Családja, gyermekkora, neveltetése

Mária Terézia főhercegnő, VI. (III.) Károly császár és király, a Habsburg-ház utolsó férfi tagja, és Braunschweigi Erzsébet leánya 1717. május 13-án reggel látta meg a napvilágot. Már úgyszólván születésétől fogva magasztos, de igen nehéz, egy nő számára szinte vállalhatatlan, roppant felelősségre volt hivatva. Atyja volt az utolsó „habsburgi”, koronái leányára néztek. Károly császár és király élete vége felé közeledve legfőbb céljának tekintette, hogy Mária Teréziát a birodalom társországaiban mindenütt elismerjék törvényes örökösének. Az 1713. április 19-én kiadott pragmatica sanctio, az új örökösödési rendelet is ezt a célt szolgálta, mivel ez lehetőséget teremtett a Habsburg-dinasztiában a női ágon való örökösödésre. Ezt 1723-ban a magyar országgyűlés is elfogadta, ám a magyar törvények szerint Mária Teréziának a magyar koronával való megkoronázása előtt fiúsítási eljáráson kellett átmennie (1723. évi I. és II. törvénycikk), és a korabeli magyarországi latin szóhasználat szerint még így sem volt szabad azt írni és mondani Mária Teréziáról a koronázás után, hogy „coronata”, csak azt, hogy „diademata”. Ez azonban csak egy politikai terminológiai kérdés volt. Mária Teréziát megkoronázása után a magyar rendek teljes jogkörű uralkodónak tekintették.

Martin van Meytens: Mária Terézia, Magyarország királynője. Olajfestmény. Budapest, Szépművészeti Múzeum. Borítókép innen: Bódvai András (szerk.): Mária Terézia emlékkönyv, Budapest, Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt, 2022. – Törzsgyűjtemény

Károly császár és király atyai gondoskodása már önmagában is megmagyarázza azt a buzgalmat, amelyet az udvarban az ifjú királyleány nevelésére, katonás fegyelemre való szoktatására és szellemi kiképzésére fordítottak. Gyermekkorában édesanyja közvetlen felügyelete alatt olvasásba, tanulásba kellett mélyednie. Különösen nagy tehetsége volt a nyelvek elsajátítására, amelynek később, uralkodása alatt igen sok hasznát vette. A német mellett folyékonyan megtanult beszélni franciául, latinul, olaszul és spanyolul. Anyanyelve mellett francia nyelven írni is kiválóan, szép stílusban tudott. Történelemtanára, a jezsuita szerzetes Spannagel, érdekfeszítő előadásaival szintén döntő befolyással bírt az ifjú főhercegnő jellemének, szellemi arcélének kialakulására. Mi sem bizonyíthatja ezt jobban, mint az, hogy a történelemprofesszor később, uralkodói pályafutása során egyik legfontosabb tanácsadója lett, és tanítványa kegyeletből, gyermeki szeretete jeléül a császári sírboltban adott neki végső nyughelyet.

Trónra lépése. Reformok a császári udvartartásban

Negyven éven át, 1740 és 1780 között ő volt Ausztria, Magyarország, Horvátország, Csehország és Morvaország, Erdély, Szlavónia, Mantova, Milánó, Galícia és Lodoméria, Dalmácia, Osztrák-Hollandia (Belgium), Karintia, Karniolia, Gorizia és Gradisca, Szilézia, Tirol, Stájerország és Párma törvényes uralkodója. Atyja életében első és utolsó betegségében való váratlan elhunytát követően huszonhárom éves korában lépett a császári trónra. Bármily szerencsés is volt házassága az igaz szeretet és hűség tekintetében, férjében, Ferenc toszkánai nagyhercegben a politika terén nem talált hathatós támaszra. Később, mikor hitvesének határozottsága, részletesen kifejlett uralkodói programja még inkább érvényre jutott, Ferenc még inkább háttérbe szorult, és az uralkodóház ügyeiben csak mint a családi pénzügyek szerencsés és bölcs intézője szerepelt. Károly császár a Habsburg-házban évszázadok óta érvényben levő spanyol etikett szabályaihoz mindenben ragaszkodott, annál is inkább, mivel korábban Spanyolország uralkodója volt. A császári audienciára érkező vendégek, a követeket is beleértve, csak ismételt térdhajtásokkal, pontosan előírt távolságokban közeledhettek a császárhoz. Fehér asztal mellett térdelve szolgálták őt az udvari főméltóságok: birodalmi hercegi vagy grófi családok tagjai. Csak felesége és gyermekei (bizonyos udvari ünnepélyek alkalmával még ők sem) ülhettek egy asztalnál a német-római császárral. Még más országok uralkodói, királyok sem részesülhettek ebben a kitüntetésben. Politikai, diplomáciai fogadások alkalmával saját asztalánál mindig fedett fővel ült a császár. Az asztal körül állottak, tisztelettel figyelve minden igére a szentséges császári ajakról, az idegen országok követei, szintén fedett fővel, hiszen uruk, az őket delegáló törvényes fejedelem képében érkeztek. Majdnem ugyanilyen szigorú szertartásrend vette körül a császárnét, hiszen férje valahányszor meglátogatta, a főudvarmesternek mindig be kellett őt jelentenie. A császárné hivatalos szertartás során fogadta férjét, körülvéve udvarhölgyeitől, akikhez a császárnak egy szót sem volt szabad szólnia. A császárné tizenkét palotahölgye és az ő személyes udvartartását irányító főudvarmesternő társaságában élte mindennapjait, szigorú napirend szerint, szinte kolostori felügyelet alatt. Mária Terézia ezt a szigorú szertartásrendet számos ponton fellazította, és a császári palotában egy új, korszerűbb udvartartást vezetett be.

Magyarország királynője. Uralkodói politikája, tanácsadói

1741. június 25-én koronázták őt magyar királynővé a pozsonyi Szent Márton-székesegyházban, miután a már említett fiúsítási eljáráson átesett, és aláírta a Batthyány Lajos kancellár által megfogalmazott koronázási hitlevelet. A koronázást követően így éljenezték, így szólították őt a magyar rendek: „Domina nostra et Rex, vivat Maria Theresia, vivat Rex Hungariae!”, azaz: Úrnőnk és Királyunk, éljen Mária Terézia, éljen Magyarország Királya! Ez, a „diademata” szó használatához hasonlóan szintén csak egy politikai gesztus volt, amely az akkori magyarországi törvényes háttér miatt volt szükséges. Mivel hölgyről volt szó, a Duna-parton előkészített koronázási dombhoz nem lóháton vonult, hanem hintón. Itt ősi szokás szerint fellovagolt a dombra, és a koronázási karddal a négy égtáj felé vágva, a rendek előtt esküt tett a magyar haza védelmére. A szertartás végén a pozsonyi ferences templomban aranysarkantyús vitézeket avatott. Noha az osztrák uralkodóház (Domus Austriaca) hagyományai szerint férje, később pedig férje és a trónörökös, József főherceg közreműködésével kellett volna irányítania a birodalmat, ő erős jelleméből fakadóan autokrata uralkodóként, egyszemélyben, néhány tanácsadója segítségével kormányzott, úgymint Kaunitz kancellár (Wenzel Anton Eusebius von Kaunitz-Rietberg), Haugwitz főtanácsadó (Friedrich Wilhelm von Haugwitz), háziorvosa, Gerard van Swieten, történelemtanára, a már említett Spannagel és mások közreműködésével. Hosszú uralkodása alatt a Habsburg Birodalom országaiban korszerűbbé vált a mezőgazdaság, megerősödött a hadsereg, az oszmán háborúk következményeit szenvedő országokban, így a magyar korona országaiban is az életszínvonal igen sokat javult.

Sébastien Pinssio (1721–1755 k.): Mária Terézia portréja. Rézmetszet. Jelzete: App. M. 529 – Apponyi Metszetgyűjtemény

Ratio educationis (1777)

Az oktatásügy újjászervezését szintén elsőrendű feladatának tartotta Mária Terézia. A Magyar Birodalom területén a tanügyet 1777-ben kiadott terjedelmes, Ratio educationis című rendeletével szabályozta. Ez a rendelet, vagy inkább részletesen kidolgozott tanügyi szabályzat egy egységes tanügyi rendszer létrehozására irányult. Egységes irányelveket tűzött ki, számos új tankönyv megírását és a korábbinál egységesebb tanrend bevezetését rendelte el. Az egységesebb tanrend koncepciója nem jelentette a feudális hagyományokból eredő sokféleség, területi és nemzetiségi autonómia megszüntetését.  A rendelet bevezetőjének (Prooemium) III. paragrafusa elismeri az ország területén levő nemzetiségi sokféleséget (nationum varietas), tételesen felsorolja az ország területén élő nemzetiségeket és vallásokat: magyarok, németek, szlávok, horvátok, rutének, albánok, oláhok, illetve római katolikusok, lutheránusok, kálvinisták, görögkatolikusok és keleti ortodoxok. Figyelmet érdemel ugyanitt az ország lakosainak társadalmi állás szerint való csoportosítása is, amely nem a nemesi-rendi méltóság és rangsor szerint való felsorolás elvét követi, hanem gazdasági szempontokat. Elsők a listán a falusi földművelő parasztok (homines rusticani seu agrestes), akiknek a vállán nyugszik ebben az időben az egész nemzetgazdaság. Utánuk jönnek a mezővárosok lakói (oppidani), a vidéki városok lakói (urbium provincialium incolae), a szabad királyi városok polgárai (habitatores Civitatum Liberarum Regiarum), a kézművesek, kereskedők, köztisztviselők, katonai vezetők, végül a nemesség, legvégül a klérus és a szerzetesrendek.
Az iskolák ebben az időben, úgy, mint a hiteleshelyek (káptalani levéltárak, káptalani könyvtárak, anyakönyvek), mind egyházi tulajdonban voltak, így ez az uralkodói rendelet nem vezetett a magyar oktatásügy elvilágiasodásához. A mélyen vallásos, katolikus Mária Teréziának nem is ez volt a célja. Elvilágiasodás a magyar oktatásügyben csak 1806 után indult meg, fokozatosan, mikor I. Ferenc király újonnan kiadta ezt a rendeletet, és az új kiadásban elrendelte az iskolák állami tulajdonba vételét. 1806 után közvetlenül egyetlen iskolai vezetőt, egyetlen tanárt sem váltottak le a tisztségéből, de a tulajdonjog megváltozása és a törvényes háttér módosulása miatt a 19. század végéig a szekularizáció valóban teret hódított a magyarországi iskolák falai között. A tanrend időről időre változott, illetve az új tanárok új eszméket vittek föl a katedrára. A rendelet 1806-os kiadásának a címlapján még ott volt a „Fide et lege” (Hittel és törvénnyel) jelmondat, amely azt a régi tanítást hangsúlyozta, amely szerint a tanügy nem csupán politicum, hanem ecclesiasticum is. (Az 1777-iki Ratio Educationis. Ford., bev. és jegyz. Friml Aladár, Budapest, Kath. Középiskolai Tanáregyesület, 1913, 10–11.) 

Az 1777-es kiadás CCXLIX. paragrafusában (De officiis Catechetarum & Exhortatorum) többek között ezt az útmutatást találjuk az iskolai katekhéták és spirituálisok (lelki vezetők) számára megfogalmazva:

Mária Terézia időskori portréja. Kőnyomat. Az Országos Képtárban levő egykorú rézmetszet után. In: Marczali Henrik: Mária Terézia 1717–1780. Magyar Történelmi Társulat, Budapest, 1891. – Törzsgyűjtemény

Mária Terézia életbölcsessége

Életfilozófiáját leginkább legkisebb fia, a tizenhét éves Miksa főherceg számára szerkesztett terjedelmes instrukcióból ismerhetjük meg. Ebből idézünk az alábbiakban néhány sort, Németh Andor fordításában:

E kis megemlékezés végén hadd idézzünk néhány gondolatot Bródy Sándor Mária Terézia című írásából, amelyet a Magyar Királyság 900 éves jubileuma alkalmából megjelent, Nemzeti dicsőségünk című kötetben tett közzé:

Csobán Endre Attila
(Régi Nyomtatványok Tára)

A könyv- és történelemszeretők itthon és a világon egyaránt ismerik Apponyi Sándor, a tudós bibiofil, a nagylelkű mecénás, a múzeumalapító nevét, aki a nemzeti könyvtárra hagyta mintegy 15.000 dokumentumot tartalmazó teljes bibliotékáját. De a nagyközönség vajon tudja-e, mi mindent köszönhetünk ennek a jelentéktelennek tűnő, kedves öregúrnak? A gróf halálának 100. évfordulója alkalmából elindított Apponyi-emlékév című, kéthetente jelentkező sorozatunk az ő munkásságának bemutatása révén a bibliofília és a régi könyvek különleges világába enged bepillantást.

Apponyi Sándor élete végéhez közeledve kérte fel a fiatalabb bibliofil nemzedékhez tartozó Végh Gyulát, hogy rendezze és tegye közzé különleges ritka kincseit. „Könyvszeretetem hozott közelebb Apponyi Sándorhoz, a kedves tudóshoz… az ő megbízásából szerkesztettem a Hungarica körén kívül eső könyvgyűjtemények katalógusát” – írja naplójában Végh Gyula.
Fitz József, nemzeti könyvtárunk későbbi igazgatója, így mutatja be a könyvet: „Ezt a katalógust már nem Apponyi maga írta meg, itt a magyar bibliofilek királyát a Magyar Bibliophilek Társaságának elnöke, Végh Gyula tolmácsolja. Bevezetésében feltárja azokat a kapcsolatokat, melyek a Rariora et Curiosa-t a Hungaricá-hoz fűzik. A 24 kézirat és öt század 516 nyomtatványának címléírásaihoz pedig bibliográfiai és a példányokat jellemző jegyzeteket csatolt. Apponyi megismeréséhez a Rariora et Curiosa elengedhetetlen, s a boldog örökségnek a Magyar Nemzeti Múzeumnak természetes kötelessége volt, hogy kiadja. De az ő kiadása egyszerű és szerény.
A Magyar Bibliophil Társaság azonban merített papíron, húsz képpel díszített száz számozott lenyomatot készíttetett belőle a hívei számára, s megadta neki az Apponyihoz méltó külsőt és zártköriségével a ritkaság becsét.”
A merített hollandi papír a katalógus kolofónjában is fel van tüntetve.

Végh Gyula: Rariora et curiosa gróf Apponyi Sándor gyűjteményéből, Budapest, Magyar Bibliophil Társaság, 1925. – Törzsgyűjtemény

Csakhogy a „merített papír” megnevezés már ekkor is sokféle minőséget takart. Reiter László grafikus, az Amicus Kiadó alapítója a Magyar könyvkultúrában is megemlíti a Rariora katalógus merített papírját: „…a katalógus 100 számozott példánya holland van Gelder-papíron jelent meg.” A van Gelder papír jellegét szerencsére megismerhetjük magának a Magyar Könyvkultúrának a lapjairól, hiszen az első ötven példánya annak is ilyen holland merített lapokra készült, és könyvtárunk a 31. exemplárszámú példányt őrzi.
A tapintásra is merített papír vízjele sajnos csak töredékesen maradt fenn a lapok sarkaiban. Ám az ábra ezekből a töredékekből is a holland papírkészítők kedvelt vízjelére, az amszterdami címerre emlékeztet, még ha nem is teljesen azonos vele. Magát a vízjelet egyelőre nem sikerült azonosítani sem a nyomtatott katalógusok, sem a digitális adatbázisok alapján, és az „AS” monogram sem segít. Mindezek ellenére teljes mértékben hihetünk a kolofón feliratának, hogy valóban a Van Gelder cég merített, vízjeles papírjáról van szó. Az 1783-ban papírkészítésbe fogó Pieter Smidt van Gelder vállalkozása a következő századokban Hollandia legnagyobb papírgyártó cégbirodalmává nőtte ki magát, és a 20. századra az összes hollandiai papír felét ők állították elő. A gyártás mellett mindvégig megtartották a kézi papírmerítést is, amelyet különleges kiadványokhoz és oklevelekhez alkalmaztak. Magyarországon is különösen kedvelt volt a 19. és 20. század fordulóján a merített Van Gelder-papír, és rendelésre bármilyen vízjelet elkészítettek, vagyis a vízjelkincsük koránt sincs még teljesen feltárva.

Azért foglalkoztunk fentebb részletesebben azzal a kérdéssel, hogy valóban holland Van Gelder papírból készült-e Reiter kötete, mert a Rariora bibliofil kiadásának holland eredete nem igazolható, hiába áll a kötet elején, hogy „merített hollandi papíron” adták ki a számozott példányokat. Valódi merített papír csupán a logóval ellátott karton előzéklevél.

Végh Gyula: Rariora et curiosa gróf Apponyi Sándor gyűjteményéből, Budapest, Magyar Bibliophil Társaság, 1925 – Törzsgyűjtemény

A belívek tapintásra sem tűnnek merítettnek, és az átnézet is gépi előállításra vall. A rejtélyt azonban a kötet lapjain töredékesen felbukkanó vízjel egy csapásra megoldja.

A nagy méretű vízjel egy hegyes pálcára feltekeredő kígyót ábrázol. A pálca tetején szárnyas sisak helyezkedik el, Hermész/Mercurius attribútuma. A pálca bal oldalán díszes betűkkel az „Old”, a jobb oldalán a „Style” felirat olvasható. Ezt a jól dokumentált vízjelet nem holland cégek használták, hanem a magyarországi Diósgyőri Papírgyár Rt., méghozzá merített és gépi papírokon egyaránt.

Pelbárt Jenő: Hét évszázad vízjelei Magyarországon 1310–2010. Budapest, Magyar Papír- és Vízjeltörténeti Társaság, 2021. – Törzsgyűjtemény

Jelen esetben nemcsak a tapintás és az átnézet, hanem az a tény is a gépi előállítást bizonyítja, hogy egyetlen lapon azonos távolságban ismétlődik a vízjel-ábra, vagyis a motívum a vízjelnyomó hengeren helyezkedett el. Bátran kimondhatjuk, a Rariora számozott példányait nem merített holland papírra, hanem diósgyőri síkszitán gyártott jóminőségű géppapírra nyomtatták. A téves információ oka továbbra is kérdés marad, de tény, hogy a Bibliophil Társaság előszeretettel készíttette kiadványait diósgyőri papírból.
Az 1929-ben a Társaság gondozásában megjelent Régi magyar bibliofilek című kiadvány is ugyanezen diósgyőri vízjeles papírból készült, sőt a Társaság 1928-as évkönyvének végén reklám is hirdeti a gyár termékeit.

A Magyar Bibliophil Társaság évkönyve I. 1921–1928, Budapest, Magyar Bibliophil Társaság, 1928 – Törzsgyűjtemény

Források:

• A Magyar Bibliophil Társaság évkönyve I. 1921–1928. Budapest, Magyar Bibliophil Társaság, 1928.
• Fitz József: Rariora et Curiosa. Gróf Apponyi Sándor gyűjteményéből, in: Magyar Bibliophil Szemle, 1925. IV. évf., 4. szám, 61-62. p.
• Pelbárt Jenő: Hét évszázad vízjelei Magyarországon 1310-2010. Budapest, Magyar Papír- és Vízjeltörténeti Társaság, 2021.
• Reiter László: Magyar könyvkultúra, Budapest, Amicus, 1828, 8. p.
• Szebelédi Zsolt: A Műbarátok Körének kisebb és nagyobb vízjele a Van Gelder Zonen cég papírjaiban, in: Magyar Vízjel, 2025. XIII. évf., 66. szám, 31-33. p.
• Végh Gyula naplója, OSZK Kézirattár, Quart. Hung. 3682, 5-6. köt., 52-53. p.
• Végh Gyula: Rariora et curiosa gróf Apponyi Sándor gyűjteményéből, Budapest, Magyar Bibliophil Társaság, 1925. 

Túri Klaudia
Szebelédi Zsolt
(Régi Nyomtatványok Tára)

Könyvtárunk Régi Nyomtatványok Tára nem csupán őrzi, feldolgozza és a kutatás rendelkezésére bocsájtja régi könyvanyagát, hanem lehetőségeihez mérten törekedik arra, hogy a gyűjteményéből még hiányzó kiadványokat beszerezze. Ritka alkalom, amikor egy régi magyarországi, ráadásul magyar nyelvű könyv megszerzésére nyílik mód.
Most egy ilyen lehetőségnek köszönhetően került a könyvtár gyűjteményébe a Szenci Molnár Albert zsoltárköltő, író, fordító református lelkész zsoltárfordításaiból válogató kis kötet 1632-ben Debrecenben megjelent kiadása. A munka első – ma már példányból ismeretlen – kiadása volt a legelső olyan hazai nyomtatvány, amelyben a nagy hatású zsoltárfordítások közül jó néhány olvasható volt. A Régi Magyarországi Nyomtatványok című nemzeti bibliográfia (RMNy 1527) a kiadvány főbb adatait a következőképpen írta le:
[SZENCI MOLNÁR Albert:] Paraphrasis psalmorum Davidis selectiorummetro-rhytmica. In futurum scbolasticae juventutis et pueritiae nostrae exercitium matutinum et vespertinum. Debrecini MDCXXXII Fodorik Menyhért
A⁸ [B⁸] C⁸ D⁸ = [2] + 30 fol. - 16° - Orn.

A kisded kötet címlapja

A nyomtatványnak eddig csupán egyetlen egy példánya volt ismeretes a kutatás előtt, amely azonban csak a 8-8 leveles „A” és „C” jelű füzetet tartalmazta, azaz a 32 leveles kiadványnak nem egészen a felét. Ez az egyetlen töredékes példány is egyedül külföldön, a prágai egyetemi könyvtárban volt megtalálható, ahova Széll Farkas nevezetes gyűjteményéből került.
E hiányos példánynak mindössze mikrofilmmásolata volt tanulmányozható Magyarországon az Országos Széchényi Könyvtárban.
E gyarapodásnak köszönhetően egyrészt immár eredeti példánnyal is rendelkezik a magyar nemzeti könyvtár, ráadásul ez a példány az eddig ismertnél jelentősen bővebb, ugyanis a kötetet lezáró, eddig teljesen ismeretlen „D” jelű füzetet is magában foglalja.

A D jelű füzet kezdőlapja

A kétnyelvű kötet válogatott zsoltárokat tartalmaz latin nyelven és Szenci Molnár Albert magyar verses fordításában. Szenci Molnár Albert (1574–1634) – Kálvin kezdeményezésére, Clément Marot és Theodore de Bèze által franciára fordított, éneklehető formában megverselt – az ún. genfi zsoltárok Ambrosius Lobwasser által készített német fordítását magyarította. Szenci munkája olyan énektípust bocsátott a magyar kálvinisták rendelkezésére, amelynek használatba vétele az addigiaknál szorosabban kapcsolta őket a nyugati gyakorlathoz. Hamarosan ez vált, és maradt évszázadokon át a legáltalánosabban, a gyülekezetek mindennapi életében énekelt zsoltárszöveggé. Mivel Szenci az eredeti dallamokat is megtartotta, mintegy száztíz féle új versformát, a francia reneszánsz költészet alkotásait hozta a hazai literatúrába. E versformák a 17. század második felétől a 19. század elejéig megtermékenyítő hatással voltak a magyar irodalomra. Megkockáztatható, hogy gyülekezeti használata által Szenci Molnár Albert verses zsoltárfordításai számítanak az egyik legtöbbet olvasott magyar irodalmi alkotásnak.
A magyar nyelvű zsoltárok először 1607-ben jelentek meg Hernbornban (RMNy 962(1)), majd Szenci által gondozott teljes Károlyi-féle szentírásfordítás függelékeként Hanauban 1608-ban (RMNy 971) és Oppenheimben 1612-ben (RMNy 1037(2)).
Magyarországon elsőként e válogatás első, ma már példányból ismeretlen kiadásában látott egy részük napvilágot feltehetően 1607–1610 között (RMNy 907). Az összeállítást Újfalvi Imre (1570 e. – 1616), a kora egyik legjelentősebb és legsokoldalúbb magyar protestáns értelmiségije szerkesztette. Ő előbb mint rektor, majd mint református lelkész működött Debrecenben, ahonnan 1607-ben ment Váradra. Ott azonban a püspöki hivatal megszüntetésére irányuló mozgalma miatt a zsinat 1610-ben megfosztotta lelkészi tisztségéből, és száműzte. Mivel a zsoltárok – mint szó esett róla – első alkalommal 1607-ben kerültek ki a sajtó alól, az egyházával ellentétbe kerülő szerkesztő munkáját pedig már 1610 után aligha adták volna ki, így joggal feltételezhető, hogy e mű kinyomtatására a fenti két időpont között került sor, mégpedig minden bizonnyal szintén Debrecenben, ugyanis (Nagy)váradon ekkor nem működött nyomda. Újfalvinak egyébként is jelentős szerepe volt a zsoltárfordítások elkészítésében és terjesztésében. Ugyanis nemcsak a fordítás elvégzésére biztatta Szencit, hanem elsőként tett hathatós lépéseket a magyarítás hazai népszerűsítésére is.
A kiadvány szövegéről tehát csupán e második kiadás alapján alkothatunk képet. A nyomdász, Fodorik Menyhért előszavából kitűnik, hogy „studiose iuventuti”, azaz a tanuló ifjúság számára állította össze, másrészt, hogy az első kiadás ritkasága és az olvasói igények késztették az újabb kiadás elkészítésére. Amint a fenti leírásban látható, a kötet igen kis alakú (16°) és címlapján, illetve a zsoltárok végén egy kis fametszetes díszt is tartalmaz. A könyvben a levelek verzó, azaz hátlapjain Andreas Spethe német komponista népszerű latin verses zsoltárátdolgozásai olvashatók, amelyekre maga Szenci Molnár hívta fel a figyelmet zsoltárainak első kiadásának ajánlásában, és fordításaihoz is felhasználta. Spethe munkája, – amelynek címéből (Davidis prophetae regii psalmorum paraphrasis metrorythmica) kölcsönözte a szerkesztő feltehetően ennek az összeállításnak a címét is – első alkalommal 1596-ban jelentek meg Heidelbergben. Szenci Molnár Albert verses zsoltárfordításai pedig ezekkel szemben, a rektó lapokon helyezkednek el. A fennmaradt töredék alapján Újfalvi a 6., 8., 23., 34. 51. 90., 91., 103, 110., illetve most már az újonnan napvilágra került „D” jelű füzet alapján a 116., 130. és a 136. zsoltárt válogatta be a gyűjteménybe. A végén ehhez járult a tízparancsolat szövege, továbbá imádságok (Miatyánk, egy reggeli és egy esti, valamint egy „Mind estve reggel” mondandó imádság és Simeon éneke).

A szakirodalom eddig csak találgatásokra hagyatkozhatott a kiadvány terjedelmével kapcsolatban, továbbá, hogy az ismert részeken kívül mely zsoltárok és milyen szempontok szerint kerülhettek be a válogatásba. A „B” jelű füzetet alkotó 8 levél tartalma ugyan továbbra sem ismeretes, de immár egyrészt pontosan tudható, milyen terjedelmű volt a kötet, illetve a szöveg háromnegyed részének ismeretében lehetőség nyílik arra, hogy az irodalom-, vallástörténészek újra tudományos vizsgálat alá vessék a válogatást, és a korábbiaknál megalapozottabb megállapításokat tehessenek róla.
A változatlan szövege miatt hosszú időn át, széles körben, mindennapi gyakorlatban, ráadásul zömében iskolai környezetben használt énekeskönyv példányai jórészt megsemmisültek. A tapasztalat szerint az ilyen kis alakú kiadványok amúgy is a legveszendőbb könyvek közé tartoznak. Nem véletlen, hogy első kiadásából ma egyetlen példány sem ismeretes, és e második kiadás is csak két töredékes példányban maradt fent. Ráadásul egyik esetben sem könyvként őrződött meg a nyomtatvány, hanem csupán másodlagosan, papíranyagként felhasználva. A korabeli gyakorlatban a papír drágasága miatt ugyanis gyakori szokás volt, hogy a könyveket borító papír kötéstáblákhoz, a kötés megerősítésére, vagy könyvborítóként a nyomdában visszamaradt, vagy épp az elhasználódott, kidobandó könyvek anyagát használták fel. Gondos restaurátori munkával azonban ezek az összeragasztott lapok szétáztathatók. A hazai történelmi helyzet következtében a régi magyarországi könyvanyag pusztulása nagyon nagy mértékű volt, megközelítőleg 30% százaléka csupán töredékesen, jórészt ilyen módon, makulatúrában maradt ránk (az érdekesség kedvéért megjegyzendő, hogy további 20%-ból egyáltalán nem ismeretes példány, csupán következtetni lehet egykori létezésükre).
Nem tudjuk, hogy a töredék mely kötetben meglapulva maradt fent. Az sem kizárt, hogy a Széll Farkashoz került levelekkel egyazon kötéstáblában vészelte át az évszázadokat. Újabban a szétáztatott lapokat feltehetően a 20. század első negyedében a művészi könyvkötéseiről ismert Dávidházy Kálmán (1864–1939) debreceni könyvkötő aranyozott vörös bőr, ún. noteszkötéssel látta el.

E példány 2008-ban már szerepelt árverésen az Alexandra antikvárium kincseiből aukcióra bocsátott nagyszabású anyag 260 tételeként. Az árverési katalógushoz kapcsolódó ismeretterjesztő, Új magyar Athenas című tanulmánykötetben rövid leírás is olvasható róla e blog szerzőjétől, illetve a teljes másolat is megtalálható. A könyv felbukkanása kapcsán az Országos Széchényi Könyvtár – feladatának megfelelően – ekkor ritkasága és egyháztörténeti jelentősége miatt javasolta, hogy a kötetet nyilvánítsák védett kulturális emlékké, a Kulturális Javak Bizottsága 2009. február 5-i rendes ülésén pedig ezt indokoltnak is tartotta.
Az árverés után továbbra is magánygyűjteményben lévő példányt most Borda Lajos antikvárius, könyvkiadó gyűjteményéből sikerült megvásárolni. Ő a kötet mellett könyvtárunknak ajándékozta Borsa Gedeon könyvtörténész, bibliográfus, a könyvtár bibliothecarius emeritusának portréját is (lásd erről korábbi blogbejegyzésünket).
Az újonnan közgyűjteménybe került könyv a feldolgozást követően az RMK I. 609a jelzeten lesz elérhető a kutatás számára az Országos Széchényi Könyvtár Régi Nyomtatványok Tárában.

Felhasznált irodalom:

• Imre Mihály: Újfalvi Imre debreceni kiadványa: Spethe-Szenci zsoltárai, németországi párhuzamok. In: Az isteni és emberi szó párbeszéde Tanulmányok a 16-18. századi protestantizmus irodalmáról. Nemzet, egyház, művelődés 7., Sárospatak, Hernád Tiszáninneni Református Kiadó, 2012, 281–302.
• Régi Magyarországi Nyomtatványok 2, 1601–1635, szerk. Borsa Gedeon, Hervay Ferenc, Budapest, Akadémiai, 1983.
• Új magyar Athenas. Válogatás az Alexandra antikvárium kincseiből, [Budapest], Alexandra Antikvárium, 2008, 134–137, 420.
• Klaniczay Tibor: Újfalvi Imre és az 1602. évi énekeskönyv. In: Irodalomtörténeti Közlemények, 62. évf. 2–3. sz. (1958), 163.
• Vásárhelyi Judit: Szenci Molnár Albert és a Vizsolyi Biblia új kiadásai, előzmények és fogadtatás, Historia litteraria 21., Budapest, Universitas, 2006.

Perger Péter
(Régi Nyomtatványok Tára, RMNy)

Kis Domokos Dániel a 2025. október 2-án és 3-án megrendezett Bercsényi Miklós és kora. XXVII. Sárospataki Művelődéstörténeti konferencia résztvevője. Fotó: Mészáros Kálmán

Bercsényi Miklós hamvainak feltárása és az 1903-ban megrendezett országos zarándoklat címmel tartottam előadást Sárospatakon, az október 2-án és 3-án az MNMKK Magyar Nemzeti Múzeum Rákóczi Múzeuma és a Tokaj-Hegyalja Egyetem által megrendezett Bercsényi Miklós és kora. XXVII. Sárospataki Művelődéstörténeti konferencián. A résztvevőket Tamás Edit, az MNMKK MNM Rákóczi Múzeuma igazgatója és N. Kis Tímea, a Tokaj-Hegyalja Egyetem Kulturális Örökség Tudományok Tanszék tanszékvezetője köszöntötte, aki Szent István és Szent László királyunk tisztelete a 16-17. századi Rómában címmel előadást is tartott. 

Sárospatak. Rákóczi vár, 1930.07.15. Képeslap – Térkép- Plakát és Kisnyomtatványtár. A kép forrása: Hungaricana

Az előadás elsődlegesen Bercsényi Miklós földi maradványainak 1903 őszén az 1903-ban végbemenő zarándoklat szervezője, Szádeczky Lajos kolozsvári egyetemi tanár által történt feltárásáról, a rodostói görög templomban Sibrik Miklós és Esterházy Antal sírja és márványtáblája mellett elhelyezkedő sírjának felnyitását, csontjainak kiemelését, majd ideiglenes visszazárását, végül pedig a hamvak 1904-ben, Thallóczy Lajos közreműködésével való végleges feltárását mutatta be.
A fejedelem és bujdosótársai hamvainak hazahozatala körüli vitákra is kitért az előadás.
Az ásatásokban segédkező és Rákóczi és bujdosótársai emlékhelyeinek megörökítésében részt vevő magyar származású, rodostói fogorvos, dr. Szeim eredeti fényképeit is sikerült meghatározni, a Vasárnapi Ujságban Szádeczky Lajos tudósítását illusztráló képek eredeti fényképeit megtalálva.
A három Rodostón (Tekirdağ-ban) elhunyt bujdosó sírját rejtő rodostói – Panagia Pneumatokratoria – görög templom leghitelesebb ábrázolása a Thallóczy Lajos által hivatalosan kiküldött Edvi Illés Aladár eredeti fényképe, ahogy annak szerzőségét az előadó beazonosította, és az ennek alapján készült grafikája. A két kép szinte tökéletes megegyezését most a konferencia népes és illusztris közönsége is láthatta.

A rodostói görög templom, Bercsényi sírjának feltárása, 1903. Dr. Szeim felvétele. Szádeczky Lajos: Rákóczi Rodostón. In: Vasárnapi Újság, 50. évf. Karácsonyi melléklet (1903), 31–35. kép, 44.

Szádeczky Rákóczi és bujdosótársai földi maradványainak hazahozatala kapcsán pedig már 1904-ben hangsúlyozza:

Bercsényi személyét kiemelve 1906-ban méltatlankodva jegyzi meg:

Az említett két törvénycikk: 1906. évi XX. törvénycikk, „II. Rákóczi Ferencz és bujdosó társai hamvainak hazahozataláról” és az 1715. évi XLIX. törvénycikk, „bűnbocsánat a szatmári megegyezésben kitűzött határidőn belől hazatértek részére, s másoknak, kik arra a határidőre vissza nem tértek, száműzetése”.

Kis Domokos Dániel
(Színháztörténeti és Zeneműtár)

Irodalom:

• Szádeczky Lajos: Rákóczi és a bujdosók hamvai. In: Erdélyi Múzeum, 21. évf. 5. szám (1904), 283–288.
• Szádeczky Lajos: Az utolsó erdélyi fejedelmek diadalútja. Az Erdélyi Irodalmi Társaság Rákóczi-ünnepén felolvasta Szádeczky Lajos. Különnyomat az „Ujság „1906. évi 326, 327, 328, 329. számaiból, Kolozsvár, Gombos Ferencz Könyvnyomdája, 1906.
• Zágoni Mikes Kelemen törökországi levelei. A bevezető tanulmányokat írták Négyessy László, Thaly Kálmán, Beöthy Zsolt, Erődi Béla. A leveleket az eredeti kézirat alapján kiadja Miklós Ferenc. A képeket, eredeti felvételei alapján festette s a díszítéseket rajzolta Edvi Illés Aladár, Budapest Franklin-Társulat, 1906, 

A magyar királylány, Árpád-házi Szent Erzsébet (Sárospatak, 1207– Marburg, 1231) II. András király és Merániai Gertrúd leánya – Szent István király mellett – az egyetlen hazánk szentjei közül, akit a világegyház is ünnepel (november 17.!); s egyben ő a katolikus világ egyik leginkább tisztelt női szentje is.  

Szent Erzsébet szarkofágja. In: Balázs György – Szelényi Károly: Magyarok. Egy európai nemzet születése, Budapest, Novotrade Rt, 1990, 49. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Erzsébet a szegények és a betegek, az árvák és az özvegyek patrónája. Legendájának legismertebb eleme az ún. rózsacsoda. Az elbeszélés szerint egy alkalommal kenyereket vitt a szegényeknek, amikor sógorával, Henrikkel (más változat szerint még gyermekkorában, itthon édesapjával) találkozott. A sógor kérdésére, hogy mit visz kosarában, Erzsébet tartva attól, hogy rossz szemmel néznék jótékonykodását, azt válaszolta, hogy rózsákat. Mikor ezt meg kellett mutatnia, a kenyerek helyett valóban illatos rózsák voltak kosarában.

Borsa Gedeon (1923–2022)

Szokatlan darabbal gazdagodott nemrégiben könyvtárunk gyűjteménye.
Borda Lajos antikvárius ajándékaként megkaptuk Borsa Gedeon könyvtörténész, bibliográfus, a könyvtár bibliothecarius emeritusának portréját. A festmény ünnepélyes átadására 2025. október 10-én, az immár második alkalommal megrendezett Borsa Gedeon műhelykonferencia keretében került sor, Borsa Gedeon születésének 102. évfordulója előtt egy nappal.

Borda Lajos átadja a portrét az Országos Széchényi Könyvtár számára (átvette Perger Péter)

Borsa Gedeon (1923–2022), Magyar Örökség és Széchényi-díjjal kitüntetett tudós 1954-től kezdve lényegében 2013-ig volt a nemzeti könyvtár munkatársa. Pályája kezdetén jelentős szerepe volt az államosított könyvanyag megmentésében. Kidolgozta és évtizedeken át szervezte az 1800 előtti hungarikaanyag feltárását és regisztrálását. Nevéhez fűződik a nemzetközileg is egyedülálló a Régi Magyarországi Nyomtatványok című retrospektív nemzeti bibliográfiai sorozat kidolgozása és elindítása.
Tudományos pályafutása során mindvégig nagyon tudatosan a könyv- és nyomdászattörténeti, valamint a nemzeti bibliográfiával kapcsolatos tudományos és módszertani kérdésekre összpontosított. Ezen belül azonban igen széles körű volt munkássága, az ősnyomtatványoktól kezdve a hazai és európai nyomdászattörténeten, a hazai régi nyomtatványokon, itáliai, francia és a bécsi antikvakatalógusokon keresztül a gyakorlati régi könyves ismereteket összefoglaló művekig. Számos addig ismeretlen vagy lappangó régi magyarországi nyomtatvány felfedezése és ismertetése fűződik nevéhez. A Régi Magyarországi Nyomtatványok kötetei mellett, kiemelkedő jelentőségűek többek között az első hazai nyomtatvánnyal, Hess András Chronica Hungarorumával, és a nyomda tevékenységével kapcsolatos kutatásai. Több mint harminc kötet szerzője, szerkesztője, tizennégy könyv közreműködője, társszerzője volt. Kétszáznál is több szakcikk és nyolcvan könyvismertetés fűződik nevéhez (Könyvtörténeti írások; Újabb könyvtörténeti írások).
Kézirathagyatékának válogatott darabjai Könyvtár Kézirattárába, szakkönyvtára az OSZK-hoz tartozó zirci műemlékkönyvtárba került.
Portréjának elhelyezése az Országos Széchényi Könyvtárban – úgy gondolom – méltó megemlékezés munkássága és a nemzeti könyvtár múltja előtt egyaránt.

Borda Lajos antikvárius bibliofil kiadványok mellett könyvtörténeti szakmunkák és bibliográfiák ösztönzője és kiadója. Ez utóbbi tevékenységére álljon itt néhány példa:

• Régi magyarországi vallásos nyomtatványok 1–6, Zebegény, Borda Antikvárium, 2014–2023.
• Ecsedy Judit: Titkos nyomdahelyű régi magyar könyvek, 1539–1800, Budapest, Borda Antikvárium, 1996. 
• Dörnyei Sándor: Régi magyar orvosdoktori értekezések, Nagyszombat, Buda, Pest, 1772–1849, Budapest, Borda Antikvárium, 1998–
• Knapp Éva: Officium Rákóczianum, az I. Rákóczi Ferencről elnevezett imádságoskönyv története és nyomtatott kiadásai, Budapest, Borda Antikvárium, 2000.
• Peregrinálók, negyvenhárom magyarországi és erdélyi orvostanhallgató életrajza, 1683–1783, szerk. és a szövegeket vál. Dörnyei Sándor; , a magyarázatokat és az előszót írta Magyar László András, Zebegény, Borda Antikvárium, 2006.

Borda Lajost sok évtizedes szakmai és emberi barátság fűzte Borsa Gedeonhoz. Az előbbit számos Borsa Gedeon tollából származó, igényesen kivitelezett Borda-kiadvány bizonyítja. Csak ízelítőül:

• Michael de Hungaria élete és művének nyomtatott kiadásai, Budapest, Borda Antikvárium, 1997; Michael de Hungaria: a mediaeval author in Britain. His person and a bibliography of the printed editions of his work between 1480–1621, Budapest, Borda Antikvárium, 1998. 
• A régi nyomtatványok anyaga, Budapest, Borda Antikvárium, 1992.
• A régi nyomtatványok mérete, Budapest, Borda Antikvárium, 1994. 

Emberi kapcsolatuk szép emléke a Borsa 70. születésnapjára kiadott köszöntőkötet, a Gesta typographorum (1993).
Nem utolsó sorban pedig ez a festmény, amelyet Borsa Gedeon 80. születésnapja alkalmából készíttetett el 2003-ban (a kép mérete:570 x 470 mm).
Alkotója Jeckel Ferenc (1950–2012)  főként portréiról ismert festőművész.

Készül a portré Jeckel Ferenc műtermében

Munkáira nagy hatással volt Szőnyi István, Vaszary János, Márffy Ödön és Orbán Dezső. Budapesten élt és alkotott, de második otthonának tartotta Zebegényt. A Pannonhalmi apátságban, a SOTE díszteremében, a Kecskeméti Református Kollégiumban a Szíj Rezső és Kovács Rózsa gyűjteményében, a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár után immár az Országos Széchényi Könyvtárban is megtalálható egy alkotása.
Az elmúlt évtizedekben – épp Borsa Gedeon ötleteként – Szabó Károly (1824–1890) könyvtáros, könyvtörténész az első, immár a modern tudományosság kritikai igényével készült magyar nemzeti bibliográfia (Régi Magyar Könyvtár I–III.) megalkotója félalakos képének reprodukciója „figyelte” szakmai utódai bibliográfiai tevékenységét az Országos Széchényi Könyvtár „RMNy szobájában”. Ma már mellette függ a talán még szellemi mesterét is túlszárnyaló tanítvány, Borsa Gedeon portréja is. Aki rápillant, különleges személyisége mellett felidézheti mindazt, amit tőle tanult személyesen vagy épp munkái, tanulmányai által. Többek között szakmai és tudományos gondolkodását, kérlelhetetlen szakmai precizitását: „csak minőségi munkát érdemes végezni”, volt egyik jelszava. Ugyanakkor mindig figyelmeztetett arra, hogy a szakmai igényesség és a reális megvalósíthatóság bölcs összeegyeztetése elengedhetetlen az eredményhez, az egyik hiánya selejthez, míg a túlzott akríbia alig használható torzókhoz vezet. A ma és jövő kutatója számára is tanulsággal szolgál, hogy mennyire alapvetőnek tartotta a vizsgálat tárgyának világos körülhatárolását, pontos definiálását, a munka során a következetes, logikus, mindemellett gyakorlatias gondolkodást, a legmodernebb, akár külföldi eredmények naprakész figyelését, és a legújabb módszerekre való nyitottságot. Sok egyéb mellett például szolgálhat céltudatos, az elbizonytalanító nehézségeken is felülemelkedő kitartása.
Azt hiszem, nem túlzás, ha hálával és örömmel gondolunk arra, hogy a kép egykor elkészülhetett, és Borda Lajos ajándékaként mostantól egykori munkaasztala felett segítheti az általa létrehozott munkacsoport mai generációjának munkáját.
A festménnyel együtt került a könyvtár gyűjteményébe egy különlegesen ritka, legteljesebben e példányból ismeretes régi magyarországi nyomtatvány. A Paraphrasis psalmorum Davidis című, 1632-ben Debrecenben megjelent kiadvány hazánkban első alkalommal közölt válogatást Szenci Molnár Albert (1574–1634) zsoltárköltő, író, fordító, református lelkész nagy hatású zsoltárfordításaiból. A könyvet hamarosan egy másik bejegyzésben fogjuk részletesen bemutatni. 

Perger Péter
(Régi Nyomtatványok Tára, RMNy)

Az Új régi könyveink sorozat további részei: Első rész. 1., 2., 3.; Második rész

Ebben az adásban Tóth Péter, a tartalompakoló és kérdező Nagy Zoltánnal, a nemzeti ünnepen Magyar Arany Érdemkereszttel kitüntetett könyvtárossal beszélget, akinek édesapja még József Attilával koptatta a gimnáziumi padot.

„Nyilas Misi városából” indult mindent is gyűjtő pazar élete, jó szemű fotósból lett a nemzeti könyvtár egyik legelhivatottabb munkatársa, aki több mint negyven évig dolgozott az OSZK-ban.

Zoltán a határon túli sajtó megmentéséért és megőrzéséért tett munkálataira a legbüszkébb, volt, hogy Trabanttal csempészett haza folyóiratokat, és még számos történetet mesél a jó humorú, jóképű sokszoros nagyapa, akit Solymosi Ákos hangmérnök segítségével szólaltattunk meg.

Tartalomjegyzék:

02:55 „József Attilával együtt rúgták ki édesapámat a gimnáziumból”
06:50 Történész és szobrász szülők
10:30 Esztergomi fotósiskola, vívás vagy tanulás?
15:42 Debreceni évek sok fotózással és a megjelenő felhőkkel
17:40 Végre megérkezünk a könyvtárba
21:17 Negyvenfős hálóban kezdődtek a legendás kollégiumi évek
28:50 Az OSZK mikrofilmezős állásajánlata
34:26 Nőtlen szaktanácsadó 2400 forintos fizetéssel
38:22 A legócskább papírokra nyomott újságok
41:20 Mikrofilmes részleg a nemzeti könyvtárban
48:20 Erdélyi csempészprogram Trabanttal
52:20 Alacsony fizetést kompenzálandó közösségi programok
55:02 Elutasított főigazgatóhelyettesi pozíció
59:47 Könyvtáros szabadidős szekció
1:03:40 Könyvtárosság mellett gyerekekről és unokákról szól a nyugdíjasélet

A Külgazdasági és Külügyminisztérium minden évben meghirdeti azt a rangos kutatási programot, amelynek célja a magyar nyelv és kultúra külföldi emlékeinek – vagyis a hungarikáknak – a felkutatása és feltárása. A pályázat méltán viseli gróf Klebelsberg Kuno, egykori vallás- és közoktatásügyi miniszter nevét, aki egész életében a nemzeti kultúra és a tudomány szolgálatát tekintette küldetésének.
A program idei évében Tuček Viktor, könyvtárunk Kutatási és Különgyűjteményi Főosztályának tudományos kutatója sikeresen részt vett a pályázatban. Most az ő kutatóútjának eredményeibe és élményeibe nyerhetünk betekintést.

Jindřichův Hradec megyei levéltárának ad otthont a képen is látható város erődítménye, amely számos kutatásomhoz is használt középkori anyagot tartalmaz. Fotó: A szerző

Hungarikakutatás a mai Csehországban a mohácsi csata hősei után

A magyar kulturális emlékezet számára 1526 kétségkívül kiemelkedő helyet foglal el nemzeti történelmünk meghatározó éveinek listáján. Nem véletlen, hogy fennmaradt a legtöbbek számára ismert mondás: „több is veszett Mohácsnál”. A szólás kiválóan összefoglalja a téma jellegét, hogy maga a mohácsi csata egy késő-középkori ütközetnél mára már sokkal nagyobb jelentéstartalommal bír. Függetlenül az események tragikus kimenetelétől, mind tudományos, mind ismeretterjesztő körökben máig hatalmas érdeklődés övezi a magyar középkor végét jelentő ütközetet. Kutatásaim során a mára már végtelen perspektívát magába tömörítő vízválasztónak azonban csak egy apró részével foglalkozom. Elsősorban a kevésbé ismert, azonban annál fontosabb cseh perspektívát igyekszem vizsgálni. A Külgazdasági és Külügyminisztérium által hirdetett Klebelsberg Kunó Ösztöndíj, valamint az ELTE-HTK Mohács 500. projekt keretén belül volt lehetőségem bejárni a mai Csehországot, hogy adatokat gyűjtsek a mohácsi csata cseh résztvevőiről. Ezzel szeretném közelebb hozni a történettudomány számára kevésbé ismert cseh perspektívát.

A kutatás fontossága

A mohácsi csata óta eltelt 500 évben rengeteg történész, régész és filológus próbálta feltárni és rekonstruálni az eseményeket, valamint közelebbről megérteni, hogy mekkora és milyen hatást gyakorolhatott ez a mai magyarságra. Végtelen számú jobbnál jobb tudományos kutatás zajlott, melyeknek köszönhetően mára már pontosabb képet tudunk alkotni az eseményekről. Azonban kevésbé van hangsúlyozva, hogy II. Lajos a magyar korona mellett birtokolta a cseh koronát is és ezzel egy másik kiemelten fontos közép-európai királyságot tudhatott maga mögött. Ebből kiindulva nem meglepő, hogy a csehek számára az ország és királyuk biztonsága legalább annyira fontos lehetett, mint a magyaroknak. Ezt a magatartást kiváltképp bizonyítja az, hogy a legnagyobb külföldön található cseh tömegsír történetesen a mohácsi tömegsírok egyike. Továbbá az írott forrásaink is ezt bizonyítják, mint például egy ismeretlen cseh úr levele, aki leírja, hogy több nemes a felszerelését is hátrahagyva sietett a király megsegítésére. Ez a párezer cseh vitéz azonban többségében név nélkül jutott a feledés homályába. Szerencsére vannak forrásaink, amelyek megörökítették, gyakran külön kiemelve cseh származásukat, hogy névszerint kikről is van szó. A nagyobb probléma, hogy pár kivétellel, mint a neves Štěpán Šlik gróf, gyakran csak egy ismeretlen név tárul elénk, akinek emlékezete ugyancsak feledésbe merül. Ezért nagyon fontos, hogy a források szűkössége ellenére minél többet megtudjunk ezekről a személyekről, ezzel is megfelelő emlékezetet állítani a hősöknek.
Továbbá az életutak feltársa mellett fontos hiánypótlás, hogy a történettudomány eddig nagyon keveset foglakozott a csehek mozgósításának folyamatával is. Erre is nagyon fontos új anyagokat sikerült feltárnom, amivel sikerül enyhíteni a cseh és a magyar történelemszemélet között kialakult távolságot. Erősítve a közép-európai világ szoros összefüggésének perspektíváját.

Kutatóúti itinerárium

Kutatóutamat szeptember 22-én kezdtem meg, első állomásként Brnó – régi magyar nevén Berén – városában. A városban található Morvaországi Regionális Levéltár számos olyan okleveles forrást őriz, amelyek a mohácsi csata morva résztvevőinek előéletéhez nyújtanak betekintést, például Jan Prusinovský z Víckova vagy a Prakšický ze Zástřízl család tagjainak esetében. Továbbá a megvizsgált anyagok közül, különösen értékes forrás az úgynevezett „Moravské zemské desky” nevű gyűjtemény, amely a földbirtokjogok részletes nyilvántartását tartalmazza. Emellett a morva nemesség egyik legfontosabb forrása a „Zrcadlo slavného Markrabství moravského” című krónika, amely bemutatja az előkelő családok történetét és jelentős életeseményeiket. Ezen forrásokból sikerült fontos adatokhoz jutni több ismertlennek tűnő mohácsi hősről.

Ladislava z Boskovic morvaországi nemes hagyatéki kéziratának pergamenből készült borítása. MZA v Brně: Stavovské rukopisy, neplatné ukládací číslo: ZDB XVII, 1496–1506

Kutatóutam következő állomása Třeboň városa volt, ahol a „Historica Třeboň” elnevezésű gyűjteményt vizsgáltam meg. Ez a gyűjtemény a Schwarzenberg család levéltárából maradt fenn, és a 13. századtól kezdve őriz értékes dokumentumokat. A mohácsi csata szempontjából különösen fontosak azok a levelek és híradások, amelyek az 1526-os események idejéből származnak. Ezek között található II. Lajos király egyik levele is, amelyben a cseh rendeket szólítja fel, hogy nyújtsanak segítséget a török térhódítással szemben. A hagyaték jelentős adalékkal szolgál a csehek mozgósítását érintően, továbbá azon személyekről, akik kulcsfontosságú szerepet töltöttek be az események sorában.
Ezt követően Prágában folytattam kutatásomat, elsősorban a Cseh Nemzeti Levéltárban, ahol a „Zemské desky” elnevezésű gyűjteményt vizsgáltam meg. Ez a forrás a cseh birtokviszonyokat és nemesi struktúrát tükrözi, és számos adatot szolgáltatott a mohácsi csata cseh résztvevőinek előéletéről. Emellett a Cseh Nemzeti Könyvtárban is végeztem kutatást, ahol a 16. századi cseh államszervezet működését igyekeztem megismerni. Az összeggyűjtött adatok és a kormányzat attribútumainak összevetése hivatott korrigálni a csehek részvételéről és az egész Jagelló-korról alkotott képet.
Célom az volt, hogy feltérképezzem a csatában részt vett nemesek és főméltóságok kormányzati és hivatali szerepét, valamint magatartásukat a politikai struktúrán belül. Ezt a magatartást kiválóan tükrözi a mohácsi helyzetkép, amely a király iránti elszántságról tanúskodik a legkritikusabb pillanatban. Mindezek alapján láthatjuk, hogy meglepő módon eltér a korábbi történetírásban kialakult Jagelló államszervezet attribútumaitól.

A kutatás eredményei

A fentebb említettek alapján, a kutatásom első része genealógiai alapú proszopográfiai kutatás. Pontosabban az eddig ismert nevek egyenkénti megvizsgálása és az abból kirajzolódó kép felvázolása volt. Az ELTE HTK Mohács 500. projekt keretén belül korábban összeállításra került egy névsor, leginkább a veszteséglisták alapján, amelyek jelenleg a legpontosabb névsorunk a mohácsi csata résztvevőiről. Ennek alapján indultam el feltárni az adott személyeket, akik életéről és karriertörténetéről jellemzően fennmaradtak szórványos adatok. Elsődleges célom volt ezeket felkutatni.
A kutatás fontosabb, vagy látványosabb része a feltárt források összeegyeztetése. Mivel kifejezetten a csehek mozgósításáról és a folyamat sikereinek mértékéről is keveset tudunk, ezért elengedhetetlen volt a résztvevők, a részt venni kívánók és a távolmaradók arányainak összevetése. Megvizsgáltam miként épült fel a Cseh Korona országaink főméltósági hierarchiája és azalapján próbáltam lekövetni, hogy II. Lajos miként tudta mozgósítási törekvéseit érvényesíteni. Több főméltóságról tudjuk, hogy elesett a csatában, vagy megmenekült. Az ország egészét tekintve ez azonban nem egy kiemelkedően magas szám, ugyanakkor kimutatható, hogy további befolyásos személyek más módon teljesítettek szolgálatot. Erre példa a cseh kancellár – Adam z Hradce – akinek a király személyesen üzent a mozgósításról. Mint a levél, úgy a kancellár helytállásának eredeti dokumentumai fennmaradtak a „Historica Třeboň” nevű gyűjteményben.

A mohácsi csata idejében legfőbb kancellári címet betöltő Adam z Hradce felszólító levele a cseh rendekhez, hogy segítsék meg a veszélyhelyzetbe került királyt. SOA. Třeboň, Historica Třeboň. sign. 3893.

Egyedül az nem derül ki, hogy pontosan mi volt a kancellár feladata, azonban a készséges szolgálatát, valamint azt összevetve, hogy a királyné védelmére indult, következtethetünk, hogy ez lehetett a megbízatásának tárgya. Ezen a ponton merült fel a kérdés, hogy igazából a mohácsi csata történetéhez legalább annyira fontos adalék a csatán kívüli események és magatartás vizsgálata, mint a csatáról szóló beszámolók. A személyes részvétel és a további feladatokat ellátó főméltóságok aránya alapján egy kifejezetten jól összehangol és szisztematikus mozgósítási rendszer tárul elénk. Abból kiindulva, hogy sokaknak eleve az lehetett a feladatuk, hogy távol maradjak és más feladatokat lássanak el, mint például Szapolyai János erdélyi vajda esetében, kijelenthető, hogy sokkal eredményesebb volt az ország megszervezése a kritikus pillanatokban, mint azt korábban gondoltuk. A felvázolt kutatás fontos adalékul szolgál a korábban kevésbé pozitívnak ítélt, de mára már lezajlani látszó Jagelló királyok rehabilitációjához.

Tuček Viktor
(Kutatási és Különgyűjteményi Főosztály)

Könyvtárunk Régi Nyomtatványok Tára a 16. századi kiadványok online katalogizálásán dolgozik. Ennek során a korábban bibliográfiai – tehát a nyomtatványra általában vonatkozó, nem példányszintű – adatokkal létrehozott katalógus (Az Országos Széchényi Könyvtár 16. századi nyomtatványainak katalógusa: Nem magyar nyelvű, külföldi kiadványok) tételeit kiegészítik a nemzeti könyvtárban őrzött egyes példányok egyedi jellemzőivel: teljesség, korábbi tulajdonosok, a könyvtárba kerülés módja (proveniencia), esetleg a különlegesebb kötések. Ennek a feltáró munkának a folyamán került elő egy pergamenre nyomtatott Biblia töredéke, amely jobban megvizsgálva a könyvnyomtatás hajnalára, magának Johannes Gutenbergnek a műhelyébe vezet minket. 
A cserélhető karakterekkel való nyomtatást megelőzően már Európában is alkalmazták a táblanyomás technológiáját, amellyel főleg képi anyagot sokszorosítottak. Élénk kereslet mutatkozott például a játékkártyák iránt, erre a célra a módszer tökéletesen alkalmas volt.

Játékkártya-töredékek az OSZK gyűjteményéből, az Ant. 4768 jelzetű nyomtatvány egykori kötéséből kiáztatva

Kísérleteztek azzal is, hogy szövegeket sokszorosítsanak a nyomódúcokkal, de a vésés nehézsége miatt a fatáblákra felvitt betűk egyenetlen, igénytelen képet adtak. A míves kéziratoktól így elmaradt minőségben a kész termék, csak azok számára jelentettek alternatívát a táblanyomással készült kiadványok, akik nem engedhették meg maguknak a drága munkával készült kódexeket. Az egyik legnépszerűbb táblanyomással készült könyv (Blockbuch) a rövid bibliai idézetekkel gazdagított, képes, vallásos kiadvány, a Biblia pauperum, a szegények Bibliája. 

Biblia pauperum egy oldala. A kép forrása: Esztergomi Főszékesegyházi Könyvtár

A cserélhető karakterekkel való nyomtatás feltalálásáról, kifejlesztéséről mélyreható kutatások folytak és folynak. Ezzel a módszerrel Európában először a 15. század közepén nyomtattak, különböző szóbeszédek és legendák ellenére az ősnyomdászként, a betűöntés és szedés feltalálójaként Johannes Gutenberget tartjuk számon. A kutatást nehezíti, hogy az első nyomdatermékekből gyakran csak töredékek ismertek. Az első olyan könyv, amelyből teljes példány maradt fenn, a híres 42 soros Biblia (a továbbiakban B42), amely olyan minőségben készült el, hogy a kortársakat megtévesztette, nem kéziratról van-e szó. Első nekifutásra ilyen minőséget ért volna el Gutenberg? 
Természetesen nem erről van szó, de az első szárnypróbálgatásai során Gutenberg hétköznapi és kisebb terjedelmű kiadványokat nyomtatott, például a középkor kedvelt, Szent Jeromos tanáráról, Aelius Donatusról elnevezett, Donatus című latin nyelvtanát, egy német nyelvű verses kiadványt, búcsúcédulákat és kalendáriumokat. Ezek a művek terjedelmüknél és használatunknál fogva gyorsan elhasználódtak, elavultak, így mára csak egy-egy töredékük maradt fenn. A töredékeken a B42 betűihez képest rusztikusabb, kiforratlan betűképű betűtípust figyelhetünk meg, és kevesebb karaktert. A kis- és nagybetűk, rövidítések, ligatúrák, írásjelek stb. miatt a 23 betűs latin ábécével szedett B42-höz Gutenberg 290 karaktert készített elő, a Donatus nyomtatásához még csak 196-ot használt.

A kisebb kiadványok tapasztalatait felhasználva a nyomdász már bátran nekifuthatott a Biblia kinyomtatásának, sőt azt is megkockáztathatta, hogy abból néhány példányt a papírnál is költségesebb pergamenre nyomtasson ki. A B42 legkésőbb 1456-ra el is készült. Bár a bibliák tartósabb kiadványok az egy-egy évre szóló kalendáriumoknál, a három év után érvényét vesztő búcsúcédulánál és a nebulók által gyorsan elnyűtt nyelvkönyveknél, a kisebb méretű bibliák megjelenése és a természetes elhasználódás a B42-esek használatból kikopásához vezetett. A pergamenre nyomtatott példányok anyaga azonban továbbra is értéket jelentett, az ellenálló, kikészített állatbőrt ezután könyvkötéshez, vagy iratkötegek borításához használhatták. A nemzeti könyvtár is egy könyvkötésként megmaradt töredéket őriz a B42-ből.

Az OSZK B42 töredékét egykor könyvkötésként használták, a sarkok bevágásai és a hajtásnyomok egyértelműen erre utalnak. Jelzet: Inc. 198 – Régi Nyomtatványok Tára

A betűtípusokhoz szükséges fém, a tinta, a papír- és a pergamen beszerzése, illetve a nyomdai alkalmazottak fizetése komoly anyagi befektetést kívánt, amihez Gutenbergnek hitelezőre volt szüksége, akit Johann Fust személyében talált meg. Fust önző módon a saját javára akarta fordítani az üzletet, így az egyik nyomdászsegéddel, Peter Schöfferrel Gutenberget kisemmizték, szellemi vívmányától, a kész B42 példányoktól és nyomdai eszközeitől is megfosztották. Ezután sikeres kiadói vállalkozásba fogtak, kiadták például Szent Jeromos leveleit, amelyből ugyancsak egy pergamenpéldány töredéke maradt az Apponyi-gyűjteményben.

Töredék szent Jeromos leveleinek 1470-es kiadásából az Apponyi-gyűjtemény egyik kötetén Jelzet: App. H. 1869/1. péld. – Régi Nyomtatványok Tára. Fotó: Tóth Zsuzsanna 

Gutenberg a csőd után sem hagyott fel a nyomdászattal, a Donatus nyomtatása során használt betűkészletét megtarthatta, így azzal újra munkához láthatott, illetve később el is adta Albrecht Pfisternek. A 15. század második felében, tehát a B42 megjelenése után, a Donatus betűtípusával készült kiadványok – Pfister termékei – gyengébb minőségűek egyetlen nyomtatvány kivételével. Ez ugyancsak egy Biblia, oldalanként 36 sorral (a továbbiakban B36). Tehát még terjedelmesebb (1768 közel A3 méretű – ívrét, folio – oldal) és így még drágább, mint a B42. Ez azonban ennek a kiadványnak az esetében nem volt számottevő szempont, ugyanis nem a piacra készült, hanem a bambergi püspök, Georg von Schaumberg megrendelésére. Az egyháztartományát megreformálni kívánó, technikai újdonságokra is nyitott püspök egységes, megbízható szövegű, jó minőségű Bibliákkal akarta ellátni a plébániáit, ezért rendelte meg a B36-ot. Mivel a B42-höz hasonlóan ebben sem tüntették fel a megjelenési adatokat, nehéz meghatározni, hogy pontosan ki volt a nyomdász. A legvalószínűbb, hogy egy munkaközösség készítette, amelynek tagja volt Albrecht Pfister (ekkor még von Schaumberg püspök titkára) és Heinrich Keffer, (Gutenberg egyik tanítványa), sőt az sem kizárt, hogy maga Gutenberg is részt vett a nyomtatásban. Nem tisztázott a nyomtatás helye sem, sokáig úgy vélték, hogy mivel Gutenbergé a betűtípus, Mainzban készült. Ellenben a megrendelő püspök székhelye és a fennmaradt példányok eredeti használati helye, amely néhány esetben a mai őrzési hely is egyben, arra mutatnak, hogy Bambergben készült a B36.

Az ismert B36 példányok mai őrzési helyei Google-térkép

A francia nemzeti könyvtárban őrzött egyik példány a nyomtatás idejének meghatározásában segít, az iniciálékat és mondatkezdő vörös kiemeléseket végző rubrikátor ebbe bejegyezte munkájának befejezését 1461-ben. Így a nyomdai munkálatok lezárását ennél az időpontnál valamivel korábbra kell tennünk.
Az OSZK antikváinak katalogizálása során előkerülő bibliatöredék betűtípusának vizsgálata, majd az online elérhető digitális másolatokkal történő behasonlítása után bebizonyosodott, hogy az a B36-ból származik, a hordozó könyvön ma fejjel lefelé helyezkedik el.

A B36 töredéke könyvkötésként. Jelzet: Ant. 6044 (tör.) – Régi Nyomtatványok Tára. Fotó: Tóth Zsuzsanna

Az „anya”-dokumentumot, a B36 ezen pergamen példányát egyszerű rubrikálással látták el, a felső margón pedig feltüntették az adott oldalon olvasható szentírási könyv címét is. A hosszabb neveket, címeket a két szembeforduló lapra elosztva írták fel. A töredék külső oldalán Dániel próféta könyvének 7. fejezetéből láthatók a 9–13. és 18–23. versek, fölöttük az -el felirat. A kötést átvilágítva a Dani- is kibetűzhető a túloldalról, amelyet azonban a kötés visszahajtott széle és a kiragasztott előzéklap is takar.

A B36 töredékének részlete vörös tintás rubrikálással és (Dani)el fejléccel. Fotó: Tóth Zsuzsanna 

A töredék egy humanista levélírótankönyv (Hannard van Gameren: Authoritates Ciceronis, Plinii et aliorum scriptorum in conscribendis epistolis observandae) kötéseként maradt fenn, amely 1566-ban jelent meg Ingolstadtban. A könyv címlapján olvasható néhány bejegyzés: Sum Joannis Gableri anno 74 – Johann Gableré vagyok az 1574. évben, constat 20 (?) patz – 20 Batzenbe kerül, Timor Dei initium sapientiae – az istenfélelem a bölcsesség kezdete. Gabler 1570 óta Ingolstadtban tanult, ott könnyen szert tehetett a helyi egyetem egy évvel korábban elhunyt ógörög professzorának, van Gamerennek a tankönyvére. Nem tudni, hogy a könyv első tulajdonosa volt-e, és hogy ő köttette-e be a könyvet a B36 töredékbe.

A hordozó dokumentum címlapja. Jelzet: Ant. 6044 – Régi Nyomtatványok Tár. Fotó: Tóth Zsuzsanna

Gabler 1604-ben elhunyt, ezután egy évvel már új tulajdonos birtokában volt a könyv, aki az előtábláján feltüntette eddig megfejtetlen, I G D monogramját és a kötés vagy legalábbis a beszerzés 1605-ös évszámát.

Azonosítatlan tulajdonos monogramja az előtáblába nyomva

Az íráskép alapján az első tulajdonosok egyike számos latin szentenciát jegyzett fel az első kötéstábla belső oldalára Rotterdami Erasmus népszerű gyűjtéséből. Nem „magas oktánszámú” életbölcsességekről van szó, hanem a klasszikus latin szövegekből összegyűjtött szófordulatok, közhelyek példatáráról. Ezek a nyelvtanulást is segítették, a humanisták pedig akár be is építhették saját szövegeikbe az olyan fordulatokat, mint una hirundo non facit ver – egy fecske nem csinál nyarat, non omnia possumus omnes – mindnyájan mindent meg nem tehetünk.

Szentenciagyűjtemény Erasmus Adagia című művéből. Fotó: Tóth Zsuzsanna 

Innentől a 18–19. század fordulójáig nyoma vész a példánynak, amikor – az OSZK nagy méretű, kézzel írt „őskatalógusa” (ún. nagylapos katalógus) szerint – Jankovich Miklós gyűjteményébe, majd ennek megvásárlásával a nemzeti könyvtár tulajdonába került. Jankovich rendszerint az előzéklevelekre írta tulajdonosi bejegyzéseit, ez azonban a kérdéses példányból kiszakadt és elveszett, így csupán a könyvet vizsgálva semmi nem utal a nemzeti könyvtár „második alapítójára”.
A B36 bibliofil különlegességét – a Gutenberg-féle betűtípuson és a tekintélyparancsoló korán kívül – ritkasága jelenti, míg a B42-ből százat meghaladó példányt és töredéket tart számon a német ősnyomtatvány-bibliográfia és közös katalógus (Gesamtkatalog der Wiegendrucke), a B36-ból csupán 74-et. Az utóbbi tételben még nem szerepel Magyarország első B36 töredéke, amelyet 1994-ben Sopronban azonosított Grüll Tibor és Rozsondai Marianne, sem a most felfedezett töredék.

A B36 töredéke eredeti helyzetében. Fotó: Tóth Zsuzsanna

A B36 töredék felhívja a figyelmet arra, hogy mennyi és milyen kincs rejtőzhet még azoknak a hazai könyvtáraknak a polcain is, amelyeket már katalogizáltként tartanak számon. A nem magyar vonatkozású nyomtatványtöredékek is nemzeti kulturális örökségünket gazdagítják, az egyazon nyomtatványból kivált töredékek például a hordozó dokumentumok közös provenienciáját jelezhetik, magyarországi possessorokra is utalhatnak, vagy a hordozó dokumentum eredetének nyomozására sarkallják a katalogizálót. Így kerülhetett vissza legalább „virtuálisan” Jankovich Miklós gyűjteményébe van Gameren levélírási tankönyve, amellyel – valószínűleg tudtán kívül – igazi bibliofil ritkaságot is átadott a nemzeti könyvtárnak. 

Szovák Márton
(Régi Nyomtatványok Tára)

Felhasznált irodalom:

• Gesamtkatalog der Wiegendrucke, no. 4201, 4202.
• Veröffentlichungen der Gesellschaft für Typenkunde des XV Jahrhunderts, Leipzig, 1925.
• Tevan Andor: A könyv évezredes útja, Budapest, Gondolat, 1984.
• Farkas Gábor Farkas, M. Horváth Mária, Körmendy Kinga, Szebelédi, Zsolt, Andrássy Ignác Biblia Pauperuma. In: Művészettörténeti Értesítő, 66(2017), 321–328.
• Rozsondai Marianne: A 36 soros Biblia és egy Sopronban előkerült töredéke. In: Magyar Könyvszemle, 110(1994), 295–302.
• Szovák Márton: A 36 soros Biblia töredéke az Országos Széchényi Könyvtárban. In: Magyar Könyvszemle, 141(2025) (megjelenés előtt).

1950. november 2-án, 75 éve hunyt el George Bernard Shaw ír drámaíró (szül.: 1856). Hat év híján egy évszázadon átívelő földi pályafutását gondosan szétosztotta a 19. és a 20. század között; a négy évnyi eltéréssel némi preferenciát mutatva a múlt század felé. 94 évesen halálát – mondhatjuk, hogy irigylésre méltóan – egy háztáji kertészkedés során szerzett baleset szövődményei okozták. A matuzsálemi életkor és a fizikai-szellemi frissesség nem a véletlen műve volt: Bernard Shaw (hogy ne a születési nevén, hanem a saját maga által választott művésznevén nevezzük) húszas évei végétől az utolsó lehetéig szigorúan vegetáriánus és absztinens volt, és számos más különcségnek is beillő, de általa egészségesnek tartott szokása volt, mint például a gyapjúból viselt öltözékek rendszeres viselése, az éjjel-nappal nyitott ablaknál való tartózkodás vagy a szörfözés.
Protestáns és igen boldogtalan családba született, ahol az (előre)menekülés egyetlen lehetséges útvonalát a művészet, a vigasztalásét pedig a képzelet jelentette. Gyermekkori olvasmányélményeit később összekötötte kiváló íráskészségével:

A műveiben található számos bibliai utalás is bizonyítja, hogy a Biblia szavai, bár nem hitbeli, hanem művészi inspirációként, de mélyen beléivódtak. Példának álljon itt első drámájának címmagyarázata, a szerző saját kézírásával:

George Bernard Shaw levele Kellner Margithoz, 1932. június 1. – Kézirattár, Levelestár

Az autográf levélkében idézett igerész a Károlyi-bibliából:

A kérdéses színdarab címe angolul Widowers’ houses, tükörfordításban ez annyit tesz: „Özvegyemberek házai”. Kellner Margit, a levélíró, akinek levele végére a nagy író pár magyarázó sort rótt, annyit árul el itt magáról, hogy a brémai Angol Klub tagja, s tagtársainak értetlenségét tolmácsolja az általuk szívesen olvasott mű címével kapcsolatban.
Bernard Shaw egyszerű megvilágítása a címválasztásról magyar fordításban így hangzik: „Az özvegyasszonyoknak ma nincsenek házaik: Sartorius úr, az özvegyember házaiban laknak.” [szerző ford.]
Más szavakkal, a keretek újak, de a kiszolgáltatottak kizsákmányolása a régi.
Magyar fordításban a mű címe elszakad a bibliai előzménytől: a jól hangzó „Sartorius úr házai” vagy a közönségcsalogató „Szerelmesek házai”, „A szerelem ára” és „A szerelem komédiája” címekkel jelent meg különböző fordítóktól – találóan, hiszen a darabban a két ifjú szerelmes boldogságának árát fedezi a nyomortanyák jövedelme.
A Widowers’ houses volt Shaw első bemutatott darabja, de messze nem a legelső írói kísérlete. Ezt megelőzte öt regénye, melyek annyira nem sikerültek jól, hogy megjelentetésükre csak Shaw drámaírói karrierjének felívelésekor kerülhetett sor, mintegy irodalomtörténeti érdekességként – legalábbis kereskedelmileg jelentős példányszámban.

Később saját „tanoncéveinek” tanulságait így osztotta meg egyik ifjabb pályatársával:

A fenti idézet magáért beszél, mindössze a konkrétumokkal kell kiegészítenünk, hogy megértsük Shaw ifjúkori szárnypróbálgatásait: az állást az ingatlankezelő ügynökségnél még szülőhelyén, Dublinban töltötte be; húszas évei elején költözött Londonba, ahol szülői segítséggel és zene-, színház- és irodalomkritikai cikkek írásával tartotta el magát. Gondosan figyelmen kívül hagyta családja próbálkozásait, akik a gyümölcstelennek látszó írogatás helyett egy közönséges, jól fizető állás keresésére bíztatták.
A női nemmel kapcsolatban kevésbé volt következetes: 42 éves korában, négy évvel a fenti jótanácsok megírása után feleségül vett egy „zöldszemű ír örökösnőt”, Charlotte Payne-Townshendet, akivel annak 1943-as haláláig együtt maradt. A politikai gyűlések látogatása során pedig megismerte Sydney Webb-et és tevékeny tagja lett a mérsékelten baloldali Fábiánus Társaságnak, amely a szocializmus elveit fokozatos reformokkal, forradalom nélkül kívánta megvalósítani.

Shaw, George Bernard: The Fabian Society: Its early history, London, Fabian Society, 1909. – Törzsgyűjtemény

Shaw a kapitalista rendszer igazságtalanságaira és Anglia korszerűtlen társadalmi berendezkedésére való figyelemfelhívás egyik lehetséges eszközeként tekintett a színházra is. A társadalom fejlődését előmozdító meglátásait az ún. barátságtalan (az angol eredetiben „unpleasant”, vagyis „kellemetlen”) színdarabjaiban öntötte drámai formába, ezek közé tartozik a már említett A szerelmesek házai (Widowers’ houses) című darab mellett a Warrenné mestersége (Mrs. Warren’s profession) és A nőcsábász vagy más fordításban A széptevő (The philanderer). Bár azt várnánk, az ilyen jellegű művek hamar időszerűtlenné válnak, mégis ezek közül az első kettőt a Színházi Adattár és a színházi honlapok adatai alapján az utóbbi öt évben is játszották Magyarországon.

Shaw, George Bernard: Plays: pleasant and unpleasant, London, Constable, 1907–1912. Vol. 1. – Törzsgyűjtemény

Az ún. barátságos, vagyis könnyedebb színművek között kapott helyet a Hős és a csokoládékatona (mely Hősök címmel az első Magyarországon előadott Shaw-színdarab volt 1904-ben), a Candida, A sors embere (The man of destiny) és a Sosem lehet tudni (You never can tell). Ezek közül a magyar színpadon az utóbbi 15 évben a Sosem lehet tudni volt a legnépszerűbb. Úgy tűnik viszont, hogy az ún. „színdarabok puritánok számára”, vagyis a Caesar és Kleopátra (Caesar and Cleopatra), Brassbound kapitány megtérése (Captain Brassbound’s conversion) és Az ördög cimborája (The devil’s disciple) című színművei hazánkban nem kerültek színpadra az utóbbi 15 évben.
A két későbbi remekmű, a Pygmalion (1913) és a Szent Johanna (Saint Joan; 1923) ellenben a 2010-es évek óta többször is szerepelt a hazai színházak repertoárjában. A Szent Johanna című darabja azért emelkedik ki művei sorából, mert ennek elismertsége hozta meg Shaw-nak végül 1925-ben a Nobel-díjat (melyet nem vett át), a Pygmalion 1938-as filmes adaptációja pedig – Anthony Asquith és Leslie Howard rendezésében – a legjobb forgatókönyvért járó Oscar-díjat (amin Shaw nagyon meglepődött és amit nem érzett helyénvalónak). A Pygmalion-sztori musicaladaptációja pedig még sokkal nagyobb „karriert” futott be, mint maga a mű: a My fair lady (1956, Frederick Loewe) című musical, és a musicalből készült film (1964) népszerűségét nem szükséges ecsetelni.
Filmtörténeti érdekességként azért megjegyezzük, mert kevéssé ismert tény, hogy a Pygmalion első hangosfilmváltozatát 1935-ben mutatták be Erich Engel rendezésében, és bár Shaw nem volt megelégedve vele (ennek a változatnak ugyanis nem ő írta a forgatókönyvét), Németországban mégis kasszasiker lett és Magyarországra is eljutott – a hazai közönség számára kiváló grafikusunk, Vándor Endre készített hozzá filmplakátot.

Vándor Endre [grafikus]: Pygmalion. Bernard Shaw világsikert aratott vígjátéka. Rendezte: Erich Engel. Főszereplők: Jenny Jugo, Gustaf Gründgens, [S.l.], [1935] – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Természetesen Shaw hosszú élete és termékeny írói működése bajosan foglalható össze pár bekezdésben – a fenti összeállítást ezért csak kedvcsinálóul szántuk a további olvasgatáshoz és kutakodáshoz.

Felhasznált irodalom:

• St. John Ervine: Bernard Shaw. His life, work and friends, London, Constable, 1956.
• Hevesi Sándor: Shaw-breviárium az író, az ember és a művek. Adatok, jellemzések, Budapest, Rózsavölgyi, [1924].
• George Bernard Shaw: Vélemények, gondolatok, Budapest, Bibliotheca, 1958.

Szádeczky-Kardoss Zsófia
(Állománygyarapítási és - nyilvántartási Osztály)