Radnóti Miklós Bori notesze Argentínában – avagy az egyetemes mondanivaló vonzásában

2025. január 13. 06:00 - nemzetikonyvtar

Pablo Bagnatóval, az argentin Miércoles 14 Ediciones kiadó alapítójával és vezetőjével készített beszélgetést Szegedi-Szabó Béla.

„A példátlan példa éppen az, hogy a tökéletesnek ez az egyensúlya, a költői törvényeknek ez a hálózata, ez az összefüggésrendje az elvadult, törvény nélküli, gonosz káoszban születik, mutatja fel tündéri ragyogását, már nem is e világi fényeit.”

Ortutaty Gyula kísérőtanulmányából. Részlet. In: Radnóti Miklós: Bori notesz, Budapest, Helikon, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1985, 12. – Törzsgyűjtemény

Az Argentínában, a Buenos Airestől mintegy 300 km-re található Rosarióban élő szerkesztő, könyvkiadó-tulajdonos, Pablo Bagnato még a 2018-ban tett utazásai során fedezte fel Radnóti Miklós Bori noteszének verseit. Akkor döntötte el, hogy fordítókat keres a kiadáshoz. Miután sikerrel járt, 2020-ban jelentette meg az eredeti notesz méretét változatlanul megtartó, rendkívüli verseskötetet, amelynek fordítása Susana Lajtaváry és Kiss Péter munkája. A spanyol–magyar nyelvű Bori noteszt nemrég személyesen maga a kiadó vezetője, Pablo Bagnato (egyben a kötet elő- és utószavának a szerzője) hozta el Budapestre, és adományozta az Országos Széchényi Könyvtárnak.

Kérem, hogy meséljen a Miércoles 14 könyvkiadóról!

A Miércoles 14 Ediciones kiadó számomra egyfajta szabadidőben végzett „passzió”. Orvos vagyok, de mindig is szenvedélyesen érdeklődtem az irodalom iránt. Diákkoromban novellákat írtam. Évekkel ezelőtt azon kaptam magam, mikor egy kis szabadidőm akadt, hogy erőteljesen foglalkoztat az irodalom, bár akkor még nem volt konkrét ötletem vagy tervem. És végül arra az elhatározásra jutottam, hogy műfordítással is szeretnék foglalkozni. Sok évet töltöttem az angol nyelv tanulásával, és akkoriban posztgraduális tanulmányokat folytattam – távoktatás formájában – egy brit egyetemen. Mindig is érdekeltek és magával ragadtak az angol szerzők, főleg a 19. század végéről és a 20. század elejéről. Így rászántam magam, hogy olyan műveket fordítsak le, amelyek korábban nem jelentek meg spanyolul, vagy amelyek feledésbe merültek. Megtanultam a könyvtervezéshez szükséges szoftvereket használni, a tudásom kiterjesztettem a technikai és jogi dolgokra is. Ez volt a Miércoles 14 kezdete. A mai napig olyan szerzők művei alkotják a katalógust, mint pl. Saki, G. K. Chesterton, H. G. Wells, Arthur Machen, Max Beerbohm és Lord Dunsany és mások.
Független kiadót fenntartani Argentínában anélkül, hogy Buenos Airesben élnék – tapasztalatom szerint – igen kockázatos. Ezért említettem korábban is, hogy a Miércoles 14 egyfajta „passzió”, hobbi, mert én egyedül viszem ezt a vállalkozást, miközben magamat más jellegű munkáimból tartom el.

Hogyan került a fókuszba Radnóti Miklós alakja és költészete?

2018-ban – ugyanabban az évben, amikor megjelentek az első Miércoles 14 Ediciones könyvek – Európába utaztam, és többek között Berlinben is megfordultam. Ott, a meggyilkolt európai zsidók emlékhelyeinél figyeltem föl Radnóti Miklós nevére. Megismertem a jegyzetfüzetet – az úgynevezett Bori noteszt is, amelybe az utolsó verseit írta. És én akkor úgy éreztem, hogy azonnal el akarom olvasni. Még mindig lenyűgöz, hogy valaki egy ilyen szörnyű helyzetben, rettenetes körülmények között, ahol már a puszta túlélés a tét, az az ember verseket „farag”, ír. Azóta is csak arra tudok gondolni, hogy milyen elemi szüksége lehetett rá. Hogy bármi áron is, de írni! És én úgy gondolom, hogy az effajta alkotások közzététele és terjesztése a költészet szépségének közvetítésén túl egyfajta erkölcsi kötelességem is.

Mit jelentett Önnek a magyarországi utazás és a Radnóti Miklós személyéhez kötődő emlékhelyek felkeresése?

Mióta megjelent a Radnóti-könyv, arra gondoltam, hogy ellátogatok Budapestre. De a jól ismert világjárvány, valamint a személyes problémák az elmúlt napokig ezt késleltették. Úgy érzem, érdemes volt várni. Nem jártam más magyar városban, de Budapestet lenyűgözőnek találtam. És meghatottan álltam a költő emlékhelyeinél, a szobra előtt, és nem utolsósorban a Fiumei úti temetőben található gyönyörű sírkő mellett vagy a róla elnevezett utcában.

Noha a prózát mindig is jobban kedveltem a költészetnél, az elmúlt néhány évben megjelent több mint 30 könyvem közül mégis Radnótié a legszemélyesebb. Valaki azt mondta nekem, hogy egy ilyen könyv „igazolja” a szerkesztői munkámat. Én is ebben hiszek.

Mi a helyzet a kis országok, kis nemzetek irodalmával az argentínai könyvpiacon? El tudják érni a közönséget? Milyen volt a Bori notesz fogadtatása?

Ha jól tudom, az országban – szerencsére - rengeteg kis, független kiadó van. Ennek ellenére meglehetősen bonyolult versenyezni a multinacionális vállalatokkal. Vagyis a kereskedelmi forgalomban lévő könyvesboltokban csak azt lehet megtalálni, amit a nagy kiadók adnak ki. De akad néha egy-egy érdekes fesztivál és egyéb rendezvény – különböző könyvvásárok – is, amelyek teret adnak a független kiadóknak, hogy bemutatkozzanak. Léteznek olyan független kiadók, amelyek bizonyos országok irodalmára specializálódtak, de sajnos, ők csak nehezen jutnak el a szélesebb közönséghez.

A Bori notesz versei a világköltészet talán legfelkavaróbb alkotásai, a tökéletes esztétikai megvalósuláson túl olyan egzisztenciális súllyal bírnak, ami fokozhatatlan. Olyan helyzetben és körülmények között születtek, amelyek közepette az ember szinte teljességgel lehetetlennek gondolná a versírást. Radnóti Miklós ennek ellenére véghez vitte a legnagyobb prófétai csodát, és ezáltal valami megfoghatatlan transzcendencia finom, de éles fénye vonja be a költeményeit. Mit nyújthat ez a költészet az argentin olvasó számára?

Úgy gondolom, hogy az ilyesfajta költészet befogadásának élménye egyetemes. Egy ilyen műnek ereje van. Ez az erő megérinti az olvasókat, hat rájuk. Természetesen nem minden vers, nem minden irodalmi szöveg és nem minden műalkotás bír ilyen elképesztő hatással. Hogy őszinte legyek, kezdetben, anélkül, hogy elolvastam volna, úgy gondoltam, hogy az irodalmi értékétől függetlenül is fontos számomra a notesz tartalma, már csak a sajátos kontextus miatt is, amelyben létrejött, közzé kell tenni. Őszinte elismerésem annak a mély akaratnak, amely ilyen körülmények között se adta föl a költészetbe, a szavakba vetett hitét. Miután elolvastam őket, rögtön megérintett a versek intenzitása. Nem vagyok tudósa a költészetnek, de kétségtelen „küldetése” van a Bori notesznek; olyan drámai erejű szépség bontakozik ki ezekből a versekből, amelyeket olyan valaki írt, akire a szörnyű halál várt.

Meséljen egy kicsit a fordításokról, illetve a fordítók személyéről!

Miután 2018 végén visszatértem az utazásomról, Radnóti-kötetek után kutattam az interneten. Mivel Radnóti műveinek nem találtam spanyol kiadását, ezért megvásároltam az All that still matters at all. Selected poems of Miklós Radnóti című 2014-ben megjelent könyvet, Radnóti Miklós válogatott verseit angolul, John M. Ridland és Peter V. Czipott fordításában, amelyek nemcsak a Bori notesz alkotásait tartalmazták, hanem a költő korai műveit is.
Ettől kezdve az általam kigondolt projektnek két kulcsfontosságú aspektusa kínálkozott: először is nem akartam angolból fordítani, ezért keresnem kellett valakit, aki jól tud magyarul. Továbbá azt szerettem volna, ha a könyv fizikai megjelenése, formája hasonlít az eredeti jegyzetfüzetre. Noha minden más Miércoles 14 Ediciones könyv nagyobb méretű; ez a Radnóti-kötet 15x10 cm, nagyjából akkora, mint a költő füzete. Maga a borító a cirill nyelvű felirattal az eredeti noteszt kívánja reprodukálni.
Rosario-ban élek, Argentína harmadik legnagyobb városában, és itt lakik Magyarország tiszteletbeli konzulja, Rózsa Ádámné. Úgy döntöttem, megkeresem, hogy tájékoztassam a szándékomról, és útmutatást kérjek. Rózsa Ádámné összehozott engem Kiss Péter úrral, aki fordítóként dolgozik odakinn. Fontos leveleket váltottunk a célkitűzésemmel kapcsolatban. Kiss Péter sok mindent elmesélt, részletesen tájékoztatott engem az ország társadalompolitikai helyzetéről, annak összefüggéseiről a második világháború időszakából. Aztán végül úgy döntött, hogy időhiány miatt nem tud dolgozni az összes vers lefordításán, de a kötet két legrövidebb versének tolmácsolását mégis elvállalta.
Ezt követően egy ideig nem folytattam a projektet, mert más sürgető könyvkiadási munkáim adódtak. Végül magyar fordítók után kutattam egy nyilvános fordítói és tolmácsnyilvántartásban, és megtaláltam Susana Lajtaváryt, aki rögtön őszinte érdeklődést mutatott. Amikor a fordítások elkészültek, én először összevetettem az angol és a spanyol fordításokat, majd ebből kiindulva vettem a bátorságot, hogy apróbb változtatásokat eszközöljek, amelyek – remélem – hasznára válnak majd a verseknek.
A Bori notesz kétnyelvű magyar–spanyol kiadása 2020 áprilisában jelent meg – a Covid-19 miatt igen szerencsétlen időszakban. Mégis a mai napig ez a könyvünk a legsikeresebb, kereskedelmi szempontból is. Tudomásom szerint ez a Bori notesz egyetlen spanyol nyelvű kiadása. Néhány hónappal ezelőtt e kötet néhány verse a spanyol Surco folyóiratban is megjelent.
És nagyon fontos újra elmondanom, hogy ez a Radnóti-kötet a legszemélyesebb „választásom”, misszióm, a legmegindítóbb könyvem, amit eddig kiadtam.

Spanyol nyelvű recenziók a kötetről:

komment

„In vino veritas”. Az amerikai magyar Lippóczy Miklós – Ex libris gyűjtők, gyűjtemények. 55. rész

2025. január 08. 06:00 - nemzetikonyvtar

Munkák és napok – és kincsek. 121. rész

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre egyet-egyet blogunkban. A sorozat százhuszonegyedik részében Vasné dr. Tóth Kornélia, a Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár tudományos munkatársa „Ex libris gyűjtők, gyűjtemények” címmel indított alsorozatában a tárban található ex librisek készíttetői közül ezúttal Lippóczy Miklóst és gyűjteményét mutatja be.

Lippóczy Miklós (1913–2004) jogász – Lippóczy Norbert öccse, jeles ex libris gyűjtő – Tállyán született, híres borász családban.

Andruskó Károly fametszete (1972). A kép forrása: Palásthy Lajos ex libris gyűjteménye. A grafika fekete-fehér variánsa fellehető az OSZK-ban is, jelzet: Exl.L/166 (1972) – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Debrecenben végzett jogot, 1937-ben doktorált, majd a Honvédelmi Minisztériumhoz került. Első feleségével, Szilágyi-Nagy Zsuzsannával Bad Wörishofenben, egy dél-németországi kisvárosban 1948-ban megalapította a magyar emigránsok első újságját, a Hungáriát (Hontalan Magyarok Hetilapja, 1948–1956), melyet több éven át szerkesztett. A második szám már Münchenben jelent meg. 1950 augusztusáig a Hungária szerkesztője és kiadója, 1951-ben a főszerkesztője volt. Ezzel párhuzamosan a Magyar Újságírók Külföldi Egyesületének (1948–) főtitkára lett.
Miután munkáját Németországban lehetetlenné tették, feleségével 1950-ben az Egyesült Államokba emigrált. Átmenetileg élt New Yorkban és Cliftonban, végül Passaicben, New Jersey államban telepedett le. Egy ideig dolgozott az Amerikai Népszava New York-i napilap főszerkesztőjeként. 1960-ban újraházasodott, második feleségével, Lippóczy Ilonával felépített egy adatfeldolgozó irodát. Húsz évig mint szociális dolgozó a Család- és Gyermekvédelmi Hivatalnál talált állást Patersonban. A passaici Szent István Egyház híve, az itteni Szent István Magyar Iskola pártolója, 1985-től haláláig az Amerikai Magyar Múzeum Igazgatói Bizottságának elnöke volt.
A kultúra iránt elhivatott jogász, Lippóczy Miklós az évtizedek során jelentős, több mint 30 ezer ex librisből álló művészeti gyűjteményre tett szert. A gyarapítás érdekében számos gyűjtővel épített ki kapcsolatot, mint a Kisgrafika Barátok Köre tagja széles körű levelezést folytatott, jó viszonyt ápolt többek között Semsey Andorral, Katona Gáborral és Réthy Istvánnal. Részt vett több nemzetközi ex libris kongresszuson, találkozón, ez alkalmakra készíttetett is ex libriseket. Az 1984-es weimari XX. Nemzetközi Ex libris Kongresszusra Fery Antal által metszett lapon a weimari klasszika egyik mesterét, Friedrich Schiller (1759–1805) német költőt, drámaírót láthatjuk az írásra utalóan lúdtollal.

Fery Antal fametszete (1984). A kép forrása: Palásthy Lajos ex libris gyűjteménye

A Lippóczy Miklós nevére ex librist készítő grafikusok közt ott találjuk Vén Zoltán, Vertel József, Andruskó Károly, Nagy Árpád Dániel, Kertes-Kollmann Jenő, Fery Antal, Radványi-Román Károly, Deák Ferenc, Paulovics László, Petry Béla, Kamper Lajos, Gácsi Mihály és Norbert Ott nevét.
Vertel József grafikájának mozgalmas motívumkincsét hangjegyek és – Lippóczy foglalkozására utalóan – paragrafusjelet író tollhegy alkotják.

Vertel József grafikája. Jelzet: Exl.L/215 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A családi hagyományra, a borászkodásra utalóan ex libriseinek jó része szőlős-boros tematikájú. Csiby Mihály grafikája szőlőindán, szőlőfürtök közt éneklő kismadárral, az Ovidiustól származó „Cura fugit mero” [A gond menekül a bortól] felirattal a bor gondűző hatását fejezi ki. Ahogy Petőfi Sándor is megfogalmazta A borozó című versében:

„Gondüző borocska mellett
Vígan illan életem;
Gondüző borocska mellett,
Sors, hatalmad nevetem.”

Petőfi Sándor: A borozó. (Részlet). In. Petőfi Sándor költő összes költeményei a Magyar Elektronikus Könyvtárban (Verstár)

Csiby Mihály linómetszete (1984). Jelzet: Csiby/163 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

„In vino veritas” [Borban az igazság] – hirdeti Fery Antal egy fametszete dr. N. G. Lippóczy, azaz Nicholas Gabriel Lippóczy nevére. A kétszínnyomatú grafika szőlőfürtök közt népviseletbe öltözött párt ábrázol, kezükben borospalack és borospohár.

Fery Antal fametszete (1963). Jelzet: Galambos/221 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Andruskó Károly alkotásai megörökítik a híres tokaj-hegyaljai borvidéket, Tállyát és környékét. A térséget 2002-ben vették fel az UNESCO világörökségi listájára. Andruskó metszetein szőlészkedő-borászkodó embereket, szőlőtöveket kapáló, szőlőt gondozó, permetező férfiakat, szüretelő, pincében bort fejtő legényeket láthatunk.

Andruskó Károly metszete. Jelzet: Exl.L/185 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Szőlőtő mellett hatalmas lopótököt cipelő férfi roskadozó alakját mutatja be Paulovics László grafikája.

Paulovics László linómetszete (1976). A kép forrása: magángyűjtemény

A szőlőprések több változata ismert. Pincehelyiségben régies stílusú, fából készült sajtoló szerkezet látható vályúval a következő újévi, ún. PF-grafikán. A szőlősgazdák számára a minél bőségesebb termés jelentette a boldog új évet.

8_kep-andrusko_k_lippoczy_miklos_84_116_exl_l_189_j.jpg Andruskó Károly linómetszete (1970). Jelzet: Exl.L/189 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Sárkányölő Szent György szokatlan módon tollal hadakozik a szörny ellen Nagy Árpád Dániel fametszetén, melyen szintén elmaradhatatlan a szőlőfürt motívuma.

9_kep-nagy_arpad_daniel_lippoczy_nicolaus_g_x2_98_61_exl_l_190_j.jpg Nagy Árpád Dániel fametszete (1965). Jelzet: Exl.L/190 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Lippóczy Miklós felesége, Lippóczy Ilona számára is készültek szőlős-boros vonatkozású grafikák.
Lippóczy aktív kiállításszervező tevékenységgel, kollekciója darabjaival gyarapította az Amerikai Magyar Múzeumot, népszerűsítette többek között Petry Béla, Nagy Árpád Dániel, Nagy Arisztid, Müller Árpád, Gy. Szabó Béla, Drahos István, Cseh Gusztáv, Deák Ferenc, Hervai Katalin, Feszt László, Imets László, Torró Vilmos és Vén Zoltán alkotásait. Magyarországon is állított ki, például 1976 tavaszán Szegeden. Jó kapcsolatban állt az ugyancsak Amerikába kivándorolt, 1978-ban elhunyt Németh Nándor grafikussal, gyűjteményével hozzájárult kisgrafikai alkotásjegyzéke összeállításához, melyet Palásthy Lajos szerkesztett és jelentetett meg a művész halála után.
Miklós testvére, a hazánkból Lengyelországba áttelepült Lippóczy Norbert szintén jeles kisgrafikagyűjtő lett. Kettejük ez irányú tevékenysége példát nyújt arra, hogy az ex libris gyűjtés és népszerűsítés egy család több tagja számára is meghatározó jelentőségű, kedvelt időtöltés lehet.

Andruskó Károly in memoriam grafikája (2004). A kép forrása: Palásthy Lajos ex libris gyűjteménye

Irodalom:

Hungária. In. Borbándi Gyula: Nyugati magyar irodalmi lexikon és bibliográfia, Budapest, Hitel Lap-, Könyvkiadó és Kereskedelmi Kft., 1992.
Lippóczy Norbert levele Dr. Katona Gáborhoz, Tarnów, 1976. IX. 17. (KBK Irattár)
Lippóczy Rich Zsuzsanna: Lippóczy Miklós, 1913–2004. In: American Hungarian Museum / Magyar Folklór Múzeum
Nagy József: Agrármúlt – Régi magyar szőlőprések. In: Magyar Mezőgazdaság agrárhírportál, 2020. 10. 18.
Németh Nándor (1910–1978) kisgrafikai alkotásjegyzéke (Ex libris és alkalmi grafika), szerk. Palásthy Lajos, Balatonfűzfő, Palásthy Kiadó, 2000.
Vasné dr. Tóth Kornélia: Lippóczy Miklós (1913–2004). In: Uő.: Múltunk neves ex libris gyűjtői, lexikon, Budapest, Kisgrafika Barátok Köre Grafikagyűjtő és Művelődési Egyesület, 2019, 110–111.

Vasné dr. Tóth Kornélia (Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

Az Ex libris gyűjtők, gyűjtemények című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész; 56. rész; 57. rész; 58. rész; 59. rész; 60. rész; 61. rész; 62. rész; 63. rész; 64. rész; 65. rész; 66. rész; 67. rész; 68. rész; 69. rész; 70. rész; 71. rész; 72. rész; 73. rész; 74. rész; 75. rész; 76. rész; 77. rész; 78. rész; 79. rész; 80. rész; 81. rész; 82. rész; 83. rész; 84. rész; 85. rész; 86. rész; 87. rész; 88. rész; 89. rész; 90. rész; 91. rész; 92. rész; 93. rész; 94. rész; 97. rész; 98. rész; 99. rész; 100. rész; 101. rész; 102. rész; 103. rész; 104. rész; 105. rész; 106. rész; 107. rész; 108. rész; 109. rész; 110. rész; 111. rész; 112. rész; 113. rész; 114. rész; 115. rész; 116. rész; 117. rész; 118. rész; 119. rész; 120. rész

komment

Természetvédelem és nem csak egy csipetnyi humor

2025. január 07. 06:00 - nemzetikonyvtar

Gerald Durrell születésének 100. évfordulója

Gerald Durrellt (1925–1995) bemutatni feltehetőleg senkinek sem kell. Nevének említésére rögtön felsejlik előttünk a nagypapás, gömbölyded, szakállas figura képe: Durrell a világhír csúcsán, kezében, egyik vállán (esetleg mindkettőn) egy-két bájos, nehezen beazonosítható állatfaj egyedével, amelyek szemmel láthatólag ugyanolyan otthon érzik magukat nála, mint veszélyeztetett természetes élőhelyükön. A világszerte elismert zoológus és író gyermekkora óta végtelenül elkötelezett volt az élővilág megismerése és védelme iránt. Ahogy barátja, David Hughes írja visszaemlékezésében:

„atyai ösztöne a veszélyeztetett fajták felé fordult”

David Hughes: Gerry és egyéb állatfajták. Gerald Durrell arcképe, Budapest, Európa, 1999, 217. – Törzsgyűjtemény

Gerald Malcolm Durrell 1925. január 7-én született az indiai Dzsamsedpurban, több generáció óta Indiában élő brit családban. Édesapja, Lawrence Samuel Durrell útépítő mérnök volt, aki tekintélyes vagyonra tett szert különböző vasútépítési projektekben.

A gyarmati India korabeli térképen, Gerald Durrell szülővárosának kiemelésével. In: Dél-Ázsia: (Brit-India), Budapest, Magyar Földrajzi Intézet, [1912–1914]. Jelzet: T 19.006. – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A lelkiismeretes és szerető családapát mindössze 43 évesen vitte el az agyvérzés, amelyet talán megsokasodó üzleti gondjai okoztak. A kis Gerald édesapjáról őrzött egyetlen emléke – rá nagyon jellemző módon – egy állatokról szóló esti meséhez kapcsolódik. Nem kevésbé árulkodó a kisfiú első, tisztán kiejtett szava: a „zoo” szócska akkori lakóhelyük hőn áhított kis állatkertjére utalt, amelynek meglátogatása, a gyermek kérésére, szinte állandó programpont volt indiai dadájával töltött napi rutinjában.
Gerald édesanyja, Louisa Florence Durrell (leánykori nevén Dixie) férje halála után magára maradt négy gyermekével, akik közül „Gerry” volt a maga három évével a legifjabb. Indiában nehezen boldogulhattak volna a családfő támogatása nélkül, így először Angliába, majd 1935-ben Korfura költöztek.

Korfura költözés Gerald Durrell visszaemlékezésében. A költözés ötletgazdája Gerald bátyja, Lawrence („Larry”) volt. Szántó Piroska illusztrációival. In: Gerald Durrell: Családom és egyéb állatfajták, Budapest, Európa, 1966, [16–17.] – Törzsgyűjtemény

Az érzékeny, minden idegszálával a természet megismerésére fókuszáló kisfiú számára óriási áldást jelentett, hogy a formális oktatás kötöttségei nélkül, a görög szigetvilág ekkor még érintetlen paradicsomában, terepmunkával fedezhette fel a természet kincseit. Édesanyja nevelési elvei messze álltak a kor konvencionális felfogásától. Louisa Durrell minden szempontból támogatta a gyermek önálló kibontakozását – de azért többnyire házitanítói felügyelettel.
Tudós mentorai közül kiemelkedett a sziget polihisztora, Theodore Stephanides, aki megerősítette Gerry szeretetteljes, minden tudományos gőgöt nélkülöző érdeklődését a természeti jelenségek, azon belül akár a legapróbb életformák iránt. Később David Hughes-zal való baráti beszélgetésében Gerald Durrell így fogalmazta meg a Korfun töltött évek alatt kialakult természetszemléletét:

„Mind egyetlen egészet alkotunk, mind részei vagyunk egy kirakós rejtvénynek. Mi, emberek azt választottuk, hogy kivonjuk magunkat a kirakós rejtvényből, hogy istent játszhassunk; egyelőre még pöffeszkedünk és páváskodunk a mi kis színpadunkon, de máris rohanunk a bajba, amit a kis agyunkkal fel sem foghatunk. Csak a fél szemedet nyisd ki: láthatod, hogy amit bármelyik intelligens természetvédő prédikált éveken […] át, most megtörténik – mikor pedig mindenki azt mondta, hogy ez csak vaklárma.
Nem vonhatod ki magadat csak úgy, hipp-hopp természetből. Éppolyan fontos megóvni egy struccot, mint egy londoni sajtótudósítót, sőt némely alkalmakkor valószínűleg fontosabb.”

David Hughes: Gerry és egyéb állatfajták. Gerald Durrell arcképe, Budapest, Európa, 1999, 164. – Törzsgyűjtemény

Gerald bátyja, a későbbi elismert író, Lawrence Durrell pedig egy másik kincs, a nyelv felfedezésében támogatta öccsét: kezébe adta az angol és a világirodalom klasszikusait. Mesteri elbeszélő stílusa és humora is hatalmas inspirációval szolgált fiatalabb testvérének.
A természettudós az 1940-es évek közepén, állatkerti gondozóként végzett munkája során nyert további ihletet életprogramjának kialakításához. A Londontól északnyugatra elhelyezkedő Whipsnade község állatparkjában Durrell egyik feladata egy vadon már kihalt, csak fogságban tenyésztett faj egyik egyedének, egy Dávid-szarvasbébinek az etetése volt. Ekkor született meg benne az a felismerés, hogy az állatkerteknek a veszélyeztetett állatfajok kutatását és aktív védelmét kell előtérbe helyeznie, míg a pénzszerzés, az emberek szórakoztatása és a tudományos ismeretterjesztés ehhez képest másodlagos szerepet kell kapjon.

„... én nem egyszerű, mindennapi állatkertet akartam, a szokásos állatállománnyal. Az én állatkertem mögött az az elképzelés rejlett, hogy segítek az állatvilág megóvásában. Szerte a világban a civilizáció terjedése számos állatfajt pusztított ki vagy csökkentett le előző létszáma töredékére.
A nagyobb fajok közül soknak kereskedelmi vagy idegenforgalmi értéke van, így inkább törődnek velük. De mindenfelé szétszórva a Földön egy csomó izgalmas apró emlős, madár vagy hüllő él, és megóvásukra vajmi kevés gondot fordít bárki is, mert tápláléknak nem alkalmasak, és ruházatot sem lehet készíteni belőlük, és a turistákat sem érdeklik, mert azok oroszlánt és orrszarvút követelnek. E lények nagy része szigetlakó, ezért hazájuk kicsi. A legkisebb beavatkozásra örökre eltűnhetnek: patkányok vagy mondjuk disznók véletlen betelepítése egy éven belül kipusztíthatja őket. Gondoljunk csak a dodó – a Mauritius szigetek kihalt galambfajának – szomorú sorsára, és megértjük, miről van szó.”

Gerald Durrell: Állatkert a kastély körül, Budapest, Európa, 2023, 10–11. – Törzsgyűjtemény

De álmának beteljesítésére, vagyis saját állatkertjére még sokat kellett várni. Első, apai örökségéből finanszírozott 1948-as kameruni állatgyűjtő körútja még csak köztes állomás volt. Az itt begyűjtött és különböző állatkerteknek eladott állatsereglet gondozása sok hasznos tapasztalattal szolgált. A nyugat-afrikai út ezenkívül első könyvének élményanyagát is képezte. Még súlyos anyagi gondjai nyomása alatt is nehezen szánta rá magát az írásra, azonban első felesége, Jacquie és bátyja, Lawrence bíztatására mégis belevágott úti beszámolójába, The overloaded ark (Noé bárkáján) címen. A mű a szerző meglepetésére sikerkönyv lett, és így megszületett az élete végéig alkalmazott minta: a megélhetést és az állatokért végzett munkát könnyed humorral megírt egzotikus kalandjai finanszírozták, amelyekkel egyben az élővilág védelmének fontosságára is rá akarta irányítani a figyelmet.

„Ne felejtsd el, hogy az állatoknak és a növényeknek nincs képviselőjük, akinek írhatnának, nem léphetnek sztrájkba, senki sem emel értük szót, kivéve minket, az emberi lényeket, akik megosztjuk velük közös világunkat.”

Gerald Durrell: Fogjál nekem kolobuszt! Budapest, Európa, 2024. [239]. – Törzsgyűjtemény

Az első expedíciót így hamarosan három másik követte, amelyek során Nyugat-Afrikán kívül Dél-Amerika több országába is eljutott. Mind a brit olvasóközönség, mind a nemzetközi publikum hálás és kitartó lelkesedéssel fogadta az ezekről megjelenő élménybeszámolóit. De a kirobbanó sikert a korfui gyermekkor amatőr természetbúvár kalandjairól írt műve hozta el, amely Családom és egyéb állatfajták címmel jelent meg.

A Családom és egyéb állatfajták legfrissebb hazai kiadásának borítója. In: Gerald Durrell: Családom és egyéb állatfajták, Budapest, Európa, 2023. – Törzsgyűjtemény

A fergetegesen humoros mű azonnal bestsellerré vált, varázsát az idilli helyszín költői leírása és a vicces kedvű, nyárspolgárinak sehogy sem nevezhető Durrell-család bemutatása adta, amelyben egy tizenéves gyermek ártatlanságát ötvözte a gyakorló ifjú etológus éleslátásával.
Az eredeti nyelven 1956-ban publikált könyv tíz évvel később, 1966-ban jelent meg először Magyarországon, Sárközi Györgyné fordításában. Ugyanebben az évben jutott el hazánkba az első gyűjtőexpedíció alapján született műve (Noé bárkáján).

Gerald Durrell: Noé bárkáján, Budapest, Táncsics Kiadó, 1966. – Törzsgyűjtemény

A Családom és egyéb állatfajták kifogyhatatlan inspirációként szolgált a filmes szakmának: a klasszikus tízrészes BBC sorozattal kezdve (1987), a nagysikerű, Sheree Folkson által rendezett brit vígjátékon át (2005) a pár éve Angliában The Durrells, vagyis Durrellék címen sugárzott televíziós dráma-vígjátéksorozatig (2016–2019) számos megfilmesítésen ment át.
Az állatkert-alapítási szándékot végül, sok bürokratikus bonyodalom és néhány sikertelen próbálkozás után, 1959-ben koronázta siker. A Nagy-Britanniához tartozó, a La Manche csatorna kontinenshez közelebb eső részén található Jersey szigetén, egy kastély parkjában talált otthonra Durrell sok viszontagságot megélt állatgyűjteménye. A nehezen beinduló és gyakran a csőd szélén álló vállalkozás támogatására a zoológus 1963-ban indította el Vadvédelmi Alapítványát, mely ma már alapítója nevét viseli.

Gerald Durrell: Állatkert a kastély körül, Budapest, Európa, 2023. – Törzsgyűjtemény

„…itt van ez a herkulesi termetű szakállas hős. De Gerry serdülőkorában fantasztikusan törékeny volt, és testileg félénk. Finom csontú, karcsú; apámhoz hasonlított, aki magas is volt. […] Fizikailag ideges volt, ijedős, félszeg – és mindezt sikerült erőteljes, cölöpverő figurává átformálnia, anélkül hogy elvesztette volna az érzékeny oldalát, ami csodálatos.”

Lawrence Durrell szavai öccséről. In: David Hughes: Gerry és egyéb állatfajták. Gerald Durrell arcképe, Budapest, Európa, 1999, 67. – Törzsgyűjtemény

Gerald Durrell az Askania-Nova vadrezervátumban (1985, Ukrajna). Fotó: Byron Patchett. Wikimedia commons under Attribution-ShareAlike 3.0 Unported (CC BY-SA 3.0). A kép forrása: Wikipedia

Az általa alapított állatkert munkája során mintegy 100 veszélyeztetett fajt sikerült visszatelepíteni eredeti élőhelyére és a létesítmény munkatársai közel 500 biodiverzitásvédő projekt eredményességét garantálták szaktudásukkal. Az egész világról érkeznek tudósok, állatvédők és állatgondozók, hogy az állatkertben működő Természetvédelmi Akadémián gyarapítsák szakmai ismereteiket.
Az idős természetvédő 1995. január 30-án, kevéssel hetvenedik születésnapja után hunyt el májdaganat-komplikációiban. Halála óta állatvédő munkásságát második felesége és özvegye, Lee Durrell viszi tovább.
Az emberek körében Gerald Durrell töretlen népszerűségét jelzi, hogy könyveit újra és újra kiadják, kicsik és nagyok örömére egyaránt. Az állatokat, növényeket sajnos nem tudjuk megkérdezni, hogyan vélekednek munkásságáról – de talán nem túlzunk, ha azt mondjuk, ha beszélni tudnának, bizonyára Gerald Durrellt választanák örökös tiszteletbeli nagykövetükké.

Felhasznált források

Douglas Botting: Gerald Durrell. The authorized biography, New York, Carroll & Graf, cop. 1999, 2000.
Michael Haag: A Durrell család története: India, Korfu, Anglia, Budapest, Taramix, Panem Könvykiadó, 2019.
David Hughes: Gerry és egyéb állatfajták. Gerald Durrell arcképe, Budapest, Európa, 1999.

Szádeczky-Kardoss Zsófia (Állománygyarapítási és -nyilvántartási Osztály)

komment

Címkék: szántó piroska gerald durrell térkép- plakát- és kisnyomtatványtár szádeczky-kardoss zsófia állománygyarapítási és -nyilvántartási osztály david hughes louisa durrell theodore stephanides sárközi györgyné sheree folkson byron patchett douglas botting michael haag

Vizvári Mariska két szerep között megsózott egy vén tyúkot – ingyenes szakácskönyvek a nemzeti könyvtártól

2025. január 02. 17:06 - nemzetikonyvtar

„Egy vén tyúkot kívül-belül jó erősen megsózunk” – ezzel a mondattal kezdi Vizvári Mariska 1914-ben megjelent „Száz specialitás” című szakácskönyvét, amely ingyenesen letölthető két másik Vizvári-szakácskönyv mellett a Magyar Elektronikus Könyvtárból.

Vízváry Mariska és apja, Vízvári Gyula (1841–1908) színész, 1895, Budapest, részlet – Színháztörténeti és Zeneműtár

Vizvári Mariskát (1877–1954) sokan csak a harmincas évek fekete-fehér filmjeiből ismerhetik, de a Nemzeti Színház örökös tagjaként mesterien kezelte a fakanalat is.

Letölthető művei:

A konyha művészete

Száz specialitás

Vizvári Mariska szakácskönyve

A 2025. január 1-jétől hozzáférhető gyűjteményrész a kultúra és a tudomány terén tevékenykedett, 1954-ben elhunyt szerzők életművéből merít. Herczeg Ferenc (1863–1954) a két világháború közötti időszak egyik legnépszerűbb magyar írója, akinek Az élet kapuja című regényét háromszor is jelölték irodalmi Nobel-díjra. Drámái és regényei a magyar és nemzetközi színpadokon is maradandók. Nagy Lajos (1883–1954) a szatirikus próza mestere, a Nyugat főmunkatársa és többszörös Baumgarten-díjas író, aki novelláival vált igazán ismertté. Robert Capa (1913–1954), a világhírű magyar–amerikai fotográfus és haditudósító, a 20. század egyik legjelentősebb dokumentaristája. Fényképei máig a háborús fotográfia ikonikus alkotásai. Gerevich Tibor (1882–1954) a művészettörténet és kultúrpolitika kiemelkedő alakja, akadémikus, akinek munkássága a magyar és nemzetközi műemlékvédelem területén is meghatározó. Huszti József (1887–1954) a klasszika-filológia és a magyar humanizmus jeles kutatója, aki többek között Janus Pannonius munkásságának tanulmányozásával ért el kiemelkedő eredményeket. Papp Viktor (1881–1954) zenekritikus, zenetörténész és irodalmár aktívan részt vett a zenei kultúra népszerűsítésében. Rapaics Raymund (1885–1954) a magyar növényföldrajz és történeti botanika úttörője, akadémikus, akinek művei a magyar Alföld ősi növényvilágát mutatják be részletesen.

A szerzői jogi védelem Magyarországon a szerző halálát követő hetven évig érvényes. Ezen időszak lejártát követően a művek közkinccsé válnak, azaz szabadon másolhatók, terjeszthetők és feldolgozhatók.

komment

Címkék: szakácskönyv főzés magyar elektronikus könyvtár színészet ekönyv robert capa vizvári mariska ekönyvolvasó

„Csakazértis!”

2024. december 31. 06:00 - nemzetikonyvtar

Sarah Bernhardt színésznő Justh Zsigmond író szemével

„»Csakazértis!…« Ez a Sarah Bernhardt jelszava. Ezt a mondást látjuk a boulevard Pereire-i palota majd minden termében ragyogni, ezt vésette magas gót székeinek támlájára, ez levélpapirosának jeligéje. Ennek a mondásnak Sarah maga a kifejezője.
»Quand même… (csakazértis) uralkodom a színművészet felett, dacára, hogy gyenge, finom idegű asszony vagyok, elismernek, dacára, hogy olyan csodálatos, olyan művészien ritka vagyok, hogy másom nincs a föld kerekségén, meghajolnak szeszélyeim előtt, pedig ebben is az első vagyok, fiatal vagyok, örökké fiatal maradok, pedig fiam már házas, örökké nyílnak a rózsák s az ibolyák nékem, mert ajkaimról örök tavasz árad…«
Quand même!
Királyné mondta, királynői mondás.”

Justh Zsigmond: Sarah Bernhardtnál. In Magyar Salon, 6. évf. 10. kötet (1888. november), 178. – Törzsgyűjtemény

Sarah Bernhardt fényképe – Kézirattár

Az „isteni Sarah”, azaz Sarah Bernhardt (1844‒1923) francia színésznő száznyolcvan évvel ezelőtt látta meg a napvilágot. Hosszan lehetne írni az életéről, hiszen nemcsak egyik meghatározó színésznője volt a korszakának, hanem festett, szobrászkodott, színdarabot írt (L’Aveu; A vallomás), rendezett, és emlékiratait is papírra vetette (Ma double vie). Vezetett színházat, a francia‒porosz háború alatt az Odéon Színházból hadikórházat szervezett, a sebesülteket ápolta, és amikor évekkel később egyik lábát amputálták, műlábbal állt színpadra.

„A színház világában nemcsak színművész, hanem színigazgató, néha rendező, jelmez- és díszlettervező is, ha szükséges. Otthon tollal, vésővel és ecsettel is művészien alkot. Beszélnek természetesen ellenkező előjelű tulajdonságairól is. (Pénzéhes, ellenségeivel kíméletlen, szeszélyes, önfejű, különc, magánélete viharos.)”

Konrádyné Gálos Magda: Justh Zsigmond és Sarah Bernhardt barátsága. In: Békési Élet, 24. évf. 1. sz. (1989), 90. – Törzsgyűjtemény

Életében és halála után is sokszor írtak róla, csodálatos hangjáról, színészi játékáról, az életéről/életmódjáról, és bemutatták otthonát, környezetét is.
A 19. század végének egyik fiatal írója, Justh Zsigmond (1863‒1894) többször járt a francia fővárosban, és többször megörökítette a színésznő alakját. Nemcsak a játékáról írt, hanem személyesen is megismerkedtek. De vajon hogyan látta a francia dívát a fiatal magyar literátor?

„Egyszerre „medieval, másrészt modern tragikai művésznő […]
Inkább vizionárius lesz, mint hamis, ha igaz nem lehet.
Hanem mindig Sarah Bernhardt. És művészetének két alapeleme: a primitivizmus s a modern finomultság a legmagasabb fokon, megengedik neki, hogy mind a két irányt egyenlő sikerrel művelje”

Justh Zsigmond: Sarah Bernhardt egyénisége. In: Nemzet, 7. évf. 316. sz. (1888. november 15.), [5.], Tárca, Melléklet (reggeli kiadás) – Törzsgyűjtemény

medieval: itt: középkorias (fr.)

Számára a színésznő a megtestesült századvég: kifinomult, különleges, merész, művészi és egyedi. Bár már korábban hallott és olvasott róla, először 1888-ban találkozott vele, amikor öt hónapot töltött Párizsban. Ekkori élményeit, benyomásait és mindennapjait gondosan lejegyezte a – már akkor is későbbi megjelenésre szánt – naplójába, amelyben Sarah-ról több mint huszonöt bejegyzés követi az első találkozás leírását.

„Különben is annyi a váratlan egyéniségében, hogy sohasem tudni, hogyan fog a következő pillanatban nyilatkozni, és hogy miért úgy és nem másképp. Meglepi igen gyakran legrégibb barátait s környezetét is.
Megfoghatatlan, csodálatos, páratlan. Olyan, mint egy távoli országokból ideszakadt ritka virág, melynek színpompája, illata messzi zónák légköréről, napsugaráról beszél.”

Justh Zsigmond: Sarah Bernhardtnál. In: Magyar Salon, 6. évf. 10. kötet (1888. november), 180. – Törzsgyűjtemény

A színésznő bátor és kiszámíthatatlan, a társadalmi szabályok és elvárások határán egyensúlyoz (bár egy színésznőnek bizonyos szeszélyeket elnéztek, sőt, talán el is vártak tőle). Justh, aki a megjelenéssel és a környezettel is jellemez, részletesen leírta a művész ruhakölteményeit, gesztusait is.

„Az asztalfőnél egy gótikus trónszékben Sarah – l’incomparable. Fehérselyem praeraphaelistikus selyem négligé, arannyal hímezve. Fején egy aranysál.
Sokkal szebb, érdekesebb és fiatalabb, mint a színpadon. Gyönyörű hosszú szempillák, bársonylágyságú tekintet. Mindene fáradt, souple és stilizált. Un rêve! […]
Kiérve az utcára bámulva látom, hogy az emberek még mind »kétkézláb« járnak – – s a napsugarak csakolyan sárgák, mint azelőtt voltak.”

Justh Zsigmond: Párisi Napló. (Péntek 13.). In: Justh Zsigmond naplója, s.a.r., bev., jegyz. Halász Gábor, [Budapest], Athenaeum, [1941], 45.– Törzsgyűjtemény

l’incomparable: összehasonlíthatatlan, páratlan (fr.)
négligé: reggeli vagy házi ruha, pongyola (fr.)
souple: itt: lágy (fr.)
un rêve: egy álom (fr.)

A naplóban a művésznő otthonát is megörökítette. Amint írta, Sarah lakása túlfűtött (25 fokra), tele madarakkal, kábító parfümökkel: az egész lakás buja, tropikus benyomást kelt. A műterem túlzsúfolt és bizarr.

„A kandalló egyik oldalán az óriási vaskalicka (ma üres), amelyben oroszlányai és gépardjai voltak, másik oldalon egy nagy jegesmedvebőrökkel leborított kerevet, amelyre keleti selyemszövetekből és hímzésekből sátor borul. […]
Az atelier falait vérvörös posztó fedi, amely azonban alig látszik a ráakasztott tárgyaktól. Tőrök, képek, szövetek, szőnyegek, a zongorán kissé túl egy hangyász bőre, koponyák, japán álarcok, ritka legyezők, régi pergamenek, a sátor túlsó oldalán egy diadaljelvényektől megrakott panoplie, legtetején Brazília zászlójával.”

Justh Zsigmond: Párisi Napló. (Szombat január 14.). In Justh Zsigmond naplója, s.a.r., bev., jegyz. Halász Gábor, [Budapest], Athenaeum, [1941], 47. – Törzsgyűjtemény

atelier: műterem (fr.)
panoplie: táblára helyezett fegyvergyűjtemény (fr.)

Sarah Bernhardt dolgozószobája. In: Ma double vie: mémoires de Sarah Bernhardt, Paris, Charpentier-Fasquelle, 1907. – Törzsgyűjtemény

A Fővárosi Lapok melléklapjaként megjelenő Salon és Sport is hasonlóan jellemezte a művésznő otthonát.

„Hogy pedig egy zseniális asszonyt megérthessünk, otthonában kell felkeresnünk, ahol eszmevilága mintegy jelképek által magyarázva tárul elénk a falakra aggatott, bútorokon, szőnyegeken szerte heverő tárgyak által.
Sarah Bernhardt-nak ilyen jellemző a dolgozószobája, mely egy kis szalonból nyíló tágas terem és három évvel ezelőtt feledhetetlen benyomást tett rám Párizsban.
A kis szalon ízléses ülőhelyeken, szőnyegeken és remek festményeken kívül alig foglal magában egyebet. A dolgozóterembe vezető tágas bejárót hímzett függönyök és széles japáni gyöngy-store árnyékolja, melynek áttetsző, mozgó szálai a belépő után titokzatos csörgéssel zárulnak. Két széles lépcső vezet lefelé, perzsaszőnyeggel takarva, kétoldalt bronzsárkányok őrködnek. Sarah ott áll a felső lépcsőn; mauve szín, bőven aláhulló plüsspongyola és fehér prémes, sötét bársonyfelöltő van rajta; finom arcát dús szőke fürtök keretelik.”

[N. n.]: Sarah Bernhardt otthona. In: Salon és Sport, 2. évf. 44. sz. (1892. október 30.), 2.– Törzsgyűjtemény

store: itt: függöny (fr.)
mauve: mályvaszín (fr.)

Sarah Bernhardt műteremszalonja. In: Salon és Sport, 2. évf. 44. sz. (1892. október 30.), 3. – Törzsgyűjtemény

Justh naplójegyzete ugyanazt a pillanatot írja le, mint amit a Salon és Sport illusztrációja megjelenít:

„Most a japáni gyöngyfüggöny csilingelve szétválik… s megjelenik a díva maga, magasra emelve egyik kezével a lecsüggő üveghálót. […]
Reggel kilenc óra – a díva munkanapja elkezdődött. E perctől másnap reggeli négyig folyton el van foglalva, nincs egy szabad perce, lázasan éli életének minden pillanatát.”

Justh Zsigmond: Sarah Bernhardtnál. In: Magyar Salon, 6. évf. 10. kötet (1888. november), 179. – Törzsgyűjtemény

Érdekesség, hogy az író szenttornyai otthonának berendezéséhez is kikérte a francia díva tanácsát, és hatására az egyik helyiséget bizánci szobának rendezte be (a Justh család anyai ágon örökölte a birtokot, ahol az író az év egy részét töltötte).

A bizánci szoba. In: Justh Zsigmond albuma – Kézirattár

„Ennek a szobának története is van. 1888-ban Sarah Bernhardt-nak, ki nagyon szereti a bizarr hímzéseket, mutattam pár bolgár szerb katrincát és pokrócot. Kikértem az »Istennő« tanácsát, hogy miféle bútorokat csináltassak e félokcidentális, és félorientális szövetekhez. »Igen természetesen, hogy bizánciakat, miután ez a stílus és motívum a nyugoti és keleti civilizáció érintkezési pontján fakadt s mind a két kultúrából vett fel motívumokat.«”

Justh Zsigmond: Az én szenttornyai otthonomról. Nyílt levél a szerkesztőhöz. In: Orosházi Közlöny, 14. évf. ünnepi szám (1892. június 8.), 2. – Törzsgyűjtemény

Ebben a helyiségben állt egy bizánci trón, egy oltárszerű könyvállvány néhány keleti réz- és bronztárggyal, pár török és indiai fátyol, néhány perzsaszőnyeg. Barátaival ide húzódott vissza „hangulatért”.
Justh Párizsban gyakran időzött a színésznőnél, elkísérte próbáira, eljárt előadásaira, együtt látogattak el a francia fővárosban élő orosz szobrász, Mark Antokolszkij műtermébe is.

Mark Antokolszkij Mephistopheles-szobra Justh Zsigmonddal, Justh és Hubay Jenő aláírásával – Kézirattár

„Sarah az atelier egyik sarkában leül egy padra, s onnan összekuporodva nézi a chef d’œuvre-öket. Néha-néha nagyokat kiált, szinte állati hangon, ha A[ntokolszkij] fordít egyet a bemutatott szobron – néha voix d’or-ja is felhangzik, s mint a fuvolahang betölti az atelier nagy íveit – majd elhallgat ő is. Mind sötétebb, sötétebb lesz, minden elhomályosul, csak a szobrok fehér árnyai törik meg az esthajnal tompa szürke tónusát. Itt-ott még be-betör egy piros napsugár – – most a Mephisto egyik lábszárát hinti be bíborpiros fénnyel.
Minél sötétebb lesz, annál fantasztikusabbá válik az óriási atelier.
Az összegörnyedt, beteg, bűnös, kétségbeesett Mephisto mereven mereszti reánk üres szemeit, míg a másik oldalról a magas, méltóságteljes Krisztus hosszú, lecsüggő fehér leplében, összekötött kezeivel mifelénk tart, reánk néz, s mintha még összébb húzta volna szemöldökeit.”

Justh Zsigmond: Párisi Napló. (Szombat február 11.). In: Justh Zsigmond naplója, s.a.r., bev., jegyz. Halász Gábor, [Budapest], Athenaeum, [1941], 104‒105.– Törzsgyűjtemény

atelier: műterem (fr.)
chef-d’œuvre: remekmű (fr.)
voix d’or: aranyhang (fr.)

Az író zongorázott, Jászai Mariról, magyar irodalmi művekről és a magyar történelemről beszélt neki. Mindemellett azonban, bár erősen hatott rá a művésznő, hibáit is látta, sőt, naplójegyzeteiben meg is örökítette.

Sarah Bernhardt saját kora széles körben ismert művésze volt. Verseket írtak róla, festményeket ihletett, otthonában ki-be járt a rajongók és segítségkérők hada. Amikor – szintén a Párisi Napló évében – Budapesten járt, Justh fogadta a pályaudvaron (a díva már korábban is járt a magyar fővárosban, illetve Justh halála után többször is visszatért).

„Uralkodók fogadására sem szokott összegyűlni nagyobb közönség. Színészek, hírlapírók és a népszínházi drága zsöll[y]eszékekről leszorult mindkét nembeli publikum rajzott föl-alá a peronon.
Evva Lajos, a Népszínház direktora, titkos örömmel dörzsölte kezeit:
– Nagy érdeklődés! ... Lesz reklám! ... Tele ház! ... Zsúfolt kassza, … vivát Sarah! …
Nálánál csak egy ember volt izgatottabb, a Párizs látott fiatal Justh Zsigmond, aki termetes virágbokréta alatt görnyedezett és kialkudta jó eleve, hogy az ő lovagi karja lehessen támasztéka a dívának kiszálláskor…
Nem konkurált vele senki, tehát ura maradt a helyzetnek és Sarah után második hőse a napnak. […]
Végre Justh Zsigmond kezében megmozdult a bokréta s a lejáró ajtajában megjelent egy óriási, zöldtollas, oldalt fölcsapott francia kalap és egy zöld peluche-utazóköpeny. A kalap alól barátságosan mosolygott ki az érdekes, ezúttal piros és elég telt arc, a merész hajlású orral, melyet a fővárosi hirdetési oszlopról ismer már boldog-boldogtalan, a Népszínház hirdetőinek jóvoltából. A művésznő termetét irigyen elrejtette az utazóköpeny, mely az ismeretes soványságot látszólag elég teli idomokra gömbölyítette ki. Evva Lajos üdvözölte, Justh Zsigmond karját ajánlotta neki az izmos bokrétával együtt, s ő elfogadta mind a kettőt és fürge léptekkel haladt a tolongó tömeg között a várótermen át kocsijáig. […]
Sarah Bernhardt ide csak csekély málhával jött. Mindössze kilencvenkét ládát, útitáskát, dobozt, kosarat szedegettek ki a vonathoz csatolt két teherkocsiból s nyomban társzekerekre rakták.”

Keve: Sarah Bernhardt Budapesten (A megérkezés). In: Pesti Hirlap, 10. évf. 317. sz. (1888. november 16.), 5‒6. – Törzsgyűjtemény

peluche: plüss (fr.)

Justh számára Sarah Bernhardt a tökéletes színésznő. Bár lehet, hogy vannak nála jobbak, Sarah egyéni, érdekes, sokszínű, magával ragadó és páratlan. Befejezésül érdemes hosszabban idézni a színésznőt bemutató írásból.

Sarah Bernhardt Theodora szerepében. In: Magyar Salon, 6. évf. 10. kötet, (1888. november), 177. – Törzsgyűjtemény

„Lehettek nála tán nagyobb, tán másféle eszközökkel ható tragikák, de a szívet úgy összefacsarni, egyes jelenetekkel oly intenzív hatást előidézni, mint Sarah Bernhardt, még soha senki sem tudott. […]
Sarah Bernhardt játéka nem világos, nem éles vonalú, mint a klasszikus talaj művészi termékei, sőt ellenkezőleg, inkább homályosnak, ködösnek mondható. Az érzés minden szálát megrezegtető, szfinx-szerű művészet beleillik a gót dekoráció fantasztikus íveibe, a végtelenség felé törő ezer oszlopába, ködös bizonytalanságába; míg egy görög templom egyenes, határozott vonalú, arányos homlokzata, oszlopcsarnoka a lehető legrosszabb háttér volna reá nézve.
Lady Macbethben, Ophéliában bámuljuk; Phaedrát nem fogadhatjuk el tőle.
Hanem azért mégis a legérdekesebb, ha modern asszony. Küzdő, szenvedő, tragikusan elvesző, ideges, érzékeny asszony.
A modernizmusra viszi minden. […]
Ideges, mint egy telivér, mint egy »parisienne«, mint kora, de mindig a második hatványon.
Senki sem adta oly erővel vissza korát a színészek közül, mint ő.
És éppen idegessége teszi őt végtelenül modernné, ez teszi mesterré az árnyalatok visszaadásában s finom árnyalatai viszik a naturalizmusra: a részlet művészetére.
Aztán színérzéke, páratlanul álló színérzéke is ebből fakad. Egy színésznőnél, kinek nemcsak belső tulajdonaival, hanem alakjával is hatnia kell, igen nagy szerepet játszik a külső s így a plasztika, a jelmez (az öltözködés tudománya).
Sarah Bernhardt a modernizmus egész fényes s beteg színpompáját felvitte a színpadra. Jelmezeit nemcsak a divatkirálynők utánozták, hanem a leghíresebb festők bámulják és tanulmányozzák.
A beteg színeket, a halványított félszíneket még festő nem kezelte úgy, mint e tragika. Kifejezi ebben is korát: a XIX. század oly finomult s oly betegesen érzékies utolsó éveit. […]
Ha Párizs a világ legelőbbre haladott, legművésziesebb, legelaggottabb, legfinomultabb, legidegesebb városa, akkor Sarah Bernhardt mindenesetre a par excellence párizsi művésznő: mert a legjellemzetesebb, a legelőbbre haladott technikájú, a legösszetettebb egyéniségű s a legidegesebb minden színésznő között. […]
Aztán minden ízében művész temperamentum, minden művésznő között a legművésziebb. S ebben áll tökéletessége. Minden műfajt egyenlő erővel hoz mozgásba, hogy készet, egészet adjon, s minden hatalmában van. Az emberi érzések egész skáláján játszik. […]
Azt hiszem, voltak már nála nagyobb színésznők is; voltak, kik egyes szerepeikben nagyobb hatást tudtak előidézni, mint ő; voltak, kik a klasszikus művészet hervadhatatlan babéraival övezték fejüket, s voltak, kiknek márványszobrai ott fognak fehérleni örökzöld mirtuszok s babérkoszorúk között örökre. De azért az élethez közelebb s amellett művésziebb színésznő nem volt Sarah Bernhardt-nál soha, mert alakításaiban nemegyszer nemcsak egy egyén életét, küzdelmeit, szenvedéseit látjuk magunk előtt, de alakja néha embernagyságnál nagyobbra emelkedik, s ilyenkor egy egész korszak asszonyát állítja elénk, minden hibájával, erényével együtt.
Ő nemcsak játszik, de életet fest, s korszakot magyaráz.”

Justh Zsigmond: Sarah Bernhardt egyénisége. In: Nemzet, 7. évf. 316. sz. (1888. november 15.), [6‒7.], Tárca, Melléklet (reggeli kiadás) – Törzsgyűjtemény

parisienne: francia nő (fr.); Justh a kifejezést az elegáns, kifinomult francia asszony értelemben használja
par excellence: igazi (fr.)

Az idézeteket a mai akadémiai helyesírás szabályai szerinti átírásban közlöm, néhány esetben azonban megtartom Justh szóhasználatát.

Felhasznált irodalom:

Bernhardt, Sarah: Ma double vie: mémoires de Sarah Bernhardt, Paris, Charpentier-Fasquelle, 1907.
Dede Franciska: Justh Zsigmond, az irodalmi dendi. Egy XIX. századi irodalmár társasági kapcsolatai és irodalomszervező, művészetpártoló tevékenysége, doktori disszertáció, Budapest, ELTE BTK, 2005.
Justh Zsigmond: Az én szenttornyai otthonomról. Nyílt levél a szerkesztőhöz. In: Orosházi Közlöny, 1892. június 8., ünnepi szám, 2‒3.
Justh Zsigmond: Párisi Napló. In: Justh Zsigmond naplója, s.a.r., bev., jegyz. Halász Gábor, [Bp.], Athenaeum, [1941], 25‒271.
Justh Zsigmond: Sarah Bernhardtnál. In: Magyar Salon, 6. évf. 10. kötet (1888. november), 178‒182.
Justh Zsigmond: Sarah Bernhardt egyénisége. In: Nemzet, 1888. november 15., 316. sz., [6‒], Tárca, Melléklet (reggeli kiadás)
Keve: Sarah Bernhardt Budapesten (A megérkezés). In: Pesti Hirlap, 1888. november 16., 317. sz. 5‒6.
Konrádyné Gálos Magda: Justh Zsigmond és Sarah Bernhardt barátsága. In: Békési Élet, 24. évf. 1. sz. 1989, 90‒96.
[N. n.]: Sarah Bernhardt otthona. In: Salon és Sport, 1892. október 30. 44. sz. 2.

Dede Franciska (Lipták Dorottya Sajtótörténeti Kutatócsoport)

komment

Címkék: dede franciska kézirattár justh zsigmond sarah bernhardt hubay jenő mark antokolszkij lipták dorottya sajtótörténeti kutatócsoport

Alaszkától Ausztráliáig

2024. december 30. 06:00 - nemzetikonyvtar

A világutazó, vadász és író Vojnich Oszkár (1864‒1914)

Százhatvan éve született és száztíz éve halt meg a világutazó bácskai földesúr, aki mintegy tíz kötetet és jónéhány folyóiratban közölt cikket, számtalan amatőr fényképet és komoly néprajzi és vadászati témájú magángyűjteményt hagyott maga után. (Útjairól már életében is több közgyűjteménynek küldött kőzeteket, preparált állatokat, néprajzi tárgyakat.) Ötvenedik születésnapján Port Saidban önkezével oltotta ki az életét. A végrendeletéhez egy rövid, ’Pedigrém’ feliratú dokumentumot csatolt, amely néhány életrajzi adatot tartalmazott, valamint számos, külföldi ismerőseinek megcímzett borítékot a halálát tudtul adó értesítéssel, mindössze a helyet és időpontot hagyva üresen, ezzel a feladattal sem akarván elhunyta után terhelni a rokonait.

„A nagy borítékban sok kisebb boríték, valamennyi megcímezve, mind ellátva szükséges postabélyeggel. A kis borítékok mindegyikébe beletéve »Vojnich Oscar« címeres névjegye, rajta az írása »meghalt«. Utána pontok következnek a hely és dátum számára. A meghalt szó annak az országnak a nyelvén van írva, amelybe a boríték küldendő.”

Vojnich Oszkár halála és végrendelete. In: Az Est, 5. évf. 120. sz. (1914. május 22.), 3. – Törzsgyűjtemény

Vojnich Oszkár legutolsó arcképe, melyet halála előtt pár nappal levelezőlapon küldött Bársony Istvánnak. In: Uj Idők, 20. évf. 23. sz. (1914. május 31.), 603. – Törzsgyűjtemény
(Egy tanulmány szerint a kép több évvel a vadászutazó halála előtt készült. Varga Judit: Vojnich Oszkár fényképei a századforduló világából. A Spitzbergáktól a kelet-indiai szigetekig. In: Fotóművészet, 42 évf., 1‒2. sz. (1999), 87. – Törzsgyűjtemény)

Amint jóbarátja, a szintén délvidéki születésű író és szerkesztő, Herczeg Ferenc írta népszerű hetilapjában a róla szóló nekrológban:

„Vojnich Oszkár egyike volt a legértékesebb embereknek, akikkel földi életünkben találkozhattunk. A sors megadott neki mindent, ami egy emberi életet fényessé és élvezetessé tehet: adott neki előkelő nevet, nagy gazdagságot, férfiasan szép külsőt, megkapóan rokonszenves modort, testi ügyességeket és lelki kiválóságokat. A veleszületett nagy lelki tisztasága, nemes érzékenysége, jellemének bizonyos altruista vonásai és melankóliája tartózkodóvá és magába vonulttá tették. Kerülte a nyilvános szereplést, némileg a társasélet zavaros lármáját is, egészen a lelki kultúrájának élt, lovag volt a szó legnemesebb és legönzetlenebb értelmében […] Természetimádása és a fizikai veszedelmekben való férfias gyönyörködése nagy utazót és nagy vadászt csinált belőle. A szenvedélye pedig íróvá és költővé avatta.”

Hg. F. [Herczeg Ferenc]: Vojnich Oszkár. In: Uj Idők, 20. évf. 23. sz. (1914. május 31.), 603. – Törzsgyűjtemény

A Vojnich – vagy más írásmód szerint Vojnits – család a 18. században szerzett nemességet, számos tagja töltött be meghatározó szerepet a helyi, a vármegyei és az országos közéletben. A korabeli sajtóhírek tanúsága szerint Vojnich Oszkár maga minisztériumi tiszteletbeli fogalmazó, majd segédtitkár lett és különböző egyesületeknek volt tagja (például az Országos Magyar Gazdasági Egyesület, Országos Kaszinó, Hunnia Csónakázó Egyesület, Magyar Földrajzi Társaság), de nevét sokkal inkább vadászszenvedélyének és utazásainak köszönhetően ismerte a közönség. Szenvedélyes galamblövő volt, olyannyira, hogy nemcsak rendszeresen nyert díjakat különböző versenyeken, hanem, amint erről a Fővárosi Lapok 1895 januárjában hírt adott, Szabadkán ő honosította meg ezt a sportot.

Galamblövészet a Margitszigeten. Vojnits [!] Oszkár, a második díj nyertese (Az Uj Idők fényképe). In: Uj Idők, 12. évf. 21. sz. (1906. május 20.), 499. – Törzsgyűjtemény

Alig húszévesen tett első, Egyiptomba és a Szentföldre vezető útján készített naplóbejegyzései csak halála után jelentek meg, közel egy évtizeddel későbbi észak-amerikai útjának élményei azonban hazaérkezése után saját kiadásában, nagyalakú, illusztrált kötetként láttak napvilágot. Szerénységét jól mutatja, hogy utazási tárgyú írásait általában ’naplójegyzetek’ vagy ’kézirat helyett’ alcímmel adta közre, és visszafogottságára utal a több mint négyhónapos tengerentúli útját megörökítő album bevezetője is:

„Midőn utamról tett feljegyzéseimet a nagyközönség elé bocsájtom, szükségesnek tartom megjegyezni, hogy az alábbiakban csak az egymásutáni benyomásoknak engedtem, ennek folytán ne keressenek naplómban rendszert.
Éjszak-Amerikáról tudomásom szerint mindeddig nem jelent meg illusztrált magyar munka. Amíg érdemesebb mű e hiányt pótolni nem fogja, talán az én szerény naplójegyzeteim is tesznek némi szolgálatot az érdeklődőknek.”

Dr. Vojnich Oszkár: Budapesttől Sitkáig (Alaska). Úti leirások, Budapest, a Szerző saját kiadása, 1894, [6.] – Törzsgyűjtemény

Útban a „Cheyenne Falls”-hoz. Dr. Kosztka Emil, Suesse bácsi, dr. Vojnich Oszkár, Krisztinkovich Béla. In: Dr. Vojnich Oszkár: Budapesttől Sitkáig (Alaska). Úti leirások, Budapest, a Szerző saját kiadása, 1894, 55. – Törzsgyűjtemény

Néhány évvel később Észak-Európa következett az utazások sorában, majd az Orosz Birodalom, Dél-Európa (pontosabban az éppen működésbe lépett Vezúv megtekintése), majd Afrika és a Távol-Kelet. Bár több életrajz született róla és köteteit is nemegyszer naplószerű feljegyzései alapján írta meg, utazásainak pontos időpontjait és útvonalait nem mindig egyszerű megrajzolni.
Könyvei megírásakor, összeállításakor nemcsak az vezette, hogy megörökítse a látottakat és saját élményeit, tapasztalatait, hanem az is, hogy tanáccsal szolgálhasson mind az utazóknak, mind a vadászoknak. Köteteit többször kezdte statisztikákkal és általánosabb jellegű – általában mások szakmunkáiból vett adatokból összeállított – ismertetéssel, ezeket követte aztán saját tapasztalatainak személyesebb hangvételű lejegyzése.
Leírásai élvezetes beszámolók. Érdekelte a természeti és az épített környezet, foglalkoztatták a különböző népcsoportok és a helyi szokások, éppúgy írt a helyi őslakosokról, mint a gyarmatosokról, a mindennapi életről és kiemelt, ünnepi alkalmakról. Megörökített helyszíneket, eseményeket, találkozásokat és természetesen számos vadászélményét is papírra vetette.
Önálló cikket szentelt a mangaroknak, felvetve egy esetleges rokonságot a magyarokkal.

„… mégis érdemes lenne keresni és kutatni, amíg valami határozott fölfedezés ellent nem mondana a föltevésnek, hogy a mangar és magyar egy forrásból eredhettek!”

Vojnich Oszkár: Séták a nagyvilágban, A mangar néptörzs Nepálban, Körösi Csoma Sándor sírhelye Darjelingben. In: Uj Idők, 18. évf. 31. sz. (1912. július 28.), 120. – Törzsgyűjtemény

Rendőrök Darjeelingben. A bal oldali rendőr a mangar népfajhoz tartozik (Vojnich Oszkár felvétele). In: Uj Idők, 18. évf. 31. sz. (1912. július 28.), 118. – Törzsgyűjtemény

Ez a téma olyannyira érdekelte, hogy a Herczeg Ferencnek írt egyik, kéziratban fennmaradt és a nemzeti könyvtárban őrzött levelében is foglalkozott a kérdéssel, sőt, az Uj Időkben megjelent cikkét Brit Indiáról írt könyvébe is beemelte, valamint egy témával foglalkozó kötetet is lefordított magyar nyelvre (Ázsia egy vidékéről származtak-e a Nepálban lakó gurkhák…).
Nagy érdeklődéssel fordult egyes természeti képződmények, főként a vulkánok felé, amelyekről több hosszabb-rövidebb írása született. A Vezúv 1906. évi kitörésekor háromszor is járt a tűzhányónál, hol egyedül, hol Lóczy Lajos társaságában. Megörökített élményei azt is jól mutatják, hogy az utazások során veszélyes helyzetekbe is kerülhetett.

„Belefényképeztem [a kráterbe], de sajnos füstnél egyebet meg nem örökíthettem gépem segítségével. S nem is volt idő, hogy kedvezőbb alkalomra várjak, mert vezetőim sürgették, hogy térjünk vissza, nehogy utolérjen egy eltévedő kődarab. Vártam aztán egy ideig a szél fordulását, de eredmény nélkül. Amint azonban leszállottam a hegycsúcsról, észrevettem, hogy a bennünket megzavaró párák csak néhány méternyi magasban úsztak s így, a nagyobb távolságból lekaptam a kitörés képét. […] Március 17-én és 18-án, verőfényes időben órákon át élvezhettem a Vesuvio hatalmas játékát. A biztos veszedelem körén kívül állottam, körülbelül százhetven-száznyolcvan méternyire magától a krátertől, mégis néhányszor kereszttűzbe jutottam. Egy jókora csomó lávát alig négylépésnyire tőlem dobott a kitörés ereje…”

V. [Vojnich Oszkár]: Séták a nagyvilágban. A Vesuvio. In: Uj Idők, 12. évf. 15. sz. (1906. április 8.), 346. – Törzsgyűjtemény

Nemcsak Európában figyelte a működő tűzhányókat, hanem messzi utazásai idején is, élményeit, tapasztalatait pedig ott is megörökítette írásban és képben.

„[1906. augusztus] 16-án este tíz óra tájban érkeztünk a Tofuától 54 tengeri mértföldre fekvő Honga-Tonga [Hunga-Tonga] szigethez. […]
A feltámadt jó széllel csakhamar horgonyt vetettünk a két Honga-sziget közt.
A két sziget vulkanikus eredetű. Mindkét sziget partja meredek lávarétegekből és egyéb vulkanikus termékekből van.
Honga-Tonga [!] sziget partján, a két sziget közti csatornában a hullámok a lávából óriási kavicsokat formáltak. Itt kötöttünk ki.
Egyik hajósunk hasonló meredek, hullámjárta partvidékről származván, igen értett az ilyen körülmények közt való partra szálláshoz. Közel evezett a parthoz, bevárta az alkalmas alacsonyabb hullámot, ennek a hátán a megfelelő magasságú kőtorlaszig evezett. Egy utas kiugrott. A kísérletet annyiszor ismételte meg, amíg mindhármunkat partra nem tett. De így is csak térdig vizesen értük el a szárazföldet.”

Vojnich Oszkár: Utazás Oceánia tűzhányói közt. In: Földrajzi Közlemények, 35. kötet, 10. füzet (1907. december), 448. – Törzsgyűjtemény

Partra szállás Honga-Tonga szigetén. In Földrajzi Közlemények, 35. kötet, 10. füzet (1907. december), 447. – Törzsgyűjtemény

„Augusztus 21-én délután a tengeralatti vulkán újabb kitöréséről hoztak hírt a szállodába. Hogy erről meggyőződjek, kocsin a sziget ellenkező hosszoldalán fekvő kilátóhelyre siettem. Egy órai megfigyelés alatt 13 kitörést láttam délkeletnek. Úgy a kitörések közötti időköz, mint a kitörések nagysága változó volt. […] A felszálló füst hol egy, hol kettő, öt, sőt egy ízben hét füstoszlopból állott. Tekintve a nagy távolságot, a füstoszlopok kiinduló pontját nem lehetett látni és így nincs kizárva, hogy az egy kráterből fellövellt füst csak később oszlott meg, habár ennek ellene szól a füstoszlopoknak egymástól való nagy távolsága.”

Vojnich Oszkár: Utazás Oceánia tűzhányói közt. In: Földrajzi Közlemények, 35. kötet, 10. füzet (1907. december), 449. – Törzsgyűjtemény

A Szavaii [Savai’i] szigeti vulkánból a tengerbe ömlő láva füstje. In: Földrajzi Közlemények, 35. kötet, 10. füzet (1907. december), 449. – Törzsgyűjtemény

„A [Savai’i] sziget belsejében, becslés szerint mintegy 20 km-re fekvő kráterből a láva régibb lávatakaró alatt elrejtve érkezik a tenger partjára és ott egyszerre tör elő. A forró láva és a tenger érintkezésénél áthatolhatatlan hófehér gőzoszlop kél szárnyra. A bodros gőzfelhő lábánál, mintha kikötőváros állana lángokban, haragos vörös lángnyelvek futkosnak. A gyorsan lehűlt láva helyenkint robbanásszerűen repül fel és fekete folt gyanánt jelentkezik hófehér környezetben. Virradatkor a tűzfény elhalványul, átcsap rózsaszínbe, végül már csak helyenként villanik meg a gőzburokban. […]
Másfél órai járással egy kiugró dombhátról megpillantottuk a krátertől északkeletnek folyt egyik széles lávaágat és a tengerbe szakadó új lávafolyás füstjét. Az utolsó félórában az erdőszélen vivő gyalogösvényről már a tűzhányó közelében jártunk. […]
A kráter belső szélén felállított fényképező készülékkel több időfelvételt tettem, de úgy látszik, hogy a felszálló forró levegő a filmeket tönkretette.”

Vojnich Oszkár: Utazás Oceánia tűzhányói közt. In: Földrajzi Közlemények, 35. kötet, 10. füzet (1907. december), 450‒453. – Törzsgyűjtemény

A távoli tájak ismertetésekor rendszeresen leírta egy-egy népcsoporthoz tartozó férfi vagy nő antopológiai jellemzőit, viseletét, máskor munkájukat, szórakozásukat figyelte meg, nemegyszer pedig portrészerű beállításban vagy csoportképen örökítette meg őket. Sokszor mutatott be templomokat, régi romokat, és kitért az utazása körülményeire is (legyen szó közlekedési eszközről vagy szállásról).

Olykor ismerősökkel vagy nevesebb utazókkal, vadászokkal is találkozott. Járt például Nansen második északi-sarki expedíciója előtt a Fram nevű hajóján és felvételeket készített az Afrikában vadászó Theodore Roosevelt és fia úti társaságáról.

Írásai jelentős része foglalkozik vadászélményeivel. Nemcsak a hazai tájakon, hanem utazásai alkalmával is sokszor cserkészett madarakra és nagyvadakra is. Utolsó kötetét kifejezetten a (fiatal, kezdő) vadászok számára állította össze neves vadászok munkái és saját tapasztalatai alapján:

„Amidőn ezen idézetekből összeállított s kis részben saját tapasztalataimból merített adatokat a nyilvánosság elé bocsátom, tisztán a nemes irányban gyakorolt vadászsportot akarom szolgálni és a trópusra készülő fiatal magyar vadásztársakat irányítani. […]
Afrika, British-India és Ceylon azon vidékeinek vadászviszonyaival foglalkozom, amelyeket már felkerestek európai vadászok. Csak hozzávetőleg érintem Burmát, a malája félszigetet, Siamot [Maláj-félszigetet, Sziámot] és a hollandus fennhatóság alatt álló kelet-indiai szigeteket, hogy az említett területeken honos veszélyesnek nevezett nagyvad […] vadászatát ösmertessem. Ezenfelül a krokodilus vadászatát is jónak láttam a sorozatba felvenni, habár ez nem tartozik a veszélyes vadak közé. […]
[…] hiszem, hogy hézagpótló dolgot végeztem, s ha ezzel irányt mutatnék a nálamnál nagyobb gyakorlati tudással bíró vadászainknak arra, hogy irodalmilag alaposabban foglalkozzanak a fölvett kérdéssel, örömöm telnék a végzett munkában.”

Vojnich Oszkár: Hogyan vadásszunk veszélyes vadra: idézet hires vadászok könyveiből: vonatkozással csakis Afrikára, British Indiára, Burmára, a Maláji félszigetre, Ceylonra és a hollandus fennhatóság alatt álló kelet-indiai szigetekre, Budapest, Singer és Wolfner, 1914, 5, 7. – Törzsgyűjtemény

Vojnich Oszkár nemcsak ismerte, hanem tisztelte is az állatokat, a természetet. Éppúgy elítélte a vaktában lövöldözőket, mint a fészke mellett magát biztonságban érző madarat lepuskázókat.

„Közeledő ladikomat a házijog sérthetetlenségének tudatával fogadt[á]k, a legalantabb ülőkhöz negyven lépésig juthattam. Egy sor madár fölött nagy jeges sirály leselkedett. Félretettem puskámat és fényképező készülékemmel vettem madaraimat célba. Mire elkészültem fölvételeimmel, sirályom szárnyra kelt, odagyújtottam neki, de nagyon távol volt, alig érhette sörétem. Lövésemre csak kisebb része szállt föl a madaraknak, amelyek rövid kóválygás után helyökre visszaültek. Csónakosaimnak intek, hogy visszafordulhatunk, ezek bámészkodva kérdik, hogy nem lövök-e a madarakra? »Itt nem« válaszolom. »És más turisták« kérdem, »hogy szokták?« »Kérem, közéjök lőnek ültükben és még csak föl sem veszik a hulló zsákmányt.«
Azt, hogy egy szenvedélyes lövő a madárhegyről gyorsan húzódó madarakra puskáz, értem, kitűnő alkalom ez az ügyesség fejlesztésére, de azt a turistát, aki a fészke körül magát otthonosan érző szerencsétlen madársorok közé lő, el nem bocsájtanám Spitzbergenről, amíg alapos leckét nem kapott.”

Vojnich Oszkár: A Spitzbergen szigeteken. Vojnich Oszkár úti naplójából. In: Uj Idők, 4. évf. 45. sz. (1898. november 6.), 410‒411. – Törzsgyűjtemény

Utazásai során részt vett bálnavadászaton, lőtt rénszarvast, fókát, számtalan madarat, krokodilt, oroszlánt, tigrist és orrszarvút, vízilovat és elefántot. Utóbbival kapcsolatban azonban barátja, a már említett Herczeg Ferenc a visszaemlékezéseiben (talán némi túlzással) így írt:

„Nevezetes, hogy elefántra akkor sem lőtt, ha hatósági engedélye volt rá. Egyszer elejtett egy díszpéldányt, de mikor előtte hevert a gigantikus holttest, a vadásznak kétségei támadtak az iránt, szabad-e merő szórakozásból ilyen évszázadra teremtett, hatalmas életet kioltani? Azontúl leginkább csak nagyragadozókra ment.”

Herczeg Ferenc emlékezései. A gótikus ház, Budapest, Singer és Wolfner, 1939, 165. – Törzsgyűjtemény

Elefántbika a terítéken. Lőtte Vojnich Oszkár Észak-Ugandában [Vojnich Oszkár felvétele] In: Uj Idők, 20. évf. 19. sz. (1914. május 3.), 493. – Törzsgyűjtemény

Befejezésül érdemes idézni egy másik utazó, Gubányi Károly emlékezését, amelyre Domaniczky Endre hivatkozik tanulmányában. Gubányi egy évvel Vojnich halála után megjelent kötetében az egyik novellát – A real-gentleman címmel és a főszereplő neve említése nélkül – az elhunyt utazó és vadász emlékének szentelte, akivel személyesen is találkozott.

„[Vojnich] Elmondta, hogy szívéből megunta Európát. Megunta a modern érintkezési módokat a társaságban, az őszinteség teljes hiányát, a konvencionális hazugságokat, a tettetést, no meg a rafinált élvezeteket. Mindezek untatják ‒ mondá ‒, és kimerítik az idegeit.
Aztán némi csekély szünet után hozzátette, hogy valami igazabb, természetesebb, egyszerűbb, de mégis föltétlenül gyönyörűbb élet és környezet után vágyik, az után kutat és járja a világot már évek óta. Ilyen helynek kell valahol lenni a föld valamely elrejtett sarkában. Hol lehet a világnak ez a boldog pontja? Ezt szeretném én még megtalálni!”

Gubányi Károly: A real-gentleman. Emlékezés egy magyar utazóra. In: Uő: Tengerentuli történetek, Budapest, Singer és Wolfner bizománya, 1915, 88‒89. – Törzsgyűjtemény

A már többször említett Herczeg Ferenc pedig barátjáról szóló arcképvázlatában azt írta Vojnich Oszkárról:

„Valami tépelődő nyugtalanság hajtotta távoli óceánok és őserdők felé. Lehet, hogy a trópusi éjszakák csillaghieroglifáit betűzve a saját életrejtélyének megoldását kereste… Időközönként váratlanul megjelent megint közöttünk, új benyomásokkal, ismeretekkel, emlékekkel gazdagon. Magányos bolyongásain csodálatosan megérett, elmélyült, megnemesedett a lelke. Vojnich Oszkár íróvá, költővé, bölcselkedővé lett. Egy-két napig velünk volt, újból összemelegedett a régi barátaival, de midőn látszólag a legjobban érezte magát, váratlanul felkelt, nyújtotta kezét, és az ő melankolikus mosolyával mondta: »Holnap utazom – Ausztráliába…«”

Herczeg Ferenc: Arcképkísérlet bajsai Vojnich Oszkárról. Kézirat a Szabadkai Történelmi Levéltárban. Közli Székely Tibor: A világjáró vadász. (Vojnich Oszkár élete és munkássága), Szabadka, Veljko Vlahović Munkásegyetem, 1980. (Életjel Miniatűrök 34.), 46. – Törzsgyűjtemény (Szinte ugyanezzel a szövegváltozattal Polgárdy Géza: Vojnich Oszkár, az elfelejtett utazó. In: Földgömb, 23. évf. 8. sz. (2005), 66. – Törzsgyűjtemény)

Az idézeteket a mai akadémiai helyesírás szerinti átiratban közlöm.
A földrajzi helyek, a kiadványok, cikkek és folyóiratok nevének írásmódját megtartom.

Felhasznált és ajánlott irodalom:

Domaniczky Endre: Egy szenvedélyes vadász, puska nélkül: Vojnich Oszkár barangolásai Ausztráliában és Óceániában. In: Fekete-Mácsai Anetta, Leviczki Anita (szerk.): Természet és vadászat tudományos konferencia, Érd, Magyar Földrajzi Múzeum, 2023, 56‒62.
Gubányi Károly: A real-gentleman. Emlékezés egy magyar utazóra. In Uő: Tengerentuli történetek, Budapest, Singer és Wolfner bizománya, 1915, 81‒115.
Herczeg Ferenc emlékezései. A gótikus ház, Budapest, Singer és Wolfner, 1939.
Hg. F. [Herczeg Ferenc]: Vojnich Oszkár. In: Uj Idők, 20. évf. 23. sz. (1914. május 31.), 603‒604.
Lelbach Gyula: A világjáró földesúr. Vojnits Oszkár élete és vadászkalandjai, Budapest, Akaprint Kiadó, 2009.
[N. n.]: Galamblövészet. In: Fővárosi Lapok, 32. évf. 20. sz. (1895. január 20.), 233. (Sport)
[N. n.]: Vojnich Oszkár halála és végrendelete. In: Az Est, 5. évf. 120. sz. (1914. május 22.), 2‒3.
Papp Árpád (szerk.): Vojnich Oszkár 1864‒1914, Szabadka, Szabadkai Városi Múzeum, 2014.
Polgárdy Géza: Vojnich Oszkár, az elfelejtett utazó. In: Földgömb, 23. évf. 8. sz. (2005), 62‒66.
Székely Tibor: A világjáró vadász. (Vojnich Oszkár élete és munkássága), Szabadka, Veljko Vlahović Munkásegyetem, 1980. (Életjel Miniatűrök 34.)
V. [Vojnich Oszkár]: Séták a nagyvilágban. A Vesuvio. In: Uj Idők, 12. évf. 15. sz. (1906. április 8.), 345‒346.
Vansittart, Eden: Ázsia egy vidékéről származtak-e a Nepálban lakó gurkhák vagyis A magarok, gurungok, khasok, limbuk és sunwarok a hunokkal illetve a magyarokkal, Idézetek Vansittart Gurkhas című művéből, ford.: Vojnich Oszkár, Budapest, Budapesti Hírlap ny. [1913].
Varga Judit: Vojnich Oszkár fényképei a századforduló világából. A Spitzbergáktól a kelet-indiai szigetekig. In: Fotóművészet, 42. évf. 1‒2. sz. (1999), 87‒90.
Vojnich Oszkár: A Csendes-óceán szigetvilága. Úti jegyzetek, Budapest, Pallas, 1908.
Vojnich Oszkár: A Fram második útrakelése. In: Uj Idők, 4. évf. 33. sz. (1898. augusztus 14.), 137‒138.
Vojnich Oszkár: A kelet-indiai szigetcsoporton. Uti jegyzetek képekkel, Budapest, Singer és Wolfner, 1913.
Vojnich Oszkár: A Spitzbergákig. Úti jegyzetek (Kézirat helyett), Budapest, Singer és Wolfner, [1898? / 1899?]
Vojnich Oszkár: A Spitzbergen szigeteken. Vojnich Oszkár úti naplójából. In: Uj Idők, 4. évf. 45. sz. (1898. november 6.), 410‒411; 46. sz. (november 13.), 433‒435.
Vojnich Oszkár: A Vesuvion. Napló-jegyzetek, Budapest, Pallas, 1906.
Vojnich Oszkár: British India. Burma, a Maláji félsziget, és Siam. Úti jegyzetek, Budapest, Singer és Wolfner, 1913.
Vojnich Oszkár: Budapesttől Sitkáig: úti leírások, Budapest, Szerző, 1894.
Vojnich Oszkár: Egyiptomon át Szudánba. In: Uj Idők, 15. évf. 25. sz. (1909. június 20.), 614‒617; 28. sz. (július 11.), 35‒38. és 31. sz. (augusztus 1.), 95‒97.
Vojnich Oszkár: Hogyan vadásszunk veszélyes vadra: idézet hires vadászok könyveiből: vonatkozással csakis Afrikára, British Indiára, Burmára, a Maláji félszigetre, Ceylonra és a hollandus fennhatóság alatt álló kelet-indiai szigetekre, Budapest, Singer és Wolfner, 1914.
Vojnich Oszkár: Oroszországban (A 40. és 62-ik szélességi fok között) (Kézirat helyett), Budapest, Pallas, 1904.
Vojnich Oszkár: Séták a nagyvilágban, A mangar néptörzs Nepálban, Körösi Csoma Sándor sírhelye Darjelingben. In: Uj Idők, 18. évf. 31. sz. (1912. július 28.), 119‒121.
Vojnich Oszkár: Utazás Oceánia tűzhányói közt. In: Földrajzi Közlemények, 35. kötet, 10. füzet (1907. december), 446‒453.
Vojnits [!] Oszkár: Afrikai út: 1884: naplójegyzetek, s.a.r. Szekeres László, Szabadka, 1985.

Dede Franciska (Lipták Dorottya Sajtótörténeti Kutatócsoport)

komment

Címkék: bársony istván herczeg ferenc varga judit dede franciska utazási irodalom theodore roosevelt lóczy lajos lipták dorottya sajtótörténeti kutatócsoport vojnich oszkár galamblövészet krisztinkovich béla kosztka emil fridtjof nansen domaniczky endre gubányi károly

Born digital 3.0 konferencia 2024

2024. december 27. 06:00 - nemzetikonyvtar

Digitálisan született műtárgyak a múzeumi gyakorlatban

2024. december 14-én rendezte meg a Magyar Nemzeti Múzeum Közgyűjteményi Központ Petőfi Irodalmi Múzeum a harmadik born digital témájú műhelykonferenciáját. A konferencia alcíme Digitálisan keletkezett műtárgyak a múzeumi gyakorlatban volt, és a rendezvény valóban elsősorban a muzeológiai területre fókuszált, a legtöbb előadás a digitálisan létrejött műtárgyak kezelésének és megőrzésének témakörével foglalkozott.

A Born digital 3.0 konferencia meghívója

A konferencia délelőtti szekciója a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtár és Információs Központ, a Magyar Nemzeti Levéltár, valamint a Szegedi Tudományegyetem Klebelsberg Kuno Könyvtár szakembereinek előadásával indult, majd a Néprajzi Múzeum, az MNM KK Országos Széchényi Könyvtár Digitális Bölcsészeti Központ és a Budapesti Történeti Múzeum prezentációival folytatódott. A délutáni panelekben pedig az MNM KK Magyar Nemzeti Múzeum, MNM KK Petőfi Irodalmi Múzeum és az MNM KK Országos Széchényi Könyvtár munkatársai mutatták be a digitálisan keletkező hagyatékok, képek, médiatári anyagok, e-mailek gyűjteményezésének sajátosságait. Az előadásokat szakmai vita követte, majd este 18 órától kerekasztal-beszélgetés zárta le a műhelykonferenciát. Az esemény során három kortárs író, Bartis Attila, Simon Márton és Galántai Zoltán folytattak eszmecserét a saját digitális szövegeik, fotóik megőrzéséről, művészetük muzealizálódásáról.

A Petőfi Irodalmi Múzeum által szervezett Born digital 3.0 konferenciát nagy érdeklődés övezte. Fotó: MNMKK PIM

Az MNM KK OSZK részéről két előadás is elhangzott. A délelőtti második szekcióban Mihály Eszter, az MNM KK OSZK Digitális Bölcsészeti Központ Digitális Filológiai és Webarchiválási Osztályának vezetője beszélt a digitális filológia feladatairól A nyomtatott, digitalizált és a digitális szövegek kereszttüzében c. előadásában.

Mihály Eszter előadást tart a Born digital 3.0 konferencián. Fotó: MNMKK PIM

A délutáni második szekcióban került sor Horváth Dániel, az MNM KK PIM muzeológusa és Kalcsó Gyula, az MNM KK OSZK webarchiválási csoportvezetője közös előadására, amelynek címe E-mailek archiválása az Országos Széchényi Könyvtárban és a Petőfi Irodalmi Múzeumban volt.

Kalcsó Gyula a Born digital 3.0 konferencia jó gyakorlatokról szóló szekciójában. Fotó: MNMKK PIM

Az utóbbi években a Petőfi Irodalmi Múzeumban többször szembesültek azzal a problémával, hogy az írói hagyatékok között az ezredforduló utáni levelezés jelentős része digitális formában, e-mailként van jelen. Az e-mail mint born digital objektum esetében egyszerre merülnek fel a digitális megőrzésre általában jellemző problémák, valamint a kifejezetten az elektronikus levelekre és levelezésekre vonatkozó kérdések. A az MNM KK PIM az MNM KK OSZK-val együttműködve indított el egy kísérleti e-mail-archiválási projektet, amelynek legfontosabb célkitűzése egy e-mail fiók szakszerű és szabványos gyűjteményi archiválása volt. Az előadás ennek a kísérleti projektnek a tanulságait és eredményeit kívánta összefoglalni, továbbá bemutatta az MNM KK OSZK projektjét is, amelynek keretében a Katalist könyvtártudományi és informatikai levelezőlista e-mailjeit archiválták.
A hagyományos, papíralapú levelek gyűjteményi kezelése természetes dolog, a világon mindenütt feladata a könyvtáraknak, levéltáraknak, múzeumoknak. Az OSZK Kézirattára is jelentős mennyiségű levelet őriz, ezek forrásértéke, kutatási felhasználhatósága a különböző tudományágak számára magától értetődő dolog. A levelek digitális kiadása is fontos feladata és kutatási területe a nemzeti könyvtárnak, a 2021-ben indult Copia projektünk keretében és a dhupla.hu digitális bölcsészeti platformon is jelentetünk meg digitalizált leveleket, valamint digitális kritikai és forráskiadásokat. A papíralapú levelek gyűjteményi kezelése, kutathatóságának biztosítása réges-rég kidolgozott eljárásrenden alapul. Ugyanakkor a már napjainkban is tömegesen – akár a gyűjteményekben is – rendelkezésre álló elektronikus levelezések anyaga szinte teljesen hozzáférhetetlen, mivel a kezelésükre nincs még kidolgozott módszertan. Írók, költők, képzőművészek és más jeles személyiségek digitális hagyatéka, ezen belül elektronikus levelezése egyre gyakrabban fogja a könyvtárak, levéltárak, múzeumok dolgozóit nagy kihívások elé állítani: már jelenleg is vannak a különböző gyűjtemények birtokában számítógépek, adathordozók, amelyek jelentős archiválandó anyagot (benne levelezést) tartalmaznak.
Az OSZK Digitális Bölcsészeti Központja egyik kiemelt célkitűzése, hogy az elektronikus levelek gyűjteményi kezelésének a módszertanát kidolgozza. Ez a tevékenység még a Petőfi Irodalmi Múzeummal karöltve kezdődött, ahol első projektként a 2020-ban, a pandémia apropóján indult hangoskönyv-kezdeményezés elektronikus levelezését dolgozta fel a PIM Adattára. Ennek a projektnek a keretében hatvan színész felolvasásában több tucat kortárs magyar irodalmi mű vált hangoskönyv formájában ingyenesen elérhetővé. A szerzőkkel, valamint a jogtulajdonosokkal folytatott elektronikus levelezés természetesen fontos forrásanyag, megőrzendő gyűjteményi elem a PIM számára, ezért elő kellett készíteni a digitális megőrzésre. A közös munka eredményeképpen ún. benyújtási adatcsomagok készültek, amelyek tartalma viszont nem nyilvános.
Az OSZK Digitális Bölcsészeti Központja ezt az eljárást a Katalist levelezőlista archiválásával próbálta ki. A könyvtártudományi és informatikai levelezőlista az 1990-es évek eleje óta működik, de az archivált anyaga csak 1997-től hozzáférhető. A korábban az NIIF, jelenleg a KIFÜ gondozásában lévő anyagot 2022 augusztusában kaptuk meg egy 3,64 GB méretű MBOX-fájlként, amely 43 250 levelet tartalmazott a 10 267 csatolmánnyal együtt. A csatolmányok között 4749 kép – .jpg (3391), .png (1012), .gif (297), .bmp (29), .jpeg (14), .tif (6), 1808 PDF-fájl, 1133 .doc, 410 .rtf kiterjesztésű fájl és sok más volt található. A listára 8658 címről érkezett levél. Ebből az állományból állítottunk elő archiválásra alkalmas adatcsomagokat. Az eljárásról további hírek és információk találhatók a dhupla digitális bölcsészeti platformon.
A konferencia előadásai megtekinthetők a Videotoriumban.

Kalcsó Gyula (Digitális Filológiai és Webarchiválási Osztály)

komment

Címkék: bartis attila galántai zoltán simon márton konferenciabeszámoló magyar nemzeti levéltár mihály eszter kalcsó gyula digitális filológiai és webarchiválási osztály born digital 3.0 digitálisan keletkezett műtárgyak a múzeumi gyakorlatban magyar nemzeti múzeum közgyűjteményi központ petőfi irodalmi múzeum szegedi tudományegyetem klebelsberg kuno könyvtár magyar tudományos akadémia könyvtár és információs központ

„Jászolba fekszik, rongyruhába, ki mennyet, földet alkotá”

2024. december 24. 06:00 - nemzetikonyvtar

Karácsony, Jézus Krisztus születésének ünnepe

Karácsonykor, amely hagyományos értelemben nem csupán egy nap, hanem a karácsonytól vízkeresztig terjedő ünnepi időszak, három dolgot ünnepel elsősorban a keresztény világ. Ünnepli, dicséri és imádja a szent éjszakán megtestesült örök Igét, a betlehemi kisdedet, aki nem más, mint az igaz Isten, a mi teremtőnk és gondviselőnk. Ünnepli ezen túl az emberiség kimondhatatlan örömét, lelki újjászületését a megváltás hajnalán. Végül pedig, de nem utolsósorban, különös tisztelettel és csodálattal, gyöngédséggel ünnepli a Szűzanyát, Üdvözítőnk édesanyját.

Szent Család. Karácsonyi képeslap. Kromolitográfia, 1920-as, 30-as évek – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Az ünnep rövid története

Rómában először a Kr. u. 4. század közepén vezették be az Úr földi születésnapjának a megünneplését. A keleti ortodox egyházban a Julianus-naptár használata miatt hagyományosan január 6-án ünnepelték meg a karácsonyt. Egyes helyeken ismét más napon ülték meg ezt az ünnepet, mivel a legalaposabb kutatások segítségével sem lehet pontosan megállapítani, hogy mely napon született az Üdvözítő. Hogy miért éppen december 25-ét fogadta el végül az Egyház, annak egyéb, missziós oka van. A pogány római vallás központi eleme volt a 4. században a napkultusz. A régi római naptár szerint a téli napforduló december 25-re esett. Aurelianus császár Kr. u. 274-ben hivatalosan bevezette a Legyőzhetetlen Nap Születésnapja ünnepét (Dies Natalis Solis Invicti). Ennek, a Sol Invictus ünnepének az ellensúlyozására tette a római katolikus egyház ezt az ünnepet, az Igazság Napja, az Úr Jézus születése megünneplését ugyanezen napra, december 25-re. Van ennek az időzítésnek régtől fogva egy allegorikus magyarázata is. Ez a magyarázat az egyházi évet az idők összességével, a történelem egészével állítja párhuzamba. Jézus születése akkor következett be, amikor eljött „az idő teljessége” (plenitudo temporis – Gal. 4. v. 4–5.). Az ő eljövetele pedig reménységben megváltást jelent minden bűnös ember számára. Amint a téli napforduló után újra több fény lesz az anyagi világban, úgy az idő teljességét követően több lesz a fény a mi lelkünkben is, hiszen, ha igazán és őszintén akarjuk, szívünkbe fogadhatjuk a Messiást, világ világosságát (Joan. 8. v. 12.).

A szeretet ünnepe

Ha valóban betölti ilyenkor a szívünket karácsony varázsa, és szeretnénk, hogy ebből az ünnepi elfogódottságból maradjon valami a munkás hétköznapokra is, emlékezzünk rá minél gyakrabban, hogy mi teszi igazán vonzóvá, széppé ezt az ünnepet. Két dolog elsősorban. Először az, hogy amint a teremtés műve által az Isten emberi ésszel felfoghatatlan mértékben megalázta magát, hiszen mintegy kilépve önmagából, lemondott arról, hogy ő legyen minden mindenben (1 Cor. 15. v. 28.), úgy hasonlóképpen megalázta magát, értünk, emberekért, a mi üdvösségünkért, a megtestesülés által is. Mindkét gesztus, mindkét isteni cselekvés szeretetből, az isteni szeretet kiáradásából történt. Szeretetből teremtette a világot a jó Isten, és szeretetből jött el hozzánk a szent éjszakán, hogy bűneinktől, az ördög fogságából megszabadítson. Másodszor tehát az teszi igazán kedvessé számunkra ezt az ünnepet, hogy ez a túláradó isteni szeretet minket is szeretetre indít. Szeretetre Isten iránt és embertársaink iránt is. A betlehemi kisded örömöt, békességet hozott a szent család, Mária és József számára. De már ugyanazokban a történelmi pillanatokban kimondhatatlan örömöt, békét hozott a betlehemi pásztorok és a napkeleti bölcsek számára is, és hozza, kínálja ezt az örömöt, békét nekünk is, mi pedig továbbadhatjuk azt, elsősorban azoknak, akiket a legjobban szeretünk. A szép számmal osztogatott karácsonyi ajándékoknak mai napig is ez a legfőbb értelme. Hagyományos kontextusban az a narratíva, amely szerint a karácsonyi ajándékokat a kis Jézus hozza, nem valami butácska, kegyes hazugság. A karácsonykor adott, kapott ajándék jelkép: arra a valóban fontos, nélkülözhetetlen ajándékra emlékeztet bennünket, amelyet Jézus hoz nekünk. Ott zörget vele szívünk ajtaján – nem csupán Szentestén, hanem egész évben számos alkalommal; sosem erőszakkal, hanem mindig jó szívvel, csendes alázattal.
Az idő teljessége előtt, a bűnbeesés után a próféták Ura, az örök mennyei Atya elküldte népéhez Mózest és a többi prófétát, hogy a bűnében meghalt emberi nemzetet újonnan lelki életre támassza. Mózes csodatevő vesszőjével, majd a próféták a törvény pálcájával eleget illették, sőt, keményen is ütögették az emberek szívét, de hiteles lelki életet és érzékenységet nem tudtak adni neki. Mert ha törvény által lehetett az igazulás, hiába halt meg a Krisztus (Galat. 2. v. 21.). Ami tehát lehetetlen volt a törvény által, azt maga az Isten Fia vitte végbe (Rom. 8. v. 3.), és aki régen képek és példázatok által szólott a próféták ajkán, most maga jött el hozzánk születése által (Hebr. 1. v. 1–2.). Végtelen nagyságát, melyet az egek egei be nem foglalhatnak (2 Paral. 2. v. 6.), annyira egybevonta, és amint az Írás mondja, az Igét annyira megrövidítette (Rom. 9. v. 28.), szolgai alakban magát annyira megüresítette és kicsinyítette (Phil. 2. v. 7.), hogy egy újszülött fiúgyermek testével egyesülvén, a betlehemi istálló kisded jászlában is elfért.

Pásztorok imádása. Karácsonyi képeslap. Kromolitográfia, 1920-as, 30-as évek – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Krisztus születésének ideje és helye

Senki közülünk, emberek közül időpontot, módot és helyet nem választhat születésére, hanem ezeket akaratunkon kívül, szent tetszése szerint a teremtő és gondviselő Isten rendeli számunkra. Ám Krisztus, aki isteni erejével és bölcsességével fölötte áll az időnek és a történelemnek, bizonyos okokból, bizonyos célok végett saját maga választotta és rendelte öröktől fogva születésének minden körülményét.
Ha megtekintjük a mi Urunk születésének idejét: nem jött el mindjárt Ádám, illetve az első emberpár bűnbeesését követően, hanem a hagyományos bibliai kronológia szerint azután körülbelül négyezer esztendővel. Azt akarta ugyanis, hogy a kísértő ördög szavára hallgató, elesett ember alaposan felismerje betegségét, és eszébe vegye, hogy az igaz Isten kegyelme és orvoslása nélkül abból ki nem gyógyulhat. E felismerés nélkül oly epedő buzgósággal nem kívánhatták volna a Messiás eljövetelét már a régi próféták is, és igazán méltó és hasznos módon nem fogadhatták volna őt a kései utódok, magunkat is beleértve. Az igaz bűnbánathoz és bűnbocsánathoz mindig a szenvedésen keresztül vezet az út.
A Messiás születéséről azt mondja az Evangélium, hogy Augustus római császár idejében jött a világra, aki Izrael országát, a választott nép hazáját adófizetőjévé tette (Luc. 2. v. 1–5.). Ha Dávid, Ezékiás, Jósiás és hozzájuk hasonló szent királyok idejében született volna, azt gondolhatták volna az emberek, hogy ezek tökéletes jámborságára, életszentségére, érdemeire nézve jött a világra Krisztus: noha nem a mi cselekedetünk igazságáért, hanem csak saját maga irgalmasságából jött hozzánk, bűnösökhöz az Isten Fia. Továbbá, ha egy szent király uralkodása alatt született volna a Messiás, oly megbecsüléssel és áhítattal fogadták volna őt, amely váltságunknak öröktől fogva elvégzett rendjével össze nem férhetett, mivel alázattal és szenvedéssel akarta a jó Isten végbevinni szabadulásunkat. Be kellett teljesednie az Írásnak, hogy idegen fejedelem uralma alatt születik (Gen. 49. v. 10., Mich. 5. v.2.) és Jesse gyökeréből fakad a Krisztus, akin megnyugszik az Úr Lelke, és nem a szemek látása szerint ítél, sem a fülek hallása szerint, hanem igazságban ítéli a szegényeket (Isai 11. v. 1–4.). Jesse törzse ebben az időben annyira megfogyatkozott, hogy József és Mária régi őseik városában szállást nem találtak, és közeledvén a szülés ideje, istállóba tértek. Nem nyáron, minden jóban bővelkedő, kellemes évszakban, hanem télen született az Igazság Napja (Malach. 4. v. 2.), hogy az élet forrásától, az igaz Istentől elszakadt, didergő világot melegítse; hogy szenvedéssel és nélkülözéssel kezdje meg érettünk való fáradozását, posztóba takarva, jászolba fektetve. Végül, amint Áron vesszeje éjjel virágzott ki (Num. 17. v. 1–8.), sötét éjszakának közepén jött e világra a mindenható Ige, mikor a betlehemi pásztorok kinn a pusztán őrizték nyájukat. Ebből azt tanulhatjuk, hogy sűrű sötétségben volt a világ a Messiás jövetele előtt, és a választott nép a halál árnyékának tartományában lakott (Isai. 9. v. 2.), és azt is megérthetjük, hogy amiképpen szemünk nem lát a sötétben, úgy a mi értelmünk fel nem foghatja a Krisztus születésének, az Ige megtestesülésének csodálatos voltát. Ez hittitok, amely előtt úgy illik, hogy magunkat megalázzuk, és az igaz Isten szavára a mi emberi okoskodásainkat félretéve, ezt a karácsonyi misztériumot leborulva imádjuk. Ezt cselekszi régtől fogva az Egyház: mert a szentmisében a Credónak minden részét felállva mondjuk, de mikor ehhez a fölséges titokhoz érünk: és emberré lett (et homo factus est), térdre esünk. Hasonlóképpen, mikor a reggeli, déli és esti harangszó idején mondott Úrangyala imádságban ehhez a részhez érünk: „És az Ige testté lőn, és miköztünk lakozék”, térdre borulunk.

Szűz Mária a kis Jézussal és adoráló angyalokkal. Karácsonyi képeslap. Kromolitográfia, 1920-as, 30-as évek – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Krisztus születésének csodálatos módja

E titokzatos születés módját Izajás próféta szerint emberi nyelv ki nem beszélheti (Isai. 53. v. 8.). Azért, mikor a Szent Lélek sugallatából ennek hirdetéséhez akart kezdeni, először is így kiáltott fel: Uram, ki hiszi, amit hall tőlünk? (Isai. 53. v. 1.) Hogy egy szűz méhében fogan és fiút szül, kinek neve ez lesz: Emmanuel, azaz velünk lakó Isten, Istenember (Isai. 7. v. 14.). E szent Szűz szüléséről azt írta, hogy „Minek-előtte szűlendő vólna, szűlt: minek-előtte el-jőne az ő szűlése, fiú magzatot szűlt. Ki hallott valaha illyen dolgot? és ki látott e’hez hasonlót?” (Antequam parturiret, peperit: antequam veniret partus eius, peperit masculum. Quis audivit umquam tale? et quis vidit huic simile? – Isai. 66. v. 7–8.) Mielőtt még a szülésnek erőlködését és fájdalmait érezte volna, a szentséges Szűz fiúgyermeket hozott a világra. Hiszen, ha Krisztus feltámadása után úgy ment tanítványaihoz zárt ajtókon keresztül, hogy ezeket meg nem nyitotta (Joan. 20. v. 26.), mért ne lenne hihető, hogy születésekor békességben, csendben ment át az anyaméh kapuján, nyomot nem hagyván, sérelmet nem okozván? (Isai. 41. v. 3.) Azért, hogy fogantatásában, szülésében és szülése után is szűznek ismernők a Messiás édesanyját, háromszor is hangoztatja Ezékiel: „Ez a’ kapu zárva lészen: fel nem nyittatik, és férfiu azon által nem mégyen: mert az Israël Ura Istene ment-bé rajta, és bé-zárva lészen a’ fejedelemnek.” (Porta haec clausa erit: non aperietur, et vir non transibit per eam: quoniam Dominus Deus Israel ingressus est per eam, eritque clausa principi. – Ezech. 44. v. 2–3.) E csodálatos születés tisztaságát még azzal a hasonlattal is szemlélteti Izajás, amely szerint úgy jön el Izrael igaza, mint a fényesség, és az ő Üdvözítője, mint a lámpás. (Isai. 62. v. 1.) Miképpen a napfény nem sérti meg az égboltot, úgy száll le a földre, és nem sérti meg az ablaküveget sem a rajta áthatoló napsugár, úgy jött hozzánk a Szent Lélek erejéből anyja méhében testet öltött Üdvözítő. Továbbá, hasonlítja Izajás a mi Urunk születését a gyümölcsfa virágzásához és vesszőneveléséhez: „És veszsző jő-ki a’ Jesse gyökeréből, és virág nevekedik az ő gyökeréből.” (Et egredietur virga de radice Jesse, et flos de radice eius ascendet. – Isai 11. v. 1.) Nem képzelhetünk ebben a teremtett világban tisztább és szebb eredést, származást, mint mikor a fa virágzik vagy vesszőt növeszt: ebben a származásban semmi éktelenség, rútság, vér és szenny, szakadás, sebesülés nincsen. Szent Dávid király Urunk jövetelét az esőhöz és égi harmathoz hasonlítja (Psal. 71. v. 2–6.). Miképpen az esők és harmatok a felhők és az égbolt szakadása nélkül, csendben hullnak a földre, úgy e tisztaságos mennyei harmat, melyet a régi próféták annyi óhajtással kívántak (Isai. 45. v. 8.), mikor az Isten egéből a Boldogasszony méhébe alászállt, végül, mikor onnan világra jött, nem sértette meg semmiképpen ezt a szűzi anyaméhet.
Végül Ozeás próféta a mi Urunk születését a hajnalhoz hasonlítja: „Mint a’ hajnal el-készűlt az ő ki-jövetele, és hozzánk jő mint a’ földre az őszi ’s tavaszi esső.” (Quasi diluculum praeparatus est egressus eius, et veniet quasi imber nobis temporaneus, et serotinus terrae. – Oseae 6. v. 3.) Mert miképpen a gyönyörű, piros hajnal az egek sérelme nélkül e világ teremtményeinek sok örömmel és szépséggel mutatja magát, úgy a mi Üdvözítőnk, tiszta szűz Anyjának méhéből minden kellemetlenség, minden sérelem nélkül született. Azért, mikor eljött születésének ideje, kimondhatatlan örömökkel töltötte be Anyjának szívét. És miképpen Ádámra csendes, mély álmot bocsátott az Isten, míg Évát az ő oldalcsontjából felépítette (Gen. 2. v. 21.), úgy a szeplőtelen Szűz értelmét mennyei elmélkedések csodálatos, mélységes tengerébe, akaratát isteni szeretetnek tüzébe merítette, mikor a mi Urunkat világra hozta. Így írt erről a teljes történelemben egyedülálló, csodálatos szülésről Pázmány Péter:

„...és, mint egy mély álomból, az Isteni dolgok tsudálkozásából fel-otsódván, előtte látá Szülöttét, Urát, Teremtőjét. Azért öröm és félelem-között nem tudván, mit mivelne; térdre borúlván, hihető, hogy e’-képen szóllott néki: Óh áldott gyermek! óh felséges Isten! óh édes Fiam! óh én mennyei szent Atyám! óh Uram Teremtőm! ki vagyok én, hogy alázatos szolgálódat illy nagy jóval látogatod? Szoptassalak-e téged, mint fiamat; vagy imádgyalak, mint Istenemet? Bé-takarjalak-e, mint Anyád; vagy tisztellyelek, mint szolgálód? Tejet adgyak-e, vagy temjénnel áldozzam néked? Hogy lehet, Uram, hogy ölembe vegyelek téged, ki az egeket bé-tőltöd? mint táplállyalak téged, ki minden állatokat eledellel tartasz? E’-féle sok, és mi-tőlünk gondolhatatlan ajtatosságok-után, végre ölelvén, tsókolván, sirván, örűlvén, ölébe vévé, és nagy bötsűllettel bé-takargatá Fiát, Attyát, Istenét.”

Pázmány Péter: A’ Romai Anya-Szent-Egy-Ház szokásából minden Vasárnapokra, és egy-nehány Innepekre rendeltt Evangeliomokrúl Predikátziók... Nagy-Szombatban, A’ Jesus Társasága Akademiai Collegiumának Bötűivel, 1768, 103–104. – Törzsgyűjtemény

Szent Család, az égen keresztet tartó, adoráló angyalokkal. Karácsonyi képeslap. Kromolitográfia, 1943 k. – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

„Igen, én vagyok az. Hozzád jöttem”

Karácsony megünnepléséhez sok magyar család esetében még napjainkban is hozzátartozik a templomozás, katolikusoknál leginkább az éjféli mise. Ennek végeztével ünnepi hangulatban, talán nem főképpen a fentebb leírtak szellemében, hanem a rég várt családi, baráti találkozások, beszélgetések örömében, pár pillanatra megállunk az oltár elé készített betlehemi jászol előtt is. Nem szükséges feltétlenül, hogy ez egy régi nagy művész alkotása legyen. Megteszi a hatást egy jó ízléssel faragott és festett betlehemi kisded-szobor is, amilyeneket ma is lehet a kegytárgyboltokban kapni. Megállunk előtte egy pillanatra, és már mondjuk is magunkban, csak úgy, hangtalanul: „Nini, kis Jézus. De aranyos.” Ekkor előfordulhat, hogy meglepetés ér bennünket, és egy pillanatra a lélegzetünk is eláll. Nem hallunk szózatot, még talán belső hangot sem, inkább csak egy gondolatátvitel lesz az egész. Megkapjuk az üzenetet egy másodperc törtrésze alatt: „Igen, én vagyok az. Hozzád jöttem.” Erre kimondhatatlan öröm fogja el a szívünket, ugyanakkor félelem, rettegés is, hiszen úgy érezzük: nem voltunk igazán felkészülve erre a találkozásra. A gyerekeket mindig meg szoktuk kérdezni, mielőtt átadjuk nekik az ajándékokat: jó voltál-e ebben az évben? Magunkat már sokszor nem kérdezzük meg ugyanígy, Szentestén. Pedig karácsony legfontosabb kérdése minket, felnőtteket illet leginkább. Meg tudunk-e állni tiszta szívvel, félelem és rettegés nélkül a betlehemi kisded, az élő Isten színe előtt? E kis ünnepi írás végén Mihai Maci történész, nagyváradi egyetemi tanár 2023 karácsony napján megjelent cikkéből szeretnék néhány gondolatot idézni:

„Nem tudjuk pontosan, hogy hol születik meg a Megváltó: egy barlangban, egy istállónak használt gazdasági épületben, egy fogadó vagy egy ház melléképületében, egy mező szélén, ahol karámok vannak, birkanyájakkal? Az egyetlen dolog, amit tudunk, a földrajzi hely – Betlehemben –, de a helyszínt egyáltalán nem ismerjük. Ennek a tudatlanságnak az az előnye, hogy úgy képzelhetjük el, ahogy akarjuk. Évszázadok óta egy teljes művészeti irány teszi ezt, a Kezdet Nélküli születését pásztori környezetben ábrázolva, ekképpen egy őseredeti állapotra emlékeztetvén bennünket, amelyet a vidéki, paraszti egyszerűségtől való eltávolodásunk egyre inkább elhomályosít. (...) Lukács evangéliuma mindössze néhány szóban leginkább azt mondja el nekünk, hogy az Isten belépése a történelembe atopikus, nemvárt, hogy Ő hír nélkül jön („mint az éjszakai tolvaj”), és hogy – noha a próféták megjövendölték – mi azt sem tudjuk, hogy mikor érkezik meg, azt sem, hogy hová, és azt sem, hogy hogyan. Eljövetele mindig meglepetésként ér bennünket: elvarázsol (mint a napkeleti mágusokat), csodálkozásra késztet (mint a pásztorokat) és megfélemlít (mint Heródest). A valóságban, mikor megadatik nekünk, hogy találkozzunk Vele, sohasem egy aranyos, tudatlan gyermekkel állunk szemben, hanem Isten Fiával, aki fölött az időnek nincs hatalma, és aki minden pillanatban úgy lát bennünket, amint vagyunk, egész múltunkkal és egész jövőnkkel együtt; összes lehetőségünkkel és összes mulasztásunkkal együtt; mindazzal együtt, amit cselekedtünk, szóltunk és gondoltunk. Mi sosem vagyunk képesek ezeket a dolgokat egybegyűjteni és együtt tartani, noha „a mi dolgaink”; sosem találjuk meg igazi helyüket a szívünkben, lelkünkben.”

Mihai Maci: Karácsony. Részletek. Saját fordítás, Cs. E. A. In: Marius David: Naşterea – de Mihai Maci. In: Marius Cruceru blogja, 2023. 12. 3.

(A bibliai idézeteket Káldi György 1626-os fordításából és a Vulgata Clementina szövegéből vettük.)

Csobán Endre Attila (Régi Nyomtatványok Tára)

komment

Címkék: karácsony képeslap pázmány péter térkép- plakát- és kisnyomtatványtár régi myomtatványok tára csobán endre attila káldi györgy mihai maci marius david marius cruceru

„… ügyes ember és ravasz róka”. Lovik Károly és négylábú barátja

2024. december 23. 06:00 - nemzetikonyvtar

Idén 150 éve született Lovik Károly író

Lovik Károly (1874‒1915) nevét a mai olvasó elsősorban talán A kertelő agár és A leányvári boszorkány című regényeinek köszönhetően ismeri, bár a százötven éve született író, újságíró még jónéhány további regényt, illetve elbeszéléskötetet is közrebocsátott. Munkatársa volt a Magyar Hirlapnak, a Pesti Naplónak, Az Ujságnak és a Pester Lloydnak, valamint szerkesztője a Vadász és Versenylapnak. Számos írása jelent meg az Uj Időkben (és kötetei nagy részét is a lapot jegyző Singer és Wolfner kiadó jelentette meg), valamint szinte a lap indulásától kezdve szerzője és munkatársa volt Kiss József új hangvételű, népszerű irodalmi folyóiratának, A Hétnek is. Utóbbi folyóiratban mintegy hatvan (részben a hátrahagyott irataiból posztumusz megjelent) szépirodalmi szöveg és számos – sokszor álnéven – írt publicisztika, valamint rengeteg innen-onnan jelent meg tőle. Utóbbi írásai az azonos című rovat miniglosszái voltak, amelyek néhány soros, sokszor humoros, szarkasztikus hangvételű írások az aktualitásokra reflektálva. Szerzőik különböző jegyek alatt írtak, Lovik szövegeit három csillag jelezte, amely jegyet a rovatban író egyetlen női szerzőtől vett át, sőt, olykor egyszerre is használták.

„Az Innen-Onnan !?! jele alatt éppen a kegyed egyik szellemes földije: Széchy Károlyné ír. Ő az egyetlen női írónk, aki ezt a nehéz rovatot állandóan és ritka esprit-vel támogatta. Régebben _*^*_* jegy alatt is irt, de azóta a három csillagot egy más munkatársunknak [Lovik Károlynak] engedte át.”

Amélie. Kolozsvár) Heti posta. In: A Hét, 10. évf. 52. sz. (1899. december 24.), 886. – Törzsgyűjtemény

esprit: szellem, szellemesség (fr.)

Lovik Károly In A Hét, 10. évf. 52. sz. (1899. december 24.), 866. – Törzsgyűjtemény

Egyszerre több műfajban is alkotott.

„Felajánlom részemről, hogy hetenkint öt Innen-Onnant írok, ezenfelül ha szükséges képczikkeket vagy saisont is, és: minden hónapban egy novellát. Részt szeretnék venni a szerdai konferencziákon is, a hol legjobb tudásom szerint mozdítanám elő a lap ügyét. […] Egyebet, sajnos, nem tudok nyújtani, de talán szükségtelen mondanom, hogy másfajta akármily munkát is mindig örömmel fogok végezni, ha netán rája szükség volna. Bármily összeggel is honorálod a tevékenységemet, előre is megelégszem vele, mert szeretem az újságot s ha megengeded téged is, a ki ellen ha netán vétettem, bocsásd meg.”

Lovik Károly Kiss Józsefnek, Budapest, március 5., Petőfi Irodalmi Múzeum Kézirattára V. 5239/242/2, közli Lengyel András: Lovik Károly néhány levele. In: Kortárs, 56. évf. 1. sz. (2012), 50. – Törzsgyűjtemény

Saison – A Hét egyik tárcarovatának címe

Természetesen az olvasók nemcsak tőle, hanem róla is olvashattak, például amikor egy-egy új műve napvilágot látott. Sőt, többször került a kap borítójára a fényképe is.
Bár A Hét elsősorban írott anyagával kívánt hatni, minden héten díszes borítóval jelent meg, amelyen általában egy-egy aktualitáshoz kapcsolódó (fény)kép kapott helyet. (Később néhány szövegközi kép is megjelent az oldalakon, de a folyóirat sosem lett illusztrált/képes hetilap.
Kezdetben a szerkesztőség csak ritkábban jelentette meg belső munkatársainak arcképét, az évek során azonban egyre többeket ismerhetett meg a közönség a lap borítójáról is. Lovik Károly is többször címlapra került, elsősorban azonban nem írói mivoltához kötődően.
Először a század utolsó évében tett közzé róla páros portrét a szerkesztő, amikor menyasszonyával, a színésznő Somló Emmával állt a kamera elé. Ekkor az M. E. monogramú szerző írt szöveget a képhez.

Somló Emma és Lovik Károly. In: A Hét, 10. évf. 13. sz. (1899. március 26.). Címlap (Strelisky fényképe után) – Törzsgyűjtemény

„Ebben a téli verőfényben láttam őket is majd minden nap, amint egymáshoz simulva, céltalanul kószálták be a várost. Nem kerülték a sokadalmat, talán mert magányos utakon nincs annyira egyedül az ember, mint a lelkétől idegen tömegben. A déli korzón úgy suhantak át az emberek áradatán, mint akik hallanak, de nem értenek; néznek, de nem látnak. Beszélni tudtak egymáshoz szavak nélkül és gyönyörködni egymásban anélkül, hogy tekintetük találkozott volna. Remekebbül kigondolt szerelmespárt az Olympon se adtak össze az égiek.”

M. E.: Lovik Károly – Somló Emma. In: A Hét, 10. évf. 13. sz. (1899. március 26.), 201. – Törzsgyűjtemény

A másik megjelenése szintén nem (csak) írói szerepében mutatja és itt sem egyedül került a borítóra. A szokásosnál nagyobb címlapképen egy olyan társsal látható, akit az olvasó nem várna egy irodalmi hetilap címlapján: egy versenyló mellett állva örökítették meg. 1904-ben Schossberger Lajos négyéves lova, Kapus nyerte a Szent István-díjat. S hogy hogy kerülhet egy író, újságíró társaságában a címlapra? Lovik volt a Schossberger-istálló vezetője, „managere”.

Kapus és Lovik Károly. In: A Hét, 15. évf. 35. sz. (1904. augusztus 28.). Címlap (Strelisky fényképe) – Törzsgyűjtemény

„A Hét címlapján lévő kép e héten egy köpönyeges, sapkás fiatalembernek és egy erőtől duzzadó lónak hasonmását közli. A sapkás fiatalember én vagyok, a ló a Szent István-díj nyerője. Kettőnk közül kétségtelenül az utóbbi az érdekesebb. Miután azonban Kapus nem tud írni, Kiss József szíves felszólítására én fogom betűkbe foglalni, hogyan kerültem össze négylábú pajtásommal egy gyékényen.
Az én nevem e cikk végén áll, a lóét már megörökítette a történetíró. Az 1904. évi Szent István-díjat Kapus […] négyéves, pej mén nyerte meg ‒ ezt minden jó magyar emlékezetébe véste. […]
A derék négyévest tehát nem kell bemutatnom. Sokkal fontosabb, hogy magamat toljam előtérbe. Meg kell ugyanis vallanom, hogy csekély személyemet illetőleg a világ nincs túlontúl informálva. Megírtam ugyan egy-két kötet elbeszélést és két regényt, sőt színdarabot; tizenkét év óta alig múlt nap, hogy a magam kis cikkével ne szolgáltam volna az irodalmi halandóságot, de hát mindez, belátom, kevés. […]
Szóval: tisztában vagyok vele, hogy az olvasók nagy része nem ösmer. Talán hallotta a nevemet, de már nem emlékszik rá: egy kocsma cégérén látta-e vagy valami újságcikk fölött… Ah, megvan, ez az úr egyszer a Vígszínházban vendégszerepelt… Oh, ne tessék mentegetőzni, nem bánt a dolog. Az irodalommal amúgy is leszámoltam, hiszen különben hogy kerülnék össze egy négylábúval a címlapon? Ami pedig a dicsőséget illeti, abban, ím, most lesz csak igazán részem, nevemet ismeretessé teszi, hogy másfél esztendőn keresztül úgy manageáltam egy lovat, hogy az végre canterben nyerte meg a Szent István-díjat. Erről, kérem, tovább beszélnek, mint a tárcáimról vagy a regényeimről s az összvélemény ez: »Ez a Lovik ügyes ember és ravasz róka. Egy vagyont nyert Kapuson.« Akit pedig a turfon a róka címmel ékesítenek föl, az letette a doktorátust. Az előtt tessék kalapot emelni. Nevem össze van forrva a Kapuséval s az ő dicsősége az én dicsőségem.”

Lovik Károly: Kapus. In: A Hét, 15. évf. 35. sz. (1904. augusztus 28.), 557. – Törzsgyűjtemény

A korabeli idézeteket a mai akadémiai helyesírás szerinti átiratban közlöm, de a folyóiratok nevének eredeti írásmódját megtartom. A kéziratos levelet a forrásközlő átiratában adom közre.

Felhasznált irodalom:

Dede Franciska: „Ma én ülök az asztalfőn”. A Hét jubileumi számai (1899, 1913) (várható megjelenés: Paál Vince, Sz. Nagy Gábor szerk.: Médiatörténeti mozaikok 2023, Budapest, Médiatudományi Intézet, 2025.)
Dede Franciska: „... miniszter, diplomata, fűzfapoéta, táncosné...” A Hét címlapképei (1889–1914) In: Paál Vince (szerk.) Médiatörténeti mozaikok 2022, Budapest, Médiatudományi Intézet, 2023, 89‒138.
Galambos Ferenc: „A Hét” írói és írásai 1889‒1924, [Budapest], [OSZK], 1954 (online változat)
Galambos Ferenc: Az Uj Idők írói és írásai 1895‒1949, [Budapest], [OSZK] 1958 (online változat)
Gulyás Pál: Magyar írói álnév lexikon, Budapest, Akadémiai, 1956
Lengyel András: Lovik Károly néhány levele. In: Kortárs, 56. évf. 1. sz. (2012), 49‒55.
Lovik Károly: Kapus. In: A Hét, 15. évf. 35. sz. (1904. augusztus 28.), 557‒558.
E.: Lovik Károly – Somló Emma. In: A Hét,10. évf. 13. sz. (1899. március 26.), 201.
Kenyeres Ágnes (főszerk.): Magyar Életrajzi Lexikon, Javított, átdolgozott kiadás (online változat)
Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái, Budapest, Hornyánszky, 1891–1914. (online változat

Dede Franciska (Lipták Dorottya Sajtótörténeti Kutatócsoport)

komment

Címkék: lovik károly dede franciska strelisky lipót lipták dorottya sajtótörténeti kutatócsoport somló emma schossberger lajos széchy károlyné

A 19. században megedződött kegyesség

2024. december 18. 06:00 - nemzetikonyvtar

A nemzetiségek napja Magyarországon

Bárány Zsófia, a Lipták Dorottya Sajtótörténeti Kutatócsoport munkatársa előadást tartott a magyarországi németajkú katolikusok történetéről szóló nemzetközi konferencián.

banati_svabok_12_18_a_kisebbsegek_napja_magyarorszagon.jpg Bánáti svábok. Képeslap – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár. A kép forrása: Hungaricana közgyűjteményi portál. Képcsarnok

2024. november 9-én a sindelfingeni Dunai Svábok Házában a St. Gerhards-Werk e. V. Stuttgart szervezésében került sor A 19. században megedződött kegyesség című konferenciára.
Miként a szervezők témabemutatása is említi, a konferencián résztvevő előadók a „svábok” egyházi életét vették górcső alá mind áttekintő jelleggel, mind konkrét példákon keresztül. A felekezeti egyházakbeli kereszténység ugyanis mind egyéni, mind csoportos szinten kulcsfontosságú társadalmi, politikai és kulturális szerepet játszott a német kisebbségek történelmében a 17. század végi letelepedésüktől egészen napjainkig. Az egyházak nemcsak lelki ügyekben, hanem politikai, közigazgatási és gazdasági kérdésekben is részt vettek. A lelki hivatalviselő közvetítőként tekintett magára a faluközösségen belül, közvetítőként az állami hatóságok felé, valamint a nép tanítójaként és nevelőjeként.
A szervezők kiemelték továbbá, hogy a „hosszú 19. századot” az államosítás és a nemzetépítés jellemezte. A vallás nacionalizálása és a nemzet szakralizálása, különösen a 19. század második felétől kezdve, a dunai svábok számára is új identifikációs konfigurációkat teremtett a Dunai Monarchia magyar felében. Mivel az egyház és a vallás korábban a dunai svábok (kollektív) identitásának meghatározó tényezőjeként funkcionált, lojalitási válságok alakulhattak ki. Mindez az egyes betelepített részeken ugyanazokat az ingereket generálta, de mikroszinten eltérő eredményekhez vezetett a vallási hagyományok és gyakorlatok tekintetében.

svab_nepviselet_12_18_a_kisebbsegek_napja_magyarorszagon.jpg Baranya megyei sváb népviselet a 19. századból. In: Vasárnapi Ujság, 9. évf. 2. sz. (1862. január 12.), 17. – Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása: Digitális Képarchívum

Azt, hogy mindez milyen konkrét hatásokkal és következményekkel járt a magyarországi németajkú katolikusokra nézve, az alábbi témákon keresztül vitatták meg a konferencia résztvevői Rainer Bendel (Institut für Kirchen- und Kulturgeschichte der Deutschen in Ostmittel- und Südosteuropa e.V.) vezetésével és Robert Pech (IKKDOS) közreműködésével.
A bánáti területek kapcsán a szerzetesrendek ‒ különös tekintettel a nőoktatásban kiemelt szerepet játszó, bajor alapítású szegényiskola nővérek ‒ működése, valamint a házassággal összefüggő egyházfegyelmi kérdések kerültek előtérbe Claudiu Călin (Temesvári Római Katolikus Egyházmegye), Raluca Nelepcu (Allgemeine Deutsche Zeitung für Rumänien), illetve Bárány Zsófia (MNMKK Országos Széchényi Könyvtár) tolmácsolásában. Bednárik János (HUN REN BTK Néprajztudományi Intézet) a vallásgyakorlat normatív jellegéről beszélt egy törökbálinti példán keresztül, míg Miklós Réka (Kunstuniversität Graz) a bácskai kántorkönyvekbeli kegyességi irodalomról, Tüskés Gábor (HUN REN BTK Irodalomtudományi Intézet) pedig Martin von Cochem német kapucinus szerzetes, prédikátor, író munkásságának magyarországi recepciójáról tartott előadást.

Bárány Zsófia a csanádi egyházmegye sógorsági és vérrokonsági házassági felmentéseit tekintette át az 1830-as évek második, valamint az 1840-es évek első felére vonatkozólag. Az 1834-ben a püspökség élére került Lonovics József ugyanis kitartóan és hatékonyan járt el a jelentős számban a német telepeseket érintő diszpenzációk ügyében. Fontosnak tartotta például elmagyarázni Rómának a történelmi előzményeket a felmentések kapcsán, de az is sokatmondó, hogy mindenképp a szentszéki útmutatások alapján akarta rendezni ezeket a házasságokat, vagy épp sürgette magát Rómát a döntés kapcsán.

Bildstock (képoszlop) Szent György ábrázolásával. Pilisszentiván. Fotó: Bárány Zsófia

Bárány Zsófia(Lipták Dorottya Sajtótörténeti Kutatócsoport)

komment

Címkék: képeslap svábok lonovics józsef sindelfingen konferenciabeszámoló tüskés gábor térkép- plakát- és kisnyomtatványtár bárány zsófia lipták dorottya sajtótörténeti kutatócsoport a kisebbségek napja magyarországon rainer bendel robert pech claudiu călin raluca nelepcu bednárik jános miklós réka martin von cochem bárány istván