Kun Erzsébet két stílusteremtő művének borítója. A rejtvény, Budapest, Gondolat, 1966;  111 minikrimi, ill. Ruszkay György, Budapest, ILK, 1987. – Törzsgyűjtemény

A „rejtvény” szóról a legtöbb embernek a négyzethálós alapra nyomtatott keresztrejtvény jut eszébe. Ehhez a képzethez hozzájárult számtalan élőszereplős, vagy animációs filmművészeti alkotás is, ahol egy-egy jelenet hátterében feltűnik egy vállalat portás bácsija, ahogy a fekete-fehér kockás keresztrejtvényeket tartalmazó, A/4-es alapú újságba irkál kis kuckójában ülve, vagy egy múzeum teremőre szunyókálva székében is azt szorongatja vagy a ruhatáros néni a színházi előadás közben, vagy…  De az igazsághoz hozzátartozik az a tény is, hogy sok ember ilyen jeleneteket élőben is látott már. Az idézetben szereplő Füles magazinban is nagyon sok keresztrejtvény található, sőt sokszor a lap borítóján is egy-egy keresztrejtvény részlete szerepel. Ha valaki fellapozza ezt a magazint – különösen annak hőskorában, a ‘70-es; ‘80-as években megjelent számait –, akkor bizony észreveheti, hogy ezen a rejtvénytípuson kívül még elég széles palettát kínál ez a lap, hiszen profilja a gondolkodva szórakoztatás. Megjelenésétől kezdve sajátossága, hogy minden számában a legváltozatosabb jellegű anyagokat közli, így a már említett keresztrejtvények mellett kérdésekkel kombinált cikkek – úgynevezett rejtvénycikkek –, kérdés-felelet játékok, vagyis kvízek, rajzos, ábrás fejtörők, rébuszok, kártya-, sakk- és logikai feladványok, fotós összeállítások találhatók benne. Abból a kínálatból, amit a rejtvényfejtők hazai Bibliája felsorakoztat, egyértelműen kiderül, hogy a rejtvény fogalma bizony nem csak a szunyókáló portás bácsi, ruhatáros néni vagy teremőr kezében szorongatott fekete-fehér négyzetrácsos újságot jelenti.

Kun Erzsébet A végén minden kiderül. Kvizológia, ill. Köpeczi Bócz István, Budapest, Gondolat, 1973. – Törzsgyűjtemény

Kun Erzsébet A rejtvény című művének előszavában olvashatjuk:

Talán ennél jobban nem is lehetne alátámasztani a címben is szereplő mottónak is beillő idézetet, „kivétel nélkül mindenki fejtett már rejtvényt életében”. Johan Huizinga holland történész és kultúraelmélet-író 1938-ban megjelent könyvéhez köthető a homo ludens, vagyis a „játékos ember” fogalma. Huizinga szerint egy társadalom, egy kultúra kialakulásában a játéknak központi szerepe van. A homo ludens kifejezés arra utal, hogy az ember nemcsak homo sapiens (vagyis gondolkodó ember) és nemcsak homo faber (vagyis alkotó ember), hanem alapvetően játékos lény is, és a játéknak a kultúrája kialakulásában és létezésében lényeges, sőt primer szerepe van. A napjainkban is nagy népszerűségnek örvendő természetfilmek tucatjaiban gyakran lencsevégre kerül, amint – főleg ragadozó – állatkölykök egymással játszanak. Ilyenkor általában a – Szersén Gyula vagy Mécs Károly orgánumán megszólaló – narrátor fontosnak tartja tájékoztatni a tudásszomjas nézőket, hogy ezeknek az állatkölyköknek a játéka bizony a majdani kemény életükre való felkészülést jelenti.
Egy játék sokféle lehet és minden játékban valahol jelen van a rejtvény is. A sakkozó számára a rejtvényt az jelenti, hogy hogyan adjon mattot, vagy kerülje el azt, a zsugás azon agyal, hogy partnerei milyen kártyalapokat tartanak kezükben, de bármely, boltban kapható társasjáték magában hordozza a rejtvényeket, legyen az kompetitív, vagy kooperatív rendszerű; ún. „parti”, vagy „gamer” nehézségi fokozatú. Sőt, az emberiség legnépszerűbb játéka, az olimpia résztvevőinek is számtalan rejtvénnyel kell megbirkózniuk. És ez nemcsak a birkózókra igaz, hiszen a labdarúgó vagy vízilabdázó számára a rejtvényt az jelenti, hogy hogyan lőjön vagy védjen gólokat, a sprinter atléta, vagy a gyorsúszó szeretné tudni, hogy hogyan tudna még lefaragni a 100 méter megtételéhez szükséges időből, az ökölvívó számára pedig az ellenfele gyenge pontjainak megtalálása jelent egyfajta rejtvényt. A rejtvény tehát egyfajta játékként is felfogható, amely a homo ludens életét teljesen átszövi. Ahogy Kun Erzsébet nagyon szépen fejti meg a rejtvény kialakulásának okát az emberiség életében:

Az olvasónak feltűnhetett, hogy Kun Erzsébet neve az eddig leírtakban többször is előbukkant. Ez nem véletlen, hiszen ahogy a címben is utaltam rá, őrá emlékezünk, életműve egy ide vonatkozó szeletének bemutatásával. Ki is volt ő tulajdonképpen? A Péter László szerkesztette Új magyar irodalmi lexikonban a következőket olvashatjuk róla:

Rejtvénykönyvek

Kun Erzsébet: Tojástánc. Rejtvénycikkek, kvízkérdések, minitörténetek, anekdoták, játékok, Budapest, Gondolat, 1978 – Törzsgyűjtemény

Kun Erzsébet tollából főként rejtvény-, illetve viccgyűjtemények születtek. Amellett, hogy a szerző a Füles magazinba is írt rendszeresen rejtvényeket, önálló könyvformában megjelent művei is napvilágot láttak. Ezeket stílszerűen a gondolkodásra utaló névvel rendelkező Gondolat kiadó adta ki. Három hasonló módon készült, ám egyáltalán nem egysíkú művét mutatom be. 1966-ban A rejtvény címmel jelent meg a már többször is idézett első önálló gyűjteményes kötete, ezt követte A végén minden kiderül címmel 1973-ban a könyvesboltok polcaira került mű, melynek 2000-ben napvilágot látott egy második és 2004-ben egy harmadik, Nagy műveltségi tesztkönyv címmel megjelent kiadása is a Black & White kiadónál. Sajnos ezeknek a korszakra jellemző, rossz minőségű papírra nyomtatott, olcsó kiadásoknak a minősége elmarad az első kiadástól, és Köpeczi Bócz István első kiadásban szereplő karikatúra jellegű, a könyvnek varázslatos hangulatot adó grafikái sem kerültek bele, sőt a képrejtvényeken kívül nem is találhatók benne képek. Tojástánc címmel 1978-ban jelent meg az újabb kötet, melyet tíz évvel később, 1988-ban követett egy változatlan, tördelésében teljesen azonos, második kiadása.
A rejtvény című mű még magán hordozza a stílusteremtő újszerűség jegyeit. A könyv, a többi ilyen jellegű könyvhöz képest, szokatlanul hosszú etnográfiai és művészettörténeti bevezetéssel kezd, melyben a rejtvénynek az emberiség történetében kezdetektől való, és életük minden területét átszövő jelenlétét fejti ki, mintegy a könyv létjogosultságát igazoló jelleggel. A címlapot követő oldalon, a szerzői adatoknál a következő ajánlás szerepel: „Mesterem és atyai tanítóm Ráth-Végh István emlékének ajánlom ezt a könyvet.” A mester és atyai tanító hatása jól érzékelhető, hiszen mind a bevezető, mind a rejtvényék körítéseként szolgáló rejtvénytörténeti szövegek szerkezete és fogalmazásmódja meglehetősen hasonlatos Ráth-Végh István népszerű műveihez. A hosszas – két fejezetet is magába foglaló – bevezetést követően az olvasó interaktivitását kiváltó rejtvények is részletesebb rejtvénytörténeti, ismertető szövegbe ágyazottak. Megtalálhatók itt a – később ismertetett – 111 minikrimibe is belekerült szöveges rejtvények, emellett találós kérdések, szám-, szó- és képrejtvények. Ez a mű a tudásra szomjas és a tudásukat próbára tenni kívánó olvasóknak egyaránt hasznos olvasmány.

Kun Erzsébet: A végén minden kiderül című művének A végén minden kiderül. Kvízológia. 2. kiadás, Nyíregyháza, Black & White, 2000. – Törzsgyűjtemény

A végén minden kiderül már nem tartalmaz hosszú rejtvénytörténeti ismertető szövegeket, sokkal inkább interaktív, az olvasó tárgyi tudását és logikus gondolkodását próbára tevő mű. Mintegy tízoldalnyi bevezető itt is található, de ezt követően Témakvízek; Intellektuális játékok; Kérdéskoktél; Kvízelítő; Lehet valamivel hosszabb; Körmönfont kérdések; Tesztek és más feladatok; Találós mesék; A végén mindenki derül című, témára utaló fejezetekben a különböző rejtvényeknek jut szerep, melyekre a választ – amennyiben az nem szerepel a fejezetben – az utolsó, Ahol minden kiderül című fejezetben olvashatjuk.
A harmadik rejtvénykönyv Tojástánc címmel jelent meg, utalva arra, hogy a szerző „tojástáncot járt az adatok között” és nyilvánvaló szándéka az olvasót is efféle táncba vinni, vagyis új adatok kutatására ösztönözni. Már a címlapon közli, hogy rejtvénycikkek, kvízkérdések, minitörténetek, anekdoták és játékok várják a tudás- és játékszomjas olvasót. Ráth-Végh jellegű kísérőszövegek itt is találhatók, de jóval kevesebb, mint a Rejtvényben. Tulajdonképpen ennek a könyvnek a szerkezete, vagyis a kísérőszövegek és a rejtvények aránya valahol a másik két bemutatott mű közé helyezhető.

Kun Erzsébet: Nagy műveltségi tesztkönyv (A végén minden kiderül 3. kiadás), [Tyukod], Black & White 2004. – Törzsgyűjtemény

Mini, minibb, legminibb

A Füles magazinhoz köthető Füles mellényzsebkönyvtára sorozatban megjelent, összesen 11 könyvecske közül mindössze kettő tekinthető rejtvénykönyvnek. Az egyik Iván Katalin Tanár úr kérem! című találóskérdés-gyűjteménye, amely inkább az olvasó lexikális tudását és műveltségét teszi próbára. A sorozat másik – egyben elsőnek, 1987-ben megjelent – rejtvénykönyve, már inkább interaktívabb és a logikus gondolkodást serkenti olvasójában. Ez a mű – a sorozat több más kötetével együtt – természetesen Kun Erzsébet tollához köthető: 111 minikrimi. Ennek a magyar olvasóközönség számára szintén stílusteremtő könyvnek a sikerét nem kis mértékben segítette elő az a tény, hogy a krimi műfaja abban az időben hazánkban rendkívüli népszerűségnek örvendett. Az olyan, a krimi műfajában jól ismert klasszikusok nevei egyáltalán nem hangzottak idegenül a magyar közönség fülének, mint – a még a Mézga Aladár kalandjainak Krimibolygó című epizódjába is belekerült – Agatha Christie vagy Conan Doyle hallhatatlan főhőse, Sherlock Holmes. A népszerű filmsorozatok pedig, mint a Kojak; a Columbo, vagy a Derrick rendszeresen tévéképernyő elé szögezték az egész családot. Ráadásul azt a tényt sem szabad elfeledni, hogy a klasszikus krimik (mint például A. Christie, vagy C. Doyle művei) eleve magukban hordoznak egyfajta interaktivitást, hiszen a rejtélyes bűnelkövető személye rendszerint az utolsó oldalakon derül ki, melyek elolvasása előtt – szünetet tartva – akár találgathat is az olvasó. Saját példámon tudom, ez remek szórakozás. Ezzel a hátszéllel készült el az a, véleményem szerint, nagyszerű zsebkönyv, mely, ahogy a címe is utal rá, 111 rövidke krimitörténetet tartalmaz. Ahogy a szerző fogalmaz:

Kun Erzsébet: Egyperces krimik (111 mini krimi 2. kiadás), Szeged, Lazi Bt., 2000. – Törzsgyűjtemény

Ahogy említettem, a klasszikus krimitörténetek eleve magukban hordozzák az interaktivitást, hiszen, ha nem olvassa el valaki a történet záró oldalait, akkor találgathat, sőt maga is nyomozhat újra és újra elolvasva az addigi történetet. Ezt vette alapul a 111 minikrimi gyűjtemény is, melyben a történetek nyitottak, végüket egy zárójelben megfogalmazott kérdés jelzi, melyre a helyes választ a könyv végén találja meg az olvasó. Bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy ezen történetekből több már korábban is megjelent a Füles magazinban és a bemutatott három rejtvénykönyv is tartalmaz ezekből néhányat. Azonban ebben a kötetben kizárólag ezt a rejtvénytípust találjuk meg, lebilincselő stílusban. Megfejthetjük többek között, hogy miért nem lehet a lexikon kétszáztizenegyedik és kétszáztizenkettedik oldala közé végrendeletet tenni; miért bocsátotta el a vállalat igazgatója azt az éjjeliőrt (aki megálmodott egy légikatasztrófát, megmentve ezzel főnöke életét); egy két borbéllyal rendelkező városkában miért a jobban dolgozónak csapnivaló a frizurája; hogyan tanúskodott egy fa a furfangos kádinak egy peres ügyben; hogy lehetett elrejteni egy hűtőszekrényben a lopott ékszert; vagy hogy miért nem fejeztetett le egy uralkodó egy halálra ítélt rabot. 
Mára már hazánkban is népszerűvé váltak az ilyen típusú krimi-rejtvénykönyvek rendszeresen megjelenik egy-két újonnan kiadott ilyen jellegű könyv mind külföldi, mind magyar szerzők tollából (például a Scherlock Holmes esetei, a Rejtélyes bűnügyek, a Nyomozás fotelből stb.). Ennek ellenére a hazánkban stílusteremtő 111 minikriminek csupán egyetlen másik kiadása létezik, Egyperces krimik címmel. Ezt a szegedi Lazi Bt. adta ki 2000-ben. A cím nem véletlenül változott meg, hiszen sajnos az eredeti műben szereplő száztizenegy minikrimi helyett ebben csak hatvanat találunk. Bár a grafikák itt is jól illeszkednek a történetekhez, azért számomra – az eredeti kötetben szereplő – Ruszkay György karikatúra jellegű, de elképesztően varázslatos rajzai nagyon hiányoznak. Az új könyv borítóján az egykori Strand magazinból vett kép látható, melyen Scherlock Holmes történeteinek egyik jelenete elevenedik meg.

Kun Erzsébet: A rejtvény című művének védőborítója és borítója – Törzsgyűjtemény

Felhasznált irodalom:

• Füles (Magazin). In: Wikipédia
• Gál György (fel. szerk.): Füles, Budapest, Magyar Ifjúsági Lapkiadó, 1957–
• Kun Erzsébet: 111 mini krimi, Budapest, ILK, 1987.
• Kun Erzsébet: Egyperces krimik, Szeged, Lazi Bt., 2000.
• Kun Erzsébet: Nagy műveltségi tesztkönyv, [Tyukod], Black & White, 2004.
• Kun Erzsébet: A rejtvény, Budapest, Gondolat, 1966.
• Kun Erzsébet: Tojástánc. Rejtvénycikkek, kvízkérdések, minitörténetek, anekdoták, játékok, Budapest, Gondolat, 1988.
• Kun Erzsébet: A végén minden kiderül, Budapest, Gondolat, 1973.
• Kun Erzsébet: A végén minden kiderül, Nyíregyháza, Black &White, 2000.
• Péter László (főszerk.): Új magyar irodalmi lexikon. H–Ö, Budapest, Akadémiai Kiadó, 2000, 1261.

Hamvai-Kovács Gábor
(Olvasószolgálati és Tájékoztatási Főosztály)

Bánkeszi Katalin 2016. augusztus 18-án a Szinnyei József-díj átvételén

Kedves Kollégák!

A közelmúlt magyar könyvtárügyének meghatározó alakjától, kedves kollégánktól, az Országos Széchényi Könyvtár saját halottjától búcsúztunk 2026. január 30-án az Új köztemetőben.
Bánkeszi Lajosné – vagy, ahogyan mindannyian szólítottuk: Kati – Tóth Katalin néven született 1955. május 30-án, Budapesten. 1973-ban érettségizett az I. László Gimnázium angol szakán, majd 1977-ben a KSH Nemzetközi Számítástechnikai Oktató és Tájékoztató Központjában szerzett számítógép-programozói oklevelet. 2011-ben tartalomszolgáltatásra szakosodott informatikus könyvtárosként végzett a Szegedi Tudományegyetemen.
Informatikai érdeklődését és tudását teljes szakmai pályafutása alatt kamatoztatni tudta. 1973 és 1986 között a MÁV Északi Járműjavító Üzemének, 1986-tól 1994-ig pedig az Építőipari Szállítási Vállalat számítóközpontjában dolgozott programozóként. Az Országos Széchényi Könyvtárral első ízben 1994 és 1997 között került kapcsolatba, amikor műszaki ügyintézőként a helyi hálózat menedzselését, a CD-ROM raktárkészletet és a forgalmi adatokat kezelő adatbázis kialakítását és üzemeltetését végezte, valamint közreműködött a pályázatok előkészítésében.
Szervezői, koordinációs képességei a Tószegi Zsuzsanna által megalapított Neumann-házban (hivatalos nevén előbb Neumann János Digitális Könyvtárban, utóbb Neumann János Digitális Könyvtár és Multimédia Központban) 1997 decembere és 2007 februárja között töltött évtizedben bontakozhattak ki igazán. Szervezési menedzserként felügyelte a munkafolyamatokat, döntéselőkészítő anyagokat készített a Neumann-projektet érintő minden kérdésben, pályázatokat tervezett és bonyolított le, projekteket irányított, de mindezek mellett a napi aprómunkából is bőven kivette a részét. 2003-tól a Neumann-ház digitalizáló laborjának vezetése mellett a teljes intézmény ügyvezető igazgatói feladatait is átvette. 2006–2007-ben, a központ OSZK-ba történő beolvadásáig szakmai igazgatóként tevékenykedett.
A nemzeti könyvtárban az Elektronikus Dokumentumközpont címzetes igazgatójaként folytathatta digitalizálással és digitális tartalomszolgáltatással kapcsolatos feladatait. Nevéhez fűződik a negyvennyolc intézmény negyvenezer képdokumentumát közlő Magyar Digitális Képkönyvtár 2009-es elindítása. Minisztériumi megbízásra részt vett az országos könyvtári digitalizálás programjának kidolgozásában, az országos fejlesztések összehangolásában; a Magyar Országos Közös Katalógus továbbfejlesztésének egyik projektvezetője lett. Ekkor mélyültek el azok a szakmai kapcsolatai, amelyek révén alaposan megismerte az ország könyvtári rendszerét.
A Könyvtári Intézet vezetését hosszas gondolkodás után, kollégái és a nyugdíjba készülő Bartos Éva biztatására és támogatásával pályázta meg. 2011. július 1-jén vette át az intézet irányítását.
Bánkeszi Kati végül összesen hét évet töltött a Könyvtári Intézetben, ennek tekintélyes részében igazgatóként. Nagy tervekkel érkezett egy olyan időszakban, amikor létszámleépítés és sorozatos nyugdíjazások nehezítették a működést. Komoly szerepe volt abban, hogy az intézet megállta a helyét a könyvtárak számára kiírt európai uniós pályázatok sikeres teljesítésében: nemcsak a pályázati nyertes könyvtárak támogatásában, segítésében, de a nemzeti könyvtár és az intézet által megvalósított pályázati projektek terén is. Igazgatósága idején zajlott le a Családi Olvasás Éve program, amely lehetőséget biztosított az olvasási szokások országos felmérésére.
Bánkeszi Kati tisztában volt azzal, hogy milyen nagy szerepe van a könyvtárosok életében az egész életen át tartó tanulásnak, így folyamatosan támogatta újabb és újabb továbbképzési programok megszervezését. Kezdeményezésére néhány olyan képzés bevezetésére is sor került, amelyek blended learning formában valósultak meg, emellett támogatta a határon túli magyarajkú könyvtárosok számára biztosított továbbképzési tevékenységet. Fontosnak tartotta, hogy aktívan kivegye részét az OSZK nagyszabású infrastruktúrafejlesztési projektje keretében futó e-learning-program kialakításában; megtervezte annak portálját és szolgáltatásait. Egy pillanatra sem feledkezett meg arról, hogy ez az alprojekt fontos az intézet képzési tevékenysége számára is, hiszen ha az új portál elkészül, szolgáltatásai segíthetik az oktatásszervezési folyamatot, és blended, illetve e-learning-formájú képzések szervezését.
Irányítása alatt került sor 2013-ban a Magyar Könyvtárosok Világtalálkozója soron következő, hetedik alkalmának megszervezésére; kezdeményezése nyomán a világtalálkozó máig érvényes stratégiai célokat fogalmazott meg.
Igazgatósága idején kiemelten kezelte azt, hogy a Könyvtári Intézet folyamatosan betölthesse országos szakmai szolgáltató szerepét, ennek érdekében kialakíttatta az intézet új, szolgáltatásközpontú honlapját, és – a korábbi papíralapú és elektronikus nyilvántartások összevonásával – kezdeményezte a Magyarországi Könyvtárak Adatbázisának létrehozását.
Az e-könyvek iránti saját, speciális érdeklődését is a szakma szolgálatába állította: tapasztalva a területen a kiadók és a könyvtárak közötti érdekellentétet, arra ösztönözte a feleket, hogy egyesületet alapítva igyekezzenek szempontjaikat egyeztetni és elfogadható kompromisszumok mellett együttműködni. A tevékenység támogatására E-könyves infotár néven az intézeti honlapon önálló szolgáltatást működtetett, válogatott híreket és információkat közölt a könyvtárak és a könyvtárosok számára az e-könyvek világáról.
Posztjáról 2016. június 30-ai hatállyal mondott le, de 2019. április 1-jei nyugdíjba vonulásáig még címzetes igazgatóként segítette az intézet munkáját.
Életműve elismeréseként 2016-ban megkapta szakmánk legmagasabb elismerését, a Szinnyei József-díjat. 

Hosszú betegség után 2026. január 1-jén hunyt el.

A magyar könyvtárosközösség egy nagyszerű és önzetlen kollégát, egy igazán jó embert gyászol most, de emléke és munkásságának színe-java mindenkor velünk marad.

Rózsa Dávid
(főigazgató)
Hangodi Ágnes
(Könyvtári Intézet, igazgatóhelyettes)

Féner Tamás a magyar fotográfia egyik meghatározó alakja: Kossuth-, Balázs Béla- és Prima díjas fotóművész, akinek pályája a sajtófotótól az absztrakt, konstruktív képekig ível. Munkáiban egyszerre van jelen a fegyelem és a játék, a dokumentálás igénye és a képi gondolkodás szabadsága.

A beszélgetésben Füri Katalin kurátor mesél arról, hogyan lehet egy nem lezárt, hanem aktív életművet kiállítássá formálni; mit jelent a fekete-fehér képektől a színes absztrakciókig vezető út; és hogyan illeszkedik Féner Tamás munkássága az Országos Széchényi Könyvtár jelenkori fotóművészeti gyűjteményébe. A kérdéseket Tóth Péter, az OSZK digitálistartalom- és kommunikációs referense teszi fel, a beszélgetés hangzásáért Solymosi Ákos hangmérnök felel.

Miről lesz szó? Többek közt arról, hogyan lesz a 2026. március 31-ig megtekinthető kiállítás versszerű, és mit ad hozzá az, ha egy alkotó saját hangján is mesél a látogatónak – mindezt egy olyan térben, ahol a történeti fénykép és a kortárs kísérletezés találkozik.

A kiállításon Féner Tamás saját hangja és történetmesélése is jelen van, ami külön réteget ad a képek értelmezéséhez – ez a beszélgetés azonban már a kurátori nézőpont felől közelít: arról szól, hogyan lesz fotóból gondolat, képből rendszer, és hogyan működik mindez ma, egy nemzeti kulturális intézmény terében.

A kiállítás: https://oszk.hu/kiallitasok/fener-tamas-fotokiallitas_251127-260331

Jelenkori fotóművészet: https://fototer.oszk.hu/jelenkori-fotomuveszet/

A kiállítás kurátora: Füri Katalin. A kiállítás munkatársai: Kovács Ádám, Sárközy Réka, Tóth Éva, Tóth Szilvia Rebeka. A videóhoz Visky Ákos László képeit használtuk. 

Tartalom:
00:50 Füri Katalin kurátor és művészetterápiás szakember
02:06 A bolgár zöldséges mint kiállítás-névadó
04:40 Szerkezetiség, konstruktivizmus: a kiállítás első benyomása
06:40 Játék a színekkel
08:30 A portrék attribútumai
09:50 A Budapest-sorozat elforgatott kísérletei
12:20 A kiálltásnak helyet adó kápolnatér egy funkcionális homokozó
13:47 Az „én is meg tudtam volna csinálni” közhely
15:35 Interjúk egészítik ki a látványt
18:59 Jelenkori fotóművészet, hol kezdődik a jelen?
21:32 Vintázs nézőképekkel bővül a gyűjtemény
26:24 A kollektív emlékezet esete a fotókkal

A Vasárnapi Ujság 1904. február 7-i számában Farsangi képek címmel olvashatjuk Sárosi Bella beszámolóját a farsangi szezonban megtartott bálokról, mely időszak 1904-ben – az ideihez hasonlóan – szintén rövid volt, mindössze február 16-ig tartott. Sárosi Bella az összefoglalót a következő néhány mondattal zárta:

Az „Erzsébetfalvai Polgári Dalkör” farsangi meghívója. Jelzet: PKG. 1914e. 0689 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A farsang az év talán legvidámabb időszaka, mely vízkereszttől a húsvétot megelőző negyvennapos nagyböjt kezdetéig, hamvazószerdáig tart. Ez az időszak lehet rövid vagy hosszú, attól függően, hogy húsvét vasárnap mikorra esik.
Már a középkor óta a társadalom minden rétege kivette részét a mulatságokból és adta át magát a féktelen evés-ivásnak, a jelmezes „alakoskodásnak”. A szabályok ideiglenes felrúgása és a kicsapongással telt napok miatt az egyház a farsang ellen volt – a katolikus papok, majd később a protestáns lelkészek-prédikátorok is egyetértettek abban, hogy ez az ünnep az ördögtől való. Temesvári Pelbárt, a magyar középkor jeles író-prédikátora az 1502-ben, Pomerium de tempore címmel megjelent munkájában a következő szavakkal fakadt ki:

A 18. században élt Bod Péter a Szent Heortokratesben címmel megjelent írásában, melyben az egyházi ünnepeket, azok megtartásának módját és a hozzájuk kapcsolódó népszokásokat írja le, a farsangi időszakot taglaló részt így vezeti be:

A farsangi szokások – többnyire február hónapban – farsang végére, farsang farkára összpontosultak, farsangvasárnapra, farsanghétfőre és húshagyókeddre. Farsang utolsó három napján táncmulatságokat rendeztek: ezeknek a báloknak a párválasztásban is fontos szerep jutott, mivel több adat is azt bizonyítja, hogy a lányok ilyenkor adták a legényeknek a bokrétát, melyet a legények farsang vasárnapján tűztek a kalapjukra.
A farsang volt tehát az udvarlás, a párválasztás, a házasságkötés legfőbb ideje, így azokat, akik elérték már a megfelelő kort, de mégsem mentek férjez, tréfásan, olykor durván, ún. leánycsúfolókkal, máshol vénlánycsúfolóval (esetleg más néven leány-sorolóval) figyelmeztették:

Mint már említettük, farsang idején minden társadalmi osztály rendezett bálokat. Gróf Hofmannsegg, a német botanikus 1793–1794-ben utazta be Magyarországot. Erről az utazásáról szóló úti beszámolója 1800-ban jelent meg Reise des Grafen von Hofmannsegg in einige Gegenden von Ungarn bis an die türkische Gränze címmel. Ebben olvashatunk arról, hogy 1794 februárjában két álarcosbálon is részt vett, Budán és Pesten, mely mély benyomást tett rá. Számára különösnek tűnt, hogy a bálokon:

A táncrenddel kapcsolatban a következő megjegyzést tette:

Ami viszont felkeltette a figyelmét, hogy ezeken a bálokon magyar táncot is járnak, mely:

 A farsang, mint téma, a zeneszerzőket is megihlette. Ha már Gróf Hofmannsegg írásában megemlítette a magyar táncokat, következzen rögtön két csárdás, mely a farsang szellemében született. Az egyik Sárközy Ferenc Farsangi tánc című, zongorára írt műve, a másik Gedeon Kálmán Farsangi hangok című eredeti csárdása.

• 
• 

A kor híres hegedűművésze, Heinrich Wilhelm Ernst hegedűre és zenekarra írt, Carnevale de Venice című művét Erkel Ferenc írta át zongorára.

H. W. Ernst: Carnevale de Venise. Transcr. pour Piano par Fr[anz] Erkel, Budapest, Rózsavölgyi és Társa, [s. a.]. Címoldal. Jelzet: Z 82.379. – Színháztörténeti és Zeneműtár

Liszt Ferenc Magyar rapszódia-sorozatának kilencedik darabja Pesti karnevál (Pesther Carneval – Le Carnaval de Pesth) címen is ismert. A mű ajánlása a Carnevale de Venice szerzőjének, H. W. Ernstnek szól.

• 
• 

A Liszt Ferenchez közel álló Thern Károly – aki maga is ismert zongoraművész volt – Scénes de Bal (Báli jelenetek) című műve szintén ezt a hangulatot kelti fel.

Thern Károly: Scénes de Bal (Báljelenetek), Pest, Rózsavölgyi et Co., 1864. Jelzet: Z 47.416 – Színháztörténeti és Zeneműtár

Popper Dávid, aki 1886 és 1913 között a Zeneakadémia tanára is volt, Papillon című művét Thernhez hasonló alcímmel látta el: „Scéne de Carnaval”.

David Popper: Papillon (Scéne de Carnaval). Transcription pour Piano par I. Philipp, Paris, J. Hamelle, [s. a.]. Jelzet: Z 41.403 – Színháztörténeti és Zeneműtár

A témában született színpadi művek között különös helyet foglal el a Robert Schumann Carnaval című zongoraművére készült balett. A meghangszerelést követően, melyet Berg Ottó karmester készített, Milloss Aurél, a düsseldorfi operaház magyar balettmestere formált belőle mesejátékot.

• 
• 
• 

Poldini Ede Farsangi lakodalom című három felvonásos vígoperájának bemutatójára szintén az Operaházban került sor, 1924. február 16-án. Az előadásról Tóth Aladár tollából jelent meg kritika a Nyugat 1924. március 1-jei számában. Ebben örömmel fogadta Poldini operáját, mivel a magyar operarepertoárból addig:

Poldini Ede: Farsangi lakodalom. A Magyar Királyi Operaházban, 1924. március 9-én tartott előadás színlapja. Színlapgyűjtemény, Operaház, 1924. I–IV. – Színháztörténeti és Zeneműtár

Csokonai Vitéz Mihály Dorottya, vagyis a dámák diadalma a fársángon című eposza két zeneszerzőt is megihletett. Az egyik Kacsóh Pongrác Dorottya című háromfelvonásos daljátéka, amelynek bemutatójára már a szerző halála után kerülhetett sor Szegeden,1929. január 9-én, a Városi Színházban. A Délmagyarország aznapi színházi hírei között olvashatunk az előkészületekről, mely szerint:

Ugyan a partitúrán és a színlapon is a mű daljátékként van feltüntetve, de a mű műfaji meghatározása mégis vitát váltott ki olyannyira, hogy a Délmagyarország publicistája a következőket írta a lap 1929. február 10-i számában:

• 
• 
• 

Tóth Dénes Dorottya című, 1941-ben készült balettzenéjének bemutatójára már az ország megszállását követően, 1944. június 20-án került sor a Magyar Királyi Operaházban, Oláh Gusztáv rendezésében. A Dorottya. Balettbemutató az Operaházban címmel megjelent kritikában az ismeretlen recenzens elragadtatással írt a mű zenei nyelvéről, mely:

Tóth Dénes: Dorottya, vagyis a dámák diadalma a fársángon. Furcsa táncjáték öt képben. Az 1944. június 20-án, a Magyar Királyi Operaházban tartott bemutató színlapja. Színlapgyűjtemény, Operaház, 1944 – Színháztörténeti és Zeneműtár

Zárásképp álljon néhány versszak Csokonai Vitéz Mihály A fársáng búcsúzó szavai című költeményéből:

Felhasznált irodalom:

• Dömötör Tekla: Naptári ünnepek – népi színjátszás, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1979.
• Dömötör Tekla (főszerk.): Népszokás, néphit, népi vallásosság. Magyar néprajz. VII. kötet, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1990.
• Tátrai Zsuzsanna – Karácsony Molnár Erika: Jeles napok, ünnepi szokások, Budapest, Planétás Kiadó, 1997.

Hanvay Hajnalka
(Színháztörténeti és Zeneműtár)

Schäffer Judit a jelmezműhelyben. Ikládi László felvétele. Jelzet: SZT KB 23.858 – Színháztörténeti és Zeneműtár

A gyermekként rajzolni szerető, de a színjátszással is kacérkodó Schäffer Judit pályája egyenesen vezetett a jelmeztervezés felé. A Szépmíves Líceum, a mai Képzőművészeti Gimnázium elvégzése után jelentkezett az Iparművészeti Főiskola éppen akkor induló jelmeztervezés szakára, ahol Nagyajtai Teréz, a Nemzeti Színház legendás tervezője volt a mestere.
1954-ben, frissen végzett jelmeztervezőként a Magyar Néphadsereg Színházának – a mai Vígszínháznak – ösztöndíjasa lett, majd a Vígszínház kamaraszínházából megalakított, akkor induló József Attila Színházban folytatta pályáját. Az angyalföldi színház csaknem minden bemutatójához ő tervezte a jelmezeket. A társulatban olyan, az ötvenes években perifériára szorult színészóriásokkal dolgozhatott együtt, mint Sinkovits Imre, Darvas Iván és Gobbi Hilda.

Becket Tamás (Darvas Iván) és II. Henrik király (Koncz Gábor) jelmeze Becket avagy az Isten becsülete című előadáshoz. József Attila Színház, 1965. Jelzet: SZT KE 18.912, SZT KE 18.910 – Színháztörténeti és Zeneműtár

Becket Tamás (Darvas Iván) és II. Henrik király (Koncz Gábor). Tormai Andor felvétele. Jelzet: SZT Album 275/5 – Színháztörténeti és Zeneműtár

A József Attila Színházban eltöltött tíz év után Major Tamás hívására a Nemzeti Színházhoz került, ahol vezető tervezőnek nevezték ki. Később az Operaházhoz, majd a Budapesti Kamaraszínházhoz szerződött, míg végül visszatért a Nemzeti Színházba. Társulati tagsága mellett vendégként folyamatosan tervezett számos fővárosi és vidéki színháznak, szabadtéri színpadnak, de külföldi operaháznak is dolgozott. Pályája során több mint négyszáz színházi előadás jelmezét tervezte meg. Rendszeresen dolgozott magyar játékfilmek – mint például a Pál utcai fiúk, Húsz óra, Isten hozta őrnagy úr!, Aranysárkány – és tévéfilmek számára is. Összesen hatvannyolc film kosztümjeinek terve fűződik a nevéhez.
Nagy szerepet vállalt a hatvanas-hetvenes években a magyar jelmeztervezői iskola kibontakozásában. 1960 és 1968 között, csaknem pályakezdőként már az Iparművészeti Főiskolán tanított jelmeztervezést. Tanítványa volt többek között Jánoskúti Márta, Gombár Judit, Vágó Nelly, Wieber Marianna, Vágvölgyi Ilona.

Heltai Jenő: A néma levente. Magyar Színház, 2002. Jelzet: SZT KE 21.832, SZT KE 21.834 – Színháztörténeti és Zeneműtár

Schäffer Judit elsők között kísérletezett azzal, hogy egy történelmi darab szereplőit ne a saját korának megfelelő jelmezekbe öltöztesse. A klasszikus tartalmat a jelmez segítségével át tudta emelni a jelenbe úgy is, hogy a korhű jelmezeket csak egy-egy apró utalással kapcsolta a mához.

Beatrice, Leonato és Don Juan jelmeze. William Shakespeare: Sok hűhó semmiért. Szolnoki Szigligeti Színház, 2001 Jelzete: SZT KE 22.595, SZT KE 22.583 – Színháztörténeti és Zeneműtár

Rendkívüli anyagismerettel rendelkezett, biztos kézzel alkalmazta, keverte a régi és új anyagokat, textúrákat, szívesen használta a különböző társművészetek – mint például a bőrdíszműves, ötvösművészet – technikáit.

Szeretett a színekkel játszani, szerepeket, szereplőket színekkel jellemezni, többször dolgozott karakterekre épített színszimbolikával, de szívesen kísérletezett anyagok átfestésével megalkotott új színekkel is.

Jacques Offenbach: Szép Heléna. Nemzeti Színház, 1974. Jelzet: SZT KF 4560 – Színháztörténeti és Zeneműtár

A Montague- és a Capulet-család. William Shakespeare: Rómeó és Júlia. Nemzeti Színház, 1983. Jelzet: SZT KF 4453, SZT KF 4451 – Színháztörténeti és Zeneműtár

Az 1976-os Prágai Quadriennálén, a színházi látványtervezés és színházépítészet nemzetközi seregszemléjén a zsűri, harmincöt ország kiállítói közül, ezüst éremmel jutalmazta Maróti Lajos Az utolsó utáni éjszaka színművéhez készített jelmezeiért. A máglyahalálra ítélt tudós-szerzetes, Giordano Bruno és VIII. Kelemen pápa jelenetében hatalmas, az egész játékteret beborító pápai palást körbeveszi a színpad előterében, középen ücsörgő foglyot. Így válik egyúttal díszletté is a színpadi térben szétterjeszkedő jelmez.

Jelenet Maróti Lajos Az utolsó utáni éjszaka című színművének előadásából, középen Básti Lajos mint VIII. Kelemen pápa és Avar István mint Giordano Bruno. Jelzet: SZT KC 2745 – Színháztörténeti és Zeneműtár

Schäffer Judit halála előtt néhány évvel úgy határozott, hogy tervezői életművét az Országos Széchényi Könyvtár színháztörténeti gyűjteményére bízza, mert úgy vélte, hogy „ez az egyetlen lehetőség, hogy megmaradjanak”. 2007-ben és 2010-ben, két részletben került a könyvtárba tervezői, illetve személyi hagyatéka, 10.310 db jelmezterv, vázlat és több doboznyi irat. Ebből a gazdag anyagból készült a művésznő pályáját bemutató kötet, mely idén jelent meg a Magyar Művészeti Akadémia támogatásával, az Országos Széchényi Könyvtár kiadásában.

Kovács-Burda Zita
(Színháztörténeti és Zeneműtár)

Felhasznált irodalom:

• Lelkes Éva: A színek varázslója. In: Film Színház Muzsika, 1969/13, 11.
• Kárpáti Imre: Schäffer Judit jelmeztervei. In: Színháztechnikai Fórum, 1978/1, 3. 
• Molnár Gál Péter: A jelmez. In: Népszabadság, 1976/27, 9.
• Dőry Virág: Így látja Schäffer Judit. A kőmosott rokokó és a titokzatos ballonkabát. In: Színházi Élet, 1990/9, 32–34. 
• Vámos László: Nem gyökerek nélkül. In: Új Tükör, 1984/18, 22.

Családja, gyermekkora

Várszegi Asztrik (családi nevén Várszegi Imre) 1946. január 26-án született Sopronban, szülei, Várszegi Ferenc és Horváth Rozália egyedüli gyermekeként. A történelmi belváros szívében, a Tűztorony szomszédságában, az Előkapu 5. szám alatti házban látta meg a napvilágot. Ősei vér szerint négy nemzetiségűek: magyar, német, szlovák és horvát gyökerek kötik őt a dunántúli földhöz. Felmenői mindannyian katolikusok voltak; Sopron és környéke, Győr környéke és a Bakony római katolikus családjaiból kerültek ki. Így a katolikus vallás számára magától értetődő valóság volt már kisgyermekkorától fogva. A keresztény hagyományt később is, kamaszkori eszmélkedései alatt, a bolsevik hatalomátvétel után, tudatosan vállalta, értékes családi örökségként tartotta számon, hitének elmélyülése nyomán pedig isteni ajándékként, kegyelemként élte meg. Anyai nagyszülei, Horváth Anna és Horváth Ferenc tágabb rokonságában papok is voltak. Horváth Kálmán egykori váli plébánossal, aki fehéregyházmegyés papként szolgált, saját maga is élő kapcsolatban állott. A Horváth családot a Nyugat-Magyarországon ekkor még uralkodó vallási vonulatnak számító tradicionális katolicizmus és buzgó Mária-tisztelet jellemezte.

Várszegi Asztrik. Thaler Tamás fotója. A kép forrása: Wikipédia

A kis Imre gyerekkorában a soproni Szentháromság téri bencés templom ministránsa volt, Lugosi Feri és Győző unokabátyáival együtt. A dédszülők, sőt, a Horváth-nagyszülők is, zarándokútra Mariazellbe mentek, és egész életükben oda vágyakoztak vissza. Édesanyja a karmelita harmadrend tagja volt, a szent skapulárét, a karmelita közösség közös jelét a bolsevik rendszerben is sokszor magánál hordta. A Várszegi családban hasonló katolikus hagyományok éltek. Apai nagyanyjának húga és sógorkája a győri székesegyház sekrestyései voltak: fiuk, Nagy Lajos, Imre másodunokatestvére a Pannonhalmi Területi Apátság egyházközségeiben szolgáló állandó diakónus volt. Ezek a családi hagyományok, példák éltek benne már kisgyermekként és hatottak rá. A templomba járás az ő számára is olyan magától értetődő dolog volt, mint a levegővétel. A soproni bencés templomhoz és a városhoz való kötődéséről így beszélt 2019-ben megjelent, A megajándékozott című interjúkötetében:

Hivatásának rövid története

Kisgyerekkorában szülei többször is látták, hogy játékból elmélyülten misézett. Ez abban az időben katolikus családokban nem volt valami szokatlan dolog. A valódi elhívás pillanata jóval később, 1962. augusztus huszadikán következett be számára. Marton József bencés atya ekkor mutatta be újmiséjét (első szentmiséjét) a kurucdombi Szent István-templomban. Itt hatalmas tömeg gyűlt össze, így Imre a szertartásból semmit sem látott, csak hallotta a liturgiát. Korabeli szokás szerint annyira hosszú volt a szertartás, hogy a végét nem is várhatta meg, haza kellett mennie édesanyjához. Az újmisést talán egy pillanatra látta, a prédikációból csak néhány mondat maradt az emlékezetében. Mégis úgy érezte már ott a templomban és azt követően, hogy sajátos változás ment végbe benne. Nem tudta pontosan megfogalmazni, hogy mi történt, csak azt tudta, hogy valami megérintette őt: a lelkét teljesen felforgatta ez az esemény, ez a hitélmény. Megindította az emberek odaadó hite, ahogyan ünnepeltek, ahogyan sokan könnyekig meghatódva örültek az új papnak. Talán akkor élte át először igazán az oltár közelségének csodálatos, tiszta és igaz örömét, és a szívében gyökeret vert egy életre szóló vonzalom: „Uram, szeretem házad ékességét és a te dicsőségednek lakóhelyét.” (Ps. 25. v. 8.) Mivel nem tudta megvárni a mise végét, újmisés szentképet nem kapott, de neki is hozott egyet a nagymamája. Marton József atya jelmondata állt rajta: „Te pap vagy mindörökké.” Ez a mondat beleégett a szívébe, és megfogalmazódott benne az elhatározás, hogy pap lesz és pannonhalmi bencés szerzetes. Az újmisén szerzett belső tapasztalatból néhány napon belül letisztult benne a vágy, a szándék, a hivatástudat, hogy nem akar mást, mint Pannonhalmán élni. Addigi tizenhét éves életének összegzése ettől fogva az lett, hogy olyan szeretet van benne Isten iránt, hogy szeretné egész valóját, egész további életét neki adni és a szolgálatába szegődni. 1963-ban megszólította Legányi Norbert pannonhalmi főapát urat, aki épp Sopronban misézett. Ministránsnak jelentkezett, és a szentmisét követően röviden előadta Norbert atyának, hogy mi a szíve vágya. Norbert atya ekkor meghívta őt ’63 augusztus 6-án reggelre Pannonhalmára, néhány új testvér beöltözésére. Ötödikén már Pannonhalmán volt, egész éjjel arról álmodott, hogy egyszer őt is beöltöztetik. Egy év múlva be is öltöztették.

Várszegi Asztrik a pannonhalmi kolostorban. In: Gülch Csaba: A megajándékozott. Baráti beszélgetés Várszegi Asztrikkal, Győr –Pannonhalma, Lapcom – Bencés Kiadó, 2019. – Törzsgyűjtemény

Felvétele az egyházi rendbe. Tisztségei, feladatai

1964-ben lépett be Pannonhalmán a Szent Benedek Rendbe. Itt vette föl az Asztrik szerzetesi nevet, és itt végezte teológiai tanulmányait a Főapátság Szent Gellért Hittudományi Főiskoláján. Közben, 1968-tól kezdve kétéves sorkatonai szolgálatot teljesített Baján, Budapesten és Sormáson. Leszerelése után egy évvel fejezte be a teológiai tanulmányokat. 1970. február 8-án Pannonhalmán diakónussá szentelték, majd 1971. augusztus 29-én pappá. 1971 és ’79 között az ELTE BTK-n történelem-német szakon tanult és tanári oklevelet szerzett. 1976 és 1988 között a rend pannonhalmi gimnáziumában tanított. Ezzel egy időben a rendi főiskolán is oktatott. Tantárgyai voltak: Szent Benedek Regulájának magyarázata, bencés rendtörténet, a Pannonhalmi Szent Benedek Rend Statútumai. 1978 és 1986 között a novíciusok magisztere és az újoncok tanulmányi prefektusa volt. 1985-től a pannonhalmi főmonostor perjele. 1985-ben történelemből doktori fokozatot szerzett az Eötvös Loránd Tudományegyetemen, majd ugyanitt 1997-ben PhD-fokozatot is. 1988. december 23-án II. János Pál pápa esztergomi segédpüspökké, culusi címzetes püspökké nevezte ki. 1989. február 11-én szentelték püspökké Esztergomban. A pesti Központi Szeminárium rektoraként 1989–1990-ben elindította a szeminárium épületének teljes körű renoválását. 1991. január 5-én pannonhalmi főapáttá választották, ezt követően még kétszer megerősítették ebben a tisztségben, 2000-ben és 2009-ben. Utódja a főapáti székben 2018. március 21. óta Hortobágyi T. Cirill. Nyugdíjas éveit nyugodt, derűs szívvel éli meg, kegyelmi ajándéknak tekinti. Tőle telhetően mai napig is szívvel, lélekkel jelen van a pannonhalmi szerzetesi közösségben és időnként másutt is. Gyermeki tisztaságú lelkülete, őszinte, mély vallásossága most is példaértékű sokak számára, akik ismerik és szeretik őt.

Csobán Endre Attila
(Régi Nyomtatványok Tára)

Gyulai Pál költő, író, irodalomtörténész, műkritikus, egyetemi tanár 1826. január 25-én látta meg a napvilágot Kolozsvárott. Édesapja Gyulay Antal (1793–1840), az erdélyi királyi kormányszék tartományi számvevőtisztje, édesanyja Hajós Sára volt (1793–1848). Régi magyar nemes családból származott, de ezzel keveset törődött. Igazi nemessége szívében, lelkében, erkölcseiben volt. A kolozsvári református kollégiumban kezdte tanulmányait, ahol a bölcseleti, jogi és hittani tanfolyamot kitűnő osztályzattal végezte 1845–46-ban. Tanári pályára készült, de a forradalom és szabadságharc eseményei előbb még más irányba vitték őt. A szabad sajtó egyik első terméke, a tizenkét pont (Mit kíván a magyar nemzet?) utolsó tétele ez volt: Unio Erdéllyel. Ez az eszme fordította 1848-ban Erdély felé a magyar szíveket: az unió vágya. Államférfiak és költők a két ország egyesüléséért lelkesedtek, velük együtt a művelt fiatalság a Királyhágón innen és túl. E mozgalomban Gyulai Pál volt a kolozsvári ifjúság vezére. Ekkor adta közre első hazafias verseit, barátaival, Mentovich Ferenccel és Szász Károllyal közös füzetben (Unio-dalok).

Gyulai Pál portréja. Fénykép utáni kőnyomat. In: Gyulai Pál költeményei, Pest, Ráth Mór, 1870. – Törzsgyűjtemény

Ekkorra már túljutott első irodalmi próbálkozásain, és Bethlen János gróf házánál mint nevelő megismerte az erdélyi politika vezéralakjait. Ez a kezdet maradandó hatással volt a későbbi férfira és költőre, íróra, akiben egy életen át megmaradt az érdeklődés a közélet iránt. Nagy kortársaihoz, Petőfihez, Jókaihoz, Vas Gerebenhez hasonlóan ő is elsősorban közéleti alkotó volt, közösségi irodalmat művelt. A szabadságharc éveit mint Teleki Domokos gróf titkára Pest közelében élte át. A forradalom leverése után ő is bujdosó lett. 1851-ben látta meg újra Erdélyt, ahol időközben édesanyját is eltemették, aki szó szerint a szabadságharc félelmeiben halt meg. Erdélyország ekkor olyan volt a fiatal költő szemében, mint „koporsóban mosolygó halott”. Első igazán kiforrott verseiből a búcsúvétel és a viszontlátás őszinte fájdalma szól (Tavaszéj; Emlékszel-é...; Szülőföldemen).

Költészete

Poézisének fő jellemvonásai: egyszerűség, őszinte hangvétel, népi romantikus stílus. A magyar költészet legfontosabb irányát a népi-nemzeti irodalomban látta:

Még a forradalom előtt, 1847-ben írt Erdély című költeménye is igen gazdag festői szépségű zsánerképekben, és a népi-nemzeti stílusirányon innen és túl, az ódai hangvétel is jelen van benne. A hegy szakrális, bibliai szimbólumként szerepel benne, mint a természetfölöttivel, az Istennel való találkozás, a tiszta, bűntelen élet helye: 

Hadnagy uram. Gyulai Pál legszebb költeményei, Budapest, Franklin-Társulat, 1941 – Törzsgyűjtemény

Forradalom utáni költeményeire elégikus hangnem, sötétebb tónus jellemző. Talán napjainkig legtöbbször emlegetett Hadnagy uram című verse rövid, tömör, kihagyásos szerkezetével, balladás stílusával ma is mélyen megrendíti az olvasót:

A keserves népdalok, illetve hasonló hangvételű népies műdalok tónusát idézi, a Bach-korszak döbbenetét, passzív ellenállását idézi fel a Szüreten című költemény. Lehetetlen észre nem vennünk a szüret, a borkészítés és a véráldozat jelképes szemiotikai egybekapcsolódását már az első versszakban:

A Bach-korszak rideg embertelenségét, a megtorló hatalom abszurd kegyetlenségét, az igazság helyett a nyers erő győzelmét jeleníti meg A tyúk és a farkasverem című verses mesefeldolgozás allegorikus története is:

Az eredeti népmese azzal fejeződik be, hogy vadászok járnak arra, meghallják a farkasüvöltést, lelövik a farkast, a bőréből bundát csinálnak. Még ma is viselik, ha el nem nyűtték. Ezt már nyilván nem hagyta volna jóvá a cenzúra. 

Gyulai Pál idős korában. Kőnyomat Radóné Hirsch Nelly rajza után. In: Gyulai Pál: Egy régi udvarház utolsó gazdája. Nők a tükör előtt. A vén szinész, Budapest, Franklin-Társulat, 1911. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Egy régi udvarház utolsó gazdája (1857)

Gyulai regényalakjait, hasonlóképpen verseinek szereplőihez, mindig mély szimpátiával kezeli. Méltán állíthatjuk róla, hogy csak olyan embereket tudott hitelesen rajzolni, akik abból a típusból valók, mint ő maga: egy tömbből faragott, minden dimenziójukban kifejlett, határozott, végleges jellemek. Nem simulékonyak, nem keresik a beilleszkedést, a ’48 után megváltozott társadalmi-politikai helyzetben való érvényesülést. Mint fentebb már említettük, Gyulai Pál lelkesen részt vett a forradalom eseményeiben: a kolozsvári ifjúság vezéralakja volt. A forradalom leverése után viszont emberi és költői példaképéhez, Vörösmarty Mihályhoz hasonlóan a forradalmat követő eseményeket lehangoltsággal, mély kiábrándulással szemlélte. Vas Gereben korrajzregényeihez hasonlóan (A nemzet napszámosai, A régi jó idők, Nagy idők, nagy emberek) ebben a regényben a forradalmat és annak következményeit ambivalens módon szemléli. Elismeri a negyvennyolcas események európai jelentőségét, szükségszerűségét, de megrendülve, ellenszenvvel, rettegéssel fordul el a szabadságharc számos következményétől: hisz a polgárosodásban, de az azzal együtt járó szekularizációt, a nemzetiségi és nemzedéki ellentétek felszítását, a régi erkölcsök megromlását, az értékrend relativizálódását nem helyesli. Radnóthy Eleknek, a regény főhősének a megváltozott világban, a Bach-korszak alatt ugyanazon jellemvonásai okozzák a vesztét, amelyeknek korábban tisztes társadalmi rangját és megélhetését, jólétét köszönhette. Mássá fejlődni, az új világhoz alkalmazkodni már nem képes. Egész szűkebb pátriájával ellentétbe kerül. Szinte minden mozdulatával kőfalba ütközik. Szüleitől, őseitől örökölt hungarus tudata, patriotizmusa lázadásnak, a régi oktatási rendszerben elsajátított tudománya tudatlanságnak, babonának látszik, úri büszkesége oktalan gőgnek, a feudális törvényekre hivatkozó erélye törvénytelen erőszaknak minősül, aminek elfogatás lesz a vége és pörök sorozata. Megaláztatását csak tovább fokozza, amikor tudomást szerez róla, hogy szabadulását nem a törvény erejének, hanem az ezredesné közbenjárásának köszönheti. Az új, német gazda szemüveges jószágigazgatójával együtt mindent reformál és civilizál. A française-t más is járja úgy, mint ő, de a polkában és valcerben keresni kell párját...
Gyulai Pál irodalmi ízlése éppoly józan és egészséges volt, mint gondolkodásmódja. Megkívánt egy bizonyos mértékű eszményítést, amely nélkül még a legnagyobb realista sem lehet el, de elfordult az alaptalan, semmire épült légváraktól is. Meggyőződése volt, hogy a költészet legeszményibb alakjai is csak úgy hatnak, ha valódi emberi vonásokkal vannak felruházva. Az erkölcsöt alapvető fontosságúnak tartotta, de nem volt didaktikus, még annyira sem, mint Jókai vagy Vas Gereben.

Csobán Endre Attila
(Régi Nyomtatványok Tára)

Magyarország egyik legnagyobb szentjének, Árpád-házi Szent Margitnak az ünnepén (január 18.) egy pálos szerzetes által írt levél bemutatásával szeretnénk megemlékezni a szent életű királylányról. Ez a levél Szent Margit egyik ereklyéjét is említi.

Potyondi Ráfáel Ferenc Mihály második levele. Részlet. In: Jacobus de Voragine: Legenda sanctorum, Venundatur Lugduni [Lyon]: per Constantinum Fradin, anno Domini M.CCCCCXVIJ. vero XXVIJ. mensis Nouembris [27. Nov. 1517.]. Jelzet: Ant. 1551 – Régi Nyomtatványok Tára

A Szent Margitról szóló legendák szerint már életében számos csoda történt a királylány körül, és halála után is csodás események kapcsolódtak földi maradványaihoz és használati tárgyaihoz. Talán legismertebb ereklyéje az Esztergomi Keresztény Múzeumban őrzött vezeklőöve (ciliciuma).
A magyar történelem korántsem békés századai során Margit féltve őrzött ereklyéi közül sok elveszett. Némethy Lajos 1884-ben megjelent munkája (Adatok Árpád-házi Boldog Margit ereklyéinek történetéhez) részletesen bemutatja, miként kerültek el a Nyulak szigetéről Szent Margit csontjai és használati tárgyai, többek között házi oltára, tunikája, zárdafátyla és skapuláréja a pozsonyi klarissza nővérekhez, majd onnan a budai klarisszákhoz. Leírja azt a különösen szomorú 1789. áprilisi napot is, amikor II. József rendeletére a magyarországi feloszlatott szerzetesrendektől elkobzott ereklyéket elégették, az értékes nemesfém foglalatokat pedig beolvasztották.
Egy ereklye azonban bizonyosan megmenekült. Erről Potyondi Ráfáel Ferenc Mihály (1750–1813) pálos szerzetes testamentumából értesülhetünk. A két különböző papírra írt levél egy Legenda Aurea, a szentek életét összegyűjtő Arany legenda kötet utolsó fóliójához lett beragasztva. (Ant. 1551)
Potyondi kétszer is leírta ugyanazt a szöveget, kisebb eltérésekkel. Az első változat az első folión félbemaradt, majd a második folión teljes egészében megírta a második változatot, és ez alatt fejezte be az elsőt is. Bár Potyondi egy évvel később, 1813-ban hunyt el, a levél keltezésekor, 1812. augusztus 20-án már érezhette élete közeledő végét.

• 
• 
• 

Potyondi levelében magáról az ereklyéről nem közöl részleteket: csupán annyit tudunk meg, hogy a pozsonyi klarisszáktól kapta, és a pesti Szent Boldog Asszony rendjén lévő szerzetesnővéreknek adományozza, akik az ereklyét már korábban keretbe foglalták. Az ereklye további sorsa nem derül ki a bejegyzésből.
Potyondi az ereklye mellett egy Szent Margitról szóló imádságos könyvet is megemlít, melynek ő maga a szerzője. A művet kétszer adták ki: először 1805-ben, majd 1809-ben, melyet a szerző „más több áhitatosságokkal, különösen pedig I. remete Pálnak tiszteletével megbővített és újra kinyomtatott ugyanott”.

• 
• 
• 

A szelíd lelkületű, kiváló szónoki képességgel megáldott Potyondi Ráfáel 1787-ig, a pálos rend feloszlatásáig a székesfehérvári rendházban tanított. Ezt követően Válon lett Ürményi József országbíró fiainak házi nevelője és a család házi papja.
Az Ürményi fiúk jogi oktatójaként a szintén Válon tanító Horvát István levelezéseiben gyakran említi Potyondit. Egyik levelében, amelyet egy barátjának írt, aki túlságosan pajzán verssel lepte meg, Potyondi Szent Margitról szóló könyvét ajánlja ellenszerül:

Másutt tréfásabb hangon utal Potyondi buzgó jámborságára:

Horvát István 1804. október 24-én, Potyondi Ráfáel névnapján egy disztichonokban írt alkalmi ódával köszöntötte tanártársát. A költemény sorai „nagy papként”, „bölcs nevelőként”, „jó polgárként” és „szerzeti lélekként” ábrázolva nemcsak a tanítót és lelki vezetőt dicsérik, hanem azt az embert is, aki szerény jövedelmét irgalmasan osztotta meg a rászorulókkal, és akit a váli közösség őszinte szeretettel vett körül.

• 
• 
• 

Mind a testamentum szövege, mind Horvát István írásainak tanúsága szerint Potyondi Ráfáelnek szívügye volt a fiatalság vallásos nevelése és Árpád-házi Szent Margit tiszteletének ápolása. Aligha lehetett volna nála méltóbb őrzője a szent királylány egyik ereklyéjének.

Felhasznált irodalom:

• Dr. csáfordi és potyondi Pottyondy Nagy Béla: A Pottyondi család monográfiája, Szombathely, Martineum Könyvnyomda RT., 1937.
• Potyondi Ráfael Ferenc Mihály. In: Magyar katolikus lexikon online
• Horvát István és Ferenczy János levelezése, szerk. Soós István, Budapest, MTA Magyar Irodalomtudományi Intézet, 1990.
• Potyondi Ráfáel: Ditsöséges Szüz Szent Margit IV. Béla magyar király leányának tisztelete, Pest, Trattner, 1805.
• Potyondi Ráfáel: Ditsösséges Szüz Szent Margitnak IV. Béla magyar király’ leányának tisztelete …, Pest, Trattner, 1809.
• Meszlényi Antal: Magyarországi Szent Margit 1242–1270, Budapest, Szent István Társulat, [1944]. 
• Némethy Lajos: Adatok Árpádházi Boldog Margit ereklyéinek történetéhez, Budapest, Rudnyánszky, 1884.

Túri Klaudia
(Régi Nyomtatványok Tára)

1526, Csele-patak, II. Lajos, Szapolyai, Szulejmán… Mindannyian ismerjük ezeket a neveket, amelyek történelmünk egyik legsűrűbben emlegetett eseményéhez, a mohácsi csatához kötődnek. De vajon öt évszázaddal később, amikor szinte minden Mohácsról szól, lehet-e még újat mondani róla?

Az Országos Széchényi Könyvtár 44. csevejében Tóth Péter, a nemzeti könyvtár tartalompakolója Orsós Juliannával, a HUN-REN–OSZK Fragmenta et Codices Kutatócsoport kutatójával járja körül ezt a kérdést. A beszélgetés professzionális hangzását Solymosi Ákos hangmérnök biztosította.

Elfeledett héber, német és latin forrásokat tárunk fel, és összevetjük a megszokott narratívákkal. Szóba kerül Joszéf ha-Kohén héber krónikája, Luther Márton „Mohácsozása” és II. Lajos kevésbé ismert német nyelvű oklevelei is, többek között az utolsó leveléről is beszélünk, amit a mohácsi csatából küldött.

A Csevejben először lesznek hallhatóak Luther Mohácsról írt gondolatai. Sudár Annamária tolmácsolásában, a szöveget Orsós Julianna fordította le.

Vajon unják-e a történészek Mohácsot? Mit árul el rólunk, hogy Buda kapcsán egyes források hősi ellenállásról, mások békés átadásról szólnak? És miért maradt ki Joszéf ha-Kohén krónikája ilyen sokáig a magyar történeti gondolkodásból? Tartsanak velünk egy izgalmas időutazásra, ahol a forráskritika segítségével új perspektívából vizsgáljuk a magyar és a világtörténelem egyik legmeghatározóbb pillanatát, és tovább árnyaljuk Mohácsot.

Tartalom:

01:00 Az 500 éves évfordulóra évek óta készülnek a történészek
02:38 A mohácsi csata Joszéf ha-Kohén héber krónikájában
05:45 Oszmán történetírói források Buda kulcsainak átadásáról
10:36 A Mohács-kép árnyalása
14:13 Luther Márton Mohácsról
23:40 Hivatalok és hivatások
26:30 A mohácsi csata híre a korabeli német nyelvű nyomtatott sajtóban
33:20 1800 irat II. Lajostól, megjelenik az okmánytár
37:30 A csata egy több, mint egy száz éves folyamat vége volt, II. Lajos utolsó levele
39:10 Az évforduló eredményei sok ember aprólékos munkájából adódnak össze

A Luther-idézetek forrásai: Luther válogatott művei, 4. Felelősség a társadalomért (szerk. Csepregi Zoltán). Luther Kiadó, Budapest, 2019. 444. és 442. oldal

C. Tóth Norbert előadása Tomori Pálról. 

A Laus Polyphoniae 2025 plakátja. Fotó: A szerző

A nyár végi antwerpeni Laus Polyphoniae minden túlzás nélkül az egyik legkülönlegesebb európai zenei fesztivál. Időutazás, egyben „zarándokhely” is annak, aki mély vonzalmat érez a középkor és a reneszánsz kor művészete, legfőképpen annak zenéje iránt. Laus Polyphoniae a neve annak a művészeti fesztiválnak, amely az AMUZ (Flanders Festival Antwerp), – az antwerpeni Flandria Fesztivál – nevű szervezet rendezésében a középkor és a reneszánsz zenéjét helyezi a középpontba. 1994-es első megrendezése óta a fesztivál az egyetlen és a legnagyobb olyan művészeti eseménnyé nőtte ki magát, amely az európai polifónia zenei örökségét hivatott bemutatni. Az AMUZ igazgatója, Bart Demuyt elmondta, fontosnak tartja, hogy az elmúlt évtizedekben jelentős nemzetközi beruházások történtek a régizenei oktatás, kutatás és gyakorlat területén. A fesztivál (és annak különböző rendezvényei) többek között egy olyan univerzális platformot kínálnak, amely helyet ad a tanulásnak és a generációk közötti eszmecserének. A programokban résztvevő, a múlt századok zenéjével foglalkozó zenészek, énekesek, muzikológusok elmélyült tevékenységük során a mai világ dolgaival is szembesülnek és egyben bennünket, hallgatókat is szembesítenek. Az Alamire Alapítvány és az AMUZ közötti partnerség lehetőséget kínál arra, hogy a Leuvenben végzett tudományos kutatások eredményeit nemzetközi koncertszínpadon hasznosítsák.

Az AMUZ koncertterme (AMUZ Flanders Festival Antwerp). Fotó: A szerző

A leuveni Alamire Alapítvány facsimile kiadványa (zeneműkézirat) és egy jelentős Eric Jas-tanulmány is fellelhető az Országos Széchényi Könyvtár zeneműtárának gyűjteményében:
A Laus Polyphoniae 2025 fesztivál felidézte a középkori zenetörténet emblematikus korszakait: az ars antiquát, majd az ars novát, amelyben a polifónia egyre gazdagabbá és összetettebbé vált, majd az ars subtiliort. Ezekről az invenciózus korszakokról sok mindent megtudhatunk Peter Gülke Szerzetesek, polgárok, trubadúrok. A középkor zenéje című, magyarul 1979-ben megjelent zenetörténeti műből.
A polifóniát már a kezdetektől természetellenesnek, zavarba ejtőnek minősítették. A 12. századtól az egyházi tudósok és teológusok egyre hangsúlyosabban ítélték el, és rendellenesnek tartották. Tiltakozásuknak az is oka volt, hogy így próbálták visszaszorítani azt a zenei élvezetet, amelyet a többszólamú éneklés egyaránt kiváltott az előadókban és a hallgatókban. A kísérletezéstől soha vissza nem riadó Graindelavoix énekegyüttes kilenc énekessel és három hangszerrel merült el ebben a „krízisrepertoárban”, amely úgymond évszázadokon át sokkolta a közönséget. Az igen népszerű, olykor posztmodern gesztusoktól, konceptuális újításoktól sem visszariadó Björn Schmelzer vezette Graindelavoix nem csupán hagyományos eszközökkel tárta elénk a korai polifónia textúrúját, hanem sajátos perspektívából igyekezett feltárni annak belső szerkezetét és hangzásvilágát, miközben új megvilágításba helyezte a hagyományt.
A fesztivál műsorkínálatában neves belga és nemzetközi együttesek kaptak helyet, köztük a világhírű Huelgas Ensemble, amely új karvezetője irányításával lépett színpadra, miután a korábbi alapító, Paul Van Nevel más feladatokat lát el a jövőben.
Az Alla Francesca Jeune Ensemble műsorával „visszatért” a Notre-Dame építésének korszakába, a Hespèrion XXI együttesnek köszönhetően a montserrat-i Llibre Vermell gyűjtemény későközépkori Mária-áhítatába merülhettünk bele, a Gothic Voices pedig az angol katedrálisok jobbára ismeretlen zenéiből válogatott. A Contre le Temps négy tagból álló kórusa (Karin Weston, Cécile Walch, Amy Farnell, Julia Marty) a Szent György-templomban (Sint-Joriskerk) tartott éjjeli gregoriánkoncertjén a párizsi Notre-Dame zenei univerzumát idézte fel.

A Contre le Temps énekegyüttes (St.-Joriskerk). Fotó: A szerző

Hogy ne csak egész együtteseket emeljek ki, szólni szeretnék Andrew Hallock kiváló amerikai kontratenorról, aki sok minden mellett a 16. századi régizene stílusának, repertoárjának szakértője is. Az év nagy részét utazással tölti, előadóként, oktatóként és kutatóként is dolgozik. Hallock a Cappella Pratensis és a Graindelavoix énekegyüttessel lépett fel a fesztiválon. Az amerikai születésű énekes mindkét kórussal számos díjnyertes albummal büszkélkedhet. Andrew Hallock énekhangja légies, fénnyel telt, karcsú, ég felé törekvő, önmagában is szférikus tartalommal bír. Azonnal feltűnik a hang rendkívüli szépsége. A magyarországi, de jelenleg Svájcban élő Nagy Tímea furulyaművészt (és költőnőt!) sem hagyhatom ki a felsorolásból, hiszen tökéletes játéka és a középkori zenében való jártassága elkápráztatott.
Augusztus 25-én a Szent András-templomban (Sint-Andrieskerk) adta koncertjét a holland Cappella Pratensis énekegyüttes. Előadásukat tudatos művészi megformáltság jellemezte, a művek bővelkedtek vibráló színekben és részletgazdag árnyalatokban. Mesterien tolmácsolták, villantották fel az ars subtilior lényegét, amely nem más, mint egy középkori stílusirányzat, a költészet és a zene gyönyörű egybefonódása. A Tim Braithwaite igazgatta Cappella Pratensis – kiegészülve hangszeres szólistákkal – lenyűgözően adta vissza ezt a merész ritmikai és lírai összetettséget, amelynek köszönhetően az együttes hangzásvilága még gazdagabbá és kifejezőbbé vált. A helyes arányok a kidolgozásáért Tim Braithwaite dicsérhető, aki kiválóan irányította a zenészeket és az énekeseket. Az est egyik legjelentősebb zeneszerzőjeként Guillaume Dufay művei szólaltak meg, amelyek az itáliai Malatesta-udvarnál töltött időszaka alatt születtek. Ahogy Tim Braithwaite fogalmazott: a koncert tematikája nyomon követi a rimini Malatesta-családot övező különböző politikai machinációk hátterét is.
A Jordi Savall és a La Capella Reial de Catalunya & Hespérion XXI felejthetetlen koncertet adott a Llibre Vermell-ben megőrződött dalokból, zeneművekből. A darabok egyszerű szerkezete, táncos ritmikája és hangsúlyos dallamformálása miatt a katalán Montserrat vörös könyvének zenéje napjainkban is élvezhető, gyakran pedig népies jellegű, karakteres kifejezőerővel bír. A Llibre Vermell del Montserrat tíz zeneművet őriz – bár feltehetően ennél több volt benne –, valamennyi ismeretlen szerzőtől. Ezek az énekek, táncok a középkori régizene repertoárjának leggyakrabban feldolgozott darabjai közé tartoznak.

Az Ensemble Céladon koncertje mély nyomot hagyott bennem. A fesztivál forgatagában gyanútlanul telepedtünk le a helyünkre, de alig telt el néhány perc, máris úgy éreztük, mintha a zene a székhez szegezne bennünket. Hirtelen egy tomboló tavaszi vihar közepén találtuk magunkat: lángoló virágú hársfaágak nőttek, terebélyesedtek titkos rejtekké, és oda lett máris az idilli nyugalom, mert immár egy szerelem misztériumának malmai őröltek, és vetettek hullámokat – ez nem más volt, mint az Under der linden minnesänger-dal:
Az eredetileg hangulatos, bájos, világi költeményt a 12. századi német minnesänger, Walther von der Vogelweide írta. A megzenésített verzió bizonyos értelemben ellenpontja ennek a derűs, szituációs, érzéki, ó-német nyelvű versnek. Éppen ebből a szembenállásból fakad a feszültség. Az egyik oldalon ott a vers mint „állókép”, az általa elregélt, az illatos hársfaágak csendjében létrejött együttlét, érzékiség gyengéd ábrázolása: míg mindennek fölébe – mintegy ellenpontként – emelkedik a borongó, cseppet sem fájdalommentes zene. A kreatív interpretáció és az újraértelmezés által a mű egyfajta zenei mantrává sűrűsödik, amely a szerelemhez kötődő misztikus érzések szavakkal kifejezhetetlen világáról mesél. Ez a koncert egy igazán nagy meglepetés volt. Az együttes tagjai: Paulin Bündgen (művészeti vezető és kontratenor), Clara Coutouly (szoprán), Tiago Simas Freire (fuvola, cornetto), Myriam Ropars (fidula), Florent Marie (lant), Caroline Huynh Van Xuan (organetto).
A koncertek, az élményen túl, számos zenetörténeti és filozófiai kérdést vetettek föl. A szakrális és világi művek saját történeti korszakuktól függetlenül a jelenkori befogadó érzelemvilágára és szemléletére is rányomták nyugtalanító bélyegüket – személyes, létösszegző, summás gondolatokra késztetve a hallgatót. Úgy éreztem, az antwerpeni fesztivál zeneuniverzuma egy hesse-i utazásra is hív. Ezért nem feledkezhetek meg Herman Hesse sajátos szenvedéllyel megalkotott, a középkorban játszódó regényéről, a Narziss és Goldmundról, amely olyan kivételes spirituális telítettséggel bír, ami a XXI. századi ember számára talán már furcsa és nyugtalanító.
Győrffy Ákos a Hesse-regény kapcsán így ír erről a mai világban szokatlan lélekformáról:

A drámai Narziss és Goldmund ebből a szempontból is megkerülhetetlen szépirodalmi alkotás, amely pontos lelki keresztmetszetét adja a középkori lélekformáknak. A középkori ember megrendül a teremtés szépségétől és rejtélyétől, s ez a rácsodálkozás teszi különlegesen nyitottá a hit tartalmaira. Perotinus, Leoninus és a középkori gregorián ennek a legszebb példája: ragyogó „bizonyítéka” a transzcendencia létének, a lélek eme katartikus, kozmikus tapasztalatának. A középkori zeneművészetre is érvényes az a megállapítás, hogy a személytelen alkotásokban is tetten érhető a személyes mozzanat, de megnevezhetetlen. A középkor után azonban az alkotó „kilép” a névtelenségből. Összetéveszthetetlen arcvonása és alkotásaiban manifesztálódó művészi öntudata először a reneszánszban ragyog fel a maga teljességében. A személyiség színei, a mintázatok ekkor bukkannak fel immár letagadhatatlanul, így a polifon kórusművek művészi szerkesztettségének sajátos jegyei már többet is elárulnak a zeneszerző egyéni ambícióiról.
A fesztivál alatt lehetőségem nyílt ellátogatni az Antwerpeni Királyi Szépművészeti Múzeumba, ahol a festészet ikonikus alkotásai révén a zenei élmények új, mélyebb dimenziót kaptak. Ez a képtárlátogatás szinte meditációként hatott. Az éji fa lombján élesen vibráló mágikus félhold – René Magritte Szeptember 16. című szürreális alkotása – éppúgy lenyűgözött, mint Hans Memling zenélő angyalainak instrumentumai, égi muzsikája. És ott álltak az antwerpeni festőiskola alapítója, Quinten Matsijs remekművei is – a Christ Salvator Mundi, amelyről Jézus tündökletes, de egyben realisztikus tekintete ragyog vissza ránk flamandos nyugalommal a keretezett öröklét perspektívájából. Egy másik Matsijs-festmény Mária Magdolnát ábrázolja, akinek halovány, bánatos arca mintha egy olyan érzés titkos szobájába engedne betekintést, amely távoli, mégis „kézzelfogható”: a bűnbánat melankolikus tere.

• 
• 
• 

Méltó zárásaként álljanak itt D. H. Lawrence gondolatai: „Ha modern embereket hallok panaszkodni a magányról, tudom, mi történt. Elvesztették a kozmoszt.” Az antwerpeni Laus Polyphoniae fesztivál szervezői és fellépői jó nyomon járnak, hogy megtalálják és visszahelyezzék a gyémántot a koronába. Küldetésük ezért is egyedülálló.

Szegedi-Szabó Béla
(Állománygyarapítási és - nyilvántartási Osztály)