A múlt heti bejegyzésünk bevezető idézeteként a líbiai Sibylla jóslatából idéztünk egy szakaszt.
Philippus de Barberiis Opusculum de vaticaniis Sibillarum című könyvében a tizenkét szibilla közül őt mutatja be másodiknak. A szerző szerint nem lehet pontosan tudni, hogy mikor élt. A hagyomány úgy tarja, hogy a fején zöldellő virágkoszorút viselt, és szépségesen ragyogó köntösben járt.

Philippus de Barberiis: Opusculum vaticaniis Sibillarum, Oppenheim, Jacobus Koebelius [ca. 1517], [4.] fol. v. Jelzet: Inc. 979 (1) – Régi Nyomtatványok Tára

A Sibylla teljes jóslata így hangzik:

Az összeállításunk első részében már bemutatott, a 15. és 16. század fordulóján készült díszes hóráskönyv további információt is tartalmaz a jósnőről. A margót díszítő kis képről megtudhatjuk, hogy a líbiai Sibylla huszonnégy évesen jósolta meg a Megváltó eljövetelét.

Philippus de Barberiis és a hóráskönyv képaláírása is említi Euripidészt (i. e. 480–406), a híres görög tragédiaírót, akinek volt egy Lamia című drámája. A teljes mű sajnos nem maradt fenn, csupán egyetlen töredékét ismerjük. Az Opsculumban az áll, hogy ennek a drámának a prológusában írtak a líbiai Sibylláról is.
A mitológia szerint Lamia Bélosz egyiptomi király csodaszép leánya volt, aki iránt Zeusz szerelemre lobbant. A nászukból született gyermekeket azonban a féltékeny Héra egy kivételével mind elpusztította. Lamia fájdalmában lidérccé változott. A megmaradt gyermek pedig nem más, mint a líbiai Sibylla, aki később apja egyik sivatagi szentélyében teljesített szolgálatot. A hóráskönyv képecskéje alatti szövegben az áll, hogy a líbiai Sibylla megjósolta Krisztus eljövetelét. Ábrázolása, amint kezében égő gyertyát tart, egybecseng Philippus de Barberiis könyvében szereplő jóslat egyik részletével: „Az Úr megvilágítja a sötétséget.”
A szibillák sorában harmadik a delphoi Sibylla. Az Opusculumban „vates insignissima”-nak, a legnevezetesebb látoknak nevezi de Barberiis.

Philippus de Barberiis: Opusculum vaticaniis Sibillarum, Oppenheim, Jacobus Koebelius [ca. 1517], [5.] fol. v. Jelzet: Inc. 979 (1) – Régi Nyomtatványok Tára

A könyv szerint a prófétanő a delphoi Apollón templomában született, a trójai háború előtti időkben élt és jósolt, és nagy tiszteletnek örvendett. A hagyomány szerint egyéb jóslatain túl a Szentlélektől vezérelve verses formában írt az Isten igéjének megtestesüléséről. Jóslatokat mondott Krisztus teljes életével kapcsolatban. Előre tudta a csodáit, az elárulását, az elfogatását, a kigúnyolását és végül kegyetlen halálát. Előre látta a feltámadását és a mennybemenetelét is. Fametszetes ábrázolásán ezt a jóslatát olvashatjuk:

Bár az Opusculumban a delphoi Sibylla attribútumairól írásban nem esik szó, Philippus de Barberiis egy másik könyvében, a Discordantiae sanctorum doctorum Hieronymi et Augustini-ben viszont olvashatunk a jósnő megjelenéséről. Ezen leírás alapján a fiatal Sibylla fekete ruhát viselt, kezében pedig kürtöt tartott. 

Philippus de Barberiis: Discordantiae sanctorum doctorum Hieronymi et Augustini, Ro. [Roma], [Johannes Philippus de Lignamine], Anno domini. MCCCCLXXXI. Sedente Sixto. iiii. Pont. Max. An. eius Vndecimo Die prima Mensis Decembris. Foeliciter [1. Dec. 1481] [recte post 1. Dec. 1481.], [21.] fol. Jelzet: Inc. 763 – Régi Nyomtatványok Tára

A korai könyvnyomdászat egyik legpompásabb művében, Hartmann Schedel (1440–1514) híres Világkrónikájában lapozva is találunk szibillákat. Schedel tekintélyes vastagságú könyve a középkori krónikák hagyományait követve a bibliai teremtés­történettől Miksa német-római császár uralkodásáig, 1493-ig hat korszakban tárgyalja az eseményeket, s egyúttal a bibliai, történeti és földrajzi ismereteket is egyesíti. Ezt követi a vallásfilozófiai kérdéseket ismertető hetedik fejezet. A harmadik részben (Ábrahám születésétől Dávid király uralkodásáig tartó szakaszban) olvashatunk a szibillákról. A nyolc szibilla közt ott szerepel a delphoi Sibylla is fekete ruhában, kezében kürtöt tartva.
A míves fametszetek készítői Michael Wogelmut (1434–1519), Wilhelm Pleydenwurff (1460–1494) és nagy valószínűséggel Albrecht Dürer (1471–1528) is, aki a Világkrónika készítésekor Wogelmutnál inasoskodott.

A precízen kidolgozott figurák minden részlete jelentős. Ha megvizsgáljuk a delphoi Sibylla hajviseletét, látjuk, hogy hajfonata körkörösen fel van tűzve a fejére, és hűen ábrázolja a szövegben lévő „mit aufgepunden zöpf” [felkötött/feltűzött fonattal] kifejezést. Az Opusculum delphoi Sibyllájának is hasonló módon fel van tűzve a hajfonata.
De hogyan is alakult ki a keresztény szibillák eme egyöntetű rendszere? Miért is volt szükséges leírni, hogy a jósnők milyen öltözéket viseltek, milyen tárgyat tartottak a kezükben, vagy hogy hány évesen mondták el próféciájukat Krisztusról?
A patrisztikus, más néven az ókeresztény hagyományban az egyházatyák úgy gondolták, hogy Isten két módon nyilatkoztatta ki magát. Israel számára prófétái által, a többi nép számára pedig a szibillák orákulumai, jóslatai által, melyeket korábban helytelenül pogánynak tartották. A középkori misztika és skolasztikus filozófia talaján viszont újabb szibilláknak tulajdonított próféciák jelentek meg.
A 15. és 16. századra a patrisztika és a középkori teológia szibillahagyományának két rétege egy kompakt egésszé állt össze. A hagyomány uniformizálódott, a források elhomályosodtak. Úgy tűnik, mintha a szibillatradíció egy egyöntetű, lineáris hagyományrendszer lenne a klasszikus antikvitástól kiindulva. Az egyes szibillákat saját ismertetőjegyekkel ruházták fel, és ezzel személyüket még hitelesebbé tették.
Ebben a rendszerben az antik világ pogány jósnői a Biblia prófétáival egyenrangúvá váltak, bemutatásuk módja is ezt bizonyítja akár a Sixtus-kápolna mennyezetfreskóján, akár Philippus de Barberiis Discordantiae sanctorum doctorum Hieronymi et Augustini című könyvében, ahol egymást váltják az ószövetségi próféták és a szibillák. A pogány szibillák keresztény teológiába emelése többek között azt a tanítást volt hivatott szolgálni, hogy a Messiás nem csupán a zsidóság számára jött el, hanem a világ összes népe számára is.

Túri Klaudia (Régi Nyomtatványok Tára)

Advent vasárnapi sorozatunk korábbi részei itt olvashatók: Első rész

Ki ne emlékezne Jókai Mór Az aranyember című regényének festői nyitófejezeteiben a Vaskapu veszedelmein Timár Mihály ügyességének és találékonyságának köszönhetően szerencsésen átjutó teherszállító hajóra, a Szent Borbálára? A rövid leírás, amely bemutatja a hajó névadójának képét, előrevetíti az először közvetlenül a mártír alakja mellett felbukkanó Tímea szomorú jövőjét, s felvezeti a hősnőt a regényben végig jellemző hasonlat- és metaforasort (alabástromszobor, mártír). Azon talán nem minden olvasó gondolkodott el, miért pont ennek a szent szűznek az oltalmába ajánlották Timár hajóját, s miért tartja még az egyik szereplő szerint „csak a hajón pápista” Fabula János kormányos is a veszedelmes út során olyannyira fontosnak a szent jóindulatának megnyerését, fenntartását, hogy kétszer is megjegyzi, útitársainak szentelt barkát kellene égetniük Borbála képe előtt.

December 4-e, Borbála napja jó alkalom kicsit megismerkedni e szent vértanú történetével. Borbála állítólag a 4. század elején, Maximianus császár idején szenvedett vértanúságot, viszont nevét a korai keresztény írások, a vértanújegyzékek, martirológiumok nem tartalmazzák. Így alakjának történeti hitelessége kétséges. Alakja, élettörténete azonban évszázadokon keresztül részét képezte mind a keleti, mind a nyugati keresztény hagyománynak. Tisztelete keleti eredetű. Legendája talán a 7. században született Egyiptomban. A 9. századtól már több szír, görög és latin nyelvű irat volt forgalomban róla és ereklyéiről. Története a középkor folyamán több változatban is terjedt; ezek mártírhalálát különböző helyszínekre (Nikomédia, Héliopolisz, Toszkána, Róma) tették. Életének és vértanúságának leírása utólagos toldásként bekerült a népszerű 13. századi latin nyelvű legendagyűjteménybe, a Legenda aureaba is.
E magyar fordításban is olvasható változat szerint Borbála Maximianus császár idejében élt, s egy gazdag nikodémiai pogány férfi, Dioscorus szép és okos lánya volt. Apja, hogy férfitekintetektől távol tartsa, egy toronyba záratta, ahol a lány saját bölcsességétől vezetve kételkedni kezdett a bálványok isteni mivoltában, s az igaz Isten ismeretére törekedett. Értesülve az alexandriai teológus, Órigenész bölcsességéről, levélben tőle kért tanácsot. A teológus megválaszolta a lány Istenre vonatkozó kérdéseit, s küldötte további tanításban részesítette, illetve megkeresztelte Borbálát. A keresztény tanítástól áthatva a lány megkérte apja munkásait, akik éppen egy fürdő építésén fáradoztak, hogy Dioscorus utasításaitól eltérően ne két, hanem a Szentháromság tiszteletére három ablakkal lássák el az épületet. Miután ezért apja kérdőre vonta, Borbála megvallotta keresztény hitét kiváltva ezzel apja haragját, aki előbb maga próbálta megölni, majd átadta az elöljárónak, aki válogatott kínzásokkal próbálta megtörni. A szent isteni segítséggel többször megmenekült a veszedelemből, megszégyenítéstől, illetve vigasztalást, enyhülést nyert a szenvedésben.

Végül az elöljáró parancsára saját apja fejezte le, akit utána égi tűz pusztított el büntetésül.

Szent Borbála lefejezése. Besztercebánya, Szent Borbála-oltár, 1509. In. Salzburg University, Institute for Material Culture, No. 012614 – REALonline (Institut für Realienkunde des Mittelalters und der frühen Neuzeit in Krems an der Donau)

Fontos eleme a történetnek, hogy a mártírhalálra készülve Borbála azt kérte Krisztustól, hogy „ha valaki megemlékezik nevedről, fölidézve szenvedésemet, Uram, ne emlékezz bűneire az ítélet napján, hanem légy kegyes hozzá.” E kérés meghallgatásra talált, s amint arról a legenda végére illesztett csodatörténetek tanúskodnak, a szent gondoskodott arról, hogy tisztelői, akár csodával határos módon is gyónhassanak, áldozhassanak haláluk előtt, azaz elnyerjék a középkor fogalmai szerinti „jó halált”.
Legendájának erre az epizódjára épült az a speciális funkció, amelyet késő középkori tisztelői tulajdonítottak neki: segítségért lehetett hozzá fohászkodni veszedelemben, s megvédte híveit a hirtelen haláltól, azaz az üdvözülés előfeltételének tartott „jó halált” biztosította számukra. Ezzel a segítő szereppel függ össze, hogy Borbála bekerült abba a szentcsoportba, akiket együttesen a tizennégy segítőszentként tartottak számon, s akiknek kultusza a dél-német területről indult, s a középkor végi képzőművészeti ábrázolások tanúsága szerint Magyarországon is meghonosodott, különösen a német ajkú városi polgárság körében Észak-Magyarországon és Erdélyben.

A tizennégy segítő szent. Bártfa, Szent Egyed plébániatemplom, 1500–1510. In. Salzburg University, Institute for Material Culture, No. 012374 – REALonline (Institut für Realienkunde des Mittelalters und der frühen Neuzeit in Krems an der Donau)

A tizennégy segítőszent csoportjából egy kisebb női csoport önállósult is. Alexandriai Szent Katalin, Antiochiai Szent Margit és Szent Borbála kiegészülve Szent Dorottyával alkották a négy fő vértanú szűz (virgines capitales) együttesét, akiket gyakran ábrázoltak közösen is oltárokon, s csoportos tiszteletük a 14. századtól együtt terjedt a tizennégy segítőszent kultuszával.

A négy fő vértanú szűz (Szent Margit, Szent Dorottya, Szent Katalin, Szent Borbála). Berethalom, evangélikus templom, Mária-oltár, 1500–1525. In. Salzburg University, Institute for Material Culture, No. 014939 – REALonline (Institut für Realienkunde des Mittelalters und der frühen Neuzeit in Krems an der Donau)

Míg e vértanú szüzek közül Katalin és Margit tisztelete korábban és szélesebb körben terjedt el a középkori Magyar Királyságban, Borbála kultuszának emlékei Árpád-kori fel-felbukkanás után (Borbála magyarországi kultuszára az első adat a 12. század végi Pray-kódexben szerepel) a 14. századtól kezdenek gyakoribbá válni.

Borbála ünnepe a Pray-kódexben. Kézirattár, MNy 1, fol. 7^r – Magyar Elektronikus Könyvtár

A szent népszerűsége a 15. században indult gyors növekedésnek különösen a német ajkú városok polgárainak körében. Oltárai, kápolnái vagy ábrázolásai álltak Pozsonyban, Sopronban, Lőcsén, Bártfán, Besztercebányán s több más településen is. Céheket és vallásos társulatokat is ajánlottak Borbála oltalmába. Az észak-magyarországi bányászközösségek különösen tisztelték, ugyanis veszélyes foglalkozásuk során a hirtelen haláltól védelmező segítőszent oltalma számukra fölöttébb kívánatos volt.
Alakjának, történetének számos képzőművészeti ábrázolása mellett a középkor legvégéről szöveges emlékek is megemlékeznek róla. Az obszerváns Temesvári Pelbárt nagy népszerűségnek örvendő latin nyelvű mintaprédikációs kötetében, amely számos nyomtatott kiadásban jelent meg a középkor végén, szerepel róla egy prédikáció, illetve a Legenda aureából merített legenda is. Igaz, hogy más vértanú szüzeknek akár négy beszédet is szentelt a ferences prédikátor, Borbála csupán egy sermo tárgya, ami mutatja kisebb jelentőségét. Pelbárt és a Legenda aurea a forrása a Karthauzi Névtelen nagyszabású kéziratos beszédgyűjteményében, az 1526 körül a lövöldi karthauzi kolostorban másolt, s ma könyvtárunk Kézirattárában őrzött Érdy-kódexben (a szövegkiadásban p. 148–154) szereplő magyar nyelvű Borbála-prédikációnak és -legendának. Egy másik nagy 16. század eleji magyar nyelvű prédikációgyűjteményben, a Debreceni kódexben (a szövegkiadásban p. 8–13) a vértanúról szóló rövid prédikációt követő legenda egy másik népszerű latin legendagyűjteményből, Petrus de Natalibus Catalogus sanctorumából származik.

Szent Borbáláról szóló prédikáció az Érdy-kódexben – Kézirattár, MNy 71, fol. 1^a – Sermones Compilati. ELTE BTK Régi Magyar Irodalomtörténeti Tanszék

Borbála tisztelete a barokk korban is virágzott, amint arról többek között katolikus népénekek is tanúskodnak például Kájoni János Cantionale catholicumában és a Cantus catholiciban, de jó halált biztosító szerepét ekkor egyre inkább Szent József vette át. Borbála kultuszát a népi kultúra a 20. századig őrizte különböző, főként bányászközösségekben élő mondák, imádságok és népszokások formájában.

Irodalom:

• Az Érdy-kódex adatlapja a Magyar nyelvemlékek című online tartalomszolgáltatásunkban.
• Érdy codex, Volf György, Budapest, MTA, 1876, (Nyelvemléktár, 4–5), I–II.
• A Debreceni kódex adatlapja a Magyar nyelvemlékek című online tartalomszolgáltatásunkban.
• Debreceni Kódex. 1519. A nyelvemlék hasonmása és betűhű átirata bevezetéssel és jegyzetekkel, Abaffy Csilla és Reményi Andrea, bev. Madas Edit és Reményi Andrea, Budapest, Argumentum – Magyar Nyelvtudományi Társaság, 1997 (Régi magyar kódexek, 21).
• Iacobus de Voragine: Szent Borbála, ford. Veszprémy László. In: Legenda aurea, vál., utószó, jegyz. Madas Edit, ford. Bárczi Ildikó et al., [Budapest], Helikon, 1990.
• Bálint Sándor, Ünnepi kalendárium: A Mária-ünnepek és jelesebb napok hazai és közép-európai hagyományvilágából, Budapest, Szent István Társulat, 1977.
• Uhrin Dorottya: Szent Katalin és Borbála, a felvidéki bányavárosok védőszentjei. In: Hatalom, adó, jog. Gazdaságtörténeti tanulmányok a magyar középkorról, szerk. Weisz Boglárka, Kádas István, Budapest, MTA BTK Történettudományi Intézet, 2017, 369–386.
• Uhrin Dorottya: A virgines capitales kultusza a középkori Magyarországon. Doktori disszertáció. Budapest, ELTE BTK, 2019.

Korondi Ágnes
(MTA–OSZK Res Libraria Hungariae Kutatócsoport,
Eötvös Loránd Kutatói Hálózat)

A címben szereplő négy elvárással határozta meg Kovachich Márton György forráskutató (1744–1821) a munkamorálját: tiszta, szabatos, teljes és hiteles közlésre és feltárásra törekedett. Hatalmas és értékes elvégzett munkája ellenére kortársai mellett az utókor sokáig mostohán bánt vele. A mai napon, halála kétszázadik évfordulóján rá emlékezünk.

Czetter Sámuel: Kovachich Márton György, 1798. Rézmetszet. – ELTE Egyetemi Könyvtár

A 18. században a hazai tudományosság társadalmi összetétele átalakult. A század elején Bél Mátyás (1684–1749) és köre vezetésével a legmodernebb tudományos kezdeményezések az evangélikus egyházból és szervezeteiből nőttek ki, majd később a katolikus klérus jutott vezető szerephez, a szerzetesrendek feloszlatása és belső válságai után pedig világiak – részben természetesen a korábbi szerzetesek – is szervező-irányító helyzetbe kerülhettek. Kovachich pályájának alakulásán jól nyomon követhetőek ezek az egyszerre ható folyamatok.
Kovachich Márton György a Pozsony megyei Senkvicen született 1744. november 9-én. Horvát eredetű családja a 16. század közepén a török elől menekült északra. Már gyerekkorában nagy hatással volt rá Kolinovich Gábor (1689–1770), a Rákóczi-szabadságharc történetírója, aki szintén senkvici volt, és Kovachich atyai jó barátjaként tekintett rá, tőle tanulta a tudományszeretetet.

Tischler Antal: Kolinovich Gábor történetíró. Grafika. ELTE Egyetemi Könyvtár – Hungaricana. Képcsarnok

A gimnáziumi évek után a nagyszombati egyetem bölcsészkarán tanult, majd Olaszországban töltött pár hónapot, később pedig jogot és teológiát is hallgatott, szintén Nagyszombatban. 1770-től az újonnan alakult tanszéken politikai és pénzügyi ismeretekre is szert tett. Bár erről az időszakról kevés forrás tanúskodik, naplójegyzeteiből a szegénység és elcsendesedés olvasható ki. Sokat is betegeskedett ezekben az években. Bár a senkvici Kovachich család egyik felmenője nemességet kapott, de mire ő megszületett, már teljesen elszegényedtek, így tehát mind magáról, mind tanulmányairól maga gondoskodott. 1768-ban, hosszas gondolkodás után úgy döntött, belép a piarista rendbe, de nem éppen vallásos meggyőződése, sokkal inkább anyagi korlátainak felismerése miatt szánta el magát erre a lépésre. Végül elvesztette kedvét, és évekig tartó csendes keserűségbe süllyedt. Négy évvel később Kondé Miklós, későbbi nagyváradi püspök – ekkor a bécsi Pázmáneum rektora – támogatásával sikerült Bécsbe utaznia, ahol a jezsuita rendből kilépett Kollár Ádám Ferenc (1718–1783) császári és királyi tanácsostól, a bécsi királyi könyvtár igazgatójától tanult oklevéltant és magyar államjogot.

Josef Hauzinger: Kollár Ádám Ferenc, 1779. A kép forrása: Wikipedia (Magyar kiadás)

Amikor Kovachich Márton György 1774-ben, harmincévesen, nagy ambíciókkal visszatért Magyarországra, az volt a célja, hogy képzettségének és sokoldalú tudásának megfelelő munkát találjon, ez azonban nem volt könnyű feladat, mert a még fejlődő hivatalnokrendszernek viszonylag kevés emberre volt szüksége, az egyetemeken az oktatói feladatokat pedig jórészt még szerzetestanárok látták el. Ekkor már két sikertelen „álláspályázat” tapasztalatával volt gazdagabb. Előbb egy lengyelországi állást, majd a nagyszombati egyetem szenátorságát akarta elnyerni. Egyre rosszabb anyagi helyzetbe került, reménytelennek látszó helyzetén a jezsuita rend feloszlatása (1773) után az egyetemi könyvtár átszervezésével is megbízott Ürményi József udvari tanácsos (1741–1825) segített.

Ehrenreich Sándor: Ürményi József, 1818. Rézmetszet. Horváth J. András: Díszpolgárok Pest-Budán és Budapesten (1819–1947). In. Tanulmányok Budapest Múltjából, 25. kötet (1996), 115. – Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása: Digitális Képarchívum

Kovachich a fővárosba költözött és bölcsészdoktori címet szerzett. Előbb könyvtári írnok, majd 1781-től könyvtári segédőr lett. Tíz éven át dolgozott az egyetemi könyvtárban, ahol nem volt könnyű helyzetben a már fentebb röviden felvillantott társadalmi-politikai helyzet miatt. Az intézmény vezetése ugyanis két pártra oszlott. Az igazgató a jezsuita szerzetes, Pray György (1723–1801) és a mellé rendelt szabadkőműves Heinrich Gottfried Bretschneider (1739–1810) „követőire”. Pray mellett álltak rendtársai, Bretschneiderhez csatlakozott a két alacsony beosztású és rossz anyagi helyzetű alkalmazott: Kovachich és egy másik írnok, Szatmári András.

Pray György. In. Vasárnapi Ujság, 6. évf., 37. sz., 1859. szeptember 11, 433. – Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása: Digitális Képarchívum

A rendek elkobzott könyvtárai vezettek a nyílt ellentéthez, amikor Kovachich 1780-ban könyvtári altisztekkel együtt végigjárta a volt jezsuiták lakásait és visszakövetelte tőlük a királyi rendelet értelmében már az egyetemi könyvtár állományát képező könyveket. Annyira jól sikerült ez az akció, hogy két év múlva őt küldték a pozsonyi jezsuita könyvek begyűjtésére. Ekkor jelentést tett Pray-ról, aki megakadályozta, hogy orvosi könyveket is megszerezzen. Pray tisztázta magát, Kovachichot szakszerűtlenséggel, tudatlansággal vádolta. Az Udvari Kancellária nem foglalt állást a vitában, de az annyira elmérgesedett, hogy végül Ürményit küldték ki, hogy folytasson le vizsgálatot. 1784-ben Bretschneidert áthelyezték a lembergi könyvtár élére, Pray maradt az egyetemi könyvtár vezetője, Kovachichot figyelmeztették, majd áthelyezték.
A kamarai levéltár indikánsa, vagyis indexelője lett, olyan alacsony fizetéssel, ami épp, hogy csak megélhetését biztosította. Ezzel hivatali pályafutása véget is ért. Az indikánsok feladata az volt, hogy a levéltár magasabb rangú tisztviselői által készített lajstromokhoz a mutatókat összeállítsák. Kovachich elképesztő munkatempót diktált. Feljegyzései szerint 1784 és 1787 között több ezer hasábot írt tele és 152 000 cédulát készített és rendszerezett.
A korábbi bécsi időszak, Bretschneider, a fővárosba költözés és a volt jezsuita szerzetesekkel támadt ellentét, majd nehéz munkakörülményei a szabadkőművesség felé irányították figyelmét. Előbb a Magnanimitas-, majd az Első ártatlansághoz címzett páholy tagja lett. Az ott őt ért hatások és saját törekvései arra ösztönözték, hogy 1768-ban saját költségén elindítsa a Merkur von Ungarn című lapot, amely két évfolyamot ért meg, és háromezer forint veszteséget „hozott” Kovachichnak. Nem sokkal ez után még egyszer nekibuzdult, hogy felvilágosodásból táplálkozó nézeteit közölje, és megjelentette egyházpolitikai művét (Dissertatio de religione ut ea rei publicae curae esse debet), amely azonban nem váltott ki szinte semmilyen visszhangot. Ekkor már negyvennégy éves, és még mindig nincs meg az a szellemi közeg vagy kör, ahol otthonosan érezhetné magát, kiteljesedhetne, sem az a téma, amivel – a felvilágosodás eszméinek szolgálatában – szívesen foglalkozna.1788-ban megpróbált engedélyt szerezni, hogy az ország levéltáraiba, könyvtáraiba beléphessen, és bár ez nem sikerült neki, 1790-ben mégis képes lett megjelentetni Vestigia comitiorum című forráskiadványát. Ennek jelentőségét nem lehet elégszer hangsúlyozni: a magyar országgyűlések fontosságát és egyáltalán létüket bizonyítja, arról nem is beszélve, hogy a magánkönyvtárak és – levéltárak felmérése után Kovachich megtalálta azt a területet, amelynek hátralévő életét szentelte. Ez pedig nem volt más, mint a történeti magyar közjog, amelynek kutatására több szabadkőműves társa is buzdította.
Anyagi körülményei folyamatosan romlanak, egész életében kishivatalnoki bért keres, minden forrásgyűjtést maga finanszírozott. Sajnos kétszer is kénytelen volt megválni másolatgyűjteményétől. Egyszer 6000 forintért vette meg tőle Széchényi Ferenc, majd 1809-ben József nádor vásárolta meg anyagait a Magyar Nemzeti Múzeum részére. A kamarai levéltárban huszonnégy évig dolgozott és nem sikerült előre lépnie, sőt 1808-ban az irattárába helyezték. Az évek során több helyre jelentkezett, mindenhová sikertelenül. Említett irattári „száműzetése” után úgy gondolja, valami mégiscsak állhat a háttérben, valami gyanúba keveredhetett. Az intrikákat elvetni nem lehet, de az újabb kutatások társadalmi helyzetét is okként említik abban, hogy nem tudott végzettsége alapján őt megillető karriert befutni. Még a család nemességét sem tudta igazolni, évekig tartó, kínosan hosszú folyamat lezárásaként végül 1798-ban József nádor közvetítésével, Széchényi Ferenc támogatása mellett kérelmet nyújtott be, és hivatali és tudományos érdemei elismeréseképpen új nemességet nyert.
A már említett Vestigia comitiorum mellett mindenképpen meg kell említenünk azt a nagyszabású tervet, amelyet kidolgozott: az Institutum diplomatico-historicum, egy történeti intézet monumentális tervét. Ezért a munkáért fel is jelentette Lendvay Márton, a kamarai levéltár vezetője, mondván, hogy Kovachich vétett a titoktartás kötelezettsége ellen, amikor kivonatosan közölt egy 1501. évi privilégiumot és említést tett egy 1444. évi törvény létezéséről. Ezeket a szerző másolatban és egy összefoglalóból ismerte ugyan, de már a feljelentés ténye rámutat, mennyire nem aratott sikert, ha valaki magyar közjoggal akart foglalkozni. Később is akadtak még problémái a politikával, kiváló monográfusa, V. Windisch Éva ezt részletesen feltárta Kovachich Márton György, a forráskutató című munkájában.
Kovachich több expedíciót is vezetett felföldi, délvidéki és erdélyi levéltárakba, ahová, ma azt mondanánk, hungarica-kutatási céllal tizenkét éves fiát József Miklóst is magával vitte.
Élete során összegyűjtötte és kiadta a Corpus Jurisból kimaradt régi törvényeket (a már említett Vestigia comitiorum. Pest, 1790; Supplementum ad vestigia... I–III. Buda, 1798–1801). Kiadta 14–15. századi formuláskönyveinket (Formulae solennes styli. Pest, 1799), valamint a tárnoki jogot és az ezt módosító jogszabályokat (Codex juris thavarnicalis. Buda, 1803), az egyháztörténet számos forrását (Codex juris decretalis ecclesiae Hungaricae. I–II. Pest, 1815), a koronázások történetére vonatkozó anyagot (Solennia inauguralia... Pest, 1790) és a magyar történet több elbeszélő forrását (Scriptores rerum Hungaricarum minores. I–II. Buda, 1798; Sammlung kleiner noch ungedruckter Stücke. I. Buda, 1805). Pénztörténeti gyűjteménye egy részét is kiadták (Catalogus numorum Hungariae. III. és Appendix. Pest, 1810) kéziratos másolataiból. Fia a törvények összegyűjtését és közlését fejezte be (Monnenta veteris legislationis Hungaricae. I–II. Kolozsvár, 1815; Lectiones variantes decretorum comitialium. Pest, 1816; Sylloge decretorum comitialium inclyti regni Hungariae. I–II. Pest, 1818).
Munkája nélkül valószínűleg sokkal-sokkal kevesebbet tudnánk középkori jogtörténetünkről.

Felhasznált irodalom:

• Bónis György: A Mohács előtti magyar törvények kritikai kiadásáról. Levéltári Híradó, 10. (1960) 2. 45–49.
• Poór János: Egy recenzió és recenziója. Kovachich Márton György a magyar alkotmányról és hadszervezetről. Levéltári Közlemények, 74. (2003) 1–2. 105–133.
• Windisch Éva: Kovachich Márton György, a forráskutató. (Társadalom- és művelődéstörténeti tanulmányok 24.). Budapest, 1998.
• Windisch Éva: Kovachich Márton György és a magyarországi levéltári anyag feltárása a XIX. század elején. Levéltári Közlemények, 37. (1966) 1. 63–112.
• Windisch Éva: Kovachich Márton György és a magyar tudományszervezés első kísérletei. Századok, 102. (1968) 1–2. 90–144.

Orsós Julianna (MTA-OSZK Res Libraria Hungariae Kutatócsoport)

Philippus Barberiis: Opusculum vaticaniis Sibillarum, Oppenheim, Jacobus Koebelius [ca. 1517] 4. fol. Jelzet: Inc. 979 (1) – Régi Nyomtatványok Tára

A líbiai Sibylla kezében futó írásszalagon olvasható jóslat elejét Philippus Barberiis (1426–1487) domonkos rendi szerzetes könyvéből, az Opusculum vaticaniis Sibillarum-ból idéztük.

Az Apponyi terem fényei. Fotó: A szerző

A mai és az elkövetkezendő adventi vasárnapokon Philippus Barberiis könyve lesz az útmutatónk, melyet a Régi Nyomtatványok Tára őriz. A Barberiis művében felsorakozó tizenkét szibillát és azoknak a Megváltóról szóló egy-egy jóslatát fogjuk megismertetni olvasóinkkal.

De kik is vajon a szibillák? Még mielőtt rátérnénk az Opusculum tizenkét jóslatára, erre a kérdésre válaszoljunk.
Amikor a Sibylla név vagy a szibillaság szóba kerül, a jóslás, jövőbelátás jut az eszünkbe.
A fent idézett Philippus Barberiis könyvének bevezetőjében az áll, hogy a Sibylla név nem egy női név, hanem egy hivatás elnevezése. Olyan asszonyok hivatásáé, akik képesek az isteni üzenet közvetítésére. Azt írja, hogy a görögök szerint a Sibylla szó a hosziosz (= szent, felszentelt) és a bulé (=akarat, elrendelés) szavakból lett megalkotva. Ezek alapján a szibilla az isteni minőség szócsöve, az isteni akaratot kimondó nő elnevezése.
Az antik leírásokban a szibilla miközben a numinózumot, az istenséget befogadó csatornává válik, teste reszket, vonaglik, hangja megváltozik, összeszedettsége darabokra hull. A görögök szibillái Zeusz és Apollón üzenetét közvetítették, a római szibillák pedig az Apolló-kultusz papnői voltak. Ezen pogány profétanők Barberiis könyvében viszont Krisztus eljöveteléről jövendölnek. Számos más kora újkori könyvben is lehet olvasni ezekről a nagy tiszteletben álló asszonyokról és a Megváltóról szóló jóslataikról, valamint ikonográfiai ábrázolásuk is széles körben ismeretes volt a középkorban és a kora újkorban.
Ezzel magyarázható, hogy a szibillák jelentős helyet foglalnak el a Sixtus-kápolna mennyezetfreskóján egymást váltva a bibliai prófétákkal. Az öt jósnőt, a delphoi, az erüthreai, a cumaei, a perzsa és a líbiai Sibyllát Michelangelo Buonarroti (1475–1564) gyönyörűen redőzött ruhákban ábrázolta, a líbiai Sibylla alakja pedig, amint a lábujjától a fejéig elfordulva nyúl a könyvéért, egyik korai iskolapéldája lett a figura serpentinata-nak, a megcsavarodó emberi test ábrázolásának.

De nemcsak a pápai miliőben voltak jelen a látnoknők, hanem Vitéz János (1408–1472) esztergomi érseknek, Mátyás király egykori nevelőjének, késő gótikus, kora reneszánsz esztergomi palotájában is. Vitéz Jánosról, akit „Lux Pannoniae”- ként, Pannónia Fényeként emlegettek Európa-szerte, ezeket a sorokat jegyezte le Antonio Bonfini (1427 v. 1434–1502), Mátyás király humanista történetírója:

Esztergom a palotával együtt 1543-ban a törökök kezére került, így amikor 1573-ban a Dunán Konstantinápoly felé hajózva egy császári küldöttség megtekintette az esztergomi palotát, egy sokkal szomorúbb látvány tárult a szemük elé. A követség lelkésze, Stephan Gerlach így írt úti naplójában:

Egy másik esztergomi érsekhez, Oláh Miklós (1493–1568) nevéhez is kapcsolhatunk szibillákat.
Gyűjteményünk őriz egy pergamenre nyomtatott, gazdagon díszített, vörössel, kékkel és arannyal rubrikált hóráskönyvet, melyet 1502-ben nyomtattak Párizsban. Címlapján egy bejegyzés olvasható: „Liber saeculo XV. impressus, qui olim  adlectus fuit Bibliothaecae Nicolai Olahi Archiepisc. Strigonien.” Azaz a bejegyző szerint egykor Oláh Miklós esztergomi érsek könyvtárába tartozott a XV. (!) században nyomtatott könyv.

Liber horarum. Ce presentes heures a lusaige de Romme... [Paris], Philippe Pigouchet. Pour Simon Vostre, [1502?], 1. fol. r. Jelzet: Ant. 6979 – Régi Nyomtatványok Tára

A könyv három levelén Sibylla-ábrázolásokat fedezhetünk fel, a képek alatt a jósnők nevével és jóslatával.

Érdekes módon, bár ugyanazt a tizenkét szibillát sorakoztatja fel a hóráskönyv szerzője, mint Barberiis, a szibillák jóslatai a két könyvben csak néhány esetben egyeznek.
Egyezés áll fenn a két könyvben perzsa Sibylla (Sibylla Persica), esetén. Barberiis az ő bemutatásával és proféciájával nyitja meg a szibillák sorát, bár a bevezetőjében leírja, hogy a szibillák szerepeltetésének sorrendje az Opusculumban esetleges.
A hagyomány szerint az aranyos ruhájú és fehér fátylat viselő perzsa Sibylla Krisztusról megjósolta, hogy öt kenyérrel és két hallal ezer embert fog jóllakatni a pusztában, és a maradékkal tizenkét kosarat tudnak majd megtölteni. Egy másik jóslatában pedig a következőket mondta:

Túri Klaudia (Régi Nyomtatványok Tára)

Advent vasárnapi sorozatunk korábbi részei itt olvashatók: Második rész

A költő halálának 80. évfordulójáról is idén emlékeztünk meg († 1941. augusztus 4.)

Babits Mihály és Tanner Ilona (1895–1955) 1921. január 15-én kötöttek házasságot Budapesten. A tisztviselőnőként dolgozó Tanner Ilona, írói nevén Török Sophie 1920 őszén verspróbálkozásaival kereste fel Babitsot, aki akkor már neves költő, az irodalmi élet központi személyisége, 1916-tól a Nyugat szerkesztője volt.
Közös életükről Török Sophie házasságuk során számos fényképet készített. Összeállításunkban a Babits-hagyaték gazdag fényképanyagából mutatunk meg néhányat, köztük a Török Sophie által az első közös szekszárdi útjukon készült felvételeket, amelyeket az írónő erre a látogatásra való visszaemlékezéseiből vett idézetekkel kísértünk.

Babits Mihály és Török Sophie házasságkötése alkalmával készült kép. Budapest, 1921. január 15. Fotó: Székely Aladár. Jelzet: Fond III/2315/34 – Kézirattár

Babits születésének körülményeit a költő édesanyja mesélte el Török Sophie-nak 1921-ben, első közös szekszárdi látogatásukkor.

Babits Mihály. Zelesny Károly felvétele, Pécs, 1887. Jelzet: Fond III/2252/15. – Kézirattár

Gyermekkora első hat évét Babits Szekszárdon, a szülői házban tölti. Édesanyja emlékezete szerint:

A gyermekkor helyszínei között fontos szerepet töltött be a család szőlője és a présház, ahova szintén ellátogatott az ifjú pár. Török Sophie ekkor is készített fényképeket. Az alábbi felvételen Babits mögött, kissé takarásban, az évi termésről vezetett több évtizedes adatok láthatók, köztük a legutolsó az 1921-es évjárat, a felvétel éve.

Babits Mihály a szekszárdi présházban. Török Sophie felvétele, 1921. január 21. és 29. között. Jelzet: Fond III/2290/75. – Kézirattár

A kőkereszt Babitsék szekszárdi szőlőjénél. Török Sophie felvétele, 1921 –1924. Az albumlapon Török Sophie rájegyzése: A szekszárdi szöllő. Jelzet: Fond III/2290/126. – Kézirattár

Szülővárosához Babits haláláig szeretettel ragaszkodott és amikor tehette, hazalátogatott. A városba való első közös megérkezésük körülményeire így emlékezett vissza Török Sophie:

Kézirattárunk Babits-hagyatékában Török Sophie Szekszárdon készült fényképei között található az alábbi 1937-es felvétel is, amelyen lányuk, Babits Ildikó is szerepel.

Szekszárd, pillanatkép járókelőkkel. Az utca kanyarulatában Babits Ildikó és Babits Mihály alakja, mögöttük a Babits család emeletes háza. Török Sophie felvétele, 1937. március 26. Jelzet: Fond III/2266/13. – Kézirattár

 M. J. (szerk.)

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre egyet-egyet blogunkban. A sorozat hatvannyolcadik részében Vasné dr. Tóth Kornélia, a Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár tudományos munkatársa „Ex libris gyűjtők, gyűjtemények” címmel indított alsorozatában a tárban található ex librisek készíttetői közül ezúttal Czakó Elemért és gyűjteményét mutatja be.

Czakó Elemér (1876–1945) iparművészeti szakíró, könyvtáros Szolnokon született. Fiatal diákként a párizsi Sorbonne Egyetemen tanult, majd 1904-ben Budapesten szerzett jogi doktori oklevelet. Az olasz, a francia és a német nyelvet egyaránt jól beszélte. 1899-től lett az Országos Magyar Iparművészeti Múzeum és Iskola könyvtárosa, a Magyar Iparművészeti Társulat rendes tagja. Belépett a Magyar Bibliophil Társaságba is.
A könyvművészet felől közelített az ex librisekhez, mint azt A könyvnyomtatás és könyvdíszítés iparművészete (1902) című kötete is mutatja. Nevéhez fűződik az első magyar ex libris kiállítás szervezése 1903-ban, ennek helyszíne az Iparművészeti Múzeum volt. A tárlat anyagáról katalógust is szerkesztett. A Franklin-Társulat Magyar Irodalmi Intézet és Könyvnyomda Rt. nyomtatásában megjelent, szép kiállítású kiadvány Radisics Jenő – az Iparművészeti Múzeum igazgatója – előszava, az ex libris műfaj rövid bemutatása után 772 kiállított könyvtárjegyet sorol fel. Több könyvjegy reprodukciója is szerepel a katalógusban.

Az Orsz[ágos] Magyar Iparművészeti Muzeum ex libris kiállitásának katalogusa, készítette Czakó Elemér, Budapest, Franklin Ny., 1903. Belső címlap. Jelzet: II/148 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár segédkönyvtára

A kiállítás a 16–19. századból fennmaradt kb. 1000, jórészt heraldikus magyar ex librisből mutatott be a legtöbbet (300 darab), de modern magyar és külföldi ex libriseket is szerepeltetett. Köztük volt Czakó Elemér két ex librise, Csányi Károly és Nagy Sándor alkotása. Csányi Károly grafikus, építész, egyetemi tanár – sok éven át az Országos Magyar Iparművészeti Múzeum munkatársa – műve 1901-ből címerpajzson nyitott könyvet ábrázol.

Csányi Károly grafikája (1901), Jelzet: Exl.C/15 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A gödöllői művésztelep egyik alapítója, Nagy Sándor 1903 körül készült grafikáján a könyv és az olvasás motívuma áll a középpontban, körben dekoratív díszítőmotívumokkal.

Nagy Sándor grafikája (1903 körül). Jelzet: ELT 92.227 – Iparművészeti Múzeum

Az 1903-as kiállítás látogatói közt számos korabeli egyesület megfordult, köztük a Magyarországi Könyvkereskedő-segédek Egyesülete, melynek tagjait Czakó kalauzolta.
Czakó 1905-ig volt az Iparművészeti Múzeum könyvtárosa, majd múzeumi őr lett. 1908-ban az Országos Magyar Királyi Iparművészeti Iskolában a Könyvnyomdászok Szakkörével összefogva megszervezte a Nyomdászati Tanműhelyt. Az iskola igazgatója magát Czakót – aki hosszú éveken át foglalkozott a művészi grafikával – nevezte ki a tanműhely élére. Czakó, Helbing Ferenc rajztanár-művésszel egyetértőleg, egészen új alapokra helyezte a nyomdászok rajzoktatását, így a tanműhely fellendülést hozott a művészi nyomdászat terén. Ezt tanúsítják a Magyar Iparművészet című folyóirat korabeli számai is.

Magyar Iparművészet (1909)  – Elektronikus Periodika Archívum

Többirányú szerepvállalását mutatja, hogy Czakó igazgatósági tagja lett az 1909-ben megalakuló Szent-György-Czéh Magyar Amatőrök és Gyűjtők Egyesületének, melynek grafikai szakosztálya sokat tett az ex libris hazai népszerűsítéséért.
Czakó maga is több ex librist készíttetett a nevére szólóan, Csányi Károly és Nagy Sándor korábban bemutatott művei mellett az angol festő, iparművész Walter Crane-nel is. Az angol művész változatos műfajokban alkotott, készített olajfestményeket, akvarelleket, mozaikokat és üvegfestményeket, tapétaterveket is, és nagyon sikeres könyvillusztrátor volt. Czakó számára készített ex librisén 1900-ból egy kihajtott papírtekercsre író nőalak látható khitónszerű ruhában. A grafika alatt olvasható írott betűs szöveg utal az ajándékozás mellett a Czakó és Crane közti baráti kapcsolatra: „To my friend dr. Elemér Czako from Walter Crane, Budapest”.

Walter Crane grafikája (1900). Jelzet: Exl.C/16 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Czakó Elemér 1911-től az iparművészeti iskola igazgatója, 1916-tól a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium tanácsosa lett, 1925–1934 között az általa újjászervezett Egyetemi Nyomda főigazgatójává nevezték ki. Emellett a Magyar Néprajzi Társaság társelnöke, majd örökös tiszteletbeli elnöke lett. Néprajzi-iparművészeti kutatásainak egy fontos dokumentuma a Györgyi Kálmánnal közösen írt A magyaros ízlés. Szemelvények a magyar háziipar, népművészet és iparművészet formakincséből (1930) című kötet.
Filatéliával is foglalkozott, a magyar filatelista irodalom úttörői közt tartják számon. E téren Adalékok az 1867-es postabélyegkiadáshoz, Adalékok az 1871-es kőnyomtatású bélyegeinkhez és A távírdabélyegek című, kéziratban maradt tanulmányai számos fontos adattal szolgálnak. Könyv alakban egy filatéliai tárgyú műve jelent meg A bélyeggyűjtés értelme címmel 1941-ben Budapesten, a Postavezérigazgatóság kiadásában.
Filatéliai könyvtárát, kéziratait és iratmásolatait a Bélyegmúzeumnak adományozta – így szerepelhet arcképe a múzeum donátorainak falán. Az 1903-as iparművészeti múzeumbeli ex libris kiállítás megszervezésével pedig örökre beírta nevét a magyar (és külföldi) ex libris történetébe.

Czakó Elemér síremléke Budapesten, a Farkasréti temetőben. Forrás: Kósa Károly honlapja

Irodalom:

• Czakó Elemér, Magyar Filatéliai Panteon
• Ex libris kiállítások, Kisgrafika Értesítő, 1970. dec., 733.
• Kicsoda Walter Crane?, Új Művészet, 2020. október 27.
• Nevezetes szolnokiak, Czakó Elemér. In. Kósa Károly honlapja
• Az Orsz[ágos] Magyar Iparművészeti Muzeum ex libris kiállitásának katalogusa, készítette: Czakó Elemér, Budapest, Magyar Iparművészeti Múzeum, 1903., 1–119. (kiemelten a 414. és 435. tételek)
• A Szent-György-Czéh Magyar Amatőrök és Gyűjtők Egyesülete tagjai (lezáratott 1912. december 1.), A Gyűjtő, szerk. Siklóssy László Dr., 1912., 448.
• Varjú Elemér: Az Iparművészeti Múzeum ex-libris kiállítása (Első közlemény), Magyar Könyvszemle, 1903. júl.–szept., 234–246.
• Varjú Elemér: Az Iparművészeti Múzeum exlibris-kiállítása (Második közlemény), Magyar Könyvszemle, 1903. okt.–dec., 392–400.
• Vasné dr. Tóth Kornélia: Czakó Elemér (1876–1945). Uő.: Múltunk neves ex libris gyűjtői, lexikon, Budapest, Kisgrafika Barátok Köre Grafikagyűjtő és Művelődési Egyesület, 2019, 41–42.

Vasné dr. Tóth Kornélia (Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

Az Ex libris gyűjtők, gyűjtemények című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész; 56. rész; 57. rész; 58. rész; 59. rész; 60. rész; 61. rész; 62. rész; 63. rész; 64. rész; 65. rész; 66. rész; 67. rész; 68. rész; 69. rész; 70. rész; 71. rész; 72. rész; 73. rész; 74. rész; 75. rész; 76. rész; 77. rész; 78. rész; 79. rész; 80. rész; 81. rész; 82. rész; 83. rész

Születésének 140. évfordulója mellett idén emlékezünk meg az 1951. szeptember 18-án elhunyt Rátkai Márton Kossuth-díjas (1949), érdemes (1950) és kiváló művész halálának 70. évfordulójáról is.

Jacobi Viktor Leányvásár című operettjének kedves duettjét Rátkai Márton és Fedák Sári, szerepük szerint Fritz és Bessy, az 1911. november 15-ei premiertől kezdve csaknem kétszázszor énekelte a Király Színházban.

Fedák Sári (Bessy, szobalány), Rátkai Márton (Fritz Rottenberg), Petráss Sári (Lucy Harrison) és Latabár Árpád (Rottenberg gróf) a Leányvásárban. Strelisky felvétele. Jelzet: SZT KA 3.669/5 – Színháztörténeti és Zeneműtár

Rátkai Márton pályájára 1905-től 1945-ig felfűzhető a 20. század első fele budapesti operettjátszásának története, a legtöbb, klasszikussá lett operett táncoskomikus szerepét ő vitte sikerre. A Cigányprímás (Kálmán Imre) Gaston grófja, a Szibill (Jacobi Viktor) Poire impresszáriója, a Csárdáskirályné (Kálmán Imre) Bónija, Miska a Mágnás Miskában (Szirmai Albert), a Bajadér (Kálmán Imre) Napoleonja, a Luxemburg grófja (Lehár Ferenc) Bazil Bazilovicsa Rátkai komédiáskedvétől és fürge táncában kelt életre először Budapesten.

Rátkai Márton (Miska) és Fedák Sári (Marcsa) Szirmai Albert Mágnás Miska című operettjében, 1916, Strelisky felvétele. Jelzet: SZT KA 3.675/1 – Színháztörténeti és Zeneműtár

1903-ban színművészeti akadémistaként a budapesti Magyar Színházban Émile Zola Thérese Raquin című színművének idegbeteg fiatalemberét alakította: a kritika méltatta tehetségét. Az 1903–04-es évad azonban nem Budapesten, hanem a miskolci társulatnál találta. A pesti szerződés nem váratott sokat magára: 1905 decemberében kapta első, említésre méltó szerepét, Zülfikár főeunuchot Huszka Jenő Gül Baba című operettjében, a Király Színházban. A táncoskomikus szerepkör királya volt.

Rátkai Márton Bóniként a Csárdáskirálynéban, Király Színház, 1916, Strelisky felvétele. Jelzet: SZT KA 4.014/14 – Színháztörténeti és Zeneműtár

Lehár Ferenc Rátkait hívatta meg Bazil Bazilovics ugarandai kormányzó szerepére (Marie Jeritza, Ossi Oswalda és Hubert Marischka partnereként), amikor 1929 szeptemberében a Theater an der Wienben a Luxemburg grófja ősbemutatójának 20. évfordulóját ünnepelték.
Bár a magyar színész küzdött a német nyelvvel, tánctudása és komikusi tehetsége lenyűgözte a bécsieket. A magánszínházi rendszer, mely a közönség megszokásaira, a színészek bejáratott népszerűségére is épített, mégsem láncolta teljesen az operetthez, és ez a bevétel- és sikerorientált budapesti színházi világban valójában ritka eset volt. Mialatt Rátkai Budapesten uralta a zenés színpadot, a Magyar Színházban olyan karakterszerepeket alakított, mint Metternich a Sasfiókban (Edmond Rostand, 1908), Róth bácsi a Hivatalnok urakban (Földes Imre, 1909), Pertics Jenő Csáth Géza drámájában, a Janikában (1911), Saint-Just a Danton halálában (Georg Büchner, 1928). Bár vidéki vendégjátékainak közönsége a felemelt helyárakért elsősorban táncoskomikusként kívánta látni, Rátkai szeretett erről az oldaláról is bemutatkozni. 1918-ban Szegedre a Csárdáskirálynő és a Sztambul rózsája mellé Friedrich Schiller Ármány és szerelem című tragédiáját is felvette vendégszereplésének műsorára, a szegedi társulattal Miller udvari zenészt játszotta el.
1917-ben a Színházi Élet így festette meg Rátkai színészi arcait.

Hihetetlenül sokat dolgozott. 1907 és 1918 között Beöthy László színházaiban, a Magyar és a Király Színházban, 1925-ig az Unió Színházüzemi és Színházépítő Részvénytársaság intézményeiben nőtt a színházi élet meghatározó egyéniségévé, 1925-től 1940-ig végigjátszotta és végigtáncolta a budapesti és – vendégként – a vidéki színpadokat. A pesti kabarék (Bonbonnière, Télikert, Andrássy úti Színház, Terézkörúti Színpad) szívesen látott fellépője volt, nyaranta a Budai Színkör, majd az Erzsébetvárosi Színház operettjeiben játszott.

Lábass Juci mint Sarah és Rátkai Márton mint Poire Jacobi Viktor Szibill című operettjében, Király Színház, 1914, Jelfy Gyula felvétele. In. Vasárnapi Újság, 1914/10, 187. – Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása: Digitális Képarchívum

1921–22-ben az Egyesült Államokban turnézott, a Magyar Kultúrszínház nevű társulattal Molnár Ferenc Liliomát (a címszerepet is ő játszotta), Herczeg Ferenc Ocskay brigadérosát, Vincze Zsigmond Cigánygrófné és Oscar Straus Legénybúcsú című operettjeit rendezte. Nem volt kirobbanó sikerük, a program akkor kezdett prosperálni, amikor Fedák Sári és vele a Bob herceg (Huszka Jenő) és a János vitéz (Kacsoh Pongrác) 1922 elején megérkeztek.
Rátkai sztár volt, és ezt tudta is, bár a szó ellen tiltakozott. Így nyilatkozott erről Egyed Zoltánnak 1925-ben:

A Rátkai Márton színpadra lépésének 30. évfordulója alkalmából rendezett est műsora – Színháztörténeti és Zeneműtár, színlapgyűjtemény

1939-ben ismét az Egyesült Államokban járt: emigrálni akart. Amerikában élő kollégája, Békássy István így idézte fel találkozásukat:

Rátkai Márton (születési nevén Fischer Mór) 1941-től származása miatt nem kapott szerződést. 1945-ben, 64 évesen, nem az operettszínpadra tért vissza, a Nemzeti Színház tagja lett. Továbbra is sokat dolgozott: fellépett Várkonyi Zoltán Művész Színházában és a Pesti Színházban, a Vígszínház kamaraszínházában is. A Művész Színházban Anouilh-t (az Apát az Euridikében), a Pestiben Schönthant játszott (Rettegi Fridolint a Szabin nők elrablásában). Az 1945 utáni, nemzeti színházi öt év adta Rátkai Mártonnak Sartoriust a Szerelmi házasságban (George Bernard Shaw, 1947), Harpagont a Fösvényben (Molière, 1948), a Polgármestert A revizorban (Nyikolaj Vasziljevics Gogol, 1950) és egy emlékezetes rádiószerepet: Iván Iljicset (Lev Tolsztoj–Székely Júlia: Iván Iljics halála, 1949).
Molnár Gál Péter így emlékezett Rátkai (és Gogol) Polgármesterére.

Rátkai Márton előadását könyvtárunk Hangtár adatbázisában két felvétel őrzi.

Felhasznált irodalom:

• Alpár Ágnes: A fővárosi kabarék műsora: 1901–1944, 2. kiad., Budapest, MSZI, 1979.
• Bános Tibor: Rátkai Márton. In. Uő., Pályák és sorsok. Színészportrék a huszadik századból, Budapest, Kozmosz, 1981.
• Bodó Ibolya: Amerikai magyar színjátszás: adattár, 1869–1970, [Budapest], Argumentum–OSZK, 2001.
  
  

Rajnai Edit (Színháztörténeti és Zeneműtár)

Jakob Glatz (1776–1831) evangélikus lelkész, egyházi tanácsos, kora gyermekirodalmának egyik legismertebb szerzője, 245 évvel ezelőtt született Poprádon, és 190 évvel ezelőtt hunyt el Pozsonyban.

W. Binder: Jakob Glatz. Őrzőhely: Osztrák Nemzeti Könyvtár, Bécs; Österreichische Nationalbibliothek, Wien. A kép forrása: Wikipédia (magyar kiadás)

Közép- és felsőfokú tanulmányait előbb a késmárki gimnáziumban, majd a pozsonyi evangélikus líceumban végezte. 1796-tól a jénai egyetemen tanult, 1797-től hat éven keresztül Christian Gotthilf Salzmann (1744–1811) schnepfenthali intézetében dolgozott nevelőként, illetve a német és a latin nyelv tanáraként.

A Salzmann Intézet a thüringiai Schnepfenthalban., 1843. A kép forrása: Bookloker

Salzmann az intézetét a filantropizmus jegyében szervezte meg, munkája során a tevékeny, a társadalom számára hasznos leendő polgár nevelését tűzte ki célul. A 18. század utolsó harmadában Németországban kibontakozó, felvilágosult nevelési irányzat eszménye az olyan erényes polgár nevelése volt, aki neveltetésének köszönhetően hivatásában képes volt helytállni. A filantropizmus elveit követő pedagógusok az angol és francia felvilágosodás motívumait is felhasználva az ember teljes kiművelését tették meg feladatukul, melynek része volt a praktikus ismeretek megtanítása, a modern nyelvek tanulása és a testi nevelés is. Az emberszeretet és a közhasznú tevékenységek eszménye képezte a nevelés alapját. A filantropisták bíztak abban, hogy a tanulók képesek az intézményes nevelés keretein belül a társadalom számára is hasznos erények elsajátítására.
1799-ben jelent meg név és kiadó feltüntetése nélkül a Freymüthige Bemerkungen eines Ungars über sein Vaterland Glatz tollából, amely szokatlanul kemény hangnemben bírálta a korabeli Magyar Királyság politikai, társadalmi, gazdasági és kulturális viszonyait.
A mű megírása miatt Glatz Jakab nem térhetett vissza Magyarországra, és a Tessedik Sámuel szarvasi iskolájában felkínált tanári állást sem tudta elfoglalni.

Jakob Glatz: Freymüthige Bemerkungen eines Ungars über sein Vaterland. Auf einer Reise durch einige ungarische Provinzen, Teutschland [Gotha], [Karl Wilhelm Ettinger], 1799. Címlap. – Törzsgyűjtemény.  A kép forrása: Google Könyvek

Tessedik személyét, népnevelő munkásságát több német lapban is megörökítette, többek között a Der neue Teutsche Merkur közölte Glatznak a Tessedik Sámuelről szóló költeményét 1798-ban.
1804-től Jakob Glatzot az egyik bécsi evangélikus iskolában előbb tanítóként alkalmazták, később megválasztották az ottani evangélikus gyülekezet lelkészének, majd 1806-ban kinevezték egyházkerületi tanácsosnak. Glatz tevékenyen részt vett a bécsi evangélikus teológiai intézet újjászervezésében. Később megromlott egészségi állapota miatt lemondott lelkészi állásásról, és 1824-től családjával Pozsonyba költözött, ahol is néhány évnyi betegeskedés után elhunyt.
Jakob Glatz pedagógiai nézeteire, melyek a gyermek- és ifjúsági könyveiben is visszatükröződtek, meghatározóan hatottak a Schnepfenthalban eltöltött évek. Több tucat ifjúsági könyve jelent meg, ezek nagy része megtalálható a nemzeti könyvtár állományában.

Jakob Glatz: Die frohen Kinder, oder Erzählungen und Bilder aus der Kinderwelt, Wien, Triest, Baden, Geistinger, [1806]. Metszet a könyvből. – Törzsgyűjtemény

Könyvtárunk Kézirattárában megtalálható Glatz Jakabnak Széchényi Ferenchez írt levele, amelyben megköszöni a könyvtáralapítónak a könyvgyűjteményéről készült katalógusát (Jelzet: Fol. Germ. 883. fol. 10.).

Szabóné Kozma Katalin (Retrospektív Feldolgozó Osztály)

A budapesti Népszínház 1898-ban ifjabb Bokor József zeneszerző, színműíró Az édes című népszínművének bemutatójára színes plakátot nyomatott. A plakáton a főszereplők, Blaha Lujza és Vidor Pál csárdást táncolnak. Pörgéné–Blaha Lujza, „az édes”, arca mintha szomorkás lenne (talán az utolsót táncolja szerelmével Galamb Ferkó–Vidorral). A jelenet idilli, éppen olyan, ahogy azt Hevesi Sándor majdnem húsz évvel később, 1916-ban a Pesti Naplóban leírta.

Az édes című népszínmű plakátja, 1898. – Színháztörténeti és Zeneműtár. Színlapgyűjtemény

Hevesi ragyogó jellemzése nagyvonalúan egybemossa a mai fogalmaink szerinti népdalt és a népies műdalt, hiszen a régebbi (1840–50-es évek) és a régi (1870-es évektől) népszínművekben ez is, az is előfordult. Vidor Pál baritonján pedig mindkettő igen szépen szólt.

Bodonyi Kajtár Pál 1864-ben lett színész Demjén Károly kistársulatánál. 1865. október 15-én – Vidor Pálként – a frissen megnyitott debreceni színház színpadán a második harcos szerepét játszotta a Zrínyi, a költő című, énekkel, tánccal, harci és tömegjelenetekkel feldúsított történeti korrajz előadásában. Vidor ekkor epizodista és kardalos minden tekintetben és minden típusú színjátékban, s emellett ügyelő.
1874-ben, Kolozsváron, a jó hangú, törekvő fiatalember már Don Basiliót, a zenetanárt énekelhette a Sevillai borbélyban, 1876-ban pedig a Rossini-életműből Tell Vilmos és Figaro szerepében aratott sikert.

Vidor Kolozsváron kapta első főszerepeit is népszínművekben 1875, illetve 1876 februárjában, Tóth Ede műveiben, A falu rosszában és A kintornás családban játszotta Göndör Sándort, illetve Bimbó Lacit. Ditrói Mór így emlékezett A falu rossza kolozsvári bemutatójára:

A magyar színpadokon honos népszínmű az 1840-es évek első felében, egy sistergően politikus korszakban született, érzékeny társadalmi témákkal foglalkozott. 1849 után veszített közéletiségéből, a történetek főleg szerelmi szálakból szövődtek, a látószög szűkebb lett. A színész szerzők (elsősorban Szigeti József) ellenben ragyogó, hatásos szerepeket írtak maguknak és kollégáiknak.
A népszínművek ideális „első színésze”, drámai hőse az 1870-es években Tamássy József volt, az ő előadásmódja, éneklési stílusa fejezte ki legjobban azt, amilyennek a színpadon látni kívánták a magyar népi (falusi) hőst. Tamássy 1876-ban szerződött a budapesti Népszínházhoz, 1887-ig játszott ott.

Tamássy József mint Andris bojtár Szigligeti Ede Csikós című népszínművében, Nemzeti Színház, 1869, illetve Népszínház, 1876, Kassai Vidor fénykép után falemezre festett olajképe. Jelzet. SZT KE 3.438 – Színháztörténeti és Zeneműtár

1875-től szerepelt a Népszínházban Blaha Lujza, kinek egyénisége szinte átitatta a népszínmű-primadonna szerepkörét. Kétségtelen, hogy formálta is e szerepeket, a szerzők rá szabták, köréje építették a műveket. Ahogy Bokor József is Az édest.
Vidor Pál 1878-ban érkezett a budapesti Népszínházba, Tamássy mellé szerződtették, és a népszínművek hős-, illetve naturburs (szeles siheder, ifjú) szerepeiben számítottak rá: Csepreghy Ferenc Sárga csikójában Csorba Laciként debütált, első emlékezetes sikerét mégis naturburs szerepben aratta, Kósza Gyurkaként A piros bugyellárisban (Csepreghy Ferenc). 1882-ben ő is írt magának egy sihederszerepet, Széll Matyit, művének A vörös sapka címet adta. Darabbeli párját, a pergő nyelvű Jucikát, Blaha Lujza játszotta.

 Vidor Pál és Blaha Lujza A vörös sapkában, Népszínház, 1882, Strelisky felvétele Jelzet: SZT NSZ KB B 174 – Színháztörténeti és Zeneműtár

A vörös sapka siker lett, nemcsak a Népszínház tűzte műsorára időről időre két évtizeden keresztül (természetesen Vidorral és Blahánéval), de a vidéki társulatok is szívesen játszották, ahogy Vidor másik népszínművét, az 1889-es Ingyenélőket is. (Többi műve, A száraz malom, a Cifra Zsuzsi lakodalma, az Apja lánya nem váltak be különösebben.)
A Népszínház operát nem játszott, operettet azonban igen (Vidor Debrecenben, majd Kolozsvárott hangját operaszerepeken is gyakorolta, képezte), és ez legalább akkora helyet foglalt el a repertoáron, mint a népszínmű. Vidor tehát operetténekes is lett, súlyos partik eléneklése és szerepek megformálása fűződött népszínházi pályájához. 1882-ben Jacques Offenbach Hoffmann meséi című operáját Budapesten is a szokásos bemutatóknál izgatottabban várták, a vélemények végül megoszlottak a műről és az előadásról egyaránt.

Vidor Pál mint Miracle doktor és Hegyi Aranka mint Antonia a Hoffmann meséiben, 1882, Strelisky felvétele. Jelzet: SZT KB XVII 60 – Színháztörténeti és Zeneműtár

Robert Planquette operettjének, a Rip van Winklének 1883. december 28-i bemutatója sem aratott osztatlan elismerést, kivéve Vidor alakítását.

Vidor Pált mégis inkább népszínműénekesként tartották számon. Halálakor, 1906-ban, a Borszem Jankó elegáns nekrológja így szólt:

Vidor, aki 1904 tavasza óta színházának, a Népszínháznak bérlő-igazgatója volt, 1906. november 29-én öngyilkos lett. Kétségkívül az anyagi tönk szélén állt, ahogy igazgatásának két és fél éve alatt mindvégig ott egyensúlyozott. Elődjétől egy csőd szélén táncoló intézményt vett át, nagy ambíciókkal és reményekkel. A sikerhez fortélyosabb színházvezetői tudás és képességek kellettek volna. Főképpen pedig a változások megértése. Felismerése annak, hogy a népszínmű, azzal a stilizált világgal, amit Az édes plakátja oly jól kifejezett, a 20. század elején már nem volt elég vonzó. Helyén a játékrendben véglegesen ott áll a megújulni képes operett, de legfőképpen a népies daljáték (mint a János vitéz). A Népszínház helyén pedig a budapesti színházi világban ott állt a Király Színház.

Pálmay Ilka, a Népszínház primadonnája mint Manola Charles Lecocq Nap és hold című operettjében, 1882. Strelisky felvétele, Jelzet: SZT NSZ KB P 163 – Színháztörténeti és Zeneműtár 

Felhasznált irodalom:

• Cseh Gizella: A népszínmű tündöklése és bukása: Magyar művelődéstörténeti pillanatképek. In. Zempléni Múzsa, 2009/4, 38–50.
• Kerényi Ferenc: A színház mint társaséleti színtér. In. Budapesti Negyed, 46. (2004. tél) 
• Kolta Magdolna: A Népszínház iratai, Budapest, MSZI, 1986. (Színháztörténeti könyvtár – Új sorozat 16.)
• Molnár Ferenc: A népszínmű jövője. In. Fővárosi Lapok, 26. évf., 311. sz., 1889. nov. 12., 2299–2300.
• A Népszínház műsora, összeáll. Berczeli A. Károlyné, Színháztud. és Filmtud. Int.–Orsz. Színháztört. Múzeum, 1958 (Színháztörténeti füzetek 20.)
• Verő György: Blaha Lujza és a Népszínház Budapest színi életében, Budapest, Franklin, [1926].

Rajnai Edit (Színháztörténeti és Zeneműtár)

A magyar államnyelv bevezetésének szűken vett folyamata közel hatvan évet ölelt fel. Ennek az időszaknak számos közismert fejezete és szereplője van az irodalmi, a politikai, a nemzetiségi vagy épp az egyházi részről. Dacára a kiterjedt kutatásoknak továbbra is vannak azonban olyan részletek, személyek, amelyekről vagy akiknek e területen kifejtett, jótékony munkásságáról még mindig keveset tudunk.

II. József 1784 májusában kelt rendelete elnémetesítette a törvényhozást, a központi és a helyi közigazgatást, a közép- és felsőfokú oktatást, továbbá a német nyelv ismeretéhez kötötte az országgyűlési követnek való megválasztást is. A birodalmi egység, a közszolgálat érdekében meghozott uralkodói döntés azonban erős ellenszenvet váltott ki a nemességben, amely ekkor még nem a magyar, hanem alkotmányos jogai védelméért, a latin nyelv érdekében lépett fel. Noha a „kalapos király” halála előtt, 1790 januárjában nyelvrendeletét is visszavonta, az mégis fontos szerepet játszott a magyar nemesség nemzeti ébredésében.
A magyar nyelv századvégi felfedezésében az abszolutizmus mellett a felvilágosodás hatása és az irodalmi munkásság szintén meghatározó volt. Kisfaludy Sándor, Csokonai Vitéz Mihály, Berzsenyi Dániel már a századfordulón egyértelművé tették, hogy a magyar nyelv alkalmas a magasabb műveltség kifejezésére. Ezzel egy időben a nyelvkérdés az irodalmi térből átkerült a politika szférájába. Szinte az összes 1790 és 1844 közötti országgyűlésen a sérelmek és kívánalmak között ott található a magyar államnyelv ügye.

Csokonai Vitéz Mihály: A Tihanyi Ekhóhoz. Kézirat. In. Vende Ernő (szerk.): A magyar irodalomtörténet képekben. 1. kötet, Budapest, Athenaeum, 1905, 61. – Magyar Elektronikus Könyvtár. A kép forrása: Digitális Képarchívum. Jelzet: DKA-031180

Az első nyelvtörvény, az 1791: 16. törvénycikkely biztosította, hogy nem hoznak be az országba idegen nyelvet, illetve a magyar nyelv terjedése érdekében a gimnáziumokban, az akadémiákon és a magyar egyetemen magyar tanszéket fognak felállítani. Az 1792: 7. törvénycikkelynek köszönhetően pedig Magyarországon rendes, a kapcsolt részekben rendkívüli tantárgy lett a magyar nyelv tanítása. Dacára a Martinovics-féle összeesküvésnek a napóleoni háborúk alatt sikerült elérni, hogy latin és magyar nyelven szerkeszthessék az országgyűlési felterjesztéseket, valamint az udvari kancelláriához írt, törvényhatósági felterjesztéseket, illetve a helytartótanáccsal történő levelezés magyarul folyhatott, miként a törvényszéken a perekben is használhatták a magyart (1805: 4. törvénycikkely). Ezt követően azonban egészen a reformországgyűlésekig kellett várni a további politikai eredményekért. A művelődés terén ellenben jelentős előrelépés mutatkozott: az Országos Széchényi Könyvtár 1802. évi alapítását követően 1808-ban létrehozták a Ludovika-akadémiát és a Nemzeti Múzeumot (1808:7. és 8. törvénycikkelyek).
Az irodalomban Vörösmarty Mihály eposza, a Zalán futásának megjelenése (1825), a politikában Széchenyi István fellépése jelentette az új korszak kezdetét. 1825. november 3-án az országgyűlés kerületi ülésén hangzott el a fiatal gróf sokat idézett kijelentése:

[Széchényi István felajánlja egyévi jövedelmét egy „Tudós Társaság” felállítására]. Jókai Mór Örök emlékek: I. Az első alapkő c. írásának illusztrációja. In. Vasárnapi Ujság, 4. évf., 1. sz., 1857. január 4., 5. – Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása: Digitális Képarchívum. Jelzet: DKA-044557

A Magyar Tudományos Akadémia megalapításával (1827:11. és 12. törvénycikkelyek) a magyar nyelvi törekvések kiléptek az országgyűlési keretek közül. Azt, hogy adott esetben mennyire egymásra találhattak a korszakban a magyar nyelv érdekében tett politikai, irodalmi és tudományos irányzatok, jól mutatja egy egyházi példa is. Az 1819 és 1824 között megjelenő, első magyar tudományos katolikus folyóirat, az Egyházi Értekezések és Tudósítások szerkesztője, a Zala megyei Csicsón jobbágy szülők gyermekeként napvilágot látott Horváth János veszprémi kanonok volt, aki káptalani követként részt vett az 1825–27. évi országgyűlésen. A kanonok az irodalom, a kultúra, a tudomány terjesztését célzó Tudományos Gyűjtemény mintájára hozta létre a felvilágosodás eszméire építő veszprémi kiadású egyházi periodikáját.
Vállalkozásának sikeréhez a katolikus pap nemcsupán a baráti körként működő Veszprémi Tudós Társaságot szervezte meg, de tanulmányokat közölt számos protestáns személy tollából is. Így a szerzők között volt található Ángyán János és Hrabovszky György evangélikus, valamint Sebestyén István református lelkész, továbbá a pozsonyi evangélikus líceum rektora, Rumy Károly György. Horváth kezdeményezése az első lépcsőfoknak tekinthető a magyar teológiai szaknyelv megteremtésének hosszú folyamatában is. Mindezeken túl a lap színvonalát emelte, hogy az első év fedőlapjainak díszítésében a reformkori irodalmi élet fő szervezője, Kisfaludy Károly vállalt szerepet. 1822-ben azonban a katolikus egyházon belül felmerült egy latin nyelvű folyóirat terve, amelyet Horváth az magyar nyelvű Értekezések elleni fellépésként értékelt.

Az 1830-ban (1830: 8. törvénycikkely) a körlevelek kivételével magyar nyelvű lett a helytartótanács levelezése és kötelezővé vált a Kúria számára, hogy a magyar nyelvű pereket magyar nyelven folytassa. Emellett a kerületi táblákhoz, a vármegyei és városi bíróságokhoz, továbbá bizonyos mértékben még a szentszékekhez is bevezették a magyar nyelvet. A közhivatalok betöltéséhez kötelező lett a nyelv ismerete. Négy évvel később pedig már az ügyvédi vizsgára való jelentkezéshez is szükséges volt a magyar nyelvtudás.
Az 1832–36. évi országgyűlésen folytatódtak az államnyelv bevezetéséért tett törekvések. A vitákban újdonságként merült fel a katolikus liturgia magyarosítása is. Ez ellenkezést váltott ki az egyházi oldalon, amelynek soraiban így a nemzetiségi (pl. horvát) képviselők támogatókra leltek saját céljaikhoz, jelen esetben a latin nyelv védelmezéséhez.
A politikai csatározások ellenére azonban az országgyűlésen résztvevő egyháziak körében továbbra is jelentős szereppel bírt a magyar nyelv ápolása. Így volt ezzel a vámoscsaládi malomban a molnármester fiaként született Guzmics Izidor, egykori bencés apát is, aki még 1824-ben írta Kazinczy Ferencnek: 

Guzmics Izidor. Acélmetszet Barabás Miklós rajza után. A kép forrása: Magyar művelődéstörténet, szerk.: Domanovszky Sándor [et al.]. Ötödik kötet: Az új Magyarország, szerk.: Miskolczy Gyula, Budapest, Magyar Történelmi Társulat, [1942]. – Magyar Elektronikus Könyvtár

1832-ben indult folyóiratában, a Vallási és Egyházi Tárban pedig valóban kiemelt szerep jutott az esztétikumnak. Fontosnak vélte, hogy a magyarul megjelenő teológiai, egyházi téma egyúttal szépen is legyen megírva.
Ugyancsak 1832-ben indította magyar–latin–francia nyelvű Egyházi Folyóírását Kováts Mátyás pap, tanár, kanonok is, aki már a művelt közönségnek is szánta lapját. Saját megfogalmazása szerint az életre szolgáló tudományos (elsősorban egyháztörténeti) ismereteket és a lelki kultúra művelését tűzte ki célul. Az erkölcstannal kapcsolatban pedig külön megjegyezte, hogy „főleg a modern psychológiai véleményekre való tekintettel” kívánja közölni.
Az országgyűlést követően (1836: 3. törvénycikkely) a törvények két szerkezete közül a magyar vált eredetivé. Többek között bevezették a magyar nyelvet a királyi ítélőtábla és az udvari főtörvényszék ügykezelésébe. Elrendelték egyúttal a magyar nyelvű anyakönyvvezetést ott, ahol magyarul tartották a szentbeszédeket. Az 1839–40. évi diétán mindamellett, hogy háromszáz év óta először köszöntötték magyar nyelven az uralkodót, döntés született arról is, hogy a feliratok, valamint a törvényhatóságok felterjesztései csak magyar nyelven készülnek, az országos pénztárak számadásait pedig magyar nyelven folytatják. Magyar nyelvűek lettek a helytartótanácsi körlevelek, illetve az egyházi törvényhatóságoknak is magyarul kellett levelezni a világiakkal. Sőt, a szabályozás értelmében három éven belül minden anyakönyvet magyar nyelven kellett vezetni, a papságnak pedig el kellett sajátítani a nyelvet (1840: 6. törvénycikkely).
1844: 2. törvénycikkely zárult a folyamat, amelyet 1844. november 13-án szentesített V. Ferdinánd. Az országgyűlés ebben ugyanis arról határozott, hogy a leiratok és a törvények is magyar nyelven lesznek szerkesztve, valamint a diétán kizárólag a kapcsolt részek követei szólhatnak meg latinul. Ám ők is csak a következő hat évben tehetik ezt. Döntöttek arról is, hogy a magyar udvari kancellária és a helytartótanács minden leirata (utóbbinak a feliratai is) magyar nyelvű lesz, illetve hogy a kapcsolt részek fő- és középiskoláiban rendes tárgyként fogják tanítani a magyart, amely Magyarországon a közoktatás nyelve lesz.
Noha az igény a magyar nyelv diplomatikai uralmáért jogos volt, a törekvés azonban mértékét tévesztette a kizárólagos magyar nyelvű ügyintézés bevezetésével, amely nem vette figyelembe a más ajkú lakosság illetékességeit. Éppígy helytálló volt a gondolat, miszerint állami kötelesség gondoskodni arról, hogy a közigazgatás nyelvét „mindenki megtanulhassa”, ám a kivitelezésben itt is jelentkezett az arányvesztés. Az oktatás egészének magyarrá változtatása helyett, amellyel kötelezték a teljes lakosságot a magyar nyelv megtanulására, érdemes lett volna inkább a nyelv önkéntes elsajátítását célzó maximális lehetőségekben gondolkodni, azokat megteremteni.

Források:

• Bárány Zsófia: Sajtó, nyilvánosság és a katolikus papság középső rétege, 1819–1845. In. Katolikus egyházi társadalom Magyarországon a 19. században. Szerk.: Csibi Norbert–Forgó András‒Gőzsy Zoltán, Pécs, META-Egyesület, 2021, 463‒
• Mikó Imre: A magyar államnyelv bevezetése és a nemzetiségi kérdés. In. Mikó Imre: Nemzetiségi jog és nemzetiségi politika. Tanulmány a magyar közjog és politikai történet köréből, Kolozsvár, Minerva, 1944, 7–86.
• Varga János: A magyar nemzeti mozgalom és viszonya az ország más ajkú népeihez. Varga János: Helyét kereső Magyarország. Politikai eszmék és koncepciók az 1840-es évek elején, Budapest, Akadémiai, 1982, 25–93.

Bárány Zsófia (MTA-OSZK Res Libraria Hungariae,
ELKH 19. századi Könyv- és Sajtótörténeti Műhely)