és Hóman Bálint kultuszminiszter, bal szélen Szily Kálmán államtitkár.

Az Országos Széchényi Könyvtára, Apponyi-terem. Uuno Hannula finn kultuszminiszter aláírja a magyar-finn kultúregyezményt. Mellette balra Ormi Talas finn követ és Hóman Bálint kultuszminiszter, bal szélen Szily Kálmán államtitkár, 1937. A kép forrása: Fortepan / Bojár Sándor. Képszám: 177050

A másik, a magyar kultúrtörténetben egyedülállónak számító esemény, az Ómagyar Mária-siralmat tartalmazó Leuveni kódex 1982-es Magyarországra hozatala, illetve a kódex ünnepélyes és nyilvános átadásának eseménye, melynek szintén az Apponyi-terem adott helyszínt.

Szakirodalom:

• Berlász Jenő: Kísérletek a Könyvtár elhelyezésére a XIX. században. In: Az Országos Széchényi Könyvtár Évkönyve 1986–1990, 159–168.
• Haraszthy Gyula: Az Országos Széchényi Könyvtár elhelyezése 1919–1958. In: Az Országos Széchényi Könyvtár Évkönyve 1986–1990, Budapest, OSZK, 1994, 197–219.
• Pukánszkyné Kádár Jolán: Az Országos Széchényi Könyvtár Apponyi-gyűjteménye. In: Az Országos Széchényi Könyvtár évkönyve, 159–170.
• Rácz Ágnes, Szőts Zoltán Oszkár: A Széchényi Könyvtár útja az alapítástól a Budavári Palotáig. 1. rész. In: OSZK-blog, 2012. november 10.
• Rácz Ágnes, Szőts Zoltán Oszkár: A Széchényi Könyvtár útja az alapítástól a Budavári Palotáig. 2. rész. In: OSZK-blog, 2012. november 11.
• Tombor Tibor: A Nemzeti Könyvtár különgyűjteményei és kiállítási termei budavári új épületében. In: Az Országos Széchényi Könyvtár Évkönyve 1965/1966, Budapest, OSZK, 1967.

Garadnai Erika
(Régi Nyomtatványok Tára)

A sorozat további részei: Bevezető, 1. rész, 2. rész, 3. rész (1., 2., 3.), 4. rész; 5. rész (1., 2., 3.), 6. rész; 7. rész, 8. rész (1., 2., 3., 4.), 9. rész (2.)

A fametsző művész egy csiszolt fadúcra rajzol (illetve viszi át a rajzát), ezt követően a rajzolt vonalakat meghagyva késsel vagy vésővel kivájja a többi felületet. A kompozíció vonalai kiemelkednek, ezeket befestékezi, majd egy benedvesített papírlapot rápréselve, a festéket rányomja a papírra. A nyomat a dúc rajzolatának tükörképe lesz. Drahos István körte- és puszpángfa dúcokat metszett ki, Gotthárd Dénes pedig műasztalosként jól értett a faanyagok előkészítéséhez, ezért volt ideális választás Drahos részéről, hogy tőle rendelt minőségi fadúcokat. E vonatkozásban – ahogy már utaltam rá – Drahos több Gotthárdhoz írt levelét ismerjük, és bár a műasztalos válaszlevelei nem kerültek elő, a grafikus hozzá írt levelei önmagukban is fontos forrást jelentenek, melyek alapján betekintést nyerhetünk a megrendelések folyamatába, és Drahos aktuálisan készülő munkáiból is ízelítőt kaphatunk.
Drahos Gotthárdhoz írt leveleiből a legkorábbi 1948-ból maradt fenn. Ebben Drahos levelezőlap készítéséhez kért dúcokat, mint írja, a nagyobb dúcokat fel szokta aprózni a kisebb ex librisek számára, de levelezőlapokhoz megfelelő a nagyobb méret:

A rendelések gyakoriságát, kettejük kapcsolatának folytonosságát mutatja, hogy több későbbi levelében már részletes paraméterek megadása nélkül, konkrét pénzösszegért rendelt dúcokat. Ennek egy példája az 1955. január 12-én kelt levél, melyben Gotthárdot arra kérte, február közepéig 400 Ft értékben tartalékoljon a részére dúcot, melyet ő majd felaprít a szükséges méretű darabokra. 
Drahos, hogy munkáját folyamatosan végezhesse, időnként maga is ajánlott faanyagot, részt vett a megfelelő alapanyag felkutatásában, beszerzésében, Gotthárdhoz irányítva a feldolgozandó fát. Erről tanúskodik egy 1956-ban írott levele:

Drahos 1957 novemberében 500 Ft értékben tartott igényt körtefa dúcokra. Felhívta Gotthárd figyelmét arra, hogy a küldeményt körültekintően csomagolja. Tudvalevő, ha a dúc csak kicsit is megsérül, az a metszés és a nyomtatás minősége rovására mehet:

Drahos István levele Gotthárd Déneshez, Szentes, 1957. november 20.

Drahos fametszeteinek egy része illusztrációnak készült, 1958-ban Thomas Mann A törvény és Kemény Zsigmond Zord idő című regényét illusztrálta, melyek a Magyar Helikon kiadásában jelentek meg. A következő levél ezekre a munkáira, emellett a Gotthárd részére metszett két ex librisére és egy levélcímkére is utal – utóbbiakból a grafikusnak már nem volt példánya, emiatt kért belőlük nyomatot, vagy magukat a dúcokat:

Drahos újabb, 1958. március 31-i leveléből kiderül, hogy a kérésre Gotthárd elküldte két, a grafikus által neki metszett kisgrafikája dúcát (pontosan nem nevezi meg, melyik kettőt), ezekről Drahos így készíthetett néhány kézinyomatot. Az ex librisekre mind tartalmuknál, mind méretüknél fogva a sűrítés, lényegre törés jellemző, mely alkotásmód magasfokú technikai felkészültséget igényel. Ez egy fontos ismérve Drahos kisgrafikai munkásságának is; ezen túlmenően ex libriseinek titkát így fogalmazta meg Galambos Ferenc bibliográfus, ex libris gyűjtő, aki rá emlékezve 1968-ban katalógust állított össze a művész kisgrafikai munkásságáról:

A Gotthárd nevére szóló – Drahos által 1948-ben alkotott – ex librisekre és a levélcímkére (op. 3., 6., 7.) is jellemző a perszonifikáció, hiszen központi részüket képezik a tulajdonos foglalkozására, tevékenységére utaló szimbolikus elemek, ugyanakkor a művek a grafikusról is vallanak. Drahos többi kisgrafikájához hasonlóan a betű, a felirat ezeken is szervesen beépül a biztos vonalvezetésű kompozícióba. Az egyik ex librisen a hangsúlyos képi elemként szereplő GD monogram foglalkozási attribútumként gyaluval, az asztalosok egyik legfontosabb kéziszerszámával és – az ex librisek könyvvel összefüggő eredetére utalóan – könyvábrázolással egészül ki.

Drahos István ex librise Gotthárd Dénes részére (1948, op. 3). Jelzet: Exl.G/507 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Egy másik, szintén „Gotthárd Dénes könyve” feliratú kisgrafika címert idéző ábrázolásán díszes, barokkos keretben láthatók a megrendelőre utaló G és D kezdőbetűk, ezekből két, egymást keresztező kar nyúlik ki, melyek közül – a munkásság, illetve az értelmiség jelképeként – az egyik kalapácsot, a másik könyvet tart. A metszői stílusra a precizitás és az aprólékos kidolgozottság jellemző.

Drahos István ex librise Gotthárd Dénes részére (1948, op. 6). Jelzet: Exl.G/508 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Gotthárd részére levélcímkeként Drahos különleges, GD monogramos betűgrafikát készített. Ezen a vonalak kifejezőerejére építve a betűket – szimbolikus elemként – gyaluval, és a gyalulás során keletkező, feltekeredő forgácsokkal ábrázolja.

Drahos István levélcímkéje Gotthárd Dénes részére (1948, op. 7). Jelzet: Exl.G/509 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Drahos szinte állandóan metszett, 1960 márciusára már több mint 500 fametszetet készített. A dúcai kevés híján elfogytak, ezért kétségbeesetten fordult újra Gotthárdhoz, nehogy idő előtt kelljen abbahagynia a metszést, mielőtt a véső kihullik a kezéből. Arra az esetre, ha Gotthárdnak nem lenne fája, felajánlott neki egy 66 kilós és több kisebb vadkörtefarönköt, mely az otthonában volt, de sem ő, sem a szentesi asztalosüzem munkatársai nem értettek a feldolgozásához:

Drahos amiatt is panaszkodott, hogy a művészek támogatására és a képzőművészeti élet szervezésére 1952-ben megalakult Képzőművészeti Alaptól nem lehetett beszerezni fadúcot, mert alig mutatkozott kereslet iránta, és nem volt, aki vállalja az elkészítését. A Képzőművészeti Főiskolán Varga Nándor Lajos és Koffán Károly grafikusok távozása után szintén háttérbe szorult a fametszés, kevesen foglalkoztak csak vele. Drahos 1960. március 31-én kelt újabb levelében megemlít néhány grafikust (Fery Antal, Bordás Ferenc), akik akkoriban hazánkban rajta kívül még főként fametszőként tevékenykedtek. Ő maga leginkább külföldi megrendelésekre dolgozott:

Drahos István levele Gotthárd Déneshez, Szentes, 1960. március 31.

Külföldi kapcsolatai révén Drahos határainkon túlról is kapott dúcokat, melyek főként puszpángfából és időnként körtefából készültek. Egy 1962. január elején írt levele tanúsága szerint a nemrég beszerzett körtefa dúcoknál szüksége volt Gotthárd segítségére, mivel a nem megfelelő csiszolás miatt nem tudta használni őket. E levélben ismét utalt az 1960 márciusában már említett hatalmas körtefarönkre, mely azóta is feldolgozásra várt:

Ezzel az írással zárul Drahos István Gotthárd Déneshez intézett, kezembe került leveleinek a sora. Néhány évre rá, 1968-ban Drahos István elhunyt, kihullott a véső a kezéből. Gotthárd Dénes számára más művészek is készítettek fametszetű kisgrafikát (szignetet és ex librist), köztük Fery Antal, Varga Nándor Lajos és Patay Mihály. Utóbbi grafikus Gotthárd nevére szóló – alább látható – szimbolikus ex librisén a műasztalos áll a foglalkozását jelképező, felnagyított gyalun, a kezeit az ég felé tárja, felette fénysugarak közt megjelenő nyitott könyv, mely előtt a felirat: „Per laborem vir, homo per intellectum” [A munka által férfi, ember az értelem által]. Ez a jelmondat a bemutatott két életpálya summázataként, Gotthárd Dénes és Drahos István ars poeticájaként is felfogható.

Patay Mihály ex librise Gotthárd Dénes részére. Jelzet: Exl.G/510 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Drahos István grafikusművész tiszteletére 2013. július 31-én nyílt emlékszoba a szentesi Koszta József Múzeumban a Csallány Gábor Kiállítóhelyen. Gotthárd Dénes botanikusi életművét a Mátra Múzeum herbáriuma őrzi, jelen cikkel a fadúckészítő és ex libriseket rendelő műasztalosnak is emléket állítottam.

Irodalom:

• Bánkuti Károly: A Mátra Múzeum herbáriuma – A Gotthárd gyűjtemény I. In: Folia Historico Naturalia Musei Matraensis (A Mátra Múzeum Közleményei), 23. évf., 1998–1999, 103–141.
• Botanikai gyűjtemény. In: A Magyar Természettudományi Múzeum Mátra Múzeumának honlapja
• Drahos emlékszoba a ligetben. In: Szentesi Mozaik, 2013. 08. 01.
• Drahos István emlékszoba. In: NetMúzeum.HU – A Koszta József Múzeum digitális kiállítása
• Drahos István. In: Szentes helyismereti kézikönyve (tanulmányok). Szerk. Kis-Rácz Antalné, Labádi Lajos, Vörös Gabriella, Szentes, 2000.
• Fametszet. In: Művészettörténet a kezdetektől napjainkig, szerk.: Rencsényi Noémi 2002–2008.
• Fery Antal élete, munkássága, alkotásainak jegyzéke. Szerk. Fery Veronika, Miskolc, Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Múzeumi Igazgatóság, 2005.
• Fűköh Levente: A Mátra Múzeum természettudományi szerzeményezési stratégiája az elmúlt ötven évben (1966–2016). In: Annales Musei Historico-Naturalis Hungarici, Volume 108, Budapest, 2016, 107–126.
• Galambos Ferenc: Drahos István exlibris művész (1895–1968), Szentes, 1968.
• Kertész Dénes: Drahos szoba Szentesen. In: Kisgrafika Értesítő, 1970. április, 655–656.
• Rácz Mária: Drahos István. In: Kisgrafika, 2012/2. sz., 4–6.
• Rózsa Gábor: Kisgrafikai párbaj Drahos István és Nagy Árpád között (1956–1958). In: Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1991–1992., 1. kötet, Szeged, 1993, 331–343.
• Varga András: Gyűjtemény-alapítóink: Gotthárd Dénes. In: Folia historico-naturalia Musei Matraensis (A Mátra Múzeum Közleményei), 12. évf., 1987, 7–8.
• Varga Nándor Lajos kisgrafikai alkotásainak jegyzéke, Budapest, DATORG Nyomda, [1978], 3.

Vasné dr. Tóth Kornélia
(Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

A blogbejegyzésben a levelekből idézett szövegrészletek korabeli helyesírással szerepelnek.

Az összeállítás 1. része itt olvasható.

120 éve született Gotthárd Dénes autodi­dakta botanikus, a Mátra Múzeum herbáriuma alapítója, műasztalos. Többen úgy ismerik őt, mint asztalosmestert vagy növénygyűjtőt, de kevesen tudják, hogy a saját korában milyen népszerű fadúckészítő volt, e téren mennyi ismert grafikus adott le rendelést a számára. Élete e vonatkozásban kapcsolódott a híres szentesi fametsző Drahos Istvánéhoz, aki idén 130 éve született, tehát 10 évvel volt idősebb Gotthárdnál. Mindkettejüket a munkájuk iránti szenvedély hajtotta, életükben nagy törést, sok veszteséget okozott a második világháború, de volt elég erejük teljesen újrakezdeni. Az ő ismeretségükbe – melyről több ex libris és levelezésük* nemrég előkerült néhány darabja tudósít – adok betekintést a következőkben. 

Gotthárd Dénes és Drahos István portréja. A fotók forrása: Varga András: Gyűjtemény-alapítóink: Gotthárd Dénes. In: Folia historico-naturalia Musei Matraensis (A Mátra Múzeum Közleményei), 12. évf. 1987, 7.; Drahos István. In: Szentes helyismereti kézikönyve (tanulmányok). Szerk. Kis-Rácz Antalné, Labádi Lajos, Vörös Gabriella, Szentes, 2000.

Gotthárd Dénes 1905-ben született Erdélyben, Sárkány községben, a család 1911-től Sepsiszentgyörgyön élt. Gotthárdot már gyerekkorától vonzotta a természet szépsége, a növények tanulmányozása. 1923-ban érettségizett, majd elszegődött a Székely Nemzeti Múzeumhoz mint fizetéses alkalmazott, aztán egy asztalosmester tanácsára beállt asztalosinasnak. Akkoriban igen nagy tekintélye és jó keresete volt az iparosoknak. Egy ideig Bukarestben dolgozott egy bútorgyárban, közben kérte felvételét az egyetem természettudományi karára, de politikai okok miatt elutasították, és átirányították az orvosi karra, ahova kevés ideig járt. Bevonult katonának, majd rövid szolgálat után Magyarországra szökött, Budapesten telepedett le. Egy bútorgyárhoz került műbútorasztalosnak, csekély jövedelemmel. Közben időlegesen egy botanikus kertben is dolgozott. Bár beiratkozott jogot tanulni, a család szűkös anyagi helyzete nem tette lehetővé az iskola elvégzését, és a vágyott botanikai pálya is reménytelennek tűnt a számára. Az 1930-as évektől képkeretezőként helyezkedett el, majd mestervizsgát tett, kisiparosként tevékenykedett. A második világháború idején, 1944-ben behívták katonának, rá egy évre nagy veszteség érte, sajnálatos módon megsemmisült az akkorra már 7000 darabból álló herbáriuma. A háború után folytatta a műasztalosi szakmát. 1967-ben, 62 éves korában nyugdíjazták, és ekkor újra több ideje maradhatott szenvedélyére, a növénygyűjtésre. Fáradhatatlanul keresett, gyűjtött, határozott és rendszerezett. 1979-ben csatlakozott „Az Északi-középhegység természeti képe” elnevezésű kutatási programhoz. Ő tekinthető a Mátra Múzeum herbáriuma alapítójának, ugyanis indulásként – 1978-ban – mintegy 2000 herbáriumi lapot ajándékozott a múzeumnak, majd 1992-ben teljes, több mint 12 000 herbáriumi lapból (30 ezer tétel) álló gyűjteményét, amely a hazai flóra fajainak közel hetven százalékát tartalmazza. Gyűjtéseit elsősorban a Pilis, a Mátra, a Bükk, a Börzsöny, a Vértes, a Budai-hegység, a Visegrádi-hegység, a Naszály, Ócsa és Dabas térségében végezte, de nemzetközi cserék révén számos más ország anyaga is megtalálható lapjai között.
Gotthárd asztalosmesterségéhez kapcsolódóan bútor- és képkeret-megrendeléseket kapott, különféle fatechnikai cikkeket árult. Ezt hirdeti a következő grafika is 1941-ből, mely Fery Antal alkotása.  

Fery Antal fametszete (1941). A kép forrása: Palásthy Lajos ex libris gyűjteménye

Gotthárd kiterjedt kapcsolatrendszerre, ismeretségre tett szert a kisgrafikát, ex librist metsző művészek körében, akik számára szívesen készített fadúcokat. A jó fametszethez ugyanis elengedhetetlen a szakszerűen előkészített dúc, melyet a művész kifaraghat. A dúc általában néhány centiméter (kb. 2,2–2,5 cm) vastagságú falap, az egyik oldalán simára csiszolva. Elkészítéséhez alkalmas faanyagra, jól kiszáradt keményfára van szükség. A 15–18. századig hosszmetszetű fát (általában körtefát) munkáltak meg a fametszők kések, vésők segítségével, ezt a technikát lapdúcmetszésnek nevezik. A harántdúcvésés később alakult ki, itt a fa (puszpángfa, de használható hozzá tiszafa és körtefa is) keresztirányú metszetét, bütüfelületét munkálják meg, azaz a dúcot a rostokra merőlegesen vésik. Ilyenkor nem kell tartani a fa hasadásától, tehát finom rézmetsző késekkel lehet megmunkálni a fát. Így a rézmetszet festői tónusgazdagságát idéző, rendkívül aprólékos, részletező rajzolatot is fába lehet metszeni.

Nagy Árpád fametszete (1957). Jelzet: Exl.D/212 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A harántdúc elkészítése különösen komoly szakértelmet igényel: a fa törzséből keresztirányban kimetszett lemeznek (bütü) a további szeletelésével, a darabok eltolásával, elforgatásával alakítják ki. Ennek az eljárásnak az a célja, hogy semlegesítsék a fában dolgozó ellentétes irányú erőket. Az egyes darabok átforgatása úgy történik, hogy mindig az évgyűrűk közepe és széle kerüljön egymásra. Ezután, hogy ne vetemedjen, lenolajjal minden irányból addig itatják a fát, míg több folyadékot nem vesz fel. Végül finom csiszolópapírral polírozzák.
Bármelyik fametszési technikát választja is a művész, a jól előkészített, méretre vágott fadúc előfeltétele a metsző munkájának, és ehhez – amint az majd a bemutatott levelezésből is kiderül – kevesen értettek, illetve ennek elkészítését kevesen vállalták. Ezáltal válhatott e téren országosan elismertté a műasztalos Gotthárd Dénes, aki jeleskedett ezek előállításában. Olyan híres fametsző grafikusok, rajztanárok rendeltek tőle dúcokat – a hozzá írt, nemrég napvilágra került levelek alapján –, mint Drahos István, Fery Antal, Pirk János, Molnár C. Pál, Andor Loránd, Kaveczky Zoltán, Pohárnok Zoltán és Élesdy István. Többüknek Varga Nándor Lajos – 1931 és 1948 között a Képzőművészeti Főiskola tanára, maga is számos fametszetű grafika készítője – ajánlotta be a műasztalost.
A Gotthárdhoz írt levelek tanúsága szerint legfőbb megrendelői közé tartozott Drahos István (1895–1968), a korszak egyik világhírnévre szert tevő magyar ex libris művésze.

Drahos István fametszete (1953). Jelzet: Exl.D/214 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Drahos Budapesten született, apja nyomdász volt, tőle eredhetett a grafikák, a nyomatok iránti érdeklődése. 1912-ben iratkozott be a csáktornyai Tanítóképző Intézetbe, ahol jó rajzoktatásban részesült. Az első világháború idején, 1915-ben bevonult katonának, s miután 1917-ben leszerelt, egyre több rajza, akvarellje, tollrajza született; ezek legfőbb témáit a magyar táj, enteriőrök és a fronton szerzett emlékek adták. 1920-ban felvételt nyert a Magyar Iparművészeti Főiskolára, ahol a Helbing Ferenc által vezetett grafikai osztályba járt, a mester alkotásai nagy hatással voltak művészetére. 1925-ben végzett, ezt követően mint középiskolai tanár dolgozott több helyütt, végül Szentesen telepedett le, itt alapított családot. 1933-tól a helyi ipariskola tanára lett 1957-ben történt nyugdíjazásáig. Termékeny alkotóként a tanítás mellett számos könyv- és tankönyv-illusztrációt, bélyegtervet, ex librist és alkalmi grafikát alkotott magyar és külföldi megrendelők részére. Felesége, Drahosné Varna Ilona – és fiuk, ifjabb Drahos István – volt a grafikus alkotásainak első kritikusa és műélvezője.
Drahos életművének legkiemelkedőbb alkotásait a sokszorosított, többnyire fekete-fehér nyomatai képviselik, de élénk koloritú akvarelljei, emellett tus- és ceruzarajzai, rézkarcai is fennmaradtak. Kisgrafikákat, ex libriseket az 1930-as évektől készített. Tagja lett az 1932-ben megalakuló Magyar Exlibrisgyűjtők és Grafikabarátok Egyesületének, mely szervezet részére egy „MEGE 1939” feliratú, sűrű vonalvezetésű grafikát alkotott. Ennek a gyönyörűen kimetszett kisgrafikának az ábrája is tükrözi, hogy Drahos művészetében a betű, a felirat sosem játszott alárendelt szerepet, jól kidolgozottan, szervesen beépül a kompozícióba.

Drahos István fametszete a MEGE részére (1939). Jelzet: Exl.M/565 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A második világháború feldúlta nyugodt életét: házát kifosztották, gyűjteményei, feljegyzései, grafikai szerszámai megsemmisültek. Az addig elkészült 135 ex librise mellett számos más alkotása is veszendőbe ment, így ötvenéves korától mindent újra kellett kezdenie. 1948-ban fogott ismét munkához, ekkortól született alkotásait újólag 1-től kezdődően számozta. Neve megint bekerült a nemzetközi ex libris élet vérkeringésébe, neves magyar és külföldi művészekkel, gyűjtőkkel állt kapcsolatban. Egyre több megrendelést kapott, az ötvenes évektől művei rendszeresen szerepeltek hazai és nemzetközi ex libris kiállításokon. Termékeny alkotó volt, a fennmaradt művek alapján közel 900 ex librist, kisgrafikát készített, melyek a mai napig keresettek a gyűjtök körében. Realista stílusú alkotásainak középpontjában általában a cselekvő és társas kapcsolatait megélő ember áll, gyakran bizonyos foglalkozások jelképeivel, emellett tájak, épületek, történelmi korok egyaránt megelevenednek művein. Emberszeretete magyarázza családi és alkalmi grafikáinak meghittségét, életszerűségét. Számtalan születési, házassági, halálozási értesítője, újévi és karácsonyi lapja, valamint egyéb alkalmi grafikái – gyakran humorral átitatva – a magyar kisgrafika reprezentatív darabjai. Drahos munkásságával bebizonyította, hogy „a miniatúra is lehet monumentális, a kicsiny kép is tökéletesen emberméretű” (Vörös Gabriella).

Drahos István fametszetű karácsonyi és újévi lapja a Drahos család részére (1948), alkalmi grafika – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Bár a két világháború közötti magyar fametsző művészetben – többek között Buday György és Gáborjáni Szabó Kálmán művészete hatására – a folthatásos, tónusos fametszet dominált, Drahos mégis a düreri eredetű, tisztán vonalas metszőtechnika mellett kötelezte el magát, és így, lemondva a festői lehetőségekről, főként a minél kifejezőbb vonalhasználatra építette művészetét. Ehhez kiemelkedő rajztudásra, biztos vonalvezetésre, a művek megkomponálására volt szükség. Így nyilatkozott erről:

Folytatása következik! 

*Több, Gotthárd Dénes számára készült ex libris Weimper Zoltán hadtörténész ajándékozásával jutott az OSZK gyűjteményébe, melyért ezúton is kifejezzük köszönetünket. A grafikákkal együtt nyilvánosságra kerülő, Drahos István által Gotthárd Déneshez írt levelek további fontos információkkal szolgálnak, ezeket cikkem 2. részében mutatom be.

Vasné dr. Tóth Kornélia
(Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

Az írni-olvasni tudás nemzetközi napján, szeptember 8-án visszatekintünk régebbi korokra, és megnézzük, hogy 250 évvel ezelőtt milyen új módszereket vezettek be az olvasás tanítására avégett, hogy az analfabetizmust felszámolják.

Az iskolaügy a felvilágosult abszolutizmusban

A 18. század közepétől Európában, vagyis a felvilágosult abszolutizmus korszakában egyre inkább nyilvánvalóvá vált, hogy az erős állam működéséhez szükséges az általános iskoláztatás megreformálása. A kézműiparban, a mezőgazdaságban végzett hatékony munkához, és már az alsóbb közigazgatási feladatok ellátásához is egyaránt szükség volt az olvasás, írás és számolás tudásának elsajátítására.

Ennek megvalósítására ezek a főbb irányok, törekvések szerepeltek a kor (iskola)politikai gondolkodásában:

• az iskolák kivonása az egyház fennhatósága alól, és állami kézbe vétele,
• az új elvárásoknak megfelelő tankönyvek kiadása,
• hatékony tanítási módszerek, megfelelően képzett tanítók,
• iskolafelügyelet a tanítók és tanítási eredményeik ellenőrzésére.

Johann Ignaz von Felbiger. Grafika – Österreichische Nationalbibliothek. A kép forrása: Europeana

Poroszországban II. Frigyes király 1763-ban bevezette az általános tankötelezettséget. Ausztriában Mária Terézia a sziléziai iskolareformert, Johann Ignaz von Felbigert (1724–1788) bízta meg az iskolaügy irányításával, aki 1774-ben a poroszhoz hasonló szabályzatot dolgozott ki, amellyel a Habsburg Birodalomban megalapozta a népiskolai rendszert.
Felbiger német iskolareformer, pedagógiai író, valamint Ágoston-rendi kanonok volt. A breslaui egyetemen folytatott teológiai tanulmányai után 1744-ben nevelői állást vállalt. 1746-ban belépett a sziléziai Saganban az Ágoston-rendi kanonokok közösségébe, 1748-ban pappá szentelték, tíz évvel később pedig a sagani monostor apátja lett.
Látva a helyi katolikus iskolák siralmas állapotát, Felbiger megpróbált javítani a helyzeten, és 1761-ben kiadta első iskolai rendelkezését. 1762-ben Berlinbe utazott, ahol nagy benyomást tett rá Johann Julius Hecker (1707–1768) gyakorlatorientált reáliskolája és Johann Friedrich Hahn (1753–1779) táblázatokkal történő oktatási módszere. Felbiger a sagani monostor birtokai számára 1763-ban adott ki iskolai szabályzatot, valamint egy tanítóképzőt alapított.
A második berlini útja után 1765-ben kidolgozta a sziléziai katolikus elemi iskolák általános szabályzatát, de javaslatai bekerültek a II. Frigyes által egy évtizeddel később kiadott, a sziléziai felsőbb iskolákra vonatkozó szabályozásba is.
Mária Terézia császárné kérésére Felbiger 1774-ben Bécsbe költözött, ahol a Habsburg Birodalom oktatáspolitikájának a megreformálását kapta feladatul. Még ugyanebben az évben kidolgozta az általános iskolarendtartást (Allgemeine Schulordnung, für die deutschen Normal- Haupt- und Trivialschulen in sämmtlichen kaiserl. königl. Erbländern), amely a népoktatás átfogó reformjának az alapjává vált az osztrák örökös tartományokban. 1775-ben jelent meg legfontosabb pedagógiai műve, a Methodenbuch für Lehrer der deutschen Schulen in den kaiserlich-königlichen Erblanden, amelyben részletesen leírta az új tanítási módszerét. Könyvtárunkban megtalálható a módszert összegző, Budán megjelent könyve, a Kern des Methodenbuches.

Johann Ignatz von Felbiger: Kern des Methodenbuches, besonders für die Landschulmeister in den kaiserl. königl. Staaten, Ofen, Gedruckt mit kön. Universitätsschriften, 1786. – Törzsgyűjtemény

Az addigi tanítási gyakorlat

A gyermekek – főleg falun és a mezővárosokban – sokszor hosszú heteket hiányoztak az iskolából, mivel dolgozniuk kellett. A folyamatos hiányzások miatt a tananyag megtanulását újra és újra elölről kellett kezdeniük. A helyzetet nehezítette, hogy az iskolákban régi, elavult módszer szerint folyt az oktatás. A középkorból fennmaradt szokás szerint ugyanis az volt a gyakorlat, hogy a tanító egyik gyermeket a másik után kérdezte ki. Eközben a többiek beszélgettek, zajongtak, ami megosztotta mind a felelő gyermek, mind a tanító figyelmét. A tanítónak általában minden türelmére és tekintélyére szüksége volt ahhoz, hogy legalább rövid időre csendre bírja a nyugtalan gyerekeket.
Felbiger új tanítási módszert vezetett be, amely a tanítás hatékonyságát volt hivatott szolgálni. A módszerét öt fontos elemre tagolta:

• együttes oktatás
• együttes olvasás
• kezdőbetűzés módszere
• táblázatba foglalás
• katekizálás elve

Az új tanítási módszer központi eleme a tanítás új szociális formája volt. Immáron a teljes tanulócsoport számára tartottak oktatást, vagyis a tanulókat együtt tanították. Módszertani elvként Felbiger előírta, hogy minden tanulónak mindig készen kell állnia arra, hogy felszólítsák: például az elhangzottak megismétlésére, a kérdések megválaszolására, az eddig mondott vagy olvasott szöveg folytatására, vagy arra, hogy kijavítsa egy másik tanuló által olvasás, írás vagy felelet közben elkövetett hibákat.
A közös olvasás a módszer második fő eleme volt, amely magában foglalta mind a közös hangos olvasást, mind pedig a csendes együttolvasást.
A betűmódszer segítséget jelentett a megtanulandó szövegek memorizálásában. Felbiger ezt Johann Friedrich Hähn berlini reáliskolájában tett látogatásakor ismerte meg. A tanító felírta a táblára a hosszabb memoriterszövegek kezdőbetűit. A kezdőbetűkre mutatva elmondta a megjegyzendő szakaszt, amit a tanulókkal egészen addig ismételtetett, amíg azok azt vissza nem tudták mondani.
A táblázatok használata a tagolt összefoglalásokat jelentette, ami lehetett akár egy könyv tartalomjegyzéke is. A táblázat szemléltetési formáját Felbiger szintén Hähntől vette át.
A katekizálás esetében egy kérdés-felelet módszerről volt szó, amely nem csupán vallási témákra vonatkozhatott, hanem minden olyan témára, amit a gyermekeknek meg akartak tanítani. A katekizálás tehát a kérdezés-válaszolás folyamatát jelentette, amit azért használtak, hogy a tanító megtudja, milyen fogalmakkal rendelkezik a kérdezett az adott témában.
1777-ben jelent meg az I. Ratio Educationis, vagyis Mária Teréziának a Magyar Királyságra vonatkozó tanügyi rendelete, amelynek alapját Felbiger tanügyi reformjavaslatai képezték.
A magyar iskolarendszer megreformálását ezen tanügyi rendelet alapján vezették be – a protestánsok ellenkezése miatt – csak a katolikus fenntartású iskolákban. 

Új tanítási módszer az olvasástanításban

Felbiger ábécéskönyvei

Az írás és olvasás tanítására Felbiger saját ábécés- és olvasókönyvet is szerkesztett. A Habsburg Birodalom iskolái számára készített ábécéskönyvének első kiadása 1774-ben jelent meg. Ebbe a korábban az olvasástanuláshoz alkalmazott vallási szövegek helyére rövid, a köznapi élethez jobban közelítő szereplőket felvonultató „erkölcsképző” olvasmányok kerültek. Az ábécéskönyv kötelező taneszközzé vált az iskolákban az írás-olvasás tanítására.
A Felbiger-féle ábécés- és olvasókönyvet először csak német nyelven adták ki, majd az I. Ratio Educationis elkészülte után a Magyar Királyság iskolái számára is megjelentették kétnyelvű változatban: az egyik oldalon mindig németül, a másikon magyar, szlovák, szlovén, illetve horvát nyelven. A német szöveg magyar nyelvű fordítását Révai Miklós (1750–1807) piarista szerzetes, tanár készítette.

Miklós Révai: A B C knižečka aneb tak rečeny syllabikar ku prospechu narodních sskol w kralostwy uherskem, Budin, Wytjsst: Uniw., 1782. – Törzsgyűjtemény

Az I. Ratio Educationis alapján a tankönyvkiadás joga a Budai Királyi Egyetemi Nyomdához került, az új tanügyi rendelet alapján készített ábécés- és olvasókönyveket is ez a nyomda jelentette meg egészen 1852-ig. Az olvasástanuláshoz használt tankönyveket három változatban adták ki: városi, mezővárosi és falusi iskolák számára.

„A betűk ismeretéről”

Felbiger módszertani könyve, a Methodenbuch részletesen bemutatta, hogyan képzelte el a szerző a betűtanítást. A következőkben ezen mű alapján ismertetjük az olvasástanítás korabeli alapjait.
A tanítás kezdetén még nem használtak ábécéskönyvet. Minden gyermeknek csak egy „betűtáblácskája” volt, amelyen az összes gót betűs kisbetű (fraktúr) volt látható. A betűk bevezetésének sorrendje az órán – csakúgy, mint a betűtáblácskán – nem az ábécé rendjét követte, hanem a formai hasonlóság elvét: először az egyszerűbb formákkal kezdték (i, j, r …), majd a bonyolultabbak (y, z, s) kerültek sorra.
A betűket a tanító (régies megnevezéssel iskolamester) a gyermekek szeme láttára írta fel a táblára. A fraktúr-betűk megírásához Felbiger a következő utasítást adta: „Ehhez szükséges egy fekete tábla, egy szivacs, valamint egy négyszögletes krétadarab; a kréta éles sarkával készítjük a vékony vonalakat, a széles oldalával pedig az árnyékvonalakat.”
A „közös tanulás” elve szerint történt az első lépés: Az alsó osztály valamennyi gyermekét a betűtáblácskával a kezében a tanári tábla elé állították úgy, hogy a kisebbek a nagyobbak előtt álljanak. A tanító elmondta nekik, hogy a betűk milyen elemekből állnak: pontokból, egyenes és görbe vonalakból. Miután ezt elmagyarázta, megkérdezte: miből állnak a betűk? Amennyiben a gyerekek nem tudtak azonnal felelni, elismételte a választ. Ezután a tanító ismételten megkérdezte: miből állnak a betűk? A második kérdésre már többen vissza tudták mondani a hallottakat. Miután a gyermekek jól válaszoltak, a tanító közölte velük, hogy most egy pontot fog rajzolni. A pont után következett a vonal. A tanító minden alkalommal megnevezte, hogy mit írt a táblára, rákérdezett, meghallgatta a választ, majd megismételte azt. A gyermekek ezután megkeresték a megfelelő betűt a saját „betűtáblácskájukon”.
Mielőtt az iskolamester felírt egy betűt a táblára, azt előre jelezte a gyermekeknek, és írás közben is többször mondta a betű nevét. A tanulás során többször rákérdezett, hogy melyik betűt írja éppen. Írás közben és utána is folyton megismétlődött tehát a kérdés-felelet rituálé, hogy – Felbiger szavaival – „mindig éberen tartsa a gyermekeket, és az ismétlés által a betű nevét helyesen bevésse az emlékezetükbe.”

A betűzés

A betűk vizuális megismerése után következett a betűzés tanulása, vagyis a betűk hangértékének elsajátítása. Felbiger szerint meg kellett különböztetni a „hangos” betűket (magánhangzókat) és a „néma” betűket (mássalhangzókat). A néma betűk csak akkor hallhatók, ha mellettük megjelenik egy hangos betű, például: a, be, ce, de stb.
A magyarázatot a gyakorlat követte: a kisbetűs ábécét felírták a táblára.
A tanító megkerestette azokat a betűket, amelyeket csak másokkal együtt lehet kimondani, valamint azokat a betűket, amelyeket önállóan is ki lehet ejteni. Így tanulták meg a gyermekek a fogalmakat: önhangzó (vagyis magánhangzó) és mássalhangzó.

A betűtáblázat

Az ábécéskönyvek első két oldalán volt egy táblázat, amely tartalmazta az ábécé betűit ábécérendben, különböző írásmódokban: fraktúr és kurrent (gót betűs nyomtatott és kézírásos formák), valamint szerepeltek rajta a latin betűs írások is.

Miklós Révai: ABC oder Namenbüchlein, zum Gebrauche der Nazionalschulen in dem Königreiche Hungarn, Ofen: Druck. Univ., 1789. A könyv első két oldala – Törzsgyűjtemény

„Az olvasásról”

Amint a tanulók képesek voltak helyesen kiejteni az ábécéskönyvben található nehéz szótagokat is, és elsajátították a betűfelismerést és a betűzést szolgáló táblázatot, az „olvasóosztályba” kerültek. Itt a tanulókat három osztályba sorolták: a legjobbak, a közepesek és a gyengébbek csoportjába. A legjobbak olvastak először, a gyengébbek pedig utoljára, akik – Felbiger reményei szerint – a többszöri szöveghallgatás által tanulhatnak, átvéve a jobbaktól a helyes példát.

Írásmódok

A kézírás (kurrent) olvasása

Az olvasás megtanulásához hozzátartozott nemcsak a nyomtatott, hanem az írott szövegek olvasásának elsajátítása is. A gyermekeknek többfajta írásmód olvasni tudását is meg kellett tanulniuk. Elvárták a fraktúr (nyomtatott német gót betűk) és a latin betűs nyomtatott írás ismeretét (magyar és latin szövegekhez). Emellett meg kellett tanulniuk a latin betűvel írt kézírásos szövegek és a kurrent (gót kézírású) szövegeknek az olvasását is. Ennek gyakorlati oka az érthető társadalmi elvárás volt, melyre Felbiger igy utalt a Methodenbuch című művében:

A kézírásos szövegek olvasásának gyakorlására Felbiger különböző lehetőségeket ajánlott:

• a tanító maga írjon a táblára, a gyerekek először betűzzenek, majd olvassanak;
• különböző kézírásokat gyűjtsön össze a tanító, és ossza ki azokat olvasásra;
• először a tanító olvassa fel a szöveget, majd a tanulók ismételjék meg azt.

Felbiger fontosnak tartotta a fokozatosság elvét: a különféle kézírások közül először a jól olvashatókat kell választani gyakorlás céljára, majd később az egyre nehezebben olvashatókat.

Az olvasmányok

Felbiger ábécés- és olvasókönyvében különféle szedéssel szerepeltek az olvasmányok, hogy az olvasást különböző írástípusokban is gyakorolhassák a tanulók. A csak német nyelven kiadott tankönyvekben az elbeszélések zöme fraktúrban, néhány elbeszélés kurrentben (német kézírással), végül néhány szöveg latin betűs nyomtatásban jelent meg. A kétnyelvű könyvekben, így a magyar és német könyvekben a német nyelvű szövegeket a német írásmódnak megfelelően, a magyar nyelvű szövegeket a latin betűs írásmódnak megfelelően közölték.

ABC könyvetske, a’ nemzeti iskoláknak hasznokra = ABC oder Namenbüchlein, zum Gebrauche der National Schulen in dem Königreiche Hungarn, Ofen, königl. Universitätsschriften, 1780. Magyar és német nyelven, különböző betűtípussal szedett olvasmány – Törzsgyűjtemény

A korabeli ábécés- és olvasókönyvek jellemzően a számok felsorolásával zárultak, hogy a korabeli, egymás mellett használt kétféle – arab és római számos – számírást gyakorolhassák a segítségükkel.
Felbiger – ugyan ma már sok részben túlhaladott – módszere nagy lépés volt a korszakban az alfabetizáció terjedésének előmozdítására, az írás- és olvasástanítás hatékonyságának növelésére.

Felhasznált irodalom:

• Felbiger, Johann Ignaz: Methodenbuch für Lehrer der deutschen Schulen in den kaiserlich-königlichen Erblanden, Wien, Deutsche Schulanstalt, 1775.
• Fülöp Géza: Olvasási kultúra és könyvkiadás Magyarországon a felvilágosodás idején és a reformkorban (1772–1848), Budapest, Hatágú Síp Alapítvány, 2010.
• Kraus, Hans-Christof: Kultur, Bildung und Wissenschaft im 19. Jahrhundert, München. Oldenbourg Wissenschaftsverlag, 2008.
• Pukánszky Béla és Németh András: Neveléstörténet, Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 1996.
• Tóth István György: Mivelhogy magad írást nem tudsz…: Az írás térhódítása a művelődésben a kora újkori Magyarországon, Budapest, MTA Történettudományi Intézete, 1996.

Szabóné Kozma Katalin
(Retrospektív Könyvfeldolgozó Osztály)

Páratlanul gazdag irategyüttest őriz könyvtárunk Kézirattára: a kiváló műfordító, református lelkész publicista Máthé Elek hagyatéka ez idáig kevesebb figyelmet kapott, pedig tartalma miatt igazán megérdemli, hogy odafigyeljünk rá. A néhány hete megkezdett feldolgozás pedig most különösen aktuális, hiszen Máthé Elek 1895-ben szeptember 6-án látta meg Pécsett a napvilágot.

Máthé Elek portréja egyetemi leckekönyvéből – Kézirattár, Máthé Elek hagyatéka

Az ifjú Máthé Elek számára nem volt kérdés, hogy milyen hivatást választ: édesapja, valamint anyai nagyapja is református lelkészek voltak, így ő is ezen az úton indult el és a budapesti Református Teológia Akadémián 1917-ben szerzett segédlelkészi oklevelet, majd 1920-ban szentelték lelkésszé. Időközben a budapesti Királyi Magyar Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karára is felvételt nyert, ahol latin és görög filológiából nyert tanári képesítést 1919-ben. Az egyetemen osztálytársa volt a magyar klasszika-filológia egyik legismertebb egyénisége, Kerényi Károly, akivel össze is barátkozott.

Máthé Elek egyetemi leckekönyvei – Kézirattár, Máthé Elek hagyatéka

Teológiai tanulmányait elmélyítendő 1922 októberétől 1924 márciusáig Skóciában volt hosszabb tanulmányúton, előbb Edinburgh-ben majd Glasgow-ban. A skót református egyházzal a későbbiekben is szoros kapcsolatot ápolt, amiről a hagyatékban található levelezése tanúskodik. Külföldi tanulmányait egy három hónapos genfi tanulmányúttal zárta le 1924 júniusában.
Még skóciai tanulmányai megkezdése előtt a Lónyai utcai Budapesti Református Főgimnáziumban kezdett tanítani latin és görög nyelvet, melyet hazatérése után is folytatott egészen 1940-ig. Tanítványa volt többek között Devecseri Gábor, Szilágyi János György és Cs. Szabó László is, Devecseri Gábor épp Máthé Elek hatására fordult az antik irodalom felé:

Cs. Szabó László is hálásan emlékszik az iskolai évekre egy 1966-ban Máthé Eleknek küldött levelében:

Máthé Elek életútjának kiemelt eseménye az 1940-es négy hónapig tartó amerikai körútja, melynek során végiglátogatta az ottani magyar református gyülekezeteket. Előadásokat tartott, prédikált, valamint angol nyelvű előadásokat tartott az NBC rádiójában. Tapasztalatait az Amerikai magyarság nyomában címmel írta meg, amely 1942-ben jelent meg a Dante Kiadónál.
1940. március 31-én a kiskunhalasi református gyülekezet hívta meg lelkipásztorának: pozícióját az Egyesült Államokból való visszaérkezése után töltötte be egészen 1945-ig, amikor is saját kérésére nyugdíjazták.
Nyugdíjazásának hátterében nem a magas életkor, hanem a református egyház vezetőségével való konfliktusa állt: a háború idején világi és egyházi törvényeket megszegve keresztelt meg 40 zsidó vallású nőt, férfit és gyermeket 1944 nyarán a fővárosi Fasori templomban. Mindezt Szabó Imre esperes felrótta neki és végül Ravasz László püspök is elítélte tettét. Máthé Elek azonban bátran vállalta cselekedetét, melyről így írt Szabó Imréhez:

A teljes történetet 1960-ban a Theológiai Szemlében írta ki magából Zsidómisszó vagy zsidóüldözés címmel.
A húszas évektől kezdődően publikált, elsősorban külpolitikai tárgyú cikkeket, tanulmányokat, és dolgozott a Magyar Rádió munkatársaként is 1926-tól, sőt 1935-1939 között saját műsora volt Világhíradó címmel, melyben kéthetente adott elő a világi távoli és kevésbé távoli pontjain történt érdekes eseményekről. Az előadások szövegeinek jelentős részét megőrizte a hagyaték. Másik műsorában hazai eseményekről pedig a külhoni, elsősorban az amerikai magyarságnak számolt be Heti híradó az óhazából címmel.
A hagyaték egyik, ha nem a legérdekesebb darabja Máthé Elek publikálatlan, angol nyelvű önéletrajza, a Tempest over the Danube, melyben a második világháborús történéseket írta meg, rövid történeti-politikai bevezetővel. A visszaemlékezést az Egyesült Államokban szerette volna publikálni, ám az – ahogy a levelezéséből tudjuk – végül meghiúsult.

Máthé Elek: Tempest over the Danube. Kézirat – Kézirattár, Máthé Elek hagyatéka

Nyugdíjba vonulása nem azt jelentette, hogy felhagy minden munkájával, hanem épp az ellenkezőjét: ekkor indult be műfordítói pályafutása. Ahogy a cím is mondja, ekkor vált a klasszikusok tolmácsává. Az amerikai irodalom jelentős szerzői Máthé Elek értő tolmácsolásában kerültek a magyar olvasók kezébe. Olyan időtlen klasszikusok, mint a Nagy Gatsby, a Ne bántsátok a feketerigót, vagy épp az 1984 is Máthé Elek fordításában jelent meg először. Fordított ezenkívül Hemingway-től, Walter Scott-tól, Irwin Shaw-tól és Graham Greene-től. A színpadi világ sem volt idegen számára, Arthur Miller drámái is az ő hangján szólaltak meg a magyar színpadokon, közülük is a Pillantás a hídról a legjelentősebb, de lefordította az Egy ügynök halálát és a Salemi boszorkányokat is. John Osborne Luther című drámája személyes kedvence volt, amit élete végén fordított le.
Legnagyobb fordítói tevékenysége azonban visszavitte a kezdetekhez, az antikvitás szeretetéhez: Plutarkhosz monumentális opusát, a Párhuzamos életrajzokat sok éven keresztül, több részletben fordította le, ám az elkészült mű igen gazdag forrásként szolgál az ókor iránt érdeklődők számára. Fordítását Devecseri Gábor „könnyeden csevegőként” és „tartalmasan elvenként” jellemzi.
Máthé Elek hagyatéka mindezeket a fordításokat tartalmazza, a javításaival ellátott kéziratokat, betekintést engedve fordítói működésébe. Fiatalkori naplói sokat elárulnak a pályakezdő pedagógus és újságíró lelki vívódásairól, anyagi nehézségeiről, jegyzetei a precíz kutatót, a mindenre odafigyelő tudóst mutatják be nekünk:

Megjelent cikkeit is eltette, így ennek köszönhetően még jobban megismerhető újságírói tevékenysége is.
Máthé Eleket 1968 januárjában, 72 éves korában érte a halál. A Theológiai Szemle hasábjain Bottyán János búcsúzott tőle, aki mint kiváló pedagógust, elmélyült teológust és nagyszerű fordítót méltatta Máthé Eleket:

Felhasznált irodalom:

• Bottyán János: Emlékek Máthé Elekről. In: Theológiai Szemle, 11. évf. 3–4. sz. (1968), 117–118. 
• Devecseri Gábor: Tanáromról, Máthé Elekről. In: Köznevelés, 23. évf. 13–14. sz. (1967), 512–514. 
• Máthé Elek: Zsidómisszió vagy zsidóüldözés. In: Theológiai Szemle, 3. évf. 1–2. sz. (1960), 43–48. 
• Máthé Elek hagyatéka, MNMKK OSZK Kézirattár

Janzsó Miklós
(Kézirattár)