Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre hetenként egyet-egyet blogunkban. A sorozat tizenhetedik részében Kopcsay Ágnes, a Plakát- és Kisnyomtatványtár munkatársa az IBUSZ Utazási Iroda márkanévről írt.

Stühmer, Caola, Orion, Corvin, Közért… Csupa olyan márka, divatosabb szóval brand, amelyről szinte mindenkinek beugrik egy termék, egy logó, egy szlogen.
A szárnyas földgömböt ábrázoló logó legtöbbünknek az IBUSZ márkanevet juttatja eszünkbe.
Az egykor ismert, sokszor ma is élő márkákat valaha rengeteg plakát hirdette. A cégeknek a kor legnevesebb alkotói dolgoztak. Magyar márkák – magyar plakátok címmel a Plakát- és Kisnyomtatványtár kiállítást tervezett, amely a koronavírus-járvány okozta kényszerű leállás miatt nem valósulhatott meg. Ezért május 20-tól – az OSZK márkanevet erősítve – szerdánként blogsorozatban mutatjuk be a népszerű magyarországi márkákat hirdető archív kincseinket!
Magyarországon ma talán nincs is olyan ember, aki ne hallotta volna az IBUSZ nevét. Piackutatások igazolták, hogy ismertsége 99 százalékos! Ezúttal tehát a szinte mindenki által ismert, több mint 100 éves utazásszervező céget, az IBUSZT népszerűsítő és hirdető plakátjainkat mutatjuk be.
Az IBUSZ Utazási Iroda, több mint százéves múltjával még ma is a magyarországi idegenforgalomnak, a belföldi és a külföldi utazások szervezésének egyik legfontosabb szereplője. Az Idegenforgalmi és Utazási Vállalatot 1902-ben alapították, az igazgatósági tagok között olyan történelmi neveket találunk, mint gróf Esterházy, Dessewffy, Széchenyi. 1905-ben az ország területén már 30, külföldön 13 fiókirodájuk volt. A fejlődést, mint annyi más cég esetében, ebben az esetben is a világháború, és a trianoni békeszerződés szakította meg.

• 
• 

A cég a ’20-as évek közepére ismét megerősödött. 1925-ben útjára indította a budapesti városnéző buszokat, 1926-ban pedig huszonöt éves megállapodást kötött a MÁV-jegyek kizárólagos árusítására, sőt fúzióra lépett az Általános Beszerzési és Szállítási Rt.-vel. Ettől kezdve az elnevezése: Idegenforgalmi, Beszerzési, Utazási és Szállítási Vállalat Rt., rövidítve IBUSZ. Megerősödését az akkori „fapados” járatok bevezetése is elősegítette, a harmincas években kilenc év alatt több mint egymillió utast szállítottak olcsón a cég „filléres vonatain”.

Kommen sie auf 3 tage nach Budapest. Grafikus: Pólya Tibor. Jelzet: PKG.1931/118 – Plakát- és Kisnyomtatványtár

A második világháború után ismét a nulláról kellett indulni. Az IBUSZ több tevékenységét más cégek vették át, de az idegenforgalom területe kizárólagosan az övé maradt, mert egy kormányrendelet az IBUSZ kivételével az összes többi idegenforgalmi szervezetet megszüntette. Így államosítása után is biztosított volt tovább élése, bár a korábbiakhoz képest a turizmus igen visszaszorult. A politikai helyzet miatti kényszerűségből szinte kizárólag hazai utakra, illetve Európa keleti felébe induló utakra csábíthatta a nem túl nagy utazóközönséget. Ebben az időszakban plakátsorozat készült az IBUSZ különböző turisztikai szolgáltatásairól, mely sorozat grafikusa Toncz Tibor (1905–1979) volt.

• 
• 
• 

Az 1956-os forradalmat követő évek lazulást hoztak, és így a nemzetközi turizmus is feltámadt: egyre több külföldi érkezett Magyarországra, persze elsősorban a Balatonhoz, és egyre többen engedhettek meg maguknak külföldi utazást. Sőt, mivel az egyéni utazás nagyon nehéz volt, nagy szerepet töltött be az IBUSZ a csoportos, szervezett külföldi utak szervezésében.

• 
• 
• 

A cég a turisztika, az idegenforgalom mellett mindig foglalkozott különböző események lebonyolításával is. 1906-ban például megszervezte II. Rákóczi Ferenc hamvainak hazahozatalát. Továbbá nemzetközi rendezvényekre biztosított különvonatokat és különbuszokat. Az IBUSZ-hoz fűződik az első nagy budapesti futóverseny, az 1984-ben induló IBUSZ Maraton, amit aztán sokáig évente megrendeztek. Kulturális eseményekhez is adta a nevét az IBUSZ, sőt 2005-ben új tevékenységet indított el országos irodahálózatában: koncertek, kiállítások és sportesemények jegyértékesítését

• 
• 
• 

1989-ben a magyarországi privatizáció megindulásával az elsők között kezdődtek meg az előkészületek az IBUSZ magánosítására. 1990. június 21-én az IBUSZ az első részvény a Budapesti Értéktőzsdén. A cég ma is a magyarországi idegenforgalom egyik legmeghatározóbb szereplője, országos hálózata közel hetven helyen működik, Budapesten 14 ponton, minden megyeszékhelyen, nagyobb városban és számos határátkelőhelyen jelen van.
Az OSZK Plakát- és Kisnyomtatványtárában IBUSZ címszó alatt több mint kétszáz grafikai plakát található. Nehéz volt a válogatás, de végezetül – aktualitása miatt – feltétlenül szeretném megmutatni az alábbi, 1947-es plakátot.

Fertőzéstől óvakodjunk. Jelzet: PKG.1947/A/51 – Plakát- és Kisnyomtatványtár

 Kopcsay Ágnes (Plakát- és Kisnyomtatványtár)

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész

A Magyar márkák című sorozatunk további részei: 1. rész: Stühmer; 2. rész: Közért; 3. rész: Orion; 4. rész: Corvin; 6. rész: Modiano; 7. rész: Tungsram; 8. rész: Törley; 9. rész: Dreher; 10. rész: Állatkert; 11. rész: Szalámi

 

A kiegyezés után, de különösen a honfoglalás ezeréves évfordulójának időszakában számos köztéri szobor, emlékmű született szerte a Kárpát-medencében. A lázasan folyó építkezések, restaurálások, városszépítések mellett rangot adott egy-egy városnak, ha piacterén emléket állított nagy szülöttjének, patrónusának, vagy kegyelettel emlékezett meg a szabadságért vérüket áldozó hősökről.
Az első világháborút követően viszont a megszállt területeken módszeresen megindult a magyar emlékművek pusztítása, csonkítása, illetve kegyeletsértő átértelmezése, amelynek számos esetben páratlan művészeti alkotások estek áldozatul. A trianoni békediktátum aláírásának századik évfordulója alkalmából ezekből mutatunk be tematikus csoportokba rendezett válogatást.

Az aradi tizenhárom honvédtisztről mai napig megemlékezünk, vértanúhaláluk napja, október 6-a nemzeti gyásznap. Kilencüket a keresztény világban a legsúlyosabb ítéletnek számító kötél általi halálra, négyüket, Dessewffy Arisztidet, Kiss Ernőt, Lázár Vilmost és Schweidel Józsefet „kegyelemből” golyó általi halálra ítélték. A négy vértanút közvetlenül az aradi vár tövében végezték ki.

Arad – A négy vértanú kivégzési helye, Kerpel Izsó Arad 1896–1905. Képeslap. Jelzet: Klap.P5/53 – Plakát- és Kisnyomtatványtár; Magyar Digitális Képkönyvtár

Schweidel József német polgári családban született 1796. május 18-án Zomborban, Bács vármegyében. Katonai pályáját Simonyi óbester huszárezredében kezdte, majd Lembergben és Tarnopolban szolgált. Itt tapasztalta meg az osztrák elnyomással szemben a felszín alatt izzó lengyel szabadságvágyat, és itt ismerte meg Bilinski Domicellát, egy lengyel nemesi család lányát, akit feleségül vett. Házasságukból öt gyermek született. A császári seregben a ranglétrán az őrnagyi fokozatig emelkedett. Az 1848-as forradalom idején hazavezette ezredét Bécsből és októberben már részt vett a pákozdi, majd a schwechati csatában. Ez utóbbiban tanúsított bátorságáért tábornokká nevezték ki. Szülővárosában a táblabírák közé iktatták. Vértanúhalálát követően Zombor nem felejtette el emlékét, és 1902-ben emléktáblával jelölte meg szülőházát, majd szobrot is állíttatott híres szülöttjének.

Zombor – Hősök tere, 1909. Képeslap. Jelzet: Klap.P9/86 – Plakát- és Kisnyomtatványtár; Magyar Digitális Képkönyvtár

Zombor polgáraiban már az emléktábla állítását követően megfogalmazódott a vágy, hogy a vértanú tábornok emlékét képzőművészeti alkotás formájában örökítsék meg. Szoborbizottságot alakítottak és közadakozásból – amelyhez a város is jelentős adománnyal járult hozzá – három év alatt összegyűjtötték a szükséges összeget. A bizottság Mátrai Lajos Györgyöt kérte fel a szobor elkészítésére, aki fiával, ifj. Mátrai Lajossal fogott munkához. A budapesti szobrászművész-tanár Zomborba is leutazott, hogy a helyszín kiválasztásában részt vegyen. Megállapodtak abban, hogy a szobrot a vármegyeháza előtti parkban állítják fel.

Emléklapok Schweidel József aradi vértanú, Zombor város szülötte szobrának leleplezésére. Összeáll. Trencsény Károly. Zombor, Rittermann Ny., 1905. – Törzsgyűjtemény

Születésének 109-ik évfordulóján, 1905. május 18-án leplezték le Schweidel József egész alakos szobrát Zombor főterén. Az ünnepi eseményen többezres tömeg vett részt. A Schweidel családot Latinovics Pál főispán fogadta, a képviselőház tagjait Justh Gyula elnök vezette. Ünnepi beszédet mondott Rákosi Jenő, a főrendiház tagja. A függetlenségi párt nevében Kossuth Ferenc, Arad város képviseletében Barabás Béla helyezett el koszorút a szobor talapzatánál.

• 
• 

A műalkotás Schweidel Józsefet huszáregyenruhában ábrázolta, méltóságteljes, mondhatni tábornoki kiállásban. A bizottság bírálati jegyzőkönyvében a szobor mintáját megtekintő családtagok is elismerő szavakkal nyilatkoztak az élethű ábrázolásmódról. A bronzba öntött műalkotás 2,6 m, a mészkő talapzata 4 méter magas volt.

Schweidel József szobra a megyeháza előtt. Képeslap – Plakát-és Kisnyomtatványtár

Az aradi vértanúk közül Schweidel Józsefnek állítottak először egész alakos önálló köztéri szobrot az országban. Erre méltán voltak büszkék a zombori polgárok.

Schweidel József szobra a megyeháza előtt, 1909. Képeslap. Jelzet: Klap.P9/82 – Plakát-és Kisnyomtatványtár; Magyar Digitális Képkönyvtár

1918 novemberében a szerb csapatok Zombort is megszállták, és első intézkedéseik egyike volt a Schweidel-szobor ledöntése, valamint a tábornok szülőházát jelölő emléktábla leszerelése. A szobor raktárba került és egészen 1930-ig megúszta a további atrocitásokat. Azonban 1930 novemberében a zombori szerb tartalékos tisztek egyesülete kérvényezte, hogy Schweidel József és II. Rákóczi Ferenc szobrát a város vezetése adja át nekik, mert azok anyagából a zombori temetőben nyugvó hősi halottak emlékművét öntik ki. A képviselő-testület jogi bizottsága a kérést helybenhagyta és december 6-án döntést hozott a szobrok átadásáról. Ettől kezdve a szobrok sorsa ismeretlen, valószínű, hogy beolvasztották azokat. Ugyanakkor a hősök emlékművét mégsem bronzból alkották meg, hanem a Schweidel-szobor talapzatát használták fel e célra. A talapzatot átszállították a temetőbe, az eredeti feliratot levésve róla, új cirill betűs szöveggel látták el, a szobor helyére pravoszláv keresztet tettek és 1931-ben felszentelték. Az átértelmezett műalkotás ma is a szerb hősök emlékét hirdeti a zombori temetőben.

A Schweidel-szobor talapzata ma a zombori temetőben. Kabók Erika: Az eltűnt szobrok. In: Magyar Szó, 2019. okt. 6.

Zombor ma is egy jellegzetes alföldi kisváros Nyugat-Bácskában a Ferenc-csatorna mentén. Az etnikai viszonyok azonban megváltoztak, a magyarok számaránya különösen a délszláv háború óta jelentős mértékben csökkent. Ugyanakkor Schweidel József emlékét továbbra is ápolják. A közterekről ugyan már visszaszorultak, de a Magyar Polgári Kaszinó udvarán 2017. március 17-én ünnepélyes keretek között sor került Mrákovits Péter helyi szobrászművész alkotásának, Schweidel József mellszobrának leleplezésére.

Schweidel József mellszobra 2017. F. Cirkl Zsuzsa: Leleplezték Schweidel József honvédtábornok zombori mellszobrát. In: Vajdaság Ma. Délvidéki hírportál, 2017. március 17.

Elbe István

A Trianon 100 – Emlékműveink sorsa a Kárpát-medencében című sorozatunk további részei:
Millenniumi emlékművek: 1. Hét vidéki emlékmű; 2. Munkács; 3. Nyitra; 4. Dévény; 5. Pannonhalma; 6. Ópusztaszer; 7. Zimony; 8. Brassó; 9. Verecke 1.; 10. Verecke 2.
Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc emlékművei: 11. Arad 1.; 12. Arad 2.; 14. Nagybecskerek; 15. Törökbecse; 16. Kassa; 17. Lőcse; 18. Ompolygyepű; 19. Vízakna; 20. Marosvásárhely; 21. Segesvár 1.; 22. Segesvár 2.; 23. Jósikafalva 1.; 24. Jósikafalva 2.
Kossuth-szobrok: 25. Rozsnyó; 26. Losonc; 27. Érsekújvár; 28. Nagyszalonta; 29. Nagykároly; 30. Marosvásárhely 1.

A kor, amelyben Karacs Ferenc (1770–1838) élt és alkotott – a 18. század vége és a 19. század első évtizedei – a magyar ismeretterjesztő kartográfia első igazán jelentős időszaka volt. Ebben az időszakban számos értékes térképmű született és a magyar nyelvű térképkultúra alapjait is sikerült, ha küzdelmek és sokszor személyes áldozatok árán is, lerakni. Karacs ennek a hazafias küldetésként megélt küzdelemnek egyik, ha nem a legjelentősebb alakja volt. Több évtizedes pályája során, részben mások megbízásából, más művek esetében saját kiadványként is, több mint 110 térképművet készített. Földrajzi és történelmi térképeket, atlaszok lapjait, egyházi közigazgatási, megye- és tematikus térképeket tervezett, illetve metszett.
Ő maga pályája legjelentősebb alkotásának az 1813-ban kiadott négylapos Magyarország-térképét és az 1820-as évek végén elkezdett és halála évében befejezett földrajzi atlaszát tartotta. Az alábbiakban a Karacs-életmű gazdag térképanyagából mutatunk be, mintegy kiállításelőzetesként, két részben, 14 térképművet. Ebben az első részben történelmi térképeket és három Magyarország-térképet, a következő részben pedig vármegyetérképeket, Karacs legelső egyházi közigazgatási térképét, atlaszokban megjelent térképeket, végül két fontos és különleges, Karacs által metszett tematikus térképet.

Történelmi térképek

Karacs pályája első évtizedében számos történelmi tárgyú térképet készített. Ezeket a térképeket a kiadók elsősorban az iskolai oktatás segédeszközének szánták, de több térkép történeti tárgyú mű melléleteként jelent meg. Az egyik legkorábbi ilyen történeti témájú műve 1798 körül készült és az ókori Észak-Afrikát ábrázolja. A keleti tájolású térkép forrása a köztársaság kori római történetíró, Caius Sallustius Crispus (Kr. e. 86 k.–35 k.) Bellum Iugurthinum (Jugurtha háborúja) című műve volt. A Sallustius-mű a Róma által Numidia és annak királya, Jugurtha (Kr. e. 160–104) ellen Kr. e. 111–105-ben sikerrel megvívott háborúját tárgyalja.

Észak-Afrika az ókorban, 1798 k., 23.7x34.8 cm – Térképtár, TR 45 arch

Dugonics András (1740–1818), a pesti egyetem matematikatanára volt, aki ugyanakkor a 18. és 19. század fordulójának történeti tárgyú tudományos művek és regények népszerű írójaként is ismert. Karacsot az 1793 és 1795 közötti években tanította is, és a későbbiekben is jó viszonyt ápoltak.

Dugonics András (1742–1818), matematikus, író, a pesti egyetem tanára; c. 25x17 cm. In. Dugonics Album. Szeged, Burger Zs. özv., 1876. Előzéklap – Törzsgyűjtemény

Dugonics számos művéhez Karacs készített térképi és egyéb illusztrációkat. Ebben az 1800-ban kiadott, Római történetek című művében Dugonics az ókori Róma történetét írta meg, a város alapításától a császárság korának kezdetéig. Szerzőnk az ötéves unokaöccséhez, Beniczky Miklóshoz (1794–1858) szóló előszóban állítja, a 475 oldalas művet két hónap alatt írta meg Szegeden. A címlap elé kötött térképlap két kis térképe Rómát és környékét, valamint Latium régiót ábrázolja, ahol Rómát alapították és ahol naggyá nőtt.

Róma város környéke; Latium, 17,5x9,8 cm. In. Dugonics András: Római történetek, Pozsony & Pest, Landerer Mihály, 1800. Előzéklap – Törzsgyűjtemény

A következő térkép Karacs legjelentősebb történelmi térképe. Az 1800-ban megjelent mű méretében, tartalmi gazdagságában, részletességében minden korábbi történelmi térképét felülmúlta. Jean Baptist Bourgignon d’Anville (1717–1777) neves francia geográfus-kartográfus térképe alapján egykori iskolája, a debreceni Református Kollégium számára készítette. Első atlaszhirdetéséből tudjuk, hogy még az 1830-as évek elején is árulta ezt a térképét. (A hirdetés szórólapját a kiállítás előkészítése közben, 2019-ben találtuk meg. Rövid ismertetőjét Földabrosz-blogunkon olvashatják.

Ókori Itália 1800, 59.7x48.5 cm – Térképtár, TR 2.465 arch

Karacs az 1801–1804 időszakban Alber János Nepomuk (1753–1830) piarista szerzetes, teológus 17 kötetes bibliamagyarázó művének három kötetéhez készített egy-egy térképet. Az első kötet, amely 1801-ben jelent meg, a Teremtés könyvével (Mózes 1. könyve) foglalkozik, a térképmelléklet pedig a bibliai történések tágabb színterét mutatja be. A jobb felső sarokban Ábrahám pátriárkát látjuk, aki az isteni parancsnak engedelmeskedve elhagyja szülőföldjét. A jelenetet Mózes 1. könyv 12.1 latin felirata keretezi: ’És monda az Úr Ábrámnak: Eredj ki a te földedből, és a te rokonságod közül, és a te atyádnak házából, a földre, a melyet én mutatok néked.’

A Közel-Kelet, Afrika, Európa térképe a Biblia magyarázatához,19.7x34 cm; megjl. Alber J. N. (1753–1830): Interpretatio Sacrae Scripturae c. mű 1. köt., mell. Pest: Trattner M., 1800. – Törzsgyűjtemény

A történelmi térképek körét lezárva, figyelmükbe szeretnénk ajánlani a ma ismert legkorábbi, Karacs által metszett, az ókori Palesztinát ábrázoló térképet, amelyet Karacs még ifjúkorában, 1792-ben Debrecenben készített. A térképről 2019-ben kisebb tanulmány is született, amely Földabrosz nevű térképtörténeti blogunkban olvasható, s ahol a térkép is megtekinthető.

Három Magyarország-térkép

Karacs térképmetszői, térképkészítői pályája során majd tucatnyi Magyarország-térképet készített. Itt három fontos országtérképét mutatjuk be. A legkorábbi Vályi András (1764–1801) háromkötetes a Magyar országnak leírása című földrajzi-statisztikai művéhez készült. Vályi neves pedagógusként és a pesti egyetem első magyarnyelv-tanáraként ismert. A mű Vályi tudományos pályájának legjelentősebb kiadványa volt. Első kötete már 1796-ban megjelent és 1798-ra a térkép is készen volt. Anyagi okokból azonban a második és harmadik kötet a térképmelléklettel együtt csak 1799-ben jelent meg. Nem zárható ki azonban, hogy a térképet, talán már 1798-ban, önállóan is forgalmazták.

Magyarország 1798, 48,4x58,2 cm; In. Vályi András (1764–1801): Magyar országnak leirása. 2. v. 3. köt., mell. Buda: Kir. Egyetemi Ny., 1799 – Térképtár, TR 7.111

A magyar térképtörténet egyik legjelentősebb alkotása a Lipszky János (1766–1826) huszárkapitány által szerkesztett kilencszelvényes Magyarország-térkép. A térkép nyomólemezeit az 1804–1808 időszakban a pozsonyi származású Prixner Gottfried (1746–1819) és Karacs Ferenc metszették. Prixner a ’szituációt’, azaz a síkrajzi elemeket (vízrajz, domborzat, települések, stb.), Karacs pedig a térkép névanyagát, továbbá a közigazgatási táblázatokat készítette. Lipszky a fali méretű térképhez egy egylapos, áttekintő jellegű országtérképet is szerkesztett, amely 1810-ben jelent meg. Ennek a térképnek a nyomólemezét szintén Prixner és Karacs készítették. Karacs e térkép esetében is a névrajz metszője volt. A két térkép nagy mennyiségű, sok ezerre rugó névanyagának kiváló metszésével vált igazán Karacs országosan ismert metszővé, emellett a több évig tartó munka jelentős jövedelmet is hozott a frissen nősült és a családalapítás kezdetén álló fiatal mesternek. Itt ez utóbbi egylapos áttekintő országtérképet mutatjuk be.

Lipszky János (1766–1826): Magyarország 1810, 57.9x73 cm – Térképtár, TR 7.408

Ez az 1813-ben megjelent Magyarország-térkép Karacs talán legjelentősebb saját térképkiadványa. A térkép tartalmának fő forrása Lipszky János fentebb már említett kilencszelvényes, fali méretű országtérképe. Karacs négylapos térképének a korban több kortárs alkotó Bécsben vagy Pesten kiadott Magyarország-térképe is versenytársa volt, de azzal, hogy névrajza magyar nyelvű volt, előnyt jelentett a magyar vásárlók körében. Kazinczy Ferenc (1759–1831) 1816-ban tett erdélyi útjának élményeit összegző Erdélyi levelek című művének bevezetőjében írja, majd a későbbiekben, Déva és Facsád vidékén utazva, a következőket írta:

A térképet Engelmann Henrik nyomtatta, aki az 1809 és 1839 időszakban Pesten élt. Karacs Teréz emlékirataiból tudjuk, hogy „Engelmannt apám hozatta be külföldről, hogy legyen alkalmas nyomdásza nagy térképei számára”.

Karacs Ferenc: Magyarország 1813, 67,5x105 cm – Térképtár, TR 2.916 arch

A térkép későbbi kiadásváltozatait ismertető írás is olvasható Földabrosz blogunkon.

Danku György, Térképtár

A Karacs Ferenc magyar térképmetszőről szóló emlékkiállítás-előzetesünk további részei: 1. rész: Életrajzi ismertető; 3. rész: A térképkészítő II.; 4. rész: A rézmetsző I.; 5. rész: A rézmetsző II.

 

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre hetenként egyet-egyet blogunkban. A sorozat tizenhatodik részében Rajnai Edit, a Színháztörténeti Tár munkatársa Vajda Péter (1808–1846) „lenyűgözően széles érdeklődésű” munkásságát idézi fel – különös tekintettel annak Hamlet-fordítására.

Vajon ki tudja azt, mi az a termőzet, a homlokmagas emlőr, esetleg a rohanóc? És vajon miért imádott az imádott farkanyú?
Ezek a furcsa, érthető-érthetetlen, de kétségtelenül beszélő elnevezések Vajda Péter Állat-országában olvashatók, a mű pontos címe: Az állat-ország fölosztva alkotása szerint alapul szolgálandó az állatok leírásához s bevezetésül az összehasonlító bonctanhoz. A mű Georges Cuvier (1769–1932) francia zoológus, geológus munkájának fordítása, amely 1841-ben jelent meg a Magyar Tudós Társaság támogatásával. Vajda a 19. század első felében, a nyelvújítás lelkes híveként a fordítás során maga alkotott állatneveket, olyanok helyett is ajánlott mást, melyek akkorra már meghonosodtak, közhasználatúak voltak.

Vajda Péter. In. Vasárnapi Újság, 5. évf., 50. sz., 1858. dec. 12. 589. – Digitális Képarchívum (DKA-046203)

Vajda nyelvi forrás- és mintaként Földi János (1755–1801) orvos, természettudós munkáját említi (Természeti história a’ Linne systémája szerint, Pozson, Wéber, 1801), mégsem állta meg, hogy ne változtasson Földi névhasználatán. Lelkes kitaláló volt, szóalkotásai egy jellemző tulajdonságot, külső jegyet vagy kapcsolódó szokást ragadtak meg. A rohanóc (királytigris) „ereje s futásbeli gyorsasága olyanok, hogy a menő hadseregnél néha a nyeregbül kiemelte a lovagot s az erdő mélyébe hurcolá a nélkül hogy el lehetett volna őt érni.” (Az állat-ország…, 166.) Az emlőrök (orángutánok) közül a homlokmagasnak (a borneóinak) a homlokkoponya íve alapján adott nevet (Az állat-ország…, 82.); némi képzelőerővel az is kitalálható, hogy a farkanyúknak (a cerkóffélékhez tartozó hulmánoknak) hosszú farkuk van, és közülük a közönséges farkanyú „a brama hitűektül imádott fajok egyike”. (Az állat-ország…, 90.). Mindezek és még sok minden a termőzet része.

Vajda Péter (1808–1846) a 19. század első felének lenyűgözően széles érdeklődésű alakja volt: félbemaradt orvosi tanulmányai után szépíró, fordító, pedagógus, nyelvészeti és botanikai szakíró, lapszerkesztő lett. (Munkásságának ismertetése többek között: Magyar életrajzi lexikon, 1000–1990, főszerk. Kenyeres Ágnes, továbbá Elek László: Vajda Péter emlékezete, Békési Élet, 1971/3, 447–455.) Levelező tagja volt a Magyar Tudós Társaságnak, rendes tagja a Kisfaludy Társaságnak, alapító tagja és első titkára a Természettudományi Társaságnak. Irodalmi és szakírói munkásságát a korabeli olvasóközönség jól ismerte, a tudományos és irodalmi közvéleményt azonban inkább színes egyénisége, dacos függetlensége, társadalmi radikalizmusa és panteizmusa ragadta el. Toldy Ferenc Vajda Péter tudományos írásait inkább irodalomnak, és nem szigorú módszertanon alapuló vizsgálódás eredményének, irodalmi szövegeit pedig olyannak írta le, amelyekben a tudományos érdeklődés uralkodik az esztétikai megformáltság felett. (Toldy Ferenc, Gyászbeszéd Vajda Péter felett. In. Toldy Ferenc irodalmi beszédei, kiad. Bajza [József], Pozsony, Wigand, 1847, 155–156.)
Íróként, irodalmárként Vajda alkotott himnikus prózaverset (A nap szakaszai: költeményes festések a természet után, Pesten, Trattner és Károlyi, 1834), regényt (Tárcsai Bende, Pest, Heckenast, 1837.), drámát (Joguz vagy A honkeresők, Pest, Heckenast, 1836.) és elbeszéléseket (például: Vajkoontala. In. Aurora. Hazai almanach, (1)1835, 217–242.), továbbá fordított is. Lelkesedésből, érdeklődésből, megélhetésért. Fordítói munkássága éppen úgy, mint érdeklődési köre, átfogta a természet- és bölcsészettudományokat, de elkalandozott szépirodalmi, leginkább drámai vidékekre is.
Így történt, hogy a világirodalom talán legismertebb szállóigéje, a Hamlet nagymonológjának első sora Vajda Péter fordításában lett a magyar nyelvű idézetkincs része. Mi több: Arany János ajánlásával. Arany 1866-ban született Hamlet-fordításában (ez napjainkig a legismertebb magyar Hamlet-szöveg) másképpen ültette át a sort, de már a kéziratban, majd a Kisfaludy Társaság kiadta kötetben megjegyzésben ajánlotta a Vajda-féle sort: „Lenni, vagy nem lenni – az itt a kérdés.” (Hamlet, ford. Arany János. In. Shakspere szinművei, fordítják többen, Pest, Kisfaludy-Társaság, Ráth Mór, 1867. Shakspere minden munkái, 8.).
Arany ajánlása átkerült a Nemzeti Színház súgópéldányába, mert az új fordítás előadásához a kis formátumú 1867-es kiadás alapján – a súgólyukban is jól látható és olvasható – nagyobb, kézzel írt, szellős súgópéldány készült. (Itt említett oldala egy korábbi blogbejegyzésünkben látható.)
Vajda Péter Hamlet-fordítása 1839-ben készült, és még ebben az évben, november 16-án műsorra tűzte a Nemzeti Színház; Egressy Gábor választotta jutalomjátékául. Nemcsak új szöveg, hanem szinte új mű is volt, hiszen mindaddig Friedrich Ludwig Schröder német nyelvű, a színmű tartalmát lényegesen érintő átdolgozását játszották.

Egresssy Gábor portréja körül szerepképei, felülről, balról az első képen a Hamlet. Marastoni József litográfiája, 1863 – Színháztörténeti Tár, SZT KF 424

Az angol nyelvű Shakespeare-kiadásból fordított, átíratlan Hamlet gyorsan népszerű lett, a Nemzeti Színház – Egressyvel vagy idősebb Lendvay Mártonnal a címszerepben – 1839-től csak ezt játszotta, s a színház két sztárja ezt a szöveget vitte magával vidéki vendégjátékaira is. (Lendvay Márton például 1841-ben Szegedre. L. Honművész, 1. évf. 1841, 357.).

Lendvay Márton. In. Vasárnapi Újság, 28. évf. 23. sz., 1881. jún. 5., 365. – Digitális Képkönyvtár (DKA-054866)

Az 1840-es évtized ízlése már kívánta az originalitást, a vendégjátékok pedig csak növelték az eredeti történet és a Vajda-fordítás közkedveltségét, olyannyira, hogy 1841 májusában Pály Elek társulatának marosvásárhelyi előadása láttán Kenyérvizy recenzens (Bruz Lajos) a Honművészben így berzenkedett:

Hiába hánytorgatta fel azonban Bruz a megcsonkítás megcsonkítását, a Hamlet rövidesen a Nemzeti Színházban is erőteljes szöveghúzásokkal került színre. Igaz, nem egy Hamlet-történetvariánst játszottak, és a Shakespeare-szöveg is versben szólt, ahol versben íródott (Schröder és Schröder nyomán Kazinczy a művet kizárólag prózában fordították, és az átdolgozás legtöbbet említett motívuma a címszereplő életben hagyása volt), a teljes Hamlet mégis – mondhatni – „megfeküdte” a színházlátogatók gyomrát.
Az esztétikai szempontok mellett a színház és közönség napi kapcsolatára és a közönségnevelésre érzékeny Bajza József és Vörösmarty Mihály mélyen egyetértett a szöveghúzásokkal. Bajza csak egy sóhajt engedett meg.

Vörösmarty kritikája már a fordítói munkáról is szólt, és határozott dramaturgiai javaslatai is voltak.

Vajda Péter drámafordításai, Hamletje, Lear királya (Jakab Istvánnal közös munka volt), Othellója kéziratban maradt, s nem az ő kézírásával. A Nemzeti Színház előadásaihoz készült színházi példányok őrizték meg a szöveget: a Széchényi Könyvtár Színháztörténeti Tárában tanulmányozhatók.

A Nemzeti Színház szövegkönyvének címlapja, 1839. – Színháztörténeti Tár, NSZ H 66

A Hamletet Egressy Gábor dolgozta át. Csiszolta a szöveget, szórendet cserélt, jó néhány sort újrafordított, vagy csak átfogalmazta a mondatot – ahogy azt a mondhatóság, a színpadi dialógus gördülékenysége kívánta, mert bizony Vajda fordítása – bár az átültető ebben az esetben tartózkodott a nyelvi újításoktól – enyhén darabos; néha csikorognak sorok, nehezen lendül a vers. Egressy nyelvi vagy stilisztikai javításai szintén a Nemzeti Színház példányában követhetők.

Hamlet nagymonológja Vajda Péter fordítása Egressy javításaival, Nemzeti Színház, 1839 – Színháztörténeti Tár, NSZ H 66

Így a Vajda Péter fordítását őrző kötet szó szerint egyszerre, egymás fölötti rétegekben tartalmazza a fordítói és a színpadi szövegváltozatot, és néha könnyebb a színpadon végül elhangzó szöveget megtudni belőle, mint a húzások, törlések alól kibontani a fordító eredeti megoldásait.

A sírásó-jelenet (5. felvonás 1. jelenet) első sorai Vajda Péter fordításában a Nemzeti Színházban elsőként készült példányban, 1839. – Színháztörténeti Tár, NSZ H 66

Van azonban egy másik dokumentuma is a Nemzeti Színház korabeli előadásainak. Az Egressy Gábor használta szövegpéldány, amely arról tanúskodik, hogy a dramaturgiai módosításokban a színész érvényesítette Vörösmarty ajánlásait – azokat mindenesetre, amelyeknek a kritikában is nyoma maradt. A sírásó-jelenet így nem is szerepel Egressy példányában, kiküszöbölve a fordítási problémákat és szolgálva a szöveg (előadás) megrövidítését is. Az 1843. január 28-i előadáson már így játszották.

Az 5. felvonás 1. jelenete a rövidített változatban. Nemzeti Színház, 1841–42 – Színháztörténeti Tár, NSZ H 73

Vajda Péter (és a fentiek ismeretében Egressy Gábor) szövegét – a nagymonológ első sorának kivételével – 1868-tól Arany Jánosé váltotta fel.

Rajnai Edit, Színháztörténeti Tár

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész

A Nemzetpolitikai Államtitkárság, az Országos Széchényi Könyvtár és a Magyar Nemzeti Levéltár szervezésében a Diaszpóra Tanács III. ülésének Zárónyilatkozatában megfogalmazott gondolatok jegyében indult el a Mikes Kelemen Program 2014. január 1-jén. A hetedik évében járó, nagyszabású program keretében hazai és határon túli közgyűjtemények, iskolai könyvtárak gyarapodhatnak könyvekkel, folyóiratszámokkal és számos más érdekességgel – sokat látott imakönyvektől kezdve egészen a bakelitlemezekig. A diaszpórából hazaérkező több százezer dokumentumot a nemzeti könyvtár munkatársai gondozzák, s juttatják el rendeltetési helyükre. Örömteli tapasztalat, hogy az OSZK gyűjteményei is kiegészülhettek a hazaérkező dobozokban rejlő kincsekből. Erről a messze a várakozásunkat meghaladó eredményről számolnak be munkatársaink új blogsorozatunkban.  
A második részben Lukács Bea, a Történeti Interjúk Tára munkatársa a Mikes-programban résztvevő kutatók által az emigráció tagjaival készített oral history interjúkról írt összeállítást.

Több mint 100 fiatal magyar 56-os menekült a vermonti Saint Michael’s College vendégeként 1957 első felében angol nyelvtanfolyamot végezhetett el. Bodák László, az egyik résztvevő adományozta a fotót a Mikes-program keretében.

Az emigrációban élő magyarok, bármelyik nagy hullámmal és bármilyen okból is hagyták el Magyarországot, mindannyian megküzdöttek azzal a félelmükkel, hogy a gyermekeik, unokáik új otthonhoz való sikeres alkalmazkodása szükségszerűen eredeti kulturális identitásuk végleges elveszítését fogja jelenteni. Vajon hogyan adhatják át nekik a tudást, a tapasztalatot, az ismereteket történelmünkről, a nemzetünkről, az egykori otthonról, és egyáltalán helyettesíthetők-e az igazi közösségek mesékkel, emlékekkel, hagyományokkal, szokásokkal?
Az ilyen és ehhez hasonló gondolatok és a lelkes, messze élő honfitársaink kitartó munkája hívták életre a világ minden táján a hétvégi magyar iskolákat, magyar bálokat és fesztiválokat, egyesületeket, csoportokat, szövetségeket és közösségeket, hagyományőrző egyleteket, irodalmi köröket, emigrációban született kiadványokat, újságokat, folyóiratokat és rádióadásokat.

Válogatás az Amerikai Egyesült Államokban élő magyar közösségek eseményeinek dokumentumaiból

Sokan sokat tettek azért, hogy a kapcsolat az anyaországgal, a magyar kultúrával, az anyanyelvvel megmaradjon.
Az öt éve indult Mikes Kelemen Program egyik hozadéka, hogy a dokumentumok gyűjtésével, fogadásával, rendezésével, archiválásával, digitalizálásával, feldolgozásával és továbbosztásával foglalkozók feltehették maguknak a kérdést: mit tudunk mi, Magyarországon élők a távolba szakadt magyar közösségek életéről, mindennapjairól? Eleget tudunk-e?
A hatalmas beérkező anyag minden bizonnyal segíti a tengerentúli magyar emigráció történetének megismerését. Az ismereteket pedig továbbadhatjuk olvasóink, kutatóink és a nagyközönség számára. A kapcsolat immár nem egyoldalú, arra ösztönöz, hogy bátran legyünk kíváncsiak a magyarságunk megőrzését segítő, kultúránkat színesítő, gazdagító jó gyakorlatokra.
Egy-egy történet persze nem helyettesítheti a tapasztalatot, de fogódzót adhat, erősítheti a hovatartozás érzését. Ezért is tartjuk nagy becsben azokat az oral history interjúkat, melyeket a program kutatói három éven keresztül a helyi egyesületek vezetőivel, tagjaival készítettek gyűjtő-, szervezőmunkájuk során. Személyes történelmük kis darabjai közelebb hozzák hozzánk az emigrációban élők ünnepeit és hétköznapjait, örömeit és kétségeit, sikereit és nehézségeit.

Interjú Etelényi Tiborné Jeszenszky Ilonával. Kérdező: Horváth Réka. 2016. február 5. USA, Stamford. Etelényi Tiborné Jeszenszky Ilona, földbirtokos család gyermeke 1945-ben, közvetlenül a világháború után menekült el Magyarországról hozzátartozóival együtt.

Három év alatt a Mikes-program 12 kutatója 261 interjúalannyal beszélgetett, három földrészt, öt országot és több mint 25 várost járva be. Mindazoknak, akikkel interjúk készültek, lehetőségük volt választani, hogy publikussá vagy bizonyos időre zárttá teszik-e rögzített élettörténetüket. Az interjúk legnagyobb része egy egyszerű kutatói nyilatkozat kitöltése után szabadon kutatható az OSZK olvasótermében, vannak azonban egyelőre olyan hangfelvételek, amelyeket a megkérdezettek a távolabbi jövő kutatóinak szántak.
Az OSZK Történeti Interjúk Tára archiválta az interjúkészítők által leadott hanganyagokat, jegyzéket készített, és az Interjútárban kialakított módszer szerint elkezdte ezek feldolgozását. Az alapadatok rögzítése mellett a kutatás elősegítése érdekében tervezzük a teljes Mikes-interjúgyűjtemény szó szerinti leiratának elkészítését is, ami a sok szempontú tematikus keresést is lehetővé teszi. Az interjúk listáját hamarosan az OSZK honlapján tesszük közzé, addig is az érdeklődők számára szívesen nyújtunk felvilágosítást az OSZK Történeti Interjúk Tárában (inform@oszk.hu, interjutar@oszk.hu).

Lukács Bea (Történeti Interjúk Tára) 

A Mikes Kelemen Program margójára című sorozatunk további részei: 1. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11/1. rész; 11/2. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész

A kiegyezés után, de különösen a honfoglalás ezeréves évfordulójának időszakában számos köztéri szobor, emlékmű született szerte a Kárpát-medencében. A lázasan folyó építkezések, restaurálások, városszépítések mellett rangot adott egy-egy városnak, ha piacterén emléket állított nagy szülöttjének, patrónusának, vagy kegyelettel emlékezett meg a szabadságért vérüket áldozó hősökről.
Az első világháborút követően viszont a megszállt területeken módszeresen megindult a magyar emlékművek pusztítása, csonkítása, illetve kegyeletsértő átértelmezése, amelynek számos esetben páratlan művészeti alkotások estek áldozatul. A trianoni békediktátum aláírásának századik évfordulója alkalmából ezekből mutatunk be tematikus csoportokba rendezett válogatást.

Az aradi Szabadság-szobor, Arad, Kerpel Izsó, 1896–1905. Képeslap – Plakát- és Kisnyomtatványtár Jelzet: Klap.P5/67; Magyar Digitális Képkönyvtár

Zala György a maga korában páratlan remekművet alkotott. Nem volt könnyű dolga, egy már kész kompozíciót kellett a maga elképzelése szerint átformálnia, és bebizonyítani az emlékmű sorsáért aggódó aradiaknak, hogy minden változtatás a mű előnyére fog válni. Az allegorikus szoborkompozíciók önállóan is megállták a helyüket, mint ahogy ezt a nemzetközi megmérettetések is igazolták. 
A talapzaton tizenhárom dombormű látható a vértanúk nevével és arcképével. Az emlékmű fő alakja, Hungária, a talapzatból kiemelkedő négyszögletű oszlopon áll. Öltözete részletekbe menő aprólékossággal kidolgozott, és a magyar történelem különböző korszakát ötvözi. Az oszlop körül négy allegorikus szobor látható: az Ébredő szabadság, a Harckészség, az Áldozatkészség és a Haldokló harcos. Bármelyik irányból szemléljük a műalkotást, a teljes kompozíció egy dinamikus egységet alkot.

• 
• 
• 

Az aradi köztéri szobrok kálváriája az impériumváltást követően, még a trianoni döntés előtt elkezdődött. A román hatóságok 1919. október 10-én a Szabadság- és a Kossuth-szobor lebontásáról döntöttek. A határozatban már megfogalmazódott a Magyarországnak történő átadás lehetősége is. Barabás Béla mint Arad vármegye volt főispánja egy emlékiratban tiltakozott az emlékművek elbontása ellen. 1921-ben, a Kossuth-szobrot ért vandál támadás után, a város román vezetése az emlékművek bedeszkázása mellett döntött. Majd elindult egy több évig tartó diplomáciai huzavona. Románia az átadandó szobrokért cserébe a Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteményéből bizonyos „román vonatkozású” műkincsek átadását kérte. Barabás tudni vélte, hogy a tárgyalások e téren végül Bocskai koronáján feneklettek meg, a román állam ugyanis igényt tartott a Bécsben őrzött fejedelmi kincsre is, és szerette volna, ha Magyarország hasonló igényéről lemondana.
Miután egyértelművé vált, hogy a szobrok nem maradhatnak Aradon, Barabás Béla mindent elkövetett a Budapestre történő kijuttatásukért.

Barabás ugyan emlékiratában egyértelműen az Országház előtti leendő Kossuth teret jelölte meg, de a névvesztés miatt nagyon valószínű, hogy Zala György valóban a Szabadság-térre gondolt. Ugyanis az 1848–49-es szabadságharc budapesti emlékterére néhány évvel korábban már tervezett műalkotást, ezért nagyobb valószínűséggel illesztette képzeletében az aradi vértanúk emlékművét a Szabadság tér középpontjába. És itt álljunk meg egy pillanatra, és engedjük szabadon fantáziánkat: milyen csodálatos látvány lenne ma a budapesti Szabadság tér az aradi Szabadság-szoborral!

A budapesti Szabadság tér az irredenta szobrokkal, Budapest, Karinger 1939. Képeslap – Plakát- és Kisnyomtatványtár (Piarista képeslapgyűjtemény) Jelzet:Klap.P20/55; Magyar Digitális Képkönyvtár

A román kormány 1925. május 30-án adta ki a rendeletet a szobrok lebontásáról és elraktározásáról. Július hónap folyamán a föld színéig elbontották és egy régi katonai lovarda épületébe szállították el mindkét emlékművet. A Szabadság téren csak a műalkotást körbefutó vasrács maradt meg. Reményik Sándor négy év elteltével fogalmazta meg az alábbi sorokat:

A második világháború után mutatkozott némi remény a Szabadság-szobor újraállítására Aradon. Sztálin halála után a román és magyar állam között megújuló diplomáciai kapcsolatok végre a kölcsönösség szintjéig jutottak. A magyar állam vállalta és meg is valósította a második világháborúban Magyarország területén elesett román katonák emlékhelyeinek felállítását, cserében Románia lépéseket tett az aradi Szabadság-szobor helyreállítására. 1956 őszén már a talapzat eredeti gránitköveit is kiszállították a térre. Ugyanakkor számos román értelmiségi aláírásával tiltakozó beadványt juttattak el Gheorghe Gheorghiu-Dej-hez, amelyben megfogalmazták azt a tézist, miszerint a vértanú tábornokok vezetésével, a szabadságharc idején a magyarok román falvakat égettek fel és románok tízezreit gyilkolták le. A történelmi tényeket teljes mértékben mellőző állítás a mai napig érezteti hatását, elég, ha csak elolvassuk az 1990-es években a kolozsvári Biasini-szálló falára erősített emléktábla szövegét. Végül az 1956-os forradalom elsöpört minden helyreállítási szándékot.
A két emlékmű szobordíszeit a lovarda épületéből egy sporttelep melletti üres telekre szállították, erről tanúskodik néhány titokban készített amatőr felvétel 1965-ből, amelyet Mózer István tett közzé a Szabadság-szoborról írott könyvében.
Ezt követően a Kossuth-szobor és mellékalakjainak sorsa ismeretlen. Valószínűleg nem kerülték el a lebontott köztéri emlékművek gyakori végzetét: a beolvasztást. A Szabadság-szobor alakjait az aradi várba szállították és a bástyák közötti sáncba rakták le. Itt várták sorsuk jobbra fordulását, amely 1999. október 1-jén következett be. A két állam miniszteri szintű megállapodása nyomán a szoboralakok végre kiszabadulhattak a „várfogságból” és ideiglenes menedékre leltek a minorita templom udvarán. A restaurálás ideje alatt egyeztettek a szobor leendő helyéről is, mert az eredeti tér már foglalt volt. Így végül a választás a központhoz közel eső Tűzoltó (volt Attila) térre esett. A teret felújították és kialakították a román–magyar megbékélés parkját. A parkban 2004. április 25-én leplezték le a Szabadság-szobrot és vele szemben egy diadalkaput, amelyen 1848-as román forradalmárok haladnak át.

A Megbékélés parkja. Fotó: Vallasek István

Az újraavatás alkalmából Murádin Jenő erdélyi művészettörténész összegezte az aradi tizenhárom emlékművének történetét.
A Szabadság-szobor hányatott sorsát egészen a közelmúltig végigkísérve, és látva a szobor körül kialakult méltatlan eljárásokat – beleértve a jelenlegi helyen történt kompromisszumos és tiltakozásokkal kísért újraállítását is – mégiscsak ki kell mondanunk, a szobor az aradiaké, őket illeti, és azt a helyet: a Magyar Golgotát.

• 
• 
• 
• 
• 

 

Elbe István

A Trianon 100 – Emlékműveink sorsa a Kárpát-medencében című sorozatunk további részei:
Millenniumi emlékművek: 1. Hét vidéki emlékmű; 2. Munkács; 3. Nyitra; 4. Dévény; 5. Pannonhalma; 6. Ópusztaszer; 7. Zimony; 8. Brassó; 9. Verecke 1.; 10. Verecke 2.
Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc emlékművei: 11. Arad 1.; 13. Zombor; 14. Nagybecskerek; 15. Törökbecse; 16. Kassa; 17. Lőcse; 18. Ompolygyepű; 19. Vízakna; 20. Marosvásárhely; 21. Segesvár 1.; 22. Segesvár 2.; 23. Jósikafalva 1.; 24. Jósikafalva 2.
Kossuth-szobrok: 25. Rozsnyó; 26. Losonc; 27. Érsekújvár; 28. Nagyszalonta; 29. Nagykároly; 30. Marosvásárhely 1.

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre hetenként egyet-egyet blogunkban. A sorozat tizenötödik részében Kopcsay Ágnes, a Plakát- és Kisnyomtatványtár munkatársa a hajdan szebb napokat látott Corvin Áruházról írt.

Stühmer, Caola, Orion, Corvin, Közért… Csupa olyan márka, divatosabb szóval brand, amelyről szinte mindenkinek beugrik egy termék, egy logó, egy szlogen. „Legnagyobb áruház – legnagyobb választék”. Sokan emlékeznek még ma is erre a szlogenre, és a többség még azt is tudja, hogy a Corvin Áruházhoz fűződik.
Az egykor ismert, sokszor ma is élő márkákat valaha rengeteg plakát hirdette. A cégeknek a kor legnevesebb alkotói dolgoztak. Magyar márkák – magyar plakátok címmel a Plakát- és Kisnyomtatványtár kiállítást tervezett, amely a koronavírus-járvány okozta kényszerű leállás miatt nem valósulhatott meg. Ezért május 20-tól – az OSZK márkanevet erősítve – szerdánként blogsorozatban mutatjuk be a népszerű magyarországi márkákat hirdető archív kincseinket! Ezúttal Budapest hajdan legnagyobb áruházát, a ’20-as ’30-as évek plázáját, a Corvin Áruház történetét és a reklámozására készült plakátokat mutatjuk be.
Az egyik legrégebbi budapesti nagyáruház központi fekvésének köszönhetően évtizedekig a főváros egyik leglátogatottabb áruháza volt. A budapestiek mellett a vidékről érkező vásárlók számára is könnyen megközelíthető volt a Keleti és a Nyugati pályaudvar közelsége miatt, ez is magyarázza a több évtizeden át tartó töretlen sikerét. A Népszínház utca 1–3. cím alatt épült 1906-ban az Apolló filmszínház. (Ez volt az első olyan mozi, mely eleve annak is épült.) 1914-ben vetítéseket is tartó kabarévá alakult, de az építőanyagok nem bizonyultak időtállónak, ezért a mozit 1923-ban le kellett bontani és a helyére építették a Corvin Áruházat – az 1920-ban Blaha Lujza nevét felvett téren –, melyet 1926. március 1-jén adtak át a vásárlóknak.

Corvin Áruház megnyílt. Grafikus: Faragó Géza. Jelzet: PKG.1926/279 – Plakát- és Kisnyomtatványtár; Magyar Digitális Képkönyvtár

A Corvin Áruházat Reiss Zoltán tervei alapján építették, klasszicizáló stílusú, díszes palotahomlokzattal. Az áruház megjelenésével a Blaha Lujza téri csomópont a főváros egyik legforgalmasabb kereszteződésévé vált, itt helyezték üzembe az ország első villanyrendőrét 1926. december 23-án. A látszólag egyemeletes homlokzat valójában négy emeletet rejtett. A bejárat mögött kétszintes, üvegtetős csarnokrész fogadta a vásárlókat. A belső tereket és felületeket Beck Ö. Fülöp és Pongrácz Szigfrid szobrászművészek munkái díszítették.

Corvin Áruház Budapest látványossága. Grafikus: Pólya Tibor. Jelzet: PKG.1928/149. – Plakát- és Kisnyomtatványtár

A Corvin az első áruház volt Budapesten, ahol nemcsak vásárolni lehetett, de látványosság is volt, és szórakozási lehetőséget is biztosított. Az áruházban több más mellett volt vendéglő, kávéház, menetjegyiroda és gyorsfényképészet is, divatbemutatókat és képzőművészeti kiállításokat rendeztek, a vásárlókat pedig délutánonként szalonzenével szórakoztatták. A Corvinban nagy sikernek örvendett az 1931-ben felszerelt mozgólépcső, amely az első ilyen szerkezet volt az országban.

Szerezz örömet! Corvin ajándék – Boldog karácsony! Grafikus: Mohrlüder Vilmos. Jelzet: PKG.1931/169. – Plakát- és Kisnyomtatványtár

1930-ban a Pesti Hírlap így írt az áruházról:

• 
• 

Látható, hogy a ’30-as években hasonló stílusú plakátok hirdették a divatot és a Corvint. Nem véletlen, hiszen a plakátok alkotója ugyanaz a személy: Mohrlüder Vilmos (1899–1993) volt, aki abban az időben a Corvin reklámplakátjait készítette. Mohrlüder Vilmos építészmérnöknek tanult, majd Pólya Tibor és Feiks Jenő szabadiskolájában folytatta tanulmányait. Az alkalmazott grafika területén dolgozott elsősorban, reklámgrafikával, fényreklámok tervezésével foglalkozott. 1945 után az Állami Áruházak tervezőgrafikusa és kirakatrendezője volt.

Tavasz a Corvin Áruházban. Grafikus: Mohrlüder Vilmos. Jelzet: PKG.1931/209 – Plakát- és Kisnyomtatványtár

Az áruház a II. világháború során kiégett, 1944-ben bezárt, 1948-ban államosították. Újjáépítése után Budapest Nagyáruház néven működött. Az 1956-os forradalomban az épületet nagyobb károk érték. 1966-ban az Országos Áruházi Vállalat üzemeltetésébe adták, amely 1967-től Centrum Áruházak keretében folytatta tevékenységét, az áruház pedig felvette a Centrum Corvin Áruház nevet. A belső felújítás mellett ekkor került a tér felőli homlokzatra a jellegzetes – és nagyon csúnya – alumíniumborítás, amelynek a rögzítése több rombolással járt, mint a világháború és a forradalom tűzharcai együttvéve. A ’70-es, 80-as években a „Legnagyobb áruház – legnagyobb választék” és a „Minden szinten – szinte minden” szlogenek voltak azok, amelyekről a Corvin Áruház juthatott eszünkbe.

• 
• 

A ’90-es évek közepén a modernebb, divatosabb plázák és bevásárlóközpontok építése fokozatosan háttérbe szorította a Corvinhoz hasonló régi nagyáruházak jelentőségét és versenyképességét. 1999-ben a Corvin Áruház a Skála áruházainak tagja lett. Egy bérlő és 5 hónap zárva tartás után, 2006 decembere óta Skála Áruházként működik. 2018. május 23-án elkezdődött az alumíniumburkolat eltávolítása. A Wikipédia szerint a Corvin tulajdonosa magánberuházásban tervezi az épület felújítását. A Blaha Lujza tér felújításával egyidejűleg a műemléki homlokzat felújítása lesz a tervek szerint a munkálatok utolsó üteme.

Kopcsay Ágnes (Plakát- és Kisnyomtatványtár)

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész

A Magyar márkák című sorozatunk további részei: 1. rész: Stühmer; 2. rész: Közért; 3. rész: Orion; 5. rész: Ibusz; 6. rész: Modiano; 7. rész: Tungsram; 8. rész: Törley; 9. rész: Dreher; 10. rész: Állatkert; 11. rész: Szalámi

 

A kiegyezés után, de különösen a honfoglalás ezeréves évfordulójának időszakában számos köztéri szobor, emlékmű született szerte a Kárpát-medencében. A lázasan folyó építkezések, restaurálások, városszépítések mellett rangot adott egy-egy városnak, ha piacterén emléket állított nagy szülöttjének, patrónusának, vagy kegyelettel emlékezett meg a szabadságért vérüket áldozó hősökről.
Az első világháborút követően viszont a megszállt területeken módszeresen megindult a magyar emlékművek pusztítása, csonkítása, illetve kegyeletsértő átértelmezése, amelynek számos esetben páratlan művészeti alkotások estek áldozatul. A trianoni békediktátum aláírásának századik évfordulója alkalmából ezekből mutatunk be tematikus csoportokba rendezett válogatást.

Arad városának neve múlhatatlanul összefonódik történelmünk egyik legszomorúbb eseményével. Nemzeti gyásznapunkon, október 6-án, kegyelettel emlékezünk a Pesten kivégzett Batthyány Lajos miniszterelnökre és a tizenhárom honvédtisztre, akik Aradon vértanúhalált haltak a magyar szabadságért.
Az aradiak mindvégig szívükben őrizték a 13 vértanú emlékét, és a kiegyezés évében, amikor már szabad volt nyilvános megemlékezést szervezni, hatalmas tömeg vonult ki a Maros-partra leróni tiszteletét a vesztőhelynél. Az alkalmat a városban tartott országos dalárdatalálkozó adta, amelyre mintegy kétezer ember gyűlt össze szerte a Kárpát-medencéből. Az ad hoc szerveződő megmozdulás egyik irányítója Barabás Péter asztalosmester, a város tekintélyes polgára volt. A 12 éves fia, Barabás Béla – később Arad utolsó főispánja, majd a román országgyűlés magyar szenátora – erre így emlékezett vissza emlékirataiban:

Később az eperfa helyére egy szerényebb kőrakást építettek. Az egyik kőlapra mindössze ennyit véstek: „1849. okt. 6.” Mivel a vesztőhely a városon kívül, a Maros árterületén feküdt, ezért az emlékjelet gyakran benőtte a gaz és ellepte a kiáradó folyó iszapja. Az emlékezés ügyét szívükön viselő aradi polgárokból alakult egy héttagú bizottság, amelynek tagja lett Barabás Béla is. A bizottság két célt tűzött ki maga elé: a vesztőhely megjelölését egy méltó emlékművel és a város szívébe tervezett Szabadság-szobor felállítását. 1881. október 6-án a Maros-parton felavatták azt az obeliszket, amely körül mind a mai napig a megemlékezéseket tartják az aradiak. Az emlékművet egy mesterséges domb tetejére helyezték, amelyhez 15 lépcsőfok vezet fel. A szürke gránitból készült obeliszk egyik oldalára a kivégzés dátuma került, a másik három oldalra a tizenhárom vértanú neve, kivégzésük sorrendjében.

A tizenhárom aradi vértanú kivégzési helyét jelölő emlékmű. Képeslap. Edgar Schmidt, Dresden – Budapest, 1896–1905. – Plakát- és Kisnyomtatványtár. Jelzet: Klap.P5/52; Magyar Digitális Képkönyvtár

Ugyanaznap este díszelőadást tartottak az aradi színházban, amelynek nyitó jelenetében bemutatták a készülő Szabadság-szobor mintáját.
A Szabadság-szobor felállításának gondolata már 1867 után megfogalmazódott. Az Aradi Honvédegylet, majd a később megalakult Kölcsey-kör mindvégig szívén viselte az emlékmű ügyét, amelynek kivitelezését közadakozásból tervezték megvalósítani. 1877-ben nyilvános pályázatot hirdettek az aradi tizenhárom vértanú emlékének művészi megörökítésére. A kiírásban pontosan megjelölték a leendő emlékmű helyét: Arad város Főterét.

Arad – Szabadság tér. Képes levelezőlap, 1896–1905 – Plakát- és Kisnyomtatványtár (Piarista képeslapgyűjtemény). Jelzet: Klap.P5/72; Magyar Digitális Képkönyvtár

A bíráló bizottság a beérkezett 14 pályamű közül Huszár Adolf tervét fogadta el. Huszár akkor már ismert szobrászművész volt, a pályázat elnyerésének idején olyan nagy műveken dolgozott, mint a marosvásárhelyi Bem-szobor, vagy a pesti Petőfi-szobor. 1881 októberére elkészült az aradi Szabadság-szobor mintájával és, ahogy fentebb említettük, ezt be is mutatták a nagyközönségnek. Azonban 1885 januárjában, 43 éves korában tragikus hirtelenséggel elhunyt, így pályaműve befejezetlen maradt.

Huszár Adolf műterme. (A kép bal oldalán a Szabadság-szobor mintája). In. Vasárnapi Újság, 32. évf. 4 sz. (1885. jan. 25.) 60. o. – Digitális Képarchívum Jelzet: DKA-035248

A kétségbeesett aradiak a Képzőművészeti Tanácshoz fordultak segítségért. A Tanács Zala György fiatal szobrászművészt ajánlotta a műalkotás befejezésére. Salacz Gyula, Arad polgármestere meg is állapodott Zalával arról, hogy befejezi a Huszár által megtervezett művet. Zala megtartotta az eredeti koncepciót, amelyhez különben az aradiak is ragaszkodtak, de jelentős változtatásokat eszközölt a szoboralakokon, ezáltal feloldotta azok antikizáló merevségét. Ezzel a művével megalapozta hírnevét. Az emlékművet 1890. október 6-án avatták fel.

Az aradi Szabadság-szobor leleplezése, 1890. október 6. In. Szöllőssy Károly: Az aradi tizenhárom vértanú emlékszobrának leleplezése, Arad, Város közönsége, 1893. – Törzsgyűjtemény

Az emlékmű felavatásának ünnepén ott volt Magyarország elitje, számos ismert és köztiszteletben álló személy foglalt helyet a díszemelvényen. Salacz Gyula polgármester még a Torinóban élő Kossuth Lajost is meghívta az eseményre. Az agg kormányzó az ismert okból kifolyólag természetesen nem ment el, viszont igazi szenzációként fonográfhengerekbe zárva elküldte a hangját, és Hungária szoboralakját „életre keltve” üzent haza. A fonográfhengereket ma az Országos Széchényi Könyvtár Zeneműtára őrzi. A digitalizált beszéd töredéke, az üzenet befejező mondata meghallgatható a Kossuth hangja című tartalomszolgáltatásban.

Folytatjuk…

Elbe István

A Trianon 100 – Emlékműveink sorsa a Kárpát-medencében című sorozatunk további részei:
Millenniumi emlékművek: 1. Hét vidéki emlékmű; 2. Munkács; 3. Nyitra; 4. Dévény; 5. Pannonhalma; 6. Ópusztaszer; 7. Zimony; 8. Brassó; 9. Verecke 1.; 10. Verecke 2.
Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc emlékművei: 12. Arad 2.; 13. Zombor; 14. Nagybecskerek; 15. Törökbecse; 16. Kassa; 17. Lőcse; 18. Ompolygyepű; 19. Vízakna; 20. Marosvásárhely; 21. Segesvár 1.; 22. Segesvár 2.; 23. Jósikafalva 1.; 24. Jósikafalva 2.
Kossuth-szobrok: 25. Rozsnyó; 26. Losonc; 27. Érsekújvár; 28. Nagyszalonta; 29. Nagykároly; 30. Marosvásárhely 1.

Karacs Ferenc (1770–1838), a magyar térképkészítés történetének egyik legnagyobb alakja 250 évvel ezelőtt, 1770. március 22-én született. Az évfordulóra a Karacs-életművet bemutató kiállítással készültünk. A koronavírus-járvány okozta könyvtárbezárás miatt azonban a kiállítás elmaradt. Ez az ötrészes virtuális bemutató, ha a kiállítást nem is pótolja, de reményeink szerint, ha vázlatosan is, de bepillantást nyújt kultúrtörténetünk egyik jelentős alakjának életébe, sokoldalú és termékeny munkásságába. A bemutató öt részre bontva rövid életrajzi összefoglalót, valamint egy négyrészes reprezentatív szándékú válogatást tartalmaz Karacs Ferenc több mint negyvenöt éves gazdag, sokszínű metszői és térképkészítői pályájának alkotásaiból.

Karacs Ferenc (1770–1838); valószínűleg Szentgyörgyi János (1793–1860) festménye utáni másolat; c. 60x45 cm – Térképtár, Olvasóterem

A Karacs Ferenc életét és pályáját feltáró irodalom ma már jelentősnek mondható, mégis, a kiállításra készülve tapasztalnunk kellett, hogy életének számos részletéről, különösen a gyermek- és ifjúkor eseményeiről rendelkezésünkre álló adatok egy része vitatott. Ebben a rövid, vázlatos életrajzban ezért igyekszünk Karacs életére és pályájára vonatkozóan csupán azokat az ismereteket összegezni, amelyek megbízhatónak tekinthetők.
Karacs Püspökladányban, tehetős kisnemesi, gazdálkodó, földet művelő családban született. Sajnos mind a mai napig nincs véglegesen tisztázva születésének éve. A Karacs-irodalomban az 1768 és az 1771 közötti évek mindegyike előfordul, a szakértők többsége azonban 1770-et tekinti születése tényleges évének. Talán a legerősebb ezt támogató forrás magától Karacstól származik. Ugyanis az 1830-as évek közepén Karacs barátja, Fáy András emlékkönyvébe írt, a korszak művészeti életét jellemző sorait a következőkkel zárta: Karacs Ferentz mk. Réz-metsző született Szabólts Vármegyében Püspök Ladányban 1770ik eszt. 22 Mártz.
A család református vallású lévén, az ifjú Ferencet szülei felsőbb iskolai tanulmányok végzésére, magasabb ismeretek elsajátítására a Debreceni Református Kollégiumba küldték. Ferenc 1787. április 26-án a főiskola anyakönyvét aláírva, lett a nagy múltú iskola ’tógátus’ diákja. Már ezekben az években kitűnt, hogy a matematika, a földrajz és a természetrajz iránt élénken érdeklődik és van tehetsége a grafikai művészetek iránt is. A kollégium könyvtárában fennmaradtak legkorábbi, 1788-ban és 1789-ben készült rajzi és térképrajzolói munkái, miként első, rézmetszésű térképeit is ebben a korai években készítette.
A főiskolai évek után, 1790-től Karacs a Bihar megyei Margitta település elemi iskolájában tanított, 1793-ban viszont már Pesten találjuk, ahol az egyetem műszaki intézetében, az Institutum Geometricumban műszaki pályára készülve kezdte el tanulmányait. A különböző életrajzi összefoglalók az életpálya ezen szakaszáról is csak homályos, bizonytalan adatokkal szolgálnak. Ezek szerint az ifjú Karacs tanárai és metszői tehetségét felismerő pártfogók bíztatására félbehagyva tanulmányait 1794-ben vagy talán 1795-ben Bécsbe ment, hogy ott képzett mesterek, Czetter Sámuel (1765–1819 u.) és Junker Keresztély (1757–1831) segítségével a rézmetszés terén korábban csupán autodidakta módon szerzett ismereteit és jártasságát továbbfejlessze. Ezt követően, valamikor 1796 és 1798 között visszatért Pestre. Karacs bízott abban, hogy a fejlődő, az országnak egyre inkább politikai, kereskedelmi és kulturális központjává váló városban kitanult mesterségéből megélhet, képességeit kiteljesítheti, művészi pályát futhat be és nem utolsó sorban családot alapíthat.
1802-ben megnősült és ezt követően haláláig a városban élt, mesterségéből és annak élve tartotta el gyarapodó, sokgyermekes családját, s vált kiváló rézmetsző művésszé, a város és az ország ismert és megbecsült polgárává. A józsefvárosi Ősz utcában (ma Király utca) 1809-ben felépített háza, amelyet egyszerűsége, vendégszerető, baráti légköre miatt a kor jeles költője, Virág Benedek (1754–1830) Tuszkulánum-nak nevezett, a 19. század első évtizedeiben a társasági élet egyik központja lett, ahol a kibontakozó magyar művelődés sokféle ágának és területének kiválóságai gyakran megfordultak, s akik közül számosan a család jó barátai is lettek.
Virág Benedeken kívül, és a teljesség igénye nélkül, említhetjük még Kultsár Istvánt (1760–1828), Horvát Istvánt (1784–1846), Vitkovics Mihályt (1778–1829), Döbrentei Gábort (1785–1851), Fáy Andrást (1786–1864) is, akik szinte mindennapos vendégek voltak a Karacs-házban. De a vendégkör gyakori tagjaként megfordult náluk a két Kisfaludy, Sándor (1772–1844) és Károly (1788–1830), Vörösmarty Mihály (1800–1855), Bajza József (1804–1858), Szemere Pál (1785–1861), Pethe Ferenc (1762–1832) és időnként, ha vidékről Pestre jöttek, Kazinczy Ferenc (1759–1831) és Kölcsey Ferenc (1790–1838) is.

• 
• 
• 
• 

A kor számos művésze, így Donát János (1744–1830), Ferenczy István (1792–1856), Szentpétery József (17891–1862), Szentgyörgyi János (1793–1860), Simó Ferenc (1801–1869) is a család barátja volt, miként a magyar színházi élet hőskorának számos tagját is jó ismerték. Murányi Zsigmonddal (1790 k.–1833 u.), Láng Ádámmal (1772–1849), Udvahelyi Miklóssal (1772–1864), de az ifjú Déryné Széppataki Rózával (1793–1872) és más színészekkel is jó, baráti viszonyt ápoltak. De említhetjük a magyar irodalom iránt elkötelezett Trattner Mátyás (1745–1828), Trattner János Tamás (1789–1825) és Eggenberger József (1768–1850) könyvkiadókat is, akik nem csupán megbízói voltak Karacsnak évtizedeken át, de a közjóért tenni akaró polgárok társaságának is értékes tagjai voltak, s akiknek boltjai fontos találkozóhelyeinek szerepét is betöltötték a társasági-irodalmi életben. Bizonyára és elsősorban hasonló okokból a Karacs-házaspár több jeles arisztokrata családdal, így idősebb báró Vay Miklóssal (1756–1824), gróf Teleki Lászlóval (1764–1821) és családjaikkal is szívélyes, jó viszonyt ápolt, akik Karacsot egy-egy művük kiadásában anyagilag is segítették.
A Karacs-házaspár baráti, ismeretségi körének tagjait, tartozzanak bár a társadalom különböző osztályaihoz, a hazai művelődés iránti elhivatottság és a közjóért történő lelkes tenni akarás kapcsolt egymáshoz és tartott össze, akik rendszeresen találkoztak. Így Karacs jó barátjának, Kultsárnak a Karacs-házzal szomszédos, Ősz utcai nagy kerttel bíró lakában zajló összejöveteleken, Fáy András András-napi estéin, Vitkovics Mihály városi házában, vagy éppen Karacsék egyemeletes házában és annak virágokkal és gyümölcsfákkal teli kertjében.
Ezeken az alkalmakon, késő estékbe nyúlóan, a társasági élet kellemes foglalatosságai mellett a magyar polgári élet sokféle, sokszor égetőnek érzett politikai, kulturális, nevelési, művészeti vagy éppen színházi kérdéseit vitatták meg.
Karacs felesége, Takáts Éva (1779–1845), aki szintén református családból származott, Karacsnak egész életében hű társa volt. Őket nem csupán a kölcsönös szeretet, a gyarapodó család örömei és gondjai, de a hazai művelődés sokféle ága iránti tenni akaró lelkesedés és áldozatra kész elszántság is összetartott. Éva asszony a pesti társasági életnek is megbecsült tagja volt, aki idővel folyóiratokban, majd önálló kötetekben is közfigyelmet magára vonó, elsősorban a művelődés és a nőnevelés kérdéseit taglaló írásokkal jelentkezett. Hat felnőtt gyermekük mind tehetséges, művelt felnőttekké váltak. Két lányuk, Mária és Róza férjhez ment, jó családanyák és szülők lettek. Ifjabb Karacs Ferencet (1810–1828), aki apja rajzkészségét örökölte, s akit a műszaki területek iránti érdeklődésében is követett, már igen fiatalon, húszas évei elején Pest város helyettes mérnökévé választották. Az írói képességgel megáldott Teréz (1808–1892) lányuk önálló szellemi arculattal bíró pályát formált ki magának, aki az 1820–30-as években ismert és sikeres íróként folyóiratokban megjelent írásaival, elbeszéléseivel alakította kora elsősorban nőtársadalmának ízlését és szemléletét.

Karacs Teréz (1808–1892) író, pedagógus; Torsch Leó kőmetszete. In. Rajzolatok…, 1835, 44. szám – Törzsgyűjtemény

Az 1840-es évek második felétől a hazai nőnevelés anyagi áldozatokra is kész, vezető személyiségévé vált, aki Miskolc és Kolozsvár leányiskolai oktatásának létrehozásában meghatározó szerepet vállalat. Nem utolsó sorban neki köszönhetjük, hogy idős korában írt visszaemlékezési révén apja és családja életének oly sok értékes és fontos részletét ismerhetjük.
Karacs Ferenc hosszú, több mint 45 éves rézmetszői, térképkészítői pályája során a kor legtermékenyebb és egyik legjelentősebb hazai térképkészítőjévé vált. Jelenlegi ismereteink szerint Karacs pályája során legalább 111 térképmű 139 nyomólemezét készítette el, számos jelentős térképalkotás készítése kötődik nevéhez. Földrajzi és történelmi térképek, ország- és megyetérképek, egyházi közigazgatási térképek és tematikus térképek egész sorát alkotta meg. Pályája utolsó évtizedében, minden nehézség ellenére és anyagi áldozatokat is vállalva, az első magyar nyelvű, soklapos Európa-kéziatlaszt is elkészítette és jelentős részben saját költségén kiadta.
Karacs Ferencre azonban nem csupán mint a hazai térképkészítés nagy alakjára emlékezünk ezen a jeles évfordulón. Karacs rézmetsző tudását mesteri fokon űzte, amelyet a szakma más területein is kamatoztatott. Különösen betűmetszőként a korszak egyik, ha nem a legnagyobb alkotójaként ismerték és becsülték. Térképek készítése mellett, azzal párhuzamosan, életében több mint 75 különféle metszet 150-nél is több nyomólemezét készítette el. Írásminták táblái, akadémiai tagsági oklevelek, látképes céhlevelek, geometriai és csillagászati ábrák, növények és tárgyak metszetei, látképek és arcképek metszettáblái kerültek ki a végtelen szorgalmú alkotó kezei alól. S miként a kartográfiában az Európa-atlasz kiadása esetében, úgy a betűmetszés terén is élete utolsó évtizedében, már hatvanas éveiben járva jutott el pályája csúcsára, középkori oklevelek és nyelvemlékek művészi szintű hasonmásainak elkészítésével.
A Karacs-életmű mind a hazai térképtörténetet, mind a sokszorosító grafikai művészetet számos értékes és hasznos alkotással gazdagította. Karacs Ferencre mint a modern magyar kultúrtörténet fontos alakjára emlékezünk, akinek személyisége, pályája, életműve joggal érdemli meg a késői utókortól a tisztelgő elismerést és a hálás köszönetet.

Danku György, Térképtár

A Karacs Ferenc magyar térképmetszőről szóló emlékkiállítás-előzetesünk további részei: 2. rész: A térképkészítő I.; 3. rész: A térképkészítő II.; 4. rész: A rézmetsző I.; 5. rész: A rézmetsző II.

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre hetenként egyet-egyet blogunkban. A sorozat tizennegyedik részében Feke Eszter, a Kézirattár munkatársa kéziratok védetté nyilvánításáról írt Weöres Sándor kéziratos szövegvariánsai kapcsán.

 Ahogy minden műtárgynak, a kéziratoknak is komoly piaca van. Sok gyűjtő hajlandó akár milliókat is megadni egy-egy értékesebb darabért. Talán nem egyértelmű, miért ilyen nagy a kereslet irántuk, hiszen a kedvenc versünk eredeti példánya mégsem olyan, mint egy festmény, melyet mindig szívesen nézeget az ember anélkül, hogy ráunna. Mégis, egy Babits-, egy József Attila- vagy egy Ady-kézirat ugyanúgy komoly vevőkörnek örvend az aukciókon. Sokszor már a kikiáltási áruk is olyan magas, amire a közgyűjtemények költségvetéséből nem futja. Mi történik azokkal a tudomány számára fontos kéziratokkal, amelyek magángyűjteménybe kerülnek? Mit jelent a műtárgyvédelem, jelen esetben a kéziratok védett státuszba helyezése, mi kell hozzá, és miért indokolt az eljárás?
Egy nemzet kollektív tudatához, emlékezetéhez hozzátartoznak az irodalmi alkotások, történelmi események kordokumentumai. Ha aukción felbukkan egy ilyen jelentőségű darab, és nem közgyűjteményben kap helyet, mindenképp érdemes elindítani a védési eljárást. Az, hogy nem közgyűjtemény vásárolja meg, azért fontos kikötés, mert ezen intézmények jellegükből, feladatkörükből adódóan az állapotának és műtárgyvédelmi biztonságának megfelelően kutathatóvá, hozzáférhetővé teszik az anyagot, míg egy magángyűjteményben ez a kritérium nem teljesül. A magángyűjtő a saját tulajdonát képező műtárgyakkal belátása szerint bánhat, eldöntheti, nyilvánosságra hozza-e, vagy elrejtheti a kíváncsi tekintetek elől. Ezért fontos a tudományos, kultúrtörténeti vagy egyéb okok miatt indokolt darabok védése.
A védési eljárás megindításához a Miniszterelnökség szervezeti keretében működő Műtárgyfelügyeleti Hatósági Főosztály számára kell benyújtani egy felterjesztést, kérvényezni kell az adott műtárgy védési eljárásának megindítását. Kevésbé vagy egyáltalán nem köztudott, hogy védési eljárást bármely magánszemély kezdeményezhet. Ez azonban önmagában még nem biztosítja a védett státuszt. Ahhoz, hogy a Műtárgyfelügyelet védetté nyilvánítson egy műtárgyat, dokumentumot, a Kulturális Javak Bizottságának (KJB) jóváhagyása szükséges. Mielőtt a KJB tárgyalná az adott tételt, arról szakvéleményt készítenek a megbízott közgyűjteményi intézmények szakértői, a könyvek és nem levéltári jellegű kéziratok esetében az OSZK munkatársai. A szakvélemény alapján bírálják el a felterjesztéseket a bizottsági üléseken. A többlépcsős folyamat arra hivatott, hogy garantálja: valóban csak indokolt esetben kapjon védett státuszt egy-egy műtárgy.

Itt jutunk el a kérdéshez: mit is jelent a védettség egy kézirat számára? Ha egy műtárgyat védetté nyilvánítanak, az alapvetően három nagyobb területet foglal magába:

• Egyrészt innentől kezdve követhető marad a tétel a kutatás számára. Mivel ezek a darabok tudományos szempontból is indokoltan védettek, sokszor olyan új információt is tartalmaznak, amely az adott szakterület számára nagy jelentőséggel bír. Ezért a kutatók számára hozzáférhető marad az anyag, az esetleges tulajdonosváltást a Műtárgyfelügyelet felé jelezni kell, ők nyilvántartják a változást.
• A második fontos elem, hogy hatósági engedély nélkül a védett műtárgy nem vihető külföldre, hatósági engedéllyel is csak ideiglenesen, például kiállításra, ezzel garantálva a kultúrtörténeti jelentőségű darabok itthoni megőrzését, tudományos vizsgálatának lehetőségét.
• A harmadik nagyobb előnye pedig a hozzáférhetőség biztosítása a nyilvánosság számára is, ami azt jelenti, hogy szükség esetén a tulajdonos köteles a nagyközönség előtt is láthatóvá tenni a gyűjteményébe tartozó védett műtárgyat.

Az Országos Széchényi Könyvtár többféle dokumentumtípus szakértésére jogosult. Ezt mindig az adott terület munkatársa végzi, így a térképek, kották, régi nyomtatványok, plakátok, kéziratok, unikális könyvek mind más-más szervezeti egység szakértőjéhez kerülnek.

Weöres Sándor fiatalkori arcképe – Kézirattár

A következőkben egy, a saját szakterületembe tartozó Weöres Sándor-kézirat védéséről lesz szó. Weöres Sándor a magyar irodalom kiemelkedő alkotója. Ha belegondolunk, már az óvodától kezdve minden életszakaszunkat átszövik a művei. Költői beszédmódja, nyelvi virtuozitása, műfordításai, filozófiai elmélkedései és a kortársakkal folytatott széles körű levelezése nagy jelentőséggel bírnak mind kultúrtörténeti, mind irodalomtörténeti szempontból. Légies, tökéletes ritmikában szerkesztett, sokszor játékos nyelvi leleményei miatt sokan azt gondolják róla, hogy ő egy intuitív módon alkotó költő. Azonban Weöres azok közé a szerzők közé tartozik, akik folyamatosan dolgoztak, javítottak a műveiken. Maga is beszél erről doktori disszertációjában, A vers születésében, mikor kifejti, hogy az „ihletett pillanatokban”, egy lendülettel megírt versek általában nem a legsikerültebb művei közé tartoznak. Ő az az alkotó, aki folyamatosan visszatér, javítja, újra szétbontja és összerakja műveit. Ez a folyamat jól végigkövethető egyes kéziratain is.

Weöres Sándor: Holdfényt vetettem. „Munkapéldány” javításokkal és a negyedik versszak szövegvariánsaival – Kézirattár

Mivel mind alkotói munkája, mind levelezése forrásértékkel bírhat a kutatók számára, ezért általában indokoltnak tartjuk azon Weöres-művek védésének felterjesztését és szakértését, melyekben az ismert szövegvariánsokhoz képest jelentős változások találhatók. Emellett az is gyakran előfordul, hogy mindeddig publikálatlan, ismeretlen alkotások bukkannak fel az árveréseken. Weöresről az is köztudott, hogy szívesen ajándékozott kéziratot barátainak, egy-egy versét emlékezetből papírra vetette, ezek a szövegek azonban a könnyű kezű költő tollán az adott pillanatban is változtak, épültek, így gyakran egy-egy műnek több variánsa is fennmaradt azon túl, hogy saját magának javította őket a kötetbe válogatás előtt.
Egyik legutóbbi Weöres-védésünk, a Három veréb hat szemmel töredékének kézirata volt. Ez az antológia Weöres Sándor életművének meghatározó szelete. Kenyeres Zoltán, a költő egyik monográfusa a Psychével rokonítja, amely egy fikció, a költői szerepjátszás egy különleges formája, a Három veréb hat szemmel pedig egy olyan válogatás, amely számos búvópatakra hívja fel a figyelmet irodalmunkban. 1977-ben közölte önálló formában, korábban azonban megjelentek már belőle részletek, így az aukcióra bocsátott töredék is a Kortárs folyóirat 1975. és 1976. évi számában. Mégis indokoltnak tartottuk a felterjesztést, hiszen nagy klasszikusaink esetében akár egy „sajtpapírra” írott vázlat is forrásértékű, ám itt az életmű egy fontos darabjával van dolgunk, és mivel munkapéldányról van szó, jelentős eltéréseket mutató szövegvariánsként a publikált szöveg kialakulásának folyamatába enged bepillantást az irodalomtudomány számára. Az érvelést még azzal is lehetett indokolni, hogy a tételhez tartozott további két, eddig publikálatlan Weöres-vers is, melyek egy-egy műfaj hangját imitálják, mint például a reformáció korabeli, az úrvacsorára készülő gyülekezeti énekét. A védés mind a Weöres-életmű, mind az alkotási folyamat transzparensebb kutathatósága, mind pedig a megjelent művek között nem található új szöveg miatt is alátámasztható volt.
Az Országos Széchényi Könyvtár fontos feladata a védési szakvélemények elkészítése, hogy ezek a kutatás, de sok esetben a nagyközönség számára is jelentőséggel bíró kéziratok, dokumentumok, műtárgyak elérhetőek maradjanak az irántuk érdeklődők számára és fizikai valójukban is megmaradjanak nemzeti kincsként az országban.

Feke Eszter, Kézirattár

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész