Örökség lett a Svájcból ajándékba kapott Arany János-levél

2019. november 04. 13:14 - nemzetikonyvtar

A közelmúltban Arany János sógorának leszármazottjától, a Svájcban élő Fráter Györgytől egy rendkívül becses adomány, egy Arany János-levél érkezett a nemzeti könyvtárba. A levél a restaurálást követően bekerült a Kézirattár gyűjteményébe. Ebből az alkalomból kérdezzük a tár munkatársát, Rózsafalvi Zsuzsannát.

arany_level.jpg

A Svájcból hazatért Arany János-levél. Fotó: Karasz Lajos – Kézirattár

Arany János családja több közgyűjteménynek adományozott kéziratokat, de a legismertebbeket, például a Toldi-trilógiát és a Buda halála autográfjait a nemzeti könyvtárnak adta át. Milyen jellegű és hozzávetőleg mennyi, Aranytól származó egyéb kézirat, kötet található az Országos Széchényi Könyvtárban?

A legfontosabb kézirataink a már említettek, de őrizzük a költő számos más művének, levelének és hivatali munkához kötődő dokumentumainak egy-egy példányát. Közel húsz költemény található gyűjteményünkben, közöttük olyan fontosak, mint a Családi kör, a Hídavatás, a Vörös Rébék vagy A dalnok búja. Valamennyi mű gyűjteménybe kerülésének nagyon izgalmas története van. Többnyire a költő kortársainak gyűjteményével vásároltuk őket, de akadt olyan is, amely egy folyóirat lapjai között lappangott, és így akadtunk rá. A másik érdekes kéziratcsoport a hivatali iratoké. Arany a hatvanas évektől a Kisfaludy Társaság, majd a Magyar Tudományos Akadémia titoknoka, titkára volt, s hivatali idejében mindkét társulat ügyeit intézte. Így maradt fenn számos általa ellenjegyzett számla, könyvrendelés, a tagokkal való kapcsolattartás dokumentumai. Kézirattárunk valamivel több, mint 100 Arany által írt levelet őriz – köztük több Petőfi Sándorhoz címzettet is –, és a hozzá írott válaszokból is több tucat található gyűjteményünkben. Ezek zöme szórványként érkezett be hozzánk: vagy darabonként vásároltuk vagy hagyatékokkal érkeztek és dedikált köteteink is vannak.

arany_level_2.jpg

A Svájcból hazatért Arany János-levél a Restauráló és Kötészeti Osztályon. Fotó: Karasz Lajos

Ez év tavaszán Fráter György egy Arany által írt levelet adományozott a könyvtárnak. Hogyan azonosították a levelet, hogy azt valóban Arany János írta?

2017-ben az Arany János emlékév alkalmából a könyvtárunk rendezett egy Arany-kiállítást a nálunk őrzött autográfokból, illetve ugyanebben az évben a költő szülővárosában található hagyatékot mértem fel restaurátor kolléganőnkkel, Tóth Zsuzsával. E munkákról értesülve keresett meg egy szakvéleményt kérő levéllel Fráter György, akinek családja szintén Nagyszalontáról származik. Azt kérte, nézzem meg a kéziratot. Maga a kézirat is árulkodó volt: a betűk írásmódja egyértelműen Arany Jánosra vallott, a fekete tinta, a papír minden kétséget kizáróvá tettek, hogy eredeti darabról van szó, és hogy az a szalontai-nagykörösi levélváltás egy fontos, hiányzó darabja. Egy kis szakirodalmi kutatást követően az is kiderült, hogy az Arany kritikai kiadás tud is a levél létezéséről mint magántulajdonban lévőről.

Az életmű felől nézve mennyire fontos ez a levél, miért értékes a könyvtár számára?

Arany a szabadságharc leverését követően nem térhetett vissza korábbi jegyzői szerepkörébe, így előbb Geszten lett Tisza Domokos magántanára, majd Nagykőrösre költözött, mivel itt kapott tanári állást. Az ajándékozott írás a Nagykörösről írott első levele, melyben az Arany család életkörülményeiről, saját munkájáról számolt be Szalontán élő sógorának. Ezt az üzenetet, sok további követi majd szerencsére, hiszen ezek a költő életének dokumentumai, az életút kutatásának fontos forrásai. A könyvtár számára több szempontból jelentős az adomány. Nagyon ritkán kerül elő nemzeti klasszikustól lappangó kézirat, s ha igen, azok olyan magas áron kerülnek ki a műtárgypiacra, hogy szinte lehetetlen megvásárolnunk azt. Arany családi levelezéséből szinte semmi nem került a birtokunkba, így tartalmi szempontból is nagyon becses ez az autográf, hisz hiátust tölt be.

A restaurálást megelőzően milyen állapotban volt a levél?

A kéziraton kisebb szakadások és enyhe fokú tintamarás jelei voltak láthatók, amit az anyagvizsgálat is igazolt. A tintamarás nem ritka jelenség a vasgallusz tintával írt kéziratok esetében és ez egy hosszú ideig tartó, lassú folyamat eredménye, amit a nem megfelelő tárolási körülmények (ingadozó páratartalom és hőmérséklet) felgyorsítanak. Hogy ez a folyamat leálljon, egy konzerváló, kálcium-fitátos kezelésen esett át a kézirat. A restaurálást munkatársaink: Benke Éva és Koppán Orsolya végezte.

arany_level_1.jpg

Fráter György adományozó és Koppán Orsolya restaurátor a nemzeti könyvtár restaurátor műhelyében. Fotó: Karasz Lajos

Mi lesz a levél sorsa?

A levél bekerült a Kézirattárunk levelestári gyűjteményébe, ahol megfelelő körülmények között őrizzük, és rendelkezésre áll a kutatók számára. Fráter György még láthatta a restaurálási folyamat kezdetét, de a végeredményt már sajnos nem, hisz időközben, a nyár folyamán  elhunyt. Nagy hálával gondolunk rá, és szerencse számunkra, hogy a Kézirattárba érkezhetett ez a levél, hisz miként az adományozó döntését magyarázta: gyermekei már nem beszélik a magyar nyelvet, az Arany-autográf eszmei értékét talán fel sem tudnák mérni. Így félő, végképp lappangó anyag vált volna a kéziratból.

Az előzmények: Egy svájci padlásról tért haza Arany János levele

Szilágyi Magdolna

komment

„… hű krónikása lesz az ezredéves országos kiállításnak, lelkiismeretes följegyzője minden eseményének…”

2019. november 03. 08:03 - nemzetikonyvtar

123 éve jelent meg a millenniumi Kiállítási Ujság utolsó száma

A lap a honfoglalás 1000. évfordulója alkalmából rendezett ünnepségek legkiemelkedőbb eseményének, az 1896-os Millenniumi Ezredéves Országos Kiállításnak egyik sajtóorgánuma volt. Az Országos Széchényi Könyvtár által is őrzött újság a kiállítás megnyitása után egy hónappal, június 1-jétől a kiállítás bezárásáig, november 3-ig, 151 számban tájékoztatta olvasóit a városligeti kiállítás területén zajló programokról. A blogbejegyzésünk címéül választott idézet a Kiállítási Ujság célját fogalmazta meg az 1896. júniusi 1-én megjelent első számban. De mik voltak a kiállítási újságok?

A millenniumi kiállítás a hazai sajtóéletben nagy áttörést hozott, hiszen csak az esemény alkalmából 14 külön újság jelent meg. A kiállítások jó fejlődési lehetőséget jelentettek a sajtó számára, hiszen ezek alkalmából lapot/lapokat adtak ki, amelyek információkat közöltek mind a közreműködők, mind pedig a látogatóközönség számára. Az alkalmi lapok e csoportjának létrejötte nem jelentett újdonságot, hiszen már az első, 1851-es londoni világkiállítás, Magyarországon pedig az 1879-es székesfehérvári mezőgazdasági, és ipari kiállítás alkalmából is jelent már meg külön kiállítási lap. Az 1896-os kiállítás esetében a hangsúly a millenniumi kiadványok számán van, hiszen az 1885-ös országos kiállítás három újságja után hatalmas ugrást jelentett ez a 14 lap, mind műfajilag, mind pedig a kiállítás jelentőségét tekintve.

Mert mi is volt a feladata egy kiállítási újságnak? Az, hogy a minél szélesebb körű olvasótábort tájékoztassa az adott kiállítás előzményeiről, az eseményekről, programokról, valamint népszerűsítse a rendezvényt, hirdesse annak újszerűségét és erősítse az emberekben a nemzeti érzületet.

 

Az újságok egy része hivatalos, az igazgatóság által kiadott sajtótermék volt. Emellett akadtak olyanok is, melyeket a különféle lapkiadással foglalkozó vállalkozások alapítottak, akik kihasználták azt a felfokozott érdeklődést, amely a millenniumi ünnepségeket kísérte, s amely lapjaiknak nagy olvasóközönséget, nekik pedig bevételi forrásuk emelkedését ígérte. A kiadványok első megjelenésének időpontja is változó volt, hiszen a Millennium például már 1893-tól nyomon követte a kiállítás előzményeit, de volt olyan is, amely csak a kiállítás fél éve alatt számolt be a programokról. A legtöbb újság azonban 1894–1895-től jelent meg havonta kétszer, háromszor vagy akár naponta, és tájékoztatta az olvasóközönséget a kiállítás előkészületeiről.

kiallitasi_ujsag.jpg

Kiállítási Ujság, 1896. június 1. (1. sz.) – Törzsgyűjtemény

A millenniumi kiállítás területén 1896. június 1. és november 3. között, a Papír és sokszorosítóipari csoport bizottságának 150. pavilonjában vasárnap kivételével minden nap helyben nyomtatták, és délutánonként négy és öt óra között adták ki a Kiállítási Ujság című napilapot. Az újság amellett, hogy a kiállítás hírmondója volt, s a látogatók szuvenírként meg is vásárolhatták a helyszínen, tudósítóként is funkcionált, hiszen a lapot rendszerint megküldték a napilapok számára hírközlő kiadványként.

„… csak az a hivatása, hogy a kiállítást látogató közönség vezetője, napi kalauza, érdekeinek képviselője legyen, tudósítója és szórakoztatója.”

Az Olvasóhoz. In. Kiállítási Ujság, 1896. június 1. (1. sz.) p. [1.] – Törzsgyűjtemény

Mivel a lapot a kiállítás helyszínén nyomtatták, egyben a sokszorosítóipar pavilonjának egyik kiállított tárgya is volt. A szervezők fontosnak tartották bemutatni, hogyan készül egy napilap, be akarták avatni a látogatókat is a kulisszatitkokba, ezáltal téve érdekessé szakmájukat, illetve magát a Kiállítási Ujságot.

sokszorositoipar_pavilon.jpg

A Sokszorosítóipar pavilonja a millenniumi kiállításon. In. Millenniumi Lapok, 1896. május 20. (15. sz.) p. 5. – Törzsgyűjtemény

A lap célközönsége elsősorban a kiállítás látogatói voltak, ezért csak a kiállítással és a budapesti programokkal kapcsolatos tudnivalókat ismertette, vidéki hírekről nem írt. Rendszeresen közölt napi, illetve havi szintű látogatottsági adatokat, összevetve azt az 1885-ös országos kiállítás statisztikájával. Leghosszabban a király és a főhercegek látogatásairól számolt be, emellett az időjárásról és a külföldi lapokban megjelenő, a kiállításról szóló hírekről is írt, továbbá a kiállítással kapcsolatos gyakorlati tudnivalókat, sőt még a helyszínen talált tárgyak listáját is közzé tette.

„Csodálatos, hogy mi mindent vesztenek el az emberek, s különösen az asszonyok. A kabátjukat, gallérjokat, órát, karkötőt, még a kalapot is. Villát, lábast, s még olyan dolgokat is amiket alig pár perczczel előbb vásároltak.”

Mit vesztenek el az emberek! In. Kiállítási Ujság, 1896. június 3. (3. sz.) p. 3. – Törzsgyűjtemény

A Kiállítási Ujság többi, a millennium alkalmából kiadott laptól eltérő közlési módja, elsősorban rövid, négy oldalas terjedelmének és adott célközönségének volt köszönhető. A lapnak meg kellett válogatnia, hogy miről és mennyi hírt közöl, hiszen ahhoz, hogy a vásárlóknak érdekes maradjon a lap, a tartalomnak is változatosnak kellett lennie. Így bármilyen nagy jelentőségű volt is egy esemény, nem tölthették be az egész lapot ennek leírásával, helyet kellett hagyni a többi hírnek is, melyek alkalomadtán nem mellőzték a humoros, szellemes hangvételt sem.

„A legöregebb kiállítók se emlékeznek ilyen időre. Reggel óta sűrűn hull az eső; azaz dehogy hull, szakad, nem is cseppekben, hanem vonalakban, mintha dézsákból öntenék. […] A kiállításra még milliomodiknak se jött volna ma délelőtt senki, s olyan néptelenek, üresek voltak a csarnokok, mint még soha. […] S persze a nagy eső sohase tartós. Ebéd után kiderült az idő és vele kiderültek a beborult kiállítási arczok is. Most ismét süt a nap, szárad a föld, s nem száradnak a gégék. Ma este már nem meg-, csak elázni fognak az emberek.”

Felhőszakadás, villámhullás. In. Kiállítási Ujság, 1896. június 25. (25. sz.) p. 3. – Törzsgyűjtemény

A Kiállítási Ujság ugyan minden fontosabb, a helyszínen történő eseményről beszámolt, ám sokkal tömörebben, inkább hírközlés szintjén írta le azokat, csupán egy hasábban, míg a többi kiállítással foglalkozó lap négy-öt oldalon keresztül tudósított az egyes programokról.

1896_junius_8.jpg

Az 1896. június 8-ai díszfelvonulás. In. Tarr László: Az ezredév, Budapest, Magvető, 1979. – Magyar Elektronikus Könyvtár

A kiállítás fél évének kiemelkedő programja a május 2-ai megnyitó mellett az 1896. június 5. és 8. között megrendezett ünnepségsorozat volt, melyet Ferenc József és Erzsébet uralkodásának 29. évfordulója alkalmából rendeztek.

„Daczára a délután megeredt szakadó esőnek, a hűvös időjárásnak, a városban rendezett különféle vigalmaknak, tegnap, vasárnap, június 7-ike volt az ezredéves kiállítás leglátogatottabb napja.”

A kiállítás látogatása. In. Kiállítási Ujság, 1896. június 8. (8. sz.) p. [1.] – Törzsgyűjtemény

Az ünnepségek előestéjén, június 5-én átszállították a Budai Várból a magyar állam önállóságát jelképező koronát és a koronázási jelvényeket, s három napra közszemlére tették a budavári Nagyboldogasszony-templomban. Június 8-án a megyék küldöttei lóháton felvonultak az uralkodópár előtt, majd aznap került sor az ünnepi ülésre is az akkor elkészülő Országház kupolacsarnokában. Az ünnepség iránti felfokozott érdeklődést tükrözi vissza az a tény, hogy a Kiállítási Ujság, az ünnepségekkel kapcsolatos híreiben elsősorban a látogatók nagy számát emelte ki.

Az 1896. június 5 és 8. közötti ünnepségekről bővebben korábbi blogbejegyzésünkben olvashatnak.

„Tegnap a délelőtti órákban, a mikor a hódoló díszmenet a királyi palota elé vonult, s minden épkézláb ember legalább messziről látni akarta a díszmenetet, a kiállítás meglehetősen néptelen volt. Csak kevés ember fordult meg a csarnokokban, a vendéglők, kávéházak üresek voltak. Délután egyszerre megváltozott a kiállítás képe. Ezerszámra, óriási tömegekben vonultak ki az emberek a Városliget felé.”

A kiállítás látogatói. In. Kiállítási Ujság, 1896. június 9. (9. sz.) p. [1.] – Törzsgyűjtemény

A Kiállítási Ujság képeket nem tartalmazott, de hirdetéseket igen. Az egyes számok négy oldalából másfél vagy kettő közölt a kiállítás programjaira vonatkozóan hirdetést, amelyből általában fél, vagy esetleg egy egész oldal terjedelműek voltak. A fél oldalas hirdetések többnyire a kiállítás – tehát egyben az újság – nyomdáját reklámozták. 

ku_hirdetes.jpg

A Kiállítási Ujság önreklámja a lapban. In. Kiállítási Ujság, 1896. június 27. (27. sz.) p. 3. – Törzsgyűjtemény

Előfordult, hogy egy terméket népszerűsítettek úgy, hogy a hirdetési szöveg alján feltüntették, hogy a kiállításnak mely pavilonjában tekinthetők, illetve vásárolhatók meg az egyes darabok. A képek hiánya csökkentette az újság előállítási költségét, a megjelenő hirdetések nagy száma, viszont növelte a lap bevételét. Talán ennek is volt köszönhető, hogy a Kiállítási Ujság három krajcáros árával a legolcsóbb lapok közé számított a többi kiállítási alkalmi lap között.

„Két rövid hét még, melynek letelte után becsukódnak a liget csudavárosának kapui – vége a millennáris ünnepek gyöngyének, a szépséges ezredéves kiállításnak.”

A haldokló kiállítás. (A Magyarországból.) – október 20. In. Kiállítási Ujság, 1896. október 20. (139. sz.) p. 2. – Törzsgyűjtemény

ku001.jpg

A Kiállítási Ujság utolsó számának fejléce. In. Kiállítási Ujság, 1896. november 3. (151. sz.) – Törzsgyűjtemény

A kiállítás bezárása előtti hetekben az újság kezdte felkészíteni Olvasóit a közelgő zárórára, az utolsó három, novemberi számában pedig már csak más lapokból vett át szemelvényeket. Tulajdonképpen október 31-én a részletes kiállítási látogatási statisztika közreadásával zárta le önálló tevékenységét, s összegzést sem adott közre. A megelőlegezett búcsú szavait így csak az első, bemutatkozó számból meríthetjük, mely előrevetítette a Kiállítási Ujság hivatását miszerint:

„Ez a megszünő ujság az nap bezárja a kiállítás részletesen megirt történetét. Megirott emléke marad egy olyan nagy alkotásnak, amely méltó arra, hogy emléke minden időkre megmaradjon.”

Az Olvasóhoz. In. Kiállítási Ujság, 1896. június 1. (1 sz.) p. [1]. – Törzsgyűjtemény

A Kiállítási Ujság című lap részletes bemutatása az alábbi tanulmányban olvasható:

Simon Bernadett: Egy kiállítás képei… In. Nézőpontok: Tanulmányok, főszerk.: Erdődy Gábor, Budapest, ELTE Történelemtudományi Doktori Iskola, 2016. p. 27–40. – Törzsgyűjtemény

Simon Bernadett

komment

#tetrischallenge @Régi Nyomtatványok Tára

2019. október 31. 11:13 - nemzetikonyvtar

Miután rengeteg szakma kulisszatitkaiba bepillantást nyerhettünk a Tetrisz kihívásnak köszönhetően, Magyarország nemzeti könyvtárának, az Országos Széchényi Könyvtárnak régi és ritka könyvekkel foglalkozó részlegénél, a Régi Nyomtatványok Tárában úgy gondoltuk, hogy mi is fellibbentjük a leplet a könyvtárosok közel sem szürke hétköznapjairól. Sajnos a kihívásra berendezett terület - és szerencsére állományunk - mérete nem engedi, hogy minden kincsünket megmutassuk, mégis néhány érdekességet bemutatunk a gyűjteményünkből, feladatainkból.

0006_k.jpg

Varga Bernadett (irodalomtörténész), Sánta Sára (klasszika-filológus), Túri Klaudia (klasszika-filológus), Szebelédi Zsolt (klasszika-filológus), Bakonyi Zsuzsanna (történész), Szovák Márton (italianista)
Tóvizi Ágnes (művészettörténész), Farkas Gábor Farkas (művelődéstörténész)

Régi könyvek gyűjtése, megőrzése

1865-től az akkor még a Nemzeti Múzeum részeként működő Széchényi Országos Könyvtár legrégebbi nyomtatványait és kéziratait a könyvtár dísztermében elkülönítve őrizték, 1934-től pedig a kéziratos állománytól elválasztva a Régi Nyomtatványok Tára (kezdetben Régi Magyar Könyvtár néven) már önállóan működik.

Elsődleges feladata a könyvtár állományába kerülő ősnyomtatványok (incunabulum, 1500. dec. 31. előtt megjelent nyomtatványok), antikvák (1600. dec. 31. előtt megjelent nyomtatványok), a Régi Magyar Könyvtár (1711 előtt magyar nyelven, vagy Magyarország területén vagy, magyar szerzőtől megjelent nyomtatványok), illetve az Apponyi-Hungarica (külföldön megjelent, idegen nyelvű, külföldi szerzőtől származó, de részben vagy egészben magyar vonatkozású művek) gyűjtőkörébe tartozó könyvek összegyűjtése és megőrzése. Ezeken kívül kisebb gyűjtemények (Ex libris-, Kalendárium-, Cyrillika-, Rariora-, valamint Kötéstörténeti gyűjtemény) is helyet kaptak a Tárban. A fotón tevékenységünknek ezt a részét a következő nyomtatványok jelenítik meg:

1001_2.JPG

(1) A Gutenberg-biblia (Biblia, Mainz, Johann Gutenberg, 1454/55.)
Ez az első mozgatható betűkkel nyomtatott könyv, melyet alkotója, Johann Gutenberg olyan szakmai színvonalon készített el, hogy sokan kéziratnak hitték. Gutenberg találmánya, a sokszorosítás olyan mértékben felgyorsította az információ terjedését, hogy az lehetővé tette a tudomány reneszánsztól napjainkig érezhető fejlődését. Jelentőségében talán csak az internet megjelenése mérhető hozzá.
Az Országos Széchényi Könyvtárban jelenleg csak a Biblia egyik pergamenre készült példányának negyed levélnyi töredékét őrizzük, melyet könyvkötésből fejtettek ki, ezért állományvédelmi megfontolásokból a fotón a gondosan készített hasonmás kiadás (facsimile) látható.

(2) Zsoltároskönyv maradványai (Marcin Polak: Sermones de tempore et de sanctis,cum promptuario exemplorum, Strassburg, Georg Husner, 1484.)
Az idő vasfoga nem mindegyik nyomtatványhoz kegyes, például a Martinus Polonus-féle zsoltároskönyvnek ezt a példányát is tűz rongálta meg súlyosan. A kisebb károsodást szenvedett nyomtatványokat az Országos Széchényi Könyvtár restaurátorai magas színvonalon tudják helyreállítani, de az ilyen mértékű károk már visszafordíthatatlanok, így ez a kötet inkább kuriózumként van a gyűjteményben.

(3) Misekönyv az esztergomi érsekség számára (Missale Strigoniense, Nürnberg, Georg Stuchs, 1490.)
A katolikus egyház tridenti zsinatot megelőző liturgiai gazdagságát jelzi, hogy egy-egy országon belül is különböző rítusok, szertartásrendek léteztek, így az esztergomi érsekség területén is saját szertartáskönyvet használtak. A három példány különböző kötéséből jól látszik, hogy mennyit számított, ki volt egy-egy nyomtatvány tulajdonosa.
Balra: Egykorú fatáblás egészbőr-kötés csatokkal és veretekkel. A nagyméretű könyveket már a könyvnyomtatást megelőzően is fából készült kötéstáblával védték (codex = fatörzs), így volt ez a nyomtatványokkal is. A legtöbbször vízszintesen, fektetve tárolt könyveket fém veretekkel védték a helyükre csúsztatásukkor keletkező fizikai behatásoktól.
Középen: Egykorú fatáblás félbőr-kötés veretekkel.
Jobbra: Modern bársonykötés aranyozott metszéssel, csatokkal és veretekkel. Todoreszku Gyula bibliofil régikönyv-gyűjteményének, melyet a magyar nemzeti könyvtárra hagyott, jellemzője, hogy egyes példányait pénzt nem kímélve köttette újra tulajdonosuk. Az új külső nem föltétlenül tükrözte a nyomtatvány eredeti kötésének jellegét, de a korabeli könyvkötőművészet archaizáló elképzeléseit annál inkább.

(4) A Schedel-krónika (Hartmann Schedel: Liber chronicarum, Nürnberg, Anton Koberger, 1493.)
Az Anton Koberger nyomdájában készült míves kidolgozású nyomtatvány az ősnyomdászat egyik csúcsteljesítménye. 326 oldalon 1809 fametszetet – köztük Albrecht Dürer által készítetteket is – tartalmaz. Ezek egyike Buda városának első hiteles ábrázolása, a fotón ez az oldalpár látható.

(5) Misekönyv a pécsi püspökség számára (Missale Quinqueecclesiense, Velence, Johannes Emericus, 1499.)
Ezt a gazdagon díszített misekönyvet kifejezetten a pécsi püspökség rítusa szerint állították össze és nyomtatták Velencében Pap János (Johannes Paep) könyvkereskedő megrendelésére. Az első nyomtatványok célja a kéziratos kódexek esztétikai élményének visszaadása volt, így a könyvnek ez a példánya is pergamenre készült, oldalait pedig gazdag, helyenként aranyozott miniatúrák díszítik.

(6) A Lázár-térkép nemesmásolata (Tabula Hungariae, Ingolstadt, Peter Apian, 1528.)
Magyarország első – és egyetlen példányban fennmaradt – nyomtatott térképe, melyet a Világ emlékezete program nemzetközi tanácsadó bizottsága javaslatára az UNESCO felvett a világ dokumentumokban őrzött örökségeinek listájára. Bemutatja a Magyar Királyság településszerkezetét a török hódoltság előtt. Bővebb információk ebben a blogbejegyzésünkben olvashatók.

(7) A vizsolyi Biblia (Biblia, Vizsoly, Mantskovit Bálint, 1590.)
A Biblia első teljes magyar fordításának (készítette Károli Gáspár) első kiadása. Az Országos Széchényi Könyvtár négy példánnyal rendelkezik a magyar irodalmi nyelvet megteremtő kiadványból, de állományvédelmi szempontból a facsimile látható a felvételen.

(8) Marcus Fridericus Wendelinusnak, a keresztyen isteni tudomanyrol irott ket könyvei (Kolozsvár, Veresegyházi Szentyel Mihály, 1674)
A nyomtatvány az erdélyi könyvművészet ékes példája legyeződíszes kötésével.

(9) Magyar nyelvű kalendáriumok
A nyomdászok is csak pénzből éltek, viszont pusztán „a” könyvek (Biblia, szertartáskönyvek, hitvitázó irodalom, klasszikus szerzők művei stb.) nyomtatásából nem származott elég bevételük, hiszen ezekre különösen a kevésbé polgáriasodott területeken nem volt számottevő igény. Naptárat viszont az írni-olvasni tudó egyszerűbb emberek is gyakran vettek, ezért szinte minden nyomdász készített ilyen kiadványokat. Hogy a szegényebb népréteg is megengedhesse magának a kalendáriumok beszerzését, kis méretben állították elő ezeket.

(10) Országgyűlési határozatok gyűjteménye
Különlegesek a Todoreszku-gyűjteményben található erdélyi országgyűlési articulusok kézi festésű pergamenkötései. Ezek az Akantisz Viktor által a 20. század elején készített kötések részben archaizálók, részben magyaros motívumokkal díszítettek, s mindegyiken megjelenik a nyomtatványt jóváhagyó fejedelem címere is.

1002.JPG

Széchényi Ferenc mellszobra
A könyvtár alapítójának mellszobra a Régi Nyomtatványok Tárának központjában, az Apponyi-teremben található.

Apponyi Sándor könyvei közt
A Régi Nyomtatványok Tára állományának meghatározó méretű és kiemelkedő jelentőségű része az Apponyi-gyűjtemény, melyet gróf Apponyi Sándor 1925-ben hagyott a nemzeti könyvtárra. Jelentősége, hogy a könyvtár addigi hungarika gyűjtőköreit (1: magyar nyelvű, 2: a mindenkori magyar állam területén megjelent, 3: magyar szerzőjű nyomtatvány) kibővítette a negyedik kategóriával, a részben vagy egészben Magyarországgal vagy a magyarsággal foglalkozó nyomtatványokra. Gyűjteményét ma az Apponyi-teremben őrizzük, mely a lengyeli kastélyában található könyvtár bútoraival van berendezve.

Katalogizálás, gyűjteményrendezés

1003.JPG

Katalógusfiókok
A számítógépes adatbázis-kezelést megelőzően a könyvtár állományát cédulakatalógusokban tartották nyilván, melyek több szempont szerint rendezve tették lehetővé a kutatást (pl.: szerzői katalógus a szerzők nevének ábécésorrendjében, nyomdászkatalógus, helyrajzi katalógus jelzet szerint stb.). Bár formájukban már elavultak ezek az eszközök, számos máig releváns adatot tartalmaznak, melyek bedolgozása a számítógépes katalógusba folyamatosan zajlik.

Bibliográfiák
Három fontos állományrész kutatásának alapvető segédeszközeit mutatjuk be a képen, a Magyarországon őrzött ősnyomtatványok bibliográfiáját, az OSZK antikva-katalógusát és az Apponyi-gyűjtemény katalógusát.

Naplók
A gyűjtemény egyes állományrészeiről külön állománynaplók állnak rendelkezésre, amelyek közül itt a segédkönyvtáré látható.

HUNMARC mappa
Kollégáink már napjuk nagy részét számítógépes munkával töltik, hiszen folyamatosan zajlik az állomány 21. századi színvonalú leírása és nyilvántartása. Ez azt jelenti, hogy a nemzetközi könyvtári szabványokat (pl.: a MARC adatcsere-formátum, melynek magyar nemzeti változata a HUNMARC) figyelembe véve készítjük az online katalógust, ennek köszönhetően leírásainkat akár külföldi könyvtárak is átemelhetik saját katalógusukba, illetve könyvtárosaik könnyebben eligazodnak leírásainkban.

Tudományos kutatás
Kollégáink az állomány feltárása során, illetve amellett egyéni kutatásaikkal is foglalkoznak, melyek segítenek megismerni a magyar és az egyetemes könyves kultúra kezdeteit, ezzel hozzájárulva a technika-, életmód- és kultúrtörténet megismeréséhez. A magyar és nemzetközi folyóiratok, évkönyvek nélkülözhetetlenek a Tár számára, egyrészt az ezekben publikált anyagok segítik a kutatásokat, másrészt ezek a médiumok nyújtanak publikációs felületet az eredmények bemutatásához. Jelzésértékkel a Gutenberg Jahrbuch és a Magyar Könyvszemle (MKsz) szerepelnek a fotón, az utóbbi szerkesztőbizottságában a Tárat Farkas Gábor Farkas képviseli.

1004_2-1.JPG

Olvasószolgálat
A Régi Nyomtatványok Tárának feladata, hogy a kutatókat magas szinten kiszolgálja, hozzáférhetővé tegye számukra a régi nyomtatványokat. A könyvek megfelelő kezeléséhez szükséges eszközöket (kódexlánc az összecsukódó lapok lefogásához, kesztyű, könyvállvány) az olvasóteremben biztosítjuk.

0005_k.jpg

 

Fotók: Karasz Lajos
Szöveg: Szovák Márton

komment

Tessék színt vallani

2019. október 28. 08:02 - nemzetikonyvtar

Kilencven éve hunyt el Osvát Ernő (1876‒1929)

1929. október 29-én arról számoltak be az újságok, hogy Osvát Ernő előző este, néhány perccel leánya halála után szíven lőtte magát és meghalt. A tragikus sorsú irodalomkritikust, írót a nagyközönség ma is elsősorban a XX. század meghatározó irodalmi folyóirata, a Nyugat szerkesztőjeként ismeri. E tisztségéhez kapcsolódva 2019 szeptemberében kétkötetes, igényes kiadású és rendkívül adatgazdag kiadvány jelent meg a Gondolat Kiadó és az Országos Széchényi Könyvtár közös kiadásában, Nemeskéri Erika és Kosztolánczy Tibor irodalomtörténészek szerkesztésében, Tessék színt vallani – Osvát Ernő szerkesztői levelezése címmel. A közel 1700 oldalas, számos rövidebb, tematikus tanulmánnyal és különböző mutatókkal (például hazai és külföldi személyek és műveik, kávéházak, levélpapír- és borítékfejlécek jegyzékeivel) ellátott levelezésgyűjteményt október 11-én mutatták be a szerkesztők – Fráter Zoltán irodalomtörténész közreműködésével – az őszi Margó Irodalmi Fesztivál- és Könyvvásáron. Az évforduló és a kötet megjelenése kapcsán kérdeztem a két szerkesztőt, akikkel évek óta ismerjük egymást, ezért itt is megtartottuk a tegeződést.

A nagyközönségnek, Osvát Ernő nevét hallva, először minden bizonnyal a Nyugat jut eszébe, de az életéről, a személyiségéről valószínűleg jóval kevesebben és kevesebbet tudnak. Hogyan lehetne pár mondatban bemutatni a neves szerkesztőt és irodalmárt?

NE: Osvát Ernő – feltehetőleg családi ösztönzésre – először jogásznak tanult, majd a fővárosba kerülve tudatosan készült a kritikusi-szerkesztői pályára. A budapesti és a fontosabb vidéki lapokat olvasva kereste és számon tartotta az ígéretesnek látszó szerzőket, élete fő műve valóban a Nyugat folyóirat lett. Tekintélyes irodalmárként sem restellte, hogy a fiatal írókat személyesen felkeresse, és hogy „összes írásaikat” elkérje. Magánéletét kitöltötte ez a munka, ugyanakkor a családi élete megsínylette szenvedélyes terveit. Természetesen, mint minden szerkesztőnek, neki is megvoltak a maga elfogultságai, azonban ő a Nyugatot mindenekelőtt közintézménynek tekintette, és egyfajta morális vállalás jegyében megpróbálta kivonni az irodalompolitika befolyási övezetéből.

osvat_1.jpg

Osvát Ernő a Múzeumkertben. Török Sophie fényképe, 1923 – Kézirattár

A kötetben közölt levelek alapján milyen személyiség bontakozik ki az olvasó előtt? Mennyiben módosíthatja a levélválogatás a korszakkal foglalkozó szakemberek és a korszak iránt érdeklődő nagyközönség számára eddig ismert képet?

KT: A levelekből számomra egy tudatos, konok szerkesztő alakja rajzolódott ki, aki tudja, hogy mit akar, és aki terveinek valóra váltásához megkeresi az alkalmas embereket. Ugyanakkor a levelekből Osvát kudarcai is kiolvashatók: fiatalkorának egyik nagy felismerése, hogy habitusánál fogva búcsút kell mondania az újságírói-kritikusi pályának, mert nem tudja összefogni a gondolatait és képtelen időre befejezni a cikkeket. Ezt a konfliktust a pályatársai, például Füst Milán, Elek Artúr, Fenyő Miksa vagy Kuncz Aladár is jól látták, maga a döntés például Földi Mihály Csillagok felé című, Osvátról szóló – a szakma által valahogy mindig mellőzött – kulcsregényében is központi helyet kap.

A kötet – ahogy az alcím is jelzi – Osvát szerkesztői levelezését gyűjti egybe. Természetesen legnagyobbrészt, de mégsem kizárólag az általa vagy neki szóló levelek kerültek be a válogatásba. Kiktől származó, kiknek szóló és milyen témájú levelek olvashatók a két kötetben? Milyen közgyűjteményekből valók az írások?

KT: A könyv mindenekelőtt az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattárában őrzött Osvát Ernő-levelezéshagyatékra épül. Ám számos, Osvátnak szóló levél – főként a halála után – másokhoz került, a megmaradtakat az MTA Kézirattárában és a Petőfi Irodalmi Múzeum gyűjteményében azonosítottuk, de például a szegedi Somogyi Károly Városi és Megyei Könyvtár Helyismereti Gyűjteményében is találtunk Osváttól érkező üzeneteket. Vagyis a levélírást Osvát sem kerülhette el teljesen, az általa megfogalmazott rendelkezéseket gyakran Havas Irén, „a kisasszony” néven emlegetett Nyugat-titkárnő írta vagy gépelte le. Természetesen Ignotus, Fenyő Miksa, Hatvany Lajos, Babits Mihály és Gellért Oszkár is levelezett a szerzőkkel – mindez azonban az ő szerkesztői életműveik része, tőlük (az Osvátnak írtakon és az Osváttal közösen jegyzetteken kívül) csak azon üzeneteket adtuk közre, amelyek az Osvát-hagyatékban maradtak fenn.

Egy közösen szerkesztett kötetnél nagyon fontos a munkamegosztás. Melyek voltak a szerkesztés főbb elvei, hogyan alakultak ki a főbb szempontok?

NE: A majdnem 1500 levél eltérő kézírásainak megfejtése rendkívül időigényes munka volt. Ezután következett a levelek begépelése, majd a szövegek ellenőrzése, a „rejtélyes” utalások föltárása és jegyzetelése. Mindegyik munkafázisban együttműködtünk. Természetesen a közlési elvek szempontjait már a legelején kidolgoztuk, hogy azonos módon kezeljük a levéltömeget.

 

osvat_konyvborito.jpg

Tessék színt vallani Osvát Ernő szerkesztői levelezése III. Sajtó alá rendezte és a kísérő tanulmányokat írta Kosztolánczy Tibor és Nemeskéri Erika, Budapest, Gondolat Kiadó – Országos Széchényi Könyvtár, 2019.

Milyen hangvételűek a közzétett levelek? Milyen kapcsolatrendszer rajzolódik ki az olvasásukkor?

NE: A fennmaradt levelek egészen széles kapcsolatrendszerről tanúskodnak, amely behálózza az egész Kárpát-medencét. Mindemellett a külföldön tartózkodó írók, kritikusok, képzőművészek küldeményei is rendszeresen megérkeztek. A levelek hangneme egészen változatos: a mélységes tisztelet (nem mindig őszinte) megnyilvánulásaitól a túlzó közvetlenségig számtalan árnyalatot vonultatnak fel.

Van-e valamilyen szempontból kiemelkedően fontos levél vagy levélrészlet; akár a Nyugathoz, akár a korszak neves, a mai nagyközönség által is jól ismert íróihoz kapcsolódó olyan újdonság, amely jelentősen befolyásolhatja az eddigi ismereteinket, vagy olyan adat, amely új megvilágításba helyezhet eseményeket, új szempontokat vethet fel?

KT: Talán Ignotus – Osvát számára – a szerkesztőségben hagyott több tucat feljegyzését emelném ki. Ezekből a sietős, célratörő üzenetekből is szembeötlő, hogy Osvát gyakran kikérte Ignotus véleményét a politikai-közéleti cikkekkel kapcsolatban, de még a főszerkesztő véleményét sem mindig respektálta. Másfelől ezek a rövid levelek azért is érdekesek, mert a szerkesztőség mindennapi működését mutatják be: az időhiányt, az anyagtorlódást, a lapszámok felépülését. 

Melyik lenne az a levél, amelyet elsőként ajánlanátok elolvasásra az érdeklődőknek? És mi lenne a választás oka?

KT: Osvát Babits Mihálynak szóló késői leveleit emelném ki. Osvát mindig olyan levelet írt, amilyet az ügy jelentősége megkívánt. A húszas évek második felében a Babitsnak írott levelek meghosszabbodnak, Osvát – olykor Gellért Oszkárral konzultálva – óvatosan, körültekintőbben fogalmaz, hiszen a szerkesztőtárs Babitshoz való viszonya egyre kényelmetlenebbé válik. Ugyanakkor e levelek szintaktikai bonyolultságuk ellenére is világos felépítésűek – ha az ember jól azonosítja a központozási jeleket. Nekem nagyon tetszenek ezek a „rémesen tömör” stiláris mutatványok, még akkor is, ha Osvátnak az érvelésben sokszor nincs igaza, olykor pedig manipulatív szándékok is kitapinthatók a szavak mögött.

NE: Megrendítő Osvát Ernő búcsúlevele, amelyet Elek Artúrnak, hűséges barátjának írt. A bevezetésében olvashatjuk: „Artúr, hálámat, mint mindig, most is csak kérésekben tudom kifejezni: Ön sohasem tagadott meg nekem semmit, hadd éljek még egyszer vissza a barátságával.” Osvát utolsó óráiban is a Nyugat lehetséges sorsáról rendelkezett, fiatal írókat ajánlott Elek figyelmébe, s kérte, hogy elkészített búcsúajándékait juttassa el legjobb barátainak. Rábízta maradék könyvtárának eladását és a szobájában található kéziratok elégetését. Elek Artúr nemcsak Osvát búcsúlevelét őrizte meg, de az Osvát szobájában megtalált szerkesztői dokumentumokat is, mert – miként Reichard Piroskának kifejtette – szerinte a levél, amelyet az ember megír, nemcsak azé, akinek írta, hanem az írójáé, sőt bizonyos esetekben a „közé” is. A levelek végül Osvát halála után ötven évvel – kalandos úton – kerültek a Széchényi Könyvtár Kézirattárába.

osvat_3.jpg

Tóth Árpád, Beck Ö. Fülöp, Kosztolányi Dezső, Babits Mihály, Osvát Ernő, Gellért Oszkár a budapesti Múzeumkertben, 1923. május 30. Török Sophie fényképe – Kézirattár

Végezetül egy kicsit személyesebb kérdés. Megváltozott-e, módosult-e a munka végére a korábban róla bennetek élő kép, és ha igen, hogyan? Vagyis számotokra (most) kicsoda Osvát Ernő (akár irodalomtörténeti jelentőségét, akár szerkesztői munkásságát, akár személyes kapcsolatait és személyiségét tekintve)?

NE: A levelekben egyszerre találkozunk Osvát nagyszerűségével és nemtörődömségével. A neki címzett levelekből érezhető szuggesztív egyéniségének lenyomata, ami egyszerre teremtett számára barátokat és ellenségeket. 

KT: Számomra az irodalmi dokumentumokban mindig az az egyik legérdekesebb dolog, ha kikövetkeztethető, hogy a másik ember mivel tölti ki a mindennapjait. Osvátot amolyan kávéházi, beszélgetős irodalmárnak szokták beállítani. Igen, sokat járt kávéházba, kártyaklubba, és sok adósságot is csinált, de mellette rengeteget dolgozott. A Nyugat számára írandó regényekről például már az előző évben határozott elképzelései voltak. Hónapokra előre átgondolta az egyes lapszámok fő témáit, megkereste az adott kérdésekben járatos szerzőket, felkérte és biztatta őket, majd gyakran megvitatta velük a gondolatmenetet. Évfordulókat, jubileumokat lajstromozott, ügyeket intézett, nyomdába járt, korrektúrázott, a fogadóórákra jöttek a reménybeli szerzők, közben már a következő hónapok cikkeiről konzultált. Ám volt itt egy fontos distinkció: abba, hogy Ady Endre, vagy az általa felfedezett nagy tehetségek, Kosztolányi Dezső, Kaffka Margit, Babits Mihály, Tersánszky Józsi Jenő, Móricz Zsigmond, mit és hogyan írnak, csak ritkán szólt bele.

Nagyon köszönöm a beszélgetést!

Az interjút készítette: Dede Franciska

 

komment

Miniatűr rekorderek: Ötezer kötet, amely dióhéjban is elfér

2019. október 25. 19:00 - nemzetikonyvtar

A hónap műtárgya: Minikönyvek a nemzeti könyvtárból

Az Országos Széchényi Könyvtár a legnagyobb magyar közgyűjteményként ritkán látható és sokszor első látásra meglepő kincsek egész sorát őrzi. Ezekből válogatva mutatunk be minden hónapban egy-egy olyan ereklyét, kuriózumot, amelyeket eddig ritkán, vagy egyáltalán nem láthatott a magyar közönség.

Miért készültek minikönyvek? Ki, és miért akart tenyérnyi vagy ujjhegynyi könyvecskéket kiadni? Ki olvasta ezeket? A hónap műtárgya sorozat első alkalmából egy igazi „könyves Liliputba” utazunk és megmutatjuk az ország legkisebb rekordereit.
Az egyik legrégibb ismert mikrokönyv, az Exercice du chrétien 1737-ben jelent meg Párizsban, egy példánya pedig az Országos Széchényi Könyvtárban is megtalálható.

„Ha a fecsegő Pliniusnak hinni lehet, már Cicero is ismert egy olyan Illiast, amelyet parányi betűkkel és olyan kis lapokra írtak, hogy egyetlen dióhéjban el lehetett helyezni.” 

Exercice du chretien, Paris, Chez Carohge, 1737. – Törzsgyűjtemény

A legidősebb magyar nyelvű miniatűr könyvet Kolozsváron adták ki 1759-ben. Címe: Elein való megtérésnek gyümöltse. A kiadvány népszerűségét mutatja, hogy négy kiadását is őrizzük az intézményben.
A kis méretű könyvek előállításának célja a hordozhatóság volt, mivel az emberek már a középkorban is szerették magukkal vinni olvasmányukat. Az első nyomtatásban megjelent miniatűr könyvek nagy része még vallási témában íródott. A 18. század végén viszont már megjelentek az almanachok és naptárak miniatürizált változatai is. Ezek elsősorban hölgyek számára készültek, amelyre a könyvek belsejébe ragasztott tükör, illetve a díszes kötéstábla utal.

Tovább
komment
Címkék: minikönyvek

„Az irodalmi fikció hatékonyan ösztönzi a megismerést, alakítja az emlékezést”

2019. október 18. 09:03 - nemzetikonyvtar

Interjú Tüskés Gáborral, az MTA Irodalomtudományi Intézet XVIII. századi Osztályának vezetőjével, a Magyarország képe az európai fikciós irodalomban című kamarakiállításunk kurátorával

A Magyarország képe az európai fikciós irodalomban című tárlat segítségével időrendi sorrendben követhetjük nyomon a mitikus magyar őstörténet, a középkor, a török háborúk és a Habsburg-ellenes felkelések történéseit, alakjainak ábrázolását a 18. század végi és 19. századi történelem eseményeinek irodalmi feldolgozásain át a 20. századi Magyarország megjelenítéséig.

tuskes_gabor_1.jpgTüskés Gábor

A fikciós irodalomnak milyen lehetősége van a közvélemény formálására?

T. G.: A fikciós irodalom – kevésbé pontos, tágabb értelmű kifejezéssel: a szépirodalom – az, amit a nagyközönség műveltség iránt fogékony rétegei elsősorban szórakozásként olvasnak, amin elgondolkodnak, s ami alakítja felfogásukat önmagukról, embertársaikról és a világról. Ez a formáló hatás a művek mellett többféle csatornán keresztül érvényesül: az irodalomoktatástól kezdve a kritikán át a kiállításokig és a más műfajokban készített feldolgozásokig. A fikció és a tényszerű viszonya a művekben rendkívül változatos, az irodalmi fikcionalitásnak számos megjelenési formája és fokozata ismert, emellett létezik nem-irodalmi fikció és nem fikciós irodalom is. Az irodalmi fikció hatékonyan ösztönzi a megismerést, alakítja az emlékezést, és elősegíti a más országokról, népekről születő elképzelések formálódását.

A magyar történelem eseményei milyen formában váltak önálló regénytémává az európai irodalomban?

T. G.: A mitikus magyar őstörténeti és a magyar történelmi események, szereplők közül önálló regényekben dolgozták fel például Attila, II. Béla, Mátyás király, II. Lajos, Báthory István, Zrínyi Ilona, Thököly Imre és II. Rákóczi Ferenc alakját, a nyugat- és dél-európai „kalandozások”-at, a tatárok betörését, a Hunyadiak történetét és Buda 1686-os visszafoglalását. Külön csoportot alkotnak az erdélyi szászok múltjának regényes feldolgozásai. A történelmi regény mellett olyan műfajokban is megjelenik a magyar történelem, mint – többek között – a regényes életrajz, az önéletrajzi regény, az eposz és az elbeszélés. A feldolgozás módja rendkívül változatos, és rendszerint az adott kor felfogásához igazodik. Gyakori a szerelmi szál, a különféle kalandok, intrikák és költött alakok szerepeltetése. A külföldi szerzők szemléletmódja kisebb-nagyobb mértékben különbözik attól, ahogyan a magyar írók, történészek ábrázolják a történelmi eseményeket, személyeket. Megváltoztatják a történelmi légkört, egyéni nézőpontból, eltérő ideológiai színezettel láttatják a folyamatokat, s a saját közönségük feltételezett elvárásaihoz igazítják a jellemzést és a cselekmény menetét.

fikcios-kiall.jpg

A Magyarország képe az európai fikciós irodalomban kamarakiállítás plakátja

Az ország- és nemzetképeket erősen befolyásolják a több évszázadon át hagyományozott mítoszok, toposzok és jelképek. Az irodalom hogyan játszik szerepet ezek kialakulásában?

T. G.: Az irodalom az egyik legerősebb mítosz-, toposz- és jelképteremtő, közvetítő tényező. Az újabb eszmetörténeti kutatások a nemzeti identitások keletkezését és formálódását egy sajátos mitizációs folyamatként írják le, s az irodalom szerepe a nemzeti azonosságok és legitimációs igények alakításában megkérdőjelezhetetlen. A kora újkori európai irodalom számtalanszor ismételt, jellegzetes Magyarország-toposzai közé tartozik például a „Magyarország a keresztény Európa védőbástyája”, a „Magyarország panasza” és a „magyar föld termékenysége”. A 19–20. század tipikus Magyarország- és magyar nemzetkarakterológiai toposzai például a puszta, a betyár, a csikós, a huszár, a cigány, az életművész, a kalandor, továbbá a fényűző, önérzetes és büszke magyar úr alakja. Elvétve megjelennek az irodalomban a toposzok cáfolatai is: Friedrich Hebbel például a magyarokról írt epigrammájában úgy vélekedett, hogy a török támadások idején nem Európát védtük, hanem önmagunkat. Az irodalom ilyen típusú mítosz-, toposz- és jelképteremtő, közvetítő és cáfoló szerepe szoros kapcsolatban áll a képzőművészet és a zene hasonló funkciójával.

A kiállítás a 16–20. századi angol, francia, német, olasz és latin nyelvű irodalom Magyarország-portréiból mutat be válogatást az Országos Széchényi Könyvtár nyomtatványaiból. Miért pont ezt a korszakot jelenítik meg?

T. G.: Szórványos középkori előzmények után a török háborúk révén Magyarország a 16. századtól kezdve van jelen folyamatosan az európai irodalmi köztudatban. A 18–19. század fordulóján újabb lökést adott az érdeklődésnek a történelmi regény különféle típusainak megjelenése, funkcióinak differenciálódása és az exotizmus divatja. Erőteljesen befolyásolták az érdeklődést a 19. és a 20. század azon nemzetközi eseményei, melyekben Magyarország is szerepet játszott. Ebben az időszakban különösen jól tanulmányozható az irodalom, a nemzeti eszme és a politika viszonyrendszerének változása, az irodalmi minták „nemzetiesítése”, historizálása, a másság, az „idegen tér” irodalmi ábrázolása. A hosszabb időszakot átfogó, öt különböző nyelvű irodalom magyar vonatkozású műveit bemutató tárlat választ keres olyan kérdésekre is: Hogyan, milyen irodalmi és más paradigmák szerint, milyen célokkal hozták létre a külföldi írók a „tipikusan magyar”, a „magyar nemzet” és a „Magyarország” konstrukciókat? Milyen szerepet töltenek be e konstrukciók a különböző időszakok alkotásaiban? Milyen másodlagos narratívák fedezhetők fel a Magyarország-képek hátterében? Milyen elmozdulások figyelhetők meg a Magyarország-toposzok, klisék és sztereotípiák rendszerében?

Hogyan változott Magyarország képe az európai fikciós irodalomban az évszázadok alatt?

T. G.: Nagyon leegyszerűsítve, a középkor folyamán a magyarok mint „a hunok és a szkíták barbár örökösei”-felfogás, a török háborúk idején a keresztény Európa védőbástyája-kép volt uralkodó, amit a 18. század második felétől kezdett felváltani az önálló szellemi élet hordozójaként felismert Magyarország képe. Ezek szinte észrevétlenül csúsztak át egymásba, késleltették az új képek kialakulását, s időről időre ismét felbukkannak. A felvilágosodás idején kialakult és eléggé elterjedt egy negatív kép is a lusta, önző, adót nem fizető és a népet elnyomó magyar nemes alakjáról. A sematikus, gyakran politikailag vagy más ideológiák által motivált magyarságképek alakulástörténete mellett megfigyelhetjük azt is, mely szerzőknek, hogyan, milyen eszközökkel sikerül túllépni ezeken a tipizáló ábrázolásokon, vannak-e saját tapasztalaton alapuló meglátásaik, s eljutnak-e Magyarország, a „magyarok” valóságközeli jellemzéséhez.

A kiállítás 2019. október 18. és 25. között látogatható, a könyvtár nyitvatartási idejében. 
Helyszín: Országos Széchényi Könyvtár, Budavári Palota, ’F’ épület, Ars Librorum (VI. emelet) kiállítótér.

A kiállítás a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Központ és az Országos Széchényi Könyvtár együttműködésével valósul meg.

Az interjút készítette: Szilágyi Magdolna (Nemzetközi és Kulturális Kapcsolatok Osztálya)

komment

A „gőzpók”

2019. október 09. 09:02 - nemzetikonyvtar

Justh Zsigmond (1863–1894) halálának százhuszonötödik évfordulója

1894. október 9-én a dél-franciaországi Cannes-ban meghalt egy alig 31 éves magyar fiatalember. Gyógyíthatatlan tüdőbaja miatt akkor már hosszú évek óta töltötte enyhe éghajlatú tájakon az őszi és téli hónapokat, a nyarakat pedig egyre inkább szeretett parasztgazdái és parasztszínészei között, szenttornyai birtokán. A felvidéki necpáli Justhokkal és női ágon a Marczibányi családdal is rokonságban álló Justh Zsigmond íróként és a társasági élet meghatározó alakjaként vált ismertté korában. Egyetlen, felnőttkort megért testvérétől, a politikus Justh Gyulától tizenhárom év korkülönbség választotta el.

De ki is volt Justh Zsigmond és milyennek látták őt a kortársai?

justh_berlini_kepe.jpg

Justh Zsigmond berlini fényképe – Kézirattár

„Szőke Krisztus-fej, szomorúan, de határozottan ránk tekintő kék szemek. Párizsi gavallér s cigány mellett búsuló vidéki magyar, szkeptikus és pozitivista, aki a nazarénus vallásért lelkesedik, előkelő régi nemes család ivadéka, aki nem lesz se főispán, se versenyistálló-tulajdonos, hanem író, a külföldi és magyar arisztokrata körök szívesen látott vendége s parasztjainak barátja, de a szó igazi értelmében; műveltsége európai, szíve fanatikusan magyar, élete felét külföldön tölti, de minden gondolata, törekvése, becsvágya haza vonja. Íme a korán elköltözött lelkes, tehetséges Justh Zsigmond arcképe.”

Szinnyei Ferenc, Justh Zsigmond, Budapesti Szemle, 1918, 173. kötet, 495. sz., 372. – Törzsgyűjtemény

Justh Zsigmond rövid élete során számtalanszor járt és tért vissza a francia fővárosba, amelyről 1888. január 6-i naplóbejegyzésében azt írta, hogy „az egyetlen modern város a többi nagy falvak között”. A csak 1941-ben megjelenő Párisi naplóban egymást érik a francia főváros társasági életét bemutató bejegyzések: helyszínek, szereplők, személyes élmények, találkozások leírásai. Justh éppúgy bejáratos volt a legzártabb párizsi arisztokrata szalonokba, mint a filozófus, kritikus, író Hippolyte Taine vagy a színésznő Sarah Bernhardt otthonába, ellátogatott párizsi írók lakásába és a francia fővárosban alkotó nemzetközi művésztársaság műtermeibe (az orosz szobrász Antokolszkijtól kezdve az ausztrál származású festő Ruppert Bunny-ig). Naplója mellett számos tárcájában, karcolatában, elbeszélésében is megörökítette kedves városát.

„Valódi seigneur volt; nemes ember, a szó szoros értelmében: szívben, lélekben, elmében egyaránt, nemcsak születésére nézve. […] Ez az ifjú ember, kinek oly átható, tiszta szemei valának, maga volt annak a szép magyar földnek a lelke […] igazán általános és kozmopolita műveltsége dacára mindvégig magyar volt, az akart lenni testestől-lelkestől.”

François Coppée, Egy párisi magyarról, Pesti Napló, 1894. november 18., 319. sz., 1. – Törzsgyűjtemény

 

justh_antokolszkij_szobraval.jpgAntokolszkij Mephistopheles-szobrával – Kézirattár

Párizs (és Dél-Franciaország üdülőhelyei) mellett járt Dél-Európában, Észak-Afrikában és Indiában is, ahonnét számos tárcát, útirajzot, novellát és elbeszélést küldött haza különböző napi- és hetilapokba, folyóiratokba. Útleírásai színesek élvezetesek, szemléltetők, érződik rajtuk a megélt élmény varázsa. Néhány kevésbé lendületes részlet mellett (amelyben általában tudományos igényű olvasmányait igyekszik visszaadni) akkor válnak leírásai igazán lebilincselőkké, amikor saját benyomásait veti papírra. Tobzódik a színek, illatok, hangok és hangulatok érzékeltetésében, pillanatok megragadásában és visszaadásában. Bár kényszerűségből utazott, leírásain érezhető, hogy sokszor élvezte az ismeretlen világok felfedezését, és magával ragadó módon adta át a távoli tájakon látottakat és az átélt élményeit. Nagyszerű (és tudatos) megfigyelő. Leírásaiban megelevenednek az észak-afrikai és indiai tájak, az ott élő emberek mindennapjai, szokásai, de olvashat az érdeklődő közönség az utazók társasági életéről és főbb jellemvonásairól is.

justh_indiaban.jpg

Justh Indiában – Kézirattár

„Csupa érzékenység, olyan, mint egy gyógyszerész-mérleg: megérez egy hajszálnyi súlyt és számot tud róla adni. Ez a rendkívüli tulajdonság jellemzi mint írót, jellemzi mint embert…”

Bródy Sándor, Justh Zsigmond, A Hét, 1892. augusztus 7., 32. sz., 509. – Törzsgyűjtemény

Kötetben is megjelent regényei (Müvész szerelem – 1888; A pénz legendája – 1893; Gányó Julcsa – 1894, Fuimus – 1895 és a csak 1941-ben megjelent Ádám) és elbeszélései, novellái, karcolatai (Káprázatok – 1887; Paris elemei – 1889; A puszta könyve – 1892; Delelő – 1895) mellett érdemes megemlíteni kötetbe nem gyűjtött tárcáit, portréit, publicisztikáit is. Írásait különböző politikai és irodalmi, társasági és családi napi- és hetilapoknak, folyóiratoknak küldte. Éppúgy olvashatták munkáit A Hét, mint a Magyar Salon, a Fővárosi Lapok és melléklete, a kéthetente megjelenő Salon és Sport, a Magyar Bazár, az Ország-Világ vagy akár a Vasárnapi Újság olvasói, de megtalálhatták a nevét az Egyetértés, a Magyar Hírlap, a Nemzet és a Pesti Napló, valamint a Szemle és az Arad és Vidéke oldalain is.

„Törékeny, bágyadt, hirtelenszőke ifjú, kinek ábrándos szemeiben mély tűz ég. […] A fiatal Justhban törhetetlen akarat lakott s olyan apparátussal, annyi szorgalommal készült szakmájára, melynek művelői vadon nőnek otthon, mint ahogy az orvosi vagy mérnöki pályára szokás. […] Úgy kell őt venni, mint egy Párizsból elindult utast, aki hazafelé tart. Még rajta van kocsija kerekén a párizsi sár, lován (pegazusán) a párizsi por, de a gondolata már az alföldi szélmalmokon és kútgémeken jár. […] Azt lehetne hinni, hogy a nyugati kultúráért rajongott. Dehogy. A magyar parasztért rajongott.”

Mikszáth Kálmán, Justh Zsigmond. In. Justh Zsigmond, A pénz legendája. Gányó Julcsa. (A kiválás genezise I.), Bp., Franklin, 1905, VVIII. – Magyar Elektronikus Könyvtár

justh_parasztszineszeivel_szenttornyan.jpg

Parasztszínészeivel a szenttornyai parkban –  Kézirattár

Az enyhébb idő beköszöntével a kényszerűségből lett világutazó hazatért. A Békés megyei földesúr az évek során egyre jobban szeretett parasztjai felé fordult. Nemcsak közülük választott útitársat magának hosszú utazásaira (amikor inasa utazás közben Palermóban meghalt, a faluja Szentiványi Istvánt „ajándékozta” neki kísérőül – ahogy A falu ajándoka című elbeszélésében is megörökítette –, akit csak néha váltott fel e feladatában a népköltő parasztszínész, Kulcsár István), hanem sokuknak násznagya, komája volt, figyelemmel kísérte sorsukat, segítette őket. Olvasókört szervezett, felolvasásokat tartott, ének- és táncversenyeket rendezett és számos novellában, elbeszélésben és egy regényben is megörökítette alakjukat. A méltán híressé vált parasztszínház létrehozása is az ő nevéhez fűződik. Először egyik üvegházát alakította színházzá, majd 1894 nyarán megépült a „görög színház”, ahol alkalmanként több darabból is játszottak jeleneteket, a szünetben pedig nótákat énekeltek a színészek, akik szinte mindannyian a birtokán dolgozó parasztok közül verbuválódtak. Előadás után hajnalig tartó tánc, mulatság kezdődött. Plautus, Shakespeare, Molière, Beaumarchais darabjai mellett Justh néhány színpadi jelentét is játszották.

justh_tornac_emlekekkel.jpg

A szenttornyai a tornác Justh Zsigmond egyiptomi és indiai emlékeivel – Kézirattár

„Mint társadalmi egyéniség, páratlanul állt. Szerette az embereket, és azok viszontszerették. A világot szépnek látta, és így szépnek és jónak tapasztalta is. Csodálatos delejjel volt felruházva, amely mindenütt, ahol megjelent, külföldön éppúgy, mint idehaza, rögtön körébe vonzott mindent, ami szép és nemes útjába tévedt. Lovagias, előkelő és egyszerű természete, kimeríthetetlen szívjósága mindenütt barátokat szerzett neki, és társadalmi, valamint művészi összeköttetéseinek hálózata csaknem az egész művelt világra kiterjed."

Wohl Janka, Justh Zsigmond, Magyar Bazár, 1894. október 16., 20. sz., 153. – Törzsgyűjtemény

Justh éppúgy itthon volt Magyarországon, mint ahogy otthon érezte magát a nagyvilágban. Arisztokrata és polgári szalonok, vidéki kastélyok és kúriák vendége, (fővárosi) irodalmi és művészeti, művelődési kezdeményezések elindítója és mozgatója volt. Az Országos Gyermekvédő Liga későbbi megalapítójával, gróf Edelsheim-Gyulai Lipóttal 1883-ban angol mintára vitakört alapított, amely harmincnál több (arisztokrata) fiatalembert egyesített, hogy rendszeres találkozóikon tudományos, szépirodalmi és művészeti előadásokkal, felolvasásokkal, komoly napi kérdések, problémák megvitatásával készüljenek fel közéleti szereplésükre. Az 1886-ig működő Debating Society-t 1890-ben újabb kezdeményezés, a Műbarátok Köre műpártoló egyesület követte. A tagok előadásokat, kiállításokat, hangversenyeket rendeztek, támogatták irodalmi és zeneművek kiadását, pályázatokat írtak ki és részt vettek országos ünnepségek rendezésében. Céljuk a társadalmi körök és az írói és művészi világ közeledésének előmozdítása volt. Ezt az eszmét más módon is támogatta Justh: arisztokrata irodalmi szalont álmodott meg, s ehhez végül gróf Csáky Albinnét, a kultuszminiszter feleségét nyerte meg. Ő maga fáradhatatlanul járta a különböző szalonokat és vett részt a társasági élet különböző eseményein. Párisi naplója mellett 1889-ben néhány hónapig magyarországi társasági élményeit is megörökítette (amelyek Hazai napló címen párizsi bejegyzéseivel egy kötetben jelentek meg).

justh_oroshazi_kep.jpg

Justh Zsigmond orosházi fényképe – Kézirattár

„Egyenes támlájú karosszékben, bizánci merevséggel ül a századvég legmozgékonyabb szelleme – kit Mednyánszky László »gőzpóknak« nevezett el – a társaság lelki motora, a korán elhunyt fiatal író. […] Az ő szuggesztív ereje vonzott és vitt magával, azt a meleg barátsághullámot is ő árasztotta közénk, mely minden történetesen egymás mellé került szomszéd körül a gondolatok és rokonszenv láncát fűzte. Ő így vélte a kultúrát általában, s a magyar kultúrát különösen – legjobban szolgálni. Bizton el is találta a legjobb módszert, csak egyet felejtett el: összetartó konstruktív erejét valamely utódjára hagyományozni. […] De most köztünk volt. Szerettük egymást, mert Justh Zsigmond így akarta. Szellemesek voltunk, mert Justh Zsigmond így kívánta.”

Czóbel Minka, Bajza utca 21. , Koszorú, 1938‒39, 149.

Ismeretségi köre hatalmas volt. Éppúgy otthonosan mozgott a Batthyány, Andrássy, Széchenyi, Teleki, Károlyi, Csáky családok otthonában, mint Feszty Árpád vagy Stróbl Alajos műtermében, különböző vidéki kúriákban vagy kávéházi asztaloknál, cigányzenét hallgatva. Ő maga is meghívta barátait fővárosi, Esterházy utcai lakásába és szenttornyai vidéki otthonába is. Francia, angol és magyar vendégek töltöttek nála hosszabb-rövidebb időt. Jártak nála a társasági és a diplomáciai élet ismert alakjai, valamint írók, festők, szobrászok, zeneszerzők. Barátait – elsősorban művészbarátait – szeretett parasztjaival is megismertette, s a közös felolvasásokat, színházi előadásokat, vacsorákat olykor levélváltások is követték. A Nyírség költője, Czóbel Minka (akit Justh a festő Mednyánszky Lászlóval együtt fedezett fel és vezetett be a magyar irodalmi életbe) is meglátogatta őt Szenttornyán. Justh haláláról levélben számolt be neki az író inasa, Szentiványi István.

„Arról is tudósítom a nagyságát, hogy mielőtt meghalt, öt éjszaka félrebeszélt és Milánóban könyörögtem neki, hogy gyerünk Fiuméba […] már ott is rosszul volt, és mikor Pallanzából elmentünk, akkor már az ölemben vittem ki a hajóból, és amikor Cannes-ba érkeztünk, ott még kikívánkozott a városba, és kihúztam a városba, de az se volt jó neki és utolsó nap kérdeztem a nagyságos úrtól, hogy nem hiányzik [valami], de azt mondta, hogy semmi se, minden kész van […]”

Szentiványi István levele Czóbel Minkának – Kézirattár

Az író holttestét bátyja hozta haza. Tölgyfakoporsóba helyezett ólomkoporsóban érkezett október 17-én Pestre, majd két nappal később Szenttornyára. Október 21-én temették el szeretett színházában, páholya helyére (születésének századik évfordulóján az író és családtagjai koporsója a gádorosi temetőbe került). Kulcsár Pál parasztszínész, költő Czóbel Minkának küldött levelében fél évvel később verssel búcsúzott Justh Zsigmondtól.

justh_kulcsar_pal.jpg

Kulcsár Pál parasztszínész – Kézirattár

"Szomorúfűz árnyékába' sírhalom
Azt kívánom, legyen neki nyugalom
Halld meg madár fent az ágon
Tetőled is azt kívánom,
Te se szállj a sírhalomra könny nélkül.

Szomorúan nézek ki a pusztára
Hogy miért van sírhalom a színházba'
Még a csillag is halványabb
Az erdő se oly vígan zúg
Fülemüle is búsan szól az ágon […]”

Kulcsár Pál levele Czóbel Minkának, 1894 [1895!] ápr. 14. – Kézirattár

Dede Franciska

A szövegben előforduló idézeteket a mai akadémiai helyesírás szabályai szerinti átírásban közlöm. (A szerző megj.)

Felhasznált (válogatott) irodalom:

Just Zsigmond művei a Magyar Elektronikus Könyvtárban:

komment

Az aradi vértanúk emléknapja – nemzeti gyásznap

2019. október 06. 09:02 - nemzetikonyvtar

170 évvel ezelőtt végezték ki az első felelős magyar kormány miniszterelnökét, gróf Batthyány Lajost

1849. október 6-án az orosz segítséggel levert szabadságharcot követő császári megtorlás során Pesten kivégezték gróf Batthyány Lajost (szül. 1807), az első magyar miniszterelnököt. Ugyanezen a napon a szabadságharc tizenkét tábornoka és egy főtisztje szenvedett vértanúhalált Aradon. Dessewffy Arisztid tábornokot (szül. 1802), Kiss Ernő (szül. 1799) altábornagyot, Schweidel József tábornokot (szül. 1796) és Lázár Vilmos ezredest (szül. 1815) golyó általi halálra ítélték, Aulich Lajos (szül. 1793), Damjanich János (szül. 1804), Knezić Károly (szül. 1808), Láhner György (szül. 1795), Leiningen-Westerburg Károly (szül. 1819), Nagysándor József (szül. 1804), Poeltenberg Ernő (szül. 1808?), Török Ignác (szül. 1795) és Vécsey Károly (szül. 1807) tábornokokat pedig felakasztották.
Az aradi vértanúk sorában megemlékezünk a tizennegyedikként emlegetett és a börtönben megtébolyodott, majd elmebetegként meghalt Lenkey János tábornokról (1807–1850), valamint az 1849. augusztus 22-én felakasztott Ormai Norbert (szül. 1813) és az 1849. október 25-én agyonlőtt Kazinczy Lajos (szül. 1820) ezredesekről is.

thorma_janos_aradi_vertanuk.jpg

Thorma János Aradi vértanúk. Október hatodika című festménye a Magyar Elektronikus Könyvtár Száz szép kép című összeállításában

Az 1849–1850-ben lefolyt véres megtorlásnak legalább 128 hazafi esett áldozatul – köztük Csány László, a Szemere-kormány közlekedési minisztere (szül. 1787) és Jeszenák János báró kormánybiztos (szül. 1800), akiket október 10-én, valamint a Függetlenségi Nyilatkozat aláírói – Perényi Zsigmond báró, a felsőház elnöke (szül. 1783) és Szacsvay Imre (szül. 1818), a képviselőház jegyzője, akiket pedig október 24-én Pesten végeztek ki. Több százan kerültek börtönbe, több ezren álltak hosszabb-rövidebb ideig vizsgálat alatt, több tízezer volt honvédet soroztak be büntetésként a császári-királyi hadseregbe. Gyakorlatilag nem volt olyan magyar család, amelynek valamelyik tagját ne érintette volna a megtorlás. Számosan kényszerültek hosszú évekre belső vagy külső emigrációba. A külföldre menekültek közül többeket szintén halálra ítélték, az ítéleteket szimbolikusan végre is hajtották – az elítéltek távollétében neveiket szegezték az akasztófára.

„A nemzet azonban nem maradt hűtlen emlékezetükhöz. Az elnyomás éveiben titkon siratta, 1867 óta nyíltan és méltó kegyelettel az ország minden részében megüli a gyászos nap évfordulóját, 1874-ben szerény, majd 1881-ben méltóbb kőemlékkel jelölték meg az akasztás helyét, 1890 október 6-ikán Aradon a Szabadság terén a nemzet közadakozásából fölállították Zala György ihletett művét, a Vértanúk szobrát, a következő évben pedig Aradon külön múzeumban kezdték összegyűjteni a vértanúkra s a szabadságharcra vonatkozó ereklyéket. Kossuth 1883. március 15-ikén Aradot a magyar Golgothának nevezte el; s ez a történeti emlék adta meg Arad jellegét, melyhez többé sohasem lehet hűtelen.”

A magyar nemzet története. Szerkesztő: Szilágyi Sándor, 1898 és 1908, Budapest, Athenaeum, 1895. Részlet

kepkonyvtar_61116_66860.jpg

A 13 vértanú szobra Aradon. 1896–1905. Állították közadakozásából. Alkotó: Zala György. Képeslap. Plakát- és Kisnyomtatványtár – Magyar Digitális Képkönyvtár

Az Aradi vértanúk albumát Arad város közönsége és az Aradi Kölcsey-Egyesület megbízásából a Franklin Nyomda (később a Lampel R. – Wodianer F. és Fiai) jelentette meg 1890-ben.
A reprezentatív album Arad kultuszáról tanúskodik: a kor jelentős szerzőinek (Palágyi Lajos, Marczali Henrik, Irányi Dániel) szövegeit neves képzőművészek (Magyar-Mannheimer Gusztáv, Benczúr Gyula, Jendrássik Jenő, Baranszky Emil László) több mint száz kisebb képe és rajza illusztrálja.

aradi_vertanuk_albuma_nemzetikonyvtar.jpg

Aradi vértanúk albuma. Szerk. Varga Ottó, Budapest, Arad sz. kir. város, 1890. Címlap. – Törzsgyűjtemény. Kossuth Lajos könyvtára. Jelzet: 2642

A tizenhárom aradi vértanú arcképes leírása mellett a vonatkozó esemény egyéb szereplőit, valamint a szóban forgó helyeket, a szabadságharc hadi felszerelését, a vértanúk különböző múzeumokban tárolt ereklyéit, és az aradi vértanúk emlékszobrát bemutató album maga is irodalmi emlék.

Az emlékalbum facsmileként közli a felkért híres kortársak leveleit, többek között Klapka György válaszlevelét és Kossuth Lajos üdvözletét, amely sok ponton megegyezik az aradi vértanúk emlékműve felavatására szánt ünnepi beszédével, amelyet 1890. október 20-án Turinban rögzítettek fonográfhengerekre.

Az aradi vértanúk emlékszobrának avatási ünnepségén az agg és emigrációban élő Kossuth nem vehetett részt, de hagyatékában fönnmaradt az a pálmalevél, melyet Arad polgármestere, Salatz Gyula küldött neki a koszorúk egyikéről.

kossut_arad_palmalevel_nemzetikonyvtar.jpg

Pálmalevél az aradi vértanúk emlékszobra avatási ünnepségének (1890. okt. 6.) egyik koszorújáról, melyet Arad polgármestere, Salatz Gyula küldött az emigrációban élő Kossuth Lajosnak. Kossuth-gyűjtemény

Az emlékalbum Kossuth könyvtárában fennmaradt példányának 65. oldalán Kossuth kézírásos széljegyzete olvasható, melyben a könyv egyik állítását cáfolja egy Damjanich János tábornok által levezényelt hadmozdulattal kapcsolatban. A könyv állítása szerint Damjanich „Bem helyzetéről értesülve, – mert Erdély visszafoglalásának nagy fontosságát belátta, – határozott utasítása és saját érdeke ellenére, Bemnek jelentékeny segélyosztagot küldött és saját hadtestét gyöngítette, egyedül a maga felelősségére.” Kossuth széljegyzete szerint „ez tévedés, én rendeltem. Damjanich teljes készséggel engedelmeskedett rendeletemnek.”

kossuth_marginalia_aradi_vertanuk_albuma_65_nemzetikonyvtar.jpg

Kossuth széljegyzete a Damjanich Jánosról szóló megemlékezésben. In. Aradi vértanúk albuma. Szerk. Varga Ottó, Budapest, Arad sz. kir. város, 1890. 65. o. – Törzsgyűjtemény. Kossuth Lajos könyvtára. Jelzet: 2642

A hat kiadást megért album Zichy Mihály, Munkácsy Mihály, Benczúr Gyula képeit is közli, melyek közül a vitathatatlanul legszebb kompozíciók Zichy Mihály művei, a Múlt és a Jelen címet viselő képek.

Az aradi vértanúkkal kapcsolatos ajánlott olvasmányok a Magyar Elektronikus Könyvtárban:

Szerk.: Mann Jolán

 

 

 

komment

„Ez a férfi kötelességtudat és jámborság tekintetében mindig példaként élt a Jézus Társaságban.” (Rumer Gergely elogiuma)

2019. szeptember 29. 09:05 - nemzetikonyvtar

392 évvel ezelőtt, 1627. szeptember 29-én Brünnben hunyt el az önálló cseh jezsuita provincia „hungarus” származású első tartományfőnöke

rmk_iii_7528.JPG

Rumer Gergely Mária főhercegnő temetésén mondott beszédének nyomtatott változata – Régi Nyomtatványok Tára

Gyászmiséjén Franz von Dietrichstein püspök, és az éppen Brünnben tartózkodó II. Ferdinánd császár is megrendülten búcsúztatta. Rumer Gergely ma már kevéssé ismert, pedig korának kiemelkedő egyházi személyisége volt. A Nagyszombat melletti Báhony (Báhoň) faluban született, jómódú parasztcsalád gyermekeként. A brünni noviciátus anyakönyvei szerint magyar és szlovák nyelven egyaránt kitűnően beszélt. 1592-ben lépett a Jézus Társaságba, és 1609-ben szentelték pappá. Ezt követően a gráci egyetemen tanított szentírástant. Kiváló héber nyelvismerete lehetővé tette, hogy részt vegyen bibliafordításokban. Martino Del Rio spanyol jezsuita részére elkészítette az Énekek Éneke újabb latin fordítását héber eredetiről, és Káldi György magyar bibliafordításának is egyik lektora volt. Grácban kötött szoros barátságot az akkori stájer főherceggel, a későbbi II. Ferdinánd császárral, és édesanyjával, Mária főhercegnővel, akinek temetésén Wilhelm Lamormaini és Pedro Ximenez jezsuitákkal együtt ő is gyászbeszédet mondott. 1613-ban Grácból Olmützbe ment, ahol 1618-ig az egyetem rektora volt.

 

olmutz_barokk_foter.jpg

Olmütz, barokk főtér. Fotó: A szerző

Az ő rektorsága alatt zajlott az egyetem történetének egyik legnagyobb diáklázadása, amely egy kisebb konfliktusból alakult ki a helyi földművesekkel, akik megelégelték, hogy a labdázó diákok játék közben rendszeresen kárt tesznek a termésben, és egy alkalommal rájuk támadtak. A diákok fegyverrel akartak visszavágni, és Rumer támogatását várták, amit ő egyértelműen megtagadott. Ennek ellenére nem tudta megakadályozni a rendszeres összecsapásokat a diákok és a parasztok között, ráadásul a kialakult helyzetért mindkét fél őt okolta. Rumer nem akarta elfogadni a bűnbak szerepét, és szerette volna megakadályozni, hogy hasonló eset a jövőben előforduljon, ezért kapcsolatait kihasználva II. Mátyáshoz fordult, aki újabb privilégiumokat adott az egyetemnek, a lázadásban résztvevő diákoknak pedig kegyelmet.

olmutz_jezsutia_kollegium.jpg

A jezsuita kollégium épülete Olmützben. Fotó: A szerző

Miután Muzio Vitelleschi jezsuita rendfőnök megbízta az osztrák jezsuita provincia vezetésével, Rumer 1618 áprilisában elhagyta Olmützöt. Azonban nem sokáig élvezhette új hivatalát. Tartományfőnökként első útja Prágába vezetett, ahová éppen május 23-án délután érkezett meg, nem tudva, hogy aznap délelőtt kitört a felkelés, amely a harmincéves háború kezdetét jelentette. Egy protestáns nemesekből álló bizottság a cseh nép és a protestánsok szabadságjogainak megsértése miatt elítélte és kidobta a prágai vár ablakából Vilém Slavata és Jaroslav Martinic császári helytartókat és írnokukat. Rumer Gergely, miután értesült az eseményekről, nyolc órára tárgyalásra hívta a cseh rendek képviselőit, ők azonban elzárkóztak ettől. Látva, hogy a megegyezésre kevés az esély, tizenkét társát világi ruhában elküldte a kollégiumból, hogy hírt vigyenek a többi kollégiumba a prágai eseményekről. Két nap múlva ő maga is álruhában hagyta el a várost, ám ezt követően még néhány sikertelen kísérletet tett a felkelőkkel való megegyezésre, és a jezsuita rend Csehországból való kitiltásának megakadályozására. 1618. június 19-én levelet írt Wilhelm Lamormaininak, a gráci egyetem rektorának, melyben a rendházba menekült cseh jezsuitákkal kapcsolatban adott néhány utasítást. A levél elején röviden beszámolt a csehországi helyzetről is, majd néhány mondatban leírta a saját véleményét a felkelésről. Mivel nem látott esélyt a békés megegyezésre, erélyes fellépést sürgetett. Levele a felkelőkhöz került, és olaj volt a tűzre, mindenütt központi szerepet kapott a jezsuita rend ellen írott protestáns vádiratokban.

feherhegyi_csata.jpg

Pieters Snogers: A fehérhegyi csata (München, Pinakothek) In. Az emberiség krónikája, Budapest, Officina Nova, 1990, 471. A kép forrása: Kereszt és félhold: A török kor Magyarországon (1526–1699), Budapest, Enciklopédia Humana Egyesület, 1999 (Encyclopaedia Humana Hungarica 5.). – Magyar Elektronikus Könyvtár

A fehérhegyi csata után a jezsuiták visszatérhettek Csehországba, és megkezdődött az újjáépítés. A generális 1622. december 10-én engedélyt adott arra, hogy Csehország, Morvaország és Szilézia területén önálló jezsuita rendtartomány jöjjön létre. Ugyanezen a napon Rumer Gergelynek is levelet írt, amelyben tudatta vele, hogy tekintettel korábbi érdemeire, és a cseh provincia létrehozásában betöltött kezdeményező szerepére, szeretné kinevezni a rendtartomány élére. Ez július 15-én hivatalosan is megtörtént. Rumer igen nehéz időszakban kapta ezt a feladatot. Az ő gondja lett a rend újraszervezése, a felkelés alatt lerombolt rendházak felépítése, missziók, valamint újabb rendházak, iskolák alapítása. 1627-ben bekövetkezett haláláig rövid tartományfőnöksége alatt két kollégiumot alapított Csehországban (Jičín, Prága-Malá Strana), kettőt Morvaországban (Znojmo, Jihlava), továbbá számos rezidenciát és missziósállomást hozott létre, és az ő nevéhez fűződik a jezsuita rend letelepedése is Sziléziában. Nagy terve volt egy egységes szabályzat létrehozása a cseh provincia számára, így minden kollégium és rendház belső rendje azonos lett volna. Ezek az életvitelre, a ruházatra, a művelődésre és a lelki életre vonatkoztak. A szabályzat elkészült, és Rumer kérte jóváhagyását a generálistól, de a válasz nem érkezett meg életében, ezért azt csak utóda Christophorus Grensing vezette be.

Kovács Eszter

komment

„…ritka alapos tudományos képzettségénél talán csak szeretetreméltósága nagyobb.”

2019. szeptember 19. 09:00 - nemzetikonyvtar

135 éve született dr. Maucha Rezső

A címben idézett mondat, amely a Halászat című folyóirat 1941. augusztus 15-ei számában megjelent méltatásban szerepel, csak egy a számos hasonló közül, amelyeket a Kossuth-díjas kémikus, hidrobiológus, limnológus és a Magyar Tudományos Akadémia tagjának emberi és szakmai érdemeit együttesen méltató írásokban olvashatunk. De ki is volt Ő?

maucha-kep_10.jpg

Dr. Maucha Rezső hetven éves, 1954. (Fotó: Magyar Fotó – Langer Klári)

Dr. Maucha Rezső 1884. szeptember 19-én született Budapesten, a Vízivárosban. Édesapja, Maucha József, Ausztriából áttelepült erdész-vadászmester végzettségű ember volt, aki szabadidejében szívesen foglalkozott növény- és rovargyűjtemények készítésével. Fia örökölte a természettudományok iránti érdeklődését, s ez hamar egyértelművé tette, hogy az 1903-ban, a budai Királyi Katolikus Egyetemi Főgimnáziumban letett érettségi vizsga után, egyetemi tanulmányait a Pázmány Péter Tudomány Egyetem természetrajz-kémia szakán folytatja. Tanárai a századelő hazai tudományos életének fontos személyiségei voltak: báró Eötvös Loránd, Than Károly, Schafarzik Ferenc, Winkler Lajos. 1909-ben szerezte meg egyetemi doktorátusát „Tanulmány az oldáshőről” címmel megírt disszertációjával. A dolgozat a szerves és szervetlen vegyületek oldáshőjéhez szolgált új információkkal.

maucha-kep_12.jpg

Dr. Maucha Rezső kísérletezés közben. In. Karszt és Barlang, 1984. (1. sz.) p. 55. – Törzsgyűjtemény

„Az 1922-ik esztendő fordulópontot jelent a hidrobiológia történetében. Ebben az esztendőben folyt le ugyanis Kielben az első nemzetközi limnológiai kongresszus, amely a hidrobiológia munkaterületét lényegesen kibővítette, midőn a természettudományok különböző ágaiban használatos módszereket és a velük elért eredményeket a hidrobiológiai kutatás szolgálatába állította. Az ekként kialakult új szintetikus tudomány, az édesvizek tudománya vagy limnológia.”

Dr. Maucha Rezső: A vizek életegyensúlyának törvényszerűségeiről. In. Állattani Közlemények, 1943. (3–4. füzet.) p. [121]. – Törzsgyűjtemény

Dr. Maucha Rezső tudományos munkássága igen szerteágazó és sokrétű, azonban munkájának elméleti és gyakorlati része teljes mértékben kiegészítette egymást. Kezdetben kémikusként dolgozott, számos kémiai vízelemzési eredményt tett közzé az Adriai-tenger, egyes folyók és tavak (természetes tavak és halastavak), az Aggteleki barlang vizei és az ipari szennyezettségű vizek összetételéről. 1914-ben a „Najade” tengerkutató hajó vegyészeként részt vett a II. Magyar Adriai Expedícióban. 1922-ben az édesvíz-kutatás céljára Kielben létrehozott Nemzetközi Limnológiai Társaság (Societas Internationalis Limnologiae = SIL) egyik megalapítója volt a német A. Thienemann, a svéd E. Naumann, az osztrák F. Ruttner, a svájci L. Minder, a finn H. Järnefelt mellett. A szervezet konferenciáin 1924 és 1956 között előadóként vagy szervezőként rendszeresen részt vett. Emellett, az évtizedek során számos más, nemzetközi szakmai konferencia is az előadója között tudhatta.

maucha-kep_03.jpg

Előadás Prágában, a Vízgazdálkodási Tudományos Kutatóintézetben (1954. szeptember) (Magántulajdon)

„Valamennyi anyag között éppen a víz az, amely kémiai összetétele szempontjából különleges helyzetet foglal el.”

Dr. Maucha Rezső: A helyszíni vízvizsgáló módszerek alapelvei. In. MTA Műszaki Tudományok Osztályának Közleményei, 1953. (3–4. sz.) p. [489]. – Törzsgyűjtemény

Dr. Maucha Rezső továbbfejlesztve Winkler Lajos kutatásait, kidolgozta a helyszínen, azonnal alkalmazható félmikró-módszerű vízvizsgálatot. A vizek kémiai összetevőinek megállapítására alkalmas, és ezáltal a különböző víztípusok tipizálásakor és összehasonlításakor is felhasználható módszer során kapott eredményeket azután grafikus módon is ábrázolta. Ezek az ábrák az ún. Maucha-féle csillagdiagramok, melyek jól használhatók a víz abszolút sótartalmának és termelőképességének kimutatására is. Módszerét a mai napig alkalmazzák.

csillagdiagram.jpg

A Balaton kémiai összetevőinek, Maucha-féle csillagdiagramként való ábrázolása. (Részlet az OSZK 2014-ben, Vizek, fények, csillagok című kiállításából, 2014.)

„… a természetes vizekben élő szervezetek összessége, az ú. n. hydrobios…”

Dr. Maucha Rezső: A fényintenzitás és hőmérséklet befolyása a phytoplankton fotoszintétikus folyamatának reakciósebességére. In. Magyar Chemiai Folyóirat, 1923. április – december, (4–12. füzet) p. 36. – Törzsgyűjtemény

További sikereket ért el hidrobiológiai jellegű kutatásaival is. A kémiai elemzések során kapott eredményeket később egyre inkább a vízi élettér, életközösség, a vizek termelési viszonyainak vizsgálatakor hasznosította. A vizeket holocönoidoknak, tehát nagy biológiai egységnek, szervezettségnek tekintette, és ehhez mérten vizsgálta a vizekben lezajló jelenségeket és az ott élő élőlényeket. A vízben lévő oxigén és a vízbe behatoló fény szerepét is tanulmányozta, vizsgálta a fotoszintézis vízi törvényszerűségeit. Így jutott el a produkció-biológia, vagyis a vízi élettér anyag- és energiaforgalma önálló alapokon nyugvó elméletének továbbfejlesztéséhez.

„Minden egyes tónak, folyónak, sőt folyószakasznak meg van a maga sajátos halászati jellege, ami a benne élő és belőle kifogott halak minőségi és mennyiségi viszonyaiban jut kifejezésre. [] Ma már tudjuk, hogy minden egyes természeti vagy mesterséges úton létrejött vízfelhalmozódás, tehát patak, folyó, tó, vagy időszakos jellegű felszíni víz, magasabb rendű biológiai rendszer, melyben térben és időben lejátszódó fizikai, kémiai és élettani folyamatok mennek végbe. Ezt biológiai történésnek nevezik.

Dr. Maucha Rezső: A vizek halgazdasági hasznosításának elméleti alapjai. In. Hidrológiai Közlöny, 1952. (11–12. sz.) p. 442. – Törzsgyűjtemény

Emellett foglalkozott a mesterséges tavakba történő haltenyésztés kérdéseinek tanulmányozásával, és a halhústermelés tudományos alapjaival is, amely a gyakorlati halgazdálkodást segítette. Dr. Maucha Rezsőnek nagy szerepe volt a vizek ökológiai szemléletének meghonosításában is, amely mára a vízi környezetvédelem alapvető feltétele.

maucha-kep_02.jpg

Dr. Maucha Rezső munka közben a HAKI dolgozószobájában. (Magántulajdon)

„Életműve szorosan összefüggött a budapesti Haltenyésztési Kutató Intézet sokszor változó nevű jogelődjével, ahol egész életén át szinte egy és ugyanazon munkaasztal mellett dolgozott, alkotott.

Dr. Woynárovich Elek: Maucha Rezsőre emlékezünk. In. Halászat, 1982. (4. sz.) p. 111. – Törzsgyűjtemény

Az 1906-ban megalakult Földművelésügyi Minisztérium Magyar Királyi Halélettani és Szennyvíztisztító Kísérleti Állomása (1952-től 1957-ig Haltenyésztési Kutató Intézet = HAKI) nagy szerepet játszott dr. Maucha Rezső tudományos életében. A vízkémiai, hidrobiológiai és halászatbiológiai feladatokat ellátó intézetnek 1907-től csaknem ötven évig volt a munkatársa, 1933-tól 1952-ig igazgatója, majd 1958-ig – mikor az intézet átszervezés miatt, jelenlegi telephelyére, Szarvasra költözött – tudományos tanácsadóként látta el feladatait.

1932-ben kinevezték a Pázmány Péter Tudományegyetem magántanárának, 1943-ban egyetemi, címzetes, nyilvános, rendkívüli tanár lett. 1949-ben megalapította a Magyar Hidrológiai Társaság Limnológiai Szakosztályát, amelynek 1958-ig volt a vezetője. 1957-től, a szakosztály által évente megrendezett tihanyi Hidrobiológus Napok szervezésében is rendszeresen részt vett.

1943-ban a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 1955-ben pedig rendes tagja lett. 1953-tól a Magyar Tudományos Akadémia Orvosi és Biológiai Osztályának elnökévé választották. 1954 márciusában hidrobiológiai munkásságáért és a helyszíni, kémiai, félmikró vízvizsgáló-módszer kidolgozásáért a Kossuth-díj ezüst fokozatával tüntették ki.

maucha_r_50.jpg

Dr. Maucha Rezső munka közben. (Magántulajdon)

Dr. Maucha Rezső jelentős szerepet töltött be a hazai és nemzetközi tudományos életben. Az évtizedek folyamán több tudományos társaság és egyesület tagja is volt: Magyarhoni Földtani Társulat, Országos Halászati Egyesület, Magyar Természettudományi Társulat, Magyar Adria-Egyesület, Magyar Hidrológiai Társaság, Magyar Biológiai Társaság, Kis Akadémia Tudós Társaság, bécsi Hydrobiologische Donaustation.
Három könyve és közel száz tanulmánya jelent meg magyar, német, angol és cseh nyelven a legfontosabb hazai és külföldi szaklapokban (például: Halászat, Hidrológiai Közlöny, Kísérletügyi Közlemények, Magyar Kémiai Folyóirat, Magyar Kémikusok Lapja, A Tenger, Természettudományi Közlöny, Vízügyi Közlemények, Archiv für Hydrobiologie, Acta Biologica, Verhandlungen der Internationalen Vereinigung für theoretische und angewandte Limnologie).
1962. január 19-én hunyt el Budapesten. A Farkasréti Temetőben a Magyar Tudományos Akadémia díszsírhelyén temették el.

mr_sirja_50.jpg

Dr. Maucha Rezső sírja a Farkasréti temetőben, az MTA díszsírhelyén, 2018. (Fotó: Simon Bernadett)

„A mi szeretett Rudi Bácsink emlékét úgy őrizhetjük meg a legmaradandóbban, ha elméleti tanítását a gyakorlatba átültetjük, munkáit alaposan tanulmányozzuk és az általa lerakott alapokon tovább építjük azt a tudományágat, melyet egész élete munkásságával, szerénységgel és kitartással olyan híven szolgált.”

Dr. Woynárovich Elek: Dr. Maucha Rezső, akadémikus. In. Halászat, 1962. (1. sz.) p. 7. – Törzsgyűjtemény

1984. október 16-án, születésének 100. évfordulója alkalmából pályatársai megkoszorúzták sírját, valamint életművéről a Magyar Tudományos Akadémia felolvasó termében emlékülést tartottak. Ezen közreműködtek egykori tanítványai, munkatársai: dr. Berczik Árpád, dr. Tigyi József, dr. Woynárovich Elek, dr. T. Dvihally Zsuzsa és dr. Vágás István.
2014-ben az Országos Széchényi Könyvtár Vizek, fények, csillagok című kamaratárlattal emlékezett meg a 130 éve született dr. Maucha Rezső tudományos életművéről a fennmaradt személyes tárgyakon, írásos dokumentumokon és fényképeken keresztül.

Az 1984-ben rendezett emlékkonferencián hangzott el tanítványának, később munkatársának dr. Woynárovich Elek előadásában az alábbi mondat, mely szintén egyszerre hangsúlyozza dr. Maucha Rezső emberi és tudósi jó tulajdonságait: „De Ő már csak olyan volt egész életében: szerény, szívósan dolgozó, életét tudományának szentelő, igazi mintakép-tudós, akiből mindig szelídség, meleg emberség, szeretet sugárzott.

Dr. Maucha Rezső megjelent könyvei:

Két példa a közelmúltban megjelent, a munkásságára hivatkozó munkák közül:

Simon Bernadett

 

 

komment