Advent negyedik, utolsó vasárnapjához érkeztünk.
Az örömteli várakozást egy olyan szibilla-jóslattal zárjuk, mely a legenda szerint magát Augustust (i. e. 63 – i. sz. 14.), a Római Birodalom első császárát is alázatra intette. A jóslatot megismervén a császár térdre ereszkedett, majd koronáját a földre helyezte.

„Nascetur Christus in Betlehem… „ – „Meg fog születni Krisztus Betlehemben…” Philippus de Barberiis: Opusculum vaticaniis Sibillarum, Oppenheim, Jacobus Koebelius [ca. 1517], [12.] fol. v. Jelzet: Inc. 979 (1) – Régi Nyomtatványok Tára

A történet eme pillanata ikonikussá vált. A késő középkortól közismertnek számított, mégis idővel olyannyira kiesett a köztudatból, hogy Mary Beardnek, Nagy-Britannia egyik legismertebb klasszika-filológusának egy internetes felmérése szerint a szibilla mellett térdeplő császár képe a mai kor embere számára már nem mond semmit.
Ez a szép, 5. századi görög eredetű legenda többek között az 1140 körül íródott Mirabilia Urbis Romae (Róma városának csodái) című népszerű zarándokkönyvbe és a később szintén számos nyomtatott kiadást megélő, Jacopo da Voragine által a 13. század végén összeállított legendagyűjteménybe, a Legenda aureába (Arany legendába) is bekerült. Hartmann Schedel Világkrónikája is részletesen ír az eseményről és a hozzá kapcsolódó további csodákról.
A legenda szerint Augustus, a föld leghatalmasabb uralkodója tanácsot kért a tiburi Sibyllától, hogy elfogadja-e a római szenátustól fölajánlott isteni címet és hódolatot. A jósnő három napig böjtölt, és utána azt a választ adta, hogy világos jelek fogják mutatni, hogy eljön az igazságosság. Nemsokára izzadni fog a föld, és leszáll az égből a századok királya. Miközben Augustus császár a jóslat jelentését próbálta megfejteni, látomása támadt. Megnyílt az ég, és fényözönben leszállott egy ragyogó, kezében kisdedet tartó, oltáron álló Szűz. Mindeközben e szavak hallatszottak: „Ez Isten egyszülött Fiának oltára”. A császár térdre rogyott és levette fejéről koronáját. Ezután visszautasította a szenátus arra vonatkozó ajánlatát, hogy istenként tiszteljék, a látomás helyén pedig oltárt emeltetett: itt áll ma a Santa Maria in Ara coeli (Szűz Mária égi oltáron) nevű templom Rómában.
Philippus de Barberiis Opusculumában ezt a próféciát szintén a tiburi Sibylla mondja el – ő a könyv szibilláinak sorában a tizedik –, akit a hagyomány szerint Albuneának hívtak. Nem túl idős, fedetlen fejű asszonyként ábrázolja a mű, aki vörös színű ruhát viselt, vállát pedig kecskebőr borította.

Barberiis Philippus de (1426–1487): Discordantiae sanctorum doctorum Hieronymi et Augustini, Impressum Ro. [Roma], [Johannes Philippus de Lignamine], Anno domini. MCCCCLXXXI. Sedente Sixto. iiii. Pont. Max. An. eius Vndecimo Die prima Mensis Decembris. Foeliciter [1. Dec. 1481] [recte post 1. Dec. 1481.], [27.] fol. Jelzet: Inc. 763 – Régi Nyomtatványok Tára

De Barberiis másik művében, a Discordantiae sanctorum doctorum Hieronymi et Augustiniben, szintén olvashatunk a szibillák jóslatairól. A fametszetes illusztráció alatti szöveg  Lactantius (kb. 250 – kb. 325) ókori keresztény teológustól további részleteket közöl a jósnőről. Eszerint azért hívják tiburinak a szibillát, mert az etruszk Tiburban (ma Tivoli, Róma közelében fekvő település) az Amnis folyó partja mellett istennőként tisztelték. A szájhagyomány szerint ennek a folyónak a mélyén találták meg a jósnő szobrát, egy könyvet kezében tartó női figurát. A tiburi Sibylla – akivel kapcsolatban még azt is kiemelték, hogy nem görögül, hanem latinul jósolt – ezt jövendölte a Megváltóról: „Meg fog születni Krisztus Betlehemben, és Názáretben fogják hírét adni a Királynak a béketeremtő bika idejében. Ó, mily szerencsés az az anya, aki keble tejével táplálja őt. Aki sáfránysárga ruhát fog viselni, melyre violaszín köpenyt ölt fel.”
A kissé homályos jóslat bikája Augustus császár személyére utal, mivel valamennyi általa alapított katonai egységnek bika volt a hadijelvénye. A béke pedig a Pax Romana, mely a császár jelszava is volt egyben, és békés uralkodását volt hivatva kifejezni.
Barberiis Sibyllája a Discordantiae Sanctorumban Máriát nem az ikonográfiából ismert vörös ruhában és kék palástban említi, hanem sárga ruháról és bíborlila köpenyről ír. A fametszet a Szent János látomásában megjelenő Napbaöltözött Asszonyhoz (mulier amicta sole) hasonlóan ábrázolja, az édesanyát a gyermekével napsugarakból álló mandorla veszi körül.

Barberiis, Philippus de (1426–1487): Discordantiae sanctorum doctorum Hieronymi et Augustini, Impressum Ro. [Roma], [Johannes Philippus de Lignamine], Anno domini. MCCCCLXXXI. Sedente Sixto. iiii. Pont. Max. An. eius Vndecimo Die prima Mensis Decembris. Foeliciter [1. Dec. 1481] [recte post 1. Dec. 1481.], [27.] fol. Jelzet: Inc. 763 – Régi Nyomtatványok Tára

Schedel Világkrónikájában az ötödik világkorszak fontos eseményei között ugyanilyen csodálatos ragyogás öleli körül Máriát és a kis Jézust a térdeplő császár és a Sibylla fölött.

A legendához még az is hozzátartozik, hogy ezt a csodálatos jósjelet éppen a Megváltó születésének napján kapta a császár. Ezen a napon további csodák is történtek. A Világkrónika beszámol arról is, hogy egy kútból olaj tört fel, és egy egész napon át a Tiberis folyó felé folyt, azt hirdetve, hogy Krisztus kegyelmében minden nép részesülhet. Jézus születésének az éjszakáján pedig Apolló jóslata is beteljesült. Ő azt a jóslatot adta rómaiaknak, hogy Augustus békéje addig fog fennállni, amíg a szűz fiat nem szül. Tehát örökké – gondolták a rómaiak és oltárt állítottak az örök békének. Ez az oltár a legenda szerint azon az éjszakán omlott le, amikor a Szűz megszülte a Megváltót.

Túri Klaudia (Régi Nyomtatványok Tára)

Advent vasárnapi sorozatunk korábbi részei itt olvashatók: Első rész, Második rész; Harmadik rész

Az Operaház világhírű főrendezője, díszlet- és jelmeztervezője születésének 120. évfordulójáról (1901. augusztus 20.) is idén emlékezhettünk meg.
Oláh Gusztávot a színpad varázslójának először a halála után megjelenő megemlékezések nevezik.

1966-ban Staud Géza is ezt a címet adta Oláh halálának 10. évfordulójára írt, a Film Színház Muzsika című folyóiratban megjelent írásának.

Oláh Gusztáv Szegeden, rendezés közben (1934, Az ember tragédiája a Szegedi Szabadtéri Játékokon). Fotó: László Henrik. Jelzet: SZT KA 7848/7 – Színháztörténeti és Zeneműtár

„A M. kir. Operaház kötelékébe léptem 1921. okt. 20-án reggel 10-kor” – jegyezte fel naplójába éppen 100 évvel ezelőtt az akkor húsz esztendős ifjú Oláh Gusztáv, a kiváló díszlet- és jelmeztervező, operarendező. Kéméndy Jenő, az Operaház akkori szcenikusa hívta magához gyakornoknak. Oláh Gusztáv élete ettől a naptól kezdve összeforrott az Operaházzal: a gyakornokból hamarosan szcenikai főfelügyelő, főrendező, majd vezető főrendező lett, egy időben ő volt a balettigazgató is.
Oláh Gusztáv 1901. augusztus 20-án született, édesapja, id. Oláh Gusztáv a hírneves elmeorvos, a Lipótmezei elmegyógyintézet vezetője, édesanyja, Fodor Róza, festőművész. Kora gyermekkorától foglalkoztatta a színház, az építészet és a zene. Játékszínházat, babaházat készített testvérének, előadásokat, hangversenyeket rendezett az ápoltaknak az elmegyógyintézet kis színpadán.

A Lipótmezei Színpad meghívója, 1917. Jelzet: SZT Fond 30/122/23 – Színháztörténeti és Zeneműtár

Személyi és tervezői hagyatékában, amelyet a könyvtár Színháztörténeti tára őriz (SZT Fond 30), fennmaradt számtalan vázlatfüzete gyerek- és ifjúkori rajzaival, díszlet- és jelmezterveivel. Korai vázlatai, rajzai is arról tanúskodnak, hogy a kezdetektől tudatosan készült a színházi, tervezői pályára.

Érettségi után felvételt nyert a Zeneakadémia zongora tanszakára, majd beiratkozott a Műegyetemre is építészhallgatónak. Amikor 20 évesen az Operába került gyakornoknak, egy év múlva már önállóan tervezett, majd hamarosan a négy állami színház (Operaház, Városi Színház, Nemzeti Színház, Nemzeti Színház Kamaraszínháza) minden díszletét ő tervezte, ami évente 15–20 bemutatót jelentett.
A Nemzeti Színház számára készített munkái közül kiemelkedik Madách Imre Az ember tragédiája című műve, amelyhez Oláh hat alkalommal tervezett díszletet. Az első két bemutató Hevesi Sándor rendező nevéhez fűződik. Az 1923-as bemutatónál a rendezés fő célja a víziószerűség érzékeltetése volt. Oláh a színpadkép elé helyezett állandó, félkörnyílású keretet tervezett, amit két oldalról a paradicsom fái tartanak. Minden egyes történelmi képet egyéni színvilággal jellemeztek, minden jelenetet csak két-három szín képviselt. Egyiptom színpada sárga, kék, Athéné kék, fehér, Rómáé bíbor és arany, a bizánci kép arany és kék színű volt.

Madách Imre Az ember tragédiája. A bizánci szín. Nemzeti Színház, 1923. jan. 22. Jelzet: SZT KE 24.515 – Színháztörténeti és Zeneműtár

A Nemzeti Színház 1926-os előadásában Hevesi Sándor misztériumjátéknak rendezte meg Madách művét. Ehhez Oláh hármas tagolású, monumentális, állandó építményt tervezett: a két oldalról felfutó lépcsősort középen egy emelvény fogta közre. Itt helyezték el az egyes színekben a történelmi korokra utaló tárgyi attribútumokat.

A színház 1929-ben, kisebb változtatásokkal felújította az előadást. A színpadon megmaradt az állandó építmény, amit további díszletelemekkel egészítettek ki, ezzel takarva el az építészeti vázat. A felújításról néhány díszletterven kívül Oláh írásos jegyzetei is fennmaradtak.

1934-ben a szegedi Dóm téren bemutatott Tragédia-előadásnál Oláh már a rendezésben is szerepet vállalt. Gróf Bánffy Miklóssal közösen állították színpadra Madách művét. A hatalmas szabadtéri színpadra Oláh többszintes lépcsős emelvényt tervezett, efölött több mint 30 méter átmérőjű félköríves vászonfelületre vetítették ki az egyes színek változó díszletelemeit. Itt alkalmaztak először vetített hátteret szabadtéri színpadon.

Oláh Gusztáv következő, 1944 szeptemberére tervezett újabb Tragédia-tervezése az ország német megszállása miatt soha nem került színpadra. Nyilatkozataiból és a hagyatékában fennmaradt vázlatokból tudjuk, hogy a bemutatóhoz vetítéssel és tüllfüggönyök alkalmazásával a történelmi jelenetekhez víziójellegű, álomszerű képeket tervezett.

Madách Imre Az ember tragédiája. A prágai és párizsi színek. Nem kivitelezett tervek Oláh Gusztáv vázlatfüzetéből, 1944. Jelzet: SZT Limbus OG 66/43a és SZT Limbus OG 66/43b  – Színháztörténeti és Zeneműtár

Az 1955-ös nemzeti színházi előadás tervezésénél a korábbi bemutatók tapasztalatait összegezték. A történelmi színeket a paradicsomi képre utaló állandó, pálmafás keret kíséri. Megtartotta és továbbfejlesztette az 1926-os misztériumszínpad állandó építményét, de az emelvény egyes elemei színről színre változtak, átalakultak. Ismét szerepet kapott a színkorlátozás, illetve, az egyes álomképeket jellemző domináns színek használata.

Oláh a díszlet- és jelmeztervezés mellett az 1930-as évektől rendezéssel is kezdett foglalkozni, így tervezőként a Nemzeti Színházban már csak alkalmanként dolgozott. Az operarendezést részben Márkus Lászlótól tanulta, de igazi mestere Hevesi Sándor volt, akivel nemcsak a Nemzeti Színházban dolgozott együtt, hanem az Operaházban is munkakapcsolatban voltak. Hevesi Sándor a 1910-es években az Operaház főrendezője volt, így számos rendezése még az 1920-as években is tovább élt az Operaház műsorán, de együtt dolgoztak Mozart Mirandolina, illetve Dohnányi a Vajda tornya című operájának színrevitelénél. A közös munkák során Hevesitől megtanulta a rendezés legfőbb elveit: az érthetőség, a világosság, az egyszerűség és a színpadszerűség elvét. Mivel Oláh nemcsak építész, hanem zenész is volt, tehetséges zongorista, operarendezőként mindig a partitúrát vette alapul: első lépésként az egész operát lejátszotta zongorán.

Az Operában ugyancsak az 1930-as években induló Nádasdy Kálmánnal együtt teremtették meg a realista operarendezést és operajátszást. Közösen alakították ki a színház arculatát az Operaház aranykorának nevezett évtizedekben.
Pályájának egyik legnagyobb sikerét Respighi A láng című operájának színpadra állításával érte el. Ottorino Respighi művét a római ősbemutató után egy évvel mutatták be a budapesti Operaházban. A premierre még a zeneszerzőt is meghívták. A VII. század végén, Ravennában játszódó történet színpadra állítása teljes mértékben Oláh Gusztáv nevéhez fűződik: rendezőként, díszlet- és jelmeztervezőként egy kézben tartotta az előadást. A ravennai mozaikok ihlette jelmezek tervezésében segítségére volt állandó munkatársa, a jelmeztervező Márk Tivadar, aki Oláh vázlatai alapján csodálatos figurineket készített.

Az Operaház társulata a budapesti bemutató után Olaszországban a Firenzei Ünnepi Játékokon (1938), majd a Milánói Scalában (1940) is vendégszerepelt az előadással, hatalmas sikert aratva. A rendkívüli eseményről Márai Sándor is beszámolt a Pesti Hírlap hasábjain:

Oláh Gusztáv neves külföldi operaházak számtalan felkérésének próbált eleget tenni operaházi munkája mellett. Dolgozott a Veronai Arénában (1938), a Müncheni Staatsoperben (1956), a Stockholmi Operában (1946) és a Milánói Scalában. A Scalában 1949-ben Bizet Carmenjéhez díszlet- és jelmezterveket készített. A bemutató után azonnal újabb három együttműködésre kérte fel Antonio Ghiringhelli, a Scala akkori igazgatója.
1956-ban váratlanul bekövetkezett halála is külföldön érte. Münchenben Muszorgszkij Hovanscsina című operájához tervezte a díszleteket, amikor váratlanul rosszul lett s egy epeműtét után néhány nappal elhunyt. Hagyatékában fennmaradt egy levél a Veronai Aréna igazgatójától, aki a következő évadra tervezett Carmen- és a Rigoletto-bemutatók megrendezésére kérte fel. A szerződést halála előtt néhány héttel írta alá. Az Arena 1957-es színlapján, talán tiszteletből, Oláh Gusztáv neve is szerepel, mint rendező.

A Veronai Aréna 1957-es nyári játékainak színlapja. A kép forrása: Todocollecion online aukciósház

Szívéhez mindig nagyon közel állt a balett, mint műfaj. Az Operaházban a balettművészet 1930-as évekbeli fellendülésében Oláhnak fontos szerepe volt. A díszlet- és jelmeztervezés mellett új baletteket írt és íratott, kiváló balettmestereket és koreográfusokat hívott meg, mint Janine Charrat, Jan Ciepliński, Vaszilij Vajnonen. A balettelőadásokhoz sok esetben az előadások szövegkönyvét is ő írta (Bihari nótája, Keszkenő). Balett-tervezései közül nehéz kiválasztani a legfontosabbakat. kiemelkednek mégis az 1930-as években készült expresszionista vonásokat mutató, stilizált díszletei.

Utazási szenvedélyéről árulkodik a hagyatékában megőrzött számos fotóalbum, fotónegatív, képes levelezőlap. Utazásai során nemcsak fényképezett, hanem rajzolt, vázlatokat készített. A fényképeken és a vázlatokon rögzített élményeket azután sok esetben felhasználta a tervezéseiben, így azok új életre keltek a színpadon.

Az 1950-es évek elejétől kezdett oktatással is foglalkozni: az Iparművészeti Főiskolán díszlettervezést tanított, majd életre hívta és öt évig vezette a Zeneművészeti Főiskola operarendezői tanszakát. Egyik tanítványa, Huszár Klára írta róla: „Mérhetetlenül sokat tudott és igen sokféle tehetséggel ajándékozta meg a sors”. Oláh Gusztáv valóban sokoldalú, igazi reneszánsz-ember volt: nagyszerűen rajzolt, kiváló zongorista volt, utazó, hegymászó, négy nyelven beszélt, növendékei pedig felejthetetlen pedagógusként emlékeznek rá.
Bár 65 éve nincs közöttünk, varázslatos színpadképeivel még a mai színházlátogató is találkozhat. Az 1937-ben bemutatott Bohémélet Nádasdy Kálmán rendezésében, Oláh Gusztáv díszleteivel a mai napig az Operaház műsorán szerepel. A harmadik felvonás kezdetén, amikor felmegy a függöny, a nézők tapssal köszöntik Oláh híres fasor-díszletét. Csajkovszkij Diótörő című balettjét 71 éve folyamatosan műsorán tartja a dalszínház: bár a jelmezeket néhány éve megújították, a díszletek változatlanul Oláh eredeti tervei alapján készülnek.

Jelenetkép a Bohémélet 3. felvonásából. Vajda M. Pál felvétele, 1937. Jelzet: SZT KB 20.722 – Színháztörténeti és Zeneműtár

Felhasznált irodalom:

• Alpár Ágnes: Oláh Gusztáv (1901–1956) tervezései-rendezései. Adattár. Budapest, Magyar Színházi Intézet, (Színháztörténeti füzetek 58. sz.), 1975.
• Oláh Gusztáv: Tragédia színpadképeim egykor és ma. In. Színház és Filmművészet, 5. évf., 1955. 1. sz., 8–11.
• Németh Antal: Az ember tragédiája a színpadon, Budapest, Budapest Székesfőváros, 1933.
• Staud Géza: A színpad varázslója. In. Film Színház Muzsika, 1966. 19. sz. 24–25.
• Balogh Géza: A képpé álmodott zene. In. Criticai Lapok, 2001/7–8. 30–35.
• Huszár Klára: Operarendezés. Oláh Gusztáv, Budapest, Zeneműkiadó, 1970. 169–189.
  
  

Kovács-Burda Zita (Színháztörténeti és Zeneműtár)

Szentmihályi János, a magyar könyvtár- és tájékoztatástudomány kiemelkedő, külföldön is ismert személyisége, az irodalomtudományok kanditátusa, egyetemi docens a könyvtárosi pályára viszonylag későn, 41 évesen került. A könyvtáros szakember teljes életútja Sebestyén György meglátása szerint arról tanúskodik, hogy:

Szentmihályi János (1908–1981) – Könyvtártudományi Szakkönyvtár

Szentmihályi János ügyvéd családba született Budapesten 1908. július 23-án. Pályaválasztásában elődei példáját követte: a Pázmány Péter Tudományegyetem jogi karán szerzett diplomát. A bölcsészet iránt erősen érdeklődő, és e fakultás egyetemi előadásait is látogató fiatalember az újságírással is eljegyezte magát a felsőoktatásban eltöltött évek alatt: a 8 Órai Újság törvényszéki tudósítójaként működött. Jogi diplomájának megszerzése után, 1931-ben nagyapja Londonba küldte, hogy tökéletesen megtanuljon angolul. Egy év múlva jött haza, ügyvédjelölt lett, majd évekig banktisztviselőként dolgozott. Szentmihályi a két világháború között gazdag nyelvtudással, és sokoldalú műveltséggel pályára lépő értelmiségi generáció egyik képviselője volt:

1935-ben cége Debrecenbe helyezte, ahol a hivatalnoki munka mellett művészet- és zenekritikáival a cívisváros kulturális életének krónikása lett. Emellett publikált zenetörténeti és zeneelméleti témájú cikkeket is. Szentmihályi felkészültségéről és érdeklődéséről a debreceni éveket regisztráló Bényei Miklós megállapította:

Írásai a Debreceni Független Újság (1938. május 15-től: Tiszántúli Független Újság) hasábjain jelentek meg. 1936-ban munkatársa lett a Debreceni Színház című hetilapnak is. Ez utóbbi folyóirat kiadója Horváth Árpád (1899–1944), a Debreceni Csokonai Színház 1936-tól kinevezett igazgatója volt, aki igényes műsorpolitikával a korszerű színjátszás megteremtésére törekedett, de elképzeléseit 1939-ben feladni kényszerült.

Horváth Árpád (1899–1944), a Debreceni Csokonai Színház igazgatója 1936 és 1939 között – Színháztörténeti és Zeneműtár, SZT KA 5236/4.

Horváth Árpád baráti köréhez tartozott Szentmihályi János is, aki a Csokonai Színház opera-és balettelőadásairól, a teátrum prózai bemutatóiról is írt kritikákat. Írásaiban messzemenően támogatta Horváth művészi elképzeléseit. 1935 és 1939 között, közel négy év alatt, több mint hatvan zenei tárgyú publikáció jelent meg, amely egyértelműen Szentmihályihoz köthető. Közleményeit általában aláírással, vagy szignóval látta el, de Bényei Miklós szerint elképzelhető, hogy névtelenül is jelentek meg – eddig azonosítatlan – írásai. Így írt a Szentmihályi tiszteletére szerkesztett emlékkötetben:

Figyelemmel kísérte Debrecen zenei életét: a színházi előadások bírálatai mellett kritikái jelentek meg a városi zeneiskola növendékeinek nyilvános fellépéseiről, a helyi zenekarok és együttesek koncertjeiről és a városba látogató szólisták és zenészek művészi teljesítményéről. Kritikáiban elnézőbb volt a műkedvelő előadók produkcióival szemben, a hivatásos művészek előadásait sokkal szigorúbb kritériumok alapján bírálta:

1939-ben elvesztette állását. Ismét a fővárosban élt, angol nyelvórákat adott, cikkeket írt, és műfordításokat készített, így Thorton Wilder Sorsom az ég című regénye is Szentmihályi magyarításában látott napvilágot. A második világháború eseményeinek hatására, a tért nyerő antiszemitizmus fenyegetettségében élő Szentmihályi 1943-ban csatlakozott az illegális kommunista párthoz. Pártmegbízásai és 1945 utáni, rövid életű politikai pályafutása is főként a kultúrához kapcsolódott. A háború alatt a baloldali elkötelezettségű Codex Kiadó munkájában vett részt. 1944-ben Debrecenben az Ideiglenes Nemzeti Kormány Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumában dolgozott. 1945-től Budapesten agitációs-propaganda osztályán tevékenykedett, 1947 és 1949 között a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium tisztviselője, majd főosztályvezetőjeként a külföldi Collegium Hungaricumok munkáját szervezte, állami támogatás juttatásával a hazai könyvkiadás újraindításán dolgozott. Szentmihályi ebből az időszakból a munkatársaival együtt szervezett képzőművészeti kiállításokra volt legbüszkébb, erről a Vértesy Miklósnak 1978-ban adott interjúban beszélt.
1949, a „fordulat éve” Szentmihályi életében is gyökeres változást hozott: elbocsátották a minisztériumból és kizárták a pártból. Kérésére az Egyetemi Könyvtárba helyzeték, ahol még e naptári évben megkezdte a munkát. Szabó Sándor Szentmihályi János szakmai pályájának egyik összegzésében így írt a könyvtárosi hivatás iránti elkötelezettségéről:

Mátrai László igazgató szívesen fogadta a művelt, pályakezdő munkatársat. Szentmihályi számára meghatározó volt az Egyetemi Könyvtárban töltött időszak. Elsőként az olvasószolgálati katalógus revízióját és korszerűsítését végezte el. Javasolta az állandó tájékoztató szolgálat létrehozását, az akkori gyakorlat, az alkalmi megbízások rendszere helyett. (Az olvasói kérdéseket alkalmanként más-más könyvtáros válaszolta meg). Szentmihályi ötletét Mátrai László egyetértéssel fogadta, és megbízta az új szervezeti egység megszervezésével és vezetésével. Szentmihályi tizenegy évig vezette az Egyetemi Könyvtár referensz szolgálatát, és 1978-ban is azt vallotta:

Szentmihályi visszaemlékezésében beszélt az Egyetemi Könyvtár kedvező személyi- és forrásadottságairól is. Az egyetemi hallgatók, oktatók és a kutatók magas szintű szakirodalmi ellátását kellő nyelvismerettel, forrás- és segédkönyv ismerettel rendelkező, gyors felfogású és az olvasókkal jól kommunikáló munkatársakkal együtt, korszerűen gyarapított, kitűnő segédkönyvtár segítségével végezte. A Tájékoztató Szolgálat munkatársai a segédkönyvtár használatához – a gyakorlati szempontok figyelembevételével – szakkatalógust készítettek.
Szentmihályi a bibliográfia, a tájékoztatástudomány könyvtári szakterülete mellett az Egyetemi Könyvtárban kötelezte el magát.

Munkatársaival 1954-től a felsőfokú oktatás szakirodalmi tájékoztatására tankönyvsorozatot indított Bibliográfiák az egyetemi oktatás számára címmel. E sorozatban társszerzőként Szentmihályi több segédletet is jegyzett: A Budapesti Tudományegyetem a Tanácsköztársaság idején; Thomas Mann magyarul megjelent művei és a magyar irodalom; A természettudományok történetének tanulmányozásához szükséges segédkönyvek válogatott bibliográfiája. Szabó Sándor az elméleti és gyakorlati bibliográfus szakember Szentmihályi portréját megrajzoló tanulmányában írt arról, hogy az egyetemi oktatás számára készített segédletek vezettek a Vértesy Miklóssal közösen szerkesztett Útmutató a tudományos munka magyar és nemzetközi szakirodalmához című másodfokú bibliográfia összeállításának gondolatához. Sebestyén György az Útmutatóval kapcsolatban Szentmihályi Jánosról írt nekrológjában megállapította:

A szerzők segítséget kívántak nyújtani az egyes szakterületek kutatóinak az őket érdeklő irodalom megismerésében, és a tudományterületek szempontjából átfogó, korszerű segédkönyvet adni a könyvtárosok kezébe a tájékoztatási feladatok ellátásához. A kötet bevezetőjében ismertették a bibliográfia szerkesztésének alapelveit, a válogatás szempontjait. Egy-egy szakterület megközelítéséhez és tanulmányozásához szükséges alapvető szakirodalmat regisztrálták, jórészt bibliográfiákat, és az egyes tudományterületek legjobb, legmodernebb kézikönyveit.  A válogatás egyik szempontja volt az is, hogy az adott külföldi szakirodalom megtalálható volt-e valamelyik hazai könyvtárban: 

Bizonyos esetekben a szerkesztők megszegték ezt a szabályt.

A segédkönyvben helyet kaptak szótárak, fogalomtárak, lexikonok, enciklopédiák is, követve ezzel nemzetközi, hasonló indíttatásból született másodfokú bibliográfiák Louise-Noëlle Malclès Les sources du travail bibliographique, Constance Mabel Winchell Guide to reference books szerkesztőinek gyakorlatát.
Az Útmutató… egyik recenzense, Horváth Tibor üdvözölte a szerzőknek a másodfokú bibliográfia e tágabb értelmezésének alkalmazását, széleskörű forrásanyag regisztrálását.

Kőhalmi Béla, a Magyar Könyvszemlében hasonlóan fogalmazta meg az Útmutató...  jelentőségét:

Kőhalmi Béla recenziójában néhány tudományág regisztrált forrásait tekintette át abból a szempontból, hogy az adott szakterülethez hány bibliográfiai műfajból sorolt szakirodalmat az Útmutató... és Malclès Les sources du travail bibliographique című összegzése. A számok azt mutatták, hogy a Szentmihályi–Vértesy tájékoztatási segédkönyv az egyes tudományágak forrásainak műfaji sokféleségében – ahol erre lehetősége volt – nem maradt el a kétszer olyan terjedelmű, neves francia bibliográfia mögött. Az Útmutató... szerkesztői az egyes szakterületeken belül a szakirodalom ismertetését az általános kérdésekkel foglalkozó munkákkal kezdték, ezek után következtek a részproblémákat tárgyaló források. A bibliográfia szerkesztése során Kőhalmi Béla megállapítása szerint a szerzők:

Horváth Tibor is minőségében a szerzőknek mintául szolgáló nagy külföldi összegzések Louise-Noëlle Malclès Les sources du travail bibliographique és Constance Mabel Winchell Guide to reference books című művei mellé helyezte az Útmutatót...:

A szakrendi összeállítás fejezetei élére tömör, rövid bevezetők kerültek. Horváth az Útmutató... erényeként kiemelte a tételek művelődéstörténeti adalékokat is tartalmazó, magyarázó jegyzeteit (annotáció). Jogosnak tartotta ugyan a szerzők szándékát, hogy a magyar szakirodalom teljesebben szerepeljen a bibliográfiában, de véleménye szerint ez a törekvés a tartalom minősége szempontjából heterogén összeállítást eredményezett. A színvonal egyenetlenségének magyarázata lehet, hogy a kötet összeállítói a hazai szakirodalom regisztrálásakor a gyakorlati használat mellett tudománytörténeti szempontokat is figyelembe vettek:

Szentmihályi és Vértesy hiánypótló bibliográfiája név-, cím-, és tárgymutató nélkül jelent meg, erre Horváth Tibor és Kőhalmi Béla is felhívták a figyelmet.
Szentmihályi Jánosnak gyakorlati bibliográfusi tevékenysége, tájékoztató könyvtárosi működése mellett pályája kezdetétől jelentek meg szakmai publikációi. Érdeklődése egyre inkább a bibliográfia különböző területeinek tanulmányozása felé fordult. Közleményei jelentek meg a bibliográfia elméleti és történeti kérdéseiről. Szentmihályi Jánost leginkább a bibliográfia fogalma, értelmezése, a bibliográfiai tevékenység értékelése foglalkoztatta. Kiemelten kezelte, szívügyének tekintette a hungarika bibliográfia kérdését. A Magyar Könyvszemle 1958/2. számában megjelent tanulmányában a hungarika fogalmának tisztázása mellett kijelölte a bibliográfiai feltárással kapcsolatos feladatokat is. A könyvtárosszakma változásai, a könyvtárosképzés témakörében is publikált. Fordított idegen nyelvű szakirodalmat, magyar és külföldi könyvtárszakmai munkákról írt ismertetései jelentek meg szaklapokban.

Foskett, D.[ouglas] J.[ohn]: Tájékoztató munka a könyvtárakban, ford.: Szentmihályi János, Budapest, OSZK–KMK, 1962. – Könyvtártudományi Szakkönyvtár

1953-ban felkérésre előadásokat tartott az ELTE Könyvtártudományi Tanszékén. Később helyettesítette Kőhalmi Bélát, akiről így nyilatkozott:

Kőhalmi tanszékét, nyugdíjazása után, az idős egyetemi tanár kérésére Szentmihályi János vette át 1964-ben. A bibliográfia (forrásismeret) és dokumentáció tantárgyat adta elő, amelynek oktatását az ő javaslatára és közreműködésével korszerűsítették az ELTE Könyvtártudományi Tanszékén. Széleskörű műveltsége, nyelvismerete lenyűgözte tanítványait. Szigorú tanár hírében állt, elvárta a felkészültséget.

Hazai tudományos és könyvtárszakmai szervezetek mellett, a FID, a Nemzetközi Dokumentációs Szövetség képzési bizottságának magyar tagja volt, tevékenyen részt vett a szervezet munkájában. Külföldi folyóiratokban publikált, és nemzetközi konferenciákon adott elő a tájékoztatás és oktatásának problémáiról.
1960-ban kinevezték a Könyvtártudományi és Módszertani Központ tudományos és szakkönyvtári osztályának élére. E minőségében a következő évben megszervezte az Országos Bibliográfiai Munkaértekezletet. A szakmai tanácskozás négy szekcióban (nemzeti bibliográfiai, társadalomtudományi és természettudományi szakbibliográfiai, ajánló és helyismereti bibliográfiai) folyt. Az 1961. szeptember 18. és 20. között megtartott gödöllői rendezvényen a nemzeti bibliográfiával kapcsolatos ajánlások között a Haraszthy Gyula vezetésével működött munkabizottság a külföldi hungarikumok kartotékrendszerének és a nemzeti bio-bibliográfia (személyi bibliográfia) címanyaga összeállításának fontosságát hangsúlyozta. A szakmai eseményről Szentmihályi János írt összefoglalót az OSZK Híradóban. 

Szentmihályi János (1908–1981) – Könyvtártudományi Szakkönyvtár

Sebestyén Géza és Pajkossy György hívására Szentmihályi az Országos Széchényi Könyvtárban folytatta pályafutását. 1964-ben Bélley Pállal és Windisch Évával vállalkozott a nemzeti könyvtár Várba tervezett költözése kapcsán az ottani kézikönyvtárak kialakítására, de ez a munka az építkezés elhúzódása miatt rövid időn belül aktualitását vesztette. Ezt követően Szentmihályi János munkája a hungarika bibliográfia kérdésköréhez, gyakorlati megvalósításához kapcsolódott. Ennek bibliográfiaelméleti alapjait már korábban, a Magyar Könyvszemle 1958/2. számában megjelent, A hungarica-bibliográfia néhány problémája című tanulmányában megfogalmazta.
Ebben a tanulmányában Szentmihályi János áttekintette retrospektív nemzeti jellegű bibliográfiáinkat, azt vizsgálta, hogy a szerkesztők milyen szempontokat vettek figyelembe egy-egy kiadvány hungarikaként való regisztrálásakor. Megállapította, hogy a korai hungarikabibliográfiák összeállítói, Szabó Károly, Petrik Géza, Kertbeny Károly, Ballagi Aladár, Apponyi Sándor, Kont Ignác és Gragger Róbert:

Tanulmányában fontosnak tartotta tisztázni a fogalmakat, vagyis, hogy a külföldön megjelent magyar vonatkozású művek közül melyeket tekinthetjük hungarikumnak. Szentmihályi e tanulmányában rögzítette, hogy a hungarika fogalmába a magyar vonatkozású idegen nyelvű műveket kell érteni, de azokat a magyar nyelvű kiadványokat, amelyek külföldön jelentek meg, a nemzeti bibliográfiának kell regisztrálnia. Kégli Ferenc a Könyvtári Figyelő 1998/2. számában felvázolt egy, a nemzeti bibliográfia körébe tartozó kiadványcsoport, az 1919 és 1944 között külföldön nyomtatott, magyar nyelvű kiadványok regisztrálását célzó adatbázis tervét. Közleményében utalt arra, hogy:

Szentmihályi tanulmányában sürgette a külföldön megjelent magyar nyelvű művek regisztrálását a Magyar Nemzeti Bibliográfiába, utalt a francia, német, angol nyelvű könyvészetek gyakorlatára. A hungarikadokumentációra vonatkozóan is tett ajánlásokat, például arra vonatkozóan, hogy ki tekinthető külföldön publikáló magyar szerzőnek.

Mohor Jenő a Könyvtári Figyelő 1981/2. számában megjelent cikke bevezetőjében összefoglalta a hungarikabibliográfia-készítés történetét. Az 1945 előtti időszakot (Szabó Károly, Petrik Géza, Szinnyei József, Apponyi Sándor stb. művei) „nagy egyéni teljesítmények” jellemezték. 1945 után újraindult a területi hungarikumok (Magyarország területén kiadott nyomtatványok) számbavétele a kurrens Magyar Nemzeti Bibliográfia és a Magyar Folyóiratok Repertóriuma köteteiben. A tartalmukban magyar vonatkozású művek (tartalmi hungarikum), illetve a külföldi magyar szerzők munkáinak (személyi hungarikum), a külföldön kiadott magyar nyelvű könyveknek és folyóiratoknak (nyelvi hungarikum) regisztrálása még váratott magára.

A hungarikadokumentáció létrehozásának elméleti útjelzői voltak Szentmihályi János a Magyar Könyvszemlében publikált tanulmányán kívül a magyar vonatkozású adatok gyűjtését sürgető Hankiss János cikke a Debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Könyvtárának Évkönyvében 1955-ben, és a már említett 1961-es Országos Bibliográfiai Munkaértekezlet ajánlásai. Nemzetközi szakmai állásfoglalás már korábban született az ún. patriotika irodalom (területi, nyelvi, személyi, tartalmi patriotikum) nemzeti irodalomhoz tartozásáról az 1957-es varsói bibliográfiai konferencián. Az 1960-as években az Országos Széchényi Könyvtárban az elvi alapozást gyakorlatban is jelentkező kísérletek követték, mert mint Haraszthy Gyula írta:

1966-ban az Országos Gyarapodási Jegyzék egy száma hungarikamelléklettel jelent meg, de ez a megoldás nem bizonyult tartósnak. 1970-ben a 3. Országos Könyvtárügyi Konferencián fontos megoldandó feladatként határozták meg a kurrens hungarikairodalom regisztrálását.
Szentmihályi János 1958-as elméleti alapvetése után Szentmihályi lehetőséget kapott arra, hogy a hungarikabibliográfia elindításában, szerkesztésében a gyakorlatban részese legyen e fontos szakmai vállalkozásnak. Sebestyén Géza, az Országos Széchényi Könyvtár akkori főigazgató-helyettese támogatta Szentmihályi János tervezetét, és a Magyar Folyóiratok Repertóriuma mellékleteként megindította a Hungarica Külföldi Folyóiratszemlét, amely 1970-ben egy próbaszámmal jelentkezett. A válogató jellegű, időszaki kiadványok közleményeit összegző hungarikabibliográfia 1971-től kezdődően negyedévenként jelent meg Szentmihályi János szerkesztésében. A Hungarica Külföldi Folyóiratszemle külföldön megjelent folyóiratok magyar vonatkozású tartalmairól tájékoztatott, így a magyar szerzők külföldön, idegen nyelven megjelent magyar vonatkozású tanulmányait, és a külföldön napvilágot látott, magyar vonatkozású művek könyvismertetéseit is regisztrálta. Hiányzott azonban a külföldön kiadott magyar vonatkozású könyvek, és a magyar szerzők idegen nyelven kiadott köteteinek összegzése, a könyvek hungarikabibliográfiája. Ezért 1977-től e dokumentumtípust is regisztrálta a negyedéves kiadvány, amely ezután Hungarika Irodalmi Szemle címmel jelent meg 1989-ig. A bibliográfia Szentmihályi haláláig az ő szerkesztésében, Horváthné Szerb Judit társszerkesztésével jelent meg. A hungarikadokumentáció kiegészült a Külföldi Magyar Nyelvű Folyóiratok repertóriumával, amely szintén negyedéves lapként 1972-től jelent meg rendszeresen, és átvette a Hungarica Külföldi Folyóiratszemle magyar nyelvű anyagát. 1977-ben indult útjára a Hungarika Irodalmi Szemle „párjaként” az Orvos Mária szerkesztésében megjelent Külföldi Magyar Nyelvű Kiadványok, amely a magyar nyelvű hungarikakönyvek bibliográfiája volt.

Szentmihályi János időskori fényképe – Könyvtártudományi Szakkönyvtár

Szabó Sándor Szentmihályi kiemelkedő pályája legjelentősebb teljesítményeként értékelte a hungarikakutatásban elért eredményeit. Kanditátusi értekezését is ebben a témakörben írta A magyar és magyar vonatkozású irodalom regisztrálásának motívumai címmel 1973-ban.
Kégli Ferenc így jellemezte Szentmihályi Jánost az embert, és a szakembert: 

A cím idézetének forrása: Szakom: tájékoztatás, bibliográfia, dokumentáció: beszélgetés Szentmihályi Jánossal. [Riporter] Vértesy Miklós. In. Könyvtáros, 28. évf., 1. sz. (1978), 19.

Felhasznált irodalom:

• Bényei Miklós: Szentmihályi János pályájának debreceni szakasza. In. Szentmihályi János-emlékkötet, szerk.: Nagy Anikó, Budapest, Osiris, (Nemzeti Téka), 2000, 13–19. (Elektronikus változat, lapszámozása eltér a nyomtatott változattól)
• Haraszthy Gyula: A magyar nemzeti bibliográfia rendszere. In. Könyvtáros, 16. évf., 5. sz. (1966), 287–288. 
• Horváth Tibor: Szentmihályi János–Vértesy Miklós: Útmutató a tudományos munka magyar és nemzetközi szakirodalmához In. Könyvtáros, 13. évf., 11. sz. (1963), 693–694.
• Szentmihályi János bevezetője. III–IV. In. Hungarica Külföldi Folyóiratszemle. A Magyar Folyóiratok Repertóriuma negyedéves melléklete, 1971. 1. évfolyam, 1–2. füzet, szerk.: Szentmihályi János, Budapest, Országos Széchényi Könyvtár, 1971.
• Kégli Ferenc: Szentmihályi János nyomdokain. Az 1919-1944 között külföldön nyomtatott magyar nyelvű könyvek bibliográfiai adatbázisának programja. In. Könyvtári Figyelő, 8. évf., 2. sz. (1998), 244–250.
• Kovács Katalin: Szentmihályi János (1908–1981) (Kézirat) 1–3.
• Kőhalmi Béla: Szentmihályi János–Vértesy Miklós: Útmutató a tudományos munka magyar és nemzetközi szakirodalmához. In. Magyar Könyvszemle, 80. évf. 1. sz. (1964), 102–103.
• Mohor Jenő: Kérdőjelek a külföldi hungarika-irodalom kurrens bibliográfiai feltárása körül. In. Könyvtári Figyelő, 27. évf., 2. sz. (1981), 101–109.
• Nagy Anikó-Jávori Ferencné: Szentmihályi János-bibliográfia. In. Szentmihályi János-emlékkötet, szerk.: Nagy Anikó, Budapest, Osiris (Nemzeti Téka), 2000, 45–75. (Elektronikus változat, lapszámozása eltér a nyomtatott változattól)
• Sebestyén György: Szentmihályi János pályaképe. In. Szentmihályi János-emlékkötet, szerk.: Nagy Anikó, Budapest, Osiris (Nemzeti Téka), 2000, 10–12. (Elektronikus változat, lapszámozása eltér a nyomtatott változattól)
• Szabó Sándor: Szentmihályi János (1908–1981). In. Magyar Könyvszemle, 98. évf., 3. sz. (1982), 278.
• Szabó Sándor: Szentmihályi János a bibliográfia elméletéről és metodikájáról. In. Könyvtári Figyelő, 44. évf., 2. sz. (1998), 239–243.
• Szakom: tájékoztatás, bibliográfia, dokumentáció. Beszélgetés Szentmihályi Jánossal. [Riporter] Vértesy Miklós. In. Könyvtáros, 28. évf. 1. sz. (1978), 19–22.
• Szentmihályi János: A hungarica-bibliográfia néhány problémája. In. Magyar Könyvszemle, 74. évf. 2. sz. (1958), 109–117.
• Szentmihályi János: Az Országos Bibliográfiai Munkaértekezlet előkészületeiről. In. OSZK Híradó, 4. évf., 7/8. sz. (1961), 171–172.
• Szentmihályi János: Az Országos Bibliográfiai Munkaértekezlet után. In. OSZK Híradó, 4. évf., 9/10. sz. (1961), 197–199.
• Szentmihályi János-emlékkötet, szerk.: Nagy Anikó, Budapest, Osiris, (Nemzeti Téka), 2000. (Elektronikus változat, lapszámozása eltér a nyomtatott változattól.)
• Bevezetés. In. Szentmihályi János–Vértesy Miklós: Útmutató a tudományos munka magyar és nemzetközi szakirodalmához, Budapest, Gondolat, 1963, 3–7.

A témában készült szakdolgozatok bibliográfiái:

• Ercsényi Diána: Szentmihályi János és életműve. (Szakdolgozat), Eger, Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola, 1999, 46–48.
• Hanus Diána: Szentmihályi János munkássága. (Szakdolgozat), Budapest, ELTE BTK IKI, 2007, 35–36.
• Némethné Varga Ibolya: Szentmihályi János (1908–1981) (Szakdolgozat), Budapest, ELTE BTK IKI, 2006, 48–51.
• Szeberin Krisztina Katalin: Szentmihályi János munkássága. Szentmihályi János bibliográfiával kapcsolatos kutatásai és a könyvtárosképzés fejlesztése érdekében végzett munkája, Budapest, ELTE BTK, IKI, 2007, 30.

Borvölgyi Györgyi (Könyvtártudományi Szakkönyvtár)

Gombocz István (1921–1973), könyvtárunk kiváló és megbecsült munkatársa, a hazai és nemzetközi könyvtáros élet neves képviselője ma lenne száz éves. A nemzeti könyvtárban ma már aligha akadhat aktív munkatárs, aki emlékezne Gombocz munkásságára és személyiségére, így röviden visszatekintünk bő két évtizedes sokoldalú tevékenységére.

Gombocz István. In. Haraszthy Gyula: Gombocz István 1921–1973. In. Az Országos Széchényi Könyvtár Évkönyve 1970–1971, Budapest, OSZK, 25. – Elektronikus Periodika Archívum

Nagy hírű, dunántúli eredetű tudós család sarjaként a nemzetközi jogi s azon belül a diplomáciai pályára készült. Ezt az ígéretes és kezdeti sikerekben bővelkedő pályát azonban az 1948-as kommunista hatalomátvétel hamarosan derékba törte. Így került végül Gombocz 1951-ben az OSZK-ba, ahol a kezdetektől fogva nagy sikerrel kamatoztatta nyelvtudását és diplomáciai tapasztalatait. A Pollack Mihály téri épületben létrehozott Nemzetközi Csereosztály hatékony vezetőjeként fáradhatatlanul vitte előre az országok közti könyvtári tapasztalatcsere és kultúrdiplomácia ügyét. Dacolva az egyetemes magyarság ügye iránt többnyire közömbös, időnként pedig nyíltan ellenséges hivatalos pártállami politikával, különös gondja volt a határokon túli elnyomott magyar kisebbségek támogatására, könyvkiadványokkal való ellátására.

Az ötvenes évek végétől egyre aktívabban vett részt a nemzetközi könyvtáros életben. Az utazási korlátozások fokozatos lazításának köszönhetően először a szocialista országokat járhatta be, hogy megismerkedhessen az ottani nemzeti könyvtárak működésével, s bővíthesse az OSZK nemzetközi kapcsolatait. Idővel pedig a szakma vezető szervezete, vagyis az IFLA Európa-szerte rendezett éves konferenciáira is rendszeresen eljutott. Fellépésének, nyelvtudásának és tárgyalási készségének köszönhetően hamarosan vezető tisztségekbe, többek közt az IFLA kiadványcserével foglalkozó bizottságának élére is megválasztották. Külföldi családi útjai során is mindig időt szakított szakmai kapcsolatainak ápolására a Felvidéktől Nagy-Britanniáig, Erdélytől Hollandiáig, Prágától Kelet-Berlinig, valamint a Majna melletti Frankfurtig.
Mindemellett tevékeny részt vállalt a Magyar UNESCO Bizottság munkájában, s évente összeállította a neves kulturális szervezet és hazánk kapcsolatait érintő munkák bibliográfiáját. Könyvtártudományi szakértelméről, széles látóköréről közel száz publikációja tanúskodik.
Hazai és nemzetközi karrierjének az 1973-ban, közvetlenül főosztályvezetői kinevezése előtt bekövetkezett szívinfarktusa vetett váratlan véget. Nagy álma, vagyis egy tartós, több évre szóló külföldi kiküldetés így nem valósulhatott meg. Ám meggyőződésünk, hogy az évek múltával, a politikai helyzet enyhülésével e célját is elérte volna, öregbítve a magyar könyvtáros társadalom és hazánk jó hírét. Emlékére az Ohio állambeli Kent State Universityn fiatal magyar könyvtárosok részére ösztöndíjat alapítottak. A Studies in the International Exchange of Publications című, 1981-ben megjelent kiadványt (Hága 1981) pedig emlékének szentelték.

Studies in the International Exchange of Publications. Ed.: Peter Genzel. IFLA Publications no. 18. New York, K. G. Saur Publishing, 1981. A kép forrása: De Gruyter Foundation

Gombocz Istvánra, születésének századik évfordulóján, mint sokoldalúan képzett, rendkívüli munkabírással, ítélőképességgel  és szervezőkészséggel megáldott tudós könyvtárosra, szenvedélyes utazóra és mindenekelőtt az OSZK ügyét szívvel-lélekkel képviselő kultúrdiplomatára emlékezünk.

Köszönjük ifj. Gombocz Istvánnak összeállításunkhoz nyújtott segítségét.

Irodalom:

• Haraszthy Gyula: Gombocz István 1921–1973. In. Az Országos Széchényi Könyvtár Évkönyve 1970–1971, Budapest, OSZK, 25–27.
• Gombocz Istvánné: Gombocz István irodalmi munkássága. In. Az Országos Széchényi Könyvtár Évkönyve 1970–1971, Budapest, OSZK, 29–36.
• Haraszthy Gyula: Gombocz István pályaképe. Az Országos Széchényi Könyvtár Évkönyve 1982–1983, Budapest, OSZK, 7–11.
• Somkuti Gabriella: Gombocz István emlékülés. In. Tudományos és Műszaki Tájékoztatás, 31. évf., 1–2. sz. (1984), 44.

Szerk.: M. J.

A jogörökösök hozzájárulásának köszönhetően Babits Mihály hagyatékából immár Dienes Pál, Valéria és Gedeon összesen mintegy hetven levele is elolvasható legújabb digitális szolgáltatásunkban, a COPIA. Digitalizált Kéziratok adatbázisban.

Az otthonról is elérhető digitális tárban hosszabb távon leveleket, levelezéseket, kora újkori és újkori kötetes kéziratokat, önálló vers-, tanulmány- és regénykéziratokat, valamint analektákat (egyedi, nem levéltípusú dokumentumokat) szolgáltatunk.

A tokaji-debreceni eredetű Dienes család tagjaitól mintegy hetven levél található Babits Mihály és Török Sophie hagyatékában. A Dienes testvérek közül többen figyelemreméltó tudományos pályát futottak be, közülük is kimagaslóan jelentős matematikusként tartja számon a tudománytörténet Dienes Pált, aki rövid ideig Babits tanártársa volt a budapesti tisztviselőtelepi főgimnáziumban.

Ám a Babitsékhoz mindvégig legközelebb álló családtaghoz, Dienes Valériához, Pál feleségéhez korábbi kapcsolat fűzte. Geiger Valéria, Geiger Gyula ügyvéd lánya, Babits távoli oldalági rokona Szekszárdon született és a Babitsékétól nem messze fekvő házukban gyerekeskedett. A rendkívül sokoldalú, matematikát, filozófiát, zenét, majd később mozgásművészetet tanuló lány filozófiai tanulmányai és Henri Bergson felfedezése kapcsán került újra kapcsolatba Babitscsal, aki 1908–1909-ben fogarasi tanárként találkozott Bergson filozófiájával, és 1910 nyarán hosszú ismertetést közölt róla a Nyugatban.

Babits Mihály, Török Sophie és Dienes Kató, Dienes Pál húga Babitsék esztergomi kertjében – Kézirattár, Fond III/2257/39.

A Párizsban tartózkodó és a filozófus óráit látogató Valéria kivonatosan összefoglalta a Babits-tanulmányt Bergsonnak, a professzor pedig abszolút lényeglátónak értékelte a hallottakat. A Dienes házaspár a ’10-es évek végén elvált. Pál Angliában folytatta tudományos, oktatói munkáját, és ezt követően kapcsolata ténylegesen megszűnt Babitsékkal, Valéria viszont 1923-ban hazatért, s alkotóként, tanárként egyre erősebben a mozdulatművészet és különösen a szakralitással összefonódó mozdulatművészet felé fordult. Budapesten működő orkesztikai iskolájába Babitsék is beíratták kislányukat, Ildikót.
Két különleges levelet választottunk a gyűjteményből: Babits Mihály képeslapját húgához, Babits Angyalhoz (1886–1932), valamint Dienes Valéria levelét Babits Ildikóhoz és Török Sophie-hoz.

Babits Mihály levele, húgához, Babits Angyalhoz, Rákospalota, 1912. március 22. A lap képes oldalán a budapesti Gambrinus étteremben készült felvétel: Komjáthy Aladár, Dienes Pál és Babits Mihály – Kézirattár, Fond III/51/2. A kép forrása: COPIA. Digitalizált Kéziratok

Babits Mihály személyi irathagyatéka a 20. századi magyar irodalom legnagyobb kompakt alkotói, irodalomtörténeti forrásanyaga. Nemcsak a költő, esszé- és regényíró műveinek alkotási folyamatáról őriz alapvető kéziratokat, hanem kiemelkedően fontos a Nyugat folyóirat és a Baumgarten Alapítvány története szempontjából is.

Gyermekcsoport Dienes Valéria orkesztikai iskolájából. Az álló sorban balról az első Babits Ildikó – Kézirattár, Fond III/2289/87.

A Fotótér, a Földabrosz, a Plakáttár, a Régi Ritka és a Hangtár után új generációs digitális tartalomszolgáltatásaink sorában üdvözölhetjük Kézirattárunk irodalomtörténeti forrásanyagait is a 19–20. századi magyar irodalom legnagyobb alkotóitól. 

Földesi Ferenc – Tóth Péter

Idén advent harmadik vasárnapja, a Gaudete vasárnap egy nappal előzi meg Luca napját.
Egy kicsit megelőlegezve a Luca-nap varázsokkal és jóslásokkal teli hangulatát, tegyük félre Philippus de Barberiis szibilláit, és nyissunk ki egy magyar nyelvű verses sorsvető könyvet. Ebben a könyvben is vannak szibillák, ugyanaz a tizenkettő, mint de Barberiisnél, ám ők nem a Megváltó eljöveteléről jósolnak, hanem az emberi élet jelentőségteljes és apró-cseprő kérdéseire adnak eligazító válaszokat.
A most bemutatásra kerülő ritkaságot 1599 és 1610 között nyomtatták Kolozsvárott, Heltai Gáspár (1510? – 1574?) szász nyomdász, író, prédikátor nyomdájában. Tudomásunk szerint ez az egyetlen fennmaradt példány, mely az idők során sok használattól megkopott, számos levele csonkává vált.

A könyv címlapján Fortuna istennő fametszetű képe látható, maga a Fortuna felirat a könyv címe is egyben. Ha tovább lapozunk, az előszó után húsz darab madarakkal díszített játéktáblát találunk. Ezt követi másik tizennyolc darab játéktábla, melyeket négylábú állatok jelölnek, végül a tizenkét szibilla fametszetes képei alatt sorszámokkal ellátott négysoros jósverseit olvashatjuk.
Mielőtt nekikezdenénk a játéknak, olvassuk el Jakob Klöss (? –1618) bártfai nyomdász által írt előszóban a verses használati utasítást. Maga a teljes előszó a korábban megjelentetett bártfai kiadásból lett átvéve a kolozsvári példányba. Ebben a verses használati utasításban nem a konkrét játékszabályokról van szó, hanem arról, hogyan álljon az olvasó a könyv tartalmához, inkább vegye játéknak, minthogy jóslatként értelmezze.

Fortuna, [Kolozsvár], Heltai, [1599–1610], [4.] fol. r. Jelzet: RMK I. 361b – Régi Nyomtatványok Tára

A sorsvető könyv húsz korabeli, általános érdeklődésre számot tartható kérdésre tud választ adni az olvasónak. Mint például, hogy milyen hosszú életet várhat? Jó tanító vagy prédikátor válik-e belőle? Jó szerencséje lesz-e? Megtalálja-e elveszett marháját? Gazdaggá lesz-e? Teljesül-e a kívánsága? Ezek a kérdések egy-egy madaras tábla fölött helyezkednek el.
Az adventi időszakban, amikor a néphagyomány szerint a szerelemjósló és házasságszerző praktikák különösen erősen hatnak, nézzük meg, mit jósolnak a könyvecske szibillái annak, aki a szerelméről érdeklődik.
1. lépés
A húsz kérdés közül keressük ki azt, amelyik ilyen témájú.
A kilencedik madaras táblánál, melyet egy tyúk díszít, meg is találjuk a minket érdeklő kérdést: Hogy valakinek jól vagyon-e dolga mátkájánál, szeretve vagyon-e?
2. lépés
Gurítsunk két dobókockával. Egy 5-öst és egy 2-est sikerült gurítanunk. A gurított 5 és 2 számkombinációhoz tartozó körcikken ezt olvashatjuk: „Meny Párduzh[oz]. Stropfko.”

Ez a mondat a madaras tábláról átirányít minket az állatos táblák közé.
3. lépés
Az állatos táblák között az első állatos tábla a Párduz. Megkeressük a Párduz tábla körgyűrűjén Stropfkó (Sztropkó) városát.

Stroffkó (a két táblán eltérő módon írják) városához tartozó jóslat az 1. Sibylla 35-ik verse.
4. lépés
Az állatos táblákat átlapozva megkeressük a szibillák jóslatait. Az első (perzsa) Sibylla 35. verse lesz a válasz a feltett kérdésünkre. (Érdekes, hogy az első négy szibilla – a perzsa, a líbiai, a delphoi és a kimmériai – ugyanabban a sorrendben következik, mint Philippus de Barberiis Opusculumának szibillái.)

Fortuna, [Kolozsvár], Heltai, [1599– 1610], [24.] fol. r. Jelzet: RMK I. 361b – Régi Nyomtatványok Tára

Ezután a perzsa Sibylla 35. verséhez lapozunk, és már olvashatjuk is a jósnő üzenetét:

Fortuna, [Kolozsvár], Heltai, [1599–1610], [27.] fol. r. Jelzet: RMK I. 361b – Régi Nyomtatványok Tára

Eme megnyugtató és biztató válasz után forduljunk még egyszer Fortunához és a szibillákhoz. A Luca-napjához termékenységi varázslatok és ezzel összefüggő dologtiltó megkötések is kapcsolódnak. Vajon milyen választ kaphat az az asszony, aki gyermekáldás ügyben kér eligazítást a sorsvető könyvtől? Tegyünk most is egy próbát. 
1. lépés
A madaras táblák kérdései között lapozva rátalálunk a minket érdeklő kérdésre: Hogy ha valamely asszony fiat szülé avagy leányt? Ez a 15-ik, fogoly madárral díszített tábla fölött olvasható.

Fortuna, [Kolozsvár], Heltai, [1599–1610], [12.] fol. r. Jelzet: RMK I. 361b – Régi Nyomtatványok Tára

2. lépés
Gurítunk: 4 és 6.
A 4 és 6 számkombinációhoz tartozó körcikkelyben ez áll: Menj őzhöz Hetez város[ához].

Fortuna, [Kolozsvár], Heltai, [1599–1610], [12.] fol. r. Jelzet: RMK I. 361b – Régi Nyomtatványok Tára

3. lépés
Az Őz táblához lapozunk és megkeressük a körgyűrűn Hetez városát.

A Hetez feliratú körcikk a 11. Sibylla 3-ik verséhez irányít.
4. lépés
Lapozzunk a szibillák jósverseihez!
A tizenegyedik Sibylla, azaz a küméi Sibylla 3-ik verse lesz válasz a kérdésünkre.

Ez az eredmény is bizakodásra ad okot, hisz egy gyermek családja számára maga lehet a megváltó. Bár arra a kérdésre, hogy fiú lesz-e vagy lány a megszülető gyermek, nem kaptunk konkrét választ. Viszont ezen ne is csodálkozzunk, hisz a szibillák jóslatai a legtöbbször nem egyértelműek…
A 16. és 17. századokban az év eme sötét időszakában valószínűleg nagy örömmel játszhatták ezt a reménnyel is kecsegtető sorsvető játékot, melynek értéke nem jóslatainak helytállóságában, hanem aktuális szórakoztató erejében rejlett.

Túri Klaudia (Régi Nyomtatványok Tára)

Advent vasárnapi sorozatunk korábbi részei itt olvashatók: Első rész, Második rész

Mindjárt az egyházi év kezdetén, december 8-án ünnepli az Anyaszentegyház a megváltás nagy napjának fényes hajnalcsillagát, dicsőítve azt a hittitkot, hogy Mária Isten különös kegyelméből, Jézus Krisztus érdeméből az eredendő bűn minden foltjától mentes maradt. Ezen ünnep gondolatkörét a középkor végéig élénken vitatták a teológusok. A meddővé vált skolasztikus spekulációknak Johannes Duns Scotus (1265/66–1308) ferences szerzetes, egyháztanító (latin becenevén Doctor Subtilis) tanítása vetett véget. Eszerint emberi származásánál fogva Szűz Mária is rászorult Jézus Krisztus megváltására, de illett, hogy megváltása tökéletesebb legyen, mint a többi emberé; és ez abban állott, hogy az üdvözítő Messiás ereje őt előre megóvta a bűntől. Természet szerint ő is Ádám lánya volt, idő szerint, illetve Isten örök terve szerint előbb volt a Szentháromság fogadott leánya (theopais), egészen sajátos és abszolút jelentőségű rendeltetéssel, hiszen a teremtés fejének, Krisztusnak anyjául volt kiszemelve. Ezért Ádám bűnének törvénye neki is szólt ugyan, azonban nem teljesedett be rajta; a Megváltó saját anyjával szemben azzal igazolta megváltásának erejét, hogy a megváltást elővételezte nála (praeservatio, praeredemptio, redemptio praevia). „Másokat a bukás után emel föl, Szűz Máriát mintegy esés közben tartotta, hogy el ne essék.” Ezt a gondolatot Scotus még nem mint biztos igazságot, hanem csak mint teológiai lehetőséget és nagyon valószínű nézetet képviselte.

Szűz Mária Szeplőtelen Fogantatása. In. Officium Rákóczianum, avagy Külömb-féle ajtatosságok az Istennek imádására, Nagy Aszszonyunknak, Máriának és minden szenteknek tiszteletére. Kassán, az Akadémiai Betűkkel, 1771. – Törzsgyűjtemény

Az ünnep rövid története

A domonkos szerzetesek többsége ellenkezett Duns Scotus ezen tanításával, ugyanakkor az is igaz, hogy ennek a korszaknak egészen napjainkig híres és elfogadott hittudósa, a domonkos rendi Aquinói Szent Tamás (1225–1274) Summa Theologiae című nagy szintézisében (Pars III. quaestio 27. articulus 1.) azt tanítja, hogy Szent Pál apostol szerint (1 Cor. 15. v. 44.) lelkes test vettetik el, lelki test támad fel (seminatur corpus animale, surget corpus spirituale). Vagyis a megszentelő kegyelem által születik újra az ember lélek szerint az Isten Fiában (spiritualiter in Filium Dei). A szentséges Szűz pedig anyja méhében megszentelődvén, mentes maradt az eredendő bűntől olyan értelemben, hogy oltalmat kapott egész életére minden személyes bűn ellen (quantum ad maculam personalem), ám az eredendő bűnnek az egész emberiségre kiterjedő kötelékéből ő is csak Krisztus áldozata révén szabadult meg, úgy, mint a régi atyák, akik Krisztus előtt éltek.
A szeplőtelen fogantatás tana Duns Scotus tanítása nyomán egyre szélesebb körben terjedt. X. Leó pápa idejében már megszámlálhatatlan volt a tanítást követők tömege, fél évszázaddal később pedig Canisius Szt. Péter (1521–1597) jezsuita szerzetes elégedetten nyugtázta, hogy az ellenzők vajmi kevesen vannak. Az egyházi hatóságok bölcs tartózkodást tanúsítottak ezekben az évtizedekben, de a tanítás hitigazsággá nyilvánítása már útban volt. A skizmatikussá vált bázeli zsinat már 1439-ben ünnepélyesen kimondta a szeplőtelen fogantatást. IV. Sixtus pápa (1483) megtiltotta az ünnep ellenzését és a tanítás támadását, a tridenti zsinat pedig az eredeti bűnről szóló határozatában kimondja: „Ugyanezen szent zsinat azonban kijelenti, hogy nem szándéka az eredeti bűnről szóló határozatába belefoglalni a boldogságos és szeplőtelen Szűz Máriát, Isten Anyját, hanem erre nézve meg kell tartani a boldog emlékű IV. Sixtus pápa szabványait.” V. Pál és XV. Gergely pápa is megtiltotta a szeplőtelen fogantatást ellenző vitákat (1616 és 1622). XI. Kelemen pápa 1708-ban a szeplőtelen fogantatást az egész egyház számára nyilvános ünneppé tette (festum fori), és mikor IX. Pius pápa 1849-ben a hittétel ünnepélyes kimondását illetően kérdést intézett az egyház püspökeihez, 543 püspök közül 484 kívánta az ünnepélyes kimondást.

Szeplőtelen Szűz Anya. In. Cserey Farkas: Isten Annyának, a Boldogságos Szeplőtelen szép Szűz Máriának Lórétomi Litániában lévő nevezetek rendin folyó dicsérete, Bécs, Trattner János Tamás, 1772. – Törzsgyűjtemény

Liturgiájának kialakulása, helye a katolikus ünnepek sorában

Az ünnep a keleti egyházban már a VII. században megvolt, és a IX. században már a nyugati katolikus egyházban is ismerték. Fő terjesztői a bencés szerzetesek voltak; a szeplőtelen fogantatás első jelentős teológusa Eadmer angol bencés volt. IV. Sixtus pápa 1476-ban vezette be a római katolikus egyházba. 1622-ben XV. Gergely pápa a „Conceptio B[eatae] M[ariae] V[irginis] Immaculata” címet adta neki. 1693-ban XII. Ince pápa másodrendű ünneppé emelte, nyolcaddal. Mint már említettük, 1708-ban XI. Kelemen általános ünneppé emelte. 1863-ban IX. Pius egy új zsolozsmát és misét rendelt el erre a napra, címét pedig „Immaculata Conceptio”-ra változtatta. 1879-ben XIII. Leó pápa elsőrendű ünneppé emelte, vigiliával. 1883-ban a lorettói litánia titkaihoz hozzáadta: Eredeti bűn nélkül fogantatott királyné (Regina sine labe originali concepta). 1891-ben engedélyezte Franciaországban a szeplőtelen Szűz lourdes-i megjelenésének ünneplését. 1904-ben X. Pius pápa ugyanezt az egész világegyházban bevezette. Ezen jelenések során a Szűzanya saját maga nyilatkoztatta ki az ebben az időben még írástudatlan gyermek, Soubirous Szt. Bernadett számára, hogy „Én vagyok a Szeplőtelen Fogantatás”. Bernadett elbeszéléseit kezdetben hitetlenség fogadta, de a kislány a legszigorúbb kihallgatások alatt is ragaszkodott kijelentéseinek igazságához. A lourdes-i forrás mellett pedig hamarosan csodás gyógyulások tanúja lett a kis falu népe. A számos csoda világhírűvé tette, és ma Lourdes a világ legnagyobb Mária-zarándokhelye.

A szeplőtelenül fogantatott szent Szűz magasztalása bibliai, költői képekben

Szűz Mária szeplőtelen fogantatásának dicséretére számos metafora, hasonlat és egyéb költői kép született az évszázadok során. Így méltán nevezik őt az élet fájának (arbor vitae; Genesis 2. v. 9.), hiszen ő volt az a sérelem nélküli, drága fa, amelyből testi fertelmesség nélkül, mint a fából a gyümölcs, származott az a Fiú, aki kinyilatkoztatta magáról: Én vagyok az út és az igazság és az élet (Ego sum via et veritas et vita – Joan. 14. v. 6.). Nevezik epe nélküli, szelíd galambnak is (columba sine felle), hiszen az Énekek énekében a király így beszél az ő szerelméről: Egy az én galambom, az én tekélletesem (Una est columba mea, perfecta mea – Cant. 6. v. 8.). A szóban forgó könyv keresztény értelmezése szerint pedig ez a tökéletes, tiszta galamb az Anyaszentegyházat, illetve a Szűzanyát jelképezi. Mondják őt romlatlan szép háznak is (domus sine ruina), hiszen Salamon király példabeszédeiben ezt olvashatjuk: A Bölcsesség házat épített magának (Sapientia aedificavit sibi domum – Proverb. 9. v. 1.) Ez a tökéletes ház, az igaz boldogság háza pedig az említett bibliavers misztikus értelmezése szerint nem más, mint a szeplőtelen Szűzanya, aki szíve alatt az örök Igét, az igaz Isten bölcsességét hordozta. Nevezik továbbá polyva nélküli tiszta búzának is (granum sine palea), hiszen az ő szent testéből, mint minden bűn szennyétől mentes, legtisztább búzából lett a Megváltó, aki ezt mondta magáról: Bizony, bizony mondom néktek: nem Moyses adott néktek kenyeret az égből, hanem az én Atyám ád néktek igaz kenyeret mennyből. Mert Isten kenyere az, a ki mennyből alászállott, és életet ád e világnak (Amen, amen dico vobis: non Moyses dedit vobis panem de caelo, sed Pater meus dat vobis panem de caelo verum. Panis enim Dei est, qui de caelo descendit, et dat vitam mundo – Joan. 6. v. 32, 33.) Nevezik őt hajónak is, hajótörés nélkül (navis sine naufragio), hiszen a Példabeszédek könyvében ezt olvassuk: Lött, mint a kereskedő hajója, messziről hozván az ő kenyerét (Facta est quasi navis institoris, de longe portans panem suum – Proverb. 31. v. 14.) Bernardus de Busto misztikus értelmezése szerint ez a hajó nem más, mint Mária, aki a szüzesség cédrusából, a szeretet ciprusából, a kegyesség olajfájából és az alázat platánjából építtetett. Vitorlája, árboca maga Jézus Krisztus, és az erények és kegyelmek drága portékáival van megrakva.
(A magyar bibliai idézetek Káldi György 1626-ban megjelent bibliafordításából valók, kissé modernizált helyesírással, a latin bibliaversek pedig a Vulgata Clementina szövegéből.)

Makula nélkül való Anya. In. Cserey Farkas: Isten Annyának, a Boldogságos Szeplőtelen szép Szűz Máriának Lórétomi Litániában lévő nevezetek rendin folyó dicsérete, Bécs, Trattner János Tamás, 1772. – Törzsgyűjtemény

A költői képek sorát hadd zárjuk Szabó Imre (1814–1881) szombathelyi püspök Máriát dicsérje lelkünk kezdetű himnuszának első három szakaszával. Ezzel az énekszöveggel Szabó Imre megnyerte a Religio 1858. évi pályázatát. Dallamát Mátray Gábor szerezte:

Csobán Endre Attila (Régi Nyomtatványok Tára)

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre egyet-egyet blogunkban. A sorozat hatvankilencedik részében Vasné dr. Tóth Kornélia, a Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár tudományos munkatársa „Ex libris gyűjtők, gyűjtemények” címmel indított alsorozatában a tárban található ex librisek készíttetői közül ezúttal Demeter Jenőt és gyűjteményét mutatja be.

Demeter Jenő (1934–1984) Erdélyben, Baróton élő belgyógyászati osztályvezető főorvos volt, kardiológiára szakosodott. Első ex librisét Bíró Iván Géza készítette 1973-ban linóleumba metszve, ennek példányait be is ragasztotta könyvtára köteteibe. A következő nagy impulzust a Gábor Dénes erdélyi könyvtáros-bibliográfus, szakíró, ex libris gyűjtővel való találkozás adta a számára, aki 76 ex librisszel ajándékozta meg. Így lépett rá a gyűjtés útjára. Jó kapcsolatba került a brassói orvos, gyűjtő Virágh Zoltánnal is. Levelezésbe kezdett a Kisgrafika Barátok Köre akkori titkárával, Réthy Istvánnal, és 1974-ben belépett a kisgrafikakörbe. Gyűjtői tevékenységéhez Galambos Ferenc Egy és más az ex libris gyüjtésről című többrészes cikke szolgált vezérfonalul.

Demeter Jenő gyűjteményében foglalkozásának megfelelően kiemelkedett az orvosi könyvjegyek aránya.

Sós Zsigmond fametszete. Forrás: Takács Gábor: Ex Libris, Marosváráshely, Mentor K., 2011., XXIX. tábla/4.

Emellett kollekciójában a legváltozatosabb tematikában – többek között irodalmi, néprajzi és képzőművészeti vonatkozásban – szerepeltek könyvjegyek. Lapokat készíttetett Vecserka Zsolt, Paulovics László, Plugor Sándor, Kós Károly, Kósa Bálint, Karancsi Sándor, Imets László, Simó Enikő, Torró Vilmos, Árkossy István, Stettner Béla, Várkonyi Károly, Gyulai Líviusz és Sós Zsigmond grafikusokkal, némelyikükkel többet is. Ezek közül néhányat őriz az Országos Széchényi Könyvtár Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtára.
Kós Károly építész, író, grafikus ex librise Olosz Lajos A leány és a halál című verse nyomán az életet szembesíti az elmúlással, a lány és a virág az életet, a fa tövében hegedülő csontváz a halált testesíti meg. E grafikát Demeter Jenő a legkedvesebb lapjának tartotta a nevére készültek közül.

Kós Károly grafikája, Jelzet: Exl.D/265 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Stettner Béla, 1959 és 1984 közt a Kisgrafika Barátok Köre művészeti vezetője ex librisén fatörzsön ülő, olvasó férfi látható a művészre jellemző megnyújtott testű, aszkétikus emberábrázolással.

Stettner Béla linómetszete (1980), Jelzet: Exl.D/306 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Demeter Jenő sokat levelezett, a magyarok mellett külföldi gyűjtőkkel is. Kedvelt grafikusai Bíró Iván Géza, Deák Ferenc, Diskay Lenke, Cseh Gusztáv, Feszt László, Vecserka Zsolt, az orosz Anatolij Kalasnyikov, a belga G. Gaudaen és a lengyel W. Jakubowski voltak. Gyűjteménye különleges kincseinek a színes japán fametszeteket és a Baltikumból származó ex libriseket, legszebb lapjának a litván Antanas Kmieliauskasnak a vilniusi egyetemi könyvtár alapítása 400 éves jubileumára készített remekművét tartotta. Történelmi grafikái közül expresszivitásával kiemelkedik a Dózsa-lap, Vecserka Zsolt színes fametszete.

Vecserka Zsolt fametszete (1975). Forrás: magángyűjtemény

Felesége, Demeterné dr. Ungváry Julianna részére is készült több ex libris, például Paulovics László, Deák Ferenc, Kósa Bálint grafikusoktól. Huszonöt éves házassági évfordulójukra 1983-ban Petry Béla készített alkalmi grafikát, mely szívben galambpárt ábrázol.

Petry Béla grafikája (1983). Forrás: Palásthy Lajos ex libris gyűjteménye

Gyűjteményéből számos kiállítást rendezett, például az Erdővidéki Orvosi Napokon orvosi könyvjegyeiből, az alkoholártalom mediko-szociális problémáinak szentelt szimpóziumon szőlős-boros témájú lapokból. A Városi Művelődési Házban Baróton és a Kovászna Megyei Könyvtárban (mai nevén Bod Péter Megyei Könyvtárban) Sepsiszentgyörgyön vegyes témájú és újévi kisgrafikai lapjait mutatta be. Az erdélyi Kósa Bálint Furcsa halak című ex libris mappájáról a Kisgrafika folyóirat 1979. évi számában méltatást írt Kósa Bálint szivárványai címmel, illusztrációként két Kósa-fametszettel.
1984-ben hunyt el szívbetegségben. Barátja, Gábor Dénes búcsúztatta a Művelődés című újságban. Bálint Ferenc és Petry Béla in memoriam lapot alkotott a nevére.
Demeter halála után gyűjteménye sorsáról annyi tudható, hogy az Iparművészeti Múzeum 2004-ben 400 darab ex librist vásárolt az özvegytől, Ungváry Juliannától, főként az erdélyi grafikusok alkotásait. 2015-ben újabb, 455 darabos vételre került sor, mely elsősorban külföldi alkotók és több jeles magyar grafikus műveit tartalmazta. A kollekcióból a budapesti Harmath Gábor is vásárolt többezres ex libris anyagot. Így napjainkban többféle gyűjtemény részét képezik a Demeter gyűjtői szorgalmát tanúsító, jelentős kultúrtörténeti értéket képviselő kisgrafikák.

Gyulai Líviusz linómetszete (1980). Forrás: Palásthy Lajos ex libris gyűjteménye 

Irodalom:

• Demeter Jenő belépési nyilatkozata, 1974, KBK Irattár
• Demeter Jenő: Vallomás ex libris ügyben, Kisgrafika, 1982/2–3. sz., 41–45.
• Elhunyt Demeter Jenő, Kisgrafika, 1985/1. sz., 36–37. (nekrológ)
• Ex libris expoziţie / Ex libris kiállítás, Muzeul Judeţean, Miercurea Ciuc [Megyei Múzeum, Csíkszereda], 1978. (katalógus)
• Gábor Dénes: In memoriam dr. Demeter Jenő, Kisgrafika, 2004/2. sz., 9.
• Új tagok, Kisgrafika, 1974/2. sz., 40.
• Vasné dr. Tóth Kornélia: Demeter Jenő (1934–1984). In. Uő.: Múltunk neves ex libris gyűjtői, lexikon, Budapest, Kisgrafika Barátok Köre Grafikagyűjtő és Művelődési Egyesület, 2019, 42–43.

Vasné dr. Tóth Kornélia (Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

A blogbejegyzésben idézett szövegek korabeli helyesírással szerepelnek.

Az Ex libris gyűjtők, gyűjtemények című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész; 56. rész; 57. rész; 58. rész; 59. rész; 60. rész; 61. rész; 62. rész; 63. rész; 64. rész; 65. rész; 66. rész; 67. rész; 68. rész; 69. rész; 70. rész; 71. rész; 72. rész; 73. rész; 74. rész; 75. rész; 76. rész; 77. rész; 78. rész; 79. rész; 80. rész; 81. rész; 82. rész; 83. rész

A múlt heti bejegyzésünk bevezető idézeteként a líbiai Sibylla jóslatából idéztünk egy szakaszt.
Philippus de Barberiis Opusculum de vaticaniis Sibillarum című könyvében a tizenkét szibilla közül őt mutatja be másodiknak. A szerző szerint nem lehet pontosan tudni, hogy mikor élt. A hagyomány úgy tarja, hogy a fején zöldellő virágkoszorút viselt, és szépségesen ragyogó köntösben járt.

Philippus de Barberiis: Opusculum vaticaniis Sibillarum, Oppenheim, Jacobus Koebelius [ca. 1517], [4.] fol. v. Jelzet: Inc. 979 (1) – Régi Nyomtatványok Tára

A Sibylla teljes jóslata így hangzik:

Az összeállításunk első részében már bemutatott, a 15. és 16. század fordulóján készült díszes hóráskönyv további információt is tartalmaz a jósnőről. A margót díszítő kis képről megtudhatjuk, hogy a líbiai Sibylla huszonnégy évesen jósolta meg a Megváltó eljövetelét.

Philippus de Barberiis és a hóráskönyv képaláírása is említi Euripidészt (i. e. 480–406), a híres görög tragédiaírót, akinek volt egy Lamia című drámája. A teljes mű sajnos nem maradt fenn, csupán egyetlen töredékét ismerjük. Az Opsculumban az áll, hogy ennek a drámának a prológusában írtak a líbiai Sibylláról is.
A mitológia szerint Lamia Bélosz egyiptomi király csodaszép leánya volt, aki iránt Zeusz szerelemre lobbant. A nászukból született gyermekeket azonban a féltékeny Héra egy kivételével mind elpusztította. Lamia fájdalmában lidérccé változott. A megmaradt gyermek pedig nem más, mint a líbiai Sibylla, aki később apja egyik sivatagi szentélyében teljesített szolgálatot. A hóráskönyv képecskéje alatti szövegben az áll, hogy a líbiai Sibylla megjósolta Krisztus eljövetelét. Ábrázolása, amint kezében égő gyertyát tart, egybecseng Philippus de Barberiis könyvében szereplő jóslat egyik részletével: „Az Úr megvilágítja a sötétséget.”
A szibillák sorában harmadik a delphoi Sibylla. Az Opusculumban „vates insignissima”-nak, a legnevezetesebb látoknak nevezi de Barberiis.

Philippus de Barberiis: Opusculum vaticaniis Sibillarum, Oppenheim, Jacobus Koebelius [ca. 1517], [5.] fol. v. Jelzet: Inc. 979 (1) – Régi Nyomtatványok Tára

A könyv szerint a prófétanő a delphoi Apollón templomában született, a trójai háború előtti időkben élt és jósolt, és nagy tiszteletnek örvendett. A hagyomány szerint egyéb jóslatain túl a Szentlélektől vezérelve verses formában írt az Isten igéjének megtestesüléséről. Jóslatokat mondott Krisztus teljes életével kapcsolatban. Előre tudta a csodáit, az elárulását, az elfogatását, a kigúnyolását és végül kegyetlen halálát. Előre látta a feltámadását és a mennybemenetelét is. Fametszetes ábrázolásán ezt a jóslatát olvashatjuk:

Bár az Opusculumban a delphoi Sibylla attribútumairól írásban nem esik szó, Philippus de Barberiis egy másik könyvében, a Discordantiae sanctorum doctorum Hieronymi et Augustini-ben viszont olvashatunk a jósnő megjelenéséről. Ezen leírás alapján a fiatal Sibylla fekete ruhát viselt, kezében pedig kürtöt tartott. 

Philippus de Barberiis: Discordantiae sanctorum doctorum Hieronymi et Augustini, Ro. [Roma], [Johannes Philippus de Lignamine], Anno domini. MCCCCLXXXI. Sedente Sixto. iiii. Pont. Max. An. eius Vndecimo Die prima Mensis Decembris. Foeliciter [1. Dec. 1481] [recte post 1. Dec. 1481.], [21.] fol. Jelzet: Inc. 763 – Régi Nyomtatványok Tára

A korai könyvnyomdászat egyik legpompásabb művében, Hartmann Schedel (1440–1514) híres Világkrónikájában lapozva is találunk szibillákat. Schedel tekintélyes vastagságú könyve a középkori krónikák hagyományait követve a bibliai teremtés­történettől Miksa német-római császár uralkodásáig, 1493-ig hat korszakban tárgyalja az eseményeket, s egyúttal a bibliai, történeti és földrajzi ismereteket is egyesíti. Ezt követi a vallásfilozófiai kérdéseket ismertető hetedik fejezet. A harmadik részben (Ábrahám születésétől Dávid király uralkodásáig tartó szakaszban) olvashatunk a szibillákról. A nyolc szibilla közt ott szerepel a delphoi Sibylla is fekete ruhában, kezében kürtöt tartva.
A míves fametszetek készítői Michael Wogelmut (1434–1519), Wilhelm Pleydenwurff (1460–1494) és nagy valószínűséggel Albrecht Dürer (1471–1528) is, aki a Világkrónika készítésekor Wogelmutnál inasoskodott.

A precízen kidolgozott figurák minden részlete jelentős. Ha megvizsgáljuk a delphoi Sibylla hajviseletét, látjuk, hogy hajfonata körkörösen fel van tűzve a fejére, és hűen ábrázolja a szövegben lévő „mit aufgepunden zöpf” [felkötött/feltűzött fonattal] kifejezést. Az Opusculum delphoi Sibyllájának is hasonló módon fel van tűzve a hajfonata.
De hogyan is alakult ki a keresztény szibillák eme egyöntetű rendszere? Miért is volt szükséges leírni, hogy a jósnők milyen öltözéket viseltek, milyen tárgyat tartottak a kezükben, vagy hogy hány évesen mondták el próféciájukat Krisztusról?
A patrisztikus, más néven az ókeresztény hagyományban az egyházatyák úgy gondolták, hogy Isten két módon nyilatkoztatta ki magát. Israel számára prófétái által, a többi nép számára pedig a szibillák orákulumai, jóslatai által, melyeket korábban helytelenül pogánynak tartották. A középkori misztika és skolasztikus filozófia talaján viszont újabb szibilláknak tulajdonított próféciák jelentek meg.
A 15. és 16. századra a patrisztika és a középkori teológia szibillahagyományának két rétege egy kompakt egésszé állt össze. A hagyomány uniformizálódott, a források elhomályosodtak. Úgy tűnik, mintha a szibillatradíció egy egyöntetű, lineáris hagyományrendszer lenne a klasszikus antikvitástól kiindulva. Az egyes szibillákat saját ismertetőjegyekkel ruházták fel, és ezzel személyüket még hitelesebbé tették.
Ebben a rendszerben az antik világ pogány jósnői a Biblia prófétáival egyenrangúvá váltak, bemutatásuk módja is ezt bizonyítja akár a Sixtus-kápolna mennyezetfreskóján, akár Philippus de Barberiis Discordantiae sanctorum doctorum Hieronymi et Augustini című könyvében, ahol egymást váltják az ószövetségi próféták és a szibillák. A pogány szibillák keresztény teológiába emelése többek között azt a tanítást volt hivatott szolgálni, hogy a Messiás nem csupán a zsidóság számára jött el, hanem a világ összes népe számára is.

Túri Klaudia (Régi Nyomtatványok Tára)

Advent vasárnapi sorozatunk korábbi részei itt olvashatók: Első rész

Ki ne emlékezne Jókai Mór Az aranyember című regényének festői nyitófejezeteiben a Vaskapu veszedelmein Timár Mihály ügyességének és találékonyságának köszönhetően szerencsésen átjutó teherszállító hajóra, a Szent Borbálára? A rövid leírás, amely bemutatja a hajó névadójának képét, előrevetíti az először közvetlenül a mártír alakja mellett felbukkanó Tímea szomorú jövőjét, s felvezeti a hősnőt a regényben végig jellemző hasonlat- és metaforasort (alabástromszobor, mártír). Azon talán nem minden olvasó gondolkodott el, miért pont ennek a szent szűznek az oltalmába ajánlották Timár hajóját, s miért tartja még az egyik szereplő szerint „csak a hajón pápista” Fabula János kormányos is a veszedelmes út során olyannyira fontosnak a szent jóindulatának megnyerését, fenntartását, hogy kétszer is megjegyzi, útitársainak szentelt barkát kellene égetniük Borbála képe előtt.

December 4-e, Borbála napja jó alkalom kicsit megismerkedni e szent vértanú történetével. Borbála állítólag a 4. század elején, Maximianus császár idején szenvedett vértanúságot, viszont nevét a korai keresztény írások, a vértanújegyzékek, martirológiumok nem tartalmazzák. Így alakjának történeti hitelessége kétséges. Alakja, élettörténete azonban évszázadokon keresztül részét képezte mind a keleti, mind a nyugati keresztény hagyománynak. Tisztelete keleti eredetű. Legendája talán a 7. században született Egyiptomban. A 9. századtól már több szír, görög és latin nyelvű irat volt forgalomban róla és ereklyéiről. Története a középkor folyamán több változatban is terjedt; ezek mártírhalálát különböző helyszínekre (Nikomédia, Héliopolisz, Toszkána, Róma) tették. Életének és vértanúságának leírása utólagos toldásként bekerült a népszerű 13. századi latin nyelvű legendagyűjteménybe, a Legenda aureaba is.
E magyar fordításban is olvasható változat szerint Borbála Maximianus császár idejében élt, s egy gazdag nikodémiai pogány férfi, Dioscorus szép és okos lánya volt. Apja, hogy férfitekintetektől távol tartsa, egy toronyba záratta, ahol a lány saját bölcsességétől vezetve kételkedni kezdett a bálványok isteni mivoltában, s az igaz Isten ismeretére törekedett. Értesülve az alexandriai teológus, Órigenész bölcsességéről, levélben tőle kért tanácsot. A teológus megválaszolta a lány Istenre vonatkozó kérdéseit, s küldötte további tanításban részesítette, illetve megkeresztelte Borbálát. A keresztény tanítástól áthatva a lány megkérte apja munkásait, akik éppen egy fürdő építésén fáradoztak, hogy Dioscorus utasításaitól eltérően ne két, hanem a Szentháromság tiszteletére három ablakkal lássák el az épületet. Miután ezért apja kérdőre vonta, Borbála megvallotta keresztény hitét kiváltva ezzel apja haragját, aki előbb maga próbálta megölni, majd átadta az elöljárónak, aki válogatott kínzásokkal próbálta megtörni. A szent isteni segítséggel többször megmenekült a veszedelemből, megszégyenítéstől, illetve vigasztalást, enyhülést nyert a szenvedésben.

Végül az elöljáró parancsára saját apja fejezte le, akit utána égi tűz pusztított el büntetésül.

Szent Borbála lefejezése. Besztercebánya, Szent Borbála-oltár, 1509. In. Salzburg University, Institute for Material Culture, No. 012614 – REALonline (Institut für Realienkunde des Mittelalters und der frühen Neuzeit in Krems an der Donau)

Fontos eleme a történetnek, hogy a mártírhalálra készülve Borbála azt kérte Krisztustól, hogy „ha valaki megemlékezik nevedről, fölidézve szenvedésemet, Uram, ne emlékezz bűneire az ítélet napján, hanem légy kegyes hozzá.” E kérés meghallgatásra talált, s amint arról a legenda végére illesztett csodatörténetek tanúskodnak, a szent gondoskodott arról, hogy tisztelői, akár csodával határos módon is gyónhassanak, áldozhassanak haláluk előtt, azaz elnyerjék a középkor fogalmai szerinti „jó halált”.
Legendájának erre az epizódjára épült az a speciális funkció, amelyet késő középkori tisztelői tulajdonítottak neki: segítségért lehetett hozzá fohászkodni veszedelemben, s megvédte híveit a hirtelen haláltól, azaz az üdvözülés előfeltételének tartott „jó halált” biztosította számukra. Ezzel a segítő szereppel függ össze, hogy Borbála bekerült abba a szentcsoportba, akiket együttesen a tizennégy segítőszentként tartottak számon, s akiknek kultusza a dél-német területről indult, s a középkor végi képzőművészeti ábrázolások tanúsága szerint Magyarországon is meghonosodott, különösen a német ajkú városi polgárság körében Észak-Magyarországon és Erdélyben.

A tizennégy segítő szent. Bártfa, Szent Egyed plébániatemplom, 1500–1510. In. Salzburg University, Institute for Material Culture, No. 012374 – REALonline (Institut für Realienkunde des Mittelalters und der frühen Neuzeit in Krems an der Donau)

A tizennégy segítőszent csoportjából egy kisebb női csoport önállósult is. Alexandriai Szent Katalin, Antiochiai Szent Margit és Szent Borbála kiegészülve Szent Dorottyával alkották a négy fő vértanú szűz (virgines capitales) együttesét, akiket gyakran ábrázoltak közösen is oltárokon, s csoportos tiszteletük a 14. századtól együtt terjedt a tizennégy segítőszent kultuszával.

A négy fő vértanú szűz (Szent Margit, Szent Dorottya, Szent Katalin, Szent Borbála). Berethalom, evangélikus templom, Mária-oltár, 1500–1525. In. Salzburg University, Institute for Material Culture, No. 014939 – REALonline (Institut für Realienkunde des Mittelalters und der frühen Neuzeit in Krems an der Donau)

Míg e vértanú szüzek közül Katalin és Margit tisztelete korábban és szélesebb körben terjedt el a középkori Magyar Királyságban, Borbála kultuszának emlékei Árpád-kori fel-felbukkanás után (Borbála magyarországi kultuszára az első adat a 12. század végi Pray-kódexben szerepel) a 14. századtól kezdenek gyakoribbá válni.

Borbála ünnepe a Pray-kódexben. Kézirattár, MNy 1, fol. 7^r – Magyar Elektronikus Könyvtár

A szent népszerűsége a 15. században indult gyors növekedésnek különösen a német ajkú városok polgárainak körében. Oltárai, kápolnái vagy ábrázolásai álltak Pozsonyban, Sopronban, Lőcsén, Bártfán, Besztercebányán s több más településen is. Céheket és vallásos társulatokat is ajánlottak Borbála oltalmába. Az észak-magyarországi bányászközösségek különösen tisztelték, ugyanis veszélyes foglalkozásuk során a hirtelen haláltól védelmező segítőszent oltalma számukra fölöttébb kívánatos volt.
Alakjának, történetének számos képzőművészeti ábrázolása mellett a középkor legvégéről szöveges emlékek is megemlékeznek róla. Az obszerváns Temesvári Pelbárt nagy népszerűségnek örvendő latin nyelvű mintaprédikációs kötetében, amely számos nyomtatott kiadásban jelent meg a középkor végén, szerepel róla egy prédikáció, illetve a Legenda aureából merített legenda is. Igaz, hogy más vértanú szüzeknek akár négy beszédet is szentelt a ferences prédikátor, Borbála csupán egy sermo tárgya, ami mutatja kisebb jelentőségét. Pelbárt és a Legenda aurea a forrása a Karthauzi Névtelen nagyszabású kéziratos beszédgyűjteményében, az 1526 körül a lövöldi karthauzi kolostorban másolt, s ma könyvtárunk Kézirattárában őrzött Érdy-kódexben (a szövegkiadásban p. 148–154) szereplő magyar nyelvű Borbála-prédikációnak és -legendának. Egy másik nagy 16. század eleji magyar nyelvű prédikációgyűjteményben, a Debreceni kódexben (a szövegkiadásban p. 8–13) a vértanúról szóló rövid prédikációt követő legenda egy másik népszerű latin legendagyűjteményből, Petrus de Natalibus Catalogus sanctorumából származik.

Szent Borbáláról szóló prédikáció az Érdy-kódexben – Kézirattár, MNy 71, fol. 1^a – Sermones Compilati. ELTE BTK Régi Magyar Irodalomtörténeti Tanszék

Borbála tisztelete a barokk korban is virágzott, amint arról többek között katolikus népénekek is tanúskodnak például Kájoni János Cantionale catholicumában és a Cantus catholiciban, de jó halált biztosító szerepét ekkor egyre inkább Szent József vette át. Borbála kultuszát a népi kultúra a 20. századig őrizte különböző, főként bányászközösségekben élő mondák, imádságok és népszokások formájában.

Irodalom:

• Az Érdy-kódex adatlapja a Magyar nyelvemlékek című online tartalomszolgáltatásunkban.
• Érdy codex, Volf György, Budapest, MTA, 1876, (Nyelvemléktár, 4–5), I–II.
• A Debreceni kódex adatlapja a Magyar nyelvemlékek című online tartalomszolgáltatásunkban.
• Debreceni Kódex. 1519. A nyelvemlék hasonmása és betűhű átirata bevezetéssel és jegyzetekkel, Abaffy Csilla és Reményi Andrea, bev. Madas Edit és Reményi Andrea, Budapest, Argumentum – Magyar Nyelvtudományi Társaság, 1997 (Régi magyar kódexek, 21).
• Iacobus de Voragine: Szent Borbála, ford. Veszprémy László. In: Legenda aurea, vál., utószó, jegyz. Madas Edit, ford. Bárczi Ildikó et al., [Budapest], Helikon, 1990.
• Bálint Sándor, Ünnepi kalendárium: A Mária-ünnepek és jelesebb napok hazai és közép-európai hagyományvilágából, Budapest, Szent István Társulat, 1977.
• Uhrin Dorottya: Szent Katalin és Borbála, a felvidéki bányavárosok védőszentjei. In: Hatalom, adó, jog. Gazdaságtörténeti tanulmányok a magyar középkorról, szerk. Weisz Boglárka, Kádas István, Budapest, MTA BTK Történettudományi Intézet, 2017, 369–386.
• Uhrin Dorottya: A virgines capitales kultusza a középkori Magyarországon. Doktori disszertáció. Budapest, ELTE BTK, 2019.

Korondi Ágnes
(MTA–OSZK Res Libraria Hungariae Kutatócsoport,
Eötvös Loránd Kutatói Hálózat)