Kétrészes összeállításunkban a teljes Ady-gyűjteményünkből válogattunk ízelítőül a „Fut velem egy rossz szekér” – ADY 100/101 című nagy sikerű, ám idén márciusban a járványügyi helyzet miatt idő előtt bezárni kényszerült kamarakiállításunkból.
Az egyes Ady-dokumentumok vagy -dokumentumcsoportok rövid bemutatását, elemzését mindazok számára ajánljuk, akik e relikviákban megtestesülő, feltárulkozó költészetnek az örök esztétikai értékein túl rajonganak az Ady-életművet a maga fizikai valóságában őrző „hordozók” történeti jelentőségéért is. Mindezt afféle kedvcsinálónak is gondoljuk az utazást, a folytonos helyváltoztatást és a belső analízist középpontba állító és az említett több száz tételes kamarakiállításhoz kapcsolódó „Valaki útravált...” – Az úton lévő és kiútkereső Ady Endre című díszalbumunkhoz is, ám legfőképp és mindenekelőtt ösztönzésül szánjuk mindenkinek az Ady-versuniverzum értő újraolvasására!
Boka László, Rózsafalvi Zsuzsanna
1. Ady Endre Önéletrajza(i)
A napló és az önéletrajz mint prózai elbeszélő műfajok igen ritkák az Ady-életműben. Az előbbivel Ady 1909 legelején (Hatvany biztatására) több alkalommal is megpróbálkozik, de később ez elmarad, kikopik az életéből, az utóbbiból viszont fennmaradtak olyan kétségkívül fontos, megkerülhetetlen dokumentumok, melyek egyértelműen segítették a későbbi filológiai kutatást, ugyanakkor ezek az Ady-életútnak egy hangsúlyosan önelemző, számot vető korszakát is keretezik.
Az első Önéletrajz 1909 tavaszán született a Nyugat készülő tematikus Ady-száma részére, melynek ötlete vélhetően Fenyő Miksától eredt, de Ignotus és Osvát is támogatta. Fenyő Miksa több levélben sürgette a Párizsból 1909. március legelején több hétre Lédával Monte-Carlóba utazott Adyt, hogy készüljön el végre ígért írásával. A kicsiny, füzetlap méretű, több fóliós kézirat közel hetven autográf sora az első komolyabb összefoglaló, amit Ady addigi életéről szükségesnek gondolt közölni, s ebben értelemszerűen számos igen fontos kérdést tisztáz. Ady emlékezik és számot vet, egy rögzített végpontból, saját jelenéből tekint vissza s emel ki, hangsúlyoz, nagyít fel, illetve hagy el szükségszerűen elemeket, de kétségkívül minden sora értékes adalék. A monte-carlói szállásuk levélpapírjára írt sorokban olvashatunk először származásáról, indulásáról és az útról, melyet addig – publicistaként, költőként és magánemberként – bejárt, a helyszínekről, melyek oly fontosak voltak az identitása alakulása szempontjából, eleve a geográfiailag is jelentőséggel bíró „köztességről”, s persze az akkor már közel hat éve tartó, sorsszerűnek gondolt Léda-szerelemről.
„Geográfia szerint a Szilágyságból jöttem, a régi Partiumból, tehát se nem Erdélyből, se nem Magyarországból. Családilag szintén se fentről, se lentről, küszködő, nemzetes, kisúri famíliából, mely ezer éven át csak éppen hogy élt.”
Ady Endre önéletrajza, 1909. – Kézirattár: Analekta 103.
„Bolond érzékenységet, hamar jelentkezőt, hoztam magammal, hamar értettem, szerettem és szenvedtem.”
Ady Endre önéletrajza, 1909. – Kézirattár: Analekta 103.
„…mikor mint debreceni jogász beálltam egy újság redakciójába, szegény mártír-anyámon kívül mindenki elmondta az elvégeztetettet. Debrecenből, ahol nem igen akarták látni bennem még a Csokonai legpicinyebb öccsét sem, s ahol első verses könyvem megjelent, Nagyváradra mentem újságírónak. Ez a nyugtalan, zsidós, intelligens város sok mindent átformált bennem, amit a falu, Nagykároly Zilah és Debrecen, tehát a falu, formált meg. […] Újságot csináltam, vezércikkeket írtam, s nyilván elpusztulok vagy nagyon okos életbe kezdek, ha nem jön el értem valaki. Asszony volt, egy hozzájutott versem küldte, megfogta a kezemet, s meg se állt velem Párizsig. Ekkor rám erőltette az ő akaratát s magtalan hiúságát, hogy bennem hajtson ki, ha tud. Öt éve elmúlt már ennek, hat éve maholnap, s azóta írok, vívok, elalélok s újrakezdem: vagyok.”
Ady Endre önéletrajza, 1909. – Kézirattár: Analekta 103.
Ugyanitt Ady halk kívánságairól és természetesen az önkanonizációban is kiemelt jelentőséggel bíró, hangsúlyos személyiségjegyekről is szó esik. Ezek közül kiemelendő az ellenségeivel küzdő, olykor elbukó, mégis dacosan újrakezdő, emberfölötti erőt ezekből merítő egyén, a kiválasztottságában bízó, bizonyos tematikákat még megírni akaró és tudó alkotó s a külvilági harcokon túl a belső démonaival is harcot vívó „csak harmincegy éves”, mégis testileg, idegileg „agg” és magányos férfi, aki súlyos alvászavarokkal küzd, s akiről tudjuk, 1909 nyarától majd fokozatosan szanatóriumi kezelésekre is szorul. A tudós Konried doktor, aki megjelenik e sorokban, vélhetően azonos azzal a császári tanácsossal, akinek gyógyintézete volt Semmeringen. Ady vagy újabb párizsi tartózkodása során, vagy Bécsen átutazva konzultálhatott vele.
A költőt fokozatosan magához kötő Nyugat tematikus lapszámát eredetileg tavaszra tervezték, mintegy hittételként, kollektív kiállásként Ady költészeti újítása és megkerülhetetlen poézise mellett, de végül az csak június 1-én jelenhetett meg, benne Ady azóta kultikussá vált portréjával és többek között ezzel az önéletrajzzal. Az írás 1911 tavaszán helyet kapott a Budapesti Újságírók Egyesülete későbbi, újságíróportrékat közlő Almanachjában is. Témánk szempontjából fontosabb, hogy Ady ugyancsak 1909-ben, egy másik, főként szakmai eredményekre figyelő életútösszegzést is lejegyez, hiszen Schöpflin Aladár biztatására április végén indul el a főváros millenniumi írói díjának pályázatán, melynek 2000 koronás szépirodalmi díját ősszel sikeresen meg is nyeri, s ehhez tömör önéletrajzot mellékel. A következő időpont, amikor ismét szükség mutatkozik egy újabb, naprakészebb, ún. második Önéletrajz megírására (fontos magánéleti, egészségi és szakmai változások után), 1913 szeptembere. Az akkori életösszegzést Az Érdekes Újság Dekameronja közli. Ebben a második szövegben Ady már így összegez:
„Ma már kevesebbet utazom régibb kóborlásaim területén: Bécs, Párizs és Róma háromszögében, de sajnos gyakrabban kell egy-egy szanatóriumba be-bevonulnom egészséget foltozni. […] Harminchat éves leszek, agglegény, kilenc év óta minden évben írok egy kötet verset, többnyire Budapesten és a falumban élek, s természetes, bár kissé szomorú, hogy igazában otthonom, lakásom nincs is.”
Ady Endre: Önéletrajz. In. Az Érdekes Újság Dekameronja I. kötet, Budapest, Légrády, 1913. – Törzsgyűjtemény
Boka László
2. Ady Endre érettségi bizonyítványa és egyetemi indexe
Ady Endre Érmindszenten született 1877. november 22-én. E szilágysági kis faluban végezte elemi iskolai tanulmányait, s a szükséges különbözeti vizsgát követően iratkozott be a nagykárolyi piarista gimnázium első osztályába, ahol 1888 és 1892 között nemcsak tanult, hanem bekapcsolódott az önképzőkör munkájába, diáklapot szerkesztett, és itt írta első fennmaradt versét is. 1892 őszén a zilahi református gimnáziumban folytatja tanulmányait, e tanulmányok mellett azonban számottevő az a hatás is, melyet a két város, az Érmellék fővárosának számító katolikus Nagykároly és a Szilágyság legfontosabb városa, a református Zilah gyakorolt rá, valamint a két egymástól atmoszférájában különböző iskola befolyása is. A költő mindkét városba több ízben is visszatért; barátaival, Révész Bélával és Bölöni Györggyel is bejárták ifjúsága színhelyeit, nyilvánvalóan hangsúlyozva az 1909-es önéletrajzában is megfogalmazott dichotómiát, mely szerint „okvetlenül más lelkű ember volnék különben, ha már falun ki nem cseréltetik velem a kálvinista iskolát a katolikussal. S ha a katolikus szerzetes gimnázium után ismét rám nem borul egy ellenkező világ a zilahi református kollégiumban…”
A családi hagyatékban fennmaradt érettségi bizonyítvány szerint a későbbi költő majdnem színjeles tanuló volt, csupán ógörögből, matematikából és mértani rajzból volt jó osztályzata. Így joggal remélhette, hogy sikeresen folytathatja tanulmányait a debreceni jogakadémián, melyet még ugyanabban az évben el is kezdett, majd 1897-ben a Budapesti Egyetemen folytatott. Az index szerint „igen szorgalmas” joghallgató azonban családja legnagyobb csalódására letett eredeti terveiről, s – Osvát Ernőhöz hasonlóan – az irodalom és az újságírás felé fordult. 1899 decemberében a pezsgő szellemiségű Nagyváradra költözött, ahol 1900 januárjától megkezdte munkáját a Szabadság című lapnál.
Rózsafalvi Zsuzsanna
3. Ady Endre sajtó- és utazási igazolványai
Az alkotók hagyatékának az életútkutatás felől legértékesebb és muzeológiai szemszögből leglátványosabb darabjai a személyi dokumentumok – pl. az anyakönyvi kivonatok, a bizonyítványok, az igazoló iratok, az engedélyek –, melyeket tulajdonosaik többnyire megőriztek. A költő személyi iratai zömében szerencsésen fennmaradtak, s 1941-ben öccsének özvegye, Ady Lajosné verskéziratok, levelek, fotográfiák mellett ezeket is a nemzeti könyvtárnak adományozta egy Ady-emlékszoba létrehozásának reményében.
Az adomány részét képezte egy Ady számára kiállított 1901-es rendőrigazolvány, melyet a Nagyváradi Napló – ahol Ady 1901 májusától 1903 őszéig dolgozott – főszerkesztője, vélhetően Fehér Dezső kérésére szignált a város rendőrfőkapitánya. E sajtóigazolvánnyal olyan közérdeklődésre számot tartó rendezvényekre, eseményekre léphetett be, ahová csak kevesek. Az iraton látható fénykép minden valószínűség szerint Zsunk Pál Bémer téri műtermében készült.
Szintén újságírói tevékenységéhez kötődik egy másik igazolványtípus, a vasúti szabadjegy, melyet az egyes szerkesztőségek megrendelése alapján a Magyar Királyi Államvasutak állított ki. Kézirattárunk az 1909-es és 1911-es évekből való éves bérleteit őrzi. Az előbbi vörös, az utóbbi kék bőrkötéssel ellátott, a benne található képek készítőjét ez idáig nem sikerült azonosítani. A költő levelezéséből az is tudható, hogy két portréfotót és publikációkat kellett küldenie a bérletigazolványért cserébe, és a rendszeresen publikáló szerzők honoráriumához tartozott e jegy. Mindkét bérlet Adynak mint a Nyugat főmunkatársának szignált, mely lapnak indulásától fogva vezéralakja volt. A szabadjegyjegy sokat segített az állandóan pénzgondokkal küzdő Adynak abban, hogy gyakran „útraválhasson”, hisz igazolványával az országhatáron belül szinte minden szakaszon szabadon, díjmentesen mozoghatott.
Rózsafalvi Zsuzsanna
4. Ady Endre sorai Balássy Julianna legyezőjén
Ady Endre pályája során több ízben is elbizonytalanodott választott költői hivatásával kapcsolatosan, s e megingásokat nem csupán kezdeti pályaszakaszán érhetjük tetten. Az olyan kötetek után is, mint az Új versek, a Vér és arany, illetve Az Illés szekerén, melyek révén Ady végképp szakmai sikerei csúcsára került s beérkezni látszott, gyakorta fojtogatta a bizonytalanság, később pedig, erőteljes önelemző korszakában, egyre gyakoribb számvetéseiben már azt is tudatosította, hogy a sikeres versekért igen drága árat kell fizetnie. 1911 decemberében, a csupán 16 esztendős Boncza Bertának küldött első levelében írta: „…jobb lesz, ha nem kultiválja túlságosan az érzéseit, mert a nagyszerű versekért gyalázatosan sikertelen élettel fizetünk”. A duk-duk affér egy kevéssé reflektált sorában – három évvel korábban, 1908-ban – sorsszerűnek tudott költői útja ellenére pedig így fogalmazott: „Én inkább akarnék központi főszolgabíró vagy alispán lenni Szilágy vármegyében, a vármegyémben, mint hírhedt költő.” Ady e talányos, polemikus cikke okozta hullámveréseket 1908 telén otthon, Érmindszenten vészeli át, ahol Bölöni György is meglátogatja. Akkori újabb párizsi útjára készülve, testvéröccse és a vendég Bölöni társaságában keresi fel az európai műveltségű Balássy Endre érmindszenti földbirtokost, megyebizottsági tagot és annak feleségét. A vörös hajú, kék szemű Julianna későbbi visszaemlékező sorai szerint újévet köszönteni érkeztek 1909 legelső napján, ezt igazolja Ady rájegyző, dedikáló sorai elején a január elsejei dátum. „Valaki, aki sokat hitt egyszer régen magáról, de ma sokért nem adná, ha mindig csak legyezőre írt volna.” Ugyanekkor jegyez sorokat az asszony legyezőjére Bölöni és Ady Lajos is.
A 16 összefűzött falapból álló legyezőre, melyet évek múltán Balássyné a Nemzeti Múzeum Ady-szobájának adományozott, később Tabéry Géza (1929-ben), illetve Mécs László (1931-ben) is írt, mindketten Nagyváradon.
Boka László
5. A Holnapután kiskedden gúnykötete (1909)
Ady 1908 legelején – a Nyugat elindulásával párhuzamosan – áll annak a költői megújulást szorgalmazó, az egyéni tehetségeknek új fórumokat kereső s némiképp a fővárossal szembeni decentralizációs törekvéseket is megtestesítő, akkor még rendszeres havi szemlét megjelentetni kívánó kezdeményezés élére, mely szeretett egykori városában, Nagyváradon bontakozik ki. A lapkiadás ugyan elmarad, de az antológia, ami végül – különböző okoknál fogva – csak 1908 szeptemberében lát napvilágot A Holnap címen, óriási visszhangot vált ki országszerte. Az abban szereplő szerzőket (Ady mellett Babits Mihályt, Balázs Bélát, Dutka Ákost, Emőd Tamást, Juhász Gyulát és Miklós Jutkát) csoportosan kiátkozzák és meghurcolják, az őket érő általános vádakon túl (beteges, érthetetlen, nemzetietlen) költészetüket egyszerű epigonlírának nevezik javarészt azok, akik a csekély példányszámú antológiát magát nem is, az országos napilapokban és élclapokban megjelenő paródiaverseket viszont annál inkább olvassák. Az antológia mentén, mely akarata ellenére a csendben erősödő Nyugat védőernyőjévé is vált, 1908 őszén – mint azt Bányai Elemér is dokumentálta – megindult a nyílt háborúskodás konzervatívok és modernek, idősek és fiatalok között, s ez a magyar irodalmi modernség intézményes áttörésének egyik legelső, legfontosabb mérföldkövét, fejezetét jelenti. Így vált lehetségessé az is, hogy a botránykőnek kikiáltott A Holnap-osok mozgalma (az elsőt 1909 tavaszán gyorsan követő második antológia hét poétáján túl, az országszerte értük rajongó fiatalok) kapcsán a fővárosban 1909 tavaszán megérte kiadni egy kicsiny gúnykötetet is Lovászy Károly révén, mely az eladási számait tekintve messze túlszárnyalta az eredeti versválogatásokat. A kötet borítójának alcíme önmagában is sokatmondó, annak grafikája pedig – egy nagy s hat kisebb, őt követő, kórusban károgó varjú – egyértelműsítette az újakat befogadni nem akarók részéről az igaztalan és felszínes, ámde annál szélesebb körben terjesztett Ady-epigonizmus vádját is.
Boka László
6. Az Ady-relikviák doboza
Ady Endre párizsi tartózkodásai idején, 1904 és 1911 között gyakran látogatott el múzsája és szerelme, Léda, azaz Diósiné Brüll Adél lakására, ahol egy szekrény tetején található kartondobozba kezdte el gyűjteni előbb a hozzá írott rajongói leveleket, majd saját megjelent műveinek újságkivágatát, és a későbbiekben itt sorakoztak a Nagyváradról és Budapestről az asszonyhoz írott levelek is. Maga a költő írta rá az egykori áruházi dobozból lett tárolóeszközre: „Ady-relikviák”.
Az egykori barát, a Népszava szerkesztője, Révész Béla elbeszélése szerint ez a doboz eredetileg a költőhöz címzett ismeretlen nőktől származó szerelmes leveleknek a „temetője” volt: Ady szabadkezet biztosított Diósiné Brüll Adélnak felbontásukhoz, aki élt is a felkínált lehetőséggel. A doboz azonban az évek során más funkciót kapott, más műfajú, jóval fontosabb iratokkal telt meg, melyek az életrajz meghatározó pilléreivé váltak. Több verskéziratot is őrizhetett a később relikviadobozként emlegetett tárolóeszköz, melynek történetét Révész is pontosan rögzíti a „Mi került elő az Ady-relikviák dobozából?” című 1936-os, a Magyarország című lapban közzétett nyilatkozatában:
„Ömlöttek Adyhoz, a lírikushoz a szerelmi föliratok. Léda eleinte igyekezett könnyedén, vagy tréfásan, vagy gúnyolódva fogadni ezeket, de nem tudott megnyugodni. Ady végül is úgy oldotta meg e legsajátosabb problémát, hogy minden ilyenfajta levelét átnyújtotta Lédának: bontsa fel, olvassa elő. De ebben a szarkasztikus mókázásban még tovább ment. Megpillantott a Léda budoárjában egy nagy francia skatulyát, kiürítette s minden ilyen érkező levelét és egyéb iratát ebbe a skatulyába hajigálta. Annak félre nem érthető jelzésére, hogy ez a doboz az ő tulajdona, a maga kezével ráírta: Ady-relikviák. Jó mélységes doboz volt, valahogy megmaradt és ez a bizarr skatulya is elém került, zsúfoltan a tarka-barka mindenfélével. Valóban találtam benne lirizáló szerelmes leveleket, amiket Pestről, a vidékről és mindenfelől küldtek Adynak, de még érdekesebb, amit a skatulya másként is feltár, éspedig, hogy Ady Endre mi mindenfajta írást őrzött meg maga körül.”
Révész Béla: „Mi került elő az Ady-relikviák dobozából?”. In. Magyarország, 43. évf. 1936, november 18., 264. o. – Törzsgyűjtemény
A másik baráttól, a költő párizsi életének szemtanújától, Bölöni Györgytől még pontosabb leírás tudható meg Az igazi Ady című biográfiából a dobozról és annak tartalmáról:
„Egy szekrény tetején nagy, barna papírdoboz állt, amilyenekben áruházak csomagolnak. Ez teli volt Ady apró-cseprő írásaival, jegyzeteivel és Adyhoz írt levelekkel. A skatulyára, e diákos levelesládára maga Ady írta fel tréfásan: »Ady ereklyék«. Ady ugyan nagyobbrészt azonnal széttépte a hozzá írt leveleket – »majd frászt az utókornak« – de az érdekesebb levelekkel kivételt tett. Akármilyen pusztítást is végzett a hozzá érkezett episztolák között, népszerűsége jöttével a barna skatulya idővel megtelt levelekkel. Sok-sok érdekes irodalomtörténeti és életrajzi dokumentumra találna a kutató, ha e papírdoboznak a nyomára akadna.”
Bölöni György: Az igazi Ady, Budapest, Helikon, 1974. 116–117. [Eredeti megjelenés: 1934. ] – Törzsgyűjtemény
Bölöni a relikvia-dobozról tovább elmélkedve felteszi a kérdést, hogy vajon mi lett volna a sorsa az Elbocsátó, szép üzenet dobozának, mely költői kérdés tágabb értelemben természetesen arra vonatkozik, hogy Ady halálát követően Diósiék és Brüll Berta mit őriztek meg az e korszakban Párizsban gyűlő autográfokból és mi maradhatott fenn az utókornak. A kérdés azért is releváns, mert Brüll Adél és férje mint ellenséges állam polgárai 1914 őszén kénytelenek voltak elmenekülni Párizsból, hisz maradás esetén internálás várt volna rájuk. Autón menekültek új otthonukból Budapestre, később pedig Berlinbe költöztek. Magántulajdonuk számos darabja odaveszett, ezek között vélhetően több Adyhoz kötődő emlék és autográf is volt, a megmaradt dokumentumok azonban teljes egészében Révész Bélához kerültek.
A harmincas években a relikviadoboz tartalmával együtt Nádor Henrik, ismert műgyűjtő tulajdonába került, s végül a hatvanas évek végén az Országos Széchényi Könyvtár vásárolta meg azt.
Ady-relikviadoboz – Kézirattár: Ady tárgyi analekta
Rózsafalvi Zsuzsanna
A dokumentumokat a Kézirattárban őrizzük, és a nemrégiben megjelent „Valaki útravált...” – Az úton lévő és kiútkereső Ady Endre (szerk.: Boka László és Rózsafalvi Zsuzsanna) című albumunkban is megtalálhatók.
Folytatjuk június 1-én.
![Ady Endre: Szeretném, ha szeretnének [Grafikus: Falus Elek], Budapest, Nyugat, 1910. Borító – Törzsgyűjtemény http://nektar.oszk.hu/hu/manifestation/2973812](https://m.blog.hu/ne/nemzetikonyvtar/image/szeretnem_ha_szeretnenek_borito.jpg)
