A digitális kor beköszöntét egykor úgy ünnepeltük, mint amely forradalmasítja az információhoz és a kulturális javakhoz való hozzáférést. Nem számoltunk azonban azzal, hogy a technológia fejlődésével messze nem egyléptékű a megfelelő jogi környezet, illetve a sokszereplős kreatív ágazat minden érdekeltjét kedvezően érintő üzleti modell(ek) kialakítása. Ami az utóbbit illeti, a piac viszonylag gyorsan reagált, létrehozva a maga – főként streamelési technológiára épülő – platformjait (főként a zeneipar és filmforgalmazás területén), miközben a valósághoz hozzátartozik, hogy a nem jogtiszta források (elsősorban torrentoldalak) felszámolása továbbra is hiú ábrándnak látszik.
Továbbra is gondot okoztak a papírhordozón, mindenekelőtt könyvek lapjain terjesztett kulturális és tudományos termékek, a szerzői jog nyelvén: irodalmi művek. Ki digitalizálhatja, terjesztheti digitális formában őket? A szerzői jog ennek eleinte szűk kereteket szabott, és a szerzői jogosult kizárólagos engedélyéhez kötötte mind a többszörözést, mind a terjesztést. De ki és hogyan szerezze be ezeket az engedélyeket? Az alternatív modellek (Nyílt Hozzáférés, Creative Commons) csak egy viszonylag szűk területen voltak alkalmazhatók: nem tették lehetővé – például – a már korábban megjelent jogvédett művek nagyüzemű digitalizálását és online hozzáférhetővé tételét. A könyvtárak tehát sokáig elsősorban közkincseket mertek digitálisan szolgáltatni, nem lévén kapacitásuk a szükséges jogosulti engedélyek beszerzésére (jogosult fellelése, szerződéskötés, jogdíjak kifizetése).
2019-ben azonban az Unió egy új irányelvet adott ki, ennek teljes címe: Az Európai Parlament és a Tanács (EU) 2019/790 irányelve (2019. április 17.) a digitális egységes piacon a szerzői és szomszédos jogokról, valamint a 96/9/EK és a 2001/29/EK irányelv módosításáról. A dokumentumra DSM irányelvként is szoktak hivatkozni.
A direktíva átültetése óriási lehetőséget kínál a könyvtárak számára, hogy a gyűjteményükben található, kereskedelmi forgalomban már nem elérhető műveket beszkenneljék és digitális formában szolgáltassák.
Mit kell tehát tenniük a könyvtáraknak? Milyen eljárásmenetet kell kövessenek az ügy érdekében?
Mindenekelőtt azonosítaniuk szükséges az érintett kiadványok körét. Mely dokumentumokat tekinthetünk tehát kereskedelmi forgalomban nem elérhetőnek?
A magyar szerzői jogi törvény megfogalmazásában:

Miután a kiadványok többségén nem szerepel, hogy adott év mely hónapjának mely napján jelentek meg, jószerivel csak az évet tudjuk ellenőrizni.

Elérhető-e a mű kereskedelmi forgalomban? – Első lépés. Illusztráció: Szerző

Ezután meg kell vizsgáljuk, volt-e későbbi megjelenés: újabb kiadás akár elektronikus formátumban, gyűjteményes munka részeként stb. (A más nyelvű megjelenés, ahogy a mű egyéb átdolgozásai is, amiként lentebb utalunk is rá, nem tartozik ide!)

Elérhető-e a mű kereskedelmi forgalomban? – Második lépés. Illusztráció: Szerző

A kereskedelmi forgalomban nem elérhető mű jogszabályi definíciója:

Ha tehát „az adott helyzetben általában elvárható gondossággal” szeretnénk eljárni, akkor az előbbi vizsgálódásunkhoz több forrást is felhasználunk, pl. nagyobb, átfogó könyvtári katalógusok (OSZK, MOKKA), webes könyváruházak weboldalait. Az eljárást érdemes intézményi szinten – például vezető utasítással – szabályozni.

Elérhető-e a mű kereskedelmi forgalomban? – Harmadik lépés. Illusztráció: Szerző

Fontos: az a megfogalmazás, hogy „a szokásos kereskedelmi csatornákon keresztül a nyilvánosság számára nem hozzáférhető”, többek közt azt is jelenti, hogy a kereskedelmi forgalomban lét megállapításakor nem kell számolnunk az antikváriumok kínálatával!

Antikváriumban ne is keressük! Illusztráció: Szerző

Maga az irányelv preambuluma fogalmaz úgy, hogy:

Ugyancsak fontos: a jogszabályi utalás az egyéb változatokra, illetve az „ide nem értve a mű átdolgozását” kitétel azt jelenti, hogy csak azt kell vizsgálnunk, hogy jelent-e meg 1999-et követően egyéb (például elektronikus) változat, de a más nyelven való megjelenés (értsd: átdolgozás) nem számít újabb kiadásnak!

Más nyelvű változatát (fordítását) ne is keressük! Illusztráció: Szerző

Ami a kereskedelmi forgalomban nem elérhető művek azonosítását illeti, ideális esetben rendelkezésünkre állhatna egy olyan keresőeszköz, amely egy átfogó, műszintű nyilvántartásra épül, vagyis az egyes művekre (nem kiadványokra!) vonatkozó adatok között számontartja azok különböző megjelenéseit (azaz kiadásait). Ilyesféle adatbázisok már ma is léteznek, sőt, a könyvtári forrásfeldolgozás új trendjei éppen az ilyen (entitáslapú) kereséseknek ágyaznak meg, de erről majd inkább máskor és máshol.

Egyelőre annyit érdemes megjegyezni, ha:

1. a művek és a hozzájuk tartozó kiadások leírásait összekapcsoljuk, mint az illusztrált holland kísérleti projekt esetében, valamint
2. a hazai kiadványtermést megfelelően lefedő adatbázisra építünk,

a fent vázolt ellenőrzési folyamatot automatizálhatjuk. A rendszer megbízhatóan informál arról, hogy mely műnek nincs 1999 utáni kiadása, és a releváns adatok kinyerésével és konverziójával felgyorsíthatóvá válnak a digitalizáláshoz kapcsolódó jogtisztázási folyamatok.
Nos, ha egy művet kereskedelmi forgalomban nem elérhetőként azonosítottunk, a következő lépésben fel kell töltsük az adatait az Európai Unió Szellemi Tulajdoni Hivatala adatbázisába. Tehetjük ezt a kiadványok adatait egyenként bepötyögve, vagy ún. „bulk upload”-ként, kötegelt formában, egyszerre több kiadvány adatainak feltöltésével. Mindez munkafolyamat-, illetve rendszerfüggő. Az adatok körét a szerzői jogi törvény határozza meg (41/N. § (1) a-d).

A kereskedelmi forgalomban nem elérhető művek portálja az EUIPO weboldalán. Illusztráció: Szerző

Ezt követően a kiadvány adatai hat hónapon át „ücsöröghetnek” úgy az adatbázisban, hogy a jogtulajdonos bármikor kezdeményezheti a törlésüket, ezzel elébe menve a digitális felhasználásuknak. Ha hat hónap elteltével sem érkezett ilyen jellegű megkeresés, az adott kiadványt a könyvtár (kulturális örökségvédelmi intézmény) digitalizálhatja, hozzáférhetővé teheti (szigorúan nem kereskedelmi célból).

Az OOC-adatfolyam egyszerű ábrája. Illusztráció: Szerző

Kiterjesztett közös jogkezelés vagy szabad felhasználás

Az irányelv elsősorban a kiterjesztett hatályú közös jogkezelés hazai rendszerére épít, amikor egy olyan, a gyakorlatban is működőképes rezsimnek teremt megfelelő jogi alapot, amely – a jogtisztázás említett egyszerűsödésével – forradalmasíthatja a könyvtári digitálistartalom-szolgáltatást.
A kiterjesztett hatályú közös jogkezelés lényege, hogy elkerülhetővé válik az egyes jogosultakkal való külön-külön megállapodáskötés, illetve az eljárás úgymond „egykapussá” válik, mivel az adott közös jogkezelő szervezet bármely szerző nevében engedélyezheti az egy adott műtípushoz kapcsolódó valamely felhasználást, adott esetben például a kereskedelmi forgalomban nem kapható irodalmi művek esetén a digitális többszörözést és online elérhetővé tételt. Az említett jogkezelővel szemben – érthető – elvárás, hogy reprezentatívnak kell minősülnie, azaz adott engedélyezés tekintetében jelentős számú tagsággal vagy megbízóval kell rendelkeznie.
Az irányelv megalkotói arra is gondoltak, hogy mi történik akkor, ha nem állítható fel, illetve nem jön létre ilyen szervezet: az engedélyezést kiegészíti egy kötelezően átültetendő szabad felhasználási eset is, amely alapján az említett körülmények fennállásakor a kulturális örökségvédelmi intézmények szabadon használhatják fel a kereskedelmi forgalomban nem kapható műveket. (Ez talán szervezkedésre ösztönzi a jogosultakat.) Az Szjt-ben ez a következő módon nyert megfogalmazást:

Egyéb kötelességek

Meg kell említeni, hogy az érintett intézményeknek egyéb – jogszabályban foglalt – kötelezettségei is vannak az OOC-művek felhasználásával kapcsolatban. Ilyenek:

A jogszabály azt is megmondja, milyen adatokról van szó. Ezek egyeznek az EUIPO-nak beadandókkal. Magyarán arról van szó, hogy az EUIPO adatbázisába feltöltött adatokat tükrözzük egy saját nyilvántartásban.
Egy másik fontos kötelezettség mindenekelőtt a tiltakozási lehetőség tudatosítása miatt fontos:

Összefoglalás

Ahogy fentebb utaltunk rá, a Szerzői jogi törvény reformjának ez az eleme a gyakorlatban is működőképes rezsimnek teremthet megfelelő jogi alapot, és – a jogtisztázás említett egyszerűsödésével – forradalmasíthatja a könyvtári digitálistartalom-szolgáltatást. Már amennyiben úgy döntünk, élünk a lehetőséggel…

Dancs Szabolcs (Könyvtári Szabványosítási Iroda)

Napjainkban a mohácsi csata, a „mohácsi vész” képe összeforrt a középkori Magyar Királyság bukásával; Muhi és Trianon mellett, a nemzet legnagyobb tragédiáinak egyikeként, a régi dicsőség elmúlásának szinonimájává vált. A történettudomány is mérföldkőként, egy korszak végeként tekint 1526-ra. Mohács fogalommá, viszonyítási ponttá lett. Az 1526-os vereség mintájára „osztrák Mohácsnak” nevezett diakovári csatában egy jól felszerelt Habsburg-sereg semmisült meg. A visszafoglaló háborúk során pedig Nagyharsány mellett, a „második mohácsi csatában” az egyesült keresztény seregek fényes győzelmet arattak, mintegy lemosva a másfél évszázada esett szégyent.

Egy ország, két király: Szapolyai János erdélyi vajda és Habsburg Ferdinánd osztrák főherceg.
Szapolyai János magyar király egész alakos portréja. Rézmetszet és rézkarc. A kép forrása: Régi Ritka tartalomszolgáltatás. Metszetgyűjtemény; I. Ferdinánd magyar király portréja, [S. l.] [s. n.] [1531]. Rézmetszet. A kép forrása: Régi Ritka tartalomszolgáltatás. Metszetgyűjtemény

1536-ban az évtizedes belháború nyugvópontra ért: a két király, Habsburg Ferdinánd osztrák főherceg, a Mohácsnál elesett II. Lajos sógora és a Szulejmán által is támogatott Szapolyai János erdélyi vajda, az ország leghatalmasabb arisztokratája kész volt a megegyezésre. A béketapogatózással párhuzamosan mindketten keresték a török szultán támogatását. A helyzetet bonyolította, hogy a Ferdinánddal szimpatizáló korábbi nagyvezír, Ibrahim kegyvesztett lett és Szulejmán kivégeztette. Utóda, Ajasz Mehmed a Habsburg uralkodótól követelte a török területek elleni portyák leállítását és a magukat korábban adófizetésre kötelező horvát urak meghódolását és a beígért adó befizetését. A Porta és Bécs között tovább fokozódott a feszültség: még ebben az évben Khoszrev boszniai és Mohamed szendrői basa betört Szlavóniába.

A két ellenkirály közötti fegyvernyugvás sem tartott sokáig. Miután Szapolyai az év végén elfoglalta Kassát, országszerte kiújultak a harcok. Ferdinánd követséget küldött Isztambulba. A szultán megnyerése nem sikerült; Szulejmán szerint nem ő vétett a fegyverszünet ellen a szlavóniai betörésekkel, hanem a főherceg, mivel továbbra is igyekezett átpártolásra bírni Szapolyai híveit, azaz az ő szolgáit. A dolgavégezetlenül távozó követségtől a törökök kétértelmű üzenettel búcsúztak:

A követséggel párhuzamosan Ferdinánd országgyűlést hívott össze Pozsonyba, 1537. január 25-ére. Itt a rendek (azaz a főnemesi családok, a vármegyei nemesség, a városok és az egyház képviselői) a szokásos anyagi hozzájárulás ötszörösét szavazták meg, és ha a király személyesen vezette volna seregét, általános felkelést hirdettek volna, ahol a nemesség egésze táborba szállt volna a jobbágyaik számával arányos könnyűlovassal együtt. Igaz, ez utóbb elmaradt, de a befolyt összegből az uralkodó így is komoly haderőt tudott kiállítani. Még tart az országgyűlés, amikor Ferdinánd egy 10 ezer fős sereggel Leonard von Felst a Felvidék ellen küldi. Fels az év során elfoglalja Boldogkőt, Tokajt és szeptemberben Sárost. Ezután Eperjes mellett táborba szállnak. Az ellenük küldött János-párti seregben a kisebb-nagyobb csatározások során felbomlott a vezérek közötti egyetértés: Fráter György csapataival Tokaj mellé vonult vissza, míg a többiekkel Perényi Péter és Bebek Ferenc megtámadta Fels megerődített eperjesi táborát. A Habsburg-pártiak visszaverték a támadást; Perényi és Bebek, illetve György barát seregeit külön-külön a Tiszán túlra szorította.
A felső-magyarországi hadjárattal párhuzamosan a déli végeken is háború dúlt. Még kora tavasszal a Szlavóniában korábban is portyázó Khoszrev bég Klissza elfoglalására indult. A hadjárat során több dalmáciai várat elfoglalt, végül Klissza mellett két erődöt építve, elvágta azt az utánpótlástól. Ferdinánd az eddig a török területeken portyázó Krusics Pétert küldi ki egy ötezres felmentősereggel. Amikor Krusics a közeli Spalato mellett megütközött volna Khoszrev seregével, váratlanul egy másik oszmán haderő oldalba támadta. A magyarok rendezetlenül futottak a tengerpartra; a katonák hajóra szállva menekültek volna, de a feltorlódott tömeget az őket üldöző törökök lemészárolták. A harcok során elesett Krusics is; levágott fejét felmutatták Klissza védőinek. A vízhiánnyal küzdő, demoralizált védők végül feladták a várat.

A Krusics-féle felmentőseregen kívül Ferdinánd az országgyűlésen befolyt pénzből felállított egy másik haderőt is: augusztus végén Kapronca közelében 12 ezer gyalogos, 5 ezer nehéz- és 7 ezer könnyűlovas gyülekezett. A gyalogság zöme a Német-Római Birodalomból való volt, míg a könnyűlovasságot főleg magyarok és horvátok alkották, élén a Mohácsot megjárt Batthyány Ferenc egykori horvát bánnal és Bakics Pállal, az utolsó szerb fejedelemmel, aki szintén II. Lajos oldalán harcolt Mohács mezején. A sereg fővezére Johann von Katzianer lett. A hadjárat célja Eszék, a fontos Dráva-menti átkelőhely visszaszerzése volt. A várat a mohácsi csatába torkolló 1526-os hadjárat során a törökök feldúlták, majd néhány évvel később, felismerve jelentőséget, újjáépítették. A sereg már az első hetekben nehézségekkel küldött: az élelmezésért felelős Erdődy Simon püspök nem gondoskodott megfelelően a katonák ellátásáról, akik legyengültek és járvány tört ki soraikban. A szeszélyes időjárás tovább rontotta Katzianer helyzetét.

Eszéket Jahjaoglu Mohamed szendrői pasa védte 15 ezer katonával. Katzianer nem akart hosszú ostromba bocsátkozni. Inkább kisebb rajtaütésekkel próbálta kicsalogatni a törököket a várból, végül Eszéktől keletre állt fel seregével és felkínálta Mohamed pasának a döntő ütközet lehetőségét. Ez végzetes hibának bizonyult: a törökök továbbra is a várban elsáncolva várakoztak és Katzianer ezzel a manőverrel elvágta csapatai utánpótlását. Eközben híre jött, hogy a Krusicsot korábban legyőző oszmán sereg Eszék felmentésére indult. Katzianer helyzete tarthatatlanná vált. Hasonló dilemmába esett, mint II. Lajos, 11 évvel korábban, a mohácsi síkon: megütközik a számbeli fölényben lévő ellenséggel, vagy kihátrál az ütközet elől, vállalva a kockázatot, hogy a török lovasság folyamatos támadásaival felőrli seregét. A parancsnok végül a visszavonulás mellett döntött…

Katzianer északnyugatra, Valpó felé indult volna, hogy kimanőverezze Mohamed pasa eszéki erőit, de az elvágta az útját. A szorult helyzetben lévő Habsburg-sereg több alkalommal összecsapott a törökökkel Diakovár (Đakovo) és Gara (Gorjani) között.

Istvánffy elbeszélését idézi: Katona István: Historia critica regum Hungariae stirpis Austriacae, Claudiopoli, Typis Episcopalibus, 1793–1817. –Törzsgyűjtemény

Az ellátási nehézségekkel és küzdő, betegségtől elgyötört, a törökök által megtépázott sereg a széthullás szélén áll: a tisztek egyre kevésbé bíznak feletteseikben, már csak maguk és csapataik megmentésével törődnek. Katzianer kész hátrahagyni a sereg málháját és az ágyúkat és az éj leple alatt Valpóra menekülni katonáival. Az alvezérei viszont nem várták meg a parancsnok döntését, egymás után szöktek meg a táborból. Végül maga Katzianer is megtört: egyik éjjel, hátrahagyott utasítás, vagy terv nélkül otthagyta seregét. A megmaradt katonákkal másnap, október 6-án, vagy 7-én Lodovico Lodron, a görzi és tiroli gyalogság vezetője és Erasmus Mager, a karantán csapatok feje csatát vállalt.

A sereg nagy része megsemmisült, a túlélők (akárcsak 11 évvel korábban, Mohács mellett) a környék mocsaraiba vesztek, vagy fogságba kerültek. A harcban Mager elesett, Lodron pedig súlyosan megsebesült, majd ő is életét vesztette. Levágott fejüket Bakics Páléval együtt Isztambulba küldték. A menekülőket a törökök október 9-én Garánál utólérték és levágták.
Katzianert Ferdinánd bíróság elé állította, majd börtönbe záratta. Az egykori parancsnok megszökött a fogságból és az őt korábban legyőző Mohamed pasával tárgyalt egy Katzianer által vezetett török vazallus Horvátország felállításáról. Az árulóvá vált hadvezért végül a Ferdinánd-párti Zrínyi testvérek: Miklós és János ölették meg egy lakomán.

Katzianer védőbeszéde. In: Johann Weichard Valvasor: Die Ehre dess Hertzogthums Crain III. Laybach, 1689. – Törzsgyűjtemény

A felvidéki győzelmek és a horvátországi vereség újra tárgyalóasztalhoz ültette Ferdinándot és Szapolyait. 1538. február 24-én megszületett a váradi béke, melyben a két fél elismerte egymás királyságát és uralmi területét. A nőtlen Szapolyai pedig vállalta, hogy halála után a Habsburg uralkodó örökli királyságát, egyesítve a polgárháborúba süllyedt, törökök által fenyegetett Magyarországot. A törékeny béke viszont nem tartott sokáig…

Gyaraki Benjámin (Olvasószolgálati és Tájékoztatási Osztály) 

Az összeállítás első része itt olvasható. 

Felhasznált irodalom:

• Bánlaky József: A magyar nemzet hadtörténelme XIII., Budapest, Grill Károly Kiadó, 1940.
• Hermann Róbert [főszerk.]: Magyarország hadtörténete II., Budapest, Zrínyi, 2020.
• Istvánfi (Istvánffy) Miklós: Magyarország története 1490-1606, I. kötet., Csáthy, Debrecen, 1871.
• Ferdi: A törvényhozó Szulejmán szultán története. In: Thúry József: Török történetírók II., MTA, Bp. 1896.
• Kjátib Mohammed Záim: Történetek gyűjteménye. In: Thúry József: Török történetírók II., MTA, Bp. 1896.
• Dzselálzáde Musztafa: Az országok osztályai és az utak felsorolása. In: Thúry József: Török történetírók II., MTA, Bp. 1896.
• Lufti pasa: Az Oszmán-ház története. In: Thúry József: Török történetírók II., MTA, Bp. 1896.
• Verancsics Antal: 1504-1566, memoria rerum. A Magyarországon legutóbbi László király fiának legutóbbi Lajos királynak születése óta esett dolgok emlékezete (Verancsics-évkönyv), Budapest, Magyar Helikon, 1981.

Napjainkban a mohácsi csata, a „mohácsi vész” képe összeforrt a középkori Magyar Királyság bukásával; Muhi és Trianon mellett, a nemzet legnagyobb tragédiáinak egyikeként, a régi dicsőség elmúlásának szinonimájává vált. A történettudomány is mérföldkőként, egy korszak végeként tekint 1526-ra. Mohács fogalommá, viszonyítási ponttá lett. Az 1526-os vereség mintájára „osztrák Mohácsnak” nevezett diakovári csatában egy jól felszerelt Habsburg-sereg semmisült meg. A visszafoglaló háborúk során pedig Nagyharsány mellett, a „második mohácsi csatában” az egyesült keresztény seregek fényes győzelmet arattak, mintegy lemosva a másfél évszázada esett szégyent.

Térkép a mohácsi csatáról – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár. A kép forrása: Magyar Digitális Képkönyvtár

1526 januárjában aggasztó hírek érkeznek az udvarba: Szulejmán szultán háborúra készül. Márciusra már egészen bizonyos, hogy a hadjárat célja Magyarország lesz. Jagelló II. Lajos, az ország húszesztendős királya áprilisra országgyűlést hív össze, melynek célja a háborúra való felkészülés és a belpolitikai káosz elsimítása. A fiatal uralkodónak egy pártharcoktól megosztott és pénzhiánnyal küzdő Magyarországot kell kormányoznia, mely most egy világhódító birodalom támadását várja.
Június közepén Szulejmán serege az 1521-ben meghódított Nándorfehérvár mellett hidat ver a Száván. Nemsokára Pétervárad és Újlak is török kézre került. Eközben Lajos július 2-ra elrendeli a csapatok összevonását Tolnán. A király felé tartó csapatok: a főúri, vármegyei bandériumok és a külföldi (itáliai, cseh és lengyel) zsoldosok kisebb-nagyobb egységei lassan csordogálnak a tábor felé. A hadak összegyűjtését tovább nehezíti, hogy nem lehetett tudni, Szulejmán betör-e Horvátországba, vagy Erdélybe, ezért az ottani seregek késve indultak el Tolnára.
Lajos királynak két választása volt: délre vonul és csatát vállal Szulejmánnal, megvédve az ország déli és belső területeit; vagy kitér a harc elől, hogy még több katonát gyűjtsön maga köré és esetleg megvárja, míg a tél közeledtével a törökök kivonulnak az országból. A tolnai táborban Lajos kiküldött volna egy sereget, a nádor vezetésével, hogy meggátolja az ellenség átkelését a Dráván, de az urak az Aranybullára hivatkozva (miszerint csak a király vezetése alatt kötelesek katonáskodni), megtagadták az engedelmességet. Korábban a végvidéki vitézből lett szerzetes, Tomori Pál esztergomi érsek, a török támadás hírére az udvarba utazott és azt tanácsolta a királynak, építsenek erődítményeket a Száva mentén, hogy feltartóztassák a szultánt. Végül Tomori lement a Drávához egy tízezres lovassereggel, de addigra a törökök már hidat vertek a folyón, így rövidesen visszavonult.

Augusztus 21-én a törökök megkezdték az átkelést a Dráván. Eközben Lajos kétségbeesetten várja az erősítést. A horvát-szlavón csapatok (10-15 ezer fő), Batthyány Ferenc bánnal az élen és az erdélyiek (40 ezer fő), Szapolyai János vajda vezetésével még úton vannak. Több ezer fős cseh és lengyel zsoldoscsapatok tartanak dél felé. Eközben Szulejmán egyre jobban megközelíti a magyar sereget… Brodarics István, a hadjáratban részt vevő kancellár szerint:

Brodarics Igaz történetének 1568-as kiadása – Régi Nyomtatványok Tára. Jelzet: App. H. 1823

A szultán eközben elvágta a horvát-szlavón sereg útját. Batthyány bán előresietett néhány ezer fővel, de a katonák nagy részét hátra kellett hagynia.

Brodarics kancellár még bízik Szapolyai érkezésében. Visszaemlékezésében azt írja:

Szapolyai János erdélyi vajda szintén késve indult a király táborába. Az eredeti tervek szerint Radu Afumaţi havasalföldi román fejedelemmel egyesülve betört volna a balkáni oszmán területekre, de a hadjárat előtt a törökök elvitték túszként Radu fiát, engedelmességre kényszerítve az uralkodót. Lajos ekkor parancsba adta, hogy az erdélyiek azonnal induljanak a király táborába, de Szapolyai nem ért oda időben: a csata idején még csak Szegednél járt.
Eközben a sereg egyik fővezérévé kinevezett Tomori a támadást sürgette. Tervei szerint a Karassó és Mohács közötti utolsó 12-15 kilométert a törököknek felázott, úttalan terepen kell megtenni, ráadásul a csatatérre is egy dombon kell leereszkedniük. A szétzilált török sereg egységeit az ugrásra kész magyarok így külön-külön győznék le. Ezen kívül biztossá vált, hogy az erősítés nem érkezik meg időben; egy esetleges visszavonulás során viszont az oszmán lovasság támadásaival felőrölné a királyi sereget. Így II. Lajos, Magyarország utolsó lovagkirálya, az ország haderejének töredékével csatát vállalt…

Szerémi György kéziratos krónikája – Kézirattár. Jelzet: Fol. Lat. 4020.

Az egymáshoz egyre közelebb érő seregek napokon át kisebb-nagyobb előcsatározásokat folytattak, majd augusztus 29-e délutánján a magyarok általános rohamra indultak. Brodarics kancellár így ír a csata kezdetéről:

A magyarok első rohamától a törökök meghátrálnak, Báthori András tárnokmester viszi a hírt a királynak: most kell támadni és a győzelem a miénk! Lajos rohamra vezeti a derékhad maradékát. A magyar csapatok az ellenséges tüzérségig törnek előre, egyesek a szultán táborát is megközelítik. Végül a támadást a török ágyúk és a janicsárok puskatüze megállítja. A magyarok veszteségei egyre csak nőnek. Lajos összegyűjti megmaradt katonáit és az oszmán sereg egyik szárnyára támad.
A centrummal együtt a magyar sereg szárnyai is rohamra indultak. A szultán így emlékezik meg erről:

A kezdeti sikereket követően végül a törökök bekerítik és megsemmisítik őket. A támadás mindenhol elakad. A törökök létszámfölénye és a tüzérség csapásai végül felőrlik Lajos seregét és Szulejmán ellentámadásba csap át. A magyar lovasság menekülni kezd, magára hagyva a gyalogságot és az ágyúkat. Brodarics egyszer csak szem elől téveszti a királyt. Török beszámolók szerint puskagolyótól megsebesülve elmenekült. Tomori érsek megpróbálja feltartóztatni a menekülőket, de az ellentámadás során elesik. A harctéren maradt 6-8 ezer német és cseh zsoldos alakzatba rendeződve védekezik a török lovasság meg-megújuló rohamaival szemben, végül a janicsárok puskatüzének esnek áldozatul. A menekülők közül sokan a közeli mocsarakban és megáradt folyókban lelték halálukat. Közöttük volt a kimerült, sebesült király is.

A pápai nuncius jelentése így számol be a veszteségekről:

A mohácsi síkon egy délután alatt eldőlt a háború és egyben a Magyar Királyság sorsa is. Az ifjú II. Lajos, az egyházi és világi arisztokrácia jó részével holtan maradt a csatatéren, vagy az azt övező ingoványban. A Szlavóniában ragadt horvát-szlavón csapatok egészen az országból való kivonulásukig zaklatták a portyázó törököket. Szapolyai erdélyi serege pedig a Tisza mentén észak felé masírozva vágta el az útjukat Erdély felé.
Lajos halálával új korszak kezdődött: a polgárháború és az ország három részre szakadásának kora. A király sógora, Habsburg Ferdinánd osztrák főherceg, a Habsburg-Jagelló dinasztikus szerződésre hivatkozva Lajos örökébe lépett. Eközben a rákosi országgyűlés határozata alapján (miszerint az országnak a Jagellók után nem lehet külföldi királya), Szapolyai János erdélyi vajda is magának követelte a trónt. Mindkét ellenkirály valós jogalappal, a (párthíveiből összehívott) országgyűlésen megválasztva, Magyarország jogos urának tekintette magát. A következő másfél évtizedben az ő szembenállásuk és a hozzájuk csapódó, időről időre térfelet váltó urak harcai felemésztik az ország megmaradt erőforrásait, miközben Nagy Szulejmán török szultán hol a mérleg nyelveként, hol nevető harmadikként nézi végig a Magyar Királyság agóniáját… 

Az összeállítás második része itt olvasható.

Felhasznált irodalom:

• Hermann Róbert [főszerk.]: Magyarország hadtörténete I., Budapest, Zrínyi, 2017.
• Perjés Géza: Az országút szélére vetett ország, Budapest, Magvető, 1975.
• Perjés Géza: Mohács, Budapest, Magvető, 1979.
• A boldogult Szulejmán szultán khán Őfelsége udvarába küldött buduni fethnáme. In: Katona Tamás [szerk.]: Mohács emlékezete, Budapest, Európa, 1979.
• Giovanni da Burgio pápai nuncius jelentései Sadoleto pápai titkárnak. In: Katona Tamás [szerk.]: Mohács emlékezete, Budapest, Európa, 1979, 235–256.
• Brodarics István: Igaz történet a magyarok és Szulejmán török császár mohácsi ütközetéről. In: Katona Tamás [szerk.]: Mohács emlékezete, Budapest, Európa, 1979.
• Szerémi György: Levél Magyarország romlásából. In: Katona Tamás [szerk.]: Mohács emlékezete, Budapest, Európa, 1979.
• Szulejmán szultán naplója. In: Katona Tamás [szerk.]: Mohács emlékezete, Budapest, Európa, 1979.
• Antonio Boemo velencei kém jelentése, 1526. november 12. In: B. Szabó János [szerk.]: Mohács, Budapest, Osiris, 2006.
• Brodarics István magyar kancellár levele Mária magyar királynéhoz, Szentgyörgy, 1526. augusztus 6. In: B. Szabó János [szerk.]: Mohács, Budapest, Osiris, 2006.
• Paolo Giovio: Krónika a törökök viselt dolgairól. In: B. Szabó János [szerk.]: Mohács, Budapest, Osiris, 2006. 

Gyaraki Benjámin (Olvasószolgálati és Tájékoztatási Osztály)

Habsburg–Tescheni Frigyes királyi herceg és neje, Izabella 1928 októberében ünnepelték aranylakodalmukat. Ennek alkalmából több, igen értékes könyvet ajándékoztak a Magyar Nemzeti Múzeum Országos Széchényi Könyvtárának. Tették mindezt annak ellenére, hogy már csak egykor mesés vagyonuk töredékének voltak birtokában.
A Habsburg–Lotharingiai-ház tagjaiként az első világháborút követően javaik nagy részét elvesztették, többek között a bécsi Albertina palotában levő műgyűjteményüket is, melyet az osztrák államtól hiába igényeltek vissza. Egyetlen ország hagyta háborítatlanul birtokaikat: a Magyar Királyság. Életük hátralevő részét itt élték le, köztiszteletnek és népszerűségnek örvendve.
A nagyvonalú adomány nem csupán a köz iránti áldozatkészségükről tanúskodott, hanem egyben magyar kötődésük egyik megnyilvánulása is volt, melynek nyomán nemzeti könyvtárunk rendkívül értékes kiadványokkal gazdagodott. Sorozatunkban a hercegi pár által adományozott műveket mutatjuk be.

Habsburg–Tescheni Frigyes főherceg és felesége, Izabella főhercegasszony – Magyar Nemzeti Múzeum, Történeti Fényképtár

Az igen jelentős könyvadományt, melyről az 1929. évi igazgatói jelentés is megemlékezett, április 28-án jegyezték be a könyvtár növedéki naplójába. Az ebben felsoroltak közül a harmadik mű Plantin Kristóf nyomdájának remekműve, egyben a könyvkiadás történetének egyik legnagyobb ívű vállalkozása: az 1568 és 1573 között, Antwerpenben megjelent, ötnyelvű Szentírás.

A Plantin Kristóf által Antwerpenben kiadott, ötnyelvű Szentírás címoldala – Régi Nyomtatványok Tára, Ant. 222, I. kötet

Plantin a koraújkori nyomdászat egyik jelentős alakja volt, akinek antwerpeni kiadóvállalata a németalföldi humanizmus egyik központjának számított. Ő nyomtatta ki többek között Justus Lipsius és Zsámboky János műveit. Ez utóbbihoz személyes barátság is fűzte. Flamand, franciaországi, valamint spanyol megrendelőknek is dolgozott, és élénk kapcsolatokat ápolt a könyvkereskedelem központjának számító Frankfurttal.
Az ötnyelvű Biblia kiadói tevékenységének egyik főműve, keletkezéstörténete szorosan összefügg életének egy válságos pillanatával. 1567 körül Németalföldön lázadás tört ki a spanyol uralom ellen, melynek nyomán Antwerpenben feszült helyzet alakult ki. A segédei és egykori üzlettársai által nyíltan vállalt protestáns nézetek miatt szorongatott helyzetbe került Plantin tisztázni próbálta magát és igyekezett hithűségéről biztosítani a hatóságokat. Ennek érdekében az Alcalá de Henaresben megjelent, négynyelvű Biblia új kiadására vállalkozott. A görög, latin és héber nyelvű szentírási szövegek nyomtatása terén ekkor már több éves tapasztalattal rendelkezett. A nagyívű terv korábban is foglalkoztatta, de a tervbe vett kiadás meghaladta anyagi lehetőségeit, ezért megvalósításához a spanyol király támogatására volt szüksége, melyet kérelmét követően el is nyert.

Krisztus megkeresztelkedése – Régi Nyomtatványok Tára, Ant. 222, V. kötet

II. Fülöp támogatása nem pusztán a katolikus hit iránti elkötelezettségének megnyilvánulása volt. Egy új, ökumenikus szellemű Szentírás-kiadás, mely a különböző felekezetekhez tartozó alattvalók számára is elfogadható volt, hozzájárulhatott a belső villongások és hitbeli nézeteltérések okozta feszültségek csillapításához. A spanyol uralkodó németalföldi alattvalóinak jelentős része protestáns nézeteket vallott és számukra a Szentírás szövege kiemelten fontos volt, a „sola Scriptura” szellemében (a sarkalatos hittétel lényege, hogy a hit forrása egyedül a Szentírás, mely mint kinyilatkoztatott isteni szó, mindenki számára érthetőnek tekintett).
Az új kiadás előkészítésének felügyeletével a spanyol király bizalmi emberét, a keleti nyelvek kiváló szakértőjeként számon tartott bencés rendi szerzetest, Benito Ariast bízta meg, aki a humanisták példáját követve, a Montanus latinosított névalakot is használta. Arias a későbbiekben az El Escorial palota könyvtárának vezetőjeként tevékenykedett.
Antwerpenbe érkezése után több mint négy éven át éjjel-nappal dolgozott az új kiadáson és hamar elnyerte Plantin bizalmát, aki kezdetben gyanakvással viszonyult hozzá. Rövid időn belül szoros munkakapcsolat alakult ki közöttük, a kölcsönös megbecsülés jegyében. Plantin közreműködött Arias másik megbízatásában is, nevezetesen, hogy könyveket és kéziratokat vásároljon az El Escorial könyvtára számára.

A Plantin Kristóf által Antwerpenben kiadott, ötnyelvű Szentírás első kötetének laptükre – Régi Nyomtatványok Tára, Ant. 222, I. kötet

A király megbízottjaként Arias nem egyedül végezte a szerkesztés fáradtságos feladatát. Plantin segédei közül hárman az öt nyelv mindegyikét ismerték: Plantin veje, Frans van Ravelingen, (latinosított nevén Franciscus Raphelengius) és a Le Fèvre de la Boderie testvérpár, Nicholas és Guy, további három segéd pedig a görög és latin nyelv terén volt járatos (Cornelis Kiliaan, Bernard Zelius van Nijmegen and Antoon Spitaels). A mű előkészítéséhez az Alcalá de Henaresben megjelent Szentírás-kiadás mellett több korábbi kiadást is felhasználtak, így például a Daniel Bomberg által Velencében nyomtatott héber szöveget, az Aldus Manutius kiadásában megjelent görög Szeptuagintát, és a Johann Albrecht Widmannstetter-féle kiadás szír szövegét.

A Plantin Kristóf által Antwerpenben kiadott, ötnyelvű Szentírás ötödik kötetének laptükre – Régi Nyomtatványok Tára, Ant. 222, V. kötet

Az első négy kötet az Ószövetséget tartalmazza. A bal oldali laptükrön párhuzamosan jelenik meg a héber szöveg és latin fordítása, a jobb oldalin a görög, mellette fordítása latinul. Az oldal alján balra az arámi szöveg, jobbra pedig ennek latin fordítása látható.
Az ötödik kötet az Újszövetség szír és görög nyelvű szövegét, valamint ezek latin fordításait adja közre, továbbá a szír szöveg héber fordítását a lap alján.
A hatodik kötetben héber és görög nyelven olvasható a teljes Szentírás, a sorok közé pedig a latin fordítás ékelt.

A Plantin Kristóf által Antwerpenben kiadott, ötnyelvű Szentírás hatodik kötetének laptükre – Régi Nyomtatványok Tára, Ant. 222, VI. kötet

Az utolsó két kötet szótárakat (héber–latin, görög–latin, szír–arámi) tartalmaz és nyelvtani szabályok összefoglalóit, valamint különféle ismertetőket, melyek azt a célt szolgálták, hogy az olvasók könnyebben eligazodjanak a szentírási szövegek fordításai között.
Arias számára lényeges volt, hogy az olvasók rendelkezésére bocsássa az eredeti héber szöveget és a katolikus egyház álláspontja ellenében (mely a Vulgatat, a Szentírás latin fordítását részesítette előnyben) vállalta azon meggyőződését, hogy a hívőknek maguknak kell tanulmányozni a Szentírást: az eredeti forrásokat azok eredeti nyelvén. Ezzel kiváltotta a spanyol inkvizició gyanakvását; az ellene felhozott vádak alól később felmentették.
A kötetek rézmetszetekkel illusztráltak, melyek újdonságnak számítottak, mivel a korábban megjelent Szentírás-kiadásokat fametszetekkel díszítették.
Az első kötet címoldalát a béke királyságának építészeti keretbe foglalt, jelképes ábrázolása díszíti. A metszeten Izajás könyvének sorai (11:7) elevenednek meg: „Barátságban él a tehén a medvével, a kicsinyeik is együtt pihennek; és szalmát eszik az oroszlán, akárcsak az ökör.” Felette a mű címe jelenik meg a négy nyelvet idéző, négyes ágfonatú koszorúba foglaltan. A pálmaág a hébert, a fűzfaág az arámit, az olajág a görögöt, a tölgyág pedig a latin nyelvet jelképezi (a mű címében, mely „Biblia Sacra Hebraice, Chaldaice, Graece, & Latine”, a szír nyelv nem szerepel, mivel az első többnyelvű Szentírás-kiadás, melynek megjelentetését Plantin eredetileg tervbe vette, a címben felsorolt négy nyelven adta közre a szentírási szövegeket).
A jobb oldali oszloplábazaton Plantin nyomdászjelvénye látható (körzőt tartó kéz fölött „CONSTANTIA ET LABORE” felirat), a bal oldali oszloplábazaton pedig Benito Arias impresszája (férfialak felett EYPHKA felirat jelenik meg, a heurékát kiáltó Arkhimédeszre utalva).

A királyi jámborság allegóriája – Régi Nyomtatványok Tára, Ant. 222, I. kötet

A következő lapon a királyi jámborság (pietas regia) allegóriája látható, mely többszörösen összetett képi üzenet hordozója. Középen egy allegorikus nőalak jelenik meg, baljában nyitott könyvet tart, jobbjában pedig II. Fülöp címerpajzsát. Mellette jobbra AUT GLADIO (vagy karddal) feliratú talapzaton kardot tartó kéz, a balra levőn pedig AUT VERBO (vagy szóval) felirat olvasható, felette jogart tartó kéz. Feje fölött babérkoszorút és pálmaágat tartó angyal lebeg. A bal szélen a harci győzelem jelképeiként pálmaágnyalábban csúcsosodó trófeadíszek jelennek meg, a jobb szélen pedig a békére utaló olajágköteg, alatta a különböző művészeti ágak fatörzsre aggatott jelképei és különféle eszközök. A kép eszmei üzenete: háborúban a király karddal, békében pedig szóval lép fel a hit védelmében. A középen álló talapzaton olvasható két felirat párhuzamot von II. Fülöp és Jósiás (Jozija) között, aki Juda királyaként lerombolta a bálványoknak emelt szentélyeket és helyreállította Salamon templomát.

Benedictus Arias Montanus: Világtérkép – Régi Nyomtatványok Tára, Ant. 222, VIII. kötet

Nem csupán a rézmetszetű illusztrációk által volt újszerű a kiadás, hanem a nyolcadik kötetbe foglalt térképeknek köszönhetően is. Korábban ezek kizárólag protestáns bibliákra voltak jellemzőek. A kötetben Kánaán és Izrael földjének ábrázolása mellett egy világtérkép is szerepel, mellyel Benito Arias a Föld özönvíz utáni benépesítését kívánta szemléltetni. Ezen az újvilági őslakosok az ószövetségi Jektán fiának, Ofírnak leszármazottaiként jelöltek.
A térkép egyik érdekes részlete a déli féltekén, a hullámok között felsejlő sziget, melyet később sokan Ausztrália első ábrázolásának vélték, a mű kiadásakor azonban ez még ismeretlen földrész volt az európaiak számára.
A Spanyolországba történő szállítás során bekövetkezett hajótörésben a kötetek jelentős része odaveszett. A fennmaradt példányok ma könyvritkaságnak számítanak, főként a teljes kötetszámúak.
Az Országos Széchényi Könyvtár jogelődjének ajándékozott kötetek címoldalának felső szélén olvasható kéziratos bejegyzés alapján tudható, hogy a Habsburg–Tescheni Frigyes főherceg és neje, Izabella főhercegasszony tulajdonát képező példány 1599-ben az antwerpeni jezsuiták birtokában volt.
A főhercegi pár nagylelkű adománya nyomán Plantin remekművének összes kötete, hiánytalanul ma a nemzet könyvtárát gazdagítja.

NyA

A 16. században a reformáció megjelenésével a különböző nyomdatermékek, a röplapok és terjedelmesebb könyvek új funkciót kaptak, a hittételek terjesztésében töltöttek be fontos szerepet. Ezt mind a katolikus egyház, mind a protestáns felekezetek tagjai igen hamar felismerték és igyekeztek ki is használni. Az egyes területek birtokosai és uralkodói politikai megfontolásból törekedtek befolyásolni alattvalóik felekezeti meggyőződését, ezért nagy hangsúlyt fektettek a nyomdák létesítésére és megtartására birtokaikon, hiszen ez kulcsfontosságú lehetett a helyi lakosság új hitre térítése vagy eredeti hitében megerősítése szempontjából.
Szapolyai János Zsigmond (1540–1571), aki az oszmán hódítás után önállósuló erdélyi területen 1570-ig magyar királyként, majd erdélyi fejedelemként uralkodott, személyesen is pártolta a protestáns felekezeteket. Bár katolikus családba született, előbb a lutheránus, majd a kálvinista tanításokat vallotta magáénak, végül pedig az első unitárius fejedelemként vonult be a történelembe. Uralkodóként saját hatalmának megszilárdítása eszközéül is használta egy-egy felekezet támogatását, amelynek híveire így biztos támogatóiként számíthatott.

János Zsigmond magyar király portréja (Nyomdász és megjelenési hely nélkül, 1566). Jelzet: RNYT App. M. 18 – Régi Nyomtatványok Tára

Valószínűleg ilyen meggyőződések és gondolatok vezették János Zsigmondot akkor is, amikor 1566. április 28-án a váradi (ma: Nagyvárad, Oradea) káptalan elkobzott házai közül egyet Melius Juhász Péter debreceni református püspöknek adományozott, és ezt egy szőlőbirtokkal is kiegészítette, amelynek jövedelme a könyvnyomtatáshoz szükséges tőkéhez járulhatott hozzá. A királyi adomány jelzésértékű János Zsigmond hitbéli fejlődésének, alakulásának szempontjából is, hiszen rámutat, hogy ekkortájt még a kálvinista-református tanokat hirdető Meliust támogatta az unitáriusokkal szemben.
Debrecenben azonban 1566-ban nem működött egyetlen nyomda sem, így felmerül a kérdés, mi célt szolgált az adomány. A város „bizonytalan közállapotai” (értsd: tűzvészek és fegyveres fosztogatások) ellehetetlenítették a helyi nyomdászok (Török Mihály és Raphael Hoffhalter) tevékenységét, így ők 1565 szeptemberét követően Váradra költöztek, Hoffhalter pedig fel is állította nyomdáját. Bár az első kiadványa már ebben az évben elkészült, az adománylevél megfogalmazásából („ut ipse typographiae … melius consulere possit”) ítélve a király rövid időn belül javítani kívánta a nyomda működési körülményeit.

Az első Váradon megjelent nyomtatvány címlapja. Melius Juhász Péter: A Szent Jób könyvének a zsidó nyelvből és a bölcs magyarázók fordításából igazán való fordítása magyar nyelvre (Váradon nyomtattatott Raphael Hoffhalter által M.D.LXV [1565]). Jelzet: RNYT RMK I. 58/1. péld. – Régi Nyomtatványok Tára. Digitális Könyvtár

Az adományozást rögzítő oklevél szövege már a 19. században is ismert volt, Bunyitay Vince azonosította a levéltár Acta Jesuitica gyűjteményében egy per iratai közt megőrzött szöveget, majd közölte is A váradi püspökség története alapításától a jelenkorig című munkájában. Az eredeti példány (Digitális másolat, Szövegkiadás) viszont a legutóbbi időkig a Becsky család levéltárában pihent, majd a Magyar Nemzeti Levéltár Reformáció 500 projektje keretében került újra napvilágra.

II. János nagyváradi házat adományoz nyomda céljára Meliusz Juhász Péternek (kelt: Gyulafehérvár, 1566. április 28.) – Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára. Jelzet: HU-MNL-OL-P 1821-52.-2. 2.

Az eredeti dokumentum több szempontból is figyelemre méltó. Egyrészt az adománylevél mint irattípus jól olvasható, igényes írásképének, a király nagyméretű pecsétjének és saját kezű aláírásának („Joannes electus rex”) köszönhetően tárgyként is látványos, tetszetős. Másrészt a levél szövegét megvizsgálva olyan sajátos fogalmazásmódot vehetünk észre, amely a 18. századi másolat és az erre alapuló 19. századi nyomtatott megjelenés során elveszett. Az 1750-es másolatban a házhoz csatolt szőlőbirtokról azt írta a másoló, hogy Hobicz Márton szőlője mellett helyezkedik el („situata”). Ezt a meghatározást – amely GPS koordináták és helyrajzi számok híján az egyetlen pontos helymegjelölési módszer volt – az eredeti oklevél lényegében ugyan nem módosítja, de abban azt olvashatjuk, hogy az említett Hobicz szőlője mellett kapálják („pastinata”) a Meliusnak juttatott birtokot. Ez a különbség jelentéktelennek tűnhet a múlt megismerése szempontjából, mégsem teljesen elhanyagolható.
Az írott ügyvitelt bonyolító királyi kancelláriákon a jogi dokumentumokat (birtok- és címeradományozásokat, ítéleteket stb.) a titkárok unalomig ismételt kész szövegekből, vagyis formulákból állították össze, ahogy napjaink szerződései és bírósági határozatai is jogi bikkfanyelven megfogalmazott, előre gyártott paragrafusokból épülnek fel. Az adományozási formula kreatív módosítása mégis arra utal, hogy az adománylevelet kiállító írnok igyekezett saját stílusát, egyéniségét belevinni monoton hivatali munkájába. Ez pedig azt a jelentős szellemi változást mutatja, az önálló személyiség megerősödését, amely az egyéni vallási formák és új felekezetek, tehát végső soron a reformáció iránti igényt is kialakította a 16. századi emberekben.
A nyomda új épületében sajtó alá került az eklézsia használatára („in usum ecclesiae”) a Váradi énekeskönyv (RMNy 222), Melius Juhász Péter egy további, a Jelenések könyvéről szóló műve és mára elveszett Újszövetség-fordítása. Viszont a kálvinista Melius rövid időn belül összekülönbözött az unitárius Hoffhalterrel, aki a következő év augusztusára már Gyulafehérváron rendezte be műhelyét, ezzel pedig a váradi nyomdászat első szakasza véget is ért.

Nagyvárad madártávlati képe (Köln, Anton Hierat, Abraham Hogenberg, 1618). Jelzet: RNYT App. M. 561 – Régi Nyomtatványok Tára 

Felhasznált irodalom:

• Bánfi Szilvia, V. Ecsedy Judit: A 450 éves váradi nyomdászat rövid története¸ in: Magyar Grafika 2015/4, 54–61.
• Bunyitay Vince: A váradi püspökség története 2, A váradi püspökség káptalanai s monostorai a püspökség egyházai a püspökség alapításától 1566. évig, Nagyvárad, Franklin nyomda, 1883.
• Csohány János: Melius Juhász Péter. A Debreceni Kollégium 475 éves jubileumára, in: Egyháztörténeti Szemle, XIV(2013)/4, 105–106.
• Csűrös Ferenc: A debreceni városi nyomda története, Debrecen, Városi nyomda, 1911, 21. v
• Kanyaró Ferencz: Dávid Ferencz, in: Keresztény Magvető, XLI(1906)/2, 65–80.
• Dokumentumok az MNL Országos Levéltárából, szerk.: Künstlerné Virág Éva, Budapest, Magyar Nemzeti Levéltár, 2018, 36–37. (Forrásaink a reformációról)

Szovák Márton (Régi Nyomtatványok Tára)

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre egyet-egyet blogunkban. A hetvennyolcadik részben Szemerédi Ágnes „A fényképészet úttörői” című alsorozatában Borsos József és Doctor Albert fényképészeti együttműködését bemutatását folytatja.

A Budapesti Közlöny 1868. május 10-i száma arról adott hírt, hogy Borsos József az Országúti műterem kizárólagos tulajdonosa lett. 1870 szeptemberéig még önállóan dolgozott itt, mielőtt átköltözött a Deák térre.

Doctor Albert Kristóf tér 4. szám alatti új műtermének vásárlásáról szintén 1868 májusában tudósít a sajtó. Az aradi Kozmata Ferenccel (1846–1902) dolgozott itt együtt. 1871-ben már Doctor és Kozmata magyar királyi udvari fényképésznek hívják őket. 1873-ban fejezték be az együttműködést, Kozmata maradt a Kristóf tér 4. szám alatt, Doctor az Erzsébet tér 1. szám alatt építtetett saját műtermet. Felekiné Munkácsy Flóra (1836–1906) színésznőt, a Nemzeti Színház második nemzedékének tagját Doctor és Kozmata és Doctor Albert önálló műtermében is megörökítette, de Doctor készített még más művészekről is fényképet, mint például Benza Ida operaénekesről és Rotter Irma balett-táncosnőről is.

Borsos aktívan részt vett a társadalmi életben is. 1870-ben a pesti nőegylet báljára adományozott fényképeket.

A belga királyné 1870. júniusi magyarországi látogatásának emléket állítva készített egy fényképalbumot.

Borsos a Deák Ferenc utca 4. szám alatt nyitotta meg új műtermét. Akkoriban valóságos társadalmi eseménynek számított egy-egy jó nevű mester műtermének megnyitása, ezért a sajtó is nyomon követte új műtermének nyitását. A Fővárosi Lapok 1870 áprilisában közölte az első hírt a tervezett költözésről, szeptemberben pedig a műterem nyitásáról tudósítottak.

Borsos az 1870–1874 közötti időszakban magyar királyi udvari fényképészként jelölte magát fényképein.

Koller Károly (1838–1889) festő, fényképész 1873-ban Borsos üzletvezetője volt, aki a bécsi világkiállításon kitüntetést nyert. 1874 tavaszán Kolozsvárott nyitotta meg önálló műtermét. 1874. október-novemberi híradások szerint a Deák Ferenc utcai műteremben együtt vezették a céget Borsossal és Varságh Jánossal is. Koller 1875 novemberében nyerte el az udvari fényképész címet.

Koller és Borsos: Laborfalvi Róza – Kézirattár. Jelzet: Arckép 1127.

Borsos 1876. január 1-től vejével, Varságh Jánossal folytatta az ipart.

Egy év múlva 1877-ben újra egyesültek és a Doctor Albert által megvásárolt, a mai Erzsébet tér 1. szám alatti 50-60 személyt egyszerre befogadó műteremben dolgoztak együtt 1878-ig.

Borsos és Varságh: Komáromi Mari Jean Racine Phaedra című tragédiájának címszerepében – Színháztörténeti és Zeneműtár. Jelzet: KB 10.778/1

1877-ben a Budapestre költözött török küldöttség is a műtermükben készíttetett képeket. A Vasárnapi Újságban így jelent meg 1877-ben közleményük:

Sulejman Sejk Efendi. In: Vasárnapi Ujság, 24. évf., 18. sz. 1877. május 6., 273. – Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása: Digitális Képarchívum

A Borsos-Doctor-Varságh műtermet 1878 decemberében 15-én vette meg Ellinger Ede. Erről A Hon így írt:

Doctor Albert még 1878–1881 között próbálkozott műtermek működtetésével a Sugár (mai Andrássy úton), 1883-ban pedig Szegeden tűnt fel vándorfényképészként, Bietler Ferenc műtermét rövid ideig bérelte. A Fővárosi Lapok szerint 70 évesen, 1888. március 14-én hunyt el Budapesten. Ez tehát azt bizonyítja, hogy 1818-ban született és nem 1813-ban.

A műterem megszűnése után Borsos 1878-tól visszavonultan a Szép juhászné fogadójában élt. 62 éves korában, 1883. augusztus 19-én hunyt el.

Borsos József gyászjelentése – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Források:

• Szendrei János – Szentiványi Gyula: Borsos József, Doctor Albert. In: Magyar képzőművészek lexikona. Első kötet. Abádi – Günther, Budapest, Közoktatásügyi Minisztérium, 1915.
• Éber László: Borsos József, Doctor Albert. In: Művészeti lexikon, Budapest, Győző, 1935.
• Doctor Albert. Új idők lexikona, 7-8. kötet, Budapest, Singer és Wolfner, 1937.
• Fejős Imre: A fényképezés magyar úttörői. Borsos és Doctor. In: Fotó, 4. évf., 7. sz., 1957. november 1. 257–260.
• Fejős Imre: A fényképezés feltalálása. In: Fotó, 2. évf. 2. sz., 1955. március 1. 1–2. 
• Farkas Zsuzsanna: Borsos József második élete. In: Fotóművészet, 1996. 39. évfolyam, 5–6. szám. 77–83.
• Fleischer Gyula: Doctor Albert, Borsos József. In: Uő: Magyarok a bécsi Képzőművészeti Akadémián, Budapest, MTA, 1935.
• Farkas Zsuzsa: Embermásoló. Borsos József festőművész fényképeinek története, Kecskemét, Magyar Fotográfiai Múzeum, 2009.
• Kopp Jenő: Borsos József 1821–1883, Pécs, Dunántúl Ny., 1931.
• Népszava, 66. évf., 64. sz. 1938. március 20. 9.
• Népszabadság – Budapest-melléklet, 2001. december 20. 36.
• Magyar Nemzet, 31. évf. 275. sz. 1975. november 23. 14.
• Magyarország és a Nagyvilág, évf., 34. sz., 1883. augusztus 26.
• Pesti Napló, évf., 5419. sz., 1868. május 17.
• Fővárosi Lapok, 7. évf. 134. sz., 1870. június 23.; 7. évf., 7. sz., 1870. január 11.; 25. évf., 76. sz., 1888. március 16.; 7. évf., 84. szám., 1870. április 22.; 7. évf. 210. sz. 1870. szeptember 24.
• Központi Értesítő, 1. évf., 103. sz., 1876. október 19.
• Vasárnapi Ujság, 24. évf., 14. sz., 1877. április 8.; 24. évf.,18. sz., 1877. május 6.
• A Hon, 16. évf., 307. sz., 1878. december 15.

Szemerédi Ágnes (Főigazgatói Kabinet)

A fényképészet úttörői című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész; 56. rész; 57. rész; 58. rész; 59. rész; 60. rész; 61. rész; 62. rész; 63. rész; 64. rész; 65. rész; 66. rész; 67. rész; 68. rész; 69. rész; 70. rész; 71. rész; 72. rész; 73. rész; 74. rész; 75. rész; 76. rész; 77. rész; 79. rész; 80. rész; 81. rész

„2014. április 24-én, csütörtökön, délután 4-kor – ezekben a pillanatokban – zajlik a XXI. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál megnyitója.” – olvashatjuk a litera.hu-n megjelent cikkben. A szellemi tulajdon világnapjának jegyében, rendszerint minden év áprilisában megrendezésre kerülő esemény a térség meghatározó szakmai és kulturális fóruma. A 2014-es alkalom azért is jelentős, mert olyan kulcsfontosságú kérdésekkel foglalkozott, melyben a könyvszakma valamennyi szereplője érintett: digitalizálás, könyvkiadás, illegális letöltések elterjedése, s a mindezt körülölelő jogi és gazdasági kérdések.

A XX. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál plakátja – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Habár a szellemi tulajdon világnapja csak 2001. április 26. óta kerül megrendezésre, maga a szabadalmi hivatal (hivatalos nevén: Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivatala, röviden: SZTNH) már fennállásának 126. évét ünnepelheti. Az SZTNH a szellemi tulajdon védelmét szolgáló felelős magyar kormányhivatal. A szabadalmi hivatal, más hivatalokhoz hasonlóan mindenki számára nyitva van. Ügyfélfogadási időben magunk is felkereshetjük bizonyos osztályait: az ügyfélszolgálatot, az iktatót, az iparjogvédelmi lajstromvezetési osztályt, vagy a Frecskay János Szakkönyvtárat, melynek szolgáltatásairól itt tájékozódhatunk.
2016-ban az SZTNH támogatásával megjelent az Egy hivatás 120 éve című gazdagon illusztrált, ismeretterjesztő kiadvány, amely az elmúlt évtizedek legfontosabb történéseit veszi végig a Magyar Királyi Szabadalmi Hivataltól egészen az SZTNH mai formájáig. Bemutatja a hazai gazdasági-technológiai helyzetet, az intézmény történetének egyes kiemelkedő eseményeit, s munkájának statisztikai trendjeit. A kötet előszavában olvashatjuk:

Az SZTNH életét bemutató könyvön túl még számos kiadvánnyal büszkélkedhet az intézmény. A „Szerzői jog mindenkinek” című szerzemény már sokkal inkább a mindennapi hasznosulásra törekszik, s gyakorlati példák sora mellett kívánja bemutatni a szerzői jogokat, azok fejlődését, gazdasági jelentőségüket.

A Könyvtártudományi Szakkönyvtár állományából elérhető példány borítója

A Hivatal feladatkörét az 1995. évi XXXIII. szabadalmi törvényben rögzítették. Eszerint a hivatal felel például az iparjogvédelmi hatósági vizsgálatok és eljárások lefolytatásáért, a szerzői és szerzői joghoz kapcsolódó jogokkal összefüggő egyes feladatok ellátásáért, vagy például a szellemi tulajdon védelmét szabályozó jogszabályok előkészítéséért. Habár mindezek a feladatok így elsőre elég távolinak, és száraznak tűnhetnek, valójában a hétköznapokban is gyakorta érvényesülő dolgokról beszélünk. Kezdve a szellemi tulajdon védelmével, amely biztosítja, hogy a saját szüleményünk (legyen az találmány, irodalmi, vagy művészeti alkotás, esetleg a kereskedelemben alkalmazott megjelölés, név, kép vagy forma) megfelelő erkölcsi és anyagi elismerésben részesüljön. Az SG.hu. Informatikai és Tudományos hírmagazin elnevezésű oldal 2013-as Szerzői jogot tanítanak a magyar iskolásoknak című írásában olvashatjuk:

Nem véletlen tehát, hogy az SZTNH minden platformon igyekszik terjeszteni a szellemi tulajdon védelmével kapcsolatos alapvető ismereteket; így például együttműködik a tankönyvkiadóval, szakmai napokat hirdet, Facebook-oldalukon is aktívak, s nem utolsó sorban részt vesznek a szellemi tulajdon világnapja alkalmából megrendezett programok lebonyolításában is.

Pályázati lehetőség felsőoktatásban tanulók részére – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Felhasznált források:

• Elkezdődött a XXI. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál, 2014. In: litera.hu, 2014. április 24.
• A Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivatala honlapja
• Szerzői jog mindenkinek, [szerk. Legeza Dénes], [Budapest], SZTNH, 2017.
• Tószegi Zsuzsanna (szerk.): Egy hivatás 120 éve a Magyar Királyi Szabadalmi Hivataltól a Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivataláig, [Budapest] Typotex 2016.
• Szerzői jogot tanítanak a magyar iskolásoknak, 2013. In: SG.hu. Informatikai és Tudományos hírmagazin, 2013. augusztus 29.

Biró Bettina (Könyvtártudományi Szakkönyvtár)

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre egyet-egyet blogunkban. A hetvenhetedik részben Szemerédi Ágnes „A fényképészet úttörői” című alsorozatában Borsos József és Doctor Albert fényképészeti együttműködésének bemutatását folytatja.

Szentkuty 1867-ben nyitotta meg második műtermét, Budán, a Budai Népszínház (működött 1861–1870 között) és a Lánchíd budai hídfője mellett. A fényirda megnyitásától kezdve fényképei hátulján mindkét helyszín szerepelt.

1870-ben olajfényképeit reklámozta a Fővárosi Lapok:

Szentkuty István felesége Papp (később Halász) Anna fényképész volt 1874-ig. 1869-től már a hölgy tulajdona volt a Kerepesi úti műterem, de 1874-ig biztosan Szentkuty működtette a fényírdát. 1875-ben házasságot kötött Halász Ágoston fényképésszel, így ez év végén már saját nevén hirdette a műtermet. Érdekesség, hogy a Halász Anna és Ágoston által készített fényképek hátlapján több helyen a Mátyás király házhoz Kerepesi út 19. számot társítanak.

Szentkuty válása után összeroppant és 1876 decemberében saját kezével vetett véget életének.

Szentkuty tevékenységével párhuzamosan sikeresen működött továbbra is Borsos és Doctor műterme a botanikus kert helyén. A műterem sikerességét igazolja, hogy Borsos és Doctor 1864-től az egész füvészkertet bérelte, s ők adták bérbe a helyiségeket. Műtermük bővített téglaépület, de több faépítményt is használtak a kertben. Különösen népszerű lovas fényképeiket például valószínűleg a lovardában állították be. A kertben volt még egy sörcsarnok, egy dohánytőzsde és a Nemzeti Színház néhány fabódéja is. A terület pedig mutatványosok kedvelt fellépőhelye volt.

Több fényképész mellett Borsos és Doctor 1865–66-ban készített albumot az országgyűlés emlékére a közeli képviselőház épületében ülésező honatyákról. A díszalbum 1866 márciusára készült el több száz példányban, többféle méretben. Az album 360 db képet tartalmaz. Az album képeit metszet formában közölte a Vasárnapi Ujság és a Magyarország és a Nagyvilág című folyóirat is. Az album egyik példányát a könyvtár Történeti Fénykép- és Videótára őrzi.

A 25.000 felvétel alkalmából, 1868-ban Borsos a Szép juhászné étteremben ünnepséget rendezett. A vendéglőt valószínűleg fiatal feleségének elvesztésekor vette meg 1865-ben.

A Borsos és Doctor műterem 1865–1868 között élte a fénykorát, a közös sikerek ellenére 1868-ban mégis különvált útjuk. Az utolsó időszakban kisebb díszítőmintával is ellátták képeik hátulját.

Források:

• Szendrei János – Szentiványi Gyula: Borsos József, Doctor Albert. In: Magyar képzőművészek lexikona. Első kötet. Abádi – Günther, Budapest, Közoktatásügyi Minisztérium, 1915.
• Éber László: Borsos József, Doctor Albert. In: Művészeti lexikon, Budapest, Győző, 1935.
• Doctor Albert. Új idők lexikona, 7-8. kötet, Budapest, Singer és Wolfner, 1937.
• Fejős Imre: A fényképezés magyar úttörői. Borsos és Doctor. In: Fotó, 4. évf., 7. sz., 1957. november 1. 257–260. 
• Fejős Imre: A fényképezés feltalálása. In: Fotó, 2. évf. 2. sz., 1955. március 1. 1–2.
• Farkas Zsuzsanna: Borsos József második élete. In: Fotóművészet, 1996. 39. évfolyam, 5–6. szám. 77–83.
• Fleischer Gyula: Doctor Albert, Borsos József. In: Uő: Magyarok a bécsi Képzőművészeti Akadémián, Budapest, MTA, 1935.
• Farkas Zsuzsa: Embermásoló. Borsos József festőművész fényképeinek története, Kecskemét, Magyar Fotográfiai Múzeum, 2009.
• Kopp Jenő: Borsos József 1821–1883, Pécs, Dunántúl Ny., 1931.
• Népszava, 66. évf., 64. sz. 1938. március 20. 9.
• Népszabadság – Budapest-melléklet, 2001. december 20. 36. 
• Magyar Nemzet, 31. évf. 275. sz., 1975. november 23. 14.
• Magyarország és a Nagyvilág, 3. évf., 37. sz., 1867. szeptember 14.
• Fővárosi Lapok, 3. évf. 295. sz., 1865. december 24.; 5. évf. 207. sz., 1868. szeptember 10.; 7. évf. 160. sz., 1870. július 24.
• A Hon, 13. évf., 267. sz., 1875. november 21.
• Pesti Napló, 27. évf. 289. sz., 1876. december 1.

Szemerédi Ágnes (Főigazgatói Kabinet)

A fényképészet úttörői című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 23. rész

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész; 56. rész; 57. rész; 58. rész; 59. rész; 60. rész; 61. rész; 62. rész; 63. rész; 64. rész; 65. rész; 66. rész; 67. rész; 68. rész; 69. rész; 70. rész; 71. rész; 72. rész; 73. rész; 74. rész; 75. rész; 76. rész; 78. rész; 79. rész; 80. rész; 81. rész

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre egyet-egyet blogunkban. A hetvenhatodik részben Szemerédi Ágnes „A fényképészet úttörői” című alsorozatában Borsos József és Doctor Albert fényképészeti együttműködését mutatja be.

Doctor Albert születési és életrajzi adatai bizonytalanok. Lyka Károly szerint 1818–1887 között élt, Fleischer Gyula szerint 1813-ban született Tinnyén. A tinnyei anyakönyvi bejegyzések szerint apja Doctor Jakab, édesanyja Doctor Josefin. Édesapja 1836-tól a tinnyei közbirtokosság háziorvosa, 1842 és 1846 között Kossuth háziorvosa is volt. (Kossuth ebben az időszakban itt telepedett le.) Doctor Albert 1841 augusztusában iratkozott be a Bécsi Képzőművészeti Akadémiára Leopold Kupelwieser (1796–1862) vezetése alatt álló rajzosztályba, majd 1842–43-ban festészetet tanult. Az 1840-es évek második felében költözött fel Pestre, ahol rajztanítással és arcképek festésével foglalkozott. Alkotásai közül kiemelkedik Guyon-Debaufre Richárd, az 1848–49-es szabadságharcban a magyar honvédség tábornokának képmása. A Pesti Műegylet kiállításain először 1846-ban egy arcképpel (aquarell) vett részt, s ettől kezdve 1854-ig csaknem minden évben kiállította néhány munkáját. Fényképészeti tevékenysége előtt az 1850-es évek végén tette le az ecsetet.

Borsos József (Veszprém, 1821. december 20. – 1883. augusztus 19.) 13 évesen a pesti rajztanoda egyik legkedvesebb tanítványa lett. 19 évesen két évre Leopold Kupelwieser (1796–1862) tanítványa volt a Bécsi Képzőművészeti Akadémián. Az akadémikus mester konvencionális tanítási módja helyett 1842-ben a sokkal divatosabb és modernebb Ferdinand Waldmüller (1793–1865) magániskolájába iratkozott be. 1845-ben már beérkezett művész, arcképeinek megrendelői a tehetősebb körökből kerültek ki. Bécsi élete mellett sem feledkezett azonban meg hazájáról, szorgalmasan küldte vásznait a Pesti Műegylet kiállításaira. Az 1848-as forradalom hazacsábította őt is, rajzolt az országgyűlés megnyitásáról.

Az 1848-iki országgyűlés megnyitása. Bettenkoffer Károly egykorú kőnyomata, Borsos József rajza után. In: A magyar irodalomtörténet képekben, összeáll. és magyarázó szöveggel ell. Vende Ernő. Második rész, Budapest, Athenaeum, 1905, 36. – Magyar Elektronikus Könyvtár. A kép forrása: Digitális Képarchívum

1850-ben visszatért Bécsbe, üzleti vállalkozásokba fogott. Fő művét, a Lányok bál után című remeket ekkor festette meg.

Borsos József: Lányok bál után, 1850. In: Malonyay Dezső: A magyar képirás úttörői, Budapest, Franklin, 1905. – Magyar Elektronikus Könyvtár. A kép forrása: Digitális Képarchívum

Festőművészi pályájának utolsó tíz éve a festmény keletkezése és az 1850-es évek végén az üzleti ügyei következtében történt anyagi és lelki összeroppanásáig tartó időszakot öleli fel. Összeomlása után a művész 1861-ben költözött Pestre. Júliusban a sajtó festészeti gyakorlati tanterem létrehozásának terveiről cikkezett, ez azonban nem valósult meg, rövid időn belül felhagyott a festészettel. Borsos Bécsből feltehetőleg alapos fényképészeti ismeretekkel és tudással tért haza. Borsos József és Doctor Albert sorsa hivatalosan az 1860-as évek elején fonódott össze. A műtermüket 1861-ben engedély nélkül működtették, a hivatalos nyitásra csak 1862. január 23-án került sor az Országút (a mai Múzeum körút) 42. sz. alatt, a régi botanikuskert helyén, a hajdani Nemzeti Színház tőszomszédságában.

Sajtóhírek a nyitásról:

Az első évben, 1862-ben még az előlapon szerepelt a műtermük címe.

A fényképek színezésének terjedése egybeesik a műtermük indulásával, ugyanis a módszer az 1860-as évek elején vált ismertté szélesebb körben. A művészek felfedezik, hogy az egyszínű albumin képeknél jóval vonzóbb lehet a természet színeinek visszaadását megkísérlő színezett fénykép. A közönség azonban évtizedeken át idegenkedett a drágább és szokatlan képektől, csak a legtehetősebbek engedték meg maguknak a színezett képek megvásárlását. A színezett fényképek készítésében a rangosabb műtermek jártak élen. Borsosék mellett Gondy Károly és Egey István Debrecenben, Veress Ferenc Kolozsvárott. Borsos József fényképein egykori portréit, zsánerképeit láthatjuk viszont. Alkotásain az előkelőségre törekvő beállítás és a derűsen szentimentális biedermeier hangulat jellemző.
A műterem nyitásának évében aranyéremmel jutalmazták őket, amelyről 1862 novemberében tudósított a sajtó.

Rövid ideig, 1864-ben Szentkuty István gyógyszerész-fényképésszel is együtt tevékenykedtek a Kerepesi (ma Rákóczi) úton. A források szerint Szentkuty pesti munkásságát megelőzően Pécsett, illetve néhány évvel később Debrecenben is működtetett fényirdát.

Hirdetés a pécsi műterméről:

Hír a Hölgyfutárból debreceni üvegszalonjáról:

Borsos József, Doctor Albert és Szentkuty István a Mátyás királyhoz címzett házban fényképészeti tanintézetet működtetett, ahol nemcsak oktatták a fotografálást, hanem árulták az intézet kipróbált vényeit, felfedték a negatív és pozitív képek nemsikerülésének okait. Kezdőknek alapos elméleti és gyakorlati oktatást tartottak 50 forint tandíj ellenében. A komplett készlet (gép, vegyszerek, papírok, csészék) ugyancsak 50 forintba került. Borsos József saját gyártmányú albumin papírjait is kínálták. A fényképészek többsége egészen a század végéig ezt az általuk ezüstözött, vékony, finom tónusú és fényes felületű albumin papírt használta. Fényképészeti tankönyvecske címen kiadtak egy oktató füzetet is.

Szentkuty István nyolc hónap leforgása alatt több mint háromezer anyaképet (negatívot) készített Borsos és Doctor Ország úton működő műtermében, ahol ez idő alatt vegyészeti első kezelőként dolgozott. A fényképész a források szerint feltehetőleg az 1864-es év végén, 1865 elején önállósodott, vált a Kerepesi úti műteremben függetlenné.

Szentkuty István: Sétapálcás férfi portréja – Történeti Fénykép- és Videótár. Jelzet FTA 451

Az 1864. év végén a Mátyás királyhoz címzett ház udvarán Szentkuty új üvegszalont építtetett, melyben új fényirdáját működtette.

1865-ben úgy hirdette műtermét, minthogy rövid idő alatt elkészült alkotásai külföldön készült képekkel is felveszik a versenyt.

1866-ban is több újság cikkezett Szentkuty munkásságáról, illetve új különleges Berlinből elterjedt „varázsfényképeiről.”

1869-ben pedig egy újabb újítását, illetve erről írt német nyelvű füzetét ismertette a Budapesti Közlöny.

Források:

• Szendrei János – Szentiványi Gyula: Borsos József, Doctor Albert. In: Magyar képzőművészek lexikona. Első kötet. Abádi – Günther, Budapest, Közoktatásügyi Minisztérium, 1915.
• Éber László: Borsos József, Doctor Albert. In: Művészeti lexikon, Budapest, Győző, 1935.
• Doctor Albert. Új idők lexikona, 7-8. kötet, Budapest, Singer és Wolfner, 1937.
• Fejős Imre: A fényképezés magyar úttörői. Borsos és Doctor. In: Fotó, 4. évf., 7. sz., 1957. november 1. 257–260.
• Fejős Imre: A fényképezés feltalálása. In: Fotó, 2. évf. 2. sz., 1955. március 1. 1–2.
• Farkas Zsuzsanna: Borsos József második élete. In: Fotóművészet, 1996. 39. évfolyam, 5–6. szám. 77–83.
• Fleischer Gyula: Doctor Albert, Borsos József. In: Uő:  Magyarok a bécsi Képzőművészeti Akadémián, Budapest, MTA, 1935.
• Farkas Zsuzsa: Embermásoló. Borsos József festőművész fényképeinek története, Kecskemét, Magyar Fotográfiai Múzeum, 2009.
• Kopp Jenő: Borsos József 1821–1883, Pécs, Dunántúl Ny., 1931.
• Népszava, 66. évf., 64. sz. 1938. március 20. 9.
• Népszabadság – Budapest-melléklet, 2001. december 20. 36.
• Magyar Nemzet, 31. évf. 275. sz. 1975. november 23. 14.
• Hölgyfutár, 13. évf. 11. sz., 1862. január 25.; évf., 33. sz., 1863. március 17.
• Sürgöny, 2. évf., 21. sz., 1862. január 26.; 2. évf., 257. sz., 1862. november 8.; 4. évf., 283. sz., 1864. december 11.
• Budapesti Közlöny, 3. évf., 247. sz., 1869. október 28.
• Magyarország és a Nagyvilág, 1. évf., 8. sz., 1865. november 19.
• Képes-Ujság, 2. évf., 16. sz., 1866. május 16.
• Vasárnapi Ujság, 11. évf. 33. sz., 1864. augusztus 14.;  13. évf., 19. sz., 1866. május 13.
• Pécsi Lapok, 1860. október 7.

Szemerédi Ágnes (Főigazgatói Kabinet)

A fényképészet úttörői című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 22. rész; 23. rész

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész; 56. rész; 57. rész; 58. rész; 59. rész; 60. rész; 61. rész; 62. rész; 63. rész; 64. rész; 65. rész; 66. rész; 67. rész; 68. rész; 69. rész; 70. rész; 71. rész; 72. rész; 73. rész; 74. rész; 75. rész; 77. rész; 78. rész; 79. rész; 80. rész; 81. rész

Szent György a 4. század elején, Diocletianus és Maximianus római császárok uralkodása alatt, a nagy keresztényüldözések idején szörnyű kínzások után halt meg hitéért. A középkorban a lovagok, fegyverkovácsok, lovaskatonák és a vándorlegények védőszentje volt, ma pedig a cserkészeké és a rendőröké. A bizánci katonaszent, a tizennégy segítőszent egyike a Szent Koronán is szerepel.

Szent György-ábrázolás a Szent Korona bizánci részének (corona Graeca) egyik festett zománcképén. A kép forrása: Wikipédia 

Szent György legendája

A Georgius név eredetére több magyarázatot is adott a kutatás. Madas Edit, akinek kiváló fordításában Szent György legendáját magyarul olvashatjuk, így foglalta össze a lehetséges névetimológiai eredményeket:

György életéről nagyon kevés adat maradt fenn. Legendájában szerepel, hogy Kappadókiában, a mai Törökországban született, és Lyddában, anyja szülőföldjén szenvedett vértanúhalált. Egy alkalommal Silena városába tévedt. Itt egy tenger nagy tóban lakott egy mindenkit megfélemlítő, halálos leheletű dögletes sárkány. A szörnyetegnek naponta két juhot kellett a lakosoknak adniuk, és amikor már elfogytak a feláldozható állatok, fiatalokat küldtek neki. A király lánya is sorra került, hiába próbálta az uralkodó megmenteni. Az elkerülhetetlen sorsa miatt zokogó királylányt pillantotta meg a tó partján György és miután a lány nagy nehezen elmesélte neki, miért sír, így vigasztalta: „Ne félj, te leány, Krisztus nevében megsegítelek”. A sárkányt legyőzte és a lány övét pórázként használva a városba vezette. A város lakói és a király mind megkeresztelkedtek, Szűz Mária és Szent György tiszteletére templomot emeltek.

Albrecht Dürer: Szent György lóháton (1505–1508). A kép forrása: Wikipédia

A sárkány legyőzése után vállalt vértanúságot, mert nem bírta tovább elviselni a keresztényüldözéseket. Minden vagyonát elosztogatta, és nagy tömeg előtt mondta: „A pogányoknak minden istenei ördögök, az egeket pedig az Úr teremtette” (Zsolt 95,5). Ezután persze a római helytartó elé vitték, aki keresztény hite megtagadására szólította föl, és arra akarta kényszeríteni, hogy Apollo és Hercules szobra előtt áldozzon. György erre nem volt hajlandó, és minden kínzást elviselt. Sem méreg, sem tűz, sem a késekkel teletűzdelt kerék nem fogott rajta, a rábeszélés sem győzte meg. Sőt, könyörgésére a pogány istenek temploma villámtól sújtva romba dőlt. Végül a helytartó lefejeztette. Kitartása és hite láttán a bámészkodók közül sokan megkeresztelkedtek, és ezért életüket mártírhalállal fejezték be. A bizánci rítusban megalomártírként tisztelik, azaz különösen tisztelt vértanúként tartják számon. Mivel vértanúságáról és életéről nagyon kevés adat van, a niceai zsinaton legendáját apokrifnek nyilvánították, és 1969-ben törölték a római katolikus szentek sorából.

Magyarországi tisztelete – néhány középkori példa

Szent Gellért legendája szerint egy monostort és egy püspökségi egyházat is Szent Györgynek szenteltek: az Ajtonyt Szent György segítségével legyőző Csanád alapította oroszlánosi monostort, és az István által Marosváron szervezett új püspökség egyházát. Gizella családja is nagy tisztelője volt Szent Györgynek. A kultusz erejét mutatja, hogy I. István az 1018-as, bolgárok elleni hadjáratáról magával hozta Szent György fejereklyéjét, és a szent veszprémi egyházában helyezte el, 1030-ban pedig támogatta Lyddában a romos templom, kolostor és zarándokszállás újjáépítését.
A Szent György Lovagrend 1326. évi megalapítása I. Károly nevéhez fűződik. Az ötvenfős tagság világi és egyházi szolgálatokat egyaránt ellátott, többek között ők őrizték az 1323-ban a visegrádi várba szállított Szent Koronát, emellett lovagi tornákon ők adták a király kíséretét.
Szintén a 14. században, 1373-ban készült el Kolozsvári Márton és Kolozsvári György híres Szent György-szobra, amelyről korábbi blogbejegyzésünkben olvashatnak.
Az 1408-ban Luxemburgi Zsigmond által alapított Sárkányrend alapító oklevele Szent Györgyöt név szerint is megemlíti:

Szent György legendáját a 16 századi Érdy-kódex is megőrizte és számos patrocínium, hazai helynév kötődik hozzá.

Szent György vértanúról szóló prédikáció az Érdy-kódexben – Kézirattár, MNy 71, fol. 131v. Online szövegközlés: Sermones Compilati Kutatócsoport (ELTE BTK Régi Magyar Irodalomtörténeti Tanszék)

Szent György Perszeusz örököse, egy rendkívül fontos és nagy tiszteletnek örvendő szent egész Európában, Grúziától Angliáig. Kultusza talán az egyik legjobb példa az antikvitás örökségének, értékeinek továbbélésére. Tisztelete megmaradt, még ha legendája a keresztény hagiográfia szempontjainak nem is felelt meg.

Piero di Cosimo: Perseus kiszabadítja Andromédát (1515). A kép forrása: Wikipédia

Felhasznált források és irodalom:

• Az Érdy-kódex adatlapja a Magyar nyelvemlékek tartalomszolgáltatásunkban.
• Érdy codex, Volf György, Budapest, MTA, 1876, (Nyelvemléktár, 4–5), I–II.
• Jacobus de Voragine: Legenda aurea. Válogatta, az utószót, a jegyzeteket és a mutatókat készítette Madas Edit. Fordította Bárczi Ildikó [et al.] Budapest. Helikon. (Harmonia mundi Könyvek. Sorozatszerkesztő: Vizkelety András). 1990.
• Marosi Ernő: A művészetek a 14–15. századi Magyarországon. In: Uő (szerk.): Magyarországi művészet 1300–1470 körül, Budapest, Akadémiai, 1987, 101.
• Sántha György: A harcos szentek bizánci legendái, Budapest, Kir. M. Pázmány Péter Tudományegyetemi Görög Filológiai Intézet (Magyar-görög tanulmányok, 22.), 1943.
• Slíz Mariann: Szent György és Szent Demeter kultuszának hatása a magyar személynévadásra. In: Magyar Nyelv, 116. évf. 3. sz. 2020. 286–298.
• Szövérffy József: Szentek a népmesében. In: Egyetemes Filológiai Közlöny, 71. évf. február. 1948. 53–72.
• Tóth Endre: Szent György: valóság, legenda, jelkép. In: Vasi Szemle, 74. évf., szám, 2020. 1-3. szám, 259–278.

Orsós Julianna (MTA-OSZK Res Libraria Hungariae Kutatócsoport)