Vivaldi 1725-ben. A kép forrása: Wikipédia (magyar kiadás) 

Ahogy ez történni szokott, a Vivaldinál fiatalabb zeneszerző-generáció tagjai már avíttnak, túlhaladottnak érezték Vivaldi stílusát, és a közönség is sokkal inkább figyelt Tartini vagy Locatelli alkotásaira. Antonio Vivaldi népszerűsége azonban a mai napig töretlen, sőt, kijelenthetjük, hogy korunkban az egyik leginkább kedvelt barokk zeneszerző. Műveit Johann Sebastian Bach is előszeretettel dolgozta át. Munkássága alatt elképesztő mennyiségű és változatosságú, vitathatatlan értékű művet alkotott. Írt szonátákat, koncerteket vonóshangszerekre, fafúvósokra, trombitára, mandolinra, gitárra, billentyűs hangszerekre, de művei sorában akad számos zenekari koncert (concerto) is. Nem beszélve kamarazenéjének gazdagságáról. Egyházi zenéje sem merült feledésbe, ma is gyakran hangzik fel világszerte előadótermekben, templomokban a Stabat mater és a Gloria. Operái igazi különlegességek. Az utóbbi évtizedekben számos nagyszerű felvétel készült belőlük ismert, korabeli hangszeres együttesek tolmácsolásában. Fontos megemlíteni Juditha triumphans című oratóriumát, Németh Pál vezényletével.
Walter Kolneder professzor, elismert Vivaldi-szakértő, zenetudós kiemeli:

A négy évszak Vivaldi vitathatatlanul legközkedveltebb alkotása, a mai napig nagy sikernek örvend a zenehallgatók körében. Vivaldi e műve programzene, valószínűleg maga a szerző írt hozzá szonetteket. A négy évszak bravúros zenedarab, amely négy hegedűversenyből áll. 1720 táján íródott, de nyomtatásban 1725-ben jelent meg.

Antonio Vivaldi: A 4 évszak, [Budapest], OSZK, 2017. Plakát (Stankowsky Nóra-Hutás Erzsébet : közreműködik a Magyar Állami Operaház tagjaiból alakult Budapesti Kamarazenekar vonósötöse. Pető Tamás festményeivel. A plakát a 2017. június 24-i Múzeumok Éjszakája rendezvény kapcsán készült. Helyszín: Országos Széchényi Könyvtár, 6. szint, Díszterem) – Törzsgyűjtemény

A Vivaldi-művek hatása a magyar költőket is megihlette. Közülük érdemes kiemelni Villányi László és Tandori Dezső nevét. Tandori Dezső méltán híres, korszakalkotó verseskötete, az 1968-ban megjelent Töredék Hamletnek egy Vivaldi emlékére írt költeményt is tartalmaz. A rilkei módon jelentésgazdag, filozofikus alkotásban benne lobog az a mindent átható szenvedélyesség, amely magát Vivaldit is jellemezte. Az In memoriam Antonio Vivaldi által Tandori mintegy szavakból igyekszik szobrász módjára síremléket állítani a velencei mesternek. Vivaldi már-már tapintható, érzéki hegedűszólamai, mint egymást kergető, azúrkék hullámok tolulnak elénk, hogy egy pillanatra megállhassunk a lét kozmikus forgatagában.

Villányi 1997-ben megjelent Vivaldi naplójából című kötetének verseit a barokk muzsika tükörszerű csillogása és sejtelmes líraisága hatja át.

• 
• 

Arra a kérdésemre, hogy milyen kapcsolat fűzi mint költőt és mint zenehallgatót Vivaldihoz, Villányi László a következőket válaszolta:

Antonio Vivaldi: E-moll fagottkoncert, RV 484. 1. Allegro poco. Előadó: Milan Turkovic (The English Concert: Trevor Pinnock. Vivaldi: Winter Is Coming, Deutsche Grammophon GmbH, Berlin, 1987.

Szegedi-Szabó Béla (Gyarapítási és Állomány-nyilvántartó Osztály)

A Magyar Könyvtárosok Egyesülete 52. Vándorgyűlésén számos könyvtárszakmai díj átadására is sor került. Munkatársaink közül elismerésben részesült Dr. Amberg Eszter jogi- és stratégiai főigazgató-helyettes, Bessenyei Ágnes, a Színháztörténeti és Zeneműtár könyvtárosa és Békésiné Bognár Noémi Erika, az OSZK Könyvtári Intézet könyvtárosa. Elsőként Bessenyei Ágnessel, könyvtárunk Színháztörténeti és Zeneműtára könyvtárosával készült interjút adjuk közzé, aki A Nemzeti Színház XIX. századi szövegkönyvei az Országos Széchényi Könyvtárban. A színházi szövegkönyv mint egyedi dokumentum katalogizálása című munkájával elnyerte Az Év Fiatal Könyvtárosa díj 2020-as különdíját.

Bessenyei Ágnes, könyvtárunk Színháztörténeti és Zeneműtárának könyvtárosa. Fotó: Csákvári Zsigmond/Kultúra.hu

Gyakran órákat, vagy akár napokat vesz igénybe, hogy egy-egy bejegyzés alapján kiderítse egy bemutatott színházi előadás helyét és idejét, vagy a szövegkönyv eredeti tulajdonosának kilétét. Bessenyei Ágnes számára mégis a feldolgozatlan szövegkönyvek katalogizálása a legfontosabb feladat. A Színháztörténeti és Zeneműtár munkatársa 2020-ban nyerte el „Az év fiatal könyvtárosa” pályázaton a Kovács Máté Alapítvány-különdíját, de az előző évi vándorgyűlés elmaradása miatt idén, az online vándorgyűlés nyitó plenáris ülésén köszöntötték.

A Nemzeti Színház XIX. századi szövegkönyvei az Országos Széchényi Könyvtárban. A színházi szövegkönyv mint egyedi dokumentum katalogizálása című pályamunkával nyerted el 2020-ban az elismerést. Miért ezzel a témával foglalkoztál tanulmányodban?

Tizenkét éve dolgozom az Országos Széchényi Könyvtárban, ez alatt az idő alatt a Színháztörténeti és Zeneműtárban található feldolgozatlan szövegkönyvek katalogizálása vált a legfontosabb feladatommá. Elsőként az Állami Bábszínháztól a rendszerváltás idején a Tárba áthelyezett szövegkönyvtárat katalogizáltam, majd a József Attila Színháztól több hullámban beérkezett szövegkönyveket, és végül a munkatársaim rám bízták a Nemzeti Színház szövegkönyvtárának katalogizálását. Ez, a korábbiakkal ellentétben, nem feldolgozatlan anyag, de eddig csak cédulakatalógus formájában volt hozzáférhető a kutatók számára. Szerettem volna valamilyen módon felhívni a könyvtárlátogatók figyelmét arra, hogy milyen csodálatos kincsek találhatók a gyűjteményünkben, ezért 2019-ben a Kutatók Éjszakáján tartottam egy előadást a témában. Ennek az előadásnak a javított és bővített változataként született meg végül a pályamunka, amellyel egyrészt a gyűjteményben található különlegességeket szerettem volna bemutatni, másrészt bepillantást akartam engedni egy átlagostól eltérő katalogizálási munkafolyamatba.

A tanulmányod bevezetőjében azt írod: a színházi szövegkönyv nem klasszikus értelemben vett könyv. Minden egyes példány egyedi, és nem csak könyvtári, hanem muzeális értéket is képvisel. Ez nehezítette, vagy inkább könnyebbé tette a munkát?

Egyértelműen nehezítette, de ezeknek a dokumentumoknak az egyedisége teszi érdekessé a munkát. A színházi szövegkönyvek között nincs két egyforma, még azok is különböznek egymástól, amelyeket ugyanazon az előadáson használt ugyanaz a társulat. A bennük található bejegyzések teszik őket egyedivé, az előadásra és a résztvevőkre vonatkozó adatok, amelyek alapján a kutatók képesek rekonstruálni az előadás körülményeit. Gyakran órákat, vagy akár napokat vesz igénybe, hogy egy-egy bejegyzés alapján kiderítsük a bemutatott előadás helyét és idejét, vagy a szövegkönyv eredeti tulajdonosának kilétét. Ezeket az adatokat azonban egy könyvtári katalógusban jelölni komoly kihívást jelent.

• 
• 
• 

Miben más egy színházi szövegkönyv, mint egy nyomtatott könyv?

A színházi szövegkönyv nemcsak az írott szöveg miatt érdekes, hanem azért is, mert minden egyes példány más szerepet töltött be egy előadás során. Másféle bejegyzések vannak egy rendezőpéldányban, mint egy súgó-, vagy ügyelőpéldányban, vannak példányok, amelyeket a résztvevők illusztráltak, és olyanok is, amelyekben magánjellegű bejegyzések találhatóak. Ezek színháztörténeti szempontból nem feltétlenül érdekesek, abból a szempontból azonban mégis fontosak, hogy a segítségükkel könnyebben magunk elé képzelhetjük azt a korszakot, amelyben a darab színpadra került. Ez adja a szövegkönyvek muzeális értékét. Nemcsak a színdarab szövegét tartalmazzák, hanem azoknak az embereknek a történeteit is, akik ezeket a szövegkönyveket egykor használták.

A Nemzeti Színház szövegkönyvtárának katalogizálása milyen szakmai kihívások elé állított?

A Nemzeti Színház szövegkönyvtára elvileg a színház elődjének, a Pesti Magyar Színháznak az 1837-es megalapításától az 1952/53-as évadig tartalmaz szövegkönyveket. Gyakorlatilag azonban nagyon sok olyan szövegkönyv található benne, amelyeket a 19. század első felében vidéki vagy vándorszíntársulatok használtak. Ezek a szövegkönyvek is tartalmaznak bejegyzéseket, az ezekben közölt előadásadatokat is fel kell tüntetni a katalógusban, de a pontos adatok kiderítése sokkal nehezebb, mint a Nemzeti Színház jól dokumentált előadásai esetében. Előfordul, hogy csak egy név vagy egy évszám áll rendelkezésünkre, és abból kiindulva, zsebkönyvek, színlapok vagy más források alapján kell kideríteni a pontos előadásadatokat. Ez nagyon időigényes munka, de ha sikerül, a katalógus elkészültével minden példányhoz pontos adatok állnak majd a kutatók rendelkezésére.

2019-ben egy év alatt 284 darab szövegkönyvet sikerült katalogizálni. Hogyan befolyásolta a pandémia a katalogizálás menetét? Mik a jövőbeli tervek?

Sajnos a koronavírus-járvány a katalogizálási folyamatot is megakasztotta egy időre. A könyvtár zárvatartása és az otthoni munkavégzés ideje alatt született tavaly a pályamunka. Az első év még nagyrészt a kihívások megismeréséről és a hozzájuk való alkalmazkodásról szólt, mostanra azonban szerencsére gyorsabbá vált a munkatempó. A rövidtávú cél egyelőre a teljes nemzeti színházi szövegkönyvtár katalogizálása, később pedig remélhetőleg a digitalizálásukra is sor kerül majd. A Színháztörténeti és Zeneműtár raktárában még mindig található feldolgozatlan anyag, amiből a jövőben is előkerülhetnek érdekes kincsek...

Szilágyi Magdolna (Főigazgatói Kabinet)

Bessenyei Ágnes díjnyertes tanulmánya:

A Nemzeti Színház XIX. századi szövegkönyvei az Országos Széchényi Könyvtárban. A színházi szövegkönyv mint egyedi dokumentum katalogizálása. In. Könyvtári Figyelő. 30. (66.) évf. 4. sz. (2020.), 645–667.

Vonatkozó blogbejegyzésünk:

A Magyar Könyvtárosok Egyesülete 52. Vándorgyűlése

Könyvtárunk Történeti Fénykép- és Videótára fotótörténeti anyagrészének – azaz az 1945 előtt készült fényképeknek – digitalizálása során került sor nemrégiben azokra a fényképalbumokra is, amelyekről a gyűjteményi bélyegző tanúsítja, hogy egykor a sokat utazó, művelt és műgyűjtő báró Révay Ferenc (1835–1914) könyvtárához tartoztak. Sorozatunk ezekről az albumokról, valamint eredeti tulajdonosukról szól.

Ezúttal a díszes fényképalbumokat útikalauznak tekintve követjük Révay bárót jó okkal 1869–70-ra tehető körútján, és megismerkedünk az egyes albumok különlegességeivel. Úti jegyzetek vagy bármilyen egyéb írott forrás híján továbbra is csupán az albumokból kiindulva következtethetünk arra, hogy merre utazott Révay. A báró személyére vonatkozó vagy hozzá kapcsolható szöveges dokumentumok feltárása a további kutatás feladata, illetve hozadéka lehet majd.
Mielőtt az Európából Afrika északkeleti csücskére vezető út állomásait közelebbről is meglátogatnánk az albumokba ragasztott látképek segítségével, figyeljük meg jobban a dátumot: 1869. Az egész világ, de különösen az európai nagyhatalmak ebben az évben Egyiptomra szegezték tekintetüket, mivel késő ősszel, november 15–17-én került sor az akkor már tíz éve épülő Szuezi-csatorna ünnepélyes átadására magas rangú nemzetközi meghívottakból álló vendégsereg részvételével.
A Földközi-tengert a Vörös-tengerrel nagyjából észak–déli irányban összekötő mesterséges hajóút elméleti terve már jóval régebben fel-felmerült. Sőt: konkrét, évszázadokon keresztül használatban levő előzményei is voltak már az ókor egyes időszakaiban – kelet–nyugati irányban, a Nílus és a Vörös-tenger között – csak éppen vagy a karbantartás hiánya miatt, vagy politikai okokból mindig megszakadt a folytonosság. A csatornát hol homok vagy iszap töltötte fel, hol szándékosan semmisítették meg. A két tenger közötti vízi átjárásnak a XIX. századi építkezést megelőző legutolsó ismert helyreállítása i. sz. 640 körül az iszlám hódítással összefüggésben történt, I. Omár kalifa uralkodása idején. Ez a közlekedési lehetőség azonban 767-ben megszűnt, amikor is a csatornát betemették al-Manszúr bagdadi kalifa utasítására. Az ezt követő mintegy ezer évben korántsem merült feledésbe az Afrika megkerülését jelentősen lerövidítő hajóút megújításának ötlete, csak éppen különböző okokból nem voltak alkalmasak a körülmények a megvalósításra. Nem Napóleon volt az első, de nem is az utolsó, aki a Szuezi-Csatorna Társaság (Compagnie Universelle du Canal Maritime de Suez) megalakulása és a tényleges építkezés 1859-es megkezdése előtt komolyan foglalkozott a csatorna kiépítésének lehetőségével. A francia uralkodó valószínűleg a nyitrai báró Tóth Ferenc (1733–1793), azaz François Baron de Tott katonatiszt és diplomata emlékirataira, vagy az általa kezdeményezett nagyszabású tervezet iratanyagára támaszkodva rendelte meg az újabb felmérést és terveket. Minthogy azonban a felmérésre 1799-ben felkért Jacques-Marie Le Père mérnök tévedett a két tenger vízszintje közötti eltérés megállapításában, valamint a politikai, gazdasági és technológiai környezet sem volt még elég érett a hatalmas vállalkozás elkezdéséhez, a tervet ekkor elvetették. A következő évtizedek során mind francia, mind angol részről fennmaradt az érdeklődés a hajózási útvonalakat forradalmasító csatorna létesítése iránt. Végül az egykori kairói francia alkonzul, Ferdinand de Lesseps célirányos szervezése tudta átültetni a terveket a gyakorlatba egykori tanítványa, az 1854-ben az alkirályi trónra kerülő Mohammed Szaid hathatós támogatásának köszönhetően, aki országa modernizációját és önállósodását remélte biztosítani a csatorna megépítésének lehetővé tételével és bőséges anyagi segítséggel.

• 
• 

 Hogy Révay báró is részt vett-e a felavatási ünnepségen; hogy ezzel a céllal indult-e Egyiptomba, és ha igen, pontosan mikor és milyen úton-módon – egyelőre nem tudhatjuk biztosan. Több körülmény is igazolni látszik azonban azt a feltevést, hogy 1869-ben a Szuezi-csatorna megnyitására igyekezett, és nem véletlenül járt Konstantinápolyban és Palesztina földjén sem. Ha ugyanis valaki nem hajón kívánt átsiklani Triesztből vagy más tengeri kikötőből Egyiptomba, akkor a földrajzi lehetőségeket, és egyúttal az utazási hagyományokat is figyelembe véve a Törökország–Libanon–Palesztina (Izrael) útvonalon juthatott el úti céljához; majd innen nagy valószínűséggel hajón, Trieszten keresztül vissza. A Révay Ferenc könyvtárából származó fényképalbumok címei: Constantinople 1869, Palestine 1869, Egipte 1869, és Roma 1870 mintha éppen ezt a körutazást dokumentálnák. Valószínű tehát, hogy odafelé nem vízi úton, hanem komótosabban, a nézelődésre több időt szánva a szárazföldön haladt, az ünnepélyes esemény után pedig nem rohant vissza Pestre vagy Bécsbe, hanem elidőzött még Egyiptomban, utána pedig, már az 1870-es év elején, Rómában.
Elgondolkodtató, hogy I. Ferenc József császár és király, aki az egyiptomi alkirály által meghívott legmagasabb rangú vendégek egyike volt, ugyanezen az útvonalon keresztül ért el Port Szaídba. Pestről október 25-én indult és Isztambulban, azaz akkori nevén Konstantinápolyban három napig tartózkodott Abdul Aziz szultán vendégeként. A szultán megajándékozta őt négy corvinával, melyeket Ferenc József Európába visszaérkezve a nemzeti könyvtárnak adományozott. Ma ezeket a Cod. Lat. 121. (Augustinus: De civitate Dei libri XXII), a Cod. Lat. 234. (Polybius: Historiarum libri I–V), Cod. Lat. 241. (Plautus: Comoediae) és Cod. Lat. 281. (Trapezuntius: Rhetoricorum libri) jelzeteken őrizzük könyvtárunkban. Konstantinápolyból Libanonon és Palesztinán, vagyis a Szentföldön keresztül ment tovább a küldöttség, útba ejtve Jaffát, Jeruzsálemet és Betlehemet is. Sűrű programja során a császár nem mulasztotta el meglátogatni a Szent Sírt sem, amely az óváros egyik legjelentősebb helyszíneként sokak által fényképezett épületkomplexum volt már abban az időben is. Révay fényképalbumában is szerepel három felvétel róla, de az itt képviselt fényképészeken kívül valamennyi fotográfus, aki megfordult vagy huzamosabb ideig működött Jeruzsálemben, kötelességének érezte megörökíteni az épületet.

Christian Paier: A Szent Sír-templom

A magyar sajtó már jó előre részletesen tudósított az építkezés haladásáról. A Vasárnapi Ujság a II. félévi mellékletében tervrajzot és három illusztrációt is közölt a csatornaépítés több helyszínéről. November 14-i számában pedig, az Egyveleg rovatban a Malta Times nyomán közzétette a 16-ára szervezett ünnepség vázlatos programját:

A császár november 15-én érkezett Port Szaíd kikötőjébe gróf Andrássy Gyula társaságában, és vele, valamint néhány újságíróval együtt hajózott végig a csatornán egy osztrák gőzös fedélzetén, a hosszú hajókonvoj részeként.

Port Szaíd és a tengeri csatorna torkolata. Vasárnapi Ujság, 16. évfolyam, 1869, II. félévi rendkívüli melléklete

Ha bizonyítani nem lehet is, hogy Révay Ferenc kimondottan a Szuezi-csatorna megnyitására utazott volna, azt pedig még kevésbé, hogy ezt a császár kíséretében tette – nevét az eddig ismert források nem említik – az, hogy magánszemélyként ott volt a sokaságban, nagyon is lehetséges, hiszen ekkoriban már rengeteg európai utazó látogatta Egyiptomot, egyébként akár rövidebb-hosszabb időre le is telepedve Alexandriában vagy Kairóban. Révay egyiptomi vonatkozású fényképalbumaiban nem találunk kimondottan a Szuezi-csatornáról, annak építéséről vagy felavatásáról készült képet; egy, a megnyitás évében kiadott térkép azonban, amely az ő gyűjteményéből került a könyvtárba – valószínű, bár nem biztos, hogy a helyszínen szerezte be – bizonyítja, hogy erősen érdeklődött az ügy iránt.

A Szuezi-csatorna térképe Révay Ferenc gyűjteményéből, Térképtár, Jelzet: 01807

Ami a fényképalbumok képeinek válogatását, összeállítását illeti: nagyon úgy tűnik, hogy a báró nem kívánt túl sok személyes információt közölni az utókorral. Egy-egy helyszínről bőséges „képanyagot” vásárolt össze – de azt megint csak nem tudhatjuk, hogy valamennyi helyen személyesen járt-e, vagy csak a műtermekben, kereskedésekben kapható képekből választott. Néhány, egyelőre nem azonosított kairói, egyiptomi kép esetében merülhet fel leginkább, hogy ezek személyes emlékek, helyszínek megörökítései. Ráadásul igazán szép, első osztályú kötetekben helyezte el őket, de az egyetlen Egipte 1869 album kivételével, amelyben nyomtatott képaláírások találhatók – ezek is csak azért, mert eleve ilyen formában bocsátották kereskedelmi forgalomba őket – szinte semmilyen egyéb felirat vagy megjegyzés nem tűnt még elő. Mindössze az ugyanezen kötetben ceruzával, egészen halványan írt sorszámokat nevezhetjük egyelőre ilyen nyomnak. Ezek feltehetőleg a könyvkötőnek szóltak, vagy maga a könyvkötő jegyezte rá a lapokra, hogy ne keverje őket össze. Ha már a könyvkötő szóba került, nem lehet nem foglalkozni az albumok fizikai összeállításának kérdésével. Amennyiben csakugyan a bécsi August Klein-cég készítette az albumokat, vajon miként jutottak el a kasírozatlan, és emiatt sérülékeny albumin lapok az utazás helyszíneiről Bécsbe? Vagy eleve kasírozva szerezte be őket a vásárló, és utóbb ezekkel a másodlagos hordozókkal együtt foglalták őket kötetbe? Természetesen azt sem lehet tudni, hogy a bekötendő képek sorrendjét pontosan megszabta-e a megrendelő, vagy csak nagyjából egyeztettek erről. Egy-két furcsaság mindenesetre arra mutat, hogy az album összeállítója magára volt hagyva a képek kötetbe illesztésekor. Röviden: közvetett formában lehet kiszűrni bármit, ami az utazó-gyűjtő személyére, utazásának vagy utazásainak részleteire, beszerzéseire utalhat.
Lényeges jellegzetesség az albumok tartalmával kapcsolatban, hogy a „címadó” városról mind a négy albumban találunk valamilyen formában látképet, méghozzá rögtön az első lapokon: felvezetésként, mintegy megadva a kontextust, hogy legyen rálátásunk az egészre, mielőtt a részletekbe merülnénk. Konstantinápollyal kezdve: egy grandiózus, tíz képre (szelvényre) kiterjedő panorámaképet rejt az album, csak éppen nincsenek leporellóformában egymás mellé kasírozva az egyes darabok, hanem egymás utáni oldalakra beragasztva. Hogy miért nem, az talán ismét a megrendelés kissé hiányos voltán, illetve a könyvkötőn múlott; de az is lehet, hogy praktikus okokból, hiszen a tízrét hajtott leporelló túl vastag lett volna egy kötethez, illetve bonyolultabb lett volna annak kialakítása. Az itt közölt illusztráción a digitálisan összeállított panorámakép látható.

Pascal Sébah?: Konstantinápoly panorámája. Constantinople 1869 (Dm 743)

Van egy tizenegyedik városkép is a sorban, de ezt nem sikerült beilleszteni a panorámaképbe, tehát valószínűleg nem ehhez tartozik, hanem különálló látkép. Konstantinápoly/Isztambulnak nagyon hosszú és gazdag városkép-történelme van, és a XIX. század utolsó harmadában különösen sok panorámafelvétel készült a városról. Ezek egyik közvetlen előzménye Henry Aston Barker (1774–1856) 1799-ben a helyszínen rajzolt teljes, 360 fokos Konstantinápoly-látképe, amelyet apja, Robert Barker szóalkotásával – amelyet az a korábbi London- és Edinburgh-ábrázolások megnevezésére vezetett be – ő maga titulált „panorámának”. Az 1803-ban még rajzformában kiállított művet 1813-ban színezett metszetként is elkészítette, és az erre a célra tervezett kör alaprajzú építményben állította ki Londonban, hatalmas sikerrel.

Henry Aston Barker: Konstantinápoly látképe, 1813. Forrás: Wikimedia Commons

A fényképezés az 1840-es években már eljutott Konstantinápolyba: a legkorábbi ismert, kültéren készült képek Joseph Philibert Girault de Prangey daguerrotípiái 1843-ból; James Robertson összefüggő, noha hiányosan fennmaradt panorámafényképe pedig 1854-es. Az 1850-es évektől megsokasodtak a fényképészműtermek, és ezek – bár inkább csak az 1870–80-as évektől – számos panorámaképet is készítettek, amelyek sokszor hat-nyolc-tíz szelvényből álltak. Legelsőként Vasilaki Kargopoulo nyitotta meg a saját műtermét, majd hamarosan követték a többiek, pl. az Abdullah fivérek és Pascal Sébah. Ez utóbbié volt az egyik legsikeresebb, és évtizedekig jól működő vállalkozás: nem csupán Konstantinápolyban, hanem néhány neves társához, pl. Félix Bonfils-hoz vagy Wilhelm Hammerschmidthez hasonlóan az egész közel-keleti térségben, így Egyiptomban is készített és forgalmazott fényképeket. A Révay-album jelzetlen panorámaképe még a nagy „panoráma-bumm” előtti évtizedből származik, és egyetlen eddig ismert, online megtekinthető felvétellel sem azonos; az isztambuli panorámaképek szakértője, M. Sinan Genim sem látta még. Minthogy az album valamennyi jelzett képe Sébah jelzését viseli, a legvalószínűbb, hogy a panoráma is a Sébah-műterem „terméke”. Az album további részében nevezetes műemlékek, valamint híres épületek külső és belső felvételei és utcaképek láthatók, köztük a Kız Kulesi, más néven Leandrosz-torony, a janicsárok fája (egy öreg platánfa a pénzverde közelében), és Ahmed szultán kútja.

• 
• 
• 

A Palestine 1869 albumot Wilhelm Hammerschmidt négy felvételből álló Jeruzsálem-panorámaképe nyitja, leporellóformában. Ez egy ismert kép, további példányai albumoktól függetlenül, nyomtatott névvel és címmel megtalálhatók más gyűjteményekben és a műkereskedelemben is. A következő lapokon elsősorban Jeruzsálem és a tágabb környék bibliai jelentőségű helyszínei, épületei következnek; egy-egy kép pedig feltehetően a Jordán folyó partját, Jaffát, és beduinok csoportjait mutatja be, de a helyszínek azonosítása még nem minden esetben sziklaszilárd. A muszlim építményeket tekintve manapság már nem biztos, hogy gondolunk rá, de az Al-Aksza-mecset és a Sziklamecset viszonylag közeli fényképét akkoriban nem lehetett akadálytalanul, hirtelen ötlettől vezérelve elkészíteni, mivel a Templom-hegyről nagyjából az 1870-es évekig a nem muzulmánok ki voltak tiltva: a képek készítői bizonyára külön engedélyt kaptak a vallási hatóságtól. A jelzett képeken Hammerschmidt, Peter Bergheim, illetve egy esetben a szlovén (monarchiabeli) származású Christian Paier szignói, számozása fedezhetők fel, de vannak jelzetlen felvételek is. A legvalószínűbb, hogy ezek alkotóit is a felsoroltak között érdemes keresni, de szóba jöhet még néhány további fényképész is, akik az 1860-as években a Közel-Keleten igyekeztek mozgó vagy több városban jelen levő fényképészként megélni.

• 
• 
• 

A kötet vége felé éri nagyobb meglepetés a nézelődőt: három városkép található itt Bejrútról, amelyek a konstantinápolyi albumból már ismert módon egy panorámakép részleteiként egymás után következnek. Valószínű, hogy nemcsak három képből állt az eredeti panoráma, azaz egy hiányos ábrázolással lehet dolgunk. Ezzel együtt mindenképp fontos felfedezés, mert ebben az időszakban még nemigen készültek bejrúti panorámaképek. Az American Colony Photo Service csak a század vége felé kezdett dolgozni a városban. További két látkép feltehetően, de nem teljesen biztosan Bejrút egy másik részét, a tengerparti villákat és a partközeli sziklákat mutatja be. A fotográfus valamennyi esetben azonosítatlan, de a leginkább a francia Félix Bonfils esélyes, aki 1867-ben telepedett le családjával Libanonban, és Maison Bonfils néven rövidesen jól ismert és nagy választékkal, hatalmas készlettel rendelkező céggé nőtték ki magukat. Amennyiben nem ők, akkor esetleg itt is Pascal Sébah vagy Peter Bergheim kerülhet szóba, mivel mindkettejüktől maradt fenn néhány bejrúti fénykép az 1860-as évekből.

• 
• 

Zárásként pedig két abszolút váratlan kép: mecsetbelsők, amelyek önmagukban véve nem okvetlenül lennének nem ide valók – elvileg készülhettek volna akár a Sziklamecsetben, vagy egy bejrúti mecsetben is –, de nem: két bursai, törökországi mecset enteriőrjét ábrázolják. Talán idekeveredtek a konstantinápolyi fényképadagból? Túl későn érkeztek meg a könyvkötőhöz? Vagy abban a kötetben már nem maradt számukra hely? Bizonyára sosem fog kiderülni.
Az Egipte 1869 album nagy meglepetése a legelső oldalra beillesztett csoportkép egy ülő európai férfit körülálló négy afrikaival: ezt az előző blog-részben futólag említettem, és a következő (záró) epizódban még visszatérek rá. Úgy tűnik, az album igazi, széles látószögű panorámaképet nem tartalmaz, különféle Alexandria- és Kairó-látképeket azonban igen. Az albumot lapozva felismerhető az elrendezés elve: előbb Alexandria, utána Kairó, majd az ókori egyiptomi helyszínek következnek, a Nílus mentén dél felé haladva. A készítők itt a legtöbb esetben nem rejtélyesek, lévén, hogy a képek nagyobb hányadán van jelzés: elsősorban Hammerschmidt felvételeivel találkozunk itt. A korabeli Kairó és Alexandria épületei, a Muhammad Ali pasa által kialakíttatott shubrai kert két fotója, valamint a karnaki és thébai templomokról készült felvételek azok számára is érdekesek lehetnek, akik úgy vélik, hogy Egyiptomot már jól ismerik a gízai piramisok és esetleg a mamlúk emlékek alapján. Révay Ferenc eddig előkerült egyiptomi témájú albumain végigtekintve megállapíthatjuk, hogy változatos tematikájú, gondosan felépített, teljességre törekvő képgalériát gyűjtött össze magának.

• 
• 
• 
• 

Végül, az 1869-es év utazásainak befejezése után térjünk rá az 1870-es évszámot viselő római albumra. Kevésbé egzotikus úti cél, mint bármelyik előző város, sőt: az ókortól fogva az utazások legalapvetőbb kiinduló- és célpontja. Mégse gondoljuk azt, hogy semmi újat, semmi érdekeset nem tartogathat a szemlélőnek egy XIX. századi fényképalbum Rómáról. Itt sem marad el a kötetet bevezető, távlati nézet a városról: két látképen tekinthetjük át Róma nagy részét. Jóllehet a műemlékek, épületek zöme közismert, izgalmas élmény megismerni az 1860-as években mutatott formájukat, valamint az akkori Róma környezetét, utcaképét, járókelőit. Üdítő a szinte üres utcák és terek látványa. Itt más fényképész-társasággal kell megismerkednünk, mint az előző helyszíneken: az eddig azonosított képeket főként Gioacchino Altobelli és spanyol származású társa, Pompeo Molins készítették, de esetenként nehéz eldönteni, hogy ők, vagy Tommaso Cuccioni volt-e az alkotó. A kb. 40 lapot tartalmazó album fényképeinek nagy része képszámmal és címmel jelölt, de fényképész-nevet egyiken sem találunk. Külföldi gyűjtemények online adatbázisai, aukciós oldalak, tematikus képgalériák és képkereső alkalmazások segítségével azonban lassanként mindegyik kép azonosítható – ez egyébként az előző fényképalbumok esetében ugyanígy van. Róma nevezetességeiről különösen sok és egymáshoz hasonló felvétel készült: amellett, hogy érdekes megfigyelni az esetleges eltéréseket, olykor elég nehéz megtalálni azt a bizonyosat, amelyet keresünk.

• 
• 
• 
• 

 Az elképzelt (vagy valóban létezett?) körutazás fényképalbumai itt lezárulnak. Sok mindent megismerhetünk belőlük a Kelet távoli vidékeiről és Rómáról, csak éppen azt nem tudhatjuk még mindig biztosan, hogy ki is volt Révay Ferenc, az utazó arisztokrata. A 4. utolsó blogposztban a személye és hozzátartozói, ismerősei, fényképes albumai körüli kérdésekről, nyomozásról lesz bővebben szó.

Felhasznált irodalom:

• Aubenas, Sylvie: Félix Bonfils (1831–1885). Bibliothèque nationale de France. Bibliothèques d’ Orient. Libraries of the Middle East
• Balogh Tamás: A Szuezi-csatorna és magyar vonatkozásai. In. National Geographic 2021. 04. 20.
• Chemali, Yasmin: The Good Woman named Bonfils. In. British Library. Endangered archives blog, 07 March 2014.
• Focus East. Early Photography in the Near East 1839–1885 / Destination Orient. le début de la photographie au Proche Orient 1839–1885. Kiállítási katalógus, The Israel Museum, Jerusalem, 1988.
• Gavin, Carney E. S. 1978. Bonfils and the early photography of the Near East. In. Harvard Library Bulletin, XXVI (4), October 1978: 442–470.
• Genim, Dr. Mustafa Sinan: The History of Photographs and Photography of Istanbul. In. Istanbul History, Vol. 7.
• Genim, Dr. Mustafa Sinan: „An Istanbul Panorama 1890.” Istanbul, 2015.
• Nagy László: 150 éve adták át a Szuezi-csatornát. In. A Magyar Hidrológiai Társaság által rendezett XXXVII. Országos Vándorgyűlés dolgozatai. Pécs, 2019. július 3–5.
• Raafat, Samir: The Delta Barrage. In. Cairo Times, August 21, 1997.
• Westbrook, Nigel; Dark, Kenneth Rainsbury; Van Meeuwen, Rene: Constructing Melchior Lorichs’s „Panorama of Constantinople”. In. Journal of the Society of Architectural Historians, 69 (1) 2010, 62–87.
• Vasárnapi Ujság, 16. évfolyam, 1869, II. félévi rendkívüli melléklet

A korábban már említetteken kívül köszönöm Sinan M. Genim, Philpott Beatrix, Vécsey Axel, Zsupán Edina segítségét és kérdéseit.

Sebő Judit (Történeti Fénykép- és Videótár)

A sorozat további részei: 1. rész; 2. rész

A vers 1921 májusában jelent meg, megzenésített változatát pedig egy évvel később, adták elő Aquincumban, a Székely Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Egyesülete (SZEFHE) Májusi nagyáldozat nevű 1922. május 22-i rendezvényén. A kettős évforduló alkalmából összefoglalom a legfontosabb tudnivalókat a mű keletkezésről és az utóéletéről; illetve az eredeti, a helyesbített és a folklorizálódott változatot összevetve amellett érvelek, hogy egyes látszólagos nehézségek ellenére is jó prozódiával énekelhető az eredeti változat.
A Székely himnusz szövegét Csanády György (1895–1952) írta, zenéjét pedig Mihalik Kálmán (1896–1922) szerezte. A verset Csanády saját visszaemlékezése (A májusi nagy áldozat, Budapest, SZEFHE, 1941.), illetve későbbi nyilatkozatai szerint 1921 májusában írta azzal a céllal, hogy a SZEFHE rendezvényén előadják, elénekeljék, amire egy évvel később került sor. A szöveg első, eredeti változata a Szegeden kiadott Új Élet 1922. szeptember 15-i számában jelent meg Mihalik Kálmán nekrológjába beillesztve. A vers ennek ellenére – ahogyan a zenéje is – kéziratokban és szájhagyomány útján terjedt, így több szövegváltozata is létezik. Mihalik Kálmán zenéje először a szintén Szegeden kiadott Hargitaváralja nevű folyóiratban jelent meg, annak 1936. november 22-i számában. A szöveg itt már több kisebb eltérést mutat az 1922-ben közzétett változathoz képest.

A Székely himnusz szövegének első megjelenése. In. Új Élet (Szeged), 2. évf., 1922. szeptember 15., 12. – Törzsgyűjtemény

A mű stílusát, életérzését, népszerűségét, egyáltalán himnuszként való elterjedését annak keletkezési körülményei alapján lehet megérteni. 1921-ben alig három évvel a nagy háború, a nagy világégés és egy évvel az ország Trianonban megpecsételt feldarabolása után vagyunk. A békediktátum következtében a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem megszűnt, tanárainak és diákjainak többsége kényszerűségből a csonka Magyarországra települt, közülük sokan Szegedre. Itt alakult meg 1920-ban önsegélyezési céllal a Székely Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Egyesülete, ami az ország több városára kiterjedt, székhelye pedig Budapesten volt. A tagok, sőt az alapítók között volt az a két diák is, akik a Székely himnuszt írták/szerezték. Csanády György és Mihalik Kálmán több sorstársához hasonlóan a Kolozsváron megkezdett egyetemi éveit a fronton folytatta. Megtapasztalhatták a háborút, az ország feldarabolását, szűkebb szülőföldjük, Erdély, benne a Székelyföld idegen uralom alá kerülését, egyetemük megszűnését. A nagyon mostoha körülmények ellenére is magyar földön maradtak, s kezdtek mindent újra, nem feledkezve meg szülőföldjükről és a magyar hazáról. Mihalik elhunyt tífuszban még 1922-ben, így nem bontakozhatott ki orvosként és zeneszerzőként; de Csanády íróként, szerkesztőként és 1928-tól a rádió rendezőjeként, főrendezőjeként bizonyára többet tett szűkebb hazája kultúrájáért, mint tehetett volna, ha akkor, egyetemi hallgatóként, az egyetem megszűnése után Kolozsvárott marad.
A Székely himnusz borongós hangulatú indítása, a végzet emlegetése már a vers első sorában, tetten érhető. Azt a bizonytalan életérzést ragadja meg, amit akkor, abban a történelmi helyzetben érezhetett a szándéka ellenére az anyaországba szakadt székely diák. Ugyanakkor a vers nem borúlátó, hiszen az Istenhez fohászkodik, hogy ne hagyja magára a népét, és akinek erős a hite, azt nem is hagyja. A himnikus jelleget az emelkedett hangvétel, az Isten megszólítása adja. Vannak, akik a verset és a zenéjét nem tartják nemzeti himnuszhoz illő jellegűnek vagy stílusúnak, pedig a gyakorlat azt igazolja, hogy képes betölteni annak szerepét. A magyar nemzeti himnuszt Kölcsey is fohászként fogalmazza meg, melyben ugyancsak a nemzet nehéz időszakait veszi számba. Egy XVI. századi prédikátor nézőpontjából szól, és Isten áldását kéri a magyarokra.
A Székely himnusz elsősorban és leginkább attól himnusz, hogy nagyon sokan annak tekintik. Minden művet csak befogadó közönség és közösség tehet naggyá. Himnuszból pedig nem csupán nemzeti, össznemzeti létezik, hiszen himnuszt írtak már a történelem során sokféle isteni és emberi lényhez, csoporthoz, eszméhez stb. Kölcsey műve előtt is nemzeti himnuszként énekelték a Boldogasszony anyánk katolikus népéneket, és székely himnuszból is van egy archaikusabb stílusú, a dr. Tamás Győző szolnoki káplán által 1940-ben írt csíksomlyói búcsúének: Ó, én édes jó Istenem.
Csanády a verset eredetileg nem himnusznak szánta, csak a Kantaté nevű ciklus egyik darabjának, „zsoltárának”, amelyet előadtak a SZEFHE éves nagyrendezvényén. A visszaemlékezések szerint épp a verset eléneklő női kar és a májusi nagyáldozat résztvevői látták meg benne a székely-magyar himnikus érzést vagy emelkedettséget, és kezdték ilyen módon emlegetni, majd egyre több helyen énekelni. Az Új Élet 1922. szeptember 15-i számában, Mihalik Kálmán nekrológjában már „székely Himnusz”-ként említi és idézi a teljes szövegét a maga nevét nem említő szerző, aki valószínűleg maga Csanády György volt, a lap szerkesztője. A vers, mivel lényegében kéziratban és szájhagyomány útján terjedt, több címmel is ismertté vált. Említették Bujdosó ének címmel (maga Csanády is), de az első kottás megjelenés A mi dalunk címet viseli, alcíme pedig SZEFHE himnusz (Hargitaváralja, 1936. november 22.). A vers címe mára, végérvényesen és helyesen, a szerző által is megerősített módon Székely himnusz, nagy „sz”-szel és kis „h”-val. A nagy „sz” a címkezdő szónak jár, a „h” pedig azért kicsi, mert a himnusz köznév, a műfajt jelöli a címen belül. Egyesek azért írják a himnuszt nagy „h”-val, mert a magyar nemzeti himnusz párjaként említik, annak pedig a rövidített, egyezményes címe Himnusz, ahol viszont a H nem a műfaj miatt, hanem címkezdő szóként nagy kezdőbetűs.
A vers költője sokáig nem írta oda a nevét a vers elé, köteteibe sem vette fel. Ez utólagos magyarázat nélkül is érthető, mert a vers, különösen megzenésítve, erős nemzeti érzéseket megmozgató mű, amely a kisantant államaiban, különösen Romániában elég hamar és évtizedeken át tiltott, üldözött lett. Csanády bizonyára nem akarta nehéz helyzetbe hozni a Székelyföldön élő rokonait, hozzátartozóit. Az anonim terjedésnek az lett a következménye, hogy ismeretlen szerzőségű műnek vélve többen alakítottak a szövegen, versszakokat írtak hozzá, és voltak, akik kifejezetten el is akarták tulajdonítani. A Pécsett élő Karl Lajos azt állította, hogy a zenéjét ő szerezte, a szövegét pedig Szalántzy Elemér írta Kováts Józseffel közösen. A valódi szerzőséget egy 1940–1941-ben lezajlott botrányos plágiumper után állapították meg Csanády György és Mihalik Kálmán javára. A ténymegállapítás maga viszonylag egyszerű lehetett, mert a plagizátorok azt állították, hogy a Székely himnuszt ők 1925-ben szerezték, miközben az Új Életben már 1922-ben megjelent, és az SZEFHE tagjai közül sokan tanúsíthatták a bemutató időpontját, tényét is, illetve fennmaradt Mihalik Kálmánnak egy ehhez az eseményhez kapcsolódó levele.

A Székely himnusz eredeti szövege és a folklorizálódott változat közti különbség
és az énekelhetőség kérdése

Az alábbiakban röviden megvizsgálom a Székely himnuszt verstanilag és prozódiailag, illetve összevetem a szerzői és a főleg Erdélyben hagyományozódott szövegváltozatok néhány főbb eltérését. Arra keresem a választ, hogy az eredeti szövegváltozat megfelelő mértékben követi-e a magyar nyelv és a választott forma ritmikáját, és miképpen lehet visszatérni hozzá, a szerzői akaratot tiszteletben tartva.
A Csanády György által pontosított, eredeti változat nyolcsoros vers, a többi versszak más, ismeretlen szerzők hozzátoldása. Ezt a nyolc sort sem hagyta azonban változatlanul az idő, mert a szövege hosszú évekig kéziratban és szájhagyomány útján terjedt. Feltételezésem szerint az eltéréseknek részben tartalmi, részben verstani és prozódiai okai vannak, amelyeket a ritmikailag nagyon egyszerű alapforma csiszolt, alakított át a szóbeli emlékezetben. Először nézzük a két, eredetinek tartott szövegváltozatot, a közszájon forgó változatot, majd a versformát és ritmikai képletet.

Az első fennmaradt változatként tehát az Új Életben közölt szöveget vettem alapul, mindössze két helyen tettem pontot a sorok végére a mondathatárok miatt (második és negyedik sor), illetve külön írtam a második sorban a „még egyszer” szókapcsolatot, ami a nyomtatásban egyben volt.
A vers ritmusa pszeudojambus, másképp mondva hamis jambus, két szótagú, emelkedésre törekvő, de valójában kiegyenlített lejtésű verslábakkal/ütemekkel. Rímképlete a szótagszámok jelölésével: 11a / 10b / 11a / 10b / 11c / 10d / 11c / 10d, vagyis ez a vers keresztrímes oktáva, közepesen erős asszonáncokkal (végzet – néped, szikla – elborítja, tengeren – Istene) és egy ragrímpárral (ösvényen – tengeren). Mint látjuk, a nem túl erős asszonáncok és a ragrím nem ront sokat a szöveg esztétikai színvonalán, mert a vers egyéb tartalmi és formai elemei, ráadásul Mihalik Kálmán megzenésítése „felemeli” azt.
A jambus emelkedő, tehát a magyar nyelv természetes lejtésével ellenkező lüktetésű, ami a XIX–XXI. századi hazai verselés gyermek- és felnőttbetegsége. A Kodály Zoltán és mások által is sokszor és joggal bírált idegen, emelkedő verslábat gyanútlan költőink erőltették rá a magyar nyelvre, mert a fülükben csengtek a többnyire latin, francia, német, angol jambusok a versekből, a színművekből, a sanzonokból és a kuplékból. Ezt a hangzást akarták utánozni, ami azonban legtöbbször erőszakot tesz a magyar nyelven. A jambus emelkedő lüktetése miatt számos esetben szóközépre vagy -végre esik a hangsúly, ami magyarul nem szól jól, nem szép, és nem is helyes. A jambizálás a Székely himnusznak sem tett jót, mert mind a nyolc sora hangsúlyos szóval kezdődik, miközben az összes sor második szótagja alapvetően hangsúlytalan, és ebben a versben hangsúlyt kap, amit a megzenésítés is megerősít. Ugyanakkor a szövegnek és a megzenésítésnek vannak olyan ösztönös vagy tudatos megoldásai, amelyek mégis valahogy elfogadhatóvá teszik e rövid versben a magyar nyelvvel egyébként teljesen hadban álló, emelkedő lejtést.

A Székely himnusz kottájának első, megjelent változata. In. Hargitaváralja (Szeged), 1. évf., 1936. november 12. – Törzsgyűjtemény

Az első sorban a „ki” nem vonatkozó, hanem kérdő névmás, tehát hangsúlyosnak kellene lennie, a hangsúly azonban a hamis jambus által vezetve a második szótagra kerül: „tu”, a „tudja” szóból. Ez a sorkezdet értelmileg és ritmikailag mégsem zavaró, két okból. A „ki” szótag i-hangja magasabban szól, mint a „tudja” u-hangja, ezért a természetes dallamhangsúly, a hangszín hatása alapján a „ki” értelmi hangsúlyt kap (magasabb ejtés), míg a „tu-” pedig pusztán metrikai hangsúlyt a mélyebb ejtéstől. Az első sor megőrzi a jó tagolást, mert a metszet/cezúra a harmadik versláb/ütem közepén van, tehát a második félsor értelmi hangsúllyal, ennek megfelelően szókezdettel indul. A jó helyre került metszet az egész vers hamis jambusát részben megmenti, mert mindig a harmadik versláb/ütem, egyben az ötödik szótag után kezdődik a verssor második fele, és hangsúlyosan, szókezdettel. Így, ha a verssor elején van ilyen ritmikai mentőöv, vagy egy rossz, második szótagra eső hangsúlyozás után valahogy mégis elindul a sor, akkor már végigmegy a tagolás a többségében jó értelmi hangsúlyozással a metszetig, ott pedig átvált természetes ereszkedőbe.
A páratlan sorok kezdetei nem okoznak rossz értelmi tagolást, mert az első, a harmadik és a hetedik sorok dallama lefele indul az első szótagtól a második felé, és itt kisegít a dallamhangsúly akkor is, ha a két szótagból a másodiknak a magánhangzója lenne magasabb az alap- vagy természetes, nem énekelt ejtés esetén: „segítsd” (harmadik sor), „fejünk” (hetedik sor). Az ötödik sorban a dallam a sorkezdeten nem lép se lefele, se felfele, tehát a dallamhangsúly énekelt része szempontjából semleges. A természetes dallamhangsúly itt rossz, fordított állást feltételez, mert az első szótag „a”-ja mélyebb, mint a második szótag „o”-ja, de a két hangzó között nincs olyan nagy különbség, mint például i-o, é-a esetén, és a semleges lépéssel nem lesz bántóan fordított, vagyis rossz a hangsúlyozás. A zenelejtés azonban mindenképp kisegít.
A páros sorok közül háromnak (2., 4., 8.) a dallama viszont felfele indul, ráadásul ugrik, nem is csupán lép, ami ezeken a helyeken valóban zavaró, rossz is lehet a hangsúlyozás szempontjából (ha más tényező nem ellensúlyozza), mert a „göröngyös” és a „Csaba” szavak második szótagjai kapnak hangerő- és ráadásul még plusz énekelt dallamnyomatékot. Az utolsó, nyolcadik sor kezdetén szintén fordított a hangsúlyozás és a dallam is felfele ugrik („Ne hagyd”), így olyan, mintha a „hagyd” lenne a kihangsúlyozandó, miközben itt a „ne” a fontos, hiszen ez épp egy felszólítás, kérés az Isten felé, hogy „ne hagyja” el Erdélyt. Ebben, az utolsó sorban az csökkenti, ellensúlyozza a rossz jambikus tagolást, hogy az első szótag „e”-je magasabb, mint a második szótag „a”-ja, így a természetes dallamhangsúly egy kicsit visszahoz az énekelt dallam nem kedvező irányú emelkedéséből. A hatodik sor énekdallama szintén hangismétlés, tehát semleges, ezért annak az értelmi hangsúlyozását megmenti a természetes dallamhangsúly. Az „é” magasabb, mint az „e”, tehát a „népek” szóban érvényesülhet a kettős hangsúly, az első az értelmi, a másik a pusztán metrikai.
A Székely himnusz szövegének és énekelt változatának összhatását tekintve megfigyelhető, hogy a szöveg és az énekelt változat együttesen (hol egyik, hol másik, hol mindkettő) nagyon hatékonyan korrigálja az alapvetően a magyar nyelvvel hadiállapotban lévő jambus és hamis jambus emelkedő lejtése okozta tagolási és hangsúlyozási zavaró hatásokat. A legerősebb hangsúlymegfordítás a második és a negyedik sorban található, ahol a dallam felfele indul, tehát a második, nem szókezdő szótag kap értelmi hangsúlyt ennek következményeként, de szerencsére épp ezekben a sorokban hangzóismétlődés van: ö-ö, a-a, vagyis „göröngyös”, „Csaba”, így itt sem lesz nagyon zavaróan rossz a hangsúlyozás. Azt pedig már említettem, hogy mind a nyolc sorban jó helyre került a cezúra, a metszet, mert mindegyik versláb és ütem közepén van a metszet az emelkedő lejtésű képletben. Így a harmadik ütem második szótagja, a hatodik szótag mindig hangsúlyos és egyben szókezdet lesz, dallamhangsúlytól függetlenül is, a hangerőnyomatéktól jó prozódiájú hatása lesz. Egyedül a hetedik sornak van egy, Csanády által is megerősített variánsa (Rózsavölgyi, 1940), amikor szó közepére kerül a metszet: e- / zerszer, de ez is áthidalható dallamhangsúllyal, a második „e” kissé magasabb ejtésével.
A sorok belső tagolása tehát szótagszámok alapján: 5 // 6, 5 // 5, 5 // 6, 5 // 5, 5 // 6, 5 // 5, 5 // 6, 5 // 5. Azaz a metszet az összes sorban „átmenti” az idegen emelkedő jambikus lüktetést az ereszkedő magyarosba. Ha a sor emelkedően indul is, azt több-kevesebb hatással „kimenti” a természetes (prozódiai) dallamhangsúly, a hangismétlés, illetve a dallam helyenként ereszkedő vagy semleges (ismétlő) haladási iránya. Valami hasonló történik, mint Ady Endre számos versében, amelyekben a költő első nekifutásra enged a jambus emelkedésének, de a metszetre és a sor végére átmegy ereszkedőbe. Lehet magának a nyelvben kiegyenlítő, javító hatása, de jó ritmusérzékű költő, és megzenésítés esetén jó ritmusérzékű zeneszerző esetén más kiegyenlítő hatások is segíthetnek. A metszettől egyértelműen átállított lüktetés az innen számított módon hiányos versláb/ütem esetén sem vált vissza emelkedőbe: „éjjelen, ösvényen, tengeren, Istenem.” Tehát megállapítható, hogy a jambus és az emelkedő lejtés továbbra se a magyar verselés természetes alapeszköztára, de egy-egy rövid lírai versben meg lehet valósítani ilyen bravúrt, amit egy hasonlattal kézen járva ropott táncnak neveznék.

Hangfelvétel a Székely himnuszról a Szabad Európa Rádió archívumából

Végül nézzük a négy legfontosabb különbséget a szövegváltozatok között, amelyeket az előzetes feltételezésem szerint a szóbeli emlékezet, a természetes verstani tagolódás és a dallam külön-külön vagy együttesen okozott.
A szerzői változatok között nincs sok és lényeges különbség. A harmadik sor az 1922-es és az 1940-es szerzői változatban a „segítsd” szóval kezdődik, de az 1936-ban megjelent változatban és sok folklorizálódott verzióban „vezesd” van. Az utóbbi határozottabb, katonásabb, mint az előbbi, de a hiteles a szerzői változat.
Szintén egyszerű és tartalmi motivációjú lehet a második változtatás. Az eredetiben „Csaba király a”, legtöbb helyen viszont „Csaba királyfi” változatban éneklik. Ez nem ritmikai alapú, mert mindkét változat belesimul a mintasorok ötödik szótag után érvényesülő, a szókezdet biztosította metszet formájába. A szóbeli emlékezetben ez logikus változtatás, mert Csaba nem volt király, hiszen a trónutódlási harcokban alulmaradt, és az emlékezet a királyfi visszatérését várja, aki ugyan majd királlyá válhat, de „most” még csak királyfi.
Az utolsó sor az eredetiben: „Ne hagyd el Erdélyt, Erdély Istene!” Az erdélyiek többsége viszont így énekli, és a nyomtatott változatok is ezt terjesztik: „Ne hagyd elveszni Erdélyt Istenünk!” Még itt se csupán a ritmus és a verstani tagolás okozhatta a két változtatást. Nem ritka a versekben egy-egy fontos szó megismétlése, de itt indokolt is, mert az Isten erős jelzőt kap: „Erdély Istene”. (Csanády egyik, későbbi, de eredetiként említett változatában, a Rózsavölgyi-kiadásban van a „Ne hagyd el Erdélyt, Erdélyt Istenem!” – tehát még azt sem könnyű eldönteni, hogy melyik az eredeti vagy a végső szerzői változat.) A pszeudojambus lüktetése hangsúlyt helyez az első „Erdély” szóra, míg a második „Erdély” szintén kiemelt, hangsúlyos helyzetben van, mert ez indítja a metszet utáni félsort. Lehet, hogy az anonim átköltő nem értékelte a „Erdély”-t után a „Erdély Istene” vagy az „Erdélyt, Istenem” fokozást, és helyette erősebb kifejezést akart beletenni, az „elveszni”-t. Ez azonban már távol állt Csanády eredeti szándékától, mert ahogy később nyilatkozott, még csak gondolni se akart arra, hogy Erdély elvész. Ritmikailag valamennyi változat jó tagolású, jó prozódiájú és jól énekelhető, a szóbeli emlékezet azonban mégis igazított.
A legszembetűnőbb változást a hetedik sor szenvedte el. Csanády visszaemlékezése szerint az eredetiben ez áll: „Fejünk az ár ezerszer elborítja”, az Új Életben (1922) és a folklorizálódott erdélyi változatban: „Fejünk az ár, jaj, százszor elborítja”. Ennek a bizonyára ösztönös változtatásnak már a tagolás is lehet az oka. Az összes verssorban, így az utolsóban is a harmadik versláb vagy ütem, tehát az ötödik szótag után következik a metszet, kivéve a hetedik verssorban, ahol már a negyedik szótag után. Ahogy már említettem, a vers lüktetése a cezúránál átvált az emelkedő hamis jambusból magyaros, ereszkedő lejtésre, ezért a hetedik sor hatodik szótagján is hangsúlynak és szókezdetnek kellene lennie. Az eredetiként idézett 1940-es változatban nincs így, mert a cezúra, a metszet a hatodik helyett az ötödik szótagra esik, és az „ezerszer” szó második, értelmileg semmiképpen nem hangsúlyos szótagja kerül kiemelésre: e- / zerszer. Ezért kézenfekvő a megoldás, hogy egy jófülű, anonim hozzáköltő szerző a sort kiigazította (vagy visszaigazította az 1922-es, megjelent változathoz), és a metszet utáni szótag, szókezdet így hangsúlyossá vált: százszor. Ebben a szövegkörnyezetben tartalmilag felcserélhető az ezerszer és a százszor, mert itt mindkettő jelentése: sokszor, nagyon sokszor.
A hetedik sor esetén felmerül, hogy meg lehet-e, és meg kell-e tartani a korábbi, vagy a szerző által eredetinek tartott változatot, ha annak rossz a prozódiai és a verstani tagolása? Vajon, itt segít-e a dallamhangsúly? Meglátásom szerint segít, a következők miatt. A negyedik szótag, az ár a dallamvezetés szerint azonos magasságban éneklendő az ötödik szótaggal, az ezerszer elejével. Ez semleges kapcsolat, ami már egy fokkal jobb, mintha az ötödik szótag dallamvezetésben mélyebb lenne. Ha a dallamot D-dúrban (másképp mondva: re alapú hangolásban) jegyzik le, akkor mindkét hang „h” vagy másképp „ti”. A dallamhangsúly hangismétlés esetén is érvényesülhet, és itt érvényesül is. Az „ezerszer” „e”-je magasabb lesz azonos jellegű hangképzés esetén, mint az előtte lévő ár „á”-ja, így az ezerszer első szótagja megkapja a természetes dallamhangsúlyt, az értelmi hangsúlyt. Utána az énekelt dallam lefelé lép, úgy az ezerszer első „e”-je viszonylagosan magasabb, mint a második, és a dallamvezetés is megerősíti az értelmi hangsúlyként megragadott helyzetét. A dallam az azonos e normál képzésének megtartása mellett mélyebbre lép, így az a hallás/befogadás szempontjából megmarad pusztán metrikai hangsúlynak, még akkor is, ha ez a középső szótag ütem egyre esik. Tehát akár az ezerszer szó bizonytalan helyzetbe kerülésével is megtartható az eredetinek tartott szerzői szövegváltozat hetedik sora (természetesen a negyedik és nyolcadik sorral együtt), csak ennek a sornak az éneklése kissé fokozottabb odafigyelést igényel, mint a többié.
Mindent egybevetve megállapítható, hogy a Székely himnusz szerzői, illetve folklorizálódott változatai is elénekelhetők a prozódia rovására tett engedmények nélkül.

Deák-Sárosi László (Történeti Fénykép- és Videótár)  

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre egyet-egyet blogunkban. A sorozat hatvanadik részében Szemerédi Ágnes „A fényképészet úttörői” című alsorozatában Erdélyi Mór munkásságának bemutatását folytatja.

Erdélyi Mór sokoldalúságát igazolja, hogy a fotóriport és a sportfényképezés egyik legelső hazai művelőjének is tartják. Riportképei megjelentek a korabeli újságokban is, a Párizs–Bécs autóverseny automobiljainak megérkezését Budapest határához megörökítő sorozatát az Új Idők közölte 1902-ben. Ugyanitt jelent meg a pozsonyi terménykiállítás megnyitóján készült több képe, Darányi Ignác akkori földművelésügyi miniszter beszédéről, melyet Frigyes királyi herceghez és az összegyűlt tömeghez intézett.

• 
• 

Erdélyi volt Lechner Ödön kedvenc fotográfusa is, az építész örömére szinte minden általa tervezett épületet megörökített. Budapestről készült riport-, zsáner- és dokumentumképei, szociologikus, dokumentarista fotósorozata nyomán nevezik a magyar riport- és dokumentumfényképezés egyik első képviselőjének.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

1903-ban azzal a javaslattal fordult a Fővárosi Tanácshoz, hogy a közoktatásban hasznosítsák történeti, művészettörténeti jelentőségű diapozitívjait. A főváros által kinevezett szakértő bizottság kétszáz darabból álló, oktatási célra alkalmas kollekciót válogatott össze munkáiból, amelyre 1903 és 1917 között folyamatosan kapott megrendeléseket. 1908 szeptemberében Erdélyi Mór iparengedélyének megszerzése után a szemléltető taneszközök (diapozitívek) és e szakmába vágó cikkek árusítására létrehozta Semmelweis utcai műtermében az Uránia Szemléltető Taneszközök Gyárát. Novemberben betéti társaságként jegyeztette be magát a cégbíróságon: „Uránia szemléltető taneszközök gyára Erdélyi Mór és társa” néven. A társaság beltagja Erdélyi Mór, kültagja az „Uránia Magyar Tudományos Színház Egylet Részvénytársaság” volt. A cég 1911-ben adta ki Vetíthető képek (diapositiv lemezek) új szerkezetű vetítő gépek, vetítő berendezések, mikroskopok, objektívek, nagyítók című jegyzékét.

• 
• 
• 
• 

Cégével bizonyította, hogy a fényképezés technikáján kívül a tudományos ismeretterjesztés is fontos volt számára. Legfontosabb tettük, hogy történeti, néprajzi és földrajzi nevezetességeinket tartalmazó képeket felhasználták az oktatásban, diasorozatokat állítottak össze elemi és tanyasi iskolák részére. A Közoktatásügyi Minisztérium nagy szériákat rendelt a hétszáz képből álló sorozatból. Erdélyi úgy gondolta, hogy azoknak a gyermekeknek, akik még életükben egyszer sem voltak távolabb falujuk határánál, hiába mesélik, milyen a Parlament, ha a legnagyobb épület, amit addig láttak, a falujuk temploma volt, ezért azoknak a tanyasi iskoláknak, ahol nem volt villanyvilágítás, kifejlesztett egy speciális, borszeszes lámpával működő vetítőt. Gyára mellett a Semmelweis utca egyik mellékutcájában (Sarkantyú u.) nyitott egy mechanikai műhelyt is, ahol vetítőgépeket, objektívtartókat gyártottak.
1909-ben jelent meg Kain Albert vasútépítő mérnök szerkesztésében, Erdélyi fényképeivel illusztrálva és műintézetének kiadásában a Magyarország című album, mely tartalmas és részletes leírást ad az ország földrajzáról, néprajzáról, Budapestről, az Alföldről, Nyugat-Magyarországról és a Kárpátokról.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

A 20. század első harmadában, 1912 és 1925 között sorozatot jelentetett meg a Magyar Királyi Postaházakról is. Az albumokat jelenleg a Postamúzeum őrzi.

• 
• 
• 
• 
• 
• 

Alkotásai, fényképei visszaköszöntek a 19–20. században képeslapokon is, melyekből néhányat a könyvtár Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtára őriz. Több fényképet készített a fürdőkben is, ezek közül most a Szent Gellért Gyógyfürdő és Szálloda szerepel a levelezőlapokon.

• 
• 
• 
• 
• 

Taneszközgyára 1917-ig állami monopóliummal rendelkezett. A Tanácsköztársaságban államosították vállalatát, műtermét és lefoglalták fotóanyagait is, mely alapjaiban rendítette meg az üzletmenetét. Az ezt követő időszakban a cégnek lassan, de sikerült újra talpra állnia. Ehhez nagyban hozzájárult gróf Teleki Pálhoz fűződő viszonya, akinek, azon túl, hogy az egyetemi előadásaihoz diákat rendelt tőle, kormányfőtanácsossá való kinevezését is köszönhette.
A háború idején is örökített meg eseményeket, 1914 decemberében dokumentálta a magyar parlament háborús ülését.

A magyar parlament „háborús ülése” 1914 decemberében – Történeti Fénykép- és Videótár. Jelzet: FVB 2635

Erdélyi 1919-ben dokumentálta a román megszállást Budapesten. A képek albumformátumban is megjelentek Divizia VIIª la Budapesta septembrie–oktombrie 1919 (A hetedik hadosztály Budapesten 1919 szeptember-októberben) címmel. Az album fényképeit különálló dokumentumokként a nemzeti könyvtár Történeti Fénykép- és Videótára őrzi.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Az 1920-as évek végétől képei Teleki Pállal való barátságának köszönhetően szerepeltek a National Geographic magazinban, ahol leginkább a trianoni békeszerződéssel elszakított területek értékeit mutatta meg. Teleki szoros kapcsolatban állt az amerikai Geographic Society-vel. Művészünk sokoldalúságát mutatja, hogy több egyesület és szervezkedés élvonalában is részt vett. 1906-ban megalakult Magyar Fényképészek Országos Szövetsége. Elnökéül Uher Ödönt, alelnökéül Erdélyi Mórt és Klösz Györgyöt választották. Erdélyi három évvel később lemondott a tisztségéről, ám 1911-ben megszavazták elnöknek, 1926-tól pedig haláláig tiszteletbeli elnöknek nevezték ki. 1926 és 1929 között mind a Magyar Fényképész Ipartestület, mind a Budapesti Fényképész Ipartestület díszelnökeként tevékenykedett. Az osztrák császári és magyar királyi udvari fényképész cím mellett elnyerte a német császár és porosz király őfelségének udvari szállítója megtisztelő titulust is a fényképészeti úton készült szemléltetőeszközök iskolai bevezetéséért. Az első Fotográfiai Világkongresszust 1924-ben Frankfurt am Mainban rendezték, ahol az ülésszak alelnökévé Erdélyi Mórt választották. A világkongresszuson a német elnök megnyitóbeszédében hangsúlyozta, hogy a szemléltető oktatásban Németország világviszonylatban az első helyen áll, de vitathatatlan, hogy a kezdeményezés Erdélyié, aki tíz évvel megelőzött mindenkit a tematikus sorozatok elemi iskolai elterjesztésével.
Erdélyi Mór hosszú betegség után 1934-ben Budapesten halt meg. Halálhírét több újságban is közzétették.

Erdélyi Mór halálhíre. In. Az Est, 1934. március 14., 5. – Törzsgyűjtemény

A Magyar Fotográfia 1934. márciusi számában hosszabb méltatás olvasható:

Erdélyi munkássága kiemelkedő, hiszen fényképein keresztül ismerhetjük meg a várostörténeti szempontból fontos változásokat, illetve a 19–20. század jelentős történelmi eseményeit is. Erdélyi több fotópapírt használt el fénykorában, mint az összes fotográfus együttvéve. Hagyatékának nagy része azonban megsemmisült, a maradék szétszóródott az országban és határainkon túl. Életműve és fennmaradt képei alapján (melyek közül többet ő maga adományozott a múzeumoknak) Erdélyi Mór egyike volt azoknak a magyar művészeknek, akik koruk nemzetközi érdeklődésére is számot tarthattak.

Források:

• Sándor Tibor-Kincses Károly: Híres fényképészek a városról. In. Budapesti Negyed, 5. évf., 1. (15.) sz. (1997. tavasz)
• Plank Ibolya: Fényképészműtermek Budapesten. In. Budapesti Negyed, 5. évf., 1. (15.) sz. (1997. tavasz)
• Ripka Ferenc: Gödöllő, a királyi család otthona, Budapest, Szerző, 1896.
• Magyar Fotográfia, 14. évf., 1934. március 3.
• Erdélyi Mór halálhíre. In. Az Est, 25. évf., 1934. március 14., 5.
• Kain Albert (szerk.): Magyarország, Budapest, HOGYF Editio, 1992. (Hasonmás kiadás: Budapest, Magyar Királyi Államvasutak, 1909.)

Szemerédi Ágnes (Kutatásszervezési Osztály)

Az összeállítás első része itt olvasható.

A fényképészet úttörői című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész; 56. rész; 57. rész; 58. rész; 59. rész; 61. rész; 62. rész; 63. rész; 64. rész; 65. rész; 66. rész; 67. rész; 68. rész; 69. rész; 70. rész; 71. rész; 72. rész; 73. rész; 74. rész; 75. rész; 76. rész; 77. rész; 78. rész; 79. rész; 80. rész; 81. rész

 

Egressy Béni. Színezett litográfia – Színháztörténeti és Zeneműtár. Jelzet: KB 5059/1

Egressy Béni (1814–1851) hitelesnek tekinthető zenei, s tegyük hozzá színházi vonatkozású kéziratai az Országos Széchényi Könyvtárban találhatók, elsődlegesen a Színháztörténeti és Zeneműtárban. A nyomtatásban még a zeneszerző életében megjelenő kották egy jó részét maga Egressy adta be a Magyar Nemzeti Múzeum Könyvtárába, azaz a Széchényi-könyvtárba, melynek akkoriban már 1846-tól az első őre, azaz igazgatója Mátray Gábor volt. Erről tanúskodnak az egyes kottacímlapok aljára írt ajánlások is: „A’ Széchényi-országos könyvtárnak szentelé a’ szerző”…

• 
• 
• 
• 
• 

A református lelkészi családban, 1814. április 21-én Sajókazincon született Egressy Béni – eredeti nevén egresi Galambos Benjámin – rövid mezőcsáti tanítóskodás után végül bátyja, Egressy Gábor példáját követve felcsapott színésznek. Ezt eleinte bátyja is meggondolatlan, elhamarkodott elhatározásnak vélte, csak később igazolódott be, hogy habár sem színésznek, sem énekesnek nem volt igazán kimagasló tehetség, mégis, Egressy Béni igazi lételeme a színház volt. Jó érzéke volt mindenhez, amire a színház körül akkortájt különösen nagy szükség volt: színműveket fordított, librettókat írt, kísérőzenéket és dalbetéteket komponált.

Nemzeti Színházi Zsebkönyv 1845-ik évre. Kiadják Gilyen [Gillyén Sándor], Gönczy [Soma], Rety [Réthy Mihály]. [Vanderburch, Louis Émile] Vanderburk – [Laurencin, Paul Aimé, Chapelle] Laurenain: A párisi naplopó házassága. Vígjáték 2 felvonásban, fordította Egressy Benjámin. Landerer és Heckenast, Pest, 1844. – Színháztörténeti és Zeneműtár, Nemzeti színházi zsebkönyv, 271.

Fordításai közül több saját kézírásában is fönnmaradt. Egyike ezeknek a ma is kedvelt Verdi-opera, a Nabucco librettója még 1846-ból.

Verdi, [Giuseppe]: Nabucodonozor. [Nabucco]. Opera 4 felvonásban. [Szövegét] írta: [Temistocle] Solera. Fordította Egressy Béni. Autográf kézirat, 1846. Rendezőpéldány. Bemutató: Nemzeti Színház, 1847. január 2. A Nemzeti Színház és Magyar Királyi Operaház könyvtára. Címlap – Színháztörténeti és Zeneműtár. Jelzet: MM 13.835

A címlap mellett a teljesen eredeti állapotában megmaradt szövegkönyv borítólapját is bemutatjuk.

Verdi, [Giuseppe]: Nabucodonozor. [[Nabucco]. Opera 4 felvonásban. [Szövegét] írta: [Temistocle] Solera. Fordította Egressy Béni. Autográf kézirat, 1846. Rendezőpéldány. Bemutató: Nemzeti Színház, 1847. január 2. A Nemzeti Színház és Magyar Királyi Operaház könyvtára. Külső borítólap – Színháztörténeti és Zeneműtár. Jelzet: MM 13.835

S már egy másik korszakból, 1851-ből való fordítás, szintén Egressy Béni kézírásában: Auguse Anicet-Bourgeois (1806–1871), azaz a 150 éve elhunyt neves francia drámaíró műve, A néma.

• 
• 

S a szerzői jogok egy korai példájáról tanúskodik a szövegkönyv címlapjának alján Egressy Béni saját kezű megjegyzése:

Bourgeois-Anicet [Auguste], Mason, Michael [Benoî]: A néma. [Le muet]. Dráma 6 felvonásban. Fordította Egressy Béni. Rendezte Lendvay Márton. Rendezőpéldány. Bemutató: Nemzeti Színház, 1851. október 7. Cenzúrapéldány, Prottmann, 1851. szeptember 24. Egressy Béni kézírásával. A címlap részlete – Színháztörténeti és Zeneműtár. Jelzet: N.Sz.N. 75

Egressy Béni először 1834-től Kassán és Kolozsváron lépett föl. Az Egressy testvérek a kolozsvári szereplés után 1835-ben a Várszínházhoz szerződtek, majd 1837-től az akkor megnyíló Pesti Magyar Színház, azaz a Nemzeti Színház tagjai lesznek. Az augusztus 22-i megnyitón a Vörösmarty által írt Árpád ébredésében a Költőt Egressy Gábor játszotta, a Kajánságot pedig „Egressy Benj.[ámin] úr.”
1840. augusztus 8-án színre kerül Erkel Ferenc kétfelvonásos operája, a Bátori Mária, melynek szövegét – Dugonics András darabját lényegesen átdolgozva s drámaivá téve – szintén Egressy Béni írta. Szepelik tanácsos szerepét eleinte a régi barát, szerzőtárs, a zeneszerzésben is segítőtársa, Szerdahelyi József játszotta, majd 1841. január 29-étől, megszakításokkal, több előadáson át maga a szövegíró. A címszerepet eleinte Felbér Mária alakította, majd mások után az 1843. december 15-i előadáson lépett föl ebben a szerepben Schodelné Klein Rozália, s 1846. december 12-én Egressy múzsája s titkos nagy szerelme, Hollósy Kornélia.

Barabás Miklós: Schodelné Klein Rozália Erkel Ferenc Báthory Mária című operájának címszerepében. Nemzeti Színház, 1843. december 15. Színezett litográfia

Számos népszínmű, színmű kísérőzenéjét Egressy Béni szerezte, például Jósika Miklós Két Barcsaijáét 1844-ben, melyben Bornemisza Annát Laborfalvi Róza személyesítette meg. Önálló népszínművet is alkotott, a Két Sobrit, melynek betétdalai külön is számos kiadást értek meg s igen népszerűek voltak.
Dalai közül némelyiket sokszor énekelték, melyek így egészen „népdallá”, a nép által énekelt énekké váltak. Vahot Imre, Erdélyi János, Czuczor Gergely s mások versei mellett elsődlegesen Petőfi, Tompa és Vörösmarty verseinek megzenésítésével vívta ki magának kortársai elismerését, s a Szózaton túl is néhány művével, melyekről kevesen tudják, honnan is erednek. Ilyen az Ereszkedik le a felhő, Petőfi közismert versére, s a Tompa Mihályéra írt Télen nyáron puszta az én lakásom.
A Hunyadi László remek librettója Egressy egyik fő művének tekinthető. Az 1844. január 27-én bemutatott Erkel–Egressy opera Rozgonyiját maga a szövegíró énekelte.

Walzel Ágost Frigyes: A király esküje. Jelenet Erkel Ferenc Hunyadi László című operájából. Nemzeti Színház, 1844. január 27. Havi Mihály mint Hunyadi Mátyás, Udvarhelyi Miklós mint Gara nádor, Schodelné Klein Rozália mint Erzsébet, Molnár Leopoldina mint Gara Mária. Színezett litográfia

Másik kimagasló alkotásának, legjobb és máig legnépszerűbb szövegkönyvének megzenésítését és bemutatóját nem érhette meg – a Bánk bánt 1861. március 9-én mutatták be. Ki ne ismerné, s ne tudná énekelni is akár Bánkkal, ha nem is teljesen az eredeti szöveggel, hogy:

Erkel Ferenc a Bánk bánban, melynek szövegkönyvét Katona József műve nyomán Egressy írta, egyértelmű utalást tesz a Szózat szövegére és zenéjére a főhős 2. felvonásbeli híres áriájában: „Hazám, hazám, te mindenem!”

Szózat. Költemény Vörösmartytól. Díjkoszorúzott zenéjét írta Egressy Béni. Wagner józsef tulajdona, Pesten. – Színháztörténeti és Zeneműtár. Jelzet: Mus. Pr. 5337

Ezzel az 1843-ban kiírt Szózat-pályázat díjnyertes, korábban sokat vitatott színvonalú zenéjét Erkel Egressy halála után is végleg elismerte, emléket állított kedves librettóírójának, ami egyúttal a Szózat azóta kivívott helyét is mutatja. Később Erkel Dózsa György című operájának (1867) 5. felvonásában a trombiták szólaltatják meg a Szózat kezdő motívumát, s ezt idézte a Nemzeti Színház félszázados jubileumán fölcsendülő Ünnepi nyitány is.
További érdekesség, hogy a Szózat dallamának befejezése az Egressynek tulajdonított „Ne menj rózsám a tarlóra” kezdetű nóta „Ki süt nekem lágy kenyeret?” szövegrész dallamának egyértelmű idézetének tekinthető.
A dallam és szöveg Szigligeti Ede A szökött katona című színművében is szerepel. Szövegvariánsai többször is felbukkannak a különböző gyűjteményekben. (Lásd: Népdalok és mondák. A Kisfaludy-Társaság megbízásából szerkeszti és kiadja Erdélyi János. Beimel Józsefnél, Pest, 1846.)

• 
• 

Egressy Béni műveinek továbbélésére a Szózat után a legjobb példa a mindenki által jól ismert, könnyen énekelhető Klapka-induló. Egressy Komáromban 1849-ben szerezte a dallamot, de a ma is jól ismert szöveg, amelynek költője Thaly Kálmán volt, csak 1861-ben keletkezett.
A fiatalon, mindössze 37 évesen elhunyt dalköltőtől Kecskeméti Józsi, a híres cigányzenész egy emlékének szentelt „csárdással” búcsúzott: Egressy halotti harangozása. Emlékét dalainak egyik legfőbb ihletője, a rajongva szeretett, gyönyörű hangú énekesnő, Hollósy Kornélia őrizte, kedvelt szerzeményeit számos fellépésén énekelte.

Barabás Miklós: Hollósy Kornélia mint Valois Margit Giacomo Meyerbeer A hugenották című operájában. Nemzeti Színház, 1855. május 25. Litográfia

1852-ben Varsóban a cári pár előtt is elénekelte a Tompa Mihály versére írt egyik híres dalát:

Rossini A sevillai borbély éneklecke-jelenetében Hollósy Kornélia gyakorta énekelte Egressy dalait. A Csalogány búcsúja is neki szól, melynek nemcsak a zenéjét, hanem szövegét is Egressy Béni írta 1851-ben, talán már a közeli halál előérzetével:

• 
• 

Kis Domokos Dániel (Színháztörténeti és Zeneműtár)

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre egyet-egyet blogunkban. A sorozat ötvenkilencedik részében Szemerédi Ágnes „A fényképészet úttörői” című alsorozatában Erdélyi Mór munkásságát mutatja be.

Erdélyi Mór Grünwald Mór néven született Érsekújváron, 1866. december 3-án. Apja jómódú terménykereskedő volt, áruszállító uszályai gyakran jártak a Dunán, ám a bécsi tőzsdekrach idején, 1873-ban vállalkozása egyik napról a másikra tönkrement. Kilenc gyermeke közül Mór volt a második legidősebb, így neki a család anyagi helyzete miatt gimnázium helyett kenyérkereső foglalkozást kellett választania. Érdeklődési köréből adódóan Ellinger Ede fényképész mellett dolgozott Budapesten, 1884 és 1891 között. Mestere mellett sokat tanult, így első önálló műtermét már 1891-ben megnyitotta az Erzsébet tér 18. szám alatt. Rövid időn belül közkedvelt portréfotós lett.

Fiatal lány háromnegyed-alakos portréja – Történeti Fénykép-és Videótár. Jelzet: FTA 564

Sikereihez méltón 1894-ben megkapta a császári és udvari fényképész címet. Ezt követően szinte állandó megbízásokat kapott az udvartól, számos jelentős társadalmi és politikai eseményen vett részt fotográfusként, mint például Kossuth Lajos vagy Munkácsy Mihály temetésén.

• 
• 

Mesteréhez, Ellinger Edéhez hasonlóan hamar elnyerte az arisztokrácia és a királyi ház támogatását. 1895-ben I. Ferenc József és Erzsébet királyné rezidenciáját, a Gödöllői Királyi Kastélyt és a királyi család tagjait fényképezte. Képeit Ripka Ferenc (1925 és 1932 között Budapest főpolgármestere) Gödöllő a királyi család otthona című, 1896-ban megjelent könyvében használták fel illusztrációnak.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Az 1896-os millenniumi ünnepségek alatt is minden jelentős politikai és társadalmi eseményen jelen volt, képei megjelentek különböző lapokban is. Ugyanebben az évben kiadták Az ezeréves Magyarország és a milleniumi kiállítás című képes albumot, Magyarország legszebb tájainak, városainak és műkincseinek, valamint a kiállítás nevezetességeinek fényképgyűjteménye. Magyarország a Millenium idejében alcímmel, melyben Erdélyi fényképei is szerepelnek Divald Károly, Klösz György és Heyer Arthur képei mellett.

• 
• 
• 

Az ünnepség keretein belül megrendezett tenyészállat-kiállításon az állatorvosok segítségével kiválasztott legpompásabb egyedeket fotografálta. Az elkészült képekből mindig küldött az állatok tulajdonosainak, akik többségében az arisztokrácia tagjai voltak. Ők a fotók sikerét látva gyakran meghívták kastélyaik és otthonaik dokumentálására is Erdélyit. Kedvelték a megrendezett fotókat, így az épületegyüttesek között és munkakörnyezetükben kisebb-nagyobb csoportokba rendezve tudta megörökíteni a mezőgazdasággal és állattenyésztéssel foglalkozó embereket. Szerette, ha különleges tájakat, kastélyokat, állami birtokokat örökíthetett meg. Munkájának köszönhetően Magyarországon belül sok helyre eljutott, sok táj-és városképet is készített. A Magyar Királyi Államvasutak jóvoltából három segédjével együtt az egész országra érvényes szabadjegyet kapott. Ezekből a képekből jelent meg Darányi Ignác földművelésügyi miniszter támogatásával Képek Magyarország állattenyésztéséből: 1896-iki Ezredéves Állatkiállítások emléke című album. Az album a hazai állattenyésztés legszebb állatait tartalmazza, melyek feltűnést keltettek a kiállításon is. A célja az volt, hogy gazdagságunkat, versenyképességünket nyilvánvalóvá tegye, illetve, hogy a külföldi és belföldi érdeklődőkkel jobban megismertesse a legjobb beszerzési forrásokat. Az állatokról angolul, franciául és németül is olvasható leírás. Az album ára negyven forint volt 1899-ben.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

A megrendelések sikerességének és az általános erkölcsi és anyagi elismerésnek köszönhetően alkalma nyílt bővítésre és fejlődésre is. 1896-ban tizenöt évre bérelte ki második műtermét a Kossuth Lajos utca és az Újvilág (ma Semmelweis) utca sarkán álló ötemeletes bérpalotában a Magyar Királyi Tudományegyetemi Alaptól, ahol haláláig dolgozott.

Erdélyi műterme, Kossuth utca. Fortepan. Adományozó: Fortepan, 81107

A negyedik emeleten lévő, három szobából és mellékhelyiségből álló lakásért évi 800 Ft-ot, az ötödik emeleti műteremhelyiségek után pedig évi 1500 Ft-ot fizetett. Hétköznapi embereken kívül természetesen politikusok, tudósok, arisztokraták is gyakran felkeresték a neves portréfényképész új, modern műtermét. Könyvtárunk Történeti Fénykép- és Videótára és a Szabó Ervin Könyvtár is több itt készült portrét őriz.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Erről a műteremről, mint a város legmodernebb „fotografáló-intézetéről” közölt cikket a Magyar Salon folyóirat. A felvételi szobát egy előszobából és egy váróteremből lehetett megközelíteni, utóbbihoz három kisebb helyiség, valószínűleg szalonok tartoztak. A műterem mellett labor, másoló, retusáló és könyvkötő részleg is működött.

A Mezőgazdasági Múzeumtól 1899-től több megbízást kapott az első világháborúig főleg mezőgazdasági munkások házainak fotózására, a múzeum ma is őrzi fényképeit. Készített képeket Békéscsabán, Orosházán, Csongrádon, Szentesen, Csorváson, Hódmezővásárhelyen. Megörökítette a házakat, utcarészleteket, szobarészleteket és konyhabelsőket is, és a munkásembereket környezetükkel együtt.

• 
• 
• 
• 

Erdélyi fontosnak tartotta, hogy az egész művelt világ által látogatott helyszínen, az 1900-as Párizsi Világkiállításon Magyarország méltóképpen mutatkozzon be. Vállalta, hogy az ország különféle tájegységeiről felvételeket készít, a kiállítás helyszínén a magyar városokról, a jellegzetes és különleges hazai tájakról készült sztereoképeket bemutatja. A Vasárnapi Ujságban, több számon keresztül jelentek meg azok a képek, amelyeket Erdélyi Párizsban a magyar pavilonokról készített. Az 1900. június 17-i számban így olvasható:

A párizsi sikert kiállítási aranyérem koronázta. Az ünnepségről 1901-ben Magyarország a párisi világkiállításon címmel album jelent meg Hornyánszky Viktor császári és királyi udvari könyvnyomda és Erdélyi közreműködésével.  

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Albumai sorát gyarapította az 1900 környékén a Magyar Tudományos Akadémiáról szóló fényképalbumának megjelenése is, amelyben az intézményben készült képeket láthatjuk.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Szemerédi Ágnes (Kutatásszervezési Osztály)

Források:

• Demeter Zsuzsanna: Erdélyi Mór, a sokoldalú fotográfus. In. Budapest, 31. évfolyam, 2008. április, 11–14.
• Kincses Károly: Magyar fényképészek A-tól Z-ig. Erdélyi Mór (1866–1934). In. Fotó, 1990. 37. évf., 5. sz., 196–198.
• Papp Júlia: Kislakás- és iskolaépítés Budapesten a 20. század elején. In. Új Pedagógiai Szemle, 59. évf., 1–6. szám (2009. január–június), 114–121.
• Kincses Károly: Erdélyi Mór. In. Fotóriporter, 2004. 1–3. sz., 344–347.
• Kádár Márta: Fotó és ismeretterjesztés. In. Élet és Tudomány, 2007/50. 1592–1593.
• Piványi Ernő (szerk): Az ezeréves Magyarország és a milleniumi kiállítás, Budapest, Laurencic Gyula, 1896.
• Petur: Erdélyi Mór. In. Pixinfo.com. A magyar fotósok lapja, 2012. 06. 01.
• Varga Katalin: Egyszer és azóta sem. Önkéntes fényképész szövetkezet a Millenniumi Kiállításon. In. Budapesti Negyed, 5. évf. 1. (15.) sz. (1997. tavasz), 119–144.
• Erdélyi Mór: Magyar Tudományos Akadémia, Budapest, [Erdélyi M.], [1900 körül].
• Baróti Judit: Egyetemi szakdolgozatok: Erdélyi Mór élete és munkássága. In. Fotóművészet, 40. évf., 1997/5–6, 82–90.
• Vörös Éva: Erdélyi Mór fotográfiái a Magyar Mezőgazdasági Múzeum Eredeti Fényképek Gyűjteményében. In. Estók János (szerk.): A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 2008–2010, Budapest, Magyar Mezőgazdasági Múzeum 2010, 33–50.
• Vörös Éva: Erdélyi Mór fotográfiái az Eredeti Fényképek Gyűjteményében, Budapest, Magyar Mezőgazdasági Múzeum, (Mezőgazdasági Múzeum Tárgykatalógusai 3.)
• Plank Ibolya – Csengel Péter: Mai Manó fényképészeti műterem- és bérházának építéstörténete. In. Műemlékvédelmi Szemle, 5. évf., 1995/1–2. sz., 53–88.
• Plank Ibolya: Fényképészműtermek Budapesten. In. Budapesti Negyed, 5. évf. 1. (15.) sz. (1997. tavasz), 67–104.
• Képek Magyarország állattenyésztéséből: 1896-iki Ezredéves Állatkiállítások emléke, Budapest, Erdélyi, [189?].
  Képek Magyarország állattenyésztéséből. In. Vasárnapi Ujság, 46. évf., 21. sz. 1899. május 21., 354–355.
• A párisi világkiállításból. In. Vasárnapi Ujság, 47. évf. 36. sz. 1900. szeptember 9.
• A párisi világkiállításból. In. Vasárnapi Ujság, évf., 37. sz., 1900. szeptember 16.
• A párisi villágkiállításból. In. Vasárnapi Ujság, évf., 38. sz., 1900. szeptember 23.. 624–625., 628.
• Erdélyi műterme. In. Magyar Szalon, 1900. 33. kötet, 39. szám, 594.

Folytatjuk...

A fényképészet úttörői című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész; 56. rész; 57. rész; 58. rész; 60. rész; 61. rész; 62. rész; 63. rész; 64. rész; 65. rész; 66. rész; 67. rész; 68. rész; 69. rész; 70. rész; 71. rész; 72. rész; 73. rész; 74. rész; 75. rész; 76. rész; 77. rész; 78. rész; 79. rész; 80. rész; 81. rész

Több mint 850 könyvtáros vett részt a Magyar Könyvtárosok Egyesülete (MKE) 52. Vándorgyűlésén. A Nemzedékek szolgálatában: 2020–2021: kihívás, kreativitás, könyvtár címet viselő rendezvényt az MKE az online térben az OSZK és az MKE Pest Megyei Szervezete partnerségével, az Emberi Erőforrások Minisztériuma és a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával rendezte meg július 8–9-én.

Nemzedékek szolgálatában: 2020–2021: kihívás, kreativitás, könyvtár. Az MKE 52. Vándorgyűlése  az online térben az OSZK munkatársaival

Barátné prof. dr. Hajdu Ágnes, a Magyar Könyvtárosok Egyesület elnöke a vándorgyűlés megnyitóján elmondta, hogy a témaválasztás kettős értelemben is jellemző a könyvtárakra: egyrészt jelzi, hogy a könyvtárak és a könyvtárosok jelentős értékeket őriznek, amelyeket a változó időkben különféle módon, a technikai lehetőségeket kihasználva igyekeznek megtartani és rendelkezésre bocsátani. Másrészt arra is rávilágít, hogy az egymást követő nemzedékek tudás- és ízlésvilága, érdeklődési köre, felkészültsége folyamatosan változik, amire a könyvtári szolgáltatásoknak rugalmasan kell reflektálniuk. Hangsúlyozta: a könyvtárak feladataihoz nemcsak a különböző nemzedékek sajátos igényeinek kielégítése, hanem – generációs együttléteket biztosító platformok teremtése révén – közös élményeinek biztosítása is hozzátartozik.
Fekete Péter, az EMMI kultúráért felelős államtitkára köszöntőjében kiemelte, hogy az elmúlt másfél év kihívásai jól megmutatkoznak az online térben, és a könyvtárosok nagyon kreatívan reagáltak a járványhelyzetre. Megjegyezte, hogy az aktív online munka eredményeképpen számos innovatív ötlet jelent meg a kultúrában, amelyek jelentős részét a járványhelyzet után is érdemes alkalmazni.
Kihívásokkal teli másfél éven vagyunk túl, amely időszak alatt a hazai könyvtárosok a lehető legkreatívabb módon oldották meg a feladataikat, és közel tudtak maradni az olvasókhoz – folytatta a vándorgyűlésen résztvevők köszöntését Rózsa Dávid, az OSZK főigazgatója. A nemzeti könyvtár vezetője is rámutatott, hogy számos olyan szolgáltatás indult az elmúlt hónapokban, amelyeket érdemes fenntartani, működtetni a jövőben is.
Glória Pérez-Salmerón, aki 2017 és 2019 között az IFLA elnöki tisztségét töltötte be, a nyitó plenáris ülésen Libraries on the move for sustainable development címmel tartott előadásában a könyvtári területek felmerülő problémáiról beszélt a koronavírus-járvány idején. Mint mondta, a legfőbb kihívás a megváltozott munkamódszerekhez való alkalmazkodás volt, valamint a Spanyolországban bevezetett új gyakorlatokra is kitért. 
Rózsa Dávid, a nemzeti könyvtár főigazgatója előadásában arról szólt, hogy az OSZK számára stratégiai terület a digitális tartalmak szolgáltatása, hiszen a bibliotéka kincseit minden magyar emberhez el kell juttatni határon innen és túl. Az OSZK feladatai közül kiemelte a külföldi és a hazai (kiemelten a kultúrstratégiai intézmények közötti) kapcsolatrendszer erősítését, az intézmény tudásközponttá válását, az országos könyvtári fejlesztéseket, az adatelemzést és -szolgáltatást, valamint a szolgáltatásközpontú szemléletet.
A nyitó plenáris ülés keretein belül hirdették ki a Fitz József-könyvdíj nyerteseit. A díjat 1989 óta a könyvtárosok szavazatai alapján ítélik oda az előző évben megjelent, a könyvtárosszakma által legértékesebbnek, legszebbnek tartott könyveknek. Az idén díjazott köteteket Szóllás Péter, az EMMI Könyvtári és Levéltári Főosztályának főosztályvezetője ismertette.
Az 52. vándorgyűlésen köszöntötték a 2021-es MKE-emlékérem, Az Év Fiatal Könyvtárosa díj, a Füzéki István-emlékérem és a Kertész Gyula-díj díjazottjait, valamint a 2020-ban kitüntetett szakembereket, akik a pandémia miatt meghiúsult előző évi rendezvényen nem részesülhettek az esemény által biztosított nyilvános elismerésben. A 2020. és 2021. évi díjak a digitális eszközök lehetőségeinek segítségével kerültek átadásra.
A vándorgyűlés második napján közel száz szakmai előadással, workshoppal várták a szervezők a résztvevőket a legaktuálisabb és legfontosabb könyvtárszakmai kérdéskörökben. A tizenhat szekcióban többek között szó esett a hazai, a határon túli és a külhoni könyvtárak helyzetéről a pandémia idején, valamint a gyermekkönyvtárak meghatározó szerepéről.

• 
• 

Könyvtárszakmai elismerések az MKE 52. vándorgyűlésén

Fitz József-könyvdíj:

2020-as díjazottak:

• Rozsondai Marianne: A magyar könyvkötés a gótikától a művészkönyvekig, Kossuth Kiadó
• Víg Károly: A rovartani kutatások története Magyarországon: a kezdetektől a Magyar Entomológiai Társaság megalapításáig, Savaria Múzeum
• Mátyás és az igazságszolgáltatás. Az Országos Bírósági Hivatal tudományos konferenciája szerk. Peres Zsuzsanna, Révész T. Mihály, Országos Bírósági Hivatal
  

2021-es díjazottak:

• Kertész Edina: A lány, aki szavakkal varázsolt, Naphegy Könyvkiadó Kft.
• Kocsis Noémi: Bakancslista Magyarország. 777 lenyűgöző hazai kaland és úti cél, Scolar Kiadó
• Petercsák Tivadar: A magyar képeslap története. Látóképek, csókküldemények, ünnepi üdvözletek, Kossuth Kiadó Zrt.

Magyar Könyvtárosok Egyesülete-emlékérem:  

2020-as díjazottak:

• Dr. Amberg Eszter jogi- és stratégiai főigazgató-helyettes (Országos Széchényi Könyvtár): Az MKE szervezetben betöltött példamutató szakmai tevékenységéért és több mint húsz évre visszanyúló szakmai pályafutásának elismeréseként részesült a díjban.
• Haszonné Kiss Katalin régióigazgató (Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár): A könyvtárak megújuló szolgáltatásaiban végzett szerepvállalásáért, számos olvasásnépszerűsítő programban való közreműködéséért, három évtizedes szakmai, oktatói tevékenységének elismeréseként részesült a díjban.
• Dr. Kührner Éva főkönyvtáros (Szent Atanáz Görögkatolikus Hittudományi Főiskola): Közel négy évtizedes könyvtárszakmai tevékenysége és a szakmai közösségért végzett elkötelezett, fáradhatatlan tevékenységének elismeréseként részesült a díjban.
• Nagy Gábor nyugalmazott könyvtáros (Miskolci Egyetem Könyvtár, Levéltár, Múzeum): Szakmai elhivatottságáért, a Magyar Könyvtárosok Egyesülete Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Szervezetében végzett több évtizedes tevékenységének elismeréseként részesült a díjban.
• Német-Baksa Judit nyugalmazott igazgató (Lenti Városi Könyvtár): Negyvenéves könyvtári pályafutása alatt különböző területeken megmutatkozó felkészültségéért és a zalai közösségek tudatos fejlesztéséért részesült az elismerésben.

2021-es díjazottak:

• Bárdosi Mónika társadalomstatisztikus (KSH): Az egyesület a Bibliográfiai Szekció és a Fitz-díj bizottság szakmai munkájában való közreműködésért, illetve a kulturális statisztika területén végzett kiváló munkája elismeréseként részesült az emlékéremben.
• Dr. Bihari Albertné nyugalmazott igazgatóhelyettes (Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtár): Négy évtizedes magas színvonalú elméleti és gyakorlati tevékenységével, a gyermekkönyvtári munka területén országosan is elismert szakmai módszerek kidolgozásáért részesült a díjban.
• Buriánné Tarró Edit igazgató (Vörösmarty Mihály Könyvtár): A közösségért végzett odaadó munkájáért, civil szakmai szervezeti tevékenységéért, aktivitásáért, a szakmában bizonyított hivatástudatáért részesült az elismerésben.
• Dr. Sándor Viktória könyvtárvezető (Győri Törvényszék Csizmadia Andor Jogi Szakkönyvtára): Könyvtárszakmai munkája során a jogi szakkönyvtári területen elért eredményeiért és az Országos Bírósági Könyvtári Rendszer kialakításában való részvételéért részesült a díjban.
• Winkler Csaba Lászlóné gyűjteményszervezési osztályvezető (Dr. Kovács Pál Könyvtár és Közösségi Tér): A közösségért végzett lelkiismeretes munkájának elismeréseként részesült a díjban.

 
Az Év Fiatal Könyvtárosa díj, 2020:

• Jakab Zsolt munkatárs (Vachott Sándor Városi Könyvtár): Fiatalok a könyvtárban avagy hogyan szólítsuk meg őket című pályamunkájának elismeréseként részesült a díjban.

 
Az Év Fiatal Könyvtárosa díj különdíja, 2020:

• Bessenyei Ágnes munkatárs (Országos Széchényi Könyvtár Színháztörténeti és Zeneműtár): A színházi szövegkönyv mint egyedi dokumentum katalogizálása című munkájával nyerte el a díjat. 
  

 
Az Év Fiatal Könyvtárosa díj, 2021:

• Békésiné Bognár Noémi Erika munkatárs (Országos Széchényi Könyvtár Könyvtári Intézet): Tanulás, találkozás, élmény a könyvtárban. Útmutató a könyvtári programok szervezéséhez című pályamunkájáért részesült az elismerésben.

 
Az Év Fiatal Könyvtárosa díj különdíja, 2021:

• Farkas Renáta munkatárs (Széchenyi István Egyetem Egyetemi Könyvtár és Levéltár): A könyvtár útjai. Merre tovább könyvtárosként? című munkájával nyerte el a díjat.

Füzéki István-emlékérem:

2019-es díjazott:

• Balogh Mihály főszerkesztő (Könyv és Nevelés szakfolyóirat): Könyvtári munkássága és a Könyv és Nevelés című szakfolyóirat főszerkesztőjeként végzett tevékenységének elismeréseként részesült az emlékéremben.
  

2020-as díjazott:

• Dr. Gerő Gyula, akinek neve elválaszthatatlan a magyar könyvtárügy fejlődésétől, könyvtárosi munkásságának hetvenedik évfordulója alkalmából részesült az elismerésben.
  

 
Kertész Gyula-díj:

• Borsos Attila nyugalmazott munkatárs (Országos Széchényi Könyvtár) a bibliográfia területén végzett kiemelkedő munkásságáért részesült a díjban.

(Főigazgatói Kabinet)

A plakátművészet kettősségét a megrendelői célszerűség és a művészi kifejezésmód adja. A képes plakát a kor lenyomata, művészi és társadalmi értelemben is. Az alkalmazott kifejezésmódban tetten érhetők az éppen uralkodó stílusok, divatok. Igaz ez sorozatunk főszereplőire, az idegenforgalmi plakátokra is.
Az idegenforgalom – tömegek különféle úti cél felé indított utazását jelenti, ahol a résztvevők csak átmenetileg tartózkodnak egy adott helyen, és ott fogyasztóként különböző szolgáltatásokat is igénybe vesznek. Figyelemre méltó lehet a téma gazdasági, politikai, társadalmi és kulturális vetülete is, ám sorozatunk plakátválogatása segítségével leginkább arról kíván keresztmetszetet mutatni, hogy itthon az adott korszakban hogyan látták és láttatták Magyarország szépségeit, és hogyan próbálták konkrét célpontok felkeresésére rávenni a hazai és a külföldi utazóközönséget.

A Balaton már a reformkor idején divatba jött, „kedves volt a magyarnak”, de turizmusa csak a 19. század végén, a déli parton kezdett látványosan fejlődni. A térség népszerűvé válásához hozzájárult a jobb megközelíthetőség is: az 1847-es indulást, majd a szabadságharc alatti kényszerszünetet követően 1852-től újra rendszeres gőzhajójárat indult a Balatonon, 1861-ben pedig Buda és Nagykanizsa között megépült a déli vasútvonal. A századfordulós években – július és augusztus hónapban – a Déli Vaspálya Társaság különvonatokat is indított a fővárosból a Balaton felé, illetve a társaság „a fürdőévad tartama alatt” kedvezményes kombinált vasúti és hajózási körutazási szelvényfüzetek kiadásával is segítette az utazókat. Az első világháború után a magánvállalat a Duna-Száva-Adria Vasút (DSA) nevet vette fel, és fejlesztéseivel, utazási kedvezményeivel továbbra is hatékonyan szólította meg a balatoni utazóközönséget.

• 
• 
• 
• 

Az 1920-as trianoni békediktátum utáni kétharmados területvesztés gyökeresen megváltoztatta a magyarországi idegenforgalom helyzetét. Az elcsatolt turisztikai területek helyett új potenciális belföldi pihenőhelyekre volt szükség, illetve felértékelődött a megmaradt idegenforgalmi célpontok – így a Balaton – jelentősége is. 1929-ben létrejött a Balatoni Intéző Bizottság, amelynek kiemelt feladata volt a Balaton-parti településrendezési problémák regionális léptékű kezelése. A bizottság kezdeményezte, hogy a három megye (Somogy, Veszprém és Zala) egységes szabályrendeletet alkosson a fürdőtelepek létesítésével kapcsolatban, és ez 1934-ben el is készült. A Balatoni Intéző Bizottság által kiadott plakátok a természetközeliséget, a víz végtelennek tűnő, megnyugtató kékségét, a Balaton pihenésre invitáló harmóniáját hirdették, a korszak elismert grafikusművészeinek tolmácsolásában.

• 
• 
• 

 Az 1904-ben létrejött Balatoni Szövetség mellett – amely alakulásakor céljául tűzte ki a balatoni fürdőélet fejlesztését, a fürdők közös érdekének megóvását és általában a Balaton-parti gyarapodás előmozdítását – az egyes települések fürdőegyletei is segítették a térség fürdőkultúrájának fellendülését. Az 1920-as években a fizetett szabadság bevezetése, az utazási kedvezmények, illetve a szolgáltatások szélesedése gyarapította a nyaralók számát és színesítette társadalmi összetételüket. A hívogató reklámok, plakátok üzeneteiben is tetten érhető a változás: a hagyományos célközönség mellett többek között már a pihenni vágyó kisgyerekes családokat is igyekeztek megszólítani.

• 
• 

A balatoni nyaralások természetesen nem merültek ki vízparti sétákban és fürdőzésekben. Szükség volt a kényelmi szempontokat kielégítő szolgáltatásokra, épületekre, ahol a vendégek olvashattak, zongorázhattak, táncolhattak. Az infrastrukturális fejlesztéseknek köszönhetően az 1920-as, 30-as évekre Balatonfüred és Hévíz nemzetközi hírű fürdőhely lett, és gomba módra szaporodtak a gyógyhelyként, nyaralóhelyként belföldön számon tartott Balaton-parti települések is

• 
• 
• 

A századfordulón elterjedt az a tévhit, hogy a tó vize gyógyító hatású, és ez még a két világháború között is tartotta magát. A balatoni fürdőhelyek kiadványai táblázatokkal és statisztikákkal támasztották alá ezt az elképzelést. A választható egészségkúrák (tejkúra, szőlőkúra, masszázskúra) mellé így a Balatonban való fürdést is melegen ajánlották. A korabeli felfogás szerint a napfény jótékony hatással van az anyagcserére és vérkeringésre, továbbá csökkenti a zsírok lerakódását.
A tó vize mellett egyre népszerűbbé és ismertebbé váltak a Balaton környéki hévíz- és termálvízforrások is, például a balatonfüredi, csopaki szénsavas víz vagy a hévízi és a tapolcai melegforrások.

Erbits Jenő: Balatonfüred (1920). Jelzet: PKG.1929/198 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A fürdőzés mellett további programlehetőségeket kínáltak a tematikus balatoni napok és hetek rendezvényei, ahol a térség adottságai, értékei is megmutatkozhattak.

• 
• 
• 

Szabadtéri sportversenyeket, bemutatókat is előszeretettel szerveztek a Balaton környékére. A nemzetközi megmérettetések plakátjain az adott sportág mellett mindig ott csillog a Balaton vize is, így a sportesemény révén indirekt módon a külföldiek fókuszába került a csodás, pihenésre alkalmas táj is.

• 
• 
• 

A külföldi és belföldi idegenforgalom tudatos propagálását, így a balatoni utazást az IBUSZ és a MÁV is segítette a különféle utazási kedvezmények bevezetésével, a vasúti kocsikat díszítő vonzó úti célokról készült fotók kihelyezésével, gyakorlati utazási tanácsokat tartalmazó prospektusok, plakátok kiadásával.

• 
• 

A Balatont népszerűsítő fenti törekvések fejlesztések, programok, kiadványok, a személyes élménybeszámolók, a művészek szemével láttatott szépségek mind-mind hozzájárultak ahhoz, hogy a tó és környéke a külföldi beutazásokat tekintve óriási jelentőségű úti céllá nőtte ki magát, és vált a mi – szívünkhöz nőtt – „Magyar tengerünkké”.

Molnár-C. Pál: Balaton (1932). Jelzet: PKG.1932/27 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Felhasznált irodalom:

• Jusztin Márta: „Utazgassunk hazánk földjén!” A belföldi turizmus problémái a két világháború között. In. Korall, 26. évf. (2006. nov.), 185–208.
• Lövei-Kalmár Katalin: A fürdőélet átalakulása Magyarországon a 20. században a társadalmi, politikai változások tükrében. In. Régiónk története II. VÖRÖS és FEHÉR. Társadalmi-politikai átmenetek Északkelet-Magyarországon a 19–20. század fordulójától, szerk.: Berecz Anita – Gál Máté – Péterffy Gergely, Eger, Líceum, 2020, 175–190.
• Wettstein Domonkos: Regionális törekvések a Balaton-parti üdülőterületek építéstörténetében a két világháború között. In. Építés – Építéstudomány, 45. évf. 1–2. sz., 139–171. (COnnecting REpositories)

 

E. Mester Magdolna (Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

A sorozat további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész

1956. július 10-én született Zalamerenyén a Széchenyi-díjas, Bolyai-díjas irodalom- és művelődéstörténész, könyvtáros, bibliográfus és egyetemi tanár Monok István. 

Prof. Dr. Monok István, az MTA doktora. A kép forrása: Monok István honlapja

Pályafutása 1982-ben kezdődött, amikor a szegedi József Attila Tudományegyetemen megszerezte első diplomáját magyar-történelem szakon. Egy évvel később ugyanitt doktori fokozatot szerzett, majd további 3 évet az ELTE könyvtár szakon tanult, miközben ‘82-től már a szegedi egyetem központi könyvtárában dolgozott.

Szakmai életútja párját ritkítóan gazdag. Egyéni tudományos teljesítménye mellett különösen jelentős tudományszervezői tevékenysége: a Kárpát-medencei régikönyves-kutatások menedzselése és a kutatás folyamatosságát lehetővé tevő új kutatónemzedékek kinevelése.
Számos helyen dolgozott, részt vett, illetve mindmáig részt vesz különböző kutatási programokban, szerkesztő- és szakmai bizottságokban. 1990-től a Magyar Könyvszemle szerkesztőbizottsági tagja, 2000-től társszerkesztője, 2008-tól pedig a folyóirat főszerkesztőjeként tevékenykedik.

A József Attila Tudományegyetem berkeiben végigjárta a ranglétrát – a könyvtárostól a tanszékvezetőn át egészen az egyetemi könyvtár szak megalapításáig. Nemzeti könyvtárunkban 1999 és 2009 között főigazgatóként munkálkodott, majd 2013-ban a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtár és Információs Központban szintén főigazgatóként kezdte el ellátni feladatait. A felsőoktatásban is meghatározó szerepet tölt be, az Eszterházy Károly Egyetem és a Szegedi Tudományegyetem keretein belül, továbbá az MTA Könyvtártörténeti és Bibliográfiai Munkabizottságának, a Gróf Mikó Imre Alapítvány az Erdélyi Múzeum Egyesület támogatására és a Magyar Elektronikus Könyvtár Egyesületének is elnöke.

Jelentős fordulópont pályafutásában az Egyetemközi Kulturális Örökség Tanulmányok Központ megalapítása, valamint a Kulturális örökség tanulmányok szak meghonosítása.

Könyvészeti tevékenysége is meghatározó, számos katalógust és könyvtörténeti monográfiát adott ki (pl. Könyvkatalógusok és könyvjegyzékek Magyarországon, 1526–1720: Forrástipológia, forráskritika, forráskiadás; Könyvtári ? problémák; A könyvkultúra Magyarországon a kezdetektől 1730-ig; A könyvtárak és a hatalom: Tanulmányok és dokumentumok stb.).

A kép forrása: XX. századunk. 44. rész. Részlet (Századunk 1941–1949). Magyar Nemzeti Filmarchívum. In. Magyar Nemzeti Digitális Archívum

A Magyar Tudományos Művek Tárában fellelhető műveinek száma eléri az ezres nagyságrendet – egészen 1977-től napjainkig jelennek meg könyvei és folyóiratcikkei. Fő kutatási területei a könyv- és könyvtártörténet, magyarságtudomány, illetve magyar és európai művelődéstörténet.. Jelenleg is részt vesz például A kincstártól a könyvtárig: tanulmányok Esterházy Pálról, udvari kultúrájáról és mecenatúrájáról elnevezésű kutatási programban.
MONOKgraphia címmel egykori tanítványai és kutatótársai tanulmánykötettel tisztelegtek előtte hatvanadik születésnapján.

MONOKgraphia. Tanulmányok Monok István 60. születésnapjára, szerk.: Nyerges Judit, Verók Attila, Zvara Edina [Budapest], Kossuth, 2016. Borító – Magyar Elektronikus Könyvtár

Felhasznált források:

• Tanulmányok Monok István 60. születésnapjára, szerk.: Nyerges Judit, Verók Attila, Zvara Edina [Budapest], Kossuth, 2016. Borító.
• Monok István-szócikk. In. Wikipédia (magyar kiadás)
• Monok István: Szakmai életrajz. In. Monok István honlapja
• Boka László: „Félnótás könyvgyűjtő vagyok”. Beszélgetés a 60 esztendős Monok Istvánnal. In. Helikon, XXVII. évf., 16. (702. sz.), 2016. augusztus 25. (Online változat: 2016. okt. 20.)
• Nagyok – Történetek a teljesítmény mögött. Beszélgetés Monok Istvánnal. Műsorvezető: Süveges Gergő Kossuth Rádió, 2019. júl. 22.

Biró Bettina (Könyvtártudományi Szakkönyvtár)