Munkatársunk, Szabóné Kozma Katalin A tanítók szerepe a himlő elleni védekezésben a XIX. század elején című előadásával vett részt a 2025. november 13. és 15. között Szegeden megrendezett XXV. Országos Neveléstudományi Konferencián.

A XXV. Országos Neveléstudományi Konferencia absztraktkötetének címlapja

A himlő

A himlő évszázadokon át Európa egyik legveszélyesebb, rendkívül fertőző betegsége volt. Az évről évre visszatérő, kiütésekkel járó kór gyorsan terjedt emberről emberre, és igen magas halálozási aránnyal járt. A 18. századi források szerint ez a betegség évente mintegy 400–450 ezer ember halálát okozta Európában. Magyarországon és Erdélyben évente körülbelül 350 ezer fő fertőződött meg, közülük mintegy 42 ezren vesztették életüket a betegség következtében (Kováts, 1822, 30.). A betegségnek elsősorban a gyermekek voltak kitéve, de azt a felnőttek is elkaphatták.
A magas halandóság mellett a himlő súlyos szövődményeket is okozott: gyakori volt a vakság, a siketség és a maradandó bőrelváltozások kialakulása. A betegség nemcsak az embereket, hanem a háziállatokat is – így a lovakat, juhokat és szarvasmarhákat – érintette (Felkai, 2022, 196.).
A fertőzöttek elkülönítése mellett a himlő kezelésére különféle népi gyógyászati eljárásokat alkalmaztak. Ilyen volt például a „forró vaj és tikmony belének” keveréke (P. Antony M., 1790, 41.). Azt tapasztalták, hogy a betegségen való átesés tartós védettséget biztosított a további himlőjárványokkal szemben. További hasznos népi megfigyelés volt az is, hogy a tehénhimlőn átesett személyek az emberi himlőt enyhébb lefolyással vészelték át. Ennek nyomán Európa-szerte elterjedt egy sajátos megelőzési gyakorlat: a gyermekeket himlős tehén tejében fürösztötték annak reményében, hogy a betegséget később enyhébb formában kapják majd el. 

A himlő elleni orvosi védekezés

Az 1720-as évektől kezdődően a himlő elleni védekezés egyik formájaként a mesterséges megfertőzést alkalmazták. Az eljárás első hazai képviselője volt Raymann János Ádám (1692–1770) eperjesi orvos, aki himlővel fertőzött gyermeke nyirokváladékával szándékosan megfertőzte másik, egészséges gyermekét, hogy amaz védettséget szerezzen a betegség ellen. Ez az eljárás volt az úgynevezett varioláció – azaz az emberhimlővel történő szándékos megfertőzés –, amely a természetes fertőzésnél jóval kisebb kockázattal járt: halálozási aránya körülbelül 2% volt. A 18. század folyamán Európa-szerte széles körben alkalmazták ezt a módszert a himlő elleni védettség kialakítására.

Edward Jenner portréja. In: Vasárnapi Ujság, 32. évf. 47. sz. (1885. november 22.), 749. – Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása: Digitális Képarchívum

A század végén Edward Jenner (1749–1823) angol orvos felfigyelt arra a jelenségre, hogy az állati himlővel fertőzött tehenekkel kapcsolatban álló fejőnők az emberi himlőt rendszerint enyhébb formában vészelték át. Ezen tapasztalat alapján dolgozta ki a vakcináció módszerét, amely során tehénhimlő-alapú oltóanyagot alkalmazott. Ezzel tulajdonképpen egy népi körökben régóta ismert megfigyelést tett át az orvosi gyakorlatba. Jenner 1796-ban adta be az első tehénhimlő-alapú vakcinát. Az eljárás hatékonysága és a variolációnál lényegesen nagyobb biztonsága miatt a módszer rövid időn belül egész Európában elterjedt. Magyarországon 1801-ben alkalmazták először a tehénhimlő-alapú oltást.
A varioláció elnevezése a himlőt jelentő latin variola szóra vezethető vissza, míg a vakcináció neve a latin vacca (‘tehén’) kifejezésből származik. Az oltás beadása mindkét esetben hasonló módon történt: a bőrt tűvel megkarcolták, majd a sebbe juttatták az oltóanyagot (Felkai, 2022).

A himlő különböző fázisai és az oltáshoz használt szike. In: Váradi Sámuel: A’ tehén himlő avagy a’ vaktzina' természetének, és terjesztése' módjainak rövid elő adása, Bécs, Schrämbl Ferentz Antal, 1802. – Törzsgyűjtemény

Ellenérvek a himlőoltással szemben

Az új oltási eljárást a hatékonysága ellenére a lakosság körében számos előítélet és ellenérzés övezte. Elterjedt nézet volt például, hogy „a hólyagos himlő magva velünk születik”, ezért sokan értelmetlennek tartották a védekezést ellene. A korábban évtizedekig alkalmazott módszer, a varioláció során fellépő – bár a természetes fertőzéshez képest ritkább – szövődmények szintén hozzájárultak a bizalmatlansághoz.
A falusi közösségekben az orvosokkal szembeni általános fenntartások tovább erősítették az elutasítást. Ennek legfőbb oka az volt, hogy vidéken kevés orvos praktizált, a lakosság inkább a helyben ismert gyógyítókhoz – javasasszonyokhoz, kuruzslókhoz – fordult. Mivel az oltás beadása orvosi feladatnak számított, sok falusi közösség elzárkózott a beavatkozástól, míg a városi lakosság körében nagyobb volt annak elfogadottsága.
Egy Pest megyére vonatkozó, 1817/1818 második félévéből származó kimutatás szerint több településen is elmaradt az oltás. Ennek okai két fő csoportba sorolhatók: egyrészt „a’ lakosok a Himlő oltástól igen idegenek” voltak, másrészt a (seb)orvos nem jelent meg, vagy egyáltalán nem állt rendelkezésre. A dokumentum megjegyzése szerint „nehéz is volna a’ Felsőség segedelme nélkül a’ népet a’ himlő oltásra bírni”, ami jelen problémát illetően az állami támogatás szükségességére utal (Pest vármegyei oltási kimutatások, 1817/1818).

Tehénhimlő-oltás. 1. Az oltóanyag kivétele a borjútól; 2. Gyermekek beoltása. In: Vasárnapi Ujság, 30. évf. 3. sz. (1883. január 21.), 41. – Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása: Digitális Képarchívum

Egészségügyi felvilágosítás és a himlőoltás népszerűsítése

Ahogy láttuk, a 18. században már rendelkezésre álltak a himlő megelőzésére szolgáló eljárások, társadalmi elfogadottságuk azonban korlátozott maradt (Felkai, 2022). A varioláció – azaz az emberi himlővel történő mesterséges fertőzés – valóban számottevő kockázatot hordozott: az így beoltott személyek mintegy 2%-a életét vesztette, míg a természetes fertőzés halálozási aránya 20–30% között mozgott. A tehénhimlővel végzett oltás ezzel szemben lényegesen biztonságosabbnak bizonyult. Az oltást követő halálesetek többsége nem magából az eljárásból fakadt, hanem abból, hogy az érintett szervezetében a természetes fertőzés már a beavatkozás előtt ott lappangott. Ezt a problémát érzékletesen fogalmazta meg Nyulas Ferenc kolozsvári orvos 1802-ben megjelent munkájában, amikor hangsúlyozta, hogy az oltást követően időre van szükség a védettség kialakulásához, és a korai megbetegedések nem az oltás eredménytelenségét bizonyítják.

Nyulas Ferenc: Kolosvári tehén himlő, Kolozsvár, Hochmeister Márton, 1802. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Az oltás elfogadtatásában meghatározó szerepet játszott az egészségügyi felvilágosítás. Ennek célja a korszerű orvosi ismeretek terjesztése, a félelmek és a tévhitek eloszlatása, valamint a tehénhimlőoltás biztonságosságának és hatékonyságának bemutatása volt. A felvilágosító tevékenység több szinten zajlott, egyrészt az orvosok között folytatott szakmai diskurzusban, másrészt az egyház és az oktatás közvetítésével a laikus rétegek felé történt.
Az orvosok eredeti művek kiadásával, külföldön megjelent munkák fordításával, esetismertetések és statisztikai adatok közlésével igyekeztek meggyőzni a kétkedő kollégákat az oltás hasznáról. A természetes himlő, a varioláció és a tehénhimlő következményeit összehasonlító kimutatások a korabeli orvosi érvelés fontos eszközei voltak.
A társadalom szélesebb rétegeihez az orvosi tudás közvetítő személyeken keresztül jutott el. Azok a csoportok, amelyek ritkán kerültek kapcsolatba orvosokkal, gyakran bizalmatlanabbak voltak az oltással szemben. Számukra a helyi közösségben tekintéllyel bíró személyek – papok, lelkészek és tanítók – jelentették a hiteles információforrást.
Az orvosok külön műveket írtak a számukra – ilyen volt Nyulas Ferenc műve 1802-ből, vagy Szotyori József munkája 1831-ből –, hogy felkészítsék őket az egészségügyi téren történő felvilágosító munkára. Emellett a papok és a lelkipásztorok közérthető kiadványokat is készítettek a falusi lakosság számára. E művek célja a bizalmatlanság csökkentése és az oltás melletti elköteleződés erősítése volt.
Az egyházi embereket kötelezték arra, hogy évente több alkalommal beszéljenek a templomban a himlőoltás fontosságáról. A prédikációkban többféle érvelési stratégia jelent meg. Egyrészt hangsúlyozták a himlő súlyosságát és a szülői felelősséget, másrészt az oltást isteni gondviselésként értelmezték. A vallási érvelés mellett érzelmi hatáskeltéssel is éltek: a betegséggel járó szenvedés és maradandó következmények felidézésével igyekeztek a szülők lelkiismeretére hatni. Az oltást gyakran „mentő” és „oltalmazó” eljárásként mutatták be, pozitív jelentéstartalommal ruházva fel a beavatkozást.
Nézzünk egy jellemző részletet egy 1800-as évek elején a szülők számára megjelent, oltásra buzdító felhívásból:

Jó Szülők! A Természetnek Mindenható Alkotója megáldván benneteket Magzatokkal, egyszersmind Szent kötelességtekké tette, hogy azoknak életjeket minden veszedelem ellen, [S.l.], [s.n.], [s.a.] – Térkép-, Plakát és Kisnyomtatványtár

Az iskola szintén fontos színtere volt a himlőoltás népszerűsítésének. Tóth Ferenc református püspök által kiadott A’ mentő himlőnek beoltását.illető … instructiója (1822) az iskolai tanítók feladatává tette a lelkészek munkájának a segítését, miszerint a vallásos szövegekből kiindulva beszéljenek az iskolában a himlőoltás fontosságáról. Az 1808-ban megjelent Utasítás a’ tehén himlő’ oltásnak kormányozására, és folytatására Erdélyben című irat is felhívja többek között a figyelmet a tanítók oltásnépszerűsítő feladatának fontosságára.
A tanítóknak is fontos szerep jutott a himlőoltással kapcsolatban. Az oktató tevékenységük részeként alapvető egészségügyi ismereteket közvetítettek, beleértve az oltás jelentőségének a megismertetését is a tanulókkal. De nemcsak a tanórákon kellett a himlőoltás hasznáról beszélniük, hanem a betegséghez kapcsolódó adminisztratív feladatokat is elláttak: nyilvántartották a beoltott gyermekeket, és jelentették a megbetegedéseket. Elvárás volt továbbá, hogy személyes példát mutassanak: saját magukat és gyermekeiket is beoltassák, ezáltal erősítve a közösség bizalmát az oltással szemben.
A himlőoltás témája a pedagógiai irodalomban is megjelent. Az erdélyi Józsa János (1761–1820) 1816-ban megjelent olvasókönyvének egyik olvasmánya egy tanító és tanítványai közötti beszélgetést rögzített. A párbeszéd az iskolások szemszögéből szólt az oltással kapcsolatos félelmekről. A tanító a himlőoltás hasznát és annak elmaradásának súlyos következményeit ecsetelte a tanítványainak.

Józsa János: Olvasásba szoktató, elmét világosító, s erkölcsöt formáló kis olvasókönyv, az alsóbb oskolákbéli fiú és leány gyermekek számára, Brassó, Scholbeln Ny., 1816. Címlap – Törzsgyűjtemény

Gustav Nieritz (1795–1876) német ifjúsági író egyik könyvében Jenner felfedezésének állított emléket. Az eredetileg 1834-ben megjelent művet a nevelőként dolgozó Szilvágyi József (1814–1848) fordította magyarra tíz évvel később.

Gustav Nieritz: Beti és Tamás, vagy Jenner orvos és találmánya, Pest, Trattner Károlyi Ny., 1845. Címlap– Törzsgyűjtemény

Összefoglalás

A fentiek alapján látható, hogy a himlőoltás magyarországi elfogadtatása a 19. század elején nem pusztán orvosi, hanem összetett társadalmi és kommunikációs folyamat volt. A variolációt felváltó, biztonságosabb vakcináció viszonylag gyorsan eljutott Magyarországra, tényleges elterjedése azonban jelentős társadalmi ellenállásba ütközött. Az oltással kapcsolatos félelmek, bizalmatlanság és hiányos ismeretek szükségessé tették a széles körű felvilágosító tevékenységet.
A korszak egészségpolitikai törekvései ezért túlmutattak az orvosi szakma keretein: a vakcináció népszerűsítésében az orvosok mellett papok, lelkészek és tanítók is szerepet kaptak. A himlőoltás hazai elterjedése jól példázza tehát, hogy a 19. század elején az orvosi innováció sikere nem csupán tudományos megalapozottságukon, hanem a társadalmi kommunikáció és a helyi közösségekbe ágyazott szereplők együttműködésén is múlott. A vakcináció története így egyben a modern egészségügyi felvilágosítás korai fejezeteként is értelmezhető.

Felhasznált irodalom:

• Deáky Zita: A medicina pastoralis és a papok egészségügyi felvilágosító tevékenysége a XVIII. század végétől a XIX. század közepéig. In: S. Lackovits Emőke – Mészáros Veronika (szerk.): Népi vallásosság a Kárpát-medencében 5., Veszprém, Veszprémi Múzeumi Igazgatóság, 2001. 343–360.
• Felkai Péter: A járványok története, Budapest: Medicina, 2022.
• Antony M.: Gyógyító eljárások, 1790. (Kézirat) Néprajzi Múzeum Adattára, EA 5607
• Pest vármegyei oltási kimutatások 1817/1818. Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Daday Gyűjtemény
• Kiss László: A védhimlőoltás hatósági megszervezése Magyarországon a 19. század első felében. A megyék viszonyulása a közegészségügyi kérdések megoldásához a vakcináció tükrében. In: Orvostörténeti Közlemények, 2014. 60. 1–4. sz. 109–125.
• Kováts Mihály: Értekezés a’ himlő kiirtásáról. Szerzé a’ lelkitanítók számokra, Pest, Trattner, 1822.
• Krász Lilla: Az „oltalmazó himlőről”. A himlőoltás magyarországi népszerűsítése és bürokratizálása. In: Századok, 2022. 156. évf. 1. sz., 61–80.
• Nyulas Ferenc: Kolosvári tehén himlő, Kolosvár, Hochmeister Márton, 1802.
• Szotyori József: Diététikai rövid kátékhezis, 2. mégjobb kiad., Maros Vásárhely, Ref. Koll. Ny., 1831. 
• Szőkefalvi-Nagy Zoltán – Spielmann József – Vida Tivadar: Részletek Nyulas Ferenc újonnan megtalált műveiből. A’ Tehén himlő’ Oltásnak Kormányozására, és folytatására Erdélyben (1808.) (Részletek). In: Orvostörténeti Közlemények, 1971. 60–61. sz., 317–324.
• Váradi Sámuel: A’ tehén himlő avagy a’ vaktzina’ természetének, és terjesztése’ módjainak rövid elő adása, Bécs, Schrämbl Ferentz Antal' betűivel, 1802.
  
  

Szabóné Kozma Katalin
(Retrospektív Könyvfeldolgozó Osztály)

400 koronás, kitöltetlen részvényjegy részlete, 1895. Jelzet: SZT Irattár, Vígszínház 374/1 – Színháztörténeti és Zeneműtár

 1890 augusztusában Fekete József és Silberstein-Ötvös Adolf benyújtotta a színházalapítási kérvényt a fővárosi közgyűléshez, amelyet ugyanazaz évi októberi tárgyalásán még támogatott a főváros, de 1891 áprilisában a Telekadó Bizottság és a Pénzügyi és Gazdasági Bizottság is leszavazta.
További procedúrák után 1891. június 15-én végül mégis megkapták a színháznyitási engedélyt.
A kül- és belpolitikai változások és az ebből fakadó játszmák (a főváros teljes elmagyarosítására való törekvés került szembe a Monarchia németországi orientációjával) megnehezítették a színházalapítást. Fekete József röpiratában az 1790-ben alakult első magyar színtársulat megalapításával állítja párhuzamba a Vígszínház létrehozásának igényét (ezért használja a II. Kelemen Lászlót álnévként); szerinte égető szükség van arra, hogy a Nemzeti Színházról „levegyék a terhét” a szerteágazó, valamennyi műfajt magában foglaló repertorárnak. Ennek érdekében az új színház „a tiszta komikum és a humor szépségeit művészi tökéllyel juttatná kifejezére.”

Az 1892. évi utolsó, december 18-án tartott közgyűlésen bizottmányt alakítottak, amelynek feladata az volt, hogy a kormánnyal és bankokkal, pénzintézetekkel tárgyalva a színház építési költségeit előteremtse.
1893-ban úgy döntöttek, hogy az Egyletet Részvénytársasággá alakítják át, mert pusztán az adományokból nem lehetett volna finanszírozni az építkezést. Ennek eredményeképpen 1894 elején megalakult a Magyar Vígszínház Részvénytársaság, amelynek az elnök Andrássy Tivadar gróf, az alelnök Lipthay Béla báró és a szintén alelnök Keglevich István gróf mellett más arisztokraták, gazdag polgárok és jelentős politikusok is tagjai voltak.

 Az évek során több helyszín is szóba került, a Fővárosi Tanács saját aktuális fejlesztési terveit preferálva hatályon kívül helyezte a Náday Ferenc, Silberstein-Ötvös Adolf és Fekete József számára 1891-ben kiadott engedélyt, és új engedélyt adott ki a Vígszínház Részvénytársaságnak. A végleges helyszín kiválasztásában az is szerepet játszott, hogy a mai Szent István körúton található telek megvásárlása a Magyar Jelzálog Hitelbanktól felvett kölcsön egyik feltétele volt.

A részvénytársaság léte azonban önmagában még mindig kevésnek bizonyult a megvalósuláshoz: a várható költségeket 900.000 forintra becsülték, az építkezés megindításához szükséges 200.000 forintnyi tőkéből csak 50.000 forint gyűlt össze. Ezért folyamodtak állami támogatásért: 200.000 forint kamatmentes kölcsönt szerettek volna kapni (250.000 forintot „törlesztési kölcsönből” fedeztek volna, és arra számítottak, hogy a fővárostól ingyen kapják meg a telket). A kamatmentes kölcsönhöz az országgyűlés jóváhagyása kellett volna, ezt azonban az ellenzék leszavazta – azzal az indokkal, hogy a kormány egy olyan magánvállalkozásnak készült kamatmentes kölcsönt adni, amelynek még az előfeltételként megkövetelt összeg sem állt a rendelkezésére, ráadásul hajlandó lenne német nyelvű előadásokat is tartani. Az állami támogatás elutasítása miatt a vállalkozás kizárólag magántőkéből valósult meg, Fekete József, Silberstein-Ötvös Adolf és Náday Ferenc szerepét Faludi Gábor, Wagner Géza, Andrássy Tivadar és Széll Kálmán vették át.
Faludi Gábor vezetésével Szécsi Ferenc és Váradi Antal szövetségében egy Bérlőtársaság is alakult – ennek a nevében vett fel a Vígszínház részvénytársaság a Magyar Jelzálog Hitelbanktól, a Kereskedelmi Banktól és a Pesti Hazai Első Takarékpénztár Egyesülettől összesen 400.000 forintnyi kölcsönt színházépítésre, a bankok vezetői (a Magyar Jelzálog Hitelbanké Széll Kálmán, a Kereskedelmi Banké Lánczy Leó, a Hazai Takaréké Hatvani Deutsch Sándor) pedig a Vígszínház Részvénytársaság igazgatóságának tagjai voltak.

Faludi Gábor a kölcsönhöz saját 100.000 forintos tőkét adott hozzá, Szécsi Ferenc szintén ennyit.
A még hiányzó összeget részvényeladásokból kellett fedezni. A jegyzés annyira sikeres volt, hogy a színház megnyitásáig majdnem 1600-at adtak el a részvényekből. A siker kulcsa Faludi Gábor személye volt: a Bérlőtársaság és a Vígszínház Rt csak jogilag volt két különböző vállalkozás, a gyakorlatban mindkettőt Faludi Gábor tartotta kézben – a Vígszínház létrejöttének és kezdeti működésének üzleti-anyagi háttere még abban a korban is finoman szólva szokatlan megoldás volt.
Andrássy Tivadar megszerezte Ferenc József támogatását is, évi 4000 forintot, amelyet később még emeltek is; a támogatás egészen a király haláláig megmaradt.

A Vígszínház Részvénytársaság – miután újra megkapta a fővárostól a színháznyitási engedélyt – 1895. január 12-én megkötötte a telek megvásárlásáról szóló szerződést, 1895. április 24-én pedig megkezdődött az építkezés.

Felhasznált irodalom:

• Magyar Bálint: A Vígszínház története alapításától az államosításig: 1896–1949, Budapest, Szépirodalmi, 1979.
• Juhász Gabriella: Ferdinand Fellner és Hermann Helmer magyarországi színházépítészete, doktori disszertáció, 2024, PPKE
• Magyar színházművészeti lexikon, [főszerk.] Székely György, Budapest, Akadémiai, 1994.

Patonai Anikó Ágnes
(Színháztörténeti és Zeneműtár)

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre egyet-egyet blogunkban. A sorozat százharmincötödik részében Vasné dr. Tóth Kornélia, a Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár tudományos munkatársa „Ex libris gyűjtők, gyűjtemények” címmel indított alsorozatában a tárban található ex librisek készíttetői közül ezúttal Pinterits Tibort és gyűjteményét mutatja be.

A 20. század első felének kiemelkedő gyűjtője volt Pinterits Tibor, aki 1897-ben született. Az első világháború elején munkába állt, de a háború a harctérre sodorta. Ezt követően újra a budapesti Sokszorosító Ipar Rt.-nél dolgozott, 1922-ig főköny­velője, majd ügyvezető igazgatója lett, a cég 1932-es megszűnéséig. Kisebb üze­meknél (Angerer és Göschl, majd a Kurcz és Lajta Rt.) eltöltött évek után 1939-ben a Királyi Magyar Egyete­mi Nyomda élére került.
Az 1930-as években Nagy József és Arady Kálmán mellett fontos szerepet töltött be a Magyar Exlibrisgyűjtők és Grafikabarátok Egyesülete, a MEGE (1932–1944) létrejöttében, egyik életre hívója, főtitkára volt.

Haranghy Jenő alkalmi grafikája (1938). Forrás: Palásthy Lajos ex libris gyűjteménye

Az egyesület folyóirata, a MEGE Kisgrafika (1937–1944) szerkesztésében és kiadásában is jelentős részt vállalt, ennek nyolc év alatt 19 száma látott napvilágot. Pinterits Tibor cserepartnerként a debreceni Ajtósi Dürer Céh cserelistáin is szerepelt. Gyűjteménye kialakításában nagy szerepe volt édesapjának, Pinterits Károly (1869–1931) tanárnak és törvényszéki írásszakértőnek, aki már az 1890-es évek végén elkezdte a gyűjtést, a századelőn tagja volt a Szent-György-Czéh Magyar Amatőrök és Gyűjtők Egyesületének. A Pinterits Károly nevére készült ex librisek közül Szügyi Elemér könyvjegye Egyiptomot idézi piramissal, szfinxszel.

Szügyi Elemér grafikája. Jelzet: Exl.P/323 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Pinterits Károly gyűjteményét fiára, Tiborra hagyta. A 20. század első felében még főként a klisétechnikájú ex libris volt az uralkodó. Maga Pinterits Tibor is készí­tett néhány klisérajzot 1915 és 1919 között, de később ezt hivatásos művészekre bízta. Levelezést folytatott külföldi és magyar gyűjtőkkel, grafikusokkal, cserekapcsolatban állt többek között Gianni Manteróval, Dagmar Novačekkel, Petry Bélával, Illyés S. Lászlóval és Réthy Istvánnal. Fery Antal grafikus igen jó véleménnyel volt róla, mivel sokat segített ifjú te­hetségeken. Felesége, Pinterits Tiborné is támogatta ez irányú tevékenységét, ő 1938-ban lépett a MEGE tagjai sorába.
Pinterits körülbelül 90 féle, a nevére készült ex librisszel rendelkezett, gyűjteményében sok volt a rézkarc, illetve a klisé. Utóbbi lapok többségét Haranghy Jenő alkotta. Párizst idézi Szajna-parti könyvárussal és sétáló emberekkel az alábbi Haranghy-grafika.

Haranghy Jenő grafikája (1931). Jelzet: Exl.P/324 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A könyvjegyek gyakori szereplői az állatok, például a következő lapon könyvet olvasó bagoly látható fején kis énekesmadárral, mellette fácán és papagáj.

Haranghy Jenő grafikája (1924). Jelzet: Exl.P/346 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Pinterits Tibor a „Majom” gúnynévre hallgatott, ezzel magyarázható, hogy ez az állat gyakran fordul elő a számára készített ex libriseken, a legkülönbözőbb élethelyzetekben: karosszékben könyvet olvasva, ketrecben, verekedés közben, könyvért civakodva, bűvészkedés közben stb.

Haranghy Jenő grafikája (1930). Jelzet: Exl.P/325 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Haranghy Jenő mellett Mühlbeck Károly, Petry Béla, Balázsfy Rezső, Tábor János, Radványi-Román Károly, Révész Kornél, Kolozsváry Sándor, Sterbenz Károly és Otto Tauschek neve említhető a Pinterits nevére szóló lapok grafikusai között. Sterbenz Károly alábbi, groteszk humorú ex librisén majmok játszadoznak és ugrálnak ki a Pinterits-gyűjteményt jelképező ládából.

Sterbenz Károly grafikája (1939). A kép forrása: Palásthy Lajos ex libris gyűjteménye

Mesebeli jelenetet ábrázol várral, királykisasszonnyal, sárkánnyal vívó királyfival Kolozsváry Sándor ex librise.

Kolozsváry Sándor (1922) grafikája. Jelzet: Exl.P/350 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Pinterits Tiborné Lagler Anna nevére is készült több grafika. „Pinterits Tiborné. Én is gyűjtök, de csak alkalmi grafikát! Sammelt auch! Aber nur Gelegenheitsgrafik” – szól az egyik lap részben német nyelvű felirata, Révész Kornél alkotása. Férj és feleség („Tibiék”) számára született a következő humoros Petry Béla-grafika, a nyitott könyv lapjain szokatlan kettős portréval.

Petry Béla grafikája (1931). A kép forrása: Palásthy Lajos ex libris gyűjteménye

Pinterits Tibor, aki a MEGE oszlopos tagjaként is a grafika ügyét szolgálta, 1936-os adományával – Lustig István mellett – egyik megalapozója volt a szegedi Somogyi Károly Városi és Megyei Könyvtárban található ex libris gyűjteménynek.
Kisgrafikai kollekciója legnagyobb kiterjedésében már több mint 2000 rézkarcot, 2800 fa- és linómetszetet, 7000 feletti klisét, illetve 328 eredeti rajzot tartalmazott; az egyéb technikákkal együtt összesen mintegy 13 ezer darabot tett ki. Komoly mennyiséget birtokolt Haranghy Jenő és Petry Béla grafikáiból, majdnem teljes volt gyűjteményében Adolf Kunst müncheni művész, valamint Franz von Bayros osztrák grafikus munkáinak sorozata.
A fiatalon, 1942-ben elhunyt gyűjtőt fájó szívvel búcsúztatták a család mellett a kisgrafikakör tagjai. A MEGE Kisgrafika hasábjain dr. Pokorny Ferenc az alábbi szavakkal emlékezett a grafika szerelmesére: 

Radványi-Román Károly in memoriam lapja naplementében kopjafával, a grafikát keretező „Most van a nap lemenőbe, kimegyek a temetőbe” Kósa Lajos-dalszövegrészlettel állít emléket.

Radványi-Román Károly linómetszete (1942). A kép forrása: Palásthy Lajos ex libris gyűjteménye

A Pinterits-gyűjtemény sorsáról annyit tudunk, hogy a gyűjtő halála után a feleség leltárt készített az anyagról, de már nem gyarapította tovább. A Kisgrafika Értesítő 1968. augusztusi számában megjelent egy hír, mely szerint az Országos Széchényi Könyvtár a gyűjtemény megvételéről tárgyal, a vásárlás azonban nem valósult meg. Pinterits nevére szóló ex librisekből így is részesült a könyvtár. A Pinterits-kollekciót 1981-ben Palásthy Lajos gyűjtő vette meg, akinek fia, Palásthy Imre jóvoltából a gyűjtemény darabjai napjainkban digitalizált formában megtekinthetők az 1. Magyar Virtuális Exlibrismúzeum honlapján.

Irodalom:

• 1937. évi cserejegyzék. In: MEGE Kisgrafika, 1937/1. sz., 4.
• Exlibrist gyűjtenek és cserélnek. In: Magyar Exlibris, 1935/1. sz., 16. és Magyar Exlibris, 1935/2. sz., 32.
• Egyesületi élet. In: MEGE Kisgrafika, 1943/1–2. sz., 14.
• Grafofil: Pinterits is említi Grohmannt. In: Grafológiatörténet blog, 2019. augusztus 13.
• Magyar Mária, F.: Tények és remények. Ex libris gyűjtés a szegedi Somogyi-könyvtárban. In: Kisgrafika, 1974/3. sz., 23–27.
• Az Országos Széchényi Könyvtár… In: Kisgrafika Értesítő, 1968. augusztus, 485.
• Palásthy Imre (Palásthy Lajos gyűjtő fia) levélbeli közlései (2024, 2025)
• Palásthy Lajos: Emlékezés nagy gyűjtőkre I., Pinterits Tibor. In: Kisgrafika, 1984/1–2. sz., 76.
• Palásthy Lajos: Pinterits Tibor (1897–1942). In: Kisgrafika különszám, 1994., 25–26.
• Pokorny Ferenc, Dr.: Pinterits Tibor 1897–1942. In: MEGE Kisgrafika, 1942/3–4. sz., 13–14.
• Szászné Mara: Megkérdeztük. Ünnepi beszélgetés a 80 esztendős Palásthy Lajossal. In: Kisgrafika, 2012/1. sz., 5.
• Vasné dr. Tóth Kornélia: Pinterits Tibor (1897–1942). In: Uő.: Múltunk neves ex libris gyűjtői, lexikon, Budapest, Kisgrafika Barátok Köre Grafikagyűjtő és Művelődési Egyesület, 2019, 145–146.

Vasné dr. Tóth Kornélia
(Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

Az Ex libris gyűjtők, gyűjtemények című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész; 56. rész; 57. rész; 58. rész; 59. rész; 60. rész; 61. rész; 62. rész; 63. rész; 64. rész; 65. rész; 66. rész; 67. rész; 68. rész

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész; 56. rész; 57. rész; 58. rész; 59. rész; 60. rész; 61. rész; 62. rész; 63. rész; 64. rész; 65. rész; 66. rész; 67. rész; 68. rész; 69. rész; 70. rész; 71. rész; 72. rész; 73. rész; 74. rész; 75. rész; 76. rész; 77. rész; 78. rész; 79. rész; 80. rész; 81. rész; 82. rész; 83. rész; 84. rész; 85. rész; 86. rész; 87. rész; 88. rész; 89. rész; 90. rész; 91. rész; 92. rész; 93. rész; 94. rész; 97. rész; 98. rész; 99. rész; 100. rész; 101. rész; 102. rész; 103. rész; 104. rész; 105. rész; 106. rész; 107. rész; 108. rész; 109. rész; 110. rész; 111. rész; 112. rész; 113. rész; 114. rész; 115. rész; 116. rész; 117. rész; 118. rész; 119. rész; 120. rész; 121. rész; 122. rész; 123. rész; 124. rész; 125. rész; 126. rész; 127. rész; 128. rész; 129. rész; 130. rész; 131. rész; 132. rész; 133. rész; 134. rész

Egy 1547-ben Kölnben nyomtatott kötet (Ant. 5160) lapjai között egy 19. századi patikai adagolócédulát találtunk. A könyv Erasmus Apophthegmatum… című műve, görög és latin szerzők bölcs mondásainak válogatása.
A könyvjelzőként használt, két hosszanti oldalán vékony csíkban visszahajtott papíron ennyi áll: „Alle 2 Stund. 2 Esslöffel voll. 27. Febr. [1]809”
Vagyis valamilyen gyógyszerből kétóránként két evőkanállal kell bevenni.

Gyógyszertári cédula

A cédula szélesebb részét díszítő kép feliratából azt is megtudhatjuk, hogy az Apotheke zur Heiligen Dreifaltigkeit, azaz a Szentháromság gyógyszertár orvosságáról van szó.
Hogy pontosan hol működött ez a Szentháromság gyógyszertár, egyelőre nem sikerült megállapítani, az azonosítás további kutatást igényel. Az Erasmus-kötetben lévő egyetlen bejegyzés szerint 1707-ben, Nagyszombatban vásárolta a könyvet az egyik tulajdonosa.
Viszonylag kevés patikacímke maradt fenn az elmúlt századokból, hiszen alapvetően efemer, rövid használatra szánt nyomtatványokról van szó.
A Budapesti Történeti Múzeum egyik, a Magyar Nemzeti Digitális Archívumban talált gyógyszertári céduláján szintén az Apotheke zur Heiligen Dreifaltigkeit elnevezés olvasható, és több részletében is sok hasonlóságot mutat az Erasmus-kötetből előkerült darabbal.

„Alle 2 Stunden 2 Esslöffel voll.” – gyógyszeradagolási előírás 1792. január 19-ei és 1809. február 27-ei dátummal

Mindkét cédulát téli hónapban írták, mindkettőn ugyanaz az adagolási javaslat áll, azaz két óránként két evőkanállal kell bevenni a szerből. Még az is elképzelhető, hogy mindkét esetben hasonló orvossághoz írták fel a használati utasítást a patikáriusok, például egy hurutoldóhoz vagy egy köhögéscsillapítóhoz. Ezeket a cédulákat általában zsinórral az orvosságos üveg nyakához erősítették.
Az ilyen patikai cédulák a szignatúrák közé tartoztak. Szignatúrának nevezzük egyrészt a patikában tárolt alapanyagok és készítmények edényein elhelyezett, névvel, hatással és olykor adagolással ellátott feliratokat, másrészt a betegeknek kiadott gyógyszerekhez csatolt adagolócédulákat is.
Ördög Ferenc patikanevekről szóló kutatásai szerint a leggyakrabban a Megváltó nevet használták a gyógyszertárak. Ezt követte a Szentháromság név, amit a mi cédulánk is visel, míg a harmadik legelterjedtebb elnevezés a Magyar Korona volt. Ezek után következtek az Őrangyal és az Isteni Gondviselés elnevezések. Ez a lista a 19. század végéről származik, de a Szentháromság név használatának elterjedése és divatnévvé válása Magyarországon már jóval korábbra, a XVIII. század közepére, a barokk katolikus megújulás időszakára tehető.
A vallásos témájú patikanevek mellett jelentős csoportot alkottak az állatnevekből képzett elnevezések is, például az Arany Oroszlánhoz, a Fekete Sashoz, az Unikornishoz címzett gyógyszertárak, amelyek a városi tájékozódást is segítették, hiszen a patikák cégérein jól felismerhető állatalakok jó eligazodási pontot jelentettek.
A régi patikák hétköznapi világa rajzolódik ki ebből a keskeny papírcsíkból is, amely az Erasmus-kötetben maradt fenn. Bár a cédula tulajdonosáról alig tudunk valamit, annyi valószínűnek tűnik, hogy könyvszerető ember lehetett, aki szívesen olvasgatta Erasmus tolmácsolásában régi szerzők bölcs mondásait. Hogy a felírt kúra hatékonynak bizonyult-e, azt csak remélhetjük.

Felhasznált irodalom:

• Ördög Ferenc: A patikanevek keletkezésmódjai. In: Név és társadalom, 1980, [... szerk. Hajdú Mihály és Rácz Endre], Veszprém, HN Veszprém m. Biz., Veszprém m. Tcs. VB Műv. Oszt.: TIT Veszprém m. Szerv, [1983], 235–239.

Túri Klaudia
(Régi Nyomtatványok Tára)

1956-ban Sinkovits Imre még csak huszonnyolc éves volt, de már befutott, ismert színész: a Nemzeti Színház társulatának megbecsült tagja, tizenöt filmszereppel a háta mögött. Október 23-án a Petőfi-szobornál tízezres tömeg előtt szavalta el a Nemzeti dalt, mely esemény a forradalom egyik jelképe lett. 1956. október 30-án a megalakult Színművészek Ideiglenes Nemzeti Bizottsága és a Magyar Színház- és Filmművészeti Szövetség Forradalmi Bizottsága is tagjai közé választotta. A forradalom leverése után népszerűsége miatt a hatalom nem merte börtönnel büntetni, de a Nemzeti Színházból eltávolították.

Sinkovits Imre mint Narrátor A három testőrben. József Attila Színház, 1962. Jelzet: SZT Album 271/342 – Színháztörténeti és Zeneműtár

1958-tól az akkor néhány éve alapított József Attila Színház társulatába került, ami sok kiváló, de politikai okokból „száműzött” színésznek jelentett menedéket.

Sinkovits Imre szerepképei A három testőr című előadásban. Jelzet: SZT Album 271/346-353 – Színháztörténeti és Zeneműtár

A József Attila Színház előadása nem az eredeti Dumas-regény klasszikus színpadi adaptációja, hanem annak paródiája, improvizációkból létrehozott commedia dell’arte jellegű színpadi játék.
Az előadást, Roger Planchon és Claude Lochy Három testőr-adaptációját a prágai S. K. Neumann Színház rendezője, Jaroslav Dudek állította színpadra, aki az eredeti francia szöveget kalandos úton szerezte meg prágai színháza számára. Roger Planchon 1959-ben Lyonban bemutatott Testőrök című előadásának ugyanis leírt szövegkönyve nem volt. Az előadás a regény alapján egy kétéves próbafolyamat után, a színészek improvizációjából született meg. Jaroslav Dudek Planchon engedélyével magnóra rögzítette a lyoni előadást, majd ez alapján rendezte meg Prágában, és egy évvel később Budapesten is A három testőrt.

Schäffer Judit jelmeztervei Sinkovits Imre karakterszerepeihez. József Attila Színház, 1962. Jelzet: SZT KG 332 – Színháztörténeti és Zeneműtár

Sinkovits Imre volt a mesélő a darabban, aki csaknem minden jelenetbe beállt egy-egy kisebb szerepet is eljátszani. Ez a megoldás a cseh rendező leleménye volt, újítás az eredeti francia változathoz képest. A prágai előadásban Jan Skopeček tizenhat karakterszerepet játszott el, a budapesti bemutatón azonban Sinkovits Imre szerepkörét még kettővel kibővítették.

Sinkovits Imre mint II. fogadós, Szabó, I. fogadós, I. csillártisztító, Kertész és Tengerész. Jelzet: SZT Album 271/338, 339, 345, 337, 343, 340 – Színháztörténeti és Zeneműtár

A három testőr. József Attila Színház, 1962. Szereposztás.
In: Pesti Műsor, 11. évf. 37. sz. (1962. szeptember 14–20.), 11. – Törzsgyűjtemény
Színházi szórólap. Jelzet: SZT Apró. József Attila Színház 1962.09.20. – Színháztörténeti és Zeneműtár

Sinkovits Imrét a következő évadtól, 1963-ban visszahívták a Nemzeti Színházba, melynek azután haláláig tagja maradt. 1989-ben a színház örökös tagjává nyilvánították, a 2000-ben alapított Nemzet Színésze címet pedig az elsők között vehette át.

Kovács-Burda Zita
(Színháztörténeti és Zeneműtár)

Képpé válni I., II.
A Magyar Fotótörténeti Társaság 2025-ös szakmai konferenciája

A Magyar Fotótörténeti Társaság (MAFOT) 2025-ös szakmai konferenciája, amelyet a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központtal együtt szerveztek meg, végül kétnapos tudományos tanácskozás keretében valósult meg, mégpedig az előadással jelentkezők nagy létszáma okán. A nyáron közzétett konferenciafelhívásra jelentős számban nyújtották be regisztrációjukat a hazai fotótörténészek és más aldiszciplínák kutatói. Az első „felvonásra” 2025. november 20-án, a másodikra pedig 2026. január 30-án került sor. A konferencia témája – nevezetes személyiségek, hírességek, „celebek” portréfotózása, fotói – széles teret adott a sokféle megközelítésnek és a különböző korszakoknak, a fotográfia kezdeteitől egészen napjainkig. Miként a szervezők fogalmaztak:

Strelisky-fiók/Halmi Béla: Almásy László, 1925–26. Jelzet: Arckép 731. – Kézirattár. A kép forrása: Fotótér adatbázis

A Magyar Fotótörténeti Társaság eddig is legfőbb céljának tekintette, hogy a védendő kulturális javak sorában a fotográfiák számára is biztosítsa a történeti fontosságuknak megfelelő helyet. Ennek érdekében szorgalmazza a fotóműtárgyak és fotódokumentumok megbecsülését, védelmét, társadalomtörténeti kutatását és nyilvánosságra hozását. Kezdeményező szerepet vállal a hasonló célkitűzésű nemzetközi szervezetekkel, közgyűjteményi intézményekkel és szakmai projektekkel való együttműködésben. A Képpé válni című tudományos tanácskozás is ezt a célkitűzést volt hivatott képviselni.
A két nap előadói gárdája számos szempontból járta körül a fényképek elkészültének társadalmi, technikai és esztétikai körülményeit, felhasználási módjait, dokumentációs értékük valószerűségét, informatív és manipulatív hatásukat a korabeli, illetve a későbbi közönségre. Könyvtárunk kötelékéből hárman vettek részt a konferencián: Sebő Judit (Történeti Fénykép- és Interjútár) a novemberi, Papp Viktor (Történeti Fénykép- és Interjútár) és Dede Franciska (Lipták Dorottya Sajtótörténeti Kutatócsoport) a januári napon.
Sebő Judit Képmások készleten. „Fontos emberek” arcképsorozatai című előadásában egy nemrégiben feldolgozott és a Fotótérben közzétett portrégalériából kiindulva a „testületi” képmássorozatok 1920-as évekbeli változatairól és ezzel összefüggésben a portréfényképezési piac akkori állapotáról beszélt, kihegyezve Halmi (Horovitz) Bélára, az említett sorozat ötletgazdájára és készítőjére, és párhuzamot vonva egy egyidejű, hasonló indíttatású sorozattal, Brunhuber Béla országgyűlési képviselőkről készült szériájával. Az nagyméretű, exkluzív kivitelű portrésorozatok ötlete egyértelműen az 1860-as években megszületett testületi albumokra vezethető vissza, de már modern, az 1920-as évek társadalmának és szorongatott gazdasági helyzetének megfelelően. A Strelisky-fiók Kecskeméti utcai műtermet vezető Halmi kitűzött célja az volt, hogy a korszak valamennyi, bizonyos kritériumok szerint fontos férfiúját megörökítse, mégpedig azért, hogy legyen róluk kép bármilyen esetre, elsősorban a sajtó számára. A sorozatot a Magyar Nemzeti Múzeum Országos Széchényi Könyvtára részére, az igazgatóval, Lukinich Imrével egyeztetve készítette el, és ezek a portrék azóta is a Kézirattár egy elkülönített gyűjteményi egységét alkotják.

Thomas Edison ülő portréja. Jelzet: FTC 164 – Történeti Fénykép- és Interjútár. A kép forrása: Fotótér adatbázis

Papp Viktor Edison in Hungary. Thomas Alva Edison magyarországi látogatásának fényképei címmel tartotta meg előadását. 1911 őszén az amerikai állampolgárok által a korszak leghíresebb amerikaijának megválasztott Thomas Alva Edison európai körutazást tett. 1911. szeptember 11-én családja és az őt vendégül látó mérnök-vállalkozó Fodor István társaságában érkezett meg Budapestre. Az alig 18 órás tartózkodás alatt a korszak legismertebb magyar fotográfusa, Erdélyi Mór készített felvételeket Edisonról, kollégáiról, az őt fogadó fővárosi tömegről. A budapesti és pozsonyi látogatás után Fodor István megrendelésére készült el az a néhány példányban kiadott fényképalbum, amely a portréképeken és utcaképeken kívül reprezentatív szándékkal kínált betekintést a magyar főváros látnivalóiba, a szoborfelvételeken keresztül a magyar történelembe, valamint a városi lakosok foglalkozásaiba.
Az Edisonról készült portréképek külön érdeklődésre tarthatnak számot, hiszen a sajtóban megjelent, a fényképalbumokba beválogatott, illetve a különféle magán- és közgyűjteményekbe utólag bekerült fényképeket összevetve látható, hogy egy-egy pillanatról egyszerre több beállítás is közkézen forgott Edisonról a korszakban. Bizonyos csoportképeket szemlélve arra is felfigyelhetünk, hogy feltehetően maga Edison kérésének eleget téve a képeken utólagosan eszközöltek módosításokat Erdélyi Mór és kollégái, a képek egy része így egyfajta montázsolást követően, új tartalommal került csak a nyilvánosság elé akkor, amikor a korábbi beállítások már napvilágot láttak a napi sajtó hasábjain. Az előadás az Edison magyarországi látogatása alkalmával készült portréképeket helyezte kontextusba, a fényképalbumban közölt képeket ennek megfelelően a sajtóban és a közgyűjteményekben található további képekkel volt szükséges összevetni. 

Podmaniczky Frigyes báró, a Szabadelvű Párt elnöke (Emmerling S. amatőr fényképe). In: Uj Idők, 11. évf. 35. sz. (1905. augusztus 27.), 209. – Törzsgyűjtemény

Dede Franciska Hírességek a kodak előtt. Amatőr fényképek az Uj Idők első két évtizedében című expozéjában a múlt századforduló és századelő népszerű képes hetilapja első húsz évének (1894–1914) amatőr fényképeit tekintette át. A gyorsan népszerűvé váló hetilap az első évfolyamától kezdve közölt amatőr felvételeket, és az évek során egyre több műkedvelő: komoly amatőr és „kodakoló” olvasó fotográfiáját adta közre, amelyek között szép számmal voltak ismert, neves kortársakról készült felvételek. A portrék, csoport- és eseményképek, pillanatképek uralkodókat és családtagjaikat, arisztokratákat, politikusokat, írókat, képző- és előadóművészeket ábrázolnak. E fotográfiáknál sokszor nem is annyira az arcmás volt fontos, hiszen az olvasók professzionális fényképészek műtermi felvételeiről már jól ismerhették a híres emberek vonásait, hanem az, hogy bepillanthattak a hírességek mindennapjaiba, közvetlen környezetébe. Az előadás néhány más korabeli lapból, így a Vasárnapi Ujságból, az Ország-Világból, a Magyar Salonból, A Hétből és a Magyar Lányokból vett példával kiegészítve számos fényképen keresztül adott áttekintést az amatőr képekről, kitérve a fényképezőgép előtt és mögött állókra éppúgy, mint kép és szöveg viszonyára.

A tudományos konferencia előadásai a következő linkeken nézhetők vissza: első nap, amelyben külön videókként tekinthetők meg az egyes előadások; második nap.
Papp Viktor előadása az 51. perctől, Dede Franciskáé 6:11:20-től kezdődik.

Sebő Judit, Papp Viktor
(Történeti Fénykép- és Interjútár)
Dede Franciska
(Lipták Dorottya Sajtótörténeti Kutatócsoport)

A Széchényi-könyvestek programsorozatunk tizenötödik rendezvényén a Magyarságkutató Intézet, a L’Harmattan Kiadó és a Kortárs Női Reflexiók Fóruma kiadásában 2025-ben megjelent, Sponsa mea, Regina nostra című tanulmánykötetet mutattuk be 2026. február 4-én könyvtárunk VI. emeleti Alapítók terében.
Prokopp Mária professor emerita (ELTE) kötetméltatóját követően kerekasztal-beszélgetés következett, melynek résztvevői Bíró Csilla, a Magyarságkutató Intézet Történeti Kutatóközpontjának tudományos főmunkatársa; J. Újváry Zsuzsanna, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem nyugalmazott egyetemi docense, a Kortárs Női Reflexiók Fóruma tudományos igazgatója; Kerékjártó Ágnes, a Magyarságkutató Intézet Történeti Kutatóközpontjának tudományos főmunkatársa és Teiszler Éva, a Magyarságkutató Intézet Történeti Kutatóközpontjának tudományos igazgatója voltak. A beszélgetést Braun László, a Kortárs Női Reflexiók Fórumának tudományos főmunkatársa vezette.
A könyvbemutató résztvevőit Major Gyöngyi, a Kortárs Női Reflexiók Fóruma elnöke köszöntötte. Az alábbiakban ezt a köszöntőt közöljük.

Tisztelt Professzor Asszonyok és Professzor Urak, kedves Vendégeink!

A MKI és a KNRF nevében szeretettel és tisztelettel köszöntöm Önöket a Sponsa mea, Regina nostra kötet ünnepélyes bemutatóján.
Az Árpád-házi királylányok című kutatási projektet 5 évvel ezelőtt indítottuk útjára. 2023-ban a Magyarságkutató Intézet és a Kortárs Női Reflexiók Fóruma együttműködési megállapodást írt alá arról, hogy közös témafelelősként együtt vállaljuk ennek a hiánypótló munkának az abszolválását.
Miért válhat fontossá a 21. században a kora középkorban élő Árpád-házi női utódok életével foglalkozni? Számunkra bizonyosan/elsősorban nem a dicső múltban önigazolást keresés okán. Ezzel szemben a jelenkor létezési feltételeinek gyorsuló változásaiból következő értékbizonytalanságban nagy szükségünk van a múltban olyan párhuzamba állítható minták megtalálására, melyekből a mai kihívások értelmezéséhez és kezeléséhez érvényes ismereteket lehetséges meríteni.
S ha már mintát keresünk, kínálkozik az Árpád-kor, mivel a magyarság léthelyzetének akkori, drámai gyorsaságú megváltozása nagyon is sok párhuzamot tartalmaz a ma szintén drámai gyorsaságú, és a létezés alapjaiig ható változásához. Az adott koron belül pedig figyelmünk nem véletlenül terelődik az Árpád-ház női leszármazói felé, hisz rajtunk kívül a katolikus egyház Szenttéavatási Ügyek Kongregációjának figyelmét is magukra vonták, lévén ez az intézmény a XX. századig meglehetősen ritkán mutatkozott késznek valamely személyt szentté nyilvánítani, viszont azon kevesek között, akik esetében mégis megtörtént, kifejezetten magas arányban van módunkban az Árpád-ház női leszármazóit tisztelni. Ez a tény annál is feltűnőbb, mivel Európában a X. században éppen a magyarság jelentette az egyik legkésőbben kereszténnyé vált népet. Mi történhetett itt az éppen megtért uralkodóházzal, amiért ily gyorsan eminens utódokkal szolgált a már sok évszázados európai kereszténység számára? Valami véletlenről lenne szó? Vagy akkora nyomással nehezedett a hit bizonyításának kényszere az új államot befogadó keresztény hatalom felé?
Egyik felvetés sem tűnik valószínűnek. Ugyanis sem véletlenül, sem külső nyomásra nem jelennek meg rendkívüli intellektushoz kötött magas rendű erények.
Mindez egy kultúrában nem tudhat előzmények nélkül megjelenni, hanem csakis egy hosszú folyamat eredményeként. Az a magas szellemi teljesítőképesség, ötvözve azzal a magas rendű erkölcsiséggel, amit a különböző európai udvarokban uralkodói házastársként ezek a hölgyek felmutattak, nem a semmiből került elő, hanem csakis egy magas kultúrájú és kulturális hagyományú uralkodói udvarból származhatott. Ez pedig elegendően erős ok ezeknek az Árpád-házba született királylányokra – megházasodván pedig királynékra – tudományos kutatómunka fókuszát irányítanunk.
Vannak azonban egyéb motivációink is. Ezekben a női életutakban megjelenő intellektuális erő mindenképpen feltételezni engedi a magyar kultúrában annak a nőtiszteletnek az élő hagyományát, amelynek vallási vetülete a Boldogasszony kultuszban, Babba Máriában jelenik meg – vagy éppen Magyarország Szűz Máriának történő felajánlásában Szent István által – és amely nem igazán egyeztethető a Nyugat-Európában jellemző, hangsúlyozottan patriarchális szokásrenddel és jogrenddel. S bár e téren a későbbiek folyamán Magyarország kétségtelenül folyamatosan hasonult az őt befogadó Európához, mégis van okunk e korban a társadalom olyan strukturáló elveit keresnünk, amelyek a férfi és női létezés harmonizálására törekedve hagyták és akarták a női funkciók szabad érvényesülését.
Kevéssé szembetűnő, és a történetírás is sokkal kevésbé tekinti tárgyának hitvesi helytállásuk ábrázolását, amely rendkívül szerteágazó módon,  a férj esetleges távollétében – hadba vonulás, fogság, esetleg özvegység miatt – az uralkodói feladatok gyakorlásától kezdve a hátország működőképességének fenntartásában játszott kulcsszerepen át, az uralkodói szintről szerveződő, teljes hierarchikus alattvalói struktúra közösségi létbizonyosságába vetett hitének fenntartásáig, tehát a fizikaitól az egészen elvont szellemi szintig mindenre kiterjedt. S ha ez utóbbi, nem annyira népszerű és látványos, de annál markánsabb funkciókat helyezzük fókuszba, kiderül, hogy jelentőségük a történelem fordulópontjain nem kevésbé meghatározó, mint hősként, kitűnő diplomataként, vagy nagyszerű gazdasági irányítóként jegyzett férjeiké. Ez a tény pedig felveti annak igényét, hogy a jelenlegi hőskultuszra alapozott történelemszemléletünket – ami eredendően egy férfi-koncepciójú történetíráshoz vezetett – érdemes kiterjesztenünk egy szélesebb perspektívára.

Sponsa mea, Regina nostra. Külföldre került magyar királyi hercegnők civilizatorikus szerepe a középkori Európában. Szerkesztette: Bíró Csilla, Kerékjártó Ágnes, J. Újváry Zsuzsanna, Budapest, Magyarságkutató Intézet, L’Harmattan Kiadó, Kortárs Női Reflexiók Fóruma, 2025.

A kötettel motiválni szeretnénk annak a végiggondolását, hogy vajon milyen összefüggés található a kortárs létezés kulcsproblémája, az egyensúlyok elvesztése és a történelmi szemlélet között, másrészt annak végiggondolását is, hogy egy komplexebb történelemszemlélet hogyan segítheti a fenntartható egyensúlyok modelljébe való a visszatalálásunkat.
A kötetet további kutatások kiindulópontjának szeretnénk tekinteni olyan további kutatásokat inspirálva, amelyek azt vizsgálják, hogy a nőiséget közvetíteni képes emlékezet hogyan segítheti a nő és a férfi teljességében az élet fennmaradását. Érdemes megvizsgálni, hogy vajon létezik-e indokolt-e, hogy létezzen a férfiközpontú történelemszemlélet és ha igen, akkor az milyen kockázatokat rejt magában. Vajon kimutatható-e valamilyen összefüggés a demográfiai tél vagy az „elműszakiasított ész” transzhumanista veszélye és az elnőietlenedő történelemszemlélet között. Vajon ezek a veszélyek miként csökkenthetők a női szempontok megerősítésével?
Fontos, egyedülálló lehetőség tárul elénk az Árpád-házi királylányok életének és hatásának tanulmányozása terén, akik Európa legjelentősebb uralkodóházaiba házasodtak be, és akár sajátságos női aktivitásuk, akár a későbbiekben szentté avatásukra okot adó tevékenységük miatt váltak korukban méltán híressé, jóllehet egyikük sem fogott kezébe kardot, és nem fizikailag értelmezhető hőstetteik miatt őrizte meg őket az emlékezet. Ideje tehát megkezdeni egy olyan munkát, ami a valós emberi életben feltárja a nőiség szerepét, fizikai és szellemi tényezőként birtokolt funkcióit, és ebből a szempontból értelmezi a történelmet. Bizonyára egészen más eredményre jutunk ezen a logikán haladva, mint a ma általános hős-mítosz szerint.
Olyan történelemszemlélet szükségére szeretnénk ráirányítani a figyelmet, amelynek emlékezési koncepciója tükrözni tudja az élet, a mindenkori létezés teljességét. Együtt a női és férfi életutak teljességében. Hiszen van a társadalomnak egy oszlopa, amely nélkül ez a hősökben gazdag, látványos történelem egyáltalán nem jöhetne létre. Ezt az oszlopot pedig a nők jelentik. A nő jelenlétének hiányában nem mozgósítódik erő, nincs hős, és nincs történelem. Ezért nemhogy elhanyagolható lenne, hanem éppen döntő a nő minőségi jelenléte.
Kiemelt a szerepe annak, hogy a társadalom/kultúra milyen nőideált projektál, mert ennek jellege meghatározó, hiszen általánosságban tartalmazza a nőhöz, mint szubjektumhoz való tényleges viszonyulást.
A női identitásból, a nőiség sajátságos, a férfiéval semmilyen módon össze nem téveszthető, többdimenziós funkcionalitásából következő női szerepkörök harmonikus integrálhatósága korunk egyik legmarkánsabb társadalmi problematikája. Mert igen, olyan jövő – úgymond szingularitás – előtt állunk, ami a mai tudásunkkal megközelíthetően sem látható előre. Éppen ezért egyre nagyobb jelentőségűnek látjuk a hasonló korfordulók, a hasonló korszakok felelős személyiségeinek megértését, helyzetük, életük elfogulatlan tanulmányozását.
A valós női működés a maga teljességében, már csak szellemi hagyatékban, mítoszokban van jelen. Következésképpen lényegesnek tartjuk a történelem egy női koncepciójú interpretációját, különös tekintettel arra a női jelenlétre, amely uralkodói szinten az uralkodó feleségek, közemberek szintjén az otthon maradt hitvesük direkt, vagy indirekt motivációs hatásában érhető tetten. Éppen mi – Szent István és Boldog Gizella társuralkodói mintázatának örökösei találhatjuk meg az egyensúlyba visszavezető utat. Éppen mi juthatunk vissza a társadalmi mozgások harmonikus női kontrolljáig is. Példaértékű lehet történelmünket újragondolni női vonalon. Ahogyan a családban egy helyzet megoldása az anyai és apai nézőpont szintéziséből születik meg, úgy társadalmi szinten is a fenntarthatóság alapfeltétele, hogy visszatérjünk ahhoz a működési elvhez, amely ezt a szintézist központi értékké teszi.
Ezért abban a gazdag örökségben elmerülnünk, amit az Árpád-házi királylányok ránk hagyományoztak, nem csak a nemzeti-, hanem az egyetemes kultúra vonatkozásában is a jelen kor aktualitásai szerinti, lényegi tanulságok levonhatóságát ígéri.
Köszönöm szépen minden szerzőnek, szerkesztőnek és résztvevőnek a munkáját!

Major Gyöngyi, elnök
(Kortárs Női Reflexiók Fóruma)

A karneváli forgatag, „farsang farka” után húshagyókeddel véget ért a bőség időszaka, s hamvazószerdával kezdetét veszi a húsvéti előkészület ideje. A hamvazószerdától húsvét vasárnapig tartó időszak böjti napjainak száma éppen negyvenet tesz ki, mivel a vasárnapokat a katolikus egyház nem tekinti böjti napnak. A VII. század óta szerdai nappal kezdődik a nagyböjt.

Többhetes ostrom után 1476. február 15-én Hunyadi Mátyás serege bevette az oszmán uralom alatt álló Szabács várát, s egészen Szendrőig nyomult előre.

„Nép számtalansága környől állván, Nagy erősséget víz felől csinálván”. A kép forrása: Baltavári Tamás (forgatókönyv) – Katona József (rend.): Szabács 1476. Csataterek 7. Animációs film. Budapest, Media Partners Hungary, 2013. YouTube videómegosztó

Köztudomású, hogy Hunyadi Mátyás királyunkat népmeséink és anekdotáink tucatjai az igazságos jelzővel illetik, aki álruhában az országot járva büntetett és jutalmazott. Ahogy István király, úgy Mátyás is egy erőskezű, szigorú, de igazságos uralkodóként él a köztudatban, akinek uralkodása egyfajta aranykort jelentett viharos és zaklatott történelmünkben. Az általános közvélekedés szerint a kultúra, a jólét és a béke korát hozta el a nagy törökverő kisebbik fia. A kultúra kora találó is, hiszen Mátyás Corvina-könyvtárát akkoriban csak a római pápa gyűjteménye múlta felül, és Buda várának középkori maradványait, valamint Hartmann Schedel népszerű metszetét szemlélve is megállapíthatjuk, hogy nem akármilyen ország kellett legyen az, amelyik ilyen fővárossal és királyi palotával rendelkezett. Az erőskezű királyi hatalom alatt pedig törvényszerű, hogy előbb-utóbb a nép is gyarapodik. A béke korának viszont csak bizonyos szempontból nevezhetjük Mátyás király regnálását. Az igaz, hogy az ország határain belülre ellenség ritkán tette be a lábát, de határainkon kívül már egészen más volt a helyzet. Erről Julier Ferenc a következőképpen ír:

A Szabács várának viadala című hősköltemény a legrégebben fennmaradt históriás énekünk. In: Magyar Nyelvemlékek honlap

„Inter arma silent Musae” (Fegyverek közt hallgatnak a Múzsák) tartja a latin közmondás, utalva arra, hogy a háború nem éppen a legjobb táptalaja a művészet és kultúra virágzásának. Úgy tűnik azonban, mintha – a király és környezete közismert műveltsége ellenére – Mátyás udvarában nem ismerték volna ezt a közmondást. Legalább is erre utal az alábbi, eredetiben fennmaradt késő középkori nyelvemlékünk és egyúttal primer történelmi forrásunk:

Ahogy a nyelvemlékünket leíró katalógusszövegből kiderül, a legrégibb, eredetiben fennmaradt históriás énekünk témája nem más, mint az 1475–76 telén lezajlott Szabács vára ellen irányuló ostrom. 1474-ben Mátyás hadai Sziléziában hadakoztak, mikor Ali szendrői bég hadai nagyobb portyázásuk során betörtek Magyarországra és a Temes vidékét végigpusztítván Nagyváradot is ostrom alá vették. Igaz ugyan, hogy a várat nem tudták bevenni, de visszavonulásuk előtt a várost felgyújtották. Mátyás ez év decemberében – Boroszló város megtartása után – hároméves fegyverszünetet kötött északi ellenfelével, Jagelló IV. Kázmér lengyel királlyal, lehetőséget teremtve ezzel egy délvidéki ellencsapásra a török ellen. 1475 őszén meg is indul mintegy tízezer főnyi, harcedzett seregével a Délvidék felé. A hadjárat céljának Szabács várának elfoglalását tűzte ki Mátyás, aki az ország szíve, legszebb történelmi központunk elleni támadást oly mértékű provokációnak tartotta, hogy semmiképpen nem hagyhatta megtorlatlanul. A célpont kiválasztásában az is közrejátszott, hogy a főként magas harcértékű janicsárokból álló, 1300 főnyi őrséggel megrakott Szabács várát a gyalázatos portyát vezető Ali bég parancsnokolta. Szabács volt a kiindulópontja a váradihoz hasonló rablóportyáknak. Ahogy Hartmann Schedel Világkrónikájából megtudhatjuk, Szabács 1470-ben épült, falai tölgyfagerendákhoz erősített, földdel bélelt vesszőfonatokból álltak. Rohamok ellen a sáncokat egymás mellé lefektetett, kihegyezett cölöpök védték. A falak felső részér védműveket helyeztek, sarkaikon lőrésekkel ellátott tornyok emelkedtek. A belső vár köré a Száva vizét vezették, így az még nehezebben lehetett megközelíteni. A várról Rázsó Gyula hadtörténész a következőket írja:

Szabács megvétele Hartmann Schedel Világkrónikája 1493-iki nürnbergi kiadásának 253. lapján. In: Szilágyi Sándor (szerk.): A magyar nemzet története, Budapest, Athenaeum, 1893. – Magyar Elektronikus Könyvtár. A kép forrása: Digitális Képarchívum

1475 októberében egy tízezer főnyi, magas harcértékű és kiválóan felszerelt haddal megrakott hajóflotta indult Budáról Péterváradra, majd onnan Nándorfehérvárra. Nándorfehérvárról 1476 januárjában hajóztak fel a Száván a hadiflotta katonákkal megrakott gályái. Mátyás hadai szokatlanul nehéz helyzetben kezdek neki az ostromnak. A később meg is érkező felmentő török sereg ellen az ostromló tábort földsánccal és vizesárokkal vették körül. Ezt körülvette még egy külső sánc is, melyet két ún. Castelloval, vagyis mobil váral erősítettek meg. A Száva alsó részét a magyar hadigályák zárták le, melyek kiszolgálásához a tábor déli részén egy megerősített hadikikötőt is építettek. Innen zavartalanul érkezhetett az utánpótlás az ostromlók számára. Az előkészületek végeztével a magyar sereg áthajózott a Száván és rögvest nekilátott az ostromnak. Az ostrom fő színtere az északi oldal volt, ezen az oldalon a vizes árkokat is feltöltötték. Összesen 16 faltörő ágyú és négy kőhajítógép dolgozott, de a puha földfalakban csak kevés kárt tudtak okozni. A szárazföldi hadak mellett a – szokatlanul megáradt – Száván úszó gályákról is lőhették a falakat. Azonban a legnagyobb eredmény így is csak az lett, hogy a várat hermetikusan körül tudták zárni. Ahogy a Szabács viadala című hőskölteményben olvashatjuk:

Rekonstruált madártávlati kép Szabács váráról. A kép forrása: Baltavári Tamás (forgatókönyv) – Katona József (rend.): Szabács 1476. Csataterek 7. Animációs film, Budapest, Media Partners Hungary, 2013. Youtube videómegosztó

A várfalak eredménytelennek mutatkozó töretése után, 1476. február 2-án török felmentő sereg hírét vitték a magyar táborba. Erre Mátyás az ostrom folytatásához legszükségesebb erőket otthagyva, rendezte sorait az Ali és Saki bég vezette, lovasokból és gyalogosokból álló török felmentő sereggel szemben. Azonban a magyarok a nyílt összecsapást nem vállalták, hanem a korábban felhúzott árok- és sáncrendszer mögé húzódva lötték az ellenséget ágyúikkal és hajítógépeikkel, melyek nagy pusztítást végeztek. A szétzilált törökök ennek ellenére sem mertek támadást indítani a mesteri módon megépített védművek mögött felsorakozott magyarokkal szemben. Az óriási ágyúgolyókkal és sziklatömbökkel bombázott felmentő sereg végül szétzilálva és demoralizálva hátrált meg a harcmezőről, így folyhatott tovább az ostrom. A Szabács vidala beszámol arról, hogy Mátyás személyesen szállt csónakba egy Hamza nevű, magyar származású renegát törökkel, aki megmutatta neki a vár gyenge pontjait.

Grafika a Szabács várához utazott Mátyás királyról. In: Vasárnapi Ujság, 15. évf. 3. sz. (1868. január 19.), 29. – Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása: Digitális Képarchívum

A várvédő törökök észrevették a királyi rakományt szállító, felderítő csónakot és nyomban össztűz alá vették azt. Egy pontosan célzott lövés meg is ölte Hamzát, de ez nem tántorította el Mátyást, aki sikeresen befejezte a kémszemléjét. Úgy tűnik, túl erősnek találhatta a vár falait és a benn harcoló védők harcértékét, mert egy igen egyszerű, de a hadtörténelemben sokszor jól bevált cselhez folyamodott. Parancsot adott a visszavonulásra, aminek az ostromlók teátrális módon eleget is tettek. Az ostromlövegek szétszerelése és a sorokban vonulva távozó katonák által közrefogott tömött igásszekerek láttán az eddig hősiesen kitartó várvédők figyelme lankadt, harci készültségük feloldott. Ez lett a vesztük. Ugyanis másnap, február 15-én (16-án?), a hajnali köd takarásában egy erős harcértékű rohamcsapat a vár kevésbé ostromlott, folyó felőli oldalán erélyes támadást indított, az ekkor már nem kellő módon őrzött falakon. A roham elsöprő sikert hozott, a külső várban lévőket lekaszabolták, a belső vár védői pedig megadták magukat. Ezeket a katonákat egyes források szerint Mátyás – aki maga vezette a rohamot – vitézségük miatt saját seregébe toborozta be. A magyarok személyi vesztesége több mint kétszáz halott, ezek nagy részét nyíllövés érte, és mivel nem volt általános az úszni tudás a korban, többen vízbe is fulladtak. A vár bevétele után a király nem romboltatta le a gyűlölt portyák kiindulópontját, hanem rendbe hozva megerősítette azt, erősítve ezzel a déli határ védelmét. Ahogy Baltavári Tamás forgatókönyvíró, rendező kultikussá vált Csataterek című animációs történelmi filmsorozatának erről a csatáról szóló részében elhangzott:

A magukat győztesnek hívő törököket az utolsó nap hajnalán rohamcsapat lepte meg. A kép forrása: Baltavári Tamás (írta) – Katona József (rend.): Szabács 1476. Csataterek 7. Animációs film, Budapest, Media Partners Hungary, 2013. YouTube videómegosztó

Az ostromnak azonban egyéb következményei is lettek. Bár Mátyás kezdettől fogva törekedett arra, hogy Szabács bevételével ne ingerelje fel túlzottan a szultánt, ennek ellenére a bosszúszomjas törökök 1479-ben megtorlásul betörtek Erdélybe, rettenetes pusztítást okozva a Maros völgyében. Ez a rablóportya visszaútján, Kenyérmezőnél ért véget, ahol Mátyás korának egyik legvéresebb csatája zajlott le. Báthory István erdélyi vajda és Kinizsi Pál temesi gróf páncélos lovagjai gyakorlatilag megsemmisítették a jóval nagyobb létszámú, de könnyűfegyverzetű, gyalogos aszabokból és lovas akindzsikből álló török martalócsereget. De ez már egy másik történet...

Szabács várának romjai. In: Marczali Henrik: Magyarország története Budapest, Athenaeum, 1911. – Magyar Elektronikus Könyvtár. A kép forrása: Digitális Képarchívum

Köszönjük Baltavári Tamásnak a képei közlési engedélyét!

Felhasznált dokumentumok:

• Baltavári Tamás (írta) – Katona József (rend.): Kenyérmező 1479. Csataterek 8. Animációs film. Budapest, Media Partners Hungary, 2013.
• Baltavári Tamás (írta) – Katona József (rend.): Szabács 1476. Csataterek 7. Animációs film. Budapest, Media Partners Hungary, 2013.
• Barta Gábor (szerk.): Mátyás király. 1458–1490, Budapest, Akadémiai, 1990.
• Horváth Iván: Szabács viadala. In: Magyar nyelvemlékek honlap
• Kenyérmezei csata. In: Útravaló történelem blog. 2015.10.20.
• Kubinyi András: Mátyás király, Budapest, Vince, 2001.
• Julier Ferenc: Magyar hadvezérek, Budapest, Stádium, 1930.
• Rázsó Gyula: A lovagkor csatái, Budapest, Tankönyvkiadó, 1987.
• Szabács ostroma és bevétele -1476. In: Útravaló történelem blog, 2015.10.05.
• [Ismeretlen szerző]: Szabács viadala. (1476-nál nem korábban). In: Középkori magyar költészet. ELTE Gépeskönyv

Hamvai Kovács Gábor
(Olvasószolgálati és Tájékoztatási Főosztály) 

A 16. század elején követek, kereskedők, papok, katonák és alkalmi informátorok sűrű hálózata szállította a híreket Budáról, Konstantinápolyból és a magyar végvidékről a lagúnák városába. Sokszor gyorsabban és pontosabban, mint ahogyan Magyarországon belül terjedtek.

46. csevejünkben újra Mohács lesz a téma – de ezúttal elmegyünk egészen Velencéig. Azt vizsgáljuk, hogyan jutott el az 1526-os mohácsi csata híre a Velencei Köztársaságba, és miért nem a hivatalos diplomáciai csatornákon; mennyire volt pontos Velence képe a magyarországi eseményekről. Vendégeink Szovák Márton történész, az Országos Széchényi Könyvtár tudományos kutatója, a Debreceni Egyetem „Magyarország a középkori Európában” kutatócsoportjának tagja, valamint Bárány Attila tanszékvezető egyetemi tanár, a kutatócsoport vezetője.

Velük beszélgetünk a velencei–magyar kapcsolatok történetéről, a törökkérdésről, a hírszerzés működéséről és arról, miért vált Velence a kor egyik legfontosabb információs hatalmává. A beszélgetés vezetője és szerkesztője szintén egykori debreceni diák: Tóth Péter digitálistartalom- és kommunikációs referens. A csevej elkészítését Solymosi Ákos hangmérnök segítette. A nemzeti könyvtár stúdiójában felvett műsorban kiemeljük a Velence hangja című ismeretterjesztő Facebook-sorozatot is, amely 2025 márciusában indult a Debreceni Egyetem „Magyarország a középkori Európában” kutatócsoport oldalán.

A Szovák Márton által szerkesztett sorozat Marin Sanudo monumentális naplóját, napkönyvét, a Diariit szólaltatja meg a közösségi média nyelvén: rövid, forrásközeli bejegyzéseken keresztül mutatja meg, hogyan működött a velencei információgyűjtés, miként keringtek a politikai és katonai hírek Európában, és hogyan jelent meg a mohácsi csata a kortárs velencei emberek szemében.

Tartalom

01:09 Sanudo, a velencei gazdag grafomán
03:26 A Debreceni Egyetem „lement” a közösségi médiába
08:20 A Velencei Köztársaság a korabeli hatalmi rendszer főszereplője
13:25 Kereskedői érdek kontra politikai kapcsolattartás
19:53 Aranyértéke van a hírnek, a rejtjeles módszerek
26:35 A napkönyves Sanudo kiválasztása
33:37 A források kivonatolt lemásolása
38:16 Közösségi médiás visszaszámlálás a csatáig
43:35 Féligazságok alkalmazása a hazugság legismertebb formája
50:11 Sanudo szövege magyarul
57:59 Európai léptékben is óriási anyag Szovák Márton adatbázisa