A Nemzetpolitikai Államtitkárság, az Országos Széchényi Könyvtár és a Magyar Nemzeti Levéltár szervezésében a Diaszpóra Tanács III. ülésének Zárónyilatkozatában megfogalmazott gondolatok jegyében indult el a Mikes Kelemen Program 2014. január 1-jén. A hetedik évében járó, nagyszabású program keretében hazai és határon túli közgyűjtemények, iskolai könyvtárak gyarapodhatnak könyvekkel, folyóiratszámokkal és számos más érdekességgel – sokat látott imakönyvektől kezdve egészen a bakelitlemezekig. A diaszpórából hazaérkező több százezer dokumentumot a nemzeti könyvtár munkatársai gondozzák, s juttatják el rendeltetési helyükre. Örömteli tapasztalat, hogy az OSZK gyűjteményei is kiegészülhettek a hazaérkező dobozokban rejlő kincsekből. Erről a messze a várakozásunkat meghaladó eredményről számolnak be munkatársaink új blogsorozatunkban.  
Az elsőként közölt, bevezető írás szerzője Kaposváriné Dányi Éva, a Gyarapítási és Állomány-nyilvántartó Osztály vezetője, az OSZK-ban folyó munka irányítója.

A Mikes Kelemen Program során hazaérkező anyagot külön raktárban fogadjuk és dolgozzuk fel

A Mikes Kelemen Programról az elmúlt években már sokszor beszámoltunk közgyűjteményi szakembereknek. Írtunk a szakmai célkitűzésekről, a munkamódszerekről, a statisztikai eredményekről és a programban rejlő gyűjteményfejlesztési lehetőségekről is. Kevés szót ejtettünk azonban arról, hogy a könyvtárszakmai tényeken túl mit jelent a program a diaszpórának, és mit tudhatunk meg távolba szakadt honfitársainkról a hazaérkezett adományok kapcsán mi, akik a hatalmas mennyiségű dokumentumot fogadjuk és feldolgozzuk. S mit tudhatnak meg majd a hazai olvasók, akik a gyűjteményeinkbe illesztett hiánypótló hungarikaanyagot kutatni fogják.
A tengerentúli magyarságnak már a határainkon kívül született második, harmadik vagy akár negyedik generációs leszármazottjai egyre kevésbé tudnak, olvasnak magyarul, sokan közülük mégis szívügyüknek érzik, hogy a felmenőik által még az óhazából menekített családi ereklyéket és a helyben összegyűjtött dokumentumokat ne hagyják veszni, noha ők már nem tudnak mit kezdeni az örökséggel. Ennek a helyzetnek a feloldására a Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkársága megszervezte az adományok Magyarországra szállítását, és felkérte az Országos Széchényi Könyvtárat és a Magyar Nemzeti Levéltárat, hogy gondoskodjon a hazaérkező dokumentumok hasznosulásáról.
A program hetedik évében járunk. Az elmúlt években közel harminc szállítmány több százezer dokumentuma ment át a kezünkön. Nagyrészt könyvek, periodikaszámok, de több ezer aprónyomtatvány, hangfelvétel, kézirat és fotó is érkezett. Óriási merítés, amely különösen részletgazdag képet ad a több hullámban kivándorolt magyarokról. Kötődésüket tükrözi, hogy sokan magukkal vitték az emigrációba a család legféltettebb könyveit, a múlthoz kötődő iratokat: a családfát, a birtokleveleket, a családi bibliát és az imakönyvet. Még 19. századi díszkötéses Petőfi-összest is találtunk! A kivándoroltak gyűjteményei a későbbiekben – az újhaza kulturális/tudományos/politikai életébe való beilleszkedés, sőt, a nemegyszer igazi karriernek nevezhető életút során – sok esetben érdekes további iratokkal egészültek ki. És olvastak, sokat olvastak. És nemcsak olvasták a hazulról menekített kedves irodalmat, hanem „nemzeti kiadókat” alapítva – többnyire szerény paperback, de némelykor drágább kivitelben – ki is adták azt, így is kapaszkodva a magyarságukba. S akkor a gazdag magyar lapkiadásról még nem is beszéltünk!
A háború előtti politikai és katonai elit és az ötvenhatos szabadságharcosok nemzedéke az emigrációban is határozott világnézettel és politikai állásponttal rendelkezett és aktív közösségben élt, s mindezt utódaira is igyekezett átörökíteni. Létrehozta a magyar szervezeteket és magyar egyesületeket, kulturális és önsegélyző egyleteket, templomokat épített és hétvégi magyar iskolákat szervezett, s a cserkészetben, a magyar bálokon és megannyi hagyományőrző rendezvény keretében is fenntartotta a magyarságtudatot. Sokan közülük figyelemmel kísérték a Közép-Európában zajló eseményeket, mi több, politikailag is aktívak voltak – például a kisebbségi helyzetbe került magyarok érdekében vagy a kommunizmus ellen nyilvánítva véleményt.
Ennek az aktivitásnak változatos bizonyítékait látjuk – a nyomtatott sajtó mellett – nemcsak a szervezeti iratokban, hanem a gazdag efemer anyagban is: meghívók, programfüzetek, szóróanyagok, belépőjegyek, hirdetmények és plakátok több ezer színes mozaikkockájából áll össze a kép a diaszpóra ünnepeiről és hétköznapi életéről. Ez a sok, önmagában talán sokszor jelentéktelennek tűnő aprónyomtatvány értékes és érdekes tudásbázis részévé válik a nemzeti könyvtár Plakát- és Kisnyomtatványtárába kerülve.
Az előélet, a kivándorlás és a diaszpóralét jellemző történeteit az oral history interjúkból közvetlenül is meg lehet ismerni. Az interjúkat is a Nemzetpolitikai Államtitkárság jóvoltából tudtuk begyűjteni és – a nyilatkozó szándékát minden esetben tiszteletben tartva – közreadni. A Mikes-program során kutatók is kiutaztak, akiknek kifejezett munkatervi feladatuk volt a még élő emigránsokkal interjúkat készíteni. Ezek a digitális felvételek az OSZK Történeti Interjúk Tárában hallgathatók meg.
Álljon itt néhány jellemző szám, ami alapján az olvasó fogalmat alkothat a program jelentőségéről a nemzeti könyvtár életében:

• 7.569-féle könyvjellegű kiadványból 8.066 példányt vettünk állományba, ezek közül 2.182-féle kiadványból a Mikes-program előtt nem volt példányunk.
• Mintegy tízezer periodikaszámmal pótoltuk ki gyűjteményünk hiányait, és 114 eddig ismeretlen periodikacímet találtunk (amelyek között a hírlevelektől az évkönyvekig sokféle műfaj megtalálható).
• Különgyűjteményeink 3.085 tétellel gyarapodtak a program révén.
  
  

Lemezek várnak beszállításra, hogy a Zeneműtár munkatársai egyenként behasonlítsák és feldolgozzák őket

A program során hazatért dokumentumok mintegy 8%-a került az OSZK állományába – ez több, mint amire számítottunk. A Mikes Kelemen Programnak azonban nem az OSZK gyarapítása volt a legfontosabb célja, hanem hogy hidat képezzünk a tengerentúli diaszpórában élő és a Kárpát-medencei magyarság között, a nyugati könyvadományok által is segítve a határon túli magyar oktatást és a kultúra megőrzését. Ez a cél a tengerentúli adományozók szándékával is teljes mértékben megegyezik. Bár tudatában voltunk, hogy a program megvalósítása során az igazi kihívás a dokumentumok kiajánlása lesz, a szétosztandó mennyiség léptékéről sejtelmünk sem volt. A feladat jóval nagyobbnak bizonyult, mint amire felkészültünk, s ehhez menet közben kellett felnőnünk.
2020 májusában indítottuk el új önálló szolgáltatásunkat, amelyen keresztül közgyűjteményi partnereink továbbra is igényelhetnek kiadványokat – amint ez évek óta lehetséges volt a nemzeti könyvtár honlapján kiajánlott listák segítségével.

A Mikes Kelemen Program honlapjának nyitóoldala

Eddig mintegy 180 könyvtár lépett velünk kapcsolatba. Ezek közül 30 határon túli: vannak köztük egyetemi könyvtárak, tudományos gyűjtemények, települési közkönyvtárak és iskolai könyvtárak is. Sokan személyesen jönnek el a könyvekért, ahol pedig erre nincs lehetőség, türelmesen várnak, amíg megszervezzük a szállítást. Nagy örömünkre 2019 őszén kilenc erdélyi intézménybe is el tudtuk juttatni a kért könyveket – s ebből egyedül Székelykeresztúrra tízezernél is több kötet, több száz kotta és bakelitlemez érkezett

Indulás előtt az erdélyi szállítmány

A Mikes Kelemen Program nagyszerű és sikeres kezdeményezés. Számos örömteli visszajelzés érkezett a diaszpórából is. A dokumentumok hasznosulása már nehezebb feladat: sziszifuszi munka, és nem is kecsegtet teljes sikerrel. A százezres nagyságrendű könyvmennyiségben természetesen sok az ismétlődés. Kétségeinket, hogy érdemes-e mégis a hatalmas mennyiségű kiadványt az óceánokon túlról hazaszállítani és kezelni, például a Székelykeresztúri Városi Könyvtár könyvtárosai, lelkes kollégáink oszlatták el: a szórványmagyarság diákjai a Mikes-program révén juthatnak hozzá a magyar irodalom alapműveihez, az iskolai kötelező olvasmányokhoz, akik, ha már a könyvtárban járnak – családjuk felnőtt tagjaival együtt –, szívesen kölcsönzik ki a nem kötelezőket is. A könyvtár vezetője, Lőrinczi Edit leveléből idézek:

A nemzeti könyvtár jelentősnek mondható gyarapodása mellett az ilyen és ehhez hasonló levelek tartják fenn a program iránti lelkesedésünket ennyi év után is.

Kaposváriné Dányi Éva 

A Mikes Kelemen Program margójára című sorozatunk további részei: 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11/1. rész; 11/2. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre hetenként egyet-egyet blogunkban. A sorozat tizenharmadik részében A nemzeti összetartozás napján Sulics Fruzsina a Plakát- és Kisnyomtatványtár 1918–20-as történeti különgyűjteményének Trianon-emlékeiből válogatott.

Az Országos Széchényi Könyvtár Plakát- és Kisnyomtatványtárának 1918–20-as történeti különgyűjteménye az első világháborút követő, Gratz Gusztáv által a forradalmak korának nevezett időszak lenyomata. A dokumentumok között éppúgy megtalálhatóak az egyéni emlékezet maradványai (a könyvtár világháborús gyűjtése során beérkezett igazolványok, meghívók, személyes emlékek), mint a hivatalos, állami szervek röplapjai, kiadványai, valamint a korszak kisebb-nagyobb társadalmi szerveződéseinek körlevelei, meghívói, programjai vagy a román megszállás dokumentumai. A különgyűjtemény alapját a könyvtár 1914 és 1922 között tudatosan folytatott világháborús gyűjtéséből leválogatott dokumentumok, valamint a Tanácsköztársaság ideje alatt létrehozott Proletármúzeum felszámolásakor a nemzeti könyvtárba került kisnyomtatványok adják. A gyűjteményrész feltárása 2018 novemberében kezdődött meg és jelenleg is tart.
A gyűjtésbe elsősorban azok a nyomtatott anyagok kerülhettek be, amelyek a Magyar Nemzeti Tanács megalakulása (1918. október 23.) és a trianoni békeszerződés aláírása (1920. június 4.) között keletkeztek Magyarországon és a megszállt területeken. A dokumentumok a következő témakörökbe csoportosíthatók: őszirózsás forradalom – Magyar Nemzeti Tanács röplapjai; az újonnan alakult politikai pártok és érdekvédelmi szervezetek anyagai; Tanácsköztársaság és a szegedi ellenforradalom; román megszállás; megszállt, majd később elcsatolt területek anyagai; revíziós propaganda; soproni népszavazás; választási röplapok; nemzetiségi mozgalmak propaganda anyagai; használati nyomtatványok.

• 
• 

 

A gyűjteményt alkotó kisnyomtatványok nagy részének feladata a gyors tájékoztatás, a tömegek megszólítása volt, és természetesen előszeretettel használták őket a propaganda eszközeként is. Ez a dokumentumtípus főként kritikus, forradalmi időszakokban keletkezett nagy számban, amikor százezrekhez kellett eljuttatni napi politikai és gazdasági információkat. Rövid szavatosságuk miatt gyakran értéktelennek tartották (tartják), így aztán jelentős forrásértékük ellenére kevés került közülük közgyűjteménybe. Gyakran erősen rongálódott állapotban vannak, számos esetben a dokumentum beküldője jegyezte rájuk, hogy adott esetben a röplapot repülőgépről szórták, de a gyűjteményben megtalálható olyan kommunista agitációs röplap is, amelyet beküldője az oroszországi hadifogságban kapott. Sokszor a beküldő saját, már nem érvényes hivatalos iratait ajándékozta a könyvtárnak, mint például Ötvös Adorján zenész, zeneszerző a Tanácsköztársaság alatt kiállított okmányait. A könyvtár igazgatójának, Fejérpataky Lászlónak címzett meghívók, belépőjegyek is kerültek a gyűjteménybe, mint meghívó a Védő Ligák Szövetsége szoboravatására, vagy belépőjegy Horthy Miklós kormányzóvá választására.

Meghívó. 1920. december 5-én ... leplezi le a Védő Ligák Szövetsége Budapest székesfőváros Szabadság-terén a megszállott és elszakításra itélt országrészeket jelképező négy szobrot. Hátoldal. Jelzet: Kny.D1918-20/38 – Plakát- és Kisnyomtatványtár

A gyűjtemény dokumentumain keresztül kitűnően végigkövethetők az első világháborús fegyverletételtől a trianoni békediktátum aláírásáig bekövetkezett események, valamint a használati nyomtatványokon és hirdetményeken keresztül szélesebb betekintést nyerhetünk a korszak Magyarországának, továbbá az elcsatolt területek lakosságának életébe. A kisnyomtatványok között olyan kuriózumok is megtalálhatóak, mint a népköztársaság kikiáltásáról szóló néphatározat másolatának autográf aláírásokkal ellátott példánya, vagy a P. Ábrahám Dezső-féle szegedi Magyar Nemzeti Bizottmány üléseinek jegyzőkönyvei. A különlegesebb dokumentumok között nem szokványos könyvtári tételekkel is találkozhatunk, mint pl. egy irredenta kirakós játék, amely Teleki Pál vörös térképét és veszteségtérképeket tartalmaz, vagy egy, a román megszállás idejéből származó polgárőrkarszalag.

Nem! Nem! Soha! Csonka Magyarország nem ország. [kirakós játék] Jelzet: Kny.D1918-20/549 – Plakát- és Kisnyomtatványtár

A gyűjtemény különleges részét képezik a Felvidéken keletkezett szöveges plakátok, amelyek segítségével Felvidék megszállása, majd Csehszlovákiához csatolása, a közigazgatási változások követhetőek végig. Nagy számban érkeztek ilyen három nyelvű (magyar, német és szlovák) hirdetmények Pozsonyból és környékéről, valamint Komáromból a könyvtárba. Sajnálatos módon Erdélyből és Délvidékről elenyésző számban állnak rendelkezésre hasonló dokumentumok.

• 
• 
• 

Nem egy jól körülhatárolható egységként, de szép számban tartalmaz a különgyűjtemény területvédő propagandával foglalkozó nyomtatványokat is kisebb-nagyobb társadalmi szervezetektől (pl.: Magyarország Területi Épségének Védelmi Ligája, Magyar Nemzeti Szövetség, Védő Ligák Szövetsége, Magyar Külügyi Társaság, kisebb mértékben foglalkozott az Ébredő Magyarok Egyesülete is ilyesmivel). A hazai (pl.: Tárgyilagos érvek Magyarország területi épségének védelmében, Miért kell nekünk Nagy-Magyarország?) és a külföldi közvéleménynek (pl.: a Les monuments Hongroises en Transylvanie qui les Roumains ont détruits en dépit du 156 du traité de Trianon, Tschecho-Slovakia monstruosa) szánt kiadványokon túl, az elcsatolt területek magyar lakossága számára is fogalmaztak meg üzeneteket röplapok formájában.
A békeszerződés értelmében azonban ügyelni kellett, hogy a propaganda ne legyen értelmezhető másik állam belügyébe való beavatkozásként, mivel ebben az esetben fel kellett oszlatni az ezzel vádolható szervezeteket. Sokszor jelenik meg a magyarság mint megbonthatatlan szent egység ezekben az anyagokban. Központi elem a kultúra megőrzésére való buzdítás, azzal indokolva, hogy azt nem veheti el egy békeszerződés és a föld addig magyar marad, amíg élnek rajta magyarok. Hittek benne, hogy ez csak egy átmeneti állapot, nagyon sokszor került elő a népszavazás kérdésköre is. A különböző társadalmi szerveződések igyekeztek kommunikálni az anyaország együttérzését a megszállt területek felé, kevésbé volt jellemző, hogy az összes elcsatolt területhez egy üzenetet fogalmaztak volna meg, hanem általában minden régiót külön szólítottak meg. A magyarországi propaganda emellett igyekezett megcáfolni a megszállók által az anyaországról terjesztett propagandát az elcsatolt területeken.
Az 1918–20-as történeti különgyűjtemény nagyrészt szöveges dokumentumokat tartalmaz, azonban a revíziós propaganda előszeretettel élt vizuális eszközökkel, így szép számban őriz a tár grafikai plakátokat, szemléltetőtáblákat és képeslapokat is a témában. A személtetőtáblák közül az egyik legismertebb a Magyarország Területi Épségének Védelmi Ligája által kiadott Mi marad nekünk? című sorozat, amely sorra veszi, milyen gazdasági károkat okoz a békediktátum Magyarország számára. A grafikai plakátokon és képeslapokon gyakran jelenik meg a „Nem! Nem! Soha!” jelszó, amelyet az Országos Propaganda Bizottság alkotott meg és Jeges Ernő készített hozzá grafikát. Szintén visszatérő elem a Védő Ligák Szövetsége pályázatára született Magyar Hiszekegy különféle grafikai elemekkel való illusztrálása.

• 
• 
• 

A képeslapok között több olyan sorozatot találunk, amely az elcsatolt területeken található kulturális javakat örökíti meg. Teljes sorozatok épülnek a „magyarság feltámadásának” motívumára, a magyarság kultúrfölényének igazolására, az ország gyászának érzékeltetésére is.
A Plakát- és Kisnyomtatványtár az 1918–1919-es forradalmakkal és a trianoni békediktátummal kapcsolatos nyomtatványait, melyekből itt egy kis ízelítőt adtunk, egy kamaratárlat keretében fogja bemutatni a közönségnek az őszi hónapokban.

Sulics Fruzsina 

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész

 

 

 

A kiegyezés után, de különösen a honfoglalás ezeréves évfordulójának időszakában számos köztéri szobor, emlékmű született szerte a Kárpát-medencében. A lázasan folyó építkezések, restaurálások, városszépítések mellett rangot adott egy-egy városnak, ha piacterén emléket állított nagy szülöttjének, patrónusának, vagy kegyelettel emlékezett meg a szabadságért vérüket áldozó hősökről.
Az első világháborút követően viszont a megszállt területeken módszeresen megindult a magyar emlékművek pusztítása, csonkítása, illetve kegyeletsértő átértelmezése, amelynek számos esetben páratlan művészeti alkotások estek áldozatul. A trianoni békediktátum aláírásának századik évfordulója alkalmából ezekből mutatunk be tematikus csoportokba rendezett válogatást.

A trianoni döntést követően a vereckei emlékjelekre is szomorú sors várt. Mivel lakott területtől távol eső helyen állították fel, ezért pusztulásukat nehezen lehetett dokumentálni. A vereckei emlékművek Trianon utáni sorsával két kutató foglalkozott behatóan – Ravasz István hadtörténész és Kovács Sándor helytörténész, Kárpátalja alapos ismerője.
Előbbi a kilencvenes években végzett kutatásait egy tanulmányban összegezte, amely a Történeti Muzeológiai Szemle 15. számában jelent meg.
Utóbbi a kutatásokat tovább folytatva, 2006-ban gazdagon illusztrált könyvben tárta az olvasók elé a táj szépségét és az emlékműről addig begyűjtött ismereteit. Majd 2015-ben Verecke, a honfoglalás kapuja címmel Kárpátalja középső térségét minden szempontból aprólékosan bemutató útikalauzában ismertette a vereckei határkőemlékmű sorsával kapcsolatos újabb kutatási eredményeket is.

• 
• 

 

A Vereckei-szorosban, a sziklaszirtre erősített emléktábla a trianoni döntés után nem sokáig maradhatott a helyén. A cseh katonák először céltáblának használták, majd fizettek egy helybélinek, aki a szikláról kötélen leereszkedve az összelövöldözött emléktáblát leverte.
A Vereckei-hágó millenniumi emlékművének sorsa ennél sokkal szövevényesebb. A cseh bevonulást követően, még a trianoni döntés előtt, 1919-ben az emlékmű tábláit leverték és összetörték. Egy alsóvereckei lakos a Kóródy-verset tartalmazó tábla darabjait összeszedte és a Szatmár megyei Császlón lévő birtokukra menekítette. Az emlékmű, megfosztva díszeitől, az új csehszlovák-lengyel határmezsgyén maradt.
1939. március 17-én Kárpátaljának ez a része is visszatért Magyarországhoz. A rövid időre újjászülető magyar–lengyel határon egy napsugaras határkaput építettek. A megmenekített emléktábla mintája alapján újat öntöttek és felhelyezték az emlékműre. A címeres körplakett helyére egy pentagramot véstek. Az obeliszket 1939. június 25-én ünnepélyes keretek között újra felavatták.

Az 1939-es magyar–lengyel határ az emlékművel. Forrás: Marosi Anita: A Vereckei-hágó első honfoglalási emlékműve (Kárpátalja anno sorozat). In. Kárpátalja ma, 2016. 09. 22

Lengyelország második világháborús lerohanása következtében a Vereckei-hágó magyar–szovjet határ lett. Az előretörő szovjet csapatok elől, 1944 őszén – megelőzendő a rombolást – az emléktáblát leszerelték és ismeretlen helyre szállították, azóta sem került elő.
Az újabb impériumváltás következtében a korábban országhatárt is jelölő millenniumi emlékmű a Szovjetunió két megyéjét elválasztó határkővé degradálódott. Az 1960-as évek elejéről származó családi fotókon látszik, hogy az obeliszk talapzatára egy cirill betűs „Lemberg megye” táblát erősítettek.
Az emlékmű sorsát 1966 nyarán a Vereckei-hágó „tereprendezése” pecsételte meg. Kiszélesítették az utat, autóbusz-megállót létesítettek, az obeliszket meg csendben elszállították a Vereckei-hágó túloldalán található első galíciai faluba, Tuholkára. Itt az útkarbantartó vállalat telephelyén rakták le a gránittömböket. A pentagramos motívum miatt adott volt az átértelmezés lehetősége. A millenniumi emlékmű felső részét még abban az évben a falu központi részén talapzatra állították és november 7-én felavatták mint a szovjet hősök emlékét őrző alkotást.
Ravasz István és Kovács Sándor kutatásai nyomán végül az áttörés 2014-ben történt meg. A község vezetői felvették a magyarországi testvértelepülésük, Fényeslitke polgármesterével és az ungvári magyar főkonzulátussal a kapcsolatot és felajánlották, hogy az emlékművet visszaszolgáltatják Magyarországnak. Tuholka község vezetőinek gesztusa minden tekintetben példaértékű, így hozták helyre az elődeik által elkövetett hibát.
Az emlékmű darabjainak tisztítását és restaurálását, majd az új helyen történő összeállítását, valamint a Kóródy-vers és a többi emléktábla rekonstruálását Matl Péter munkácsi szobrászművész és fiai végezték. Végül 2015. október 3-án megtörtént a vereckei millenniumi emlékmű újraavatása a honfoglalás legméltóbb emlékhelyén, Ópusztaszeren, a Nemzeti Történeti Emlékparkban.

A vereckei millenniumi határkőemlékmű Ópusztaszer, 2015. A kép forrása: Hazatért a vereckei emlékmű. In. Műemlékem.hu, 2015.10.04

Mindnyájunkban felmerülhet a kérdés, hogy az emlékművet miért nem az eredeti helyén állították fel újra? Erre a jelenlegi vereckei millecentenáriumi emlékmű több éves méltatlan adminisztratív huzavonája, és a képzőművészeti alkotást gyalázni és rombolni most sem szűnő ukrán nacionalista indulatok adják meg a szomorú választ.

Vereckei millecentenáriumi emlékmű, 2013. A szerző felvétele.

A vereckei emlékjel sorsának bemutatásával zárjuk a hét vidéki millenniumi emlékmű történetéről szóló sorozatunkat. Amennyiben kedves blogolvasóink szeretnének többet megtudni az országos millenniumi ünnepségekről és az emlékművek felavatásának körülményeiről, ajánljuk Kőváry László történész könyvének fellapozását.

Kőváry László: A Millenium lefolyásának története s a millenáris emlékalkotások, Budapest, Athenaeum, 1897. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Elbe István

A Trianon 100 – Emlékműveink sorsa a Kárpát-medencében című sorozatunk további részei:
Millenniumi emlékművek: 1. Hét vidéki emlékmű; 2. Munkács; 3. Nyitra; 4. Dévény; 5. Pannonhalma; 6. Ópusztaszer; 7. Zimony; 8. Brassó; 9. Verecke 1.
Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc emlékművei: 11. Arad 1.; 12. Arad 2.; 13. Zombor; 14. Nagybecskerek; 15. Törökbecse; 16. Kassa; 17. Lőcse; 18. Ompolygyepű; 19. Vízakna; 20. Marosvásárhely; 21. Segesvár 1.; 22. Segesvár 2.; 23. Jósikafalva 1.; 24. Jósikafalva 2.
Kossuth-szobrok: 25. Rozsnyó; 26. Losonc; 27. Érsekújvár; 28. Nagyszalonta; 29. Nagykároly; 30. Marosvásárhely 1.

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre hetenként egyet-egyet blogunkban. A sorozat tizenkettedik részében Kopcsay Ágnes, a Plakát- és Kisnyomtatványtár munkatársa híres magyar márkanevek történetéről szóló összeállításának harmadik folytatását közöljük.

Stühmer, Caola, Orion, Corvin, Közért… Csupa olyan márka, divatosabb szóval brand, amelyről szinte mindenkinek beugrik egy termék, egy logó, egy szlogen. Ki ne ismerné például a háromarcú indiánhoz hasonlító logót, mely az Orion termékeket tette egyértelműen felismerhetővé.
Az egykor ismert, sokszor ma is élő márkákat valaha rengeteg plakát hirdette. A cégeknek a kor legnevesebb alkotói dolgoztak. Magyar márkák – magyar plakátok címmel a Plakát- és Kisnyomtatványtár kiállítást tervezett, amely a koronavírus-járvány okozta kényszerű leállás miatt nem valósulhatott meg. Ezért május 20-tól – az OSZK márkanevet erősítve – szerdánként blogsorozatban mutatjuk be a népszerű magyarországi márkákat hirdető archív kincseinket!
Ezúttal a hajdan a világ rádióexportjának 25–30 százalékát lebonyolító, Orion márkanevet viselő céget, és termékeinek reklámozására készült plakátokat mutatjuk be.
A vállalat elődei közül az elsőt Kremeneczky János bécsi izzólámpagyáros alapította 1913-ban Magyar Wolframlámpagyár néven. 1922-ben új, korszerű gyárat épített a Váci út 99. szám alatt, ez a cég vette fel 1924-ben az Orion Villamossági Rt. nevet. Az Orion márkavédjegy 1925-ben indult világhódító útjára elsősorban rádiólámpák, rádiócsövek és rádiókészülékek gyártásával.

Az Orion falinaptára. Grafikus: Bottlik József. Jelzet: PKG.1925/7 – Plakát- és Kisnyomtatványtár; Magyar Digitális Képkönyvtár

1930 körül a már külföldön is ismert és keresett Orion védjegyű rádiókészülékekből naponta körülbelül 50 darabot gyártottak. 1931-ben pénzügyi nehézségei miatt Kremeneczky kénytelen volt eladni budapesti gyárainak részvényeit az Egyesült Izzónak, amely tőkeerejével, piaci kapcsolataival nagy távlatokat nyitott az Orion gyár előtt. 1934-ben az Orion rádiók 90 százaléka már külföldön talált vevőre.

Orion, a tökéletes hangszóró. Grafikus: Bottlik József. Jelzet: PKG: 1928/119. – Plakát- és Kisnyomtatványtár

Az Orion 1939-ben kezdte meg az úgynevezett Néprádiók gyártását A „néprádió” mozgalom több cég (Orion, Philips, Telefunken, Standard) összefogásával indult, melynek célja az volt, hogy a rádiózás minél szélesebb körben váljon elérhetővé és minél többen és olcsóbban tudják megvásárolni a készülékeket, azaz legyen a háztartásokban minél több rádiókészülék. A Néprádió a gyár legnagyobb szériában készített rádiótípusa lett, egészen 1954-ig folytatták a gyártását.
Két rendszer, két plakát a Néprádióról. Érdemes megnézni az 1950-es plakáton, hogy a rádió hallgatása közben mit olvas a „dolgozó”!

• 
• 

1942-ben az egész világ rádióexportjának mintegy 25–30 százalékát az Orion bonyolította le, és a világ sok országában gyártottak Orion-licenc alapján rádiókat. A háború csak kisebb károkat okozott az épületekben, a gépekben, valamint a meglevő nyersanyag- és készárukészletekben. Szinte azonmód újjászervezték a termelést, s a gyár elsősorban háborús jóvátételre és szovjet megrendelésre dolgozott. 1947-ben a cég felvette az Orion Rádió- és Villamossági Vállalat nevet, egy évvel később államosították, 1949-ben pedig úgynevezett nemzeti vállalattá szervezték át. Több részleg leválasztása után a megmaradt Orion Kőbányára költözött. 1963-ig foglalkozott rádiókészülékek gyártásával, számos külföldön is ismert konstrukció (például Pacsirta, Fecske) került sorozatgyártásba.
Az ’50-es években készült plakát kísértetiesen hasonlít Bottlik József 1928-as plakátjához.

Orion rádió: népek zenéje, népek barátsága. Jelzet: PKG.1951/197 – Plakát- és Kisnyomtatványtár

Az Orion fejlesztette ki és kezdte gyártani az első hazai televíziókat is: 1955 és 1975 között 40 készüléktípust dobtak piacra, s itt készült el 1968-ban az első magyar színes televízió is.

Orion. Grafikus: Szilas Győző. Jelzet: PKG.1959/380 – Plakát- és Kisnyomtatványtár

A szocializmus idején is nagyon sokat exportált az Orion, mint az alábbi plakáton is látható. A magyar termék – a híres és jellegzetes logóval – bejárta a világot.

Orion TV. Jelzet: PKG.1971/943 – Plakát- és Kisnyomtatványtár

A KGST-piac összeomlása nehéz helyzetbe hozta az Oriont. 1993-ban egy orosz olajóriáscég egyik érdekeltsége vásárolta meg az Állami Vagyonügynökségtől, majd 1997-ben többséget szerzett benne egy szingapúri cég, amely továbbra is forgalmaz Orion márkanéven termékeket. A Jászberényi úton lévő üzemben ma is Orion márkanév alatt készítenek műszaki cikkeket.

Kopcsay Ágnes (Plakát- és Kisnyomtatványtár)

 

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész

A Magyar márkák című sorozatunk további részei: 1. rész: Stühmer; 2. rész: Közért; 4. rész: Corvin; 5. rész: Ibusz; 6. rész: Modiano; 7. rész: Tungsram; 8. rész: Törley; 9. rész: Dreher; 10. rész: Állatkert; 11. rész: Szalámi

 

 

A kiegyezés után, de különösen a honfoglalás ezeréves évfordulójának időszakában számos köztéri szobor, emlékmű született szerte a Kárpát-medencében. A lázasan folyó építkezések, restaurálások, városszépítések mellett rangot adott egy-egy városnak, ha piacterén emléket állított nagy szülöttjének, patrónusának, vagy kegyelettel emlékezett meg a szabadságért vérüket áldozó hősökről.
Az első világháborút követően viszont a megszállt területeken módszeresen megindult a magyar emlékművek pusztítása, csonkítása, illetve kegyeletsértő átértelmezése, amelynek számos esetben páratlan művészeti alkotások estek áldozatul. A trianoni békediktátum aláírásának századik évfordulója alkalmából ezekből mutatunk be tematikus csoportokba rendezett válogatást.

A millenniumi emlékjelek sora nem lenne teljes, ha nem emlékeznénk meg arról a helyről, ahol a hagyomány szerint őseink Árpád vezetésével átkeltek a Kárpátokon. A Keleti-Beszkidek hágója és a Latorca vize által vájt szoros minden magyar számára egyet jelent a honfoglalás eseményével. Verecke a Kárpát-medencei jelenlétünk kiindulópontja, történelmünk és irodalmunk, kultúrtörténeti örökségünk szerves része. Kovács Vilmos kárpátaljai magyar költő versének sorai szerint:

Verecke – a szerző saját felvétele

A munkácsi millenniumi emlékmű alapkőletételének 1896. július 19-i ünnepsége nem ért véget aznap. A hivatalos progamtervezet szerint a külön meghívóval rendelkezők még két eseményen vehettek részt. Másnap reggel hat órakor a különvonat továbbindult Munkácsról a Vereckei-szoros irányába.

Programtervezet – Plakát- és Kisnyomtatványtár

A budapesti lapok helyszíni tudósítói közül már említettük Edvi Illés László nevét, aki a Budapesti Hírlap munkatársaként vett részt az eseményeken. A továbbiakban az ő beszámolóját követjük, amelyet az eseményekre kíváncsi fővárosi közönség a szikratávíró jóvoltából már másnap olvashatott Rákosi Jenő lapjában. (Budapesti Hírlap, XVI. évf. 198–199. sz., 1896. július 20–21.)
Az Erdély Sándor igazságügy-miniszter és Lónyay Sándor főispán által vezetett ünneplő társaság különvonata július 20-án délelőtt Volócra érkezett, ahol már kilencven, nemzetiszín szalagokkal felpántlikázott lovaskocsi várta, hogy a Vereckei-szoroshoz vigye a vendégeket. Vezérszállás és Alsóverecke között, ahol legszűkebb a szoros, egy sziklatömbre rögzített emléktáblát lepleztek le. Az emléktáblán a kiscímer körül ez állt:

• 
• 

Innen a fogatok felkapaszkodtak a Vereckei-hágóra. A történelmi magyar–lengyel (akkor magyar–galíciai–osztrák) határon egy fellobogózott diadalkapu fogadta az ünneplő társaságot. Ezen a helyen már 15 évvel korábban, 1881. szeptember 4-én felavattak egy emlékművet.
A Vasárnapi Újság korabeli híradása szerint a határjelző oszlopot mintegy kétszáz fős magyar és lengyel közönség előtt leplezték le, és Kóródy Sándor jogász, a Bereg c. lap munkatársa tartott ünnepi beszédet. (Vasárnapi Újság, XXVIII. évf. 37. sz., 1881. szept. 11., 591. o.) Az obeliszkre szintén Kóródynak egy időmértékes verse került:

A korábbi határkő helyén egy 4 méter magas gránitobeliszket emeltek, amelynek az alsó, négyhasábos részére kisebb változtatással újra felkerült a fent idézett Kóródy-vers, míg a másik három oldalra szintén egy-egy emléktáblát helyeztek fel a következő szövegekkel:

Az emlékmű határkő jellegét kiemelte, hogy a versidézetet tartalmazó emléktábla fölött, egy kör alakú plaketten a kiscímert körbeölelte a „Magyarország” és a „Bereg vármegye” felirat.

• 
• 

Az emlékoszlop felavatását követően az ünneplők visszatértek Alsóvereckére, ahol Schönborn Ervin gróf díszebéddel fogadta a résztvevőket

• 
• 

 Mivel a témához szorosan kapcsolódik, kis kitérőként érdemes megemlíteni, hogy a Bereg című hetilap alapító-szerkesztője, Janka Sándor 1889. március 10-én írt vezércikkében elsőként szorgalmazta a honfoglalás ezer éves jubileumának megünneplését. Ennek hatására kezdeményezte hivatalosan Bereg vármegye a kormánynál a millenniumi ünnepségek országos szintű megtartását.

A Bereg című hetilap 1889. márc. 10-i számának címoldala – Törzsgyűjtemény

Elbe István 

A Trianon 100 – Emlékműveink sorsa a Kárpát-medencében című sorozatunk további részei:
Millenniumi emlékművek: 1. Hét vidéki emlékmű; 2. Munkács; 3. Nyitra; 4. Dévény; 5. Pannonhalma; 6. Ópusztaszer; 7. Zimony; 8. Brassó.; 10. Verecke 2.
Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc emlékművei: 11. Arad 1.; 12. Arad 2.; 13. Zombor; 14. Nagybecskerek; 15. Törökbecse; 16. Kassa; 17. Lőcse; 18. Ompolygyepű; 19. Vízakna; 20. Marosvásárhely; 21. Segesvár 1.; 22. Segesvár 2.; 23. Jósikafalva 1.; 24. Jósikafalva 2.
Kossuth-szobrok: 25. Rozsnyó; 26. Losonc; 27. Érsekújvár; 28. Nagyszalonta; 29. Nagykároly; 30. Marosvásárhely 1.

Kétrészes összeállításunkban a teljes Ady-gyűjteményünkből válogattunk ízelítőül a „Fut velem egy rossz szekér” – ADY 100/101 című nagy sikerű, ám idén márciusban a járványügyi helyzet miatt idő előtt bezárni kényszerült kamarakiállításunból.
Az egyes Ady-dokumentumok vagy -dokumentumcsoportok rövid bemutatását, elemzését mindazok számára ajánljuk, akik e relikviákban megtestesülő, feltárulkozó költészetnek az örök esztétikai értékein túl rajonganak az Ady-életművet a maga fizikai valóságában őrző „hordozók” történeti jelentőségéért is. Mindezt afféle kedvcsinálónak is gondoljuk az utazást, a folytonos helyváltoztatást és a belső analízist középpontba állító és az említett több száz tételt bemutató kamarakiállításhoz kapcsolódó „Valaki útravált...” – Az úton lévő és kiútkereső Ady Endre című díszalbumunkhoz is, ám legfőképp és mindenekelőtt ösztönzésül szánjuk mindenkinek az Ady-versuniverzum értő újraolvasására

Boka László, Rózsafalvi Zsuzsanna

7. Az Így szaladsz karjaimba kézirata (1909) és Ady dedikációja Lédának a Szeretném, ha szeretnének (1910) kötetben

Adynak Léda iránt érzett viharos szerelme az évek során jócskán megkopott, kapcsolatuk folyamatos konfliktusokkal volt terhes, 1909-től együttléteiket az állandó veszekedések uralták, Lédától távol azonban újra és újra felizzott Adyban a régi szenvedély, s az egykor e révén megtapasztalni vágyott Mindenségélmény, akkor is, ha ez legtöbbször csak az emlékeket felidéző helyszíneken kapott igazán hangsúlyos teret. A közvélemény sokáig nem észleli a változást, Ady pedig hosszú ideig őszintén akarta hinni, hogy az a bizonyos élmény, amit valaha egymás számára jelentettek, örökre összetarthatja őket. 1909 júniusában írta Adélnak egyik levelében:

Az Így szaladsz karjaimba az éppen hat éve tartó Léda-szerelem egyfajta összegzése. 1909. november elején született, vélhetőleg Budapesten, de első közlése (Arad és Vidéke) azt sem zárja ki, hogy A Holnap és a Nyugat októberi, nagyváradi matinéján, vagy az azt követő felolvasókörúton, az aradi esten fogant meg benne. Tematikusan a kettejük sorsszerű kapcsolatáról tanúságot tevő ekkor születő hasonló versek (pl. az 1909. októberi Hiába hideg a Hold konkrét helyszíneket és emlékeket felidéző) sorába illeszkedik. A vers a magánéletben is makacs, az egymást bántó-féltő kapcsolatban is az újra és újra nekirugaszkodó elszántság révén valódi szerelmet és hűséget sugároz.
Az, hogy Ady hangsúlyos helyet szánt e költeményének, többek között az is mutatja, hogy az egy bő hónap múlva, 1909 decemberében lezárt, Szeretném, ha szeretnének című kötetben (melyben amúgy, a korábbi köteteivel ellentétben már nincs konkrét Léda-ciklus, s nincs egyetlen Léda-vers sem) a Két szent vitorlás ciklus záróverseként szerepelteti. Mégis, e ciklus elé helyezett mottó, illetve a kötetbe 1910 januárjában, immáron Párizsban, a viszontlátáskor írt dedikáció hasonlóan erős érzelmekről árulkodik!
A kötetszerkezet szerint a második versciklus mottója: „Léda asszonynak, akit hiába hagynék el már s aki hiába hagyna el már engem, mert ma és mindörökké ő lesz: az asszony.” A bő hónappal később a kötet elé írt dedikáció pedig: „Adélnak mindenért a halálig hálásan, a legkisebb szaváért és a legvéletlenebb észrevevéséért is. Mindenért hálásan, sosemvolt ellágyulással, egyetlen ragaszkodással, halálig, mindig, örökké. Párizs, 1910, Ady.”

• 
• 
• 

Boka László

8. Nagyváradi fotók Ady életútjáról

Ady Endre 1899 utolsó napjaiban érkezett Nagyváradra, s 1900 januárjában kezdte meg munkáját a Szabadság című napilapnál, melyet 1901 májusában az ellenzéki és radikálisabb szemléletű Nagyváradi Naplóval váltott fel. Élete korábbi helyszíneihez képest e város jelentős hatást gyakorolt rá, hisz a nyilvánosság és (fél)nyilvánosság terein, a szerkesztőségekben, a kávéházakban, szabadegyetemeken pezsgő szellemi élet zajlott. Amíg Ady – a kortársak visszaemlékezési és néhány fennmaradt fotográfia tudósítása szerint – rövid időközönként cserélődő, szerény albérleti szobákban élt a Kőfaragó, a Körös és a Sal Ferenc utcákban, addig az éjszakai élet szinte valamennyi, a színháztól a kávéházakon és vendéglőkön át a kocsmákig kínálkozó színterét belakta. Sokat járt a Bémer téri Royal kávéházba, ahol később Brüll Adéllal is megismerkedett, ugyanígy a Korona Kávéházba, törzshelye azonban az EMKE volt, írótársaival itt időzött legszívesebben, amit jól mutatnak a különféle vendéglátóipari egységek nyomtatott fejléces levélpapírjain írott üzenetei is.
Ady éjszakai életének egyik fontos helyszíne a Fekete Sas-beli Orfeum volt (a Rienzi Máriához fűződő kapcsolata is itt vette kezdetét), hasonlóan kedvelte a Kispipa vendéglőt, de a legfontosabb mégis a Szigligeti Színház tőszomszédságában elhelyezkedő Bodega, a helyi köznyelvben „Pollák mama Bodegája”-ként emlegetett kiskocsma volt, mely a művész- és bohémvilág képviselőinek, illetve a szerkesztőségek munkatársainak is kedvelt szórakozóhelye volt. Itt született A Holnap második kötetének több Ady-verse, s itt muzsikált Ady kedvelt hegedűse is, Vak Gyula, akiről – ahogy a tulajdonos Pollák mamáról is – több fotográfia is fennmaradt Emőd Tamás rájegyzéseivel.
A költő törzshelye volt még a híres, Körös-parti Müller-cukrászdának a Széchenyi téren található kioszkja és annak tágas terasza, melyet a helyiek csak Müllerájként emlegetettek. Ez az épület ad ma helyet az Ady Emlékmúzeumnak. Ady 1903 végéig tartó nagyváradi újságírói élete során gyakran sétált fel a szőlőhegyi Karger vendéglőbe is, ahol a Még egyszer és az Új versek néhány darabja is született. Természetesen a városból való elköltözése után is nagyon gyakran látogatott el barátaihoz Nagyváradra, egyedül vagy Lédával, többek között 1908 és 1909 során, az ún. A Holnap-os időkben.
Élete ezen fontos, meghatározó epizódjainak helyszíneiről (Kőfaragó utcai egykori albérletéről; az ún. Brüll-házról, Léda lakhelyéről; a Bodegáról és annak tulajdonosáról, Pollák mamáról; a Karger vendéglőről; kedves hegedűséről) az egykori társ és barát, Emőd Tamásnak köszönhetően 1951-ben ritkaságszámba menő fotográfiák kerültek a magyar nemzeti könyvtárba.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Rózsafalvi Zsuzsanna

9. Ady levele a Nyugat tekintetes szerkesztőségének, illetve gépiratos szerződése a Nyugat Könyvkiadó R.T-vel

Ady egyik 1910-es, Párizsból küldött levelét formailag a Nyugat teljes szerkesztőségének címezte, azonban az elsődlegesen Osvát Ernőnek szól. Ady a szokásos pénzgondjai és az elmaradt kifizetések felpanaszolása mellett e levelében egy igen fontos problémát is érint (ráadásul nem is első ízben), azt tudniillik, hogy „ti nem mindenkinek engeditek meg a véleménymondást”. Ady meglehetősen korán, már a lap elindulásának évében is hasonló panaszokkal élt, amikor többek között Dutka Ákos második verseskötetéről írott recenzióját halogatták leközölni, mire Osvátnak küldött újabb levelében külön nyomatékkal kérte, hogy az „most már jöjjön!”. Vezér Erzsébet kutatásai szerint így is Ady egyes mondatait kicenzúrázták (pl. hogy „A Nyugatnak kötelessége azt is honorálni már, aki vele egy irányban akar nyugatra fordulni”).
Adyt a Nyugat értelemszerűen saját első számú poétájának tekintette, legfőbb díszének és szövetségesének, akit igyekezett kisajátítani, lobogóként használni, ugyanakkor láthatóan óvni is az esetleges konkurenciától. (1909. június 1-én a lap külön Ady-számot jelentetett meg.) Az 1910-től elinduló könyvkiadója mindazonáltal sok tekintetben ki is segítette a költőt. Míg előző kötetei kézirataival Ady nem egy ízben kénytelen volt különböző pesti kiadóknál kilincselni, addig 1909 végétől az ilyen gondjai megszűntek. Az első Ady-kötet, mely már a Nyugat kiadásában láthatott napvilágot (s az életút szempontjából is igen jelentős állomást mutat), az az 1910 januárjára megjelenő Szeretném, ha szeretnének volt, Falus Elek gyönyörű tipográfiájával.
A Nyugat Könyvkiadó igazgatóságával kötött gépiratos szerződése kevesek által ismert, ebben egy évvel később, 1911 januárjában Ady további komoly vállalásokat írt alá, többek között lekötve „egész irodalmi működését” a Nyugat Részvénytársaságnak. A megállapodásban, melyet a kiadó igazgatósága részéről Hatvany Lajos írt alá, Ady vállalta, hogy verset más lapnak egyáltalán nem ad, csupán kisebb írásokat és politikai vagy rövidebb prózai műveket közölhet napilapoknál, ugyanakkor automatikusan átengedi minden korábbi kötete jogait az új részvénytársaságnak, amint azoknak az első kiadóinál még érvényben lévő, lekötött kiadásai elfogynak. Ady a szerződés értelmében mindezért cserébe havi 400 koronás fizetésre kapott ígéretet. 

• 
• 

Boka László

10. Ady egyik Prien am Chiemseeből küldött fotóképeslapja Brüll Bertának

Ady és Léda egyik, kevéssé ismert közös fotójának több, képeslapként megírt példányát őrzi az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattára. A fotó keletkezésének története is ismert. 1911 tavaszán Ady utolsó párizsi tartózkodását és olaszországi útját követően visszatér Budapestre, majd hazautazik a Szilágyságba. Kapcsolata Brüll Adéllal válságba került. 1911 szeptemberében elfogadva Léda békülési kísérletét, meglátogatja az Alpok lábánál elterülő, bajorországi Prien am Chiemseeben. A szanatóriumi tartózkodás testi-lelki megújulást nyújt számára. Ady Lajosnak írja:

A képeslapfotó a Chiemseen való napi két óra evezést örökíti meg, mely a kezelés része volt, s melyről büszkén írja öccsének: „Kedves Lajoskám és Annusom, nézzétek meg, micsoda evező matador lett én belőlem. Az öreg Westermacher, a kormányos is el van ragadtatva.”
A közeli Münchenben tett látogatásokról esszében számol be Az őszi München címmel. Ezzel egy időben küldi első levelét Boncza Berta Adynak a Nyugat szerkesztőségébe címezve. A költő barátja, Révész Béla erre így emlékszik vissza:

A fővárosba visszatérve Ady a Nyugat válságával szembesül, Osvát és Hatvany a lap irányáról, jövőjéről vitázik. S bár 1912 februárjában megjelenik A menekülő Élet, benne a megnyugvást nem lelő, kereső, menekülő, élet-halál kérdéseit kutató individuum töprengéseivel, az önpusztító életmód miatt egyre rosszabb fizikai kondícióban lévő költőnek újabb kezelésre lesz szüksége, ezúttal a Városmajor Szanatóriumban.

• 
• 

Rózsafalvi Zsuzsanna

 11. A Valaki útravált belőlünk kézirata

A Léda-szerelem megkopása majd végzetes erodálódása tulajdonképpen már 1908-tól folyamatosan nyomon követhető az Ady-életműben. Az ezt követő évek, a „bitang idők” – ahogyan Ady maga írta – sorozatos vitákat, kiábrándulásokat és csalódásokat hoznak, akkor is, ha időről időre még mindkét fél megpróbálkozik a „csak azért is” attitűdjei szerint a kapcsolat megmentésével. A konkrét szakítást, a szerelem végleges lezárultát két, merőben ellentétes hangulatú, hosszabb költemény is megörökítette. 1912. április 16-án jelent meg a Valaki útravált belőlünk, amit kereken egy hónappal követett a sokkalta ismertebb, kegyetlen költemény, az Elbocsátó, szép üzenet.
Adynak belső diszpozícióit, az egykori szerelmét a külvilág előtt kirakatversben megalázó sorainál, gőgös-fensőbbséges hangvételénél őszintébben mutatják a Valaki útravált önfeladást is beismerő sorai. A valamikor sorsszerűnek hitt szerelmet követően a fájó hiánynak, a veszteségnek, az elvesztett boldogságnak, az egykor megtapasztalni remélt Mindenség-élmény fájdalmas-szomorú csalódásának a rögzítése a vers, mely több más költeményben, így az 1909 őszén született Hiába hideg a Holdban is megidézett összeforrottságra is utal, ezen túl viszont az Adyban egyként élő férfiúi és asszonylélekből az utóbbi kiszakadását, a részleges önelvesztést gyászolja el rezignált, mesteri sorokban. A „bennünk sarjadt” asszonyi lélek csak egy nő szerelme által teljesedhet ki, mely motívum több más Ady-sorban korábban is vissza-visszatért. Az Elbocsátó végső leszámolása, kegyetlen lírai énje, elbeszélője épp ezt tagadja meg (talán nem véletlenül egy konkrét, pofozkodással is tarkított szakítójelenet ingerültségéből táplálkozva, akkor is, ha annak Nyugatbeli közlésekor Ady már a Városmajor Szanatóriumban erősödik). Sokatmondó mégis, hogy Ady a két verset egymás mellé szerkesztve, de az időbeli valós sorrendet megfordítva jelentette meg őket az 1913-ban kiadott A magunk szerelme kötetben.

• 
• 

 

Boka László

12. Ady és Csinszka 1917 nyarán – üvegnegatív

A szanatóriumi szerelmek lezárását és hosszas, 1911 óta tartó levelezést követően Ady 1914. április 13-án, egy baráti társaságban töltött éjszaka után meglátogatja a korábban a svájci internátusban tanuló Boncza Bertát Csucsán. Ady a Nyugat május 1-i számában korábban Csinszkának szóló üzenetként megjelenteti az első találkozásukat megörökítő Vajon milyennek láttál? című versét. A találkozásról Csinszka visszaemlékezésében mint a „csalódás, öröm és szomorúság” elegyéről vall. Mégis, alig két hónap múltán a költő megkéri az ifjú (akkor 19 esztendős, így a korabeli törvények értelmében még kiskorúnak számító) Berta kezét. Ady Csucsa, Kolozsvár, Érmindszent és Budapest között ingázva próbálta intézni ekkoriban az apai engedély elmaradása ellenére megkötendő házassághoz szükséges iratokat az Árvaszéknél.
Hogy milyennek láthatta Ady Csucsát, azt talán barátja, Révész Béla fogalmazza meg legplasztikusabban:

A költő 1915 és 1917 között Csucsán, a Boncza család kastélyában élt az irodalmi élettől és a barátoktól elzártan. A kastély egyszerre volt számára menedék a háború rémségei elől és teher, hisz ezt megelőzően intenzív társasági életet élt, melynek része volt a gyakori „félnyilvános” tereken, így a kávéházakban történő alkotás. Magányán barátai – Fenyő Miksa, a Bölöni házaspár, a kolozsvári Lukács Hugó doktor – enyhítettek, akik alkalmanként meglátogatták a friss házasokat. Egy ilyen látogatás alkalmával készül a csucsai kastélyt, valamint Adyt és Csinszkát megörökítő felvétel, melyet minden valószínűség szerint 1917 nyarán készíthetett Emil Isac román költő, műfordító, publicista, akit Ady 1909 óta ismert, s akivel haláláig levelezett is. A kép üvegnegatívra készült, hasonlóan az ugyanakkor rögzített, csupán a kastélyt megörökítő felvételhez. Mindkét negatív – melyek az Ady-gyűjteményünk legféltettebb kincsei – magángyűjtőtől került be Kézirattárunkba.

Ady Endre és Boncza Berta (Csinszka) Csucsa, (1915 és 1918 között); az eredeti, üvegnegatívról készített digitális kép – Kézirattár: Fond III/74/95

Rózsafalvi Zsuzsanna

A dokumentumokat a Kézirattárban őrizzük, és a nemrégiben megjelent „Valaki útravált...” – Az úton lévő és kiútkereső Ady Endre (szerk.: Boka László és Rózsafalvi Zsuzsanna) című albumunkban is megtalálhatók.

Az 1. rész itt olvasható.

Farkas Gábor Farkas művelődéstörténész, a Muzeális Könyvtári Dokumentumok Nyilvántartása-iroda vezetője a nemzeti könyvtár különgyűjteményein alapuló több évtizedes kutatások eredményeit gondolta újra a nagyközönségnek szóló sorozatában.
A Szent György napjától pünkösdvasárnapig hetente kétszer jelentkező tizenegy részes sorozatban egy-egy kincs és egy-egy értékes muzeális könyvtári dokumentum került a megszokottól különböző, színesebb megvilágításba. A történetek sok esetben bonyolult és az olvasó nyomozására váró összefüggései nem véletlenek. A nyomozáshoz adhatnak támpontokat a szövegbe ágyazott kapcsolatok (linkek).
Köszönjük, hogy az elmúlt hetekben velünk tartottak.

A Budai krónika zárósora. A kép forrása: Chronica Hungarorum [Buda, 1473, Andreas Hess]. Digitális Kincstár, szerk.: Ekler Péter, Káldos János. Készült az OSZK Inc. 326 jelzetű példánya alapján. A krónika magyar nyelvű fordításával, OSZK–MEK, 2006. – Országos Széchényi Könyvtár Digitális Könyvtár

„Finita Bude anno Domini MCCCCLXXIII in vigilia penthecostes: per Andream Hess” – Befejeződött Budán az Úr 1473. esztendejében pünkösd előestéjén Hess András által. A Budai krónika ezzel az utolsó mondatával kezdődik a hazai nyomdászat története. A hetven levelet (ebből 133 nyomtatott lapot) tartalmazó kisfólió könyv tíz példányban maradt fenn a világon. Sok kérdés kapcsolódik a szöveghez, a könyvhöz, a nyomdászhoz és a megrendelőhöz. Némelyikre választ kaptunk az elmúlt évszázad neves régikönyves kutatóitól, de akad még elvarratlan szál az első magyar ősnyomda történetében.
Fontos információkkal rendelkezünk a nyomdász személyét illetően. A neve alapján német származású tipográfus a római Lauer nyomdában dolgozott segédként, s Kárai (vagy Karai) László budai prépost meghívására érkezhetett Budára 1471 (mások szerint 1472) késő tavaszán, hogy az itáliai officinától kapott betűkkel elkészítse az első magyarországi nyomtatványt. Mégis az összes tudásunk Hessről a könyvében rejtőzik. Innen tudjuk, hogy június 5-én fejezte be a munkát, nagyjából két évvel a megérkezése után. Kényszerű várakozásának okáról csak közvetett magyarázatunk van. Ez összefügg meglepően nyílt vallomásával, tudniillik, hogy sokáig töprengett azon, hogy kinek is ajánlhatná a könyvét.
Borsa Gedeon és Soltész Zoltánné kutatásai alapján ma már megdönthetetlen tény, hogy a hazai nyomdászat spiritus rectora Vitéz János esztergomi érsek volt. E gondolatmenet szerint Vitéz részt vett az 1455-ös bécsújhelyi birodalmi gyűlésen, ahol találkozott Aeneas Sylvius Piccolomini pápai legátussal (aki később II. Pius pápa néven vonul be az európai történelembe), s a két művelt, széles látókörű humanista számos közös pontot találhatott beszélgetéseik során. A török veszély mellett az akkor újdonságként berobbanó, Mainzban készült 42 soros nyomtatott Biblia is szóba kerülhetett. Ismert Piccolomini részletes beszámolója Johann Gutenberg találmányáról 1455-ből, s egy évvel előtte maga Vitéz is járt követség élén Mainzban, így nem zárható ki, hogy a magyar főpap már itt találkozhatott az európai nyomdászat első műhelyével. Érdemes megemlíteni még azt a bibliográfiai érdekességet, hogy a legkorábbi mainzi nyomtatványok többsége ugyancsak a török veszélyről szól és van, és ezek között van olyan, amelyiknek a megírását éppen Piccolomini inspirálta. A technikai újítások iránt fogékony Vitéz képzeletét megragadhatták a mozgatható betűk által sokszorosítható könyvek, gondolva itt a közvélemény befolyásolására alkalmas nyomtatványokra a török veszélyről, vagy az antik auktorok jobb kiadásának a lehetőségére, hiszen ha nem is szűnik meg, de ezen az úton mindenképpen hatékonyan csökkenthető a sok másolás során bekerült szövegromlás. Mindezek mellett a bibliofil érsek az Academia Istropolitania, a pozsonyi egyetem 1465-ös megalapításakor nyilvánvalóan tisztában volt azzal is, hogy az oktatás számára a könyv alapvető fontosságú.
Az előzményekkel kapcsolatban a következő időrend képzelhető el: Kárai László római követsége alkalmával, Vitéz megbízásából, 1470 őszén meghívta Hess Andrást Budára. Valószínűleg vonzó ajánlatot kaphatott a nyomdász, ígérhettek neki privilégiumot, lehetőséget az önálló officina megteremtéséhez, anyagi támogatást és biztos megrendeléseket. Ám az 1471-es év második felétől drámaian megváltozott a helyzet Magyarországon – állítólag tettlegességig fajult a magyar király és az esztergomi érsek viszonya. Utolsó csepp volt a pohárban, mikor a főpap a lengyel IV. Kázmér fiát (a későbbi Szent Kázmért) hívta meg a magyar trónra. Bár karácsony előtt Vitéz még kiegyezett Mátyással (ebben szerepet játszhatott a fiatal Kázmér herceg kisebb hadi sikere a Felvidéken), de néhány hónappal később, 1472 kora tavaszán az érsek házi őrizetbe került Esztergomban, s ott is marad augusztusi haláláig. Hess valószínűleg 1471 tavaszán indulhatott el Rómából, s másfél hónappal később érkezhetett meg Budára félmázsányi betűkészletével, ahol nem az elképzelései szerint alakult az első magyar nyomda létrehozása. A Chronica betűméreteinek változásából kiindulva Borsa úgy vélte, hogy az ajánlás készülhetett el legutoljára, mégpedig azért, mert az eredeti szöveget, mely Vitéz Jánoshoz szólt, meg kellett változtatnia a nyomdásznak az 1471–1472-es belpolitikai események miatt. A betűméret csökkenése alapján kikövetkezhető, hogy a Kárainak szóló ajánlás egy időben készült el a kolofónt tartalmazó utolsó oldallal. Feltételezhető az is, hogy Kárai házában rendezkedhetett be a nyomdász, s talán a Vitéztől kapott pénzből indíthatta el a vállalkozását, papírt vásárolt, segédet fogadott, asztalos munkát rendelt meg.

A Budai krónika első oldala. A kép forrása: Chronica Hungarorum [Buda, 1473, Andreas Hess]. Digitális Kincstár, szerk.: Ekler Péter, Káldos János. Készült az OSZK Inc. 326 jelzetű példánya alapján. A krónika magyar nyelvű fordításával, OSZK–MEK, 2006. – Országos Széchényi Könyvtár Digitális Könyvtár

A Hess-nyomda megszűnése nyomán még a 19. században felvetődött az a gondolat, hogy Mátyás itáliai kódexeken nevelt ízlése miatt eleve kudarcra volt ítélve Hess vállalkozása a legnagyobb támogató, Vitéz elvesztésével. Fitz József a következőképpen igyekezett ezt cáfolni: a Mátyás környezetében lévők közül többen is jeleskedtek a nyomtatás támogatásában. A Corvina könyvtárosai közül például mind a hárman: Galeotto, Ugoletto és Frontius is kapcsolatban álltak a kor nyomdászaival.
Borsa Gedeon ezt máshogyan látja. Szerinte Mátyás természetesen ismerte a könyvnyomtatás előnyeit, de azzal – a politikai propagandát leszámítva – aligha kívánt élni. Számára a Bibliotheca Corviniana részben jó szövegek gyűjteménye kívánt lenni a humanista vendégei számára, de leginkább a reprezentáció érdekében alapította meg. A látogatóit kívánta elkápráztatni a gyönyörűen díszített kódexeivel. Mátyás jól érzékelhető, de persze jól álcázott kisebbrendűségi érzéssel küzdött. Olyat kívánt létrehozni, amellyel az évszázados uralkodói családok (Habsburgok, Jagellók) nem rendelkeztek, hogy legalább e téren is túltegyen ellenlábasain. Nem kevés pénzért és kellő hozzáértéssel így hozta létre gyűjteményét, ami eleinte Vitéz Jánosnak, majd az itáliai könyvtárosainak köszönhetően vált európai hírűvé. A kissé bizonytalan eredetű Hunyadi János fiaként, a fentebb kifejtett feltételezhető célkitűzésének megfelelően általa kialakított gyűjtőkörbe „pucér” nyomtatványok nem illettek bele.
Johannes Regiomontanus, a 15. század utolsó harmadának legnagyobb hatású matematikusa és csillagásza utolsó magyarországi megfigyelése (1471 tavasza) után Vitéz és Mátyás kapcsolata tovább romlik. Mire Hess Budára ért, Regiomontanus, immár Nürnbergben, átfogó könyvkiadási terveiről értekezett, melyek – kutatók szerint – a budai udvarban fogantak meg benne. Mindenesetre az időrend alapján elképzelhető, hogy Regiomontanus kiadói tervei 1470–1471 környékén már kikristályosodtak, s pont ebben az időben bízza meg az esztergomi érsek a budai prépostot, hogy Rómából csábítson Budára egy ügyes nyomdászt. Érdekes összefüggés, amit Huszti József Hess második nyomtatványával, a Chronica után megjelent Basilius-kiadásával kapcsolatban felvetett. Egyrészt ismert, hogy az esztergomi érsek kedves könyve volt Basilius Magnus A költők olvasásáról írott munkája, másrészt a művet Regiomontanus is kiadta nem sokkal később két ízben is Nürnbergben. Ez már csak azért is elgondolkodtató, mert a német tudós pár éves nyomdai tevékenysége során csak saját csillagászati–matematikai műveit rendezte sajtó alá.
S végezetül Pomponius Laetus megküldte Mátyásnak Silius Italicus császárkori költő Punica című hőskölteményének nyomtatott változatát, amiről a magyar király ezt írta válaszlevelében:

Az itáliai humanista éppen az Angyalvár börtönéből kiszabadulva a már említett Lauer-nyomda korrektora volt, ott, ahol maga Hess is dolgozott. Úgy tűnik, hogy az első magyarországi nyomda egy sajtóval működhetett, s a legbonyolultabb munkafolyamatot, a szedést Hess végezte (korábban hármat feltételeztek, egy tucatnyi munkatárssal). Bár szakmai vita folyt azzal kapcsolatban, hogy a budai nyomdász helyben önthette-e a betűit vagy magával hozta Rómából, biztosra vehető, hogy Hess a közel félmázsás betűkészlettel, s nem matricákkal indult útnak Budára 1471 tavaszán, hiszen az elkopott betűket könnyedén kicserélhette volna a matricák segítségével. Természetesen többen egy évvel későbbre teszik ezt a pillanatot nyomdászati érvekkel alátámasztva állításukat. Fitz, majd később Soltészné is úgy gondolta, hogy a matricákkal felszerelt Hess 1472 februárjáig biztosan Rómában volt, mivel Lauer addig használta a Chronicában is feltűnt antikva betűtípus matricáit. Az utolsó ilyen típusú nyomtatványa Antoninus Florentinus Confessionaléja volt. (Milyen érdekes véletlen egybeesés, a második, ún. rejtélyes magyarországi ősnyomda 1477-ben ugyanezt a művet jelenteti meg.) Ezután – Fitzék szerint – Hess megszerezve a matricákat, nekivágott a másfél hónapos útnak. Mivel ez később kifejtendő kronológiai problémákat vet fel, itt csak utalunk Borsa ellenvetésére: semmi bizonyíték nincs arra, hogy Hess matricákat hozott volna magával. Számos külföldi példa bizonyítja, hogy kis műhelyek működtek matrica nélkül, s a bevett gyakorlat az officinából kivált, önállósodás útjára lépő fiatal mestereknél, hogy csak betűkészletet kaptak, matricákat nem.
Az egyik gyakran vitatott, homályos pont a Chronica elkészülésének az üteme. Ha elfogadjuk Borsa érvelését, miszerint a könyv nyomtatását még Vitéz János (kihez az eredeti ajánlás szólt) halála előtt el kellett kezdeni, nagyjából tíz hónap állt Hess rendelkezésére, ha 1472 tavaszához, mint Hess megérkezésének idejéhez ragaszkodunk. Így viszont óhatatlanul felmerül a kérdés, miért fogalmazott Hess az ajánlásban úgy, hogy sokáig volt munka nélkül, mikor ez körülbelül az április–július hónapokat érinthette (maximum négy hónap, de inkább kevesebb)? A négy hónap alatt kellett berendezkednie, sajtót készíttetnie, segédeket fogadnia, betanítania, nem valószínű, hogy unatkozott. Ráadásul a papírt még meg is kellett rendelnie, hogy megérkezzen a nyomtatás kezdetére. Ha viszont nem fogadjuk el a Fitz és Soltészné által kijelölt 1472. februári időpontot, miszerint ekkor kelt útra Hess Rómából, hanem egy évvel korábbra feltételezzük ezt – gondoljunk itt arra, hogy Kárai már 1470 novemberétől 1471 tavaszáig Rómában tárgyalt –, akkor mindjárt érthetőbb lesz a hosszú munkanélküliség.
A másik elgondolkoztató kérdés, hogy ha ezt az időhatárt használjuk (1471-ben elkezdte a munkát), akkor havi hat–nyolc oldal kinyomtatását feltételezhetjük, ami elképesztően lassú még az ősnyomdászathoz képest is. Ezt az óriási különbséget nem magyarázza meg kielégítően az officina kicsi mérete, Hess gyakorlatlansága, a segédek hiánya (vagy alacsony száma), illetve a járulékos munkafolyamatok (betűk lemosása, visszaosztása a szedőszekrénybe, papír megnedvesítése, szárítása, az elkészült szedés korrigálása) egyetlen nyomdász általi elvégzése sem. Varjas Béla szerint egy év alatt Hess akár négy-öt hasonló terjedelmű könyvet is kinyomtathatott volna.
A másik felvetődő kérdés, hogy Hess András miért éppen Budán alapította meg a műhelyét? Amennyiben Vitéz szerepét meghatározónak tekintjük, akkor sokkal kézenfekvőbb lett volna az érseki székhely (Esztergom) vagy éppen a fél évtizeddel előtte alapított egyetem (Pozsony). Ha már 1471 késő tavaszán Hess Magyarországon lehetett, akkor nyugodtan választhatta volna Pozsonyt vagy Esztergomot is. Vitéz viszonylag stabil helyzetben volt, az egyetem diákjai és tanárai még nem szóródtak széjjel, Mátyás a cseh háborúkkal foglalta el magát. Nem az áll a helyszín kiválasztásában, hogy a Lauer-nyomda fiatal mestere a királyi udvarhoz közel szerette volna elkészíteni az első nyomtatványát? Fitz meg is kockáztatja azt a csábító feltételezést, hogy a Mátyásnak küldött, 1471-ben Rómában nyomtatott Punica Georg Lauer műhelyében készülhetett (a Gesamtkatalog der Wiegendrucke egyszerűen a „Silius Italicus nyomdásza”-ként azonosította). A kortársak szerint a római mester kísérletező elme volt, ugyanis e nyomtatvány betűit csak itt használták először és utoljára, s Fitz ezt még megtoldja azzal, hogy talán ez a könyv volt Hess András – a korban egyáltalán nem ritka – referensmunkája, próbanyomata. A merész gondolatkísérletet támaszthatná alá az a tény, hogy Mátyás ekképpen dicsérte meg Pomponius Laetus küldeményét: „ifjúkorunkban is kedves olvasmányunk volt ez”. Mi is lehetne ennél alkalmasabb mű a Budai Várba való belépéshez?
Egy szó, mint száz, Hess úgy fogalmazott, hogy „időm is volt bőven”. A Vitéznek szóló ajánlásnak – mely nem maradt fenn, csak feltételezzük a létét – legkésőbb 1472. augusztus elejéig, az érsek haláláig, el kellett készülnie. Nem tűnik megalapozottnak az a feltevés, hogy a Lauer-féle Confessionale kiadás megjelenése, 1472. február előtt nem indulhatott el Hess Rómából a betűkészletekkel. Ezt megerősíti az is, hogy 1471 őszére fegyveres konfliktussá fajult az esztergomi érsek és a magyar király viszonya, tehát nem valószínű, hogy Vitéz éppen akkor hívná meg Hesst, mikor a lengyel Kázmér herceget szeretné a trónra segíteni Mátyás ellenében. És azt sem szabad elfelejteni, hogy Kárai 1471 tavaszára már visszatér Rómából. Miért várt volna még egy évet Hess András? Szinte kizárt, hogy a magyar ősnyomdász munkája lett volna az előbb emlegetett Punica, hiszen maga közli ajánlásában, hogy a Chronica „e nemben az első”. Az időrendbe viszont beilleszthető, hogy Kárai római követsége után, vagyis 1471 tavaszán útra kelhetett Hess, aki akkorra már nem számíthatott fiatal, kezdő segédnek, hiszen, ahogyan ő fogalmazott, „kívánságomhoz képest meglehetős előrehaladást tettem” a nyomdászatban.

Egy oldal a Budai krónikából. A kép forrása: Chronica Hungarorum [Buda, 1473, Andreas Hess]. Digitális Kincstár, szerk.: Ekler Péter, Káldos János. Készült az OSZK Inc. 326 jelzetű példánya alapján. A krónika magyar nyelvű fordításával, OSZK–MEK, 2006. – Országos Széchényi Könyvtár Digitális Könyvtár

Ez alapján közel két év alatt születhetett meg a Budai krónika, ami mindenképpen sok időnek tűnik. Ez csak azzal magyarázható, hogy munka nélkül telt hónapok tehetetlensége árnyékolta be első nyomdánk megalakulását. Hess nyilván aggódva figyelte az 1471 őszi és a következő év tavaszi eseményeit, elképzelhető, hogy hosszú hónapokra le kellett állnia a munkával. Kérdés az, hogy erre mikor került sor? Két lehetőség adódik. Az első időszak 1471 nyarától 1472 nyaráig tarthatott, amikor azt várta, hogy mi lesz a Vitéz–Mátyás-harc végeredménye, s egyébként is nehezen szedi össze a műhely beindításához szükséges eszközöket, alapanyagokat. Ennek ellentmond, hogy éppen a legreménytelenebb időszakban, 1472 nyarán írta volna meg a Vitézhez szóló ajánlását. A második időszak 1472 tavaszától 1473 tavaszáig tarthatott, amikor azon gondolkodott, hogy kinek ajánlhatná a Krónikát. Majd sietve kiszedte az új ajánlást 1473 tavaszán, s a könyv megjelenhetett június 5-én. Ebben az esetben viszonylag hamar beindíthatta az officinát, 1471 nyarától nekiláthatott a nyomtatásnak, megírhatta az esztergomi érseknek szóló ajánlást, s munkáját majdnem befejezhette, amikor 1472 tavaszán Vitézt letartóztatták. Egy évig várta, hogy javuljon a helyzet, majd – miután egyértelművé vált számára, hogy a könyve csak új ajánlással jelenhet meg – 1473 tavaszán kiszedte az új ajánlást a levél párjával, s a pünkösdi vásárra időzítette a megjelenést.

Farkas Gábor Farkas 

A sorozat korábbi részei itt olvashatók: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre hetenként egyet-egyet blogunkban. A sorozat tizenegyedik részében Varga Bernadett, a Régi Nyomtatványok Tára munkatársa Todoreszku Gyula könyvgyűjteményének egyik legjelesebb darabját mutatja be, Sylvester János 1541-ben napvilágot látott Újszövetség-fordítását.

Éppen száz évvel ezelőtt vált Todoreszku Gyula (1866–1919) híres könyvgyűjteménye magánkönyvtárból közkinccsé, a nemzeti könyvtár féltve őrzött tulajdonává. Ezt a kivételesen gazdag kollekciót mutatja be az évforduló alkalmából frissen elkészült háromnyelvű album, amelybe az érdeklődők belelapozhatnak az OSZK Twitter- és Instagram-oldalán.

Todoreszku: Egy kivételes könyvtár kincsei – Treasures of a unique library – Comorile unei biblioteci exceptionale, szerk. Varga Bernadett, a szerk. munkatársa Hutai Zsófia, Nagy Levente, Bp., OSZK, 2020.

A kötetben két hosszabb tanulmányon túl egy katalógus is helyet kapott, amely a gyűjtemény művelődés-, irodalom- és nyomdászattörténeti szempontból legérdekesebb, legritkább darabjai közül válogat. Ebbe a részbe nyújt hosszabb betekintést ez a bejegyzés.
Sylvester János 1541-ben napvilágot látott Újszövetség-fordításának több szempontból is kuriózumnak számító példányára valamikor 1912 második felében vagy 1913 elején tett szert Todoreszku Gyula. Erről tanúskodik, hogy Szily Kálmán a Magyar Nyelv című folyóirat 1913. évi februári számában megjelent rövid közleményében a gyűjtemény „legújabban” megszerzett darabjának nevezte. De miért is olyan érdekes ez a beszerzés?

Uy Testamentum mag(y)ar n(y)elwen(n) mell(y)et az Görög és Diak n(y)elvböl uyonnan fordijtank, az Mag(y)ar nipnek Kereszt(y)en hütben valo ippülisire, Vyszighetben [Sárvár-Újsziget], Abadi Benedek nyomtatta, 1541. A mű címlapja. Jelzet: RMK I. 15a – Régi Nyomtatványok Tára

1. Különleges nyomtatvány

A Sylvester János (1504 k.‒1551 u.) által készített első teljes magyar nyelvű Újszövetség-fordítás egyúttal az első hazai nyomdában készült magyar nyelvű könyv is. A fordítónak és a nyomdának a kultúrapártoló Nádasdy Tamás nádor adott otthont sárvár-újszigeti birtokán. Sylvester krakkói egyetemi évei alatt az európai tekintélyű tudós humanista, Erasmus Desiderius követőjévé vált, így nem meglepő, hogy fordítása az Erasmus által készített latin nyelvű Újszövetség-fordítás hatására készült. A munkához Sylvester felhasználta ugyan a meglévő magyar részfordításokat, de elsősorban az eredeti görög szöveget vette alapul. Munkamódszerére jellemző volt, hogy filológiai kritikával ellenőrizte szövegeit, az eredeti gondolat szabatos és hűséges tolmácsolását tűzve ki célul.

Részlet Máté evangéliumából (Fol. 41r, fametszeten az utolsó vacsora). In. Uy Testamentum mag(y)ar n(y)elwen(n) mell(y)et az Görög és Diak n(y)elvböl uyonnan fordijtank, az Mag(y)ar nipnek Kereszt(y)en hütben valo ippülisire, Vyszighetben [Sárvár-Újsziget], Abadi Benedek nyomtatta, 1541. Jelzet: RMK I. 15a – Régi Nyomtatványok Tára

Az íző nyelvjárásban készült fordításnak újdonsága, hogy az egyes evangéliumok összefoglalását disztichonokban írta, ahogy az ajánlást is, elsőnek alkalmazva nyelvünkön az időmértékes verselést. Sylvester sajátos magyar helyesírási rendszert is konstruált, s ragaszkodott hozzá, hogy műveit az általa helyesnek tartott hangjelöléssel adja közre. Ezért fontos volt számára, hogy a betűmetszéshez értő, különleges ékezetes betűk készítésére alkalmas nyomdászt találjon. A Nádasdy által először szerződtetett Strutius nevű mester azonban (bár igazán csinos fametszetek kerültek ki a keze alól) nem felelt meg ennek a követelménynek, ezért a munkálatokat egy ponton Abádi Benedek vette át, aki ügyesebben látta el a könyvhöz használt bastard betűket mellékjelekkel.

Részlet Máté evangéliumából (Fol. 45v, fametszeten Jézus a kereszten) In. Uy Testamentum mag(y)ar n(y)elwen(n) mell(y)et az Görög és Diak n(y)elvböl uyonnan fordijtank, az Mag(y)ar nipnek Kereszt(y)en hütben valo ippülisire, Vyszighetben [Sárvár-Újsziget], Abadi Benedek nyomtatta, 1541. Jelzet: RMK I. 15a – Régi Nyomtatványok Tára

Todoreszku Gyula eredetileg két példánnyal is rendelkezett ebből a ma mindössze 21 példányban ismert igen értékes nyomtatványból, amelyek közül a csonkább a 20. század folyamán a Budapesti Egyetemi Könyvtárba került.

2. Különleges bejegyzés

 Az OSZK-ban található példány egyedi jellegzetessége, hogy az előszó után maradt üres helyre egy 16. század közepére tehető kéz a következő (itt átírva közölt) süly elleni ráolvasást jegyezte be:

Ahogy a képen is látható, ugyanezt megismételte ugyanott egy későbbi, de még mindig 16. századi kéz. A bejegyzésekre Todoreszku hívta fel Szily Kálmán figyelmét, aki elsőként ismertette azokat a fent említett, XVI. századi ráolvasás süly ellen című közleményében.

A süly elleni ráolvasást tartalmazó kézírásos bejegyzések. In. Uy Testamentum mag(y)ar n(y)elwen(n) mell(y)et az Görög és Diak n(y)elvböl uyonnan fordijtank, az Mag(y)ar nipnek Kereszt(y)en hütben valo ippülisire, Vyszighetben [Sárvár-Újsziget], Abadi Benedek nyomtatta, 1541. Jelzet: RMK I. 15a – Régi Nyomtatványok Tára

A ráolvasások a mágia elterjedt eszközeként általában a népi gyógyításban voltak jelen, ezek a betegségek gyógyítására mondott egyházi áldások profanizálódásának, paraszti gyógyítókhoz kerülésének fontos példái. A süly egyébként a népi gyógyászat elterjedt betegségelnevezése, amely jelenthetett többek közt szifiliszt, daganatot, skorbutot vagy akár aranyeret, de állatbetegségként is használták. Gyógyítása imával, ráolvasással, valamilyen mágikus rituáléval (például a beteg mellett elsuhintott baltát küszöbbe vágták), vagy növényi és állati szerekkel, egyszerű kemikáliákkal történt. A süly elleni írott ráolvasások közül ez legkorábbi ismert magyar nyelvű formula.

3. Különleges kötés

A példány harmadik érdekessége a könyv beszerzése után rögtön megrendelt ötvöskötése. Kőhalmi Béla a Könyvtári Szemle Todoreszku-könyvtárat bemutató sorozatában 1914-ben már az Újszövetséghez tartozó pompás új kötésről tudósít, tehát az hamar el is készült. A szenvedélyes bibliofil küldetésének érezte, hogy a kötés nélküli, sérült, vagy nem eredeti kötéssel rendelkező könyveit értékükhöz méltó új kötésekkel láttassa el, jelentős megrendelésekhez juttatva a külföldiek mellett a századelőn éppen fellendülőben lévő hazai könyvkötőművészet mestereit is. Ebben az esetben az értékes kötés Helbing Ferenc (1870–1958) grafikus, litográfus, az Országos Magyar Királyi Iparművészeti Iskola tanára, majd rektora tervei szerint készült. A kivitelezés Richard Adolf Zutt (1887–1938) iparművész, az Iparművészeti Iskola ötvös-szakosztályának vezetője, a későbbi Magyar Művészeti Műhely alapítójának munkája. A megrendelő elégedett lehetett a kész művel, hiszen Zutt 1915-ben az Augustinus-korvina kötésének másolatát is elkészíthette Todoreszku Gyula számára.

A Todoreszku által készíttetett kötés. Jelzet: RK 83 – Régi Nyomtatványok Tára

A nagy szakértelmet és drága anyagot igénylő munka nem lehetett olcsó. Ugyan konkrét forrásunk nincs az árára nézve, de azt tudjuk, hogy a Thuróczy-krónika brünni kiadásához 1920-ban készült, ennél ugyan díszesebb és kidolgozottabb ötvöskötés Todoreszku özvegyének 14.000 koronájába került.

A Sylvester-féle kötést tanulmányozva a könyv történetének ismerete nélkül is szembetűnő, hogy az kifejezetten az Újszövetséghez készült. Az előtábla közepén virágdíszes keretben Krisztus kereszthalála, az Újszövetség csúcspontja látható. A kereszt felett két angyal, alatta Mária és a legfiatalabb tanítvány, János helyezkedik el, a keret négy sarkában pedig a négy evangélista attribútumai jelennek meg. A gerincen feltűnő alfa és omega az Atyára és Krisztusra utalnak, míg a háttáblán ovális keretben ábrázolt kehely az úrvacsora szentségében is megmutatkozó, Istennek az emberrel kötött új szövetségét idézi fel. Ez utóbbi alatt az idők során sajnos elkopott a valószínűleg óegyházi szláv (esetleg román) nyelvű felirat. Nem úgy a keresztfa tetején látható ICXC, amely az ortodox kereszt gyakori felirata, krisztogram, vagyis Jézus Krisztust jelöli. Az ortodox vallású Todoreszku tehát nem csupán drága és méltó új köntöst adott a híres kiadványnak, de így tette azt teljesen sajátjává.

Varga Bernadett, Régi Nyomtatványok Tára

Irodalom:

• Uy Testamentum mag(y)ar n(y)elwen(n) mell(y)et az Görög és Diak n(y)elvböl uyonnan fordijtank, az Mag(y)ar nipnek Kereszt(y)en hütben valo ippülisire, Vyszighetben [Sárvár-Újsziget], Abadi Benedek nyomtatta, 1541. RMNy 49. Jelzet: RMK I. 15a
• Régi magyarországi nyomtatványok, [közread. a] Magyar Tudományos Akadémia, Országos Széchényi Könyvtár – Res litteraria Hungariae vetus operum impressorum, Budapest, Akadémiai, 1971–
• Kőhalmi Béla, Könyvtári séták III, Todoreszku Gyula dr. gyűjteménye, Első séta, Könyvtári Szemle 2(1914), 151.
• Fazakas József, A Sárvár-Újszigeti nyomda papirosai (hat táblával), Magyar Könyvszemle, 73(1957), 116. 2. sz. 116–135.
• Szily Kálmán, Ráolvasás süly ellen, Magyar Nyelv, 9(1913), 87.
• Süly, Magyar néprajzi lexikon. Negyedik kötet, főszerk. Ortutay Gyula, Budapest, Akadémiai, 1977–1982.
• Pócs Éva, Ráolvasás, Magyar művelődéstörténeti lexikon.Középkor és kora újkor. Tizedik kötet, főszerk. Kőszeghy Péter, [szerk. Tamás Zsuzsanna], Budapest, Balassi, 2009.

 

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész

 

Kétrészes összeállításunkban a teljes Ady-gyűjteményünkből válogattunk ízelítőül a „Fut velem egy rossz szekér” – ADY 100/101 című nagy sikerű, ám idén márciusban a járványügyi helyzet miatt idő előtt bezárni kényszerült kamarakiállításunkból.
Az egyes Ady-dokumentumok vagy -dokumentumcsoportok rövid bemutatását, elemzését mindazok számára ajánljuk, akik e relikviákban megtestesülő, feltárulkozó költészetnek az örök esztétikai értékein túl rajonganak az Ady-életművet a maga fizikai valóságában őrző „hordozók” történeti jelentőségéért is. Mindezt afféle kedvcsinálónak is gondoljuk az utazást, a folytonos helyváltoztatást és a belső analízist középpontba állító és az említett több száz tételes kamarakiállításhoz kapcsolódó „Valaki útravált...” – Az úton lévő és kiútkereső Ady Endre című díszalbumunkhoz is, ám legfőképp és mindenekelőtt ösztönzésül szánjuk mindenkinek az Ady-versuniverzum értő újraolvasására!

Boka László, Rózsafalvi Zsuzsanna

1. Ady Endre Önéletrajza(i)

A napló és az önéletrajz mint prózai elbeszélő műfajok igen ritkák az Ady-életműben. Az előbbivel Ady 1909 legelején (Hatvany biztatására) több alkalommal is megpróbálkozik, de később ez elmarad, kikopik az életéből, az utóbbiból viszont fennmaradtak olyan kétségkívül fontos, megkerülhetetlen dokumentumok, melyek egyértelműen segítették a későbbi filológiai kutatást, ugyanakkor ezek az Ady-életútnak egy hangsúlyosan önelemző, számot vető korszakát is keretezik.
Az első Önéletrajz 1909 tavaszán született a Nyugat készülő tematikus Ady-száma részére, melynek ötlete vélhetően Fenyő Miksától eredt, de Ignotus és Osvát is támogatta. Fenyő Miksa több levélben sürgette a Párizsból 1909. március legelején több hétre Lédával Monte-Carlóba utazott Adyt, hogy készüljön el végre ígért írásával. A kicsiny, füzetlap méretű, több fóliós kézirat közel hetven autográf sora az első komolyabb összefoglaló, amit Ady addigi életéről szükségesnek gondolt közölni, s ebben értelemszerűen számos igen fontos kérdést tisztáz. Ady emlékezik és számot vet, egy rögzített végpontból, saját jelenéből tekint vissza s emel ki, hangsúlyoz, nagyít fel, illetve hagy el szükségszerűen elemeket, de kétségkívül minden sora értékes adalék. A monte-carlói szállásuk levélpapírjára írt sorokban olvashatunk először származásáról, indulásáról és az útról, melyet addig – publicistaként, költőként és magánemberként – bejárt, a helyszínekről, melyek oly fontosak voltak az identitása alakulása szempontjából, eleve a geográfiailag is jelentőséggel bíró „köztességről”, s persze az akkor már közel hat éve tartó, sorsszerűnek gondolt Léda-szerelemről.

Ugyanitt Ady halk kívánságairól és természetesen az önkanonizációban is kiemelt jelentőséggel bíró, hangsúlyos személyiségjegyekről is szó esik. Ezek közül kiemelendő az ellenségeivel küzdő, olykor elbukó, mégis dacosan újrakezdő, emberfölötti erőt ezekből merítő egyén, a kiválasztottságában bízó, bizonyos tematikákat még megírni akaró és tudó alkotó s a külvilági harcokon túl a belső démonaival is harcot vívó „csak harmincegy éves”, mégis testileg, idegileg „agg” és magányos férfi, aki súlyos alvászavarokkal küzd, s akiről tudjuk, 1909 nyarától majd fokozatosan szanatóriumi kezelésekre is szorul. A tudós Konried doktor, aki megjelenik e sorokban, vélhetően azonos azzal a császári tanácsossal, akinek gyógyintézete volt Semmeringen. Ady vagy újabb párizsi tartózkodása során, vagy Bécsen átutazva konzultálhatott vele.
A költőt fokozatosan magához kötő Nyugat tematikus lapszámát eredetileg tavaszra tervezték, mintegy hittételként, kollektív kiállásként Ady költészeti újítása és megkerülhetetlen poézise mellett, de végül az csak június 1-én jelenhetett meg, benne Ady azóta kultikussá vált portréjával és többek között ezzel az önéletrajzzal. Az írás 1911 tavaszán helyet kapott a Budapesti Újságírók Egyesülete későbbi, újságíróportrékat közlő Almanachjában is. Témánk szempontjából fontosabb, hogy Ady ugyancsak 1909-ben, egy másik, főként szakmai eredményekre figyelő életútösszegzést is lejegyez, hiszen Schöpflin Aladár biztatására április végén indul el a főváros millenniumi írói díjának pályázatán, melynek 2000 koronás szépirodalmi díját ősszel sikeresen meg is nyeri, s ehhez tömör önéletrajzot mellékel. A következő időpont, amikor ismét szükség mutatkozik egy újabb, naprakészebb, ún. második Önéletrajz megírására (fontos magánéleti, egészségi és szakmai változások után), 1913 szeptembere. Az akkori életösszegzést Az Érdekes Újság Dekameronja közli. Ebben a második szövegben Ady már így összegez:

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Boka László

2. Ady Endre érettségi bizonyítványa és egyetemi indexe

Ady Endre Érmindszenten született 1877. november 22-én. E szilágysági kis faluban végezte elemi iskolai tanulmányait, s a szükséges különbözeti vizsgát követően iratkozott be a nagykárolyi piarista gimnázium első osztályába, ahol 1888 és 1892 között nemcsak tanult, hanem bekapcsolódott az önképzőkör munkájába, diáklapot szerkesztett, és itt írta első fennmaradt versét is. 1892 őszén a zilahi református gimnáziumban folytatja tanulmányait, e tanulmányok mellett azonban számottevő az a hatás is, melyet a két város, az Érmellék fővárosának számító katolikus Nagykároly és a Szilágyság legfontosabb városa, a református Zilah gyakorolt rá, valamint a két egymástól atmoszférájában különböző iskola befolyása is. A költő mindkét városba több ízben is visszatért; barátaival, Révész Bélával és Bölöni Györggyel is bejárták ifjúsága színhelyeit, nyilvánvalóan hangsúlyozva az 1909-es önéletrajzában is megfogalmazott dichotómiát, mely szerint „okvetlenül más lelkű ember volnék különben, ha már falun ki nem cseréltetik velem a kálvinista iskolát a katolikussal. S ha a katolikus szerzetes gimnázium után ismét rám nem borul egy ellenkező világ a zilahi református kollégiumban…”
A családi hagyatékban fennmaradt érettségi bizonyítvány szerint a későbbi költő majdnem színjeles tanuló volt, csupán ógörögből, matematikából és mértani rajzból volt jó osztályzata. Így joggal remélhette, hogy sikeresen folytathatja tanulmányait a debreceni jogakadémián, melyet még ugyanabban az évben el is kezdett, majd 1897-ben a Budapesti Egyetemen folytatott. Az index szerint „igen szorgalmas” joghallgató azonban családja legnagyobb csalódására letett eredeti terveiről, s – Osvát Ernőhöz hasonlóan – az irodalom és az újságírás felé fordult. 1899 decemberében a pezsgő szellemiségű Nagyváradra költözött, ahol 1900 januárjától megkezdte munkáját a Szabadság című lapnál.

• 
• 
• 
• 

Rózsafalvi Zsuzsanna

3. Ady Endre sajtó- és utazási igazolványai

Az alkotók hagyatékának az életútkutatás felől legértékesebb és muzeológiai szemszögből leglátványosabb darabjai a személyi dokumentumok – pl. az anyakönyvi kivonatok, a bizonyítványok, az igazoló iratok, az engedélyek –, melyeket tulajdonosaik többnyire megőriztek. A költő személyi iratai zömében szerencsésen fennmaradtak, s 1941-ben öccsének özvegye, Ady Lajosné verskéziratok, levelek, fotográfiák mellett ezeket is a nemzeti könyvtárnak adományozta egy Ady-emlékszoba létrehozásának reményében.
Az adomány részét képezte egy Ady számára kiállított 1901-es rendőrigazolvány, melyet a Nagyváradi Napló – ahol Ady 1901 májusától 1903 őszéig dolgozott – főszerkesztője, vélhetően Fehér Dezső kérésére szignált a város rendőrfőkapitánya. E sajtóigazolvánnyal olyan közérdeklődésre számot tartó rendezvényekre, eseményekre léphetett be, ahová csak kevesek. Az iraton látható fénykép minden valószínűség szerint Zsunk Pál Bémer téri műtermében készült.
Szintén újságírói tevékenységéhez kötődik egy másik igazolványtípus, a vasúti szabadjegy, melyet az egyes szerkesztőségek megrendelése alapján a Magyar Királyi Államvasutak állított ki. Kézirattárunk az 1909-es és 1911-es évekből való éves bérleteit őrzi. Az előbbi vörös, az utóbbi kék bőrkötéssel ellátott, a benne található képek készítőjét ez idáig nem sikerült azonosítani. A költő levelezéséből az is tudható, hogy két portréfotót és publikációkat kellett küldenie a bérletigazolványért cserébe, és a rendszeresen publikáló szerzők honoráriumához tartozott e jegy. Mindkét bérlet Adynak mint a Nyugat főmunkatársának szignált, mely lapnak indulásától fogva vezéralakja volt. A szabadjegyjegy sokat segített az állandóan pénzgondokkal küzdő Adynak abban, hogy gyakran „útraválhasson”, hisz igazolványával az országhatáron belül szinte minden szakaszon szabadon, díjmentesen mozoghatott.

• 
• 
• 
• 

Rózsafalvi Zsuzsanna

4. Ady Endre sorai Balássy Julianna legyezőjén

Ady Endre pályája során több ízben is elbizonytalanodott választott költői hivatásával kapcsolatosan, s e megingásokat nem csupán kezdeti pályaszakaszán érhetjük tetten. Az olyan kötetek után is, mint az Új versek, a Vér és arany, illetve Az Illés szekerén, melyek révén Ady végképp szakmai sikerei csúcsára került s beérkezni látszott, gyakorta fojtogatta a bizonytalanság, később pedig, erőteljes önelemző korszakában, egyre gyakoribb számvetéseiben már azt is tudatosította, hogy a sikeres versekért igen drága árat kell fizetnie. 1911 decemberében, a csupán 16 esztendős Boncza Bertának küldött első levelében írta: „…jobb lesz, ha nem kultiválja túlságosan az érzéseit, mert a nagyszerű versekért gyalázatosan sikertelen élettel fizetünk”. A duk-duk affér egy kevéssé reflektált sorában – három évvel korábban, 1908-ban – sorsszerűnek tudott költői útja ellenére pedig így fogalmazott: „Én inkább akarnék központi főszolgabíró vagy alispán lenni Szilágy vármegyében, a vármegyémben, mint hírhedt költő.” Ady e talányos, polemikus cikke okozta hullámveréseket 1908 telén otthon, Érmindszenten vészeli át, ahol Bölöni György is meglátogatja. Akkori újabb párizsi útjára készülve, testvéröccse és a vendég Bölöni társaságában keresi fel az európai műveltségű Balássy Endre érmindszenti földbirtokost, megyebizottsági tagot és annak feleségét. A vörös hajú, kék szemű Julianna későbbi visszaemlékező sorai szerint újévet köszönteni érkeztek 1909 legelső napján, ezt igazolja Ady rájegyző, dedikáló sorai elején a január elsejei dátum. „Valaki, aki sokat hitt egyszer régen magáról, de ma sokért nem adná, ha mindig csak legyezőre írt volna.” Ugyanekkor jegyez sorokat az asszony legyezőjére Bölöni és Ady Lajos is.
A 16 összefűzött falapból álló legyezőre, melyet évek múltán Balássyné a Nemzeti Múzeum Ady-szobájának adományozott, később Tabéry Géza (1929-ben), illetve Mécs László (1931-ben) is írt, mindketten Nagyváradon. 

• 
• 

Boka László

5. A Holnapután kiskedden gúnykötete (1909)

Ady 1908 legelején – a Nyugat elindulásával párhuzamosan – áll annak a költői megújulást szorgalmazó, az egyéni tehetségeknek új fórumokat kereső s némiképp a fővárossal szembeni decentralizációs törekvéseket is megtestesítő, akkor még rendszeres havi szemlét megjelentetni kívánó kezdeményezés élére, mely szeretett egykori városában, Nagyváradon bontakozik ki. A lapkiadás ugyan elmarad, de az antológia, ami végül – különböző okoknál fogva – csak 1908 szeptemberében lát napvilágot A Holnap címen, óriási visszhangot vált ki országszerte. Az abban szereplő szerzőket (Ady mellett Babits Mihályt, Balázs Bélát, Dutka Ákost, Emőd Tamást, Juhász Gyulát és Miklós Jutkát) csoportosan kiátkozzák és meghurcolják, az őket érő általános vádakon túl (beteges, érthetetlen, nemzetietlen) költészetüket egyszerű epigonlírának nevezik javarészt azok, akik a csekély példányszámú antológiát magát nem is, az országos napilapokban és élclapokban megjelenő paródiaverseket viszont annál inkább olvassák. Az antológia mentén, mely akarata ellenére a csendben erősödő Nyugat védőernyőjévé is vált, 1908 őszén – mint azt Bányai Elemér is dokumentálta – megindult a nyílt háborúskodás konzervatívok és modernek, idősek és fiatalok között, s ez a magyar irodalmi modernség intézményes áttörésének egyik legelső, legfontosabb mérföldkövét, fejezetét jelenti. Így vált lehetségessé az is, hogy a botránykőnek kikiáltott A Holnap-osok mozgalma (az elsőt 1909 tavaszán gyorsan követő második antológia hét poétáján túl, az országszerte értük rajongó fiatalok) kapcsán a fővárosban 1909 tavaszán megérte kiadni egy kicsiny gúnykötetet is Lovászy Károly révén, mely az eladási számait tekintve messze túlszárnyalta az eredeti versválogatásokat. A kötet borítójának alcíme önmagában is sokatmondó, annak grafikája pedig – egy nagy s hat kisebb, őt követő, kórusban károgó varjú – egyértelműsítette az újakat befogadni nem akarók részéről az igaztalan és felszínes, ámde annál szélesebb körben terjesztett Ady-epigonizmus vádját is.

• 
• 
• 

Boka László

 6. Az Ady-relikviák doboza

Ady Endre párizsi tartózkodásai idején, 1904 és 1911 között gyakran látogatott el múzsája és szerelme, Léda, azaz Diósiné Brüll Adél lakására, ahol egy szekrény tetején található kartondobozba kezdte el gyűjteni előbb a hozzá írott rajongói leveleket, majd saját megjelent műveinek újságkivágatát, és a későbbiekben itt sorakoztak a Nagyváradról és Budapestről az asszonyhoz írott levelek is. Maga a költő írta rá az egykori áruházi dobozból lett tárolóeszközre: „Ady-relikviák”.
Az egykori barát, a Népszava szerkesztője, Révész Béla elbeszélése szerint ez a doboz eredetileg a költőhöz címzett ismeretlen nőktől származó szerelmes leveleknek a „temetője” volt: Ady szabadkezet biztosított Diósiné Brüll Adélnak felbontásukhoz, aki élt is a felkínált lehetőséggel. A doboz azonban az évek során más funkciót kapott, más műfajú, jóval fontosabb iratokkal telt meg, melyek az életrajz meghatározó pilléreivé váltak. Több verskéziratot is őrizhetett a később relikviadobozként emlegetett tárolóeszköz, melynek történetét Révész is pontosan rögzíti a „Mi került elő az Ady-relikviák dobozából?” című 1936-os, a Magyarország című lapban közzétett nyilatkozatában:

A másik baráttól, a költő párizsi életének szemtanújától, Bölöni Györgytől még pontosabb leírás tudható meg Az igazi Ady című biográfiából a dobozról és annak tartalmáról:

Bölöni a relikvia-dobozról tovább elmélkedve felteszi a kérdést, hogy vajon mi lett volna a sorsa az Elbocsátó, szép üzenet dobozának, mely költői kérdés tágabb értelemben természetesen arra vonatkozik, hogy Ady halálát követően Diósiék és Brüll Berta mit őriztek meg az e korszakban Párizsban gyűlő autográfokból és mi maradhatott fenn az utókornak. A kérdés azért is releváns, mert Brüll Adél és férje mint ellenséges állam polgárai 1914 őszén kénytelenek voltak elmenekülni Párizsból, hisz maradás esetén internálás várt volna rájuk. Autón menekültek új otthonukból Budapestre, később pedig Berlinbe költöztek. Magántulajdonuk számos darabja odaveszett, ezek között vélhetően több Adyhoz kötődő emlék és autográf is volt, a megmaradt dokumentumok azonban teljes egészében Révész Bélához kerültek.
A harmincas években a relikviadoboz tartalmával együtt Nádor Henrik, ismert műgyűjtő tulajdonába került, s végül a hatvanas évek végén az Országos Széchényi Könyvtár vásárolta meg azt.

Ady-relikviadoboz – Kézirattár: Ady tárgyi analekta

Rózsafalvi Zsuzsanna

A dokumentumokat a Kézirattárban őrizzük, és  a nemrégiben megjelent „Valaki útravált...” – Az úton lévő és kiútkereső Ady Endre (szerk.: Boka László és Rózsafalvi Zsuzsanna) című albumunkban is megtalálhatók.

Folytatjuk június 1-én.

A kiegyezés után, de különösen a honfoglalás ezeréves évfordulójának időszakában számos köztéri szobor, emlékmű született szerte a Kárpát-medencében. A lázasan folyó építkezések, restaurálások, városszépítések mellett rangot adott egy-egy városnak, ha piacterén emléket állított nagy szülöttjének, patrónusának, vagy kegyelettel emlékezett meg a szabadságért vérüket áldozó hősökről.
Az első világháborút követően viszont a megszállt területeken módszeresen megindult a magyar emlékművek pusztítása, csonkítása, illetve kegyeletsértő átértelmezése, amelynek számos esetben páratlan művészeti alkotások estek áldozatul. A trianoni békediktátum aláírásának századik évfordulója alkalmából ezekből mutatunk be tematikus csoportokba rendezett válogatást.

A honalapítás millenniumának megünneplését, és a magyarság történetének európai fordulópontját jelentő esemény méltó megörökítését az 1896. évi VIII. törvénycikkbe rögzítette az országgyűlés. A határozat alapján emlékoszlopokat emelt:

Nem telt el egy emberöltő és a hét vidéki emlékmű közül öt idegen uralom alá került.

Brassó, a Kárpát-kanyar belső ívében, a Keleti- és a Déli-Kárpátok találkozásánál fekvő település. A Magyarország délkeleti kapujában, a levantei kereskedelem útvonalában felépített város fejlődését és gazdagodását a Nagy Lajos királytól kapott árumegállító jog, és a későbbi királyi kiváltságok alapozták meg.

Brassó központja. Képeslap. Klap.P17/16 – Plakát- és Kisnyomtatványtár; Magyar Digitális Képkönyvtár

Bevallása szerint Thaly Kálmán, az erdélyrészi emlékmű kijelölésénél volt a legnagyobb gondban. Ha továbbra is követi Anonymus leírását, akkor a Kolozs vármegyei Nagyesküllőnél kellett volna felállíttatnia a millenniumi oszlopot. Udvarhely ugyancsak szorgalmazta, hogy a Csíki székely krónika alapján, a település határában található Budvár magaslatán állítsanak emléket a honfoglalás eseményének.
Thalynak ezzel szemben a Keresztényhavas északkeleti nyúlványára, a Brassóba mélyen benyúló Cenk-hegyre esett a választása. Döntésében az is közrejátszott, hogy az 1848–49-es szabadságharc leverését követően az osztrák önkényuralom az oroszok kérésére, ezen a helyen egy fém oroszlánt állított fel, a szobortalapzaton a következő szöveggel: Austria cum Russia unita – Rebellio devicta (Az egyesült Ausztria és Oroszország a lázadást leverte.) Az emlékművet 1861-ben egy villámcsapás elpusztította.

Brassó látképe a Cenkkel. Képeslap, 1910. Klap.P17/8 – Plakát- és Kisnyomtatványtár; Magyar Digitális Képkönyvtár

Thaly elképzelésének megfelelően, a 960 méter magas hegytetőn állították fel a dévényi emlékmű párját. A kerek talapzatból kinyúló dór oszlop tetején ugyanolyan honfoglalás kori vitéz vigyázta a Tömösi-szorost, Magyarország délkeleti kapuját, mint az északnyugatit a dévényi vár fokán. Ezt a szobrot is Jankovits Gyula készítette.

A brassói emlék a Czenken. In: Thaly Kálmán: Az ezredévi országos hét emlékoszlop története, Pozsony, Wigand Ny., 1898. – Törzsgyűjtemény

A fővárostól az ország legtávolabb eső városába már két nappal korábban, 1896. október 16-án éjjel 11 órakor elindult a különvonat. A meghívott vendégeket másnap koradélután Brassó vármegye határán, Apáca községben fogadta a vármegye és a város elöljáróinak küldöttsége. A fővárosi delegációt, a magyar kormány képviseletében Perczel Dezső belügyminiszter vezette. Az emlékmű felavatására a dévényi párjával azonos időpontban, október 18-án 11 órakor került sor.

Perczel Dezső belügyminiszer meghívója Dániel Ernő kereskedelmi miniszternek – Plakát- és Kisnyomtatványtár

Az előző hat emlékműhöz képest ennek az emlékjelnek már a felállítása előtt is nehézségek adódtak. A város vezetésében túlsúlyban lévő szász polgárok egy része nem örült az állami emlékműállítás ötletének és a tanácsban többen ellene szavaztak. Az emlékmű avatásának napján a bolgárszegi (Brassó egyik városrésze) románok parádés felvonulást szerveztek a Szent Miklós-templom új papjának tiszteletére, ezzel is kifejezve elhatárolódásukat a millenniumi ünnepségtől.
Ahogy a dévényi esetében, úgy itt is egyértelműen megfogalmazódott, hogy az alkotás egy „Árpád korabeli közvitézt” ábrázol, ennek ellenére a köztudatban az emlékmű mégis Árpád-szoborként rögzült.

Brassó- Árpád-szobor. Képeslap – Plakát- és Kisnyomtatványtár

A hét vidéki emlékmű sorából az is kiemeli és elkülöníti a brassóit, hogy még a trianoni döntés előtt elpusztult. 1913. szeptember 27-én dinamittal megpróbálták felrobbantani az emlékművet. A robbanás komoly kárt okozott a talapzatban, de az oszlop nem dőlt le. Az elkövetőket akkor nem sikerült elfogni, csak egy későbbi merénylet nyomán terelődött a gyanú két politikai kalandorra, Ilie Cătărăura és Timotei Kirilovra. Ennek ellenére a bűncselekményt nem tudták rájuk bizonyítani. A súlyosan megrongált emlékműnek még abban az évben megadta a kegyelemdöfést egy óriási vihar, amely december 30-áról 31-ére virradó éjszaka pusztított Brassóban. A Brassói Lapok szilveszteri számának tudósítása szerint:

Az emlékmű maradványa. Fotó Kovács Sándor gyűjteményéből

Az emlékmű újraállításának szándékát megakadályozta a világháború kitörése, sőt a megmaradt talapzatot az országba 1916 augusztusának végén betörő román katonák ismételten felrobbantották.
Az emlékműből mára csak néhány kő maradt egy félkörív részeként, és a hegyre felkapaszkodó, vagy a drótkötéllifttel felérkező turisták pihenőhelyéül szolgál.

Az emlékmű helye ma – A szerző saját felvétele

A brassói millenniumi emlékmű szobordíszéből mindössze az Árpád-kori vitéz feje maradt meg. Ezt a brassói magyar evangélikus egyház parókiáján őrizték, és 2017. október 15-én a templom udvarán ünnepélyes keretek között újra felavatták.

Az Árpád-kori vitéz feje. Fotó: Csiki Edy. In. Szamek Lili: Értékmentés Brassóban: az Árpád-szobor hazatért. Ünnepélyes keretek között újra felállították az Árpád-kori vitéz emlékművét Brassóban. A Petőfi program honlapja

Elbe István

A Trianon 100 – Emlékműveink sorsa a Kárpát-medencében című sorozatunk további részei:
Millenniumi emlékművek: 1. Hét vidéki emlékmű; 2. Munkács; 3. Nyitra; 4. Dévény; 5. Pannonhalma; 6. Ópusztaszer; 7. Zimony; 9. Verecke 1.; 10. Verecke 2.
Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc emlékművei: 11. Arad 1.; 12. Arad 2.; 13. Zombor; 14. Nagybecskerek; 15. Törökbecse; 16. Kassa; 17. Lőcse; 18. Ompolygyepű; 19. Vízakna; 20. Marosvásárhely; 21. Segesvár 1.; 22. Segesvár 2.; 23. Jósikafalva 1.; 24. Jósikafalva 2.
Kossuth-szobrok: 25. Rozsnyó; 26. Losonc; 27. Érsekújvár; 28. Nagyszalonta; 29. Nagykároly; 30. Marosvásárhely 1.