A ma a Köztársasági Elnöki Hivatalnak otthont adó Sándor-palota a Budai Várban és a Komárom‒Esztergom megyei Bajnán most felújított és december elején átadott Sándor‒Metternich-kastély őrzi emlékét a Sándor családnak és két különc, saját korukban Európa-szerte ismert tagjának.

A vakmerőségig merész, császárhű gróf Sándor Móric hihetetlen lovas kalandjairól és meghökkentő bravúrjairól számos anekdota maradt fenn: lóháton jelent meg szalonokban, fogaton hajtott le lépcsőkön, szekereket ugratott át vagy kastélya erkélyéről ugratott le paripája hátán. Az Ördöglovas néven elhíresült gróf Klemens von Metternich kancellár első házasságából született leányát vezette oltárhoz, tőle született 1836 februárjában Paulina nevű leánya.

Alig húsz évvel később Paulina férjhez ment édesanyja féltestvéréhez (Metternich kancellár második házasságából született fiához), a nála hét esztendővel idősebb nagybátyjához, Richard von Metternich herceghez. A házasságból három leánygyermek született. A nagy hatalmú kancellár fia ekkor már apja nyomdokain a diplomáciai pályán járt. Az esküvőt követően a fiatal pár Drezdába utazott, ahol a herceg elfoglalta követi helyét a szász király udvarában. Az ifjú feleség hangversenyeket, vacsorákat szervezett, és aktívan részt vett a társasági életben. Az igazi udvari és társasági szerep azonban Párizsban várt a fiatal párra. Richard herceg 1859. december 14-én adta át nagyköveti megbízólevelét III. Napóleon francia császárnak, hogy azután több mint tíz éven keresztül képviselje Ausztriát (1867-től a Monarchiát) a francia udvarban. Paulina, aki elegáns, szellemes, bátor és extravagáns fiatalasszony volt, és aki számos ötlettel, merész újdonsággal lepte (és olykor botránkoztatta) meg a társaságot és a közvéleményt, hamar a császári udvar és a társasági élet egyik meghatározó szereplője lett.

Metternich herceg és felesége. In Gaston Jollivet: Souvenirs de la vie de plaisir sous le Second Empire, Paris, Jules Tallandier, 16. és 17. oldal között – Törzsgyűjtemény

III. Napóleon – aki egyrészt politikailag meghatározó, másrészt a nagybátyja emlékéhez méltó szerepet kívánt játszani az európai politikai életben – rengeteget költött reprezentációra, s e tekintetben méltó módon képviselte a másik jelentős európai nagyhatalmat, az Osztrák Birodalmat a Metternich házaspár is. A nagykövetség épülete, a fogadások, bálok és a különböző alkalmakra szervezett rendezvények fényéhez és sikeréhez nagyban hozzájárult Paulina ötletessége, kreativitása.
A császári udvarban élénk társasági élet folyt.
A nagy udvari bálok (amelyek Paulina emlékei szerint igen látványosak, ám a szigorú protokoll miatt – legalábbis egy fiatal nagykövetfeleség számára – unalmasak voltak) és a császárné meghittebb hangulatú estélyei mellett kedvelt szórakozást jelentettek az álarcos- és jelmezbálok, amelyekre a hölgyek külön öltözeteket csináltattak, nemegyszer valamilyen központi tematikát követve.

A kosztümöket (és természetesen a többi toalettet is) sokszor a korszak leghíresebb „divattervezője”, az angol származású, de Párizsban élő és működő Charles Frederick Worth (1825‒1895) készítette, akit sokan az haute couture atyjának tartanak. Karrierje éppen ebben az időben indult, és Eugénia császárné pártfogása vitathatatlan a népszerűségének megalapozásában. Paulina úgy emlékszik vissza memoárjaiban, hogy ő ismerte fel a mester tehetségét és neki (is) köszönhette a sikerét. A hercegné eleganciája a korszakban legendás volt. Elismeréssel jegyezték meg róla, hogy „tud öltözködni”, és élete végéig írtak a lapokban öltözeteiről.

Folytatjuk…

Dede Franciska (Kutatási és Különgyűjteményi Főosztály)

A sorozat további részei: Második rész; Harmadik rész

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre egyet-egyet blogunkban. A sorozat 70. részében Vasné dr. Tóth Kornélia, a Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár tudományos munkatársa „Ex libris gyűjtők, gyűjtemények” címmel indított alsorozatában a tárban található ex librisek készíttetői közül ezúttal Déry Ernőné Herz Ilonát és gyűjteményét mutatja be.

Déry Ernőné Herz Ilona (1886–1972) a Temes megyei Csákován (ma Csák, Románia) született, felsőbb leányiskolát végzett. Már fiatalon vonzódott az irodalomhoz és a képzőművészethez, és ez irányú érdeklődését egész életén át megőrizte.

Nelly Degouy Acket grafikája. Jelzet: Exl.D/94 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Szegedre Déry Ernő kereskedővel való házasságkötése után került, 1913-ban. Csatlakozott a szegedi kisgrafikabarátok köréhez, melynek ekkoriban a Hungária Kávéházban volt a törzsasztala. A kör gyűjtőtagjai többségükben szegedi ügyvédek, orvosok, vállalkozók voltak. Déry Ilona itt ismerkedett meg Bartos László nyomdatulajdonossal; Kolozs Lajossal, a Szegedi Ládagyár tulajdonosával és Lustig István ügyvéddel. Utóbbiak lelkes gyűjtőkké váltak. Ilona sok művésszel is találkozott az elkövetkező évtizedekben, köztük kiemelendő Buday György és Vadász Endre neve.
A későbbiekben így vallott a két világháború közt egyre intenzívebbé váló ex libris gyűjtői hobbijáról:

Gyűjteménye darabjaival, magyar és külföldi ex librisekkel is részt vett a debreceni Ajtósi Dürer Céh kiállításán 1935 decemberében a Déri Múzeumban. A külföldi kapcsolattartást mutatja, hogy 1936-ban szerepelt az osztrák ex libris társaság, az Österreichische Exlibris-Gesellschaft cserelistáján. A magyar grafikusok alkotásainak külföldre vitelével nagyban hozzájárult a művészek ottani népszerűsítéséhez.

Adolf Kunst rézkarca. Jelzet: Exl.D/79 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A gyűjtésben a minőségre törekedett, ugyanez figyelhető meg a nevére készíttetett ex librisek és alkalmi grafikák esetén. 1968-ig 102 saját névre szóló kisgrafikájáról tudunk. Később ez a szám tovább gyarapodott 150 körülire. Sok lapot rendelt szegedi művészektől, Buday Györgytől, Vadász Endrétől és Bordás Ferenctől. Nőalak könyvből kinövő virágokat ölel át az 1924-től Szegeden élő – a Boldogasszony búcsúja (1931) című fametszetsorozattal híressé váló – Buday György (1907–1990) ex librisén.

Buday György fametszete. Jelzet: Exl.D/89 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Emellett Menyhárt Józseftől, Bajor Ágosttól, Gáborjáni Szabó Kálmántól, Mata Jánostól, Horváth Endrétől is voltak névre szóló lapjai. Ezeken gyakori a népies motívumok szerepeltetése, a táj-, a virág- és az állatábrázolás, illetve az olvasás, a könyv megjelenítése. A Déry család talán a szegedi származású Vadász Endrétől (1901–1944) rendelte a legváltozatosabb tematikájú lapokat: a gyűjtőszenvedélyre utalók mellett készíttettek vele grafikákat házassági évfordulóra, húsvétra, újévre; emellett csináltattak köszönő- és lakcímkártyát is. A gyűjtésre utalás egy különleges módjaként fészekbe fiókáinak grafikákat hordó madár látható egy Déry Ernőné nevére szóló 1934-es Vadász-grafikán.

Vadász Endre rézkarca (1934). Jelzet: Exl.D/83 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Déry Ilona jelentős számban adott le rendelést külföldi művészek, köztük Hubert Woyty-Wimmer, Willi Geiger, Adolf Kunst, Nelly Degouy Acket, Michel Fingesten, Toni Hofer, Max Kisslinger, Rose Reinhold, Sascha Kronberg és Maria Bauer-Klimbacher számára. Az osztrák Rose Reinhold (1894–1959) alkotása virág- és madármotívummal idilli hangulatot áraszt.

Rose Reinhold grafikája. Jelzet: Exl.D/93 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Déry Ilona mint az egyik legáldozatkészebb ex libris gyűjtő került be az európai köztudatba. Több külföldi művésznél és gyűjtőnél személyesen is járt, illetve otthonában és pusztamérgesi szőlőbirtokán vendégül látta őket. Óriási csereanyaga ellenére – melyet a MEGE cserelistái is tanúsítanak – gyűjteménye mindössze kb. 3000 lapból állt.
1944-ben, a második világháború, a fasizmus idején egész családjával együtt deportálták. Nem hiába vallotta az 1940-es években a MEGE Kisgrafika hasábjain:

Ő maga is így tett, gyűjteményét a szegedi Somogyi-könyvtárba helyezte letétbe, az anyag ennek köszönhetően elkerülte a pusztulást.
A világháború éveit túlélve Déry Ilona hazakerült, gyűjteménye így tovább gyarapodhatott, mígnem élete vége felé eladta ex libriseit. A grafikák további sorsát tekintve magánszemélyek mellett több közintézmény, köztük – mint ezt a példákból láthattuk – az Országos Széchényi Könyvtár Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtára is sok lapot őriz a nevére szóló könyvjegyekből, főként a két világháború közt készült ex librisekből.

Irodalom: 

• 1937. évi cserejegyzék, MEGE Kisgrafika, 1937/1. sz., 3.
• 1939. évi cserejegyzék, MEGE Kisgrafika, 1939/2. sz., 16.
• Beer Iván: Magyarországi zsidó ex librisek. Évkönyv 1970/80, szerk. Scheiber Sándor, Budapest, Magyar Izraeliták Országos Képviselete, 1980., 6.
• Déry Ernőné: Mi örömöm van a könyvjegy-gyüjtésben?, MEGE Kisgrafika, 1941/3–4. sz., 15–16.
• Galambos Ferenc: Déry Ilonka asszony, Kisgrafika Értesítő, 1970. aug., 705–708.
• Galambos Ferenc: Déry Ilonka (1886–1972), Kisgrafika különszám, 1994, 6–7.
• Marjanucz László: A szegedi zsidó polgárság műértékeinek sorsa a deportálások idején (Adalékok a zsidó-törvények szegedi végrehajtásához), Déry Ernőné II. osztályba sorolt grafikai gyűjteménye. In. A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve. Történeti tanulmányok, Studia Historica 1., szerk.: Zombori István, Szeged, 1995.
• Rácz Mária: Visszatekintés. In. A Kisgrafika Barátok Köre Grafikagyűjtő és Művelődési Egyesület szegedi csoportjának jubileumi évkönyve 1961–2011, Szeged, KBK Grafikagyűjtő és Művelődési Egyesület szegedi csoportja, 2011., 10.
• Soó Rezső, Berei: Az Ajtósi Dürer Céh grafikai kiállításai, Magyar Exlibris, 1936/1. sz., 1–7. (Hozzáfűzve a kiállítási katalógus is, 1–8.)
• Vasné Tóth Kornélia: Déry Ernőné Herz Ilona (1886–1972). In. Uő.: Múltunk neves ex libris gyűjtői, lexikon, Budapest, Kisgrafika Barátok Köre Grafikagyűjtő és Művelődési Egyesület, 2019, 43–44.

Vasné dr. Tóth Kornélia (Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

A blogbejegyzésben idézett szövegek korabeli helyesírással szerepelnek.

Az Ex libris gyűjtők, gyűjtemények című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész; 56. rész; 57. rész; 58. rész; 59. rész; 60. rész; 61. rész; 62. rész; 63. rész; 64. rész; 65. rész; 66. rész; 67. rész; 68. rész; 69. rész; 70. rész; 71. rész; 72. rész; 73. rész; 74. rész; 75. rész; 76. rész; 77. rész; 78. rész; 79. rész; 80. rész; 81. rész; 82. rész; 83. rész

Kiss József lapjába a korabeli irodalmi élet színe-java írt. Nemcsak a belső munkatársak, hanem a kor számos, már nevet szerzett vagy akkor induló – sőt, nemegyszer épp a szerkesztő által felfedezett – költője, írója neve olvasható a tartalomjegyzékben.

Faragó József karikatúrája A Hét jubileumi számában. A karikatúrán hét munkatárs (balról jobbra: Heltai Jenő, Ambrus Zoltán, Tóth Béla, Kóbor Tamás, Papp Dániel, Ignotus és Bródy Sándor) emeli a magasba a szerkesztő Kiss Józsefet A Hét egyik, pajzsként feltartott példányán. In A Hét, 1899. december 24., 871. – Törzsgyűjtemény

A belső munkatársak gyakran írtak álnéven (valószínűleg éppen azt elkerülendő, hogy azonnal szembetűnjön, mennyi szöveg született ugyanazon szerzők tollából). Bárki írta is azonban a különböző témájú és hosszúságú, sőt, műfajú krónikákat, rövid krokikat (a lapra jellemző Innen-Onnan rovat írásait), a különböző színházi, zenei, irodalmi és képzőművészeti kritikákat, megfogalmazásuk igényessége mindenképpen avatott tollat és szakértelmet, íráskészséget igényelt. Ahhoz pedig, hogy a lap hétről hétre időre megjelenjen, rendszeres – és nemegyszer lázas munkára volt szükség.

Kiss József egyik visszaemlékező írásában úgy fogalmazott, hogy a lapban való megjelenés egyetlen kritériuma a tehetség volt. Aki végiglapozza A Hét évfolyamait, meggyőződhet a kijelentés igazáról. S bár a lap az évek, évtizedek során lassan elveszítette kezdeti meghatározó helyét, jelentősége és hatása vitathatatlan.

A költő és lapszerkesztő alakjáról, személyiségéről, egyéniségéről a kortársak visszaemlékezései mellett saját szövegei is sokat elárulnak, így például az a rövid, az otthonát, környezetét bemutató írása, amely lapja huszonötödik jubileumának ünnepi számában jelent meg. A szerkesztő ekkor már a Népszínház utcában lakott.

Kiss József dolgozószobája a Népszínház utcai lakásban. In A Hét, 1913. december 28., 845. – Törzsgyűjtemény

Az írók, költők, különböző irodalmi és művészi körök ünnepi számokkal, köszöntésekkel, ünnepségekkel emlékeztek meg nemcsak a lap jelentős évfordulóiról, hanem Kiss József születésnapjáról, költői jubileumáról is, jelezve a költő (és szerkesztő) jelentőségét a kortársak számára.

Kiss József-matiné a Népoperában 1914. január 25-én. Kiss József mellett Jászai Mari és Fedák Sári. In Uj Idők, 1914. február 1., 143. – Törzsgyűjtemény

Kiss József kötetei között több jelent meg „költemények”, „újabb költemények”, „összes költemények” címmel, de adtak ki versválogatásokat is tőle (nem említve természetesen az önálló címmel megjelent köteteit). A kiadványok közül talán az 1897-ben megjelent díszkiadást érdemes külön kiemelni, amelyet a Révai Testvérek jelentettek meg és a nagybányai művészek illusztráltak. A nagy alakú, aranyozott albumot hatvan illusztráció gazdagítja.

Thorma János illusztrációja a költő Simon Judit című balladájához. In Kiss József költeményei Ferenczy Károly, Grünwald Béla, Hollósy Simon, Réti István, Thorma János képeivel, Budapest, Révai Testvérek Irodalmi Intézet Részvénytársaság [1897], az 52. és 53. oldal között – Törzsgyűjtemény

A költői életműből néhány verscímet érdemes külön is kiemelni, természetesen a teljesség igénye nélkül. Kiss József balladái közül 1868-ban jelent meg a Dal a szegény Árjéról, a Simon Judit pedig 1875-ben hangzott el a Kisfaludy Társaság már említett ülésén. Ezeket a műveket követi a De profundis (1876) és az Ágota kisasszony (1878), és mindenképpen meg kell említeni a tiszaeszlári per idején született Az ár ellen (1882) című költeményt is. A Gedővár asszonya (1882), a Mese a varrógépről, a késői szerelmet megéneklő Ó mért oly későn, a Nápolyi emlék, a Jehova (1887), a Stanzák (1902) és A gnóm (1915) című költemények után kivételként talán ide kívánkozik még a költő Jokli című elbeszélése is.

Kiss József arcképe. In Uj Idők, 1922. január 8., 25. – Törzsgyűjtemény

Kiss József halálakor többen utaltak a költő Szilveszter éjjelén című versére, amelyben mintha megjövendölte volna, hogy az év utolsó napján fog távozni az élők sorából. Most mégsem e sorokkal, hanem a nagy világégés idején született verse, A gnóm utolsó strófájával zárom ezt a rövid írást. (E vers egyik sora adta a rövid „mozaikok” címét is.)

Az idézeteket (a költemény kivételével) a mai helyesírás szabályai szerinti átírásban közlöm.

Válogatott irodalom:

• Dede Franciska: A Hét kerekasztala: Gondolatok a szerkesztőről, a szerzőkről és a lapról a tízéves jubileumi szám kapcsán. In Biró Annamária, Boka László (szerk.): Értelmiségi karriertörténetek, kapcsolathálók, írócsoportosulások 3., Budapest, Nagyvárad, Partium Kiadó, Reciti Kiadó, 2018, 151‒ 
• Gábor Zsuzsa: Illusztrációk Kiss József Költeményeinek 1897-es díszkiadásához. In Nagybánya művészete: Kiállítás a nagybányai művésztelep alapításának 100. évfordulója alkalmából, Budapest, A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 1996/1, 141–151.
• Ignotus: Kiss József és kerekasztala. In Kiss József és kerek asztala, Budapest, Kiss József prózai munkáinak kiadóvállalata, 1934, 125–131.
• Kosztolányi Dezső: Arcképvázlat Kiss Józsefről. In Kiss József és kerek asztala, Budapest, Kiss József prózai munkáinak kiadóvállalata, 1934, 137–141.
• Krúdy Gyula: Mese a varrógépről [1925]. In Uő: Irodalmi kalendáriom: Írói arcképek, Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1989, 210–218.
• Rubinyi Mózes: Kiss József. I. rész, Népszerű Zsidó Könyvtár 9., Népszerű Zsidó Könyvtár kiadása, [1926].

Dede Franciska (Kutatási és Különgyűjteményi Főosztály)

Az összeállítás első része.

1921. december 31-én reggel hosszú szenvedés után Népszínház utcai lakásán elhunyt Kiss József. A hetvennyolc éves költő és szerkesztő haláláról a lapok az 1922. év első napjaiban adtak hírt.

• 
• 
• 

Kiss József költői életműve mellett lapalapító- és szerkesztőként is maradandót alkotott. 1889 decemberében mutatványszámmal indította meg azt az új hangvételű, modern hetilapot, amelyet ma is a Nyugat előzményeként tart számon az emlékezet, és amely nemcsak új írói gárdát, hanem új olvasóközönséget is maga köré gyűjtött, sőt, kinevelt. A Hét szerkesztője, ahogy a lap tízéves jubileumi számában megfogalmazta, új vállalkozásában hetilapot indított „olyan közönségnek, amely még nincs, olyan írókkal, akik még csak lesznek”.

Kiss József portréja A Hét jubileumi számának címlapján. In A Hét, 1899. december 24. – Törzsgyűjtemény

Az új folyóiratot beharangozó mutatványszám megjelenésekor Kiss József már országosan ismert költő volt. A negyvenes évei végén járt (1843-ban született Mezőcsáton), volt már vándortanító, nyomdai korrektor, a Képes Világ szerkesztője, Szentesi Rudolf álnéven írt füzetes (ponyva)regényt, dolgozott a temesvári zsidó hitközség jegyzőjeként és a budapesti magyar–francia biztosítótársaságnál. Irodalmi ismertségét elsősorban Toldy Ferencnek köszönhette, aki 1875-ben a Kisfaludy Társaságban felolvastatta Simon Judit című balladáját. 1877-ben a Petőfi Társaság tagja lett (a Kisfaludy Társaság 1914-ben választotta tagjai sorába). Bár az irodalmi körök ettől kezdve lassan megismerték a nevét, továbbra is más kenyérkereset után kellett néznie. Különböző állomások után 1889-ben (1890-ben) alapította és indította meg végül azt az új hangvételű irodalmi és társadalmi hetilapot, amely vitathatatlanul a korszak egyik legjelentősebb magyar folyóirataként tartható számon mindmáig, még akkor is, ha az első két évtizedben játszott egyértelműen meghatározó szerepe a Nyugat megalapításával (1908) meg is változott.

Kiss József fényképe a nagybányai festők képeivel illusztrált és a Révai Testvérek kiadásában megjelent kötete elején. Kiss József költeményei Ferenczy Károly, Grünwald Béla, Hollósy Simon, Réti István, Thorma János képeivel, Budapest, Révai Testvérek Irodalmi Intézet Részvénytársaság, [1897] – Törzsgyűjtemény

Sokan és sokszor írtak Kiss József alkotói és szerkesztői munkamódszereiről: magával és másokkal szemben tanúsított igényességéről, tökéletességre törekvéséről, következetességéről. Kosztolányi Dezső a költemények születésének folyamatára emlékezett vissza egyik írásában, arra, ahogy az apró termetű, törékeny alkatú költő munka közben kényeztette, kímélte, jutalmazta magát, miközben egyszersmind igényes és kegyetlen is volt önmagával szemben.

A hatvanéves Kiss József otthonában, Békei Ödön fényképe. In Uj Idők, 1903. november 29., 501. – Törzsgyűjtemény

Kiss József igényessége szerkesztőként is megmutatkozott és nemcsak saját verseinek cizellálásában, hanem a lap korrektúrájában, mások szövegeinek formázásában is tökéletességre törekedett.

Törékenysége ellenére hihetetlen energia lakozott benne, amellyel előteremtette a lap megjelenéséhez szükséges pénzösszeget.

És bár A Hétbe írni presztízst jelentett, a lapot nem volt mindig könnyű megtölteni és a cikkeket időre megszerezni sem az íróiktól. A szerkesztő különböző módon igyekezett hatni a potenciális szerzőkre: hozzájuk írt leveleiben kér, könyörög, fenyegetőzik, ultimátumot ad, hízeleg és dicsér, vagy éppen korábbi ígéretekre emlékeztet. Szerkesztői „rábeszélőképességét” a tízéves jubileumi számban Márk Lajos karikatúrában örökítette meg.

Márk Lajos karikatúrája A Hét jubileumi számában. Felirata: „Kedves mester! Ön olyan szeretettel tud kérni, hogy én ellenállani nem tudok. Íme a rajz.” In A Hét, 1899. december 24., 870. – Törzsgyűjtemény

Folytatjuk...

Dede Franciska (Kutatási és Különgyűjteményi Főosztály)

Ötödik alkalommal rendezték meg Szegeden a neolatin konferenciát, amely az ország latin filológusainak immáron rendszeres seregszemléjévé vált. Amellett, hogy a kutatók bemutatják a kollégáik számára jelenlegi kutatásaikat, a konferencia lehetőséget biztosít arra is, hogy a hallottakat a szakmai közösség meg is vitassa, ezzel is segítve az egyes kutatások előrehaladását. Ebben az évben az OSZK szempontjából az is különlegesség volt, hogy a konferencia fő szervezője, a Szegedi Tudományegyetem Klasszika Filológia és Neolatin Tanszékének vezetője, Dr. Kasza Péter december 1-étől új munkatársként könyvtárunk tudományos csapatát is erősíti. Oláh Krisztina, a Kutatási- és Különgyűjteményi Főosztály vezetőjének szervezésével és Rózsa Dávid főigazgató támogatásával ugyanis Kasza Péter lett az újonnan megalakuló Kulcsár Péter Historiográfiai Kutatócsoport vezetője.

Kasza Péter előadása a konferencián

Az OSZK Régi Nyomtatványok Tárának két munkatársa is szerepelt a konferencián előadóként, Dr. Tóth Anna Judit és jómagam. Másnap a Filológia és textológia szekció elnökségére is felkértek.
A konferencia szervezői minden évben egy-egy központi tematika köré szervezik az eseményt. Ezúttal a latin nyelv a kora újkori Magyarország és Erdély kultúrájában és művelődésében betöltött szerepe került fókuszba. Számos izgalmas szekcióban prezentálták az előadók a kutatási eredményeiket, csak felsorolásként néhány a tematikák közül: poétika, grammatikaoktatás, a latin és a magyar nyelv kapcsolata, történetírók, régiségkutatás stb. Külön ki kell emelni, hogy a pandémia miatt sokan nem tudtak személyesen részt venni az eseményen, de a szervezők videóközvetítésen keresztül nekik is lehetőséget biztosítottak arra, hogy élőben kövessék a konferenciát, illetve részt vehettek a vitán, sőt, volt, aki a technika segítségével saját otthonából tartotta meg az előadását.
Ezen a helyen nincs arra mód, hogy a négynapos konferencia teljes anyagáról beszámoljunk; az alábbiakban a három OSZK-s munkatárs előadását mutatjuk be röviden – fordított időrendben.
A konferencia utolsó előadója volt a Régiségkutatás című szekcióban Dr. Tóth Anna Judit, aki előadásában két latin nyelven publikáló, ásványtani kutatásokkal is foglalkozó 18. századi tudós, Luigi Ferdinando Marsigli és Köleséri Sámuel levelezésével foglalkozott. Tóth szerint Marsigli Kölesérihez írt datálatlan levele mintegy negyedszáddal korábbi, mint azt a levél kiadója, Jakó Zsigmond feltételezte, továbbá bemutatta Köleséri válaszlevelét, amelyet a Bolognai Egyetem kézirattárának anyagában azonosított.

Luigi Ferdinando Marsigli: Danubialis operis Prodromus (nyomtatvány, 1700) – Osztrák Nemzeti Könyvtár. ÖNB, 396561-D

A Történetírók című szekció előadójaként Dr. Kasza Péter az általa évek óta kutatott 16. századi szerző, Wolfgang Lazius akkoriban még Rerum Pannonicarum libri című művével foglalkozott. Kasza arra kereste a választ, hogy Buda 1540–1542. évi ostromaival foglalkozó részek mennyire tekinthetők hiteles forrásnak, valamint, hogy hol és mennyiben kínál inkább erősen konstruált „valóságot” az olvasói számára.

Wolfgang Lazius: Rerum Pannonicarum libri (kézirat, 16. sz. közepe) – Osztrák Nemzeti Könyvtár. ÖNB, cod. 7976.

Saját előadásomat a Latin–magyar nyelv kapcsolata című szekcióban adtam elő, amelynek témája szorosan kapcsolódik az OSZK-hoz köthető OTKA-pályázatomhoz. A referátumomban arra kerestem a választ, hogy a 16. századi emlékiratszerző, Szerémi György Epistolájában olvasható két kollokáció tekinthető-e nyelvi hungarizmusnak vagy sem.

Szerémi György: Epistola de pedicione regni Hungarorum (kézirat, 16 sz. közepe) Kézirattár. Fol. Lat. 4020.

Az V. neolatin konferencia előadásainak minősége és a megjelent kutatók száma ismét bebizonyította, hogy a kora újkori és újkori latinsággal foglalkozó szakembereknek a részvétel nemcsak hasznos, hanem kis túlzással kötelező is ezen a konferencián.

Szebelédi Zsolt (Régi Nyomtatványok Tára)

A magyar térképtörténetben fontos eseménynek, mi több, mérföldkőnek tartjuk a Magyar Földrajzi Intézet megalapítását, számontartjuk kartográfiai teljesítményekben gazdag, sok évtizedes működését. A vállalat megálmodója, első igazgatója és haláláig legfőbb munkása Kogutowicz Manó volt, aki 170 évvel ezelőtt született. Sorozatunkban rá emlékezünk.

Kogutowicz a közoktatásügyi minisztérium támogatása fejében a földrajzi és történelmi falitérképek készítése mellett az iskolai oktatásban az egyéni tanulást segítő atlaszokét is vállalta. Az intézet első földrajzi atlasza 1894-ben jelent meg.

Berecz Antal-Kogutowicz Manó: Elemi iskolai atlasz elemi és felső népiskolák számára, Budapest, Hölzel és Társa Magyar Földrajzi Intézete, 1894. Borítócímlap – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár, TA 1.643

A tizenhat lapot tartalmazó mű azonnal elnyerte a szakmai körök elismerését. Jankó János (1868–1902) földrajz- és néprajztudós ismertetőjében írja:

Elemi iskolai atlasz. 4. A Magyar Korona országainak hegy- és vizrajzi-térképe, Budapest, Hölzel és Társa Magyar Földrajzi Intézete, 1894. – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár TA 1.643 A-4

Rohn József a Néptanítók Lapja 1895. január 16-án megjelent 5. számában közreadott hasonlóan kedvező értékelését így zárta:

Az elemi iskolai atlaszt gyorsan követték a többi iskolatípust szolgáló atlaszok is. Előbb a polgári iskolák számára készített, majd 1898 márciusában már a középiskolai oktatás igényeihez igazodó, 36 lapos atlasz jelent meg. Ennek első változatát még Brózik Károly (1849–1911) főreáliskolai tanárral tervezte Kogutowicz, de az 1900-as bővített kiadásban közreműködőként már Cholnoky Jenő nevével találkozunk.

Középiskolai földrajzi atlasz: I. rész a középiskolák I. osztálya számára. 3. tetemesen bőv. és jav. kiad., Budapest, Kogutowicz és Társa Magyar Földrajzi Intézete, 1900. Borítócímlap. – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár, TA 2.419

Ez utóbbi változat, amely elsősorban tematikus térképekkel bővítette a korábbi változatot, számos kiadást ért meg és lett az 1902-ben a nagyközönség számára összeállított, Teljes atlasz a nagy közönség használatára című világatlasz magja is.

Teljes földrajzi atlasz a nagy közönség használatára, Budapest, Magyar Földrajzi Intézet, 1902. –Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár, TA 2.908

Az atlaszszerkesztés szempontjait ismertető magyarázóba is érdemes beleolvasnunk. A következő rövid részlet, amely az 1898-as 1. kiadásban jelent meg, felhívja figyelmünket arra, hogy az atlaszkartográfiában ma már általánosan elterjedt ábrázolási módszer 1898-ban még igencsak magyarázatra szorult: 

A földrajzi atlaszokban közreadott kisméretű, ún. kézitérképek többsége még a Hölzel cég azonos témájú térképeire támaszkodva készültek. Az önálló tervezéshez a feszített iskolai falitérképprogram megvalósításának éveiben igen kevés idő jutott. De még ilyen körülmények között is, hazai szakértők önálló alkotásaként, több figyelemre méltó térkép született. A szakirodalom mindenekelőtt a Cholnoky Jenő által tervezett földtani térképet emelik ki ezek közül.

• 
• 

Szerkesztéskor Cholnokynak rendelkezésére állt a M. Kir. Földtani Intézet vezető geológusai által készített Magyarország geologiai térképe című fali méretű részletes térkép, amelyet a Magyarhoni Geologiai Társulat a millennium alkalmából 1896-ban adott ki. Cholnoky kisméretű atlasztérképe azonban önálló, tartalmában újat hozó alkotás volt, mivel ellentétben a Földtani Intézet falitérképének szigetszerű ábrázolásával, a neves tudós az ország határán kívüli területek kőzettani viszonyait is bemutatta, így térképe szervesebb képét nyújtotta a Kárpátok szerkeszti-kőzettani viszonyainak.
A földrajzi középiskolai atlasz kiadásával egy időben, 1898-ban készült el az intézet történelmi atlasza is. A kötet térképeit ugyanazok a kiváló történészek tervezték, akik a falitérkép-változatokat is. Acsády Ignác (1847–1906), Cherven Flóris (1840–1928), Márki Sándor, Marczali Henrik, Pauler Gyula. Az oktatás igényeihez igazítva az atlaszt három, 8, 10 és 8 lapos füzetben is meg lehetett vásárolni.

Történelmi iskolai atlasz, Budapest, Kogutowicz és Társa Magyar Földrajzi Intézete, 1898. – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár, TA 2.735

Itt az atlasz 1. kiadásának azt a példányát mutatjuk be, amely a századforduló éveiben az akkor még gimnazista Hóman Bálint (1885–1951), a későbbi neves történész és kultúrpolitikus atlasza volt. Hóman 1895 és 1903 között volt diákja a már akkor híres, VII. kerületi állami főgimnáziumnak, amely 1920-ban vette fel Madách Imre nevét. A gimnázium tanárai, oktatói között ott találjuk a Földrajzi Intézet több térképének két tervezőjét is. Márki Sándor 1886 és 1892 között tanított a főváros elitgimnáziumában. Cherven Flóris pedig 1895 és 1911 között a gimnázium igazgatója volt. Cherven a történelmi atlasznak nem kevesebb, mint hat lapját tervezete, döntően az ókor és a középkor korszakainak lapjait. Így az itt látható ókori Görögország-térképet is.

Cherven Floris–Kogutowicz Manó: Graecia, Budapest, Kogutowicz és Társa Magyar Földrajzi Intézete, 1898. – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár, TA 2.688 A-3

Az intézet a közoktatásügyi minisztériumnak tett vállalásába földgömbök készítése is beletartozott. A glóbuszok két méretben, többféle felszereléssel már 1896-ra elkészültek és a millenniumi kiállításon be is mutatták őket.

V. Földgömbök. In. A magyar könyvkiadók millenniumi könyvjegyzéke 1896: Kogutowicz és Társa Magyar Földrajzi Intézet kiadásában … megjelent legfontosabb taneszközök jegyzéke a földrajzi és történelmi oktatáshoz, Budapest, a magyar könyvkiadók, 1896, 14.

Cholnoky Jenő, bizonyára Kogutowicz felkérésére, glóbuszgyakorlatokat és -feladatokat is szerkesztett iskolai használatukra:

Cholnoky Jenő: A föld-globus és annak használás-módja: különös tekintettel a Kogutowicz és Társa Magyar Földrajzi Intézetben készült globuszokra, Budapest, Kogutowicz és Társa Magyar Földrajzi Intézete, 1896. – Törzsgyűjtemény

Nem sokkal később, az 1900. évi párizsi világkiállítás elismerései újabb piacokat is hoztak az intézetnek, és a 20. század elején már olasz, német és szlovén nyelvű változatban is készítették a földgömböket. A kisebb, huszonöt cm átmérőjű változat a magyar iskolákban mintegy harminc éven át szolgálta a földrajzoktatást.
A nagyobb, 51 cm átmérőjű földgömbnek három kiadása ismert. Térképtárunk glóbuszgyűjteményének egyik ékessége ennek a glóbusznak a 2., 1897-es kiadása. 

Földgömb, Budapest, Kogutowicz és Társa Magyar Földrajzi Intézet, 1897. – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár, TG 17

Ez a változat kevésbé az iskolai oktatás számára, inkább reprezentatív, irodai célra készült, mint azt a Zsebatlasz 1912. évi kiadásának hirdetésében is láthatjuk.

Kogutowicz Károly (összeáll.): Zsebatlasz naptárral és statisztikai adatokkal az 1912. évre, Budapest, Magyar Földrajzi Intézet, 1912. 96–97. – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár, T 2.059

Mind ez idáig Kogutowicz és a Földrajzi Intézet eredményeiről, sikereiről szóltunk. Azonban a látványos szakmai eredmények nem párosultak kellő nyereséget hozó piaci sikerekkel, az intézet folytonos anyagi gondokkal küzdött. A sok munkával és költséggel járó történelmi falitérképekből 500-500 példányt nyomtattak, de a minisztérium csak 120 példány vett át a középiskolák számára, a többi raktáron, jórészt eladatlanul maradt. Kogutowicz nem egy alkalommal panaszolta ez irányú gondjait Márki Sándornak írt leveleiben. 1897. augusztus 31-én írja:

A földrajzi falitérképek és az atlaszok nyereségesek voltak, viszont azoknak, minden kiválóságuk ellenére, más hazai kiadók kartográfiai műveivel kellett állandó piaci versenyt folytatniuk. Így Kogutowicz egykori munkadója, a Posner cég, de a patinás Eggenberger és Lampel kiadók, majd a századforduló utáni években Klösz György és Fia is jelen voltak kiadványaikkal a térképek piacán. Mindezeken túl jelentős költséget, 25 000 forintot emésztett fel a millenniumi kiállítás anyagának elkészítése is, továbbá a nyomda működése és a litográfusok magas munkabére is tetemes anyagi terhet jelentettek. A minisztérium azonban nem adott, bizonnyal nem is adhatott a Földrajzi Intézetnek teljes térképkészítési és -eladási monopóliumot. Ezért Kogutowicz minden lehetőséget megragadott, hogy a vállalat bevételhez jusson. Nagyszámú megrendelésre készült fali és kézitérképről tudunk, amelyek általában valamely kiadvány mellékleteként jelentek meg. Emellett nyomdai munkákat is vállaltak és az aktuális háborús események (orosz–japán háború, a Balkán-háborút megelőző konfliktusok az 1904–1911 időszakban stb.) eseményeihez készítettek piacon eladható térképeket.

Az orosz-japán harcztér átnézeti térképe, 2., jav. kiad., Budapest, Magyar Földrajzi Intézet Rt., [1904]. – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár, T 8.899

De a Földrajzi Intézet minden nehézség ellenére talpon maradt. A részvénytársasággá alakítás (1901) megszilárdította anyagi alapjait, így Kogutowicz már nyugodtabb anyagi feltételek mellett folytathatta iskolai térkép- és atlaszkészítési programját is. 1912-ben, négy évvel halála után már 26 földrajzi és 23 történelmi falitérkép alkotta az intézet kínálatát és az atlaszkiadás terén is újabb kiadványok készültek.
Kogutowicz Manó negyedszázados térképkészítői pályája imponáló eredményeket hozott. Az 1883 és 1908 közötti huszonöt év során több száz művet rajzolt meg, jelentős részüket maga is tervezete. Térképeinek pontos számát jelenleg nem ismerjük. A Kisari Balla György által 1995-ben közreadott jegyzék, amelyben 542 tételt sorol fel, távolról sem tükrözi a tényleges művek számát. Emlékező írásunkban az életműnek a legfontosabb, az iskolai kartográfia területére eső részével foglalkoztunk. De Kogutowicznak számos más térképe is maradandó értékűnek bizonyult. Ezek közül itt csupán kettőt mutatunk be. A Posner cégnél töltött időszak végén, 1889-ben készítette a Budai hegyvidék és tágabb környékének turistatérképét a Magyarországi Kárpát Egyesület budapesti osztályának megbízásából. A mű egyike korai turistatérképeinknek, csupán két évvel az 1887-ben megjelent Magas-Tátra térkép után készült, s amely már turistautakat is bejelölte. 

Kogutowicz Manó: Budapesti turista-térkép, Budapest, Magyarországi Kárpátegyesület Budapesti Osztálya, [1889]. – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár, TM 868:2

A másik térképet, A Magyar Korona országainak közigazgatási térképé-t, Kogutowicz nem az iskolai oktatás számára készítette.  A jól megválasztott méretarányú és méretű térkép, amely 1906-ban jelent meg először, a Földrajzi Intézet egyik legismertebb és legnagyobb hatású térképe lett. Évtizedeken át, az 1940-es évek közepéig volt használatban számos kiadást érve meg. A két világháború közötti korszakban, jó néhány változatán az állandóan változó országhatárokat felülnyomtatva ábrázolták.

Kogutowicz Manó: A Magyar Korona országainak közigazgatási térképe, Budapest, Magyar Földrajzi Intézet Rt., 1906. – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár, TM 11.800

Kogutowicz idő előtti halála 1908-ban nem rendítette meg a Földrajzi Intézet működését. Fia, Károly, akit apja kartográfusnak nevelt, 22 évesen átvette a vállalat irányítását és még évekig sikerrel működtette azt, tovább bővítve annak árukészletét. Az ő irányítása időszakában költözött az intézet a Rudolf téri frissen megépült Palatinus palotába 1912-ben.

Budapest, Rudolf téri Palatinus palota, 1913.01.25. Képeslap – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár, hu_b1_Exl_HO

Az új, 20. század nagy történelmi kataklizmái, az I. világháború és a trianoni döntés következtében harmadára zsugorodott ország átszervezése azonban az intézet működésére is nagy hatással volt. Kogutowicz Károly az 1921-ben a kolozsvári egyetem jogutódaként alapított szegedi egyetem földrajztanszékének lett 1923-ban alapító, idővel neves iskolateremtő geográfus professzora.

Kogutowicz Károly arcképe. Fotó: Strelisky Sándor, 1917. – Kézirattár, Arckép 524.

Saját, a két világháború között készített térképei pedig már az 1920-ban alapított új, Állami Térképészeti Intézet kiadványaiként jelentek meg. A Földrajzi Intézet is fennmaradt, egészen 1949-ig működött. 1920 utáni története azonban kartográfiánk történetének már egy másik fejezetét alkotja.

A Kogutowicz név kartográfiánkban túlélte a lengyel és morva szülők gyermekéből magyarrá vált kiváló kartográfus, Kogutowicz Manó halálát. A Kogutowicz név hosszú időre a szakmai kiválóság hazai védjegyévé vált. Életműve sok éven át hatott a magyar kartográfiában, mindenekelőtt az iskolai és kereskedelmi kartográfia területén. Dédszüleink és részben még nagyszüleink is jórészt a Kogutowicz Manó által a századfordulón megrajzolt térképek újabb és újabb kiadásaiból ismerték meg szűkebb és tágabb környezetünk, az ország és a világ földrajzi viszonyait. Ma is nagyra értékeljük e kiváló kartográfust és életművét, amely maradandó alkotásaival hozzájárult a dualizmus időszakában a hazai térképészet látványos és gyors fejlődéséhez.

Irodalom

• A Magyar Földrajzi Intézet kiadványainak jegyzéke 1926, Budapest, [MFI Rt., 1926]
• Aczél József: Magyarország fali térképei. In. Országos Középiskolai Tanáregyesületi Közlöny, 41. évf., 1907. 10. sz., 287–294.
• Emlékkönyv Klamarik János negyven éves szolgálati jubileumára, Budapest, Eggenberger, 1894.
• Fodor Ferenc: A magyar földrajztudomány története, Budapest, MTA FKI, 2006. 395–463.
• Irmédi-Molnár László: Kogutowicz Manónak, a Magyar Földrajzi Intézet megalapítójának soproni évei és későbbi pályája. In. Soproni Szemle, 15. évf., 1961, 2. sz. 171–173.
• Kiss Áron: Gönczy Pál életrajza, Budapest, Méhner, 1888.
• Kisari Balla György: Kogutowicz: levelek, térképek: emlékkönyv, Budapest, Szerző, 2007.
• Kisari Balla György: Kogutowicz Manó térképei, Budapest, Szerző, 1995.
• Klamarik János: A magyarországi középiskolák szervezete és eljárása, Budapest, Eggenberger, 1881.
• Márki Sándor: Történettanítás a középiskolai új tanterv szellemében, Budapest, Singer és Wolfner, 1902. 91–110.
• Márton Mátyás: Kogutowicz Manó glóbuszai. In. Geodézia és Kartográfia, 60. évf., 2008, 12. sz., 7–16.
• Mendöl Tibor: A földrajztudomány az ókortól napjainkig, Budapest, ELTE Eötvös, 1999, 143–223.
• Wagner Richard (szerk.): Kogutowicz Károly emlékkönyv, Szeged, [Árpád Ny.], 1939.
• Wiesinger, Barbara N. (Red.): Innovation aus Tradition: 175 Jahre Verlag Ed. Hölzel, Wien, Ed. Hölzel, 2019.

Danku György (Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

Az összeállítás további részei itt olvashatók: Első rész; Második rész; Harmadik rész.

Szent János apostol szobra a városligeti Vajdahunyadvár Jáki kápolnájának bejáratán. A szerző felvétele

A magyar középkori templomépítészet szimbólumának is tekinthető Jáki templom, illetve az annak bélletes kapuját hűen tükröző városligeti Vajdahunyadvár Jáki kápolnája homlokzatán 13 kőfülkében 13 szobor található. Mindegyik feje körül glória, mely a keresztény kultúrkörben a szentséget jelöli. A középső alak glóriáját kereszt is díszíti, jelezvén, hogy ő Jézus Krisztus, a keresztény vallás központi alakja. A többiek a 12 apostol kőből faragott képei. Komoly bölcsekre jellemző, hosszú szakállú emberek, akik kezükben valami rájuk jellemző tárgyat, attribútumot tartanak. Azonban egyikük, mintha kilógna a sorból. A többiek arcviseletétől eltérően neki szakálla sincs, arca szinte gyermekies vonásokat tükröz. Ráadásul kezében is, a bölcsekre jellemző könyv helyett, borissza emberekre emlékeztető serleget tart. A sorból való kilógást fokozza, hogy helyet is csak a kapubejáró mellett, az egyik torony homlokzatán kapott. A szemlélő szinte úgy érzi, mintha őt afféle „cserejátékosként” kispadra ültették, illetve állították volna. „Kívülállóként” az ember nem is gondolná, hogy a tizenkettő közül ő az, aki Jézus „szeretett” tanítványa volt, aki még vállára is hajthatta fejét. Ő az, aki egyedüli tanítványként ott volt Jézus keresztre feszítésekor, aki harmadmagával vele mehetett a Sínai-hegyre, aki már szintén hosszú szakállú, bölcs öregemberként megírta a Biblia talán leghátborzongatóbb, ugyanakkor egyik legtöbbet emlegetett könyvét, az emberiség jövőjét vizionáló Jelenéseket. Ő Szent János apostol. De nemcsak apostol ő, hanem egyike annak a négy szentnek is, aki megírta Jézus földi életét és tevékenységét megörökítő történetét, az evangéliumokat. Ebbéli minőségében is megjelenik a templomok díszítőművészetében, felhők közt szárnyaló sasmadárként ábrázolva. Bár meg kell jegyeznem, a János evangéliumát és a Jelenések könyvét sokan nem János apostolnak tulajdonítják, ezek szerzőségére vonatkozóan nincs egységes álláspont, de az egyházban kialakult hagyomány mindkét művet a „szeretett tanítványnak” tulajdonítja. Ezért én is ennek megfelelően foglalkozom vele és életművével.

János evangéliumának két első oldala a Károli Gáspár fordította vizsolyi bibliában – OSZK Digitális Könyvtár

Így kezdődik a másik három evangélistától, az ún. szinoptikusoktól, Mátétól, Márktól és Lukácstól vallástörténészek és teológusok által eltérő stílusúnak tartott evangéliuma.

E gondolatok és az idézett kezdő mondat magasztos és fennen szárnyaló mivolta miatt kapta János evangélista az említett jelképét, a szárnyaló sasmadarat. Hiszen amiként a sasmadár magas röptű, úgy a gondolat is lehet magasröptű.

Szent János a sassal – szószék részlete a szentendrei Templom téri római katolikus templomban. Fotó: Vimola Ágnes. A kép forrása: Jeles napok – multimédiás oktatási segédanyag

Egy ilyen magasröptű és egyúttal mélyenszántó gondolat csak olyasvalakitől származhat, aki maga is „magasröptű és mélyenszántó” lelki világgal rendelkezik. Mitől lehet valaki ilyen? Nem tudom a következő lélektani tényező mennyire játszott szerepet János életében, de kizártnak tartom, hogy semmiféle adalékot ne nyújtott volna ennek a szellemi óriásnak az életművéhez. Az utóbbi időkben több keresztény, elsősorban protestáns felekezetű lelkész, vagy pszichológus munkája is foglalkozik az antik világban meghatározott lelki temperamentumokkal, az ún. szangvinkus, melankolikus, kolerikus és flegmatikus lelki alkatokkal, illetve az egyház hozzájuk való viszonyulásával. Általában előszeretettel hoznak példaként bibliai szereplőket, vagy hithősöket. Ole Hallesby Személyiségtípusok című könyvében, a heves extrovertált szangvinikus példája a Jézust Isten fiaként elsőként aposztrofáló, majd később őt a kakasszó előtt háromszor megtagadó Péter, a hidegfejű vezéralkat kolerikusé a keresztényeket korábban kegyetlenül üldöző és pusztító, majd az európai kereszténységet megalapító Saulból lett Pál apostol. A búskomorságra is hajlamos, széles spektrumú érzelmi világot megélő melankolikus legjellemzőbb példája pedig nem más, mint Jézus szeretett tanítványa, a serleges ifjúként és szárnyaló sasként is ábrázolt János.
Melankolikus. A keresztény gyökereit sok helyütt drasztikusan elmetsző, úgynevezett „nyugati kultúrkörben” ez az antik világban megállapított lelki karakterjelző szinte szitokszónak számít, de mindenképpen negatív kicsengésű. Akire mai világunk rásüti ezt a jelzőt, azt állandóan búskomor kedélyállapotú, mindennel szemben túlérzékeny, magába forduló „élhetetlen” embernek tartja az ezredforduló dinamikusnak tartott rohanó, „állandóan pörgő” világa. Nemcsak az úgynevezett nyugati kultúra világa, de az itt létrejött protestáns felekezetek sem nagyon tudnak mit kezdeni a befelé forduló, általában a vizualitást fontosnak tartó, hallgatag, meditatív beállítottságú melankolikus temperamentumú hívekkel. A mélyebb történelmi gyökerekkel rendelkező római és görögkatolikus, valamint az ortodox egyháznál már jóval kedvezőbb a helyzet. Hiszen náluk – elsősorban a szerzetesrendek révén – a melankoliusoknak legjobban „fekvő” szemlélődő, meditáló életforma fontos szerepet kapott. Sajnos a „dolgos és aktív” életfelfogás szerint általában a szemlélődő, meditatív kereszténységet élő emberek vagy közösségek – például a szerzetesrendek tagjai – afféle „heréi” voltak és lennének ma is mind a Krisztus egyházának, mind a társadalomnak. Ehhez csak annyi megjegyzést fűznék, ha ezen téves és torz nézet a valóságon alapulna, akkor a középkor gazdaságának és kultúrájának nem lettek volna mozgatórugói a világtól elzárt szerzetesi közösségek. A halastavakkal létrehozott akvakultúrától a korszerű földművelési módszereken át a konyha- és gyógynövénykertészetig számos agrártechnikai újítást köszönhetett a középkori Európa a monasztikus bencéseknek és cisztereknek, az oktatásban és a beteggondozásban pedig a ferencesek és a domonkosok vették ki oroszlánrészüket, később a jezsuiták pedig korukat körülbelül ötszáz évvel megelőző lélektani módszerekkel vezettek vissza sok tönkrement lelket az életnek nevezett kerékvágás nyomdokaiba, vagy közelebb Istenhez és az emberekhez.

Szent János evangélista – Budapest, Belvárosi Szent Mihály-templom. Fotó: Legeza Dénes István A kép forrása: Jeles napok – multimédiás oktatási segédanyag

De térjünk vissza Jánoshoz, hiszen:

Hogy melankolikus temperamentuma mennyire játszott ebben közre, azt nyilván nem lehet „sarkosan” megállapítani, de tény, hogy:

A Karoling-kori bölcs, Johannes Scotus Eriugena még ennél is rajongóbb hangnemben ír Jánosról. Szerinte:

János volt az a tanítvány is, aki a Leonardo da Vinci híres festményén is megörökített utolsó vacsora idején Jézus fejére hajtotta fejét. Ezt Telek József nem kis lelkesedéssel említi beszédében:

A „hathatós erejű mágneskőként” aposztrofált János evangéliumából nagyon sok szinoptikusoknál olvasott, a hívek köztudatába beivódott, vagy a bibliai témájú műalkotások ábrázolásaiban is megjelenő esemény kimarad. Ahogy a Káldi György fordította Neovulgáta revideált változatának kísérőszövegében olvashatjuk:

Csak ebben az evangéliumban található meg – mintegy betoldásként, vagy második befejezésként- az ún. genfi oltár egyik tábláján is látható második csodálatos halfogás, melyben a halászni visszatért tanítványok – köztük János és Péter – számára a feltámadt Jézus a parton megjelent és a korábban üres hálóval visszatért, lógó orrú halászokat ismét visszaküldte, ahogy korábban, Péter elhívása előtt tette. Most százötvenhárom nagy hallal tértek vissza János szerint, melyek egy részének jóízű elfogyasztása után Jézus Péterre bízza, hogy „legeltesse juhait”.

Konrad Witz: A csodálatos halászat. A genfi oltár egyik táblája, 1444. A kép forrása: Wikipédia (magyar kiadás)

A négy evangélista közül János az egyedüli, aki szemtanúként éli meg Jézus kereszthalálát, tekintettel arra, hogy mind a tanítványok, mind az evangélisták közül csak ő volt jelen. Ez nem kis bátorságra és lelki erőre vall, hiszen a többiek – köztük a Jézust háromszor megtagadó Péter – elmenekültek és „biztos fedezékből” várták az események kimenetelét. Ennek köszönhető-e vagy másnak, de Jézus a keresztfán haldokolva őrá bízta az édesanyjáról, Máriáról való gondoskodást is.

Spekulációk kedvelt témája az is, hogy vajon emiatt a bátor helytállásáért ő az egyetlen az apostolok között, aki nem halt vértanúhalált, és immár ő is „hosszúszakállú bölcs öregemberként” tisztességes életkort érhetett meg.

A Jelenések könyvének kezdő oldala a Károli Gáspár fordította vizsolyi bibliában. – OSZK Digitális Könyvtár

Mint írtam, a Jelenések könyvének szerzőjének személyéről erősen megoszlanak a vélemények. Sokak számára Szent János apostol szerzői mivolta evidens tény, melyből „jottányit sem engednek”. Ole Hallesby mellett a misztikus és sokak által torznak tartott képeiről híres késő középkori festő, Hyeronimus Bosch egy emblematikus, a többihez képest mégis meglehetősen „konszolidált” képe, a János evangélista Patmosz szigetén ezt a tábort erősíti meg. A képen a festőre oly jellemző groteszk kinézetű figurán kívül ott látható János egyértelmű szimbóluma, egy sas, az égben pedig a „Napba öltözött asszony”, mely kizárólag ebben a bibliai könyvben szerepel (Jelenések 12: 1) Bár a Karoling-kori Eriugena a Hallesby által kolerikusnak titulált Pálnak komoly fricskát adó eszmefuttatásában János evangéliumának kezdő soraira reagál, de ez a rajongva leírt lélekben elragadtatás talán igaz lehet a Jelenések könyvének keletkezésére is. 

Hyeronimus Bosch: Szent János Patmosz szigetén. A kép forrása: Wikipédia (magyar kiadás) 

Nem szabad megfeledkeznünk Szent János három tanító leveléről sem. Az elsőt a második és harmadik levéltől eltérően nem konkrét személynek címezte, hanem egy általános tanításnak szánhatta a keresztények számára. De milyen tanítás! Központi gondolata az élet – Pál apostol által is megfogalmazott – legfontosabb dolga: a Szeretet. Akár a mai kor szorongó, félelemmel telt emberének is hasznára válhatnak eme levél gondolatai. Amellett, hogy embertásainkhoz fűzött viszonyainkhoz is útmutatást ad, figyeljük csak meg, mi a félelem legfőbb ellenszere János szerint. Nem nagy vagyonról beszél, sem rangos tekintélyről, még csak nem is professzori szintű tudás birtoklásáról, de oroszlánhoz illő bátorságról sem. Nem. Nem ezek a félelem legfőbb ellenszerei János szerint, hanem egy mindenki számára elérhető és nagyon egyszerű dolog.

Talán, ha ehhez igazítanánk életünket, akkor mi is kevesebbet szoronganánk és félnénk? Ha a szeretetet hagynánk eluralkodni életünkben, az átvenné a helyét a minket sokszor uraló félelemnek? Lehetséges lenne ez? Úgy vélem, egy próbát talán mindenképpen megér. Annál is inkább, mert sokak által beváltnak minősített dologról van szó. Közéjük tartozik Jézus kedves tanítványa, a serleget tartó melankolikus ifjú és égben szárnyaló sasmadár, Szent János is.

Felhasznált irodalom:

• Szent Biblia az az Istennec O es Wy Testamentumanac prophétác es apostoloc által meg iratott szent könyuei. Magyar nyelwre fordittatott Magyar nyelwre fordittatott ... [Károli Gáspár és mások által] …, Vizsoly, Mantskovit Bálint, 1590.
• Ole Hallesby: Személyiségtípusok, Budapest, Harmat, 2009.
• G. Jung: Lélektani típusok általános leírása, Budapest, Európa, 1988.
• Estók János, szerk.: A városligeti Vajdahunyadvár, Budapest, Magyar Mezőgazdasági Múzeum – Kreatéka Kiadó, 2007.
• Hieronymus Bosch, Budapest, Kossuth, 2010.
• Johannes Scotus Eriugena: A Szellem sasmadarának hangja. Homília Szent János evangéliumának prológusához, Gödöllő, Sursum, 2018.
• Telek József: Hathatós erejű mágnes-kő az az: A szerelmes tanítvány szent János evangélistának, úgy az oltári-papságnak méltóságát is mágnes-kőhöz képzett hasonlításban egybe-foglaló beszéd... Pest, Eitzenberger Ny., 1759.
• Ó- és Újszövetségi Szentírás a Neovulgata alapján, Budapest, Szent Jeromos Katolikus Bibliatársulat,1997.
• Radics Boglárka: Groteszkek, kimérák, vízköpők. Séta a Vajdahunyadvár épületszobrászati elemei között, Budapest, Magyar Mezőgazdasági Múzeum, 2014.
• Rédei Károly: Szent János evangélista élete, Szekszárd, Molnár M. Kny., 1905.
• Robert Suckale, Matthias Weniger & Manfred Wundram: Gótika. Budapest, Vincze, 2007.

Hamvai-Kovács Gábor (Olvasószolgálati és Tájékoztatási Osztály)

A magyar térképtörténetben fontos eseménynek, mi több, mérföldkőnek tartjuk a Magyar Földrajzi Intézet megalapítását, számontartjuk kartográfiai teljesítményekben gazdag, sok évtizedes működését. A vállalat megálmodója, első igazgatója és haláláig legfőbb munkása Kogutowicz Manó volt, aki 170 évvel ezelőtt született. Sorozatunkban rá emlékezünk.

A Földrajzi Intézet az alapítók várakozását is felülmúlva, rendkívüli gyorsasággal, pár év alatt sikeres, országosan és nemzetközileg is elismert vállalkozás lett, amely nem csupán teljesítette a kultuszminisztériumnak tett vállalást, de a kor nyomdászattechnológiai színvonalán volt képes kiadványai készítésére. Már 1896-ban, a millenniumi kiállításon imponálóan széles választékkal mutatkozott be. 13-13 iskolai földrajzi és történelmi falitérkép, 81 földrajzi és 5 történelmi kézitérkép, kétfajta, 25,5 és 51 cm átmérőjű földgömb, sőt nagyméretű, 6, ill. 5 földrajzi és történelmi szemléltető kép alkotta az intézet kiállítási anyagát. Öt évvel később:

A szakmai sikereket megérdemelt elismerések, oklevelek, kiállítási érmek kísérték. Így az 1894-es országos tanszerkiállításon, az 1896-os millenniumi kiállításon, majd az 1900. évi párizsi világkiállításon kapott az intézet és vezetője megérdemelt elismerést aranyérmek, díszoklevelek formájában.
Mivel magyarázható az intézet gyors fejlődése, kiadványainak magas színvonala? A sikerek elsődleges okaiként Kogutowicz elhivatottságát, magas szakmai felkészültségét, művészi szintű rajztudását, és nem utolsósorban kiváló szervezőképességét kell említenünk. Emellett fontos szerepet játszott az állam, a kultuszminisztérium támogató és felügyelő figyelme is. A sikerek további kulcstényezőjeként említhetjük, hogy a korszak földrajz- és történelemtudományának számos vezető alakja vett részt az intézet térképeinek és atlaszainak tervezésében, így Lóczy Lajos (1849–1920), Cholnoky Jenő (1870–1950), Berecz Antal (1836–1908), Márki Sándor, Marczali Henrik (1836–1940), Pauler Gyula (1841–1903) és sokan mások. Az is gyümölcsözőnek bizonyult, hogy az állam, már a kezdetektől, felügyelte, az intézet munkáját, térképterveit szakbizottságokkal még megjelenésük előtt megvizsgáltatta, forgalmazási engedélyét csak ezt követően adta meg.
Az intézet földrajzi falitérképeinek nagyszerű sorozatából az 1891-ben elsőként elkészült Magyarország-térképet, pontosabban annak 2., 1893-as kiadását mutatjuk be.

Kogutowicz Manó: A Magyar Korona országainak iskolai fali-térképe. Politikai kiadás, Budapest, Hölzel és Társa Magyar Földrajzi Intézete, 1893. – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár, TM 6.726

Ez a térkép, minden túlzás nélkül, kartográfiánk történetének egyik legszebb alkotása, olyan mű, amely kijelölte azon irányt, amelyen ma is halad iskolai térképészetünk. A Földrajzi Közleményekben egy magát megnevezni nem akaró szakembernek (gyaníthatóan a szerkesztőnek, Berecz Antalnak) az ismertetőjéből a készítés fontos didaktikai szempontjait is megtudhatjuk:

Lóczy Lajos arcképe – Kézirattár, Arckép 845.

„Az új források felhasználása” kifejezéssel a monarchia közös hadseregének földrajzi térképészeti intézete által az 1880-as években, közforgalomban is elérhetővé tett, 1:75 000 léptékű topográfiai térképművére utalt az idézet szerzője. Ennek a forrásműnek a használata is hozzájárult, hogy a térképet az ország domborzati viszonyait a legújabb felmérések eredményeire támaszkodva készíthessék el. A figyelmes olvasó talán azt is észrevette, hogy az itt bemutatott 2., 1893-as kiadáson a domborzatot nem négy, hanem öt színfokozattal ábrázolták. Nos, ennek az az oka, hogy a térkép megjelenése utáni szakmai értékeléseket figyelembe véve, Kogutowicz javította, finomabbá tette a síkvidéki alacsony térszínek ábrázolását. Simonyi Jenő (1860–1944) földrajzi szakíró volt az, aki éles szemmel észrevette a térkép első kiadásának ezen hátrányát. A Budapesti Szemle című lapban közzé tett értékeléséből idézünk:

Kogutowicz megfogadta a tanácsot és miként a 2. kiadáson láthatjuk, az alacsony térszíneknél már két színfokozatot (0–100 és 100–200 m) alkalmazott, így a térkép tagoltabban és részletgazdagabb módon ábrázolja az alföldi területek domborzatát.
A történelmi falitérképek készítését a kulturális kormányzat talán a földrajzi térképekénél is nagyobb figyelemmel kísérte. Ezt a kiemelt figyelmet mutatja, hogy az egyes falitérképek által bemutatni kívánt történelmi korszakokat előzetesen a közoktatásügyi minisztérium által kijelölt külön szakbizottság határozta meg. Márki Sándor maga is részt vett azon a nevezetes értekezleten, amelynek feladata volt az intézet történelmi térképei számára a szakmai irányelveket és az ábrázolandó korszakokat meghatározni. A Földrajzi Társaság 1901. március 14-i ülésén felolvasott Történeti falitérképeink című írásában így idézte fel a bizottság munkáját: 

Így is történt, az intézet történelmi térképei az 1890. januári bizottsági határozatot követve készültek s jelentek meg. Itt kell külön megemlékeznünk Klamarik János (1832–1898) miniszteri tanácsos szerepéről az egész térképprogram sikerének megvalósításában. Klamarik a vallás- és közoktatásügyi minisztériumban, de talán az egész országban is a középiskolai tanügy legfőbb szakértője, 1883-tól annak irányítója volt. Az ő értő, támogató és ellenőrző szerepe is nagyban hozzájárult az intézet iskolai térkép- és atlaszprogramja nagy sikeréhez.

Klamarik János arcképe. [Előzéklap]. In. Emlékkönyv Klamarik János negyven éves szolgálati jubileumára, Budapest, Eggenberger, 1894. – Törzsgyűjtemény

Az intézet történelmi falitérképei közül, miként a földrajziak esetében, ezúttal is az elsőként elkészült, Márki Sándor által tervezett Európa a magyarok honfoglalása és a frank birodalom szétbomlása idejében című 1893-ben megjelent térképet mutatjuk be.

Márki Sándor: Európa a magyarok honfoglalása és a frank birodalom szétbomlása idejében, Budapest, Hölzel és Társa MFI, 1893. – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár, T 2.092

Márki a térképhez írt magyarázójában a térkép tervezését meghatározó szempontokról is szólt:

Az intézet térképeinek tudományos színvonalát jelzi, hogy, a német kartográfia vezető intézeteinek gyakorlatát követve, számos kiadott térképet, mint a Márki által tervezett térkép esetében is, magyarázók, névjegyzékek kísérték. Ez különösen az első években volt bevett gyakorlat. De a térképek magas színvonalához, s így sikeréhez hozzájárult az is, hogy Kogutowicz a térképnyomtatás terén is igyekezett az előállítás nyomdászati-technológiai fejlődését követni és új eljárásokat alkalmazni. Az intézet már 1892-ben, új telephelyre, a Rudolf rakpart 8. szám alá költözött és minisztériumi kölcsön segítségével, nyomdát hozott létre. Ettől kezdve már nem Bécsben nyomtatták az intézet kiadványait.

Rudolf (ma Széchényi) rakpart 8. 2021-ben. Fotó: A szerző.

Pár évvel később, a századfordulón már az alumínium nyomólemez alkalmazását is bevezették. Cholnoky Jenő (1870–1950) a korszak egyik vezető geográfusa 1902-ben hosszabb tanulmányt írt a térképkészítés soklépcsős folyamatáról. Ebben a Kogutowicz-intézetben folyó munkára is kitért:

Danku György (Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

Folytatjuk…

Az összeállítás további részei itt olvashatók: Első rész; Második rész; Negyedik rész

A magyar térképtörténetben fontos eseménynek, mi több, mérföldkőnek tartjuk a Magyar Földrajzi Intézet megalapítását, számontartjuk kartográfiai teljesítményekben gazdag, sok évtizedes működését. A vállalat megálmodója, első igazgatója és haláláig legfőbb munkása Kogutowicz Manó volt, aki 170 évvel ezelőtt született. Sorozatunkban rá emlékezünk.

Thirring Gusztáv visszaemlékezésével szemben más források a kartográfiai osztály létrehozásában inkább Trefort Ágoston (1834–1887) akkori vallás- és közoktatásügyi miniszter és tanácsosa, Gönczy Pál szerepét hangsúlyozzák. Érdemes ezért magához Gönczy Pálhoz fordulni, aki a megyetérkép-készítési program befejezésekor, 1890. november 2-án, egy kétrészes tanulmányban ismertette a térképek készítése mögötti szakmai szempontokat, de szólt a Posner kiadóvállalat kartográfiai részlegének létrehozásról is:

Bárhogyan is volt, az új litográfiai osztály létrejött és, mint olvashattuk, hat év alatt megvalósította a Gönczy által megálmodott, elsősorban a népiskolai földrajzoktatást segítő megyetérkép-készítési programot. A Posner vállalat az 1884 és 1890 közötti években 29 megye falitérképét adta ki, tehát az ország vármegyéinek kevesebb, mint felét. De ami igazi siker volt, mind a 73 megye kézitérképét tartalmazó atlasz elkészült, méghozzá hazai és külföldi elismerést hozó magas színvonalon. A kiadó és az alkotók szándékairól sok értékes részletet tudunk meg az atlasz térképeinek első öt lapját közreadó füzethez kapcsolt hirdetési felhívásból: 

• 
• 

A Posner Intézet új kartográfiai műhelye térképeinek szakmai színvonalát a korszak legjelentősebb földrajzi folyóiratában, a Geographische Mitteilungen-ben, a világ akkori vezető, Gothában működő térképkészítő cégének, a Justus Perthes cégnek egyik kartográfusa, a domborzatábrázolás jeles szakértője, Carl Vogel (1828–1897) is nagyra értékelte:

A Posner vállalat által készített falitérképek és a kézitérképek atlasza közül különösen az utóbbi bizonyult maradandó alkotásnak. Már a készítés korában jelentős üzleti hasznot és elismerést hozott készítőinek, olyannyira, hogy az 1893 és 1897 között közreadott első magyar szerkesztésű nagylexikon, a Pallas Lexikon térképmellékleteihez is ennek a megyeatlasznak a kisebbített térképeit használták. Ez utóbbi, Thirring Gusztáv által szerkesztett térképsorozat lapjait, 1897-ben önálló atlaszkötetben is közreadták.

• 
• 
• 

Kogutowicz Manó azonban az elért sikerekkel nem volt elégedett. Ő ennél többre vágyott. Olyan vállalat létrehozására, amelyben a térképkészítés, szemben a Posner Intézetben folyó munkával, nem csupán egy a sok nyomdai-kiadói termék, kiadvány között, de meghatározó szerepet tölt be. Kogutowicz számára, a Posner cégnél eltöltött évek során az is világossá vált, hogy a nép- és középiskolai földrajz- és történelem oktatás magyarországi térképellátása távolról sem lesz megoldva a megyék kézi és fali térképeinek elkészítésével. Ehhez sokkal többre, olyan vállalatra lenne szükség, amely képes magas szakmai és nyomdatechnikai szinten ezt a feladatot ellátni, egyúttal és idővel, önálló magánvállalkozásként, a kartográfiai piac más területein is megvetheti a lábát. A megyeatlasz befejezésének időszakában, szakmai tekintélyére és kapcsolataira építve sikerrel el is érte, hogy valóban létrejöjjön egy ilyen vállalkozás. Saját tőke hiányában azonban ezt az új vállalkozást, a Magyar Földrajzi Intézetet, az iskolai térkép- és atlaszkészítésben már évtizedes tapasztalatokkal bíró bécsi Hölzel cég leányvállalataként, továbbá jelentős állami támogatással sikerült csak elindítani.
A neves történész és nem mellesleg a magyar térképészet történetének első igazi szakértője, Márki Sándor (1853–1925) több írásában is foglalkozott az intézet alapításával.

Márki Sándor portréja. Lukovszky László rézkarca, 1971. – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár, Metszet 1971/408

1890-ben, még az intézet tényleges működésének november eleji indulása előtt ő volt az, aki megfogalmazta, miért tartja fontosnak a hazai geográfus és történész szakmai közösség egy kartográfiai intézet alapítását. A Pesti Naplóban július 8-án közzé tett írásában, üdvözölve a Hölzel cég alapítási terveit, így ír:

Tizenkét évvel később, 1902-ben, a történelemtanítás problémáit tárgyaló monográfiájában Márki az intézet alapításáról is megemlékezett:

Gróf Csáky Albin arcképe. [Előzéklapon]. In. Molnár Victor: Gróf Csáky Albin. Élete és jellemrajz vázlat, Budapest, Lampel R. (Wodianer F. és Fiai), 1894. – Törzsgyűjtemény

Itt két apró megjegyzést szükséges tennünk. A bécsi Hölzel kiadó, bár jóllehet a cég nevében, alapítója iránti tiszteletből, megtartotta annak keresztnevét (amely Verlag Ed. Hölzel név formájában mindmáig használatban van), azonban a budapesti intézet alapításakor az 1817-ben született Eduard Hölzel már nem élt, Salzburgban 1885. december 25-én meghalt. A céget 1890-ben Eduard fia, Hugo Hölzel (1852–1895) és annak sógora, Emil Kosmack (1840–1899) vezette.

Hugó Hölzel arcképe, Fotó: Studio Angerer, Bécs é. n., az Ed. Hölzel Kiadó engedélyével

Az alapításhoz szükséges tőkét – miként Márki is írja – a Hölzel cég és Graeser Károly biztosította. Graeser (1849–1899) az erdélyi Medgyesen született, de fiatalon, a könyvszakmát kitanulni, Bécsbe, majd onnan, 1869-ben Olmüzbe, a Hölzel kiadóvállalathoz került. 1875-ben nőül vette a cégvezető lányát, Emma Hölzelt, majd 1877-ben Bécsben saját könyvkiadót alapított, amely jelentős szerepet játszott a századvég osztrák tankönyvkiadásában. Az új kartográfiai intézet alapításához a miniszteri engedélyt, mint olvashattuk, az alapítók 1890. július 28-án kapták meg. Az intézet hivatalosan csak november 1-én kezdte meg működését az Izabella utca 71. szám alatt, a tényleges munka, a térképszerkesztés azonban már augusztus 1-én elkezdődött – miként az az Országos Középiskolai Tanáregyesület 1891. július 5–7-i közgyűlése alkalmából rendezett tanszerkiállítás ismertetőjéből megtudjuk:

Az Izabella u. 71. sz. ház 2021-ben. Fotó: A szerző

Az intézetet Kogutowicz Manó életében két alkalommal is átszervezték, tulajdonosi háttere is módosult. Először 1895-ben, Hugó Hölzel halálakor. Ettől kezdve 1901-ig a vállalat Kogutowicz és Társa Magyar Földrajzi Intézet néven úgynevezett betéti társaságként működött. Majd 1901-ben anyagi alapjainak megerősítése érdekében, az intézetet részvénytársasággá alakították.

Danku György (Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

Folytatjuk…

Az összeállítás további részei itt olvashatók: Első rész; Harmadik rész; Negyedik rész.

A magyar térképtörténetben fontos eseménynek, mi több, mérföldkőnek tartjuk a Magyar Földrajzi Intézet megalapítását, számon tartjuk kartográfiai teljesítményekben gazdag, sok évtizedes működését. A vállalat megálmodója, első igazgatója és haláláig legfőbb munkása Kogutowicz Manó volt, aki 170 évvel ezelőtt született. Négyrészes sorozatunkban rá emlékezünk.

Kogutowicz Manó. In. Földrajzi Közlemények, 36. évf., 1908, 10. sz., 399. – Törzsgyűjtemény

Kogutowicz Manó Emanuel Kogutowicz néven a morvaországi Seelowiczban (Židlochovice) született 1851. december 21-én. Apja, Mathias Kogutowicz az akkor még az Osztrák Császársághoz tartozó, délkelet-lengyelországi Wojniczban született 1817-ben. Mathias az 1837 és 1849 közötti években katonaként tizenkét évet szolgált az osztrák hadseregben, majd rokkantként, őrmesteri rangban leszerelve, az államtól köztisztviselői állást kapott a Brünntől (Brno) délre lévő Seelowicz kisvárosban. 1850-ben itt vette feleségül Maria Kubescht és itt születtek gyermekei. Két fiát, Emanuelt és Karlt a korban biztos megélhetést jelentő katonai pálya felé irányította. Karl idővel jelentős karriert futott be, és hadtestparancsnoki beosztásból, altábornagyi rangban ment nyugdíjba 1913-ban. Bátyja, Emanuel élete azonban nem sokkal azt követően, hogy kiváló eredménnyel, hadnagyi rangot szerezve, elvégezte a bécsi katonai műszaki akadémiát (K. u. k. Technische Militärakademie) és 1873 őszén, Olmützben (Olomouc) elfoglalta állomáshelyét az 1. hadmérnökezred 4. zászlóaljánál, gyökeres, sőt tragikus fordulatot vett.
Az ígéretes katonai pálya elején álló fiatal hadnagy ugyanis 1874-ben súlyos kártyaadósságba keveredett, s hogy kilátástalan helyzetéből szabaduljon, egységétől megszökött. Egy hónap bujkálás után azonban, belátva helyzete reménytelenségét, október 6-án feladta magát a katonai hatóságoknak. Ügyét katonai bíróság vizsgálta ki, majd 1875. május 28-i végzésével, megfosztva tiszti rangjától, Kogutowiczot egy év hét hónap börtönre ítélte és adóssága törlesztésére kötelezte. A megtévedt ifjú Emanuelt a möllersdorfi katonai büntetőintézetben letöltött büntetését követően, 1877. október 16-án elbocsátották a katonai szolgálatból. Az ígéretes katonai pálya, már annak kezdetén, járhatatlanná vált a huszonhat éves fiatalember számára, aki ekkor munka és jövedelem nélkül gyakorlatilag az utcán találta magát. Életének ezt követő, 1878 és 1881 közötti éveiről jelenleg semmi biztosat nem tudunk. Újabb, már megbízható hír 1881 nyár végéről származik, amikor az ifjú Emanuelt Magyarországon, Sopronban találjuk, itt kezdett a neves Lähne magániskola tanáraként új életet.
De hogyan került a munka és jövedelem nélküli fiatal Emanuel a neves soproni gimnáziumba? Kisari Balla György, Kogutowicz élete legjobb ismerőjének rekonstrukciója szerint a katonai szolgálatból történt elbocsátását követően Kogutowicz valószínűleg Bécsbe ment, ahol feltehetően műszaki és rajzolói tudását hasznosítva egykori iskolájában, a katonai akadémián rajzolói feladatokat kapott, de talán alkalmi munkákat is vállalhatott, hogy jövedelemhez jusson. Életének új irányt adó, gyökeres változást hozó eseménye, amely végül is Sopronba vitte Emanuelt, egy fiatal lány, Rosa Kapeller megismerése hozta. A két fiatal egy bécsi pihenő- vagy szórakozóhelyen, talán a Práterben ismerte és szerette meg egymást 1881-ben. A vonzalom oly erős volt, hogy Kogutowicz pár hét után megkérte a jó nevű zongorakészítő mestertől, Karl Kapellertől leánya, a csupán 16 éves Rosa kezét. Az apa azonban, érthető módon, tagadó választ adott a biztos jövedelem nélküli fiatalembernek. A szerelmes fiatalok azonban, bizonyára Rosa javaslatára, a Kapeller család távoli soproni rokonához, a város ismert és megbecsült ügyvédjéhez, Montag Jakabhoz szöktek, aki a szerelmesek mellé állt, értesítette és megnyugtatta Rosa szüleit, egyúttal megélhetést biztosító tanári állást szerzett Emanuelnek a Lähne Intézetben.
Kogutowicz az intézet német tannyelvű osztályaiban francia nyelvet, számtant, mértant, szabadkézi rajzot, szépírást tanított – de csupán két évig. Életében ugyanis újabb váratlan fordulat történt.

A fiatal Kogutowicz Manó. Irmédi-Molnár László: Kogutowicz Manónak, a Magyar Földrajzi Intézet megalapítójának soproni évei és későbbi pályája. In. Soproni Szemle, 15. évf., 1961, 2. sz., 171. – Törzsgyűjtemény

Kartográfusi szaktudása révén ugyanis ebben a két évben két olyan térképnek, Vas és Sopron vármegyék iskolai falitérképeinek a készítésében vett részt, melyek megalkotásával nem csupán soproni, de országos hírnévre is szert tett. 1883 nyarán már Budapesten találjuk, ahol a Posner kiadóvállalat és nyomda újonnan felállított kartográfiai részlegének vezetőjeként kezdte el életének újabb, ezúttal már nyugodtabb időszakát. A biztos állás, a szakmai elismertség pedig lehetővé tette a két fiatal, Rosa és Emanuel házasságát is. Rosa apja, Karl Kapeller megenyhült és áldását adta az egymás mellett kitartó fiatalokra, akik az 1884. szeptember 16-án Sopronban tartott esküvő után, Budapestre költöztek.
Talán ebből a rövid ismertetőből is látható, Kogutowicz Manó életének ez az 1874 és 1884 közé eső tíz-tizenegy éves időszaka regényíró tollára kívánkozó, sőt, kalandfilmbe illő eseményekkel zsúfolt volt. Előbb a legsötétebb mélység felé látszottak taszítani a katonai pályára lépett, de megtévedt fiatalembert, majd a legváratlanabb módon, mondhatni a sors kegye által, a személyes boldogságot hozták el számára, nem sokkal később pedig a sikeres szakmai karrier kapuja is megnyílt előtte.
1884-ben és az azt követő években Kogutowicz élete már nyugodt, rendezett keretek között folyt. Sikert és elismerést hozó szakmai pálya, egyúttal társadalmi megbecsülés jellemezte életének ezt a most már halálig tartó időszakát, amely a tudományos és kulturális élet, miként a könyvkiadó szakma számos kiválóságának ismeretségét, sőt, barátságát is meghozta számára. Házassága harmonikus volt, az egymást szerető pár életét gyermekáldás is kísérte, három fiú, Károly (1886–1948), Imre (1888–1950) és Lajos (1890–1941) tette teljessé összetartozásuk örömét. A fővárosban többször költöztek az évek során, általában Kogutowicz munkahelyeihez közeli lakásokba. Első lakásuk a Damjanich utca 9. számú házban volt, majd a Báthory utcába (1901), végül 1902-ben a Váci körút 74. szám alatti házba költöztek

• 
• 

Kogutowicz pár év alatt megbecsült tagja lett a fővárosi tudományos, könyvkiadói és kulturális életének, de a Földrajzi Intézet 1890-ben történt megalapítása után ideje jó részét, alkotó energiáinak javát a szakmai feladatok megoldása kötötte le. Családi életének további részleteiről már keveset tudunk. Amit mégis, azt leginkább a kiváló történésszel, Márki Sándorral (1854–1926) folytatott levelezéséből tudjuk. Így ebből a levelezésből értesülünk arról, hogy 1901-ben a piarista gimnáziumba járó tizenöt éves Károly fia önképzőköri témájához (Mátyás király alakja költészetünkben) Kogutowicz Márki segítségét kérte és kapta meg. 1902 nyarán, a pályája csúcsán álló, sikeres üzletember és tudós kartográfus hosszabb tátrai pihenőre utazott családjával, ahol azonban végzetesnek bizonyuló betegséget szerzett. Súlyos vesegyulladással három hónapig ágyban fekvő beteg lett, s bár a betegségből felépült, korábbi alkotókedvét, energiáit már nem nyerte vissza és 1908. december 22-én, 57 éves korában meghalt.

A személyes életnek e rövid vázlata után, némileg részletesebben, szóljunk Kogutowicz szakmai, kartográfusi pályájának eseményeiről, és e pályának fontosabb, térképtörténetünkben maradandó értéket képviselő alkotásairól, a térképekről, atlaszokról és földgömbökről. Mint láttuk, e pálya Sopronban, két megyetérkép megrajzolásával indult. A Vas és Sopron megyék térképeinek elkészítésére a két megye tanítóegyesületei Jausz Györgyöt (1842–1888), a soproni felső leányiskola igazgatóját kérték fel, aki az 1870-es években a bécsi Hölzel cég által készített kartográfiai művek (atlasz és térkép) szerkesztésében is részt vett, ezért alkalmasnak tűnt az iskolai falitérképek megalkotására. Jausz azonban nem lévén kartográfus szakember, 1881-ben vagy talán 1882-ben, megismerve a frissen Sopronban került Kogutowiczot, mindkét térkép készítésébe bevonta a Lähne Intézet fiatal, a térképészeti szakmában a katonai műszaki akadémián kiváló képzést kapott tanárát, aki aztán Jausz tervei alapján meg is rajzolta a térképműveket.
Különösen az 1884-ben elkészült Sopron megye térképe keltett nagy feltűnést. Híre a fővárosba is eljutott és méltató ismertetők születtek a nagyméretű falitérképről.

Jausz György-Kogutowicz Manó: Sopron megye térképe, Budapest, Posner, 1885. – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár, TF 637

1885-ben a Földrajzi Közlemények című folyóiratban, a későbbi neves statisztikus, Thirring Gusztáv (1861–1941) ekként méltatta a térképet és készítőit:

A kiváló térképről a kultuszminisztérium tanácsosa, Gönczy Pál (1817–1892) is értesült, aki maga is számos, a magyar iskolák számára külföldön előállított térképet tervezett az 1870-es években, és aki nem csupán a népoktatás egyik vezető szakértője, de a földrajzoktatás segédeszközei hazai készítésének egyik fő szorgalmazója is volt.

Gönczy Pál arcképe. [előzéklapon]. In. Kiss Áron: Gönczy Pál életrajza, Budapest, Méhner, 1888. – Törzsgyűjtemény

Megtekintve a két vármegye kéziratos térképeit, Gönczy azonnal meglátta Kogutowiczban azt a térképszerkesztéshez és -rajzoláshoz értő személyt, aki, kellő hazai nyomdatechnikai háttér megléte esetén, képes lesz egy nagy horderejű térképkészítői, a megyék kézi és fali térképei teljes sorozatának elkészítését magába foglaló programnak a megvalósítására.

A rendelkezésünkre álló források némileg eltérnek a tekintetben, hogyan is történt, hogy már az évben, azaz 1884-ben, Posner Károly Lajos (1822–1888) ismert könyvkiadó és nyomdatulajdonos, állami támogatással, budapesti litográfiai intézetében térképkészítésre is alkalmas részleget hozott létre, amelynek vezetésére Kogutowiczot alkalmazta.

Marastoni József: Posner Károly Lajos arcképe. Kőre rajz. 1866. Posner Károly Lajos fejezet [1]. In. Sarkady István (szerk.): Hajnal: arczképekkel és életrajzokkal díszített album, Bécs, Sommer Ny., 1867 – Törzsgyűjtemény

Thirring Gusztáv, a Kogutowicz halálakor írt nekrológban ekképpen emlékezett a Posner cég kartolitográfiai osztályának alapítására és Kogutowicz szerepére: 

Danku György (Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

Az összeállítás további részei itt olvashatók: Második rész;  Harmadik rész; Negyedik rész.