A költő Balassi Bálint hetes számú énekében utal a jövendölésre, mely szerint Venus uralma alá rendelve, a szerelemnek van a legnagyobb szerepe életében.

Magyar festő: Balassi Bálint arcképe, 17. század második fele, Keresztény Múzeum, Esztergom (fotó: Mudrák Attila). In: Kereszt és félhold: A török kor Magyarországon (1526–1699), Encyclopaedia Humana Hungarica, 5. – Magyar Elektronikus Könyvtár

A protestáns főnemesi családba született első magyar nyelven verselő világirodalmi nagyság, korának egyik legszélesebb látókörű embere volt. Értett horvátul, latinul, lengyelül, németül, olaszul, románul, szlovákul és törökül is. Tudása, műveltsége verseinek formavilágában is, s a Balassi-versek kötetkompozíciójában is tükröződik. A költő átfogó életrajza és pályaképe.

Balassi versei – a kutatás jelenlegi állása szerint – nem jelentek meg nyomtatásban a költő életében. Művei – kivéve vallásos tárgyú verseit – kéziratos másolatban maradtak ránk egy összemásolt versgyűjteményben, az ún. Balassa-kódexben (1655 körül). A Balassa-kódex 1874-ben vált ismertté, amikor előkerült a Radvánszky-család könyvtárából. A Balassa-kódex kézirattárunk állományában található.

A Balassi-kódex egy lapja. A facsimile szövegét közzéteszi Kőszeghy Péter, Budapest, Balassi Kiadó, 1994, 127. In: Kereszt és félhold: A török kor Magyarországon (1526–1699), Encyclopaedia Humana Hungarica, 5. – Magyar Elektronikus Könyvtár

A kódex és a fenti kéziratlapon látható vers szövege (Hetuen őtodik: Valedicit Patri[ae]…) betűhű átírásban itt olvasható. A költő istenes versei már a szerző halála után megjelentek nyomtatásban. Balassit sokáig csak mint istenes versek szerzőjét ismerték olvasói.

2004-ben, a Balassi-évben a költő születése 450., halála 410. évfordulója alkalmából készült el róla szóló multimédiás tartalomszolgáltatásunk.

A szolgáltatásban megtalálható a Balassi ihlette versek tárlata is, amelyben harminc költeménye olvasható.

–s–

Családja, szülei

Göncz Árpád 1922. február 10-én született Budapesten, Göncz Lajos és Heimann Ilona fiaként. A Göncz család egyébként a muraközi Csáktornyáról (Ma Čakovec, Horvátország) származott. Itt Göncz Árpád dédapja patikus volt. Ugyanez a dédnagyapa, mint a magyar függetlenség lelkes támogatója, Csáktornyáról vonult be az 1848-as szabadságharc alatt a zalai zászlóaljba. A vági csatában megsebesült, a szabadságharc bukását követően kilencévi börtönbüntetést kapott, mintegy előre vetítve dédunokája sorsát. Egy írásában Göncz Árpád ezt a dédapját névtelen hősként emlegeti, aki erejéhez mérten hozzájárult a magyar demokrácia alapjainak lerakásához. A dédapa ’48-as forradalomban való részvétele, ennek emléke büszkeséggel töltötte el Göncz Árpádot, aki szerint Magyarország modern kori történelmének két sorsfordító mozgalmát, a ’48-as és ’56-os forradalmat a demokratikus szellemiség továbbélése köti össze.

Göncz Árpád köztársasági elnöki dolgozószobájában az Országházban (1990). In: Dae Soon Kim: Göncz Árpád. Politikai életrajz, Budapest, Scolar Kiadó, 2012. – Törzsgyűjtemény

Saját visszaemlékezései szerint szülei közül személyisége kialakulására édesanyja nagyobb hatással volt, mint édesapja, aki sokat tartózkodott külföldön, és már csak ezért sem alakulhatott ki apa és fia közt igazán mély érzelmi kapcsolat. Az anyai befolyásnak tulajdonítható, hogy Heimann Ilona visszafogottsága, szelídsége, kedvessége lett az alapja Göncz Árpád életszemléletének, és politikai felfogásában, nézeteiben is ez mutatkozott meg később.

Gimnáziumi évei, bekapcsolódása a cserkészmozgalomba

1932-ben, a négy elemi befejezése után Göncz a Werbőczy Gimnáziumban kezdte meg középiskolai tanulmányait. Az ott töltött nyolc év során a cserkészmozgalomba is bekapcsolódott. 1933-ban Magyarországon, Gödöllőn zajlott le a negyedik Cserkész Világtalálkozó (World Jamboree, magyarosan világdzsembori). Göncz Árpád ifjúként e mozgalom keretei közt szembesült először a két világháború közti Magyarország társadalmi valóságával, ezen belül a falusi szegényparasztság sorsával, a földreform kérdéskörével. Így tehát kamaszkori cserkészélményei, majd pedig egyetemista korában a Teleki Pál Munkaközösségben kifejtett tevékenysége központi szerepet játszottak politikai gondolkodásmódja kialakulásában. Nem is volt véletlen a Teleki Pál Munkaközösséghez való csatlakozása: nyilván egyfajta közös alapot, eszmei kontinuitást látott a cserkészet és a Teleki Pál Munkaközösség között.

A Teleki Pál Munkaközösség – szellemi fejlődésének biztos alapja

A Teleki Pál Munkaközösséget 1936 őszén az egyetemi hallgatók számára úgynevezett társadalmi szemináriumokat szervező pesti piaristák alapították, főként a cserkészmozgalomra alapozva. Ezek a szemináriumok egy határozott világképpel és erkölcsiséggel rendelkező, jövőbeni vezető réteg kinevelését tűzték ki célul. A nevelési program fő támogatója gróf Teleki Pál volt, aki úgy gondolta, hogy a magyarság fejlődésének irányát nem a politikusoknak kellene meghatározniuk, hanem magának a társadalomnak. A Munkaközösség fő célja a magyar ifjúság öntudatra ébresztése volt. Ehhez a legfontosabb eszköznek a nemzeti oktatás fejlesztését tartották. A magyar jelleg megőrzése érdekében elengedhetetlennek tartották a magyar történelem és földrajz minél alaposabb ismeretét, a család, a barátok, a közösség és a nemzet iránti felelősségvállalást. Egyfajta fórumként szolgált ez a munkaközösség, amelynek keretein belül az egyetemisták összegyűlhettek, hogy megvitassák a társadalmi gondokat: leginkább a szegényparasztság sorsáról és a lehetséges megoldásokról vitatkoztak.
Miután Budapestet 1944. március 19-én megszállták a németek, a Teleki Pál Munkaközösség kiszélesítette a tevékenységi körét. Már nem csupán ifjúsági vitafórumként működött, hanem, csatlakozva az ellenállási mozgalomhoz, harcot hirdetett a megszállók ellen. Csicsery-Rónay István alelnök szamizdat újságot alapított, Játzkó Pál pedig a németek elleni szabotázsakciókat irányította. Így a Munkaközösség tagjaként Göncz Árpád is aktívan részt vett a fegyveres ellenállásban.

 A Magyar Értelmiség Demokratikus Szövetsége 

A II. világháború után a Teleki Pál Munkaközösség a Magyar Értelmiség Demokratikus Szövetségeként szerveződött újjá, amely alapító kiáltványában új akciótervet fogalmazott meg. A háborút követő években fő célként a magyar értelmiség mozgósítását jelölték meg abban a reményben, hogy az értelmiség központi szerepet vállalhat a magyar társadalom demokratikus újjászervezésében:

Annak ellenére, hogy 1947–1948 során a Magyar Értelmiség Demokratikus Szövetsége sikeresen működött közre a nemzeti politika átalakítási folyamatában, a többi politikai erő mellett ezt a szervezetet is feloszlatták. Magyarországon ugyanis ekkorra a kommunisták ragadták magukhoz a hatalmat. Az úgynevezett szalámitaktika révén sikerült kiiktatniuk politikai ellenfeleiket, és a többi kelet-európai országhoz hasonlóan 1949-ben Magyarországon is megtörtént a bolsevik hatalomátvétel, és szovjet mintára kikiáltották a népköztársaságot. A Magyar Értelmiség Demokratikus Szövetségének vezetőit letartóztatták, sokan börtönbe kerültek vagy kénytelenek voltak elhagyni az országot.

Göncz Árpád politikai fejlődésének biztos alapját, szegletkövét egyértelműen a Teleki Pál Munkaközösség jelentette. Visszaemlékezéseiben így vallott erről:

A Független Kisgazdapárt

A Magyar Értelmiség Demokratikus Szövetségének erőszakos feloszlatását követően Göncz Árpád belépett az 1945. november 4-én megtartott első szabad általános választáson abszolút parlamenti többséget szerzett Független Kisgazdapártba. A pártvezető, Kovács Béla személyi titkára lett. Kovács Béla személyiségét tekintve szókimondó, elszánt, megalkuvást nem ismerő ember volt, aki a kommunisták hatalmi monopóliumát elfogadhatatlannak gondolta. Kommunistaellenessége magától értetődően a kommunista párttal és Rákosi Mátyással való összetűzéshez vezetett. Göncz Árpád visszaemlékezése szerint Kovács Béla egyszer így szólította meg Rákosit:

II. János Pál pápa Göncz Árpáddal Budapesten (1991. augusztus). In: Dae Soon Kim: Göncz Árpád. Politikai életrajz, Budapest, Scolar Kiadó, 2012. – Törzsgyűjtemény

A Petőfi Kör és az 1956-os forradalom. A börtönévek

A Petőfi Kör olyan fórum volt, amelynek keretén belül az értelmiség és a nagyközönség egyaránt részt vett a társadalmi vitákban. Göncz Árpád ennek a nyilvánosságát használta fel arra, hogy elmondhassa a szovjet kolhozalapú földművelési modellel és annak magyarországi alkalmazásával kapcsolatos kritikáját. Vezető szerepe ugyan nem volt a Petőfi Körben, itteni szereplése mégis jelentőséggel bír. Litván György szerint ez a kör „rést ütött a rendszeren, utat nyitva ezzel a jövőbeni szellemi forradalom számára.” 1956. október 17-én Göncz Árpád is részt vett agronómusként a budapesti Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen tartott Kert-Magyarország? című mezőgazdasági vitán. Itt arra mutatott rá, hogy a hatalmas területeket igénylő szovjet „extenzív” mezőgazdasági modell nem alkalmazható a magyarországi viszonyok között. Helyette az intenzív agrármodell bevezetését javasolta, amely a kisebb területet igénylő növények termesztése esetében kedvező eredményeket ad. Nyilvánvaló ebből Göncz Árpád ellenzéki hozzáállása és az, hogy a mezőgazdasági politikával kapcsolatban eltért a véleménye a pártvezetés hivatalos álláspontjától.
Barátaival, Antall Józseffel, Tildy Zoltánnal, Bibó Istvánnal, Kardos Lászlóval és másokkal közösen részt vett az 1956-os forradalom szervezésében, eseményeiben. A forradalom leverése után, 1957. május végén Göncz Árpádot is letartóztatta a titkosrendőrség a Magyar Népköztársaság államrendjének megdöntésére irányuló cselekmények vádjával. Miközben Göncz, Bibó és társaik semmiféle hasznos tanácsot nem kaptak ügyvédjeiktől, számos ember nyújtott nekik erkölcsi támogatást. Göncz Árpád esetében ezek közt volt felesége, Göntér Mária Zsuzsanna és érdekes módon a per megbízott ügyésze, Kovács János is. Társával, Bibó Istvánnal együtt halálos ítélet fenyegette. Mohamed Ataur Rahman indiai követségi ügyvivő visszaemlékezése szerint kettejük megmenekülése, az ítélet életfogytiglani börtönre való enyhítése főként egy indiai katonai attasénak volt köszönhető, aki baráti kapcsolatban állt a szovjet katonai vezetés egyik magas rangú tisztjével, a KGB alelnökével, Ivan Alekszandrovics Szerovval.
A börtönben tanult meg angolul, itt kezdett el műfordítással foglalkozni. Börtönbüntetését az Elnöki Tanács 1962-ben 15 évre mérsékelte. Hat évet töltött börtönben, végül 1963-ban ő is amnesztiát kapott, és június 19-én egyéni kegyelemmel helyezték szabadlábra. Az 1989. XXXVI. tc. alapján ítéletét az Országgyűlés semmissé nyilvánította.

Irodalmi munkássága

1963–1964-ben a Veszprémi Vegyipari Egyetem szakfordítója volt, majd 1964–1965-ben a Talajjavító Vállalatnál mint talajvédelmi munkavezető dolgozott. 1965-től 1974-ig műfordításaiból tartotta fenn magát: angol, amerikai, japán klasszikus és kortárs prózai műveket fordított magyarra, majd az Irodalmi Alap tagjaként 1990-ig szabadfoglalkozású íróként és műfordítóként tevékenykedett. Talán napjainkig legismertebb műfordítása J. R. R. Tolkien A gyűrűk ura című regénytrilógiája fordításának befejezése, melynek első tizenegy fejezetét Réz Ádám ültette át magyar nyelvre. Műfordításai gördülékenyek, eléggé pontos, de nem szolgai fordítások. Itt-ott egy-egy szót is kihagyott az eredetiből, illetve a magyaros, könnyen érthető kifejezésmód végett néha betoldott valamit a szövegbe. Az eredeti szöveg hangulatát, stílusát próbálta megragadni, és ez legtöbbször sikerült is neki. Nagy terjedelmű prózai műveket, főleg regényeket fordított. Íróként, műfordítóként nem tartott igényt nagy elismerésre, noha az évszázadokat valószínűleg írásművei, műfordításai által fogja túlélni. Elbeszéléseiben, drámáiban gyakran visszatérő motívum a háború, az emberi gonoszság okozta borzalmak, a megmaradásra, belső egyensúlyra, kitartásra törekvő ember külső-belső küzdelmei a történelem néha abszurditásig fokozódó helyzeteiben. Mint például a Mérleg című színjáték első részének vége felé:

Drámáit a hetvenes évektől több külföldi színház, rádió és televízió is műsorára tűzte.

Ellenzéki tevékenysége a Kádár-korszak utolsó évtizedében

Első jelentős ellenzéki tevékenysége a nyolcvanas években a Bibó-emlékkönyv szerkesztése volt, amelynek kiadását a Gondolat Könyvkiadó visszautasította. Rendszeresen részt vett a demokratikus ellenzék aláírási akcióiban is. 1987. január 31-től 1990-ig az Írók Szakszervezetének elnöki tisztét is ellátta. 1988-tól a Holmi című lap szerkesztőbizottságának tagja volt. 1988 júniusától a Történelmi Igazságtétel Bizottság alapító tagja és alelnöke, részt vett programjának kidolgozásában is. 1989. december 20-tól 1990-ig a Magyar Írószövetség elnöke volt.
1989-ben az Emberi Jogok Magyar Ligája budapesti tagozatának ügyvezető alelnökévé is megválasztották. 1990-től az Írószövetség tiszteletbeli elnöke, 1994-től a Magyar Pen Club tiszteletbeli elnöke.
1988. május 1-jén a Szabad Kezdeményezések Hálózata, majd 1988 őszén a Szabad Demokraták Szövetsége (SZDSZ) alapító tagja, 1988–1989-ben ügyvivője, 1989–1990-ben az SZDSZ Országos Tanácsának tagja. 1990 áprilisában az SZDSZ budapesti területi listáján választották képviselővé.

Göncz Árpád feleségével, 90. születésnapján. In: Dae Soon Kim: Göncz Árpád. Politikai életrajz, Budapest, Scolar Kiadó, 2012. – Törzsgyűjtemény

A rendszerváltás után. A pályakép kiteljesedése

1990. május 2-án az Országgyűlés elnöki tisztét nagy szavazattöbbséggel nyerte el, s ezzel a törvény értelmében ő lett a harmadik Magyar Köztársaság ideiglenes elnöke. Országgyűlési jogkörével a továbbiakban nem élt, parlamenti bizottságnak sem volt tagja. Az Országgyűlés vezetését először ideiglenesen megbízott elnökként, majd a ciklus végéig Szabad György vette át. 1990. augusztus 3-án ténylegesen is Göncz Árpádot választották köztársasági elnökké. Új hivatala miatt képviselői mandátumáról, az Országgyűlés elnökének funkciójáról és 1990. október 2-án az SZDSZ Országos Tanácsában viselt tagságáról egyaránt lemondott. 1995. június 19-én ötéves elnöki megbízatásának lejártakor a parlament ismét őt választotta köztársasági elnöknek, így elnöki hivatalát egy évtizeden át, 2000. június 6-ig viselte.
Elnöki pályáján mindvégig tiszta szándék jellemezte. Döntéseit nem a párthűség, pártfegyelem határozta meg elsősorban, hanem kivételes műveltségén, nagy élettapasztalatán alapuló saját meggyőződése. „Ha szolgálni kívánok valakit, azokat szolgálom, akiknek szolgálójuk nincsen: a védteleneket, akiknek sem a darutollas úri világban, sem az egyenlők közt egyenlőbbek világában nem jutott jó szó, akik a versenytársadalom versenyképtelenjei, akiknek nincs eszközük megvédeni önmagukat, s akik épp ezért leginkább szorulnak védelemre.” – mondta a parlamentben elnökké választása pillanatában, 1990. augusztus 3-án. Ezt a személyes meggyőződésből fakadó etikai célkitűzését elnöki pályája alatt mindvégig hangsúlyozta, újévi köszöntő beszédeiben is.

„Köszönjük, Elnök Úr!” – hangoztatták az újságok szalagcímei nyugalomba vonulásakor.

Írótársa, Görgey Gábor e szavakkal köszöntötte őt a 2007-ben megjelent Visszanézve című interjúkötet végén:

Csobán Endre Attila (Régi Nyomtatványok Tára)

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre egyet-egyet blogunkban. A sorozat hetvenharmadik részében Vasné dr. Tóth Kornélia, a Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár tudományos munkatársa „Ex libris gyűjtők, gyűjtemények” címmel indított alsorozatában a tárban található ex librisek készíttetői közül ezúttal Diamant Izsót és gyűjteményét mutatja be.

Alfred Soder rézkarca, Jelzet: Exl.D/126 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Diamant Izsó (1886–1945) erdélyi magyar közgazdász, újságíró, műgyűjtő kereskedelmi iskoláit Pozsonyban végezte. 1911-ben a vágújhelyi sodronyszeggyár vezetője volt. 1920-ban alapította az aranyosgyéresi Sodronyipar Részvénytársaságot, amelynek 1923 óta vezérigazgatója, a Romániai Gyáriparosok Országos Szövetségének erdélyi ügyvezető alelnöke lett.
Közgazdasági, kereskedelem- és iparpolitikai cikkei, művészeti vonatkozású írásai szaklapokban és napilapokban jelentek meg, például a Kolozsváron kiadott Keleti Újságban (1924) és Vasárnapi Újságban (1925). A folyóirat kezdeti szakaszában a Korunk munkatársa is volt. Előadás az exlibrisről című cikkét a Könyvtári Szemle (1916) tette közzé az első világháború idején.

Könyvtári Szemle, 1916/2. sz., címoldal – Törzsgyűjtemény

Ebben így foglalja össze az ex libris „életrajzát”, természetét, könyvhöz való viszonyát:

Amíg Magyarországon nem működött ex libris egyesület, a hazai gyűjtők az osztrák (Österreichische Exlibris-Gesellschaft), illetve a német egyesület (Deutsche Exlibris-Verein) kötelékébe tartoztak. Diamant Izsó az osztrák társaság tagja lett, Moderne ungarische Exlibriskunst [A modern magyar ex libris művészet] című tanulmányát az osztrák egyesület 1916-os évkönyve (Jahrbuch Österreichische Exlibris-Gesellschaft) közölte.
Hazánkban a Siklóssy László vezette Szent-György-Czéh Magyar Amatőrök és Gyűjtők Egyesülete (1909–1923) grafikai szakosztálya vállalta az első magyar ex libris egyesület funkcióját, melyhez Izsó is csatlakozott. A budapesti székhelyű céh kötelékében működő alkotók közt ott szerepelt Nagy Sándor, Kozma Lajos, Sassy Attila és Rozsnyay Kálmán. A vezetőség neves személyeket tudhatott soraiban, köztük az elnöki tisztet betöltő ifj. gróf Andrássy Gyulát, a társelnök Bárczy Istvánt (egy időben Budapest polgármesterét), az alelnökök közt Alpár Ignácot, gróf Apponyi Sándort, gróf Batthyány Gyulát, gróf Szapáry Lászlót és gróf Teleki Sándort. Az egyesület még magán viselte a XIX. század jegyeit, amikor az ex libris gyűjtés a társadalom felső rétegének, különösképp az arisztokráciának a kedvelt időtöltése volt. A céh aukciók rendezésével és kiállításokkal igyekezett népszerűsíteni a műfajt, emellett cserelisták kiadásával élénkítette az ex librisek forgalmát.

Lóránt-Lassner Sándor grafikája, Jelzet: Exl.D/127 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Az ország más részein is történtek ez irányú kezdeményezések. Röttig Odo újságszerkesztő-kiadó, könyvnyomdatulajdonos a soproni Kultura (1911–1913) című irodalmi, művészeti, kritikai folyóirat felelős szerkesztőjeként tág teret biztosított a kisgrafikának, célja volt a hazai ex libris gyűjtés kiszélesítése, a gyűjtési kedv fokozása, ezért a grafikák közlése mellett külön rovatot nyitott az ex libris cserélők és gyűjtők számára. A Kultura 1911-es ex libris gyűjtő- és cserelistáján Diamant Izsó neve is említésre kerül, aki számára a magyar grafikusok – Lóránt-Lassner Sándor, Divéky József, Herman Lipót – mellett a svájci Alfred Soder, az osztrák Franz von Bayros, a belga Armand Rassenfosse is készített könyvjegyet.
Diamant szerint a következő feltételeknek kell megfelelnie az ex librisnek:

Gyűjteményében olyan ritka grafikák is helyet kaptak, mint a Habsburg-Lotharingiai Károly Ferenc József (a későbbi IV. Károly király) számára készült ex libris Divéky Józseftől. Diamant kollekciója értékes darabjaival többször szerepelt kiállításokon, például a debreceni Ajtósi Dürer Céh grafikai tárlatán.
Felesége, Diamantné Vajda Anikó részére is készültek ex librisek.

Divéky József grafikája, Jelzet: Exl.D/130 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Diamant Izsó a második világháború alatt, 1945 elején feleségével együtt a nyilasterror áldozata lett. Több ezer kötetes könyvtára, kép- és metszetgyűjteménye, 3000 darabot számláló európai hírű ex libris kollekciója részben szétszóródott, részben megsemmisült. Az ex libris műfaj egyik első teoretikusa, Diamant Izsó szellemisége viszont velünk marad, következő, ars poeticaszerű kijelentése valamennyi ex libris gyűjtő nevében szól:

Irodalom:

• 1937. évi cserejegyzék, MEGE Kisgrafika, 1937/1. sz., 3.
• Diamant Izsó: Előadás az exlibrisről, Könyvtári Szemle, 1916/2. sz., 92–99.
• Diamant Izsó, In. Magyar Zsidó Lexikon, szerk. Újvári Péter, 1929.
• A „Kultura” ex libris cserejegyzéke, Kultura (irodalmi, művészeti, kritikai képes havi folyóirat), 1911. március 25., 3. sz., 200. (a későbbi 1911-es számokban is e rovatban)
• Murádin Jenő: Egy műgyűjtő gyáriparos. Diamant Izsó (1886–1945), Magyar Műemlékvédelem (Országos Műemléki Felügyelőség Kiadványai 14.), Budapest, 2007, 30–39.
• Romániai magyar irodalmi lexikon: Szépirodalom, közírás, tudományos irodalom, művelődés I. (A–F). Főszerk. Balogh Edgár, Bukarest, Kriterion, 1981.
• Soó Rezső, Berei: Az Ajtósi Dürer Céh grafikai kiállításai, Magyar Ex libris, 1936/1. sz., 3., 7.
• A Szent-György-Czéh Magyar Amatőrök és Gyűjtők Egyesülete tagjai (lezáratott 1912. december 1.), A Gyűjtő, szerk. Siklóssy László Dr., 1912., 448.
• Vasné dr. Tóth Kornélia: Diamant Izsó (1886–1944). In. Uő.: Múltunk neves ex libris gyűjtői, lexikon, Budapest, Kisgrafika Barátok Köre Grafikagyűjtő és Művelődési Egyesület, 2019, 44–45. 
• Vasné Tóth Kornélia: A moszkvai Rudomino-könyvtár hungarika ex librisei hazai és nemzetközi kontextusban, Budapest, OSZK – Gondolat Kiadó, 2015., 11–13.

*Betoldás a jelen cikk szerzőjétől.

Vasné dr. Tóth Kornélia (Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

A blogbejegyzésben idézett szövegek korabeli helyesírással szerepelnek.

Az Ex libris gyűjtők, gyűjtemények című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész; 56. rész; 57. rész; 58. rész; 59. rész; 60. rész; 61. rész; 62. rész; 63. rész; 64. rész; 65. rész; 66. rész; 67. rész; 68. rész; 69. rész; 70. rész; 71. rész; 72. rész; 73. rész; 74. rész; 75. rész; 76. rész; 77. rész; 78. rész; 79. rész; 80. rész; 81. rész; 82. rész; 83. rész

December 16–17-én az MTA Humán Tudományok Kutatóházában rendezte meg a IV. Scriptorium-konferenciát az Országos Katolikus Gyűjteményi Központ, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Klasszika Filológia Tanszéke és a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Moravcsik Gyula Intézete. Régen várt eseményre került sor, a járványhelyzet miatt 2020 tavasza óta csúszott a tudományos tanácskozás.

A Scriptorum-konferenciasorozat fókuszában a kéziratosság vizsgálata áll, ennek a kérdésnek az időbeli kiterjedtségét és mindenkori jelentőségét jól szemlélteti, hogy az előadások témája közt előfordult IX. századi kódex és az utóbbi évtizedek szamizdat irodalma is. Csütörtök reggeltől péntek délig hat szekcióban hangzottak el az előadások, melyet elsősorban az előadókra alapuló kéttucatnyi hallgató követett a helyszínen, de további érdeklődők is csatlakoztak az interneten keresztül. Az Országos Széchényi Könyvtárat több szempontból is érintette a konferencia. Egyrészt a Kutatási és Különgyűjteményi Főosztály két kollégája, Hende Fanni, az MTA-OSZK Res Libraria Hungariae Kutatócsoport, ELKH tagja és Szovák Márton, a Régi Nyomtatványok Tárának munkatársa is előadott a konferencián.

Hende Fanni Újabb töredék a Zalka-antifonáléból című előadása a konferencia első napján

Hende Fanni előadásában a Zalka-antifonále legújabb töredékének azonosítását ismertette. A Res Libraria kutatócsoport a nemzeti könyvtár kézirattöredékei mellett figyelemmel kíséri a magyarországi gyűjteményekben fennmaradt töredékeket is, így került a kolléganő látóterébe egy Szegeden őrzött könyv borítójaként használt kódexlap is. Hende Fanni bemutatta az őrzőkönyv történetét, a kötéshez használt makulatúra többi azonosítható darabját és természetesen a töredék anyakódexben elfoglalt helyét, így bepillantást nyújtott a töredékkutatók munkájához szükséges széleskörű ismeretekbe is a vízjelkutatástól kezdve az egyháztörténeti vizsgálatokig. 

Szovák Márton Kéziratos hír- és híradásgyűjtemény Velencéből című előadása a konferencia második napján

Szovák Márton a velencei Marin Sanudo naplójának (1496–1533) néhány magyar vonatkozású bejegyzését ismertetve és példaként használva helyezte el a naplót a velencei reneszánsz történetírás keretében. Sanudo munkája olyan különlegességeket tartalmaz, mint egy a Széchényi Könyvtárban is őrzött, ritka, magyar vonatkozású nyomtatvány kéziratos másolata, és számos értesülés magyar diplomatákról és diplomatáktól.

Litterae serenissimae principis domini Johannis Regis Hungariae ad principes imperii et ad Carolum caesarem..., s. l., 1529. Jelzet: RNYT RMK III. 275 – Régi Nyomtatványok Tára

Ezzel a gyűjtőszemlélettel Sanudo korát megelőző történetírói munkát alkotott, melyet viszont csak a késő utókor ismert fel és kezdett kellőképpen értékelni.
A nemzeti könyvtárhoz másik szempontként nem az előadók, hanem az előadások tárgyai kapcsolódhatnak. P. Kocsis Réka, az ELTE BTK nyelvész doktorandusza a nyelvemlékkódexek lapszéli megjegyzéseit vizsgálta, melyek közül többet könyvtárunk őriz (például a Tihanyi-kódexet és Kazinczy-kódexet). Az előadásból a marginális megjegyzések alapján pontosított datálási kérdésekről is értesülhetett a hallgatóság. Domokos György, a PPKE BTK olasz tanszékének oktatója egy velencei kalmár magánlevelét mutatta be, melyet ma a Kézirattárban őriznek (Fol. Ital. 15).

Domokos György Különös kézirat Beatrix királyné koronázásáról című előadása a konferencia első napján

A levélíró beszámol rokonainak arról, hogyan fogadta Mátyás király a Magyarországra érkező menyasszonyát, Beatrix királynét. A hallgatóságnak nemcsak a vőlegény öltözetének ismertetése – gyöngyökkel kivarrt nadrág – okozott vidám perceket, hanem az anyagias kereskedőszemlélet, amellyel a levél írója gyakorlatilag minden említésre kerülő tárgy értékét felbecsülte, így egyébként értékes gazdaságtörténeti forrást létrehozva.

Szovák Márton (Régi Nyomtatványok Tára)

1921 végén a magyar belpolitika válságos helyzetben volt. Az ország politikai elitjét mély ellentétek osztották meg, amelyek közül a királykérdés bizonyult a legfontosabbnak. Az 1916-ban megkoronázott uralkodó, IV. Károly 1918 novemberében, az őszirózsás forradalmat követően lemondott az államügyek intézésben való közreműködésről. 1921-ben azonban két alkalommal is megkísérelte elfoglalni a magyar trónt. Ezt Horthy Miklós kormányzó nem engedhette meg, hiszen a Habsburg-dinasztia magyarországi hatalmának helyreállítását a kisantant államai háborús provokációnak tekintették volna, ami az ország megszállásának veszélyét is magában rejtette. IV. Károly második visszatérési kísérletének kudarca után a Nemzetgyűlés levonta a helyzet tanulságait, és 1921. november 6-án kimondta a Habsburg-ház trónfosztását.

IV. Károly király. In: Vasárnapi Ujság, 63. évf. 49. sz. (1916. december 3.), 1. – Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása: Digitális Képarchívum

A kormány, amelyet 1921 áprilisa óta Bethlen István gróf vezetett, két politikai erőre támaszkodott: a Keresztény Nemzeti Egység Pártjára (KNEP), illetve a Kisgazdapártra. Az Andrássy Gyula gróf által vezetett KNEP tagjai között igen erős volt a legitimista irányzat, amely továbbra is IV. Károlyt tartotta a törvényes államfőnek, míg a Kisgazdapárton belül inkább a szabadkirályválasztó felfogás érvényesült, amely szerint a magyar nemzetre a trónfosztás után visszaszállt a szabad királyválasztás joga. Bethlen 1921-ben eredetileg azt tervezte, hogy a számos fontos társadalmi kérdésben konzervatív nézeteket valló Andrássyra és pártjára támaszkodva fogja kiépíteni politikai hátországát és megindítani a konszolidációt, amelyre az országnak hatalmas szüksége volt a világháború elvesztése, az őszirózsás forradalom, a Tanácsköztársaság, a fehérterror, valamint a trianoni békekötés sokkja után. A kormányfő tervének végrehajtását azonban lehetetlenné tette, hogy Andrássy a KNEP képviselőinek jelentős részével együtt a trónfosztás után is ragaszkodott a legitimizmushoz.
Bethlen 1921 végén ezért a Kisgazdapárttal való együttműködés lehetőségét kereste, amely azonban maga is megosztott volt. Egyik szárnya a nagybirtokos elit érdekeit képviselte, a párt vezetője azonban az egyszerű paraszti sorból származó Nagyatádi Szabó István volt, aki liberális agrárdemokrata nézeteket képviselt. Ő közvetlen híveivel, mintegy ötven kisgazda nemzetgyűlési képviselővel együtt alapvető reformokat sürgetett: jelentős földreformot, az általános és titkos választójog bevezetését, a közigazgatás demokratizálását és a főrendiház eltörlését kívánta. Nagyatádi – az őt személyesen is jól ismerő kortárs politikus és publicista, Gratz Gusztáv jellemzése szerint – nagyon tehetséges és körültekintő ember volt.

Nagyatádi Szabó István. In: A nyolcvanéves Pesti Napló ajándékalbuma: 1850–1930, Budapest, Athenaeum Ny., [1930] – Törzsgyűjtemény. A kép forrása: Wikipédia (magyar kiadás)

Nagyatádi maga is felismerte, hogy a konszolidáció megvalósításához szilárd, biztos többséggel rendelkező kormánypártra van szükség, azonban ennek oltárán nem kívánta feláldozni programját. 1921 végén Bethlen felvetette, hogy saját parlamenti hívei, a KNEP hozzá lojális politikai csoportjai, valamint a Kisgazdapárt egyesülésével hozzanak létre egy új pártot. Nagyatádi azonban inkább azt javasolta, hogy Bethlen és hívei lépjenek be az ő pártjába – ami természetesen azzal járt volna, hogy a csatlakozók elfogadják a kisgazdák politikai programját. A miniszterelnök politikai terveinek azonban ez a megoldás nem felelt meg, hiszen ő a kisgazdavezér demokratikus elképzeléseit nem tudta elfogadni. Ezért december elején, amikor újjáalakította a kormányt, kihagyta kabinetjéből Nagyatádit.
A kisgazda pártvezér ezek után nyilvánosan kifejezte bizalmatlanságát a kormányfő iránt, akit a hozzá kötődő sajtó lemondásra szólított fel. Mozgásterét azonban jelentősen korlátozta, hogy saját pártjának konzervatív szárnya a miniszterelnökkel való megegyezést szorgalmazta, illetve, hogy Bethlen a szociáldemokratákkal történő megegyezéssel jelentős belpolitikai sikert aratott. Fontos tényezőt jelentett továbbá, hogy a legitimisták továbbra is élénk közéleti tevékenységet folytattak, és sajtójukban állandó támadásokat vezettek a kormánnyal és a szabadkirályválasztókkal szemben. E folyamatok Nagyatádit a Bethlennel való tárgyalásokra ösztönözték.
A két oldal között megindult a közeledés, és a kormányfő hajlandónak mutatkozott a kisgazda program egy részének elfogadására. A helyzetet az tette egyértelművé a közvélemény számára, hogy 1922. január 5-én Bethlen István megjelent a Kisgazdapárt vacsoráján, ahol beszédében kijelentette:

Karikatúra Bethlen és Nagyatádi Szabó tárgyalásairól. In: Borsszem Jankó, 1922. január 15., 5. – Törzsgyűjtemény

A bejelentés nagy meglepetést és rendkívüli érdeklődést váltott ki, azonban nem tisztázta a megegyezés gyakorlati részleteit. Bethlen például ekkor még mindig ragaszkodott ahhoz a tervéhez, hogy az új kormánypártot a régiek egyesülésével hozzák létre. Ezért hosszadalmas és részletekbe menő tárgyalások kezdődtek, hogy tisztázzák a jövendő kormányzás alapelveit. A folyamatban fontos szerepet játszott, hogy Bethlen január 23-án igen hatásos beszédet mondott a parlamentben, és ügyes érveléssel megvédte kormánya politikáját és a második királypuccs során tanúsított magatartását. Beszédével sikerült biztosítania a kisgazda képviselők többségének rokonszenvét, akik egyre inkább méltó vezetőt kezdtek látni benne.
A tárgyalások lezárásaként a kisgazda vezetőség január 25-én határozatot hozott, csatlakozásra szólítva fel „mindazokat, akik a párt elveit férfias őszinteséggel magukévá teszik”. Az egyetemes nemzeti célok szolgálatára hivatkozva pedig a testület eldöntötte, hogy a szervezet nevét Keresztény Kisgazda, Földműves és Polgári Pártra bővíti. Bethlen elsőként írta alá a belépők névsorát, amelyhez még további 22 nemzetgyűlési képviselő csatlakozott. Február 2-án a kormányfő elvbarátainak kíséretében megjelent a kisgazdák Esterházy utcai klubjában, ahol Nagyatádi pártvacsorán üdvözölte a belépőket. Ezt az eseményt tekintjük az új kormányzópárt hivatalos megalakulásának, amelyet a kortársak – a bonyolult és nehezen megjegyezhető hivatalos név helyett – többnyire csak mint Egységes Pártot emlegettek.
A vezetőség megválasztására néhány héttel később, február 23-án került sor, ahol Bethlen nagy helyeslést aratva kijelentette:

Bethlen István gróf. In: Kornitzer Béla: Apák és fiúk. Nagy magyar értékeink – ahogyan fiaik látják, Budapest, Szerző, [1940]. – Magyar Elektronikus Könyvtár. A kép forrása: Digitális Képarchívum

A párt elnökévé – a kormányfő javaslatára – Nagyatádi Szabó Istvánt választották meg, a hat alelnöki megbízás egyikét pedig a IV. Károly fegyveres visszatérési kísérletének megakadályozásában nagy érdemeket szerzett Gömbös Gyula kapta. A szervezet legfontosabb embere, a politikai irányvonalat meghatározó pártvezér azonban maga Bethlen lett, aki ekkor már olyan bizalmat tudhatott maga mögött, hogy a tisztségről nem is tartottak formális szavazást. A hivatalos program a kisgazdák elképzelésein alapult ugyan, a gyakorlatban azonban sokkal inkább Bethlen konzervatív elképzelései érvényesültek. Nagyatádi – noha 1924-ben bekövetkezett haláláig kormánytag maradt – demokratikus elképzeléseinek csupán a töredékét valósíthatta meg.
Az 1922-ben létrehozott Egységes Párt sikeres politikai szervezetnek bizonyult, hiszen lényegében egészen 1944-ig (több névváltoztatás után) a kormánypolitika bázisát adta. Ebben ugyanakkor komoly szerepet játszott a korlátozott választójog, illetve az, hogy a párt a választások lebonyolítása során – a magyar politika dualizmus kori hagyományait követve – sokat köszönhetett a közigazgatás támogatásának.

Klestenitz Tibor (MTA–OSZK Res Libraria Hungariae Kutatócsoport
19. századi Könyv- és Sajtótörténeti Műhely, ELKH munkatársa)

Felhasznált szakirodalom:

• Barta Róbert: Az Egységes Párt létrejötte. In: Emlékkönyv Gunst Péter 70. születésnapjára. Szerk. Ifj. Bartha János – Pallai Lászl, Debrecen, Multiplex Média – DUP: DE Tört. Int., 2004. 321–334.
• Bethlen destruktívoknak tartja Andrássyékat. In: Az Újság, 20. évf., 1922. január 6. 2.
• Bethlen és Nagyatádi a kormánypárt egységéről. In: Budapesti Hírlap, 42. évf., 1922. február 24., 3.
• Gratz Gusztáv: Magyarország a két háború között, Budapest, Osiris, 2001.
• Ha a hegy nem megy… In: Borsszem Jankó, 55. évf., 1922. január 15. 5.
• Püski Levente: Végjáték és kezdet. Az első nemzetgyűlés pártstruktúrája 1922 első felében. In: Századok, 2. sz., 153. évf., 2019, 379–401.
• Sipos József: Az Egységes Párt megalakulásának történeti problémáiról. In. Múltunk, 47. évf., 2. sz., 2002, 243–246.
• Sipos József: Nagyatádi Szabó István és a Kisgazdapárt kormányzópárttá bővítése. In: Századok, 136. évf., 5. sz., 2002, 989–1059.

A Magyar Elektronikus Könyvtár újdonságai közt minden év elején külön figyelmet kapnak a január 1-től a jogvédelem hatálya alól felszabadult szerzők művei. A jelenlegi szabályozás szerint ugyanis az alkotó halálát követő évtől számított 70 évig engedélyköteles a művei megjelentetése, így 2022-től az 1951-ben elhunyt írók és fordítók könyvei már szabadon terjeszthetők az interneten.

Közkinccsé válnak tehát és akár már az év folyamán megjelenhetnek a MEK-ben olyan szerzők könyvei, mint

Almásy László (utazó, pilóta), Balogh Artúr (jogász, egyetemi tanár), Birkás Géza (irodalom- és művelődéstörténész), Békessy Imre (újságíró), Bölöni Györgyné (író, műfordító), Clair Vilmos ( jogász, újságíró), Finály Gábor (régész, pedagógus), Giszkalay János (író, költő), Gyomlay László (író, irodalomtörténész), Gyöngyösi János (politikus, lapszerkesztő), Hegyi István (író, újságíró), Hodács Ágoston (plébános, műfordító), Hóman Bálint (történész, politikus), László Ferenc (újságíró, műfordító), Maróczy Géza (újságíró, sakknagymester), Melocco János (író, újságíró), Siklóssy László (író, művelődéstörténész), Somogyi Imre (lelkész, író, költő), Szilárd János (író, újságíró), Tavaszy Sándor (filozófus, teológus), valamint Zsolt Ágnes (a „magyar Anne Frank”, Heyman Éva naplójának szerkesztője).

A hazai alkotók mellett olyan neves külföldi szerzők művei is szabadon felhasználhatóvá váltak ez év elején, mint például a francia író és esszéista, André Gide, vagy Sinclair Lewis, az irodalmi Nobel-díjas amerikai író. Az ő könyveik közül is várhatóan felkerül néhány az elektronikus könyvtár virtuális polcaira, azok közül, amelyeknél már a fordítói jogok is lejártak.

A „Petőfi 200” emlékévhez kapcsolódva pedig a már most is gazdag kínálaton túl további Petőfi Sándor verseskötetekkel, valamint róla szóló könyvekkel gyarapodik idén a MEK. A képre, vagy ide kattintva máris letölthetsz egy újonnan felkerült szabadon terjeszthető közkincset, László Ferenc újságíró 1933-ban megjelent izgalmas krimijét.

László Ferenc: A halál árnyékában, [Budapest], Világvárosi regények Kiadóvállalat, (Világvárosi regények 103.), [1933]. Cmlap – Magyar Elektronikus Könyvtár

Drótos László (Webarchiválási Osztály)

A 200 évvel ezelőtt, 1822. január 22-én született festőművész általában az ún. Markó-kör tagjaként kerül említésre, és a 19. századi tájképfestészet vonatkozásában érintőlegesen foglalkozik vele a szakirodalom. Ifjabb Markó Károlynak nem sikerült kitörnie iskolateremtő művész édesapja hatása alól, de igyekezett egyéni stílust vinni műveibe.

A festő 1822. január 22-én született Pesten. Egy gyermekkori baleset következtében bal szemére megvakult, azonban látási fogyatékossága nem befolyásolta művészi munkásságát és alkotókedvét. Apja, id. Markó Károly tehetős mecénások támogatásával külföldön próbálta megteremteni családja jobb megélhetéséhez a feltételeket. 1822-től Bécsben, utána Kismartonban, majd 1838-ban Itáliában telepedett le az újraegyesült, folyamatosan bővülő família. Római és pisai tartózkodás után Firenzébe költöztek, ezután 1848-ban végleges otthonra leltek a közeli Appeggiben. A mester a kis faluban művésztelepet alapított, s a környező eleven mediterrán vidék számos tájképéhez nyújtott témát és ihletet.

Firenzei táj, 2010. A Szerző felvétele

Ifj. Markó Károly művészeti oktatását édesapja kezdte el, majd 1836-ban beiratkozott a bécsi akadémia tájképfestészeti osztályára. 1838-tól immár Itáliában ismét apja, a firenzei művészeti akadémia későbbi megbecsült tanára foglalkozott fia tanításával. (1870-ben ifj. Markó Károlyt is kinevezték a firenzei akadémia tanárává). Idősebb Markó – annak ellenére, hogy 1822-től már nem Magyarországon élt – a magyar tájképábrázolás úttörője, a klasszicizmus kiemelkedő alkotója volt. Az első jelentős topografikus tájképét a Visegrádot, az 1820-as években festette. Itáliába való költözése után kialakult a sajátos markói művészet: a pontos megfigyelésen alapuló, idillikus-atmoszférikus tájképek sora mitológiai, bibliai jelenetekkel, antik romokkal, hidakkal.

Firenzei dóm, 2010. A Szerző felvétele

Ifj. Markó Károly az 1840-es évek első felében festette első szignózott képeit. Festményeit C. Marko, C. Markó, Carlo Marko névvel látta el, apja képeitől a junior, vagy az olasz figlio jelzéssel különböztette meg saját alkotásait. Különválasztásuk hozzáértést kíván, mivel a fiú követte apja művészi látásmódját: nemcsak témaválasztásában, hanem kompozíciós megoldásaiban is. Mindketten a 17. századi, barokk tájképfestészeti tradíciót követik, műveiken a valóságtól elemelt, ideális táj látható, élénk színvilágú, színpadias elrendezésű képelemekkel, burjánzó, részletezve ábrázolt természeti részletekkel. Külön megemlítendő az előszeretettel alkalmazott közös tájmotívum: a horizont síkján lenyugvó nap kápráztató fényének szerepeltetése az alkotásban.
Ifj. Markó Károlyt később új művészi hatás érte, megérintette a plein air forradalma. Csatlakozott egy újító művésztársasághoz, a firenzei központú staggiai iskolához. A csoport az 1830-as években a francia realista tájképfestők nyomán kialakult barbizoni iskola eszméjét követte, melynek egyik fő célja a szabadban történő festés, a plein air volt. Az 1855-ös párizsi világkiállítás képzőművészeti kiállítása is elősegítette az irányzat előtérbe kerülését, ez alkalommal Courbet, francia festő külön, „Realizmus” elnevezésű saját pavilonjában állította ki a rendezők által visszautasított műveit.

1855-ös párizsi világkiállítás pavilonjának belső tere. In: Visite à Exposition universelle de Paris en 1855 / publ. sous la direction de Tresca. Paris, Hachette, 1855. – Törzsgyűjtemény

Ifj. Markó Károly képein az idő múlásával egyre jobban felfedezhetők saját útkeresésének és stílusának jegyei. Ábrázolásmódja nem olyan részletező, mint apjáé, szabadabban kezeli az ecsetet, az eszményi, árkádikus tájábrázolás helyébe a realisztikus látásmód csírái lépnek, valós eseményeket és tájakat ábrázol. A képein szereplő figurák nem töltenek be központi szerepet, és korhű öltözetükkel illeszkednek a korabeli itáliai környezetbe.

Ifj. Markó Károly: Kirándulás Olaszföldön, 1862. – A kép forrása: Wikipédia (magyar kiadás)

Ifj. Markó Károly nemcsak az itáliai művészeti életben vett aktívan részt, hanem rendszeresen küldött képeket Bécsbe és az 1850-es évek elejétől szülővárosába is, a Pesti Műegylet, később az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat kiállításaira. Ezekről többnyire a hazai sajtó is beszámolt.

A napilapokon kívül festőtársaival és családtagjaival folytatott levelezéséből is megtudhatunk képeire vonatkozó adatokat, melyek betekintést engednek ifj. Markó Károly és édesapja kiegyensúlyozatlan kapcsolatába is. Az 1870-es évektől kevés megrendelést kapott, folytonos megélhetési gondokkal küzdött, és előfordult, hogy apja képeit is eladta. A művészt valószínűleg nehéz anyagi körülményei is befolyásolták abban, hogy felesége halála után 1885-ben Obolenszkij orosz hercegnő meghívására Oroszországba költözzön, és festészetre tanítsa az úrnő két lányát. Pár évvel később, 1891-ben Moszkvában halt meg.

A már saját korában is elismert id. Markó Károlyt követték gyermekei: ifj. Markó Károly három testvére, András, Ferenc és Katalin is festőként szerzett nevet, továbbá Károly egyetlen fia, Henrik is. Ahogy a fenti idézet is mutatja, a második generációs Markó-művészek nem érték el apjuk népszerűségét. Ebben valószínűleg az is közrejátszott, hogy a fiúk, Ferenc kivételével elszakadtak szülőföldjüktől, az ifjabb Károlyról tudjuk, hogy a család Magyarországról történő elköltözését követően egyszer sem látogatott haza.

Mint látható, ifj. Markó Károlyról nem lehet édesapja művészetének említése nélkül szólni. Az idősebb Markó Károly gyermekeiből és tanítványaiból álló Markó-kör – kiemelve Kovács Mihály, Telepy Károly, Ligeti Antal vagy Molnár József festőket – továbbvitték az idős mestertől tanultakat. A későbbi, posztumusz Markó-kiállításokon is szerepeltek a tanítványok alkotásai, és említsük meg az 1896-os millenniumi kiállítás képzőművészeti tárlatát is. A magyar honfoglalás ezeréves évfordulója alkalmából megrendezett városligeti millenniumi kiállítás programsorozatának keretében 1896. május 4-én nyílt meg a főváros új Műcsarnokának épülete, egy sokat ígérő tárlattal. Az előzetes elképzeléseknek megfelelően a kiállítás két fő részre oszlott: a visszatekintő és a jelenkori részlegre. A Retrospektív Osztály másfél termében bemutatott képek – kevés kivétellel – a már nem élő művészek előtt kívánt tisztelegni a 19. század közepéig, illetve az 1885 óta készült alkotásaik bemutatásával.

Új műcsarnok, 1896. In: Képek az Ezredéves Országos Kiállításról, 1896. 1. füz., [Budapest], [Pallas Ny.], [1896]. – Törzsgyűjtemény

A képzőművészeti kiállítás katalógusa a szereplőkről rövid életrajzot is közölt, bár ifj. Markó Károly születési dátumát tévesen adta meg (1830), a művészek kiállított műveit tételesen felsorolta. Ennek alapján id. Markó Károlynak és Ferencnek hat-hat, Andrásnak és az ifjabb Károlynak pedig egy-egy képét mutatták be.
A későbbi kiállítások szintén id. Markó Károly művészetére épültek, de nem hiányoztak a tanítványok, így ifj. Markó Károly művei sem. Például 1899-ben a Nemzeti Szalon, 1951-ben a Fővárosi Képtár, 1991-ben pedig a Magyar Nemzeti Galéria rendezett kiállítást. Míg az 1991-es tárlat az idősebb Markó grafikái köré szervezte a bemutatót, addig a 2011-ben, szintén a Magyar Nemzeti Galéria, id. Markó Károly születésének 220. évfordulója alkalmából Markó Károly és köre. Mítosztól a képig címmel rendezett nagyszabású kiállítást, mely az életmű átfogó bemutatására vállalkozott.
A szakmai közvélekedés szerint ifj. Markó Károly festészetének színvonala nem éri el apjáét, ő „csak egy ifjú Markó” volt, kinek jobb művei említésre méltóak a 19. századi tájképfestészet történetének tárgyalásakor. A 19. századi kismesterek egyike, akinek oeuvre-katalógusa még nincs összeállítva, és mindeddig hiányzik művészetének önálló, monografikus jellegű feldolgozása és méltó értékelése. Mindezek mégsem befolyásolják a fiatalabb Károly néhány évtizede fennálló, töretlen népszerűségét, aki a műkereskedelmi köztudat kiemelkedő szereplője. Képei többmilliós árakon kerülnek leütésre hazai aukciókon és emellett neves külföldi galériák megbecsült művésze.

Válogatott és felhasznált irodalom:

• Simon Bernadett: „A látás nyilvános helye”. A Műcsarnok otthonra találása. In: Újkor.hu. A velünk élő történelem, 2021. május 3.
• „A hagyományos tökéletesség keresése”. Id. Markó Károly. In: Horváth Gyöngyvér: A magyar festészet története fiataloknak, Budapest, Holnap, 2016, 9–17.
• Fehér Ildikó: Markó fiúk, Markó lányok. Firenze elfeledett Markói. I. rész. In: Art Magazin, 82. sz., 2016., 8–15.
• Markó. Markó Károly és köre. Mítosztól a képig. Magyar Nemzeti Galéria, 2011. május 6 – október 2. [... a kiállítást rend. ... Bellák Gábor, Dragon Zoltán, Hessky Orsolya], [Budapest], MNG, 2011.
• Kovács Mihály önéletírása, [összeáll. Ludányi Gabriella], Eger, Heves M. Múz. Szerv., 1992.
• Bodnár Éva: Markó. Id. Markó Károly: 1791–1860, Budapest, Képzőműv. Alap, 1980.
• Kopp Jenő: Markó Károly ismeretlen levelei. In: Emlékkönyv Gerevich Tibor születésének hatvanadik évfordulójára, Budapest, Franklin, 1942, 210–225.
• Keleti Gusztáv: Festészet és szobrászat. In: Matlekovits Sándor: Magyarország közgazdasági és közművelődési állapota ezeréves fennállásakor és az 1896. évi ezredéves kiállítás eredménye. 9. kötet, Budapest, [Pesti Könyvny.], 1898, [211]–284.
• Szana Tamás: Markó Károly és a tájfestészet, Budapest, Athenaeum, 1898.
• Ezredéves országos kiállítás 1896. A képzőművészeti csoport képes tárgymutatója, Budapest, Orsz. M. Képzőművészeti Társ., 1896.

A címben szereplő idézet forrása: Bellák Gábor: A Markó-iskola. Markó Károly gyermekei és tanítványai. In. Markó. Markó Károly és köre. Mítosztól a képig. Magyar Nemzeti Galéria, 2011. május 6 – október 2. [... a kiállítást rend. ... Bellák Gábor, Dragon Zoltán, Hessky Orsolya], [Budapest], MNG, 2011, 75.

Simon Bernadett (Olvasószolgálati és Tájékoztatási Osztály)

Batthyány László gróf 1870. október 28-án látta meg a napvilágot Dunakilitin. Apja eredetileg politikai pályára szánta, és nagy gondot fordított oktatására: középiskolás éveit a kalocsai és a kalksburgi jezsuitáknál töltötte, majd Bécsbe ment egyetemre. Rövid gazdasági tanulmányok után kémiát hallgatott, valamint beiratkozott az orvosi karra is, ahol 1900-ban szerzett oklevelet. 1898-ban saját birtokán, Köpcsényben (ma Kittsee, Ausztria) húszágyas kórházat hozott létre. Az intézmény minden korabeli igénynek megfelelt; az eredményes gyógyítást többek között villanyvilágítás, telefon, röntgen, boncterem és orvosi lakás is szolgálta. A gróf az ellátásokat ingyenesen nyújtotta, és a leginkább rászoruló betegeknek anyagi segítséget is adott.

Ismeretlen szerző: Batthány-Strattmann László. A kép forrása: Wikipédia (magyar kiadás)

Az 1898-as év magánéletében is döntő jelentőséggel bírt, hiszen ekkor vette feleségül az apai ágon tiroli, anyai ágon orosz-francia ősöktől származó Coreth Mária Terézia grófnőt. A kiegyensúlyozott házasságból összesen tizenhárom gyermek született, akiket a családfő féltő gonddal nevelt:

A családi sorscsapások elviselésében katolikus hite volt segítségére. A legnagyobb megpróbáltatást elsőszülött fia, Ödön korai halála jelentette, aki 1921-ben, mindössze 21 esztendős korában, vakbélgyulladás következtében hunyt el.

Batthyány-Strattmann László családja körében. In: Vas Népe, 2003. március 8. – Törzsgyűjtemény

Bár az arisztokrata orvos szakmai érdeklődése igen szerteágazó volt – magánkórházában gyakran végzett sebészeti beavatkozásokat, szükség esetén szüléseket vezetett le, és belgyógyászati problémákat is sikerrel kezelt –, már medikusként arra az elhatározásra jutott, hogy életét elsősorban a szembetegségek gyógyításának szenteli, ezért 1906-ban megszerezte Bécsben a szakirányú végzettséget. Döntésében bizonyára közrejátszott, hogy a századfordulón a vakságot okozó szembetegségek valóságos népbetegségnek számítottak a magyar vidéken. A köpcsényi kórház óriási társadalmi igényt elégített ki, hiszen sokszor naponta nyolcvan-száz beteget látott el. Batthyány operációkat is végzett, nagy hasznát véve páratlan kézügyességének (amit egyébként az órásmesterségtől a cukrászatig számtalan más területen is kamatoztatott). Az első világháború idején addigi munkája mellett önként vállalkozott a helyi körorvos helyettesítésére is, kórházát pedig emeletráépítéssel százhúsz fősre bővítette a sebesült katonák ellátása érdekében, sőt a lábadozók szórakoztatására még kuglipályát is létrehozott. Amikor 1915-ben elhunyt nagybátyjától, Ödöntől megörökölte a hercegi címet, a Strattmann nevet és az ezzel járó vagyont, még tovább fokozta szerepvállalását, és új birtokai központjában, a körmendi kastélyban szemkórházat rendezett be. A trianoni békekötés utáni új helyzetben úgy döntött, hogy az Ausztriához kerülő Köpcsény kórházát Burgenland tartománynak adományozza, ő pedig a körmendi intézményt fejlesztette tovább.
Kortársai haladó szellemű orvosnak tartották, aki saját kezűleg készített fényképekkel, röntgenképekkel dokumentálta eseteit, a régióban elsőként kezdett kórszövettani vizsgálatokat végezni, kórháza pedig már akkor laboratóriummal rendelkezett, amikor ez még egyáltalán nem számított megszokottnak. Munkáját az tette igazán különlegessé, hogy egyfajta holisztikus szemléletet alkalmazott. A legegyszerűbb sorból származó betegeit is tisztelettel fogadta, figyelmesen végighallgatta, és nemcsak a testi, hanem a lelki bajokat is igyekezett gyógyítani. Munkájában hitbeli meggyőződése vezette, amit az is jelez, hogy kis hittankönyvet írt Nyisd fel szemeidet és láss! címmel, amely 1924-ben jelent meg először. Egy mai értékelés szerint Batthyány mindennapi munkája során:

A körmendi kórház szellemiségébe érdekes bepillantást enged egy személyes élményekből fakadó beszámoló, amely 1931-ben jelent meg a Nemzeti Újság című napilapban.

Elhivatott orvosi munkája mellett a rászorulók anyagi támogatásában, a szociális és jótékonysági akciók szervezésében is kivette a részét. Magatartása sok kortárs számára furcsának, sőt egyenesen bolondságnak tűnt, hiszen a herceg-orvos a hagyományos főnemesi minta követése – a vagyon gyarapítása és a luxus élvezete – helyett választotta élete vezérelvéül a szegények szolgálatát. Szokatlan módon politikával sem foglalkozott, bár rangjának következtében tagja volt a főrendi háznak és a Vas vármegye örökös főispánja címet viselte. Noha 1918 után is hű maradt a Habsburgokhoz és legitimista érzületét nem titkolta, a legitimista pártba mégsem lépett be.
A herceg élete utolsó évében komoly fájdalmakkal járó hólyagráktól szenvedett. 1931. január 22-én halt meg egy bécsi kórházban, majd január 27-én Németújváron, a családi kriptában helyezték örök nyugalomra. A katolikus hívek nagy becsben tartották emlékét, és 1944-ben megindult hivatalos boldoggá avatási eljárása a bécsi és a szombathelyi egyházmegyében. A világháború és a magyarországi politikai rendszerváltás következtében azonban a folyamat gyorsan elakadt. A kommunista rendszer ellenségesen viszonyult emlékéhez; az 1960-as évek antiklerikális propagandája például személye kapcsán azt a beállítást próbálta meg igazolni, miszerint:

A herceg személye körül mindennek ellenére tovább élt egyfajta vallásos tisztelet. A hivatalos egyházi elismerés ügye azzal került ismét lendületbe, hogy 1981-ben a bécsi érsekség levéltárában előkerült a negyvenes években keletkezett, addig lappangó vizsgálati anyag, és ezt az Apostoli Szentszék Szentté avatási Kongregációja elé terjesztették. 1992-ben a teljes életutat összegző írásos dokumentumok alapján az illetékesek megállapították, hogy Batthyány-Strattmann hősiesen gyakorolta a keresztény erényeket. A boldoggá avatási eljárás befejezéséhez már csak egy rendkívüli imameghallgatás volt szükséges, ami nem is váratott magára sokáig. A szombathelyi egyházmegyében egy középkorú férfi előrehaladott rákban szenvedett, orvosai már lemondtak róla, ám családja elkezdte a Szentkilenced dr. Batthyány László közbenjárásáért című imafüzetet imádkozni a gyógyulásáért, ami váratlanul be is következett. Az orvosszakértők 2001-ben megállapították, hogy az eset tudományosan nem megmagyarázható, majd II. János Pál pápa ünnepélyesen kihirdette, hogy Isten a gyógyulást Batthyány közbenjárására adta meg.

Szentmise a boldoggá avatás előestéjén. (Boldog, aki kórházzá alakította kastélyát). In. Új Ember, 2003. március 30., 7. – Törzsgyűjtemény

A boldoggá avatási szertartásra a vatikáni Szent Péter téren került sor 2003. március 23-án, ahol a teljes magyar püspöki kar, mintegy kétszáz lelkipásztor és hatezer magyarországi zarándok vett részt, köztük a vak gyerekek budai Batthyány László Katolikus Általános Iskolájának diákjai. A szertartás részeként az oltáron elhelyezték a herceg karereklyéjét az alkalomra készült díszes tartóban, a pápa pedig magyar nyelven is szólt a jelenlévőkhöz, kijelentve:

Klestenitz Tibor (MTA–OSZK Res Libraria Hungariae Kutatócsoport,
19. századi Könyv- és Sajtótörténeti Műhely, ELKH)

Irodalom:

• Bellér Béla: Életszentség és szociális demagógia. Három szent-jelölt az ellenforradalmi korszakból. In: Világosság, 4. 1963/9., 554–557.
• Boldog, aki kórházzá alakította kastélyát. In: Új Ember, 2003. március 30. 7. 
• Batthyány-Strattmann László herceg 1870–1931. In: Nemzeti Újság, 1931. január 24. 4.
• Gyürki László: „Csak a láng terjesztheti a lángot…” Batthyány-Strattmann László. In: Vasi Szemle, 44. 1990/4. 553–565.
• Gyürki László: Batthyány-Strattmann László, a hit nagy tanúja, Körmend, Római Kat. Plébánia, 1989.
• Kapronczay Károly: Batthyány-Strattmann László (1870–1931). In: Valóság, 46. 2003/8., 91–97.
• Puskely Mária: Batthyány László 1870–1931, Budapest, Szent István Társulat, 2001.
• Széll Kálmán: Dr. Batthyány-Strattmann László herceg, a „szegények orvosa” (1870–1931). In: Orvosi Hetilap, 2003. május 11., 945–949.

Manapság nagy divatja van az utazásnak. Sokan el sem tudják képzelni, hogy szabadidejükben ne utazzanak valahova. Lehetőleg minél szebb, egzotikusabb tájakra, vidékekre. Vannak, akik eleve olyan munkát vállalnak, amely együtt jár az utazással. A természet szeretete is nagyon felértékelődött. A városok zaja, forgataga és bűzös levegője egyre több embert hajt ki az erdőkbe, mezőkre, hegyekbe, völgyekbe. Oda ahol csendet, nyugalmat és jó levegőt találhatnak. Bejárt és megjelölt túraútvonalak alakultak ki, ahol a túrázók keresztül-kasul bekószálhatják a fák susogásától és madárfüttytől zengő erdőket, a színes virágok tarkálta réteket, a tiszta és friss illatot árasztó vizek partjait. Vannak olyan természetrajongók, akik szinte megszállottan keresik a minél elhagyatottabb, emberi kéz által alig, vagy egyáltalán nem érintett tájakat. Az érintetlen természetben élő, a vadont tenyerükként ismerő emberek egy félrevonult, számkivetett társadalmi réteg képviselőiből egyszerre váltak csodáltakká és tiszteltekké. Könyvek, filmek tucatjainak főszereplői az olyan karakterek, mint az afrikai őserdők „fehér majma”, Tarzan, a Kis-Balaton mocsárvilága által körülvett Tüskevárban élő Matula bácsi, vagy a vad kutyákat egyetlen mozdulattal lecsillapítani képes ausztrál vadonfi, Krokodil Dundee. Ezek az emberek olyan környezetben élik mindennapjaikat, amikről egy mai átlagember legfeljebb csak ábrándozni tud. Azonban voltak idők, amikor az érintetlen vadon teljesen mást jelentett egy átlagember számára idilli ábrándozásnál. A magyar Alföldön a folyamszabályozások és mocsárlecsapolások előtt a táj alkalmasint hasonlóan veszélyes vadont jelentett, mint a Tarzan által uralt afrikai dzsungel. Ha valaki este nem ért idejében oda, ahová reggel elindult, az könnyen megtapasztalhatta a hely vendégmarasztaló mivoltát, örökre. Adódhatott úgy, hogy a világ számos táját ismerő, tanult és művelt emberek asztalokon kiterített térképekből és útleírásokból szerzett tudománya bizony elégtelennek bizonyulhatott olyan írástudatlan „bennszülöttek” ismereteivel szemben, akik otthonukon kívül más tájékot nem nagyon láttak egész életük során. Lehet, hogy az élet más területein is adódhat ilyen helyzet? Amikor valamely dologban mi, a „tanult és okos” fejünkkel sehogy sem boldogulunk, akkor előáll egy „tudatlan balga” és hathatósan segít szorult helyzetünkön. Ki tudja, ki milyen bajunkból segíthet ki? Mindenesetre jobb az ilyesmire figyelmesnek lenni.

Az esthajnali csillag. In: Otthon és a zöld mezőn. Gyermekek olvasmánya Mikszáth Kálmántól, Bennett H. M. képeivel, Budapest, Légrády testvérek, [1888]. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Az előbb láthattuk, hogy egy utazás milyen kalandokkal járhat. Lehet, hogy az életünk is egy nagy, kalandokkal telt utazás? Valamivel hosszabb, mint a Szegedtől Pancsováig tartó szakasz. Amiben sorra járjuk az ösvényeket, sokszor rossz útra térünk, sokszor zsákutcába jutunk, sokszor eltévedünk. Ilyenkor van úgy, hogy segít rajtunk egy „öreg Gerzson apó”. De van úgy, hogy nem tud segíteni, mert fel sem keressük őt. Vagy egyszerűen nem hallgatunk a szavára. Sokszor utólag jövünk rá, jobb lett volna, ha nem a magunk feje után megyünk. Mert így nem jutottunk el A-ból B-be, ahogy szerettük volna. Valahová azonban mindig eljutunk. A „nagy utazás” is vezet valahová, talán a „Nagy folyó” túlsó partjára. És hogy mi van odaát? Talán ez az emberiség egyik legnagyobb kérdése, amely nem kerülte el Mikszáth Kálmánt sem. Bizony megesett, hogy letűnt korok követelményeinek megfelelni akaró kőkemény ateisták és materialisták a „Nagy folyó” partjához közeledve már nem voltak annyira megingathatatlanok abbéli hitükben, hogy nincs is „túlsó part”. Akik hisznek a „túlsó part” létezésében, azok között pedig sokszor kibékíthetetlen nézeteltérések vannak, hogy hogyan néz ki ott az élet. A különböző vallások, világnézetek hívei a maguk elképzelése alapján rendezik be túlvilágot. Ebbe sokszor nyilván egyéni vágyaikat is belevetítik. Ebből aztán heves viták, „késhegyre menő verekedések” kerekedhetnek. Hiszen egyik fél sem enged jottányit sem a maga elképzeléseiből, vagy inkább fogalmazzunk úgy, vágyaiból. De vajon mennyire van értelme az ilyen vitáknak? Mennyivel lesz több, vagy jobb az életünk attól, ha egy másként gondolkodó embert rá akarunk húzni a mi gondolat- és hitvilágunk kaptafájára? Nem kellene más dolgokkal foglalkozzunk addig, amíg nem értük el a „Nagy folyó” túlsó partját? A két koldusdiák egyikének meséjében két olyan ember történetéről halhatott Apafi Mihály erdélyi fejedelem, akik saját bőrükön tapasztalták meg ezt a nagy igazságot.

Mikszáth Kálmán és családja síremléke a Fiumei Úti Nemzeti Sírkertben – Digitális Képarchívum

Kedves Olvasó! Ebben a blogsorozatban arra hívtam meg, hogy tegye félre a zakatoló, rohanó, vagy éppen monoton és szürke hétköznapjainak gondjait és képzelje el magát azokban az élethelyzetekben, melyeket a Mikszáth-történetekből Ön elé tárok! Képzelje el, mit látna, mit hallana, mit érezne a történetek szereplőinek helyében. Ha úgy tetszik, bújjék bele a bőrükbe! Élje át azokat az eseményeket, amelyek kapcsán egyszerű, vagy bonyolult élethelyzetek által felvetett kérdésekre kaphat egyszerű, vagy bonyolult, de mindenféleképpen kézenfekvő válaszokat. Amolyan Mikszáth-féle módon. Remélem sikerült Önt ebbe a világba, elkalauzolnom és részese lett egy zseniális ember, Mikszáth Kálmán által papírra vetett eseményeknek, melyek ihletője maga az ÉLET lehetett. Remélem, a magyar irodalom egyik koronázatlan királya tudott Önnek nyújtani történeteivel olyan kincseket, melyektől gazdagodott élete. Remélem, a jövőben az Ön élete is szebbé válik ezen történetek átélése által. És ha még átélne több ilyen történetet is… akkor azt tudom mondani, az Országos Széchényi Könyvtár polcain gyakorlatilag az összes Mikszáth Kálmán által írt könyv összes kiadását megtalálhatja.

Mikszáth Kálmán műveinek kritikai kiadása szabadpolcon. A szerző felvétele

Felhasznált irodalom:

• Benedek Marcell (szerk.): Magyar irodalmi lexikon. Második kötet. L–R., Budapest, Akadémiai Kiadó, 1965.
• Alexa Károly: Mikszáth Kálmán. In: Péter László (szerk.): Új magyar irodalmi lexikon. H–Ö. Második, javított, bővített kiadás, Budapest, Akadémiai Kiadó, 2000.
• Mikszáth Kálmán: Akli Miklós. (cs. kir. udvari mulattató története). A kritikai kiadás szövegét feldolgozó CD-ROM alapján (Budapest, Arcanum, 1998.)
• Mikszáth Kálmán: Cikkek, tárcák. 1899. Összegyűjtötte és „sajtó alá” rendezte: Hajdu Péter, [Budapest], [MTA Irodalomtud. Int.], 2009.
• Mikszáth Kálmán: Különös házasság. A kritikai kiadás szövegét feldolgozó CD-ROM alapján (Budapest, Arcanum, 1998.)
• Mikszáth Kálmán művei I. Kisregények, nagyobb elbeszélések és töredékek. A kritikai kiadás szövegét feldolgozó CD-ROM alapján (Budapest, Arcanum, 1998.)
• Mikszáth Kálmán művei IV. Rövid elbeszélések. A kritikai kiadás szövegét feldolgozó CD-ROM alapján (Budapest, Arcanum, 1998.)
• Mikszáth Kálmán: A Noszty fiú esete Tóth Marival. A kritikai kiadás szövegét feldolgozó CD-ROM alapján (Budapest, Arcanum, 1998.)
• Mikszáth Kálmán: Szent Péter esernyője. A kritikai kiadás szövegét feldolgozó CD-ROM alapján (Budapest, Arcanum, 1998.)

• Mikszáth Kálmán: Új Zrínyiász. A kritikai kiadás szövegét feldolgozó CD-ROM alapján (Budapest, Arcanum, 1998.)

Hamvai-Kovács Gábor (Olvasószolgálati és Tájékoztatási Osztály)

A sorozat további részei: Első rész; Második rész; Harmadik rész

A mai világunk kezd rájönni, hogy az aranynál, vagy a nagy összegű bankszámlánál is létezik egy fontosabb kincs. Ez pedig az egészség. Bár ezt sokan kihasználják olyanok is, akik az előbbi, „hagyományos kincsekhez” ragaszkodnak. Egész iparág épült fel az egészséges élet iránti igényre. Gyógyászati központok, egészséges táplálkozáshoz szükséges ételeket áruló üzletek, lelki gondozók és életviteli tanácsadók hada, masszázsszalonok, fitnesztermek kínálják termékeiket és szolgáltatásaikat olyan árakon, hogy azok rendszeres igénybevételéhez szüksége lenne a vevőnek is a korábban tárgyalt „hagyományos kincsekre” is. A szolgáltatók között akadnak elhivatott profik, akik valóban helyre tudnak hozni egy testi, vagy lelki problémát, illetve megoldást kínálnak az egészséges életmódhoz. Azonban akadnak olyan sarlatánok is, kiknek szolgáltatásai egy hajítófát sem érnek. Ferenc császár udvari doktora egész fura módját találta ki, hogy a császár őfelsége mindig jó levegőt szívjon. Mert, hogy az szükséges. Élelmes doktorok ennek a kúrának más módját is ajánlották pácienseiknek, több-kevesebb sikerrel. Azonban az udvari doktor biztosra akart menni a császár őfelsége kúráját illetően. Előírt még valamit, ami biztos, hogy a „legjobb medicina”. Nézzük meg, hogyan tárja ezt elénk Mikszáth, Ferenc császár udvari bolondjáról, Akli Miklósról szóló regényében. Lehet, hogy sok és sokféle bajainkra valami hasonló gyógyírt kellene keressünk?

Vajon léteznek még más kincsek az aranyon és az egészségen kívül is? „Ki barátot talál, kincset talál.” Ez volt a mottója az olasz úszó- és vízilabdacsodából lett, valamint a katolikus papnak készült két filmsztár, Bud Spencer és Terence Hill egyik emblematikus filmjének. Ahogy a szavak ezt érzékeltetik, itt szintén valami nagy értékről lehet szó. Egy igazi, értékálló kincsről. Valamiről, amit egyéb kincsen, például csengő aranytallérokon nem lehet megszerezni csak úgy. Valamiről, ami a „bilincsnél is erősebben összetart”, ahogy Pataky Attila énekelte a ’80-as években. Nem csoda, hogy egy dúsgazdag ember, Quendel Gáspár, a A fekete város című regény nábob karaktere, mennyire igyekezett hatalmas vagyonát Görgey Pál alispán barátságával gyarapítani. De hát ezt pénzen sehogy sem tudta megvenni. Azonban ne gondoljuk, hogy egy élelmes és minden hájjal megkent üzletember ne találná meg a módját egy ilyen hatalmas kincs megszerzésének. Ehhez pedig közrejátszott az a tényező is, hogy Görgeynek is volt egy féltve őrzött kincse, mégpedig a saját lánya. A regény története adta szorult helyzetében biztonságban kellett őt tudnia valahogy. Saját gyermekéért még nagy áldozatokat is képes lett volna meghozni. Meg is hozott egyet. De milyen nagyot!

Mikszáth Kálmán műveinek különböző kiadásai. A szerző felvétele

Persze a családi kapcsolatok, a családtagokkal való viszonyok nagyon sokfélék lehetnek. A házastársak élete sok szépséget, de sok nehézséget is hordozhat magában. A Falk Miksa leszármazottja által alakított Los Angeles-i rendőrhadnagy, Columbo szinte minden nyomozása során megemlíti a képernyőn soha nem látható feleségét, utalva ezzel arra, hogy harmonikus házasságban él. A romantikus mesék és történetek záró akkordja sokszor a szerelmesek egymásra találása és az ezt követő lakodalom, dínom-dánom. Sok vígjáték pedig épp a házastársak közötti nehézségeket, ellentétek szülte civakodásokat, az ebből fakadó konfliktusokat és azok faramuci megoldásait tekinti fő témájának, amivel sokak számára kínálnak szórakoztató perceket, órákat. A szerelem érzésére, vagy a beteljesült párkapcsolat szülte konfliktusokra egy művészlélek különösen érzékeny lehet. Például a vándorszínész Lengeffy Elemér, aki nem kisebb misszióban vehetett részt, mint Beszterce város megmentése. A Pongrátz István hadai által fenyegetett város ostromának elkerülése érdekében színésztársaival el kellett alakítania a város magisztrátusának bocsánatkérését. Ennek eljátszása egy ilyen szakembernek a kisujjában van, nem is jelentett számára problémát. Azonban mégis akadt számára egy komoly nehézség, hiszen a megbolydult elméjű Pongátz gróf összes követelései teljesítéséig túszul kellene bocsátania egy árva leányzót. Ez azért mégsem megy olyan pehelykönnyű lelkiismerettel. Vagy lehetséges lenne, hogy a lelkiismeret serpenyője kevésbé lett volna megterhelve, ha olyan viszonyban él a feleségével, mint Columbo hadnagy? Vigyázat! Harmonikus házasságban élők számára a Beszterce ostroma című regény alábbi részlete nem ajánlott.

Lesenyei Márta: Buda királyfi és Pest királykisasszony – Digitális Képarchívum

Ebből az idézetből az derül ki, hogy házasságban való együttélés, minden szépsége ellenére tud nehézzé válni. Egy szép kis szobrocska a budai vár és a Duna által határolt Gellért-hegyen egy különleges házasságot ábrázol. Egy terepasztalon elterülő várost egy folyót szimbolizáló üres tér szel ketté. A folyó két partján egy-egy óriás alakként ott áll egy király és egy királynő. Egymással szemben állnak, kezüket egymás felé nyújtva. Azt hiszem, ennél szebben nem is lehetett volna kifejezni a Duna által elválasztott Pest és Buda frigyét, melyből fővárosunk, Budapest született. Budapest. Más városok, települések polgárai számára sokszor egyszerűen csak Pest. Ők nem is értik, alkalmasint mekkora sértést követnek el egy patinás, történelmi városrészére büszke, öntudatos budai polgár ellen, ha csak úgy „lepestezik” lakhelyét. A pestiek meg úgy gondolják, jogos ez a titulus mindkét városrészre, hiszen minden fontos és lényeges az ő térfelükön található, kezdve a világ csodájának számító Parlamenttől. De itt áll az Opera, a Nemzeti Színház, az ilyen-amolyan hivatalok és kamarák, a Városliget az állatkerttel és a Népliget, mellette egy nélkülözhetetlen objektummal, a Fradi pályával. Nehéz ügy, mondhatnánk. De ne gondoljuk, hogy új keletű. Abban az időben, amikor a Sipsirica című kisregény markáns és rendíthetetlen szereplője, Druzsba tanár úr szorgalmasan látogatta a budai Fehér Páva vendéglőt, még nem volt sem Parlament, sem Fradi pálya, de a két város ellentéte ugyanúgy elmélyülten élt már akkor is.

Hamvai-Kovács Gábor (Olvasószolgálati és Tájékoztatási Osztály)

Folytatjuk…

A sorozat további részei: Első rész, Második rész