Az Apokalipszis 1511-es kiadásának borítója és a mű kilencedik metszete. A kép Albrecht Dürer Apokalipszis-sorozatának felhasználásával a szerző által készített montázs
Szeretem a könyveket. Könyvtáros lévén ez, azt hiszem, teljesen természetes jelenség. Közhelyszerű megállapítás, hogy vannak a jó könyvek és vannak a még jobb könyvek. Bár a könyvek rangsorolása nem feltétlenül szerencsés, hiszen ez ritkán történik objektív módon. Egy sci-fi rajongókból álló „zsűri” például egészen biztos nem fogja Isaac Asimov Alapítványa elé helyezni egy rangsorban Jane Austin Büszkeség és balítélet című romantikus regényét. De ugyanígy egy Jókai Mór történetekért élő-haló társaság sem fogja besorolni „a nagy mesemondó” történetei elé Stephen King horrorisztikus történeteit, vagy egy „Benedek Elek baráti kör” tagjai nem fogják népszerűségi listájuk élére állítani Marcell Allain Fantomas történeteit.
Persze, léteznek bestsellerlisták, melyek abból a szempontból objektívek lehetnek – vagy mindenesetre annak látszatát keltik –, hogy megmutatják, egy-egy időszakban és egy-egy adott helyen mely könyvek keltették a legnagyobb érdeklődést a könyvbarátok körében. De ezeknél is felmerül az idő- és térbeli korlátoltság. Egy korábbi blogbejegyzésemben említettem, hogy létezik egy könyv, mely, ha összeállítanánk egy „örök” népszerűségi listát, akkor annak tetején helyezkedne el. Hiszen:
„Amikor a világ legnépszerűbbnek tartott könyvéről beszélünk, akkor senki ne gondoljon, valamiféle kurrens bestsellerre, amolyan Harry Potter-féle sorozatra. Bár sokan tudják, de sokan nem, hogy a világon minden idők legnépszerűbb és legnagyobb példányszámban megjelent és eladott könyve a keresztények/keresztyének alapművének számító – a zsidó vallás Tóráját is tartalmazó – Biblia. Maga a cím valójában nem túl beszédes, hiszen ógörög nyelven azt jelenti: „Könyvek”. Másfelől mégis beszédes, hogy egy gyűjteményes munkáról van szó, hiszen a római katolikusok számára 73, a protestánsok számára 66 önálló könyvből áll össze. Végső formáját az 4. század végén, az ún. kanonizációval, a 382-ben tartott római és a 397-ben tartott III. karthágói zsinaton nyerte el. A benne található művek igen változatosak, vannak köztük történeti művek, zsoltárok, próféciák, tanítások.”
Hamvai-Kovács Gábor: „Olvass akiről a múltkor olvastál. Illésről, meg a cimborájáról a hollóról.” In: Az Országos Széchényi Könyvtár blogja. 2022.07.20.
A megírt könyveknek természetszerűleg vannak szerzőik is. A Biblia könyveinek is vannak. A mai napon a világ legnépszerűbb könyvének egy jelentős szerzőjére emlékezünk. Ő pedig nem más, mint az a Szent János apostol és evangélista, akiről egy korábbi blogbejegyzésemben már megemlékeztem. Egy másik blogbejegyzésem témája pedig a Szent János „tollához kötött”, a kedélyeket leginkább borzoló és sokak által horrorisztikus hangvitelűnek tartott Jelenések könyve, vagy ahogy népszerű címén nevezik, az Apokalipszis volt. Annak ellenére, hogy ezt a könyvet sok hívő keresztény/keresztyén is a „nem szeretem” kategóriába sorolja, mégis óriási hatással van a mai napig a társadalomra. És nemcsak a hívekre. Hogy miért? Erről korábban így írtam:
„A görög apokalüpto (felfedni) szóból származó apokaliptikus műfajnak oly markáns képviselője ez a biblikus látomás, hogy mára gyakorlatilag az Apokalipszis szó a Jelenések könyve szinonimájává vált. Sőt, nemcsak a Biblia utolsó könyvének, de tulajdonképpen az általunk ismert világ potenciális, háborúk, vagy természeti katasztrófák által elpusztított végének szinonimájává is. Ennek ellenére az apokalipszis szó eredetileg nem feltétlenül földi borzalmakra történő kijelentésre utalt. Azonban ebben a műben olyan átütő erővel bírnak ezek, hogy e szó mára azonosult a „mi lesz a világgal, ha így haladunk tovább” kérdéseinek kedélyborzoló elképzeléseivel. Ez a téma pedig, úgy néz ki, hogy nagyon népszerű a 20. század második felében és a 21. század elején élő, „gondtalan jólétbe merült” emberiség számára.”
Hamvai-Kovács Gábor: A Fenevad száma és a Bárány vére; a hétfejű veres Sárkány és a Napba öltözött Asszony; a leomlott Babilon és az új Jeruzsálem. In: Az Országos Széchényi Könyvtár blogja, 2022.12.27.
A Biblia és annak könyvei az idők tengerének sodrában számtalan kiadást éltek meg. Így volt ez János apostolnak a mennyei jelenésekről való könyvével is. A mű témájának időtlen idők óta népszerű mivolta miatt sokakat foglalkoztatott, írót és olvasót, művészt és műélvezőt, hírességet és „átlagembert”, királyt és koldust egyaránt. Nem is oly rég még rettentő erővel tartott fogva sokakat az a rettegett elképzelés, mely szerint 2012. december 12-én – a maja indiánok időszámításának 12-ik négyszáz éves ciklusa (baktunn-ja) véget érvén – eljön a világvége. Végül, ha nehezen is, de azon a ködös decemberi napon is feljött az égre bolygónkat éltető csillagunk, a Nap. Ezután nyilvánvalóvá vált, hogy a sokak szerint „pusztulásra megérett” világunk tovább élheti életét. A történelemből tudjuk, hogy Szent István megkoronázására az 1000. év december 25-én került sor. Ennek oka az volt, hogy az ezredforduló embere (lehet, hogy István is) „szentül meg volt győződve” arról, hogy 1000. december 24-én, Jézus Krisztus születésének pontosan ezredik évfordulóján véget ér a világ. S hogy mégsem így történt, ennek örömére megkoronázták első királyunkat. A cikkemben bemutatni kívánt műalkotásnak minősülő Jelenések könyve kiadásváltozat szintén egy „világvége hangulat” uralta időszakban született. Legalábbis a Szépművészeti Múzeum egy vándorkiállításának kiadványában a következőket olvashatjuk:
„Albrecht Dürer… itáliai útjáról hazatérve kezdett neki a legsikeresebb ifjúkori művének számító Apokalipszis-sorozat fametszeteihez. A tizenöt lapos ciklus a művészettörténet máig legnagyobb hatású Apoklalipszis-ábrázolása. A művész először 1498-ban könyvalakban jelentette meg, nagy formátumú, egész oldalt betöltő fametszetekkel, külön német és latin nyelvű kiadásban, majd 1511-ben csak latinul, új címlappal. A kompozíciók az Újszövetség utolsó könyvének, a János jelenéseinek illusztrációi. A János evangélistának tulajdonított szöveg mély értelmű látomásokban jövendöli meg a világvége eseményeit az Utolsó ítélettől Isten országának eljöveteléig. […]
Az apokalipszisben megfogalmazott látomások a történelem során a kerek évfordulók közeledtével számos alkalommal kerültek az érdeklődés középpontjába. Ilyen évfordulóhoz kötődik Dürer műve is: az 1500-ra jövendölt világvége-elképzeléshez.”
Dürer. Metszetek a Szépművészeti Múzeum gyűjteményéből. Prints from the collection of the Museum of Fine Arts. [Kiállítás Vaszary Galéria, Balatonfüred, 2016. március 19 – június 19. – Exhibition Vaszary Gallery, Balatonfüred, 19 March – 19 June 2016], [Balatonfüred], Balatonfüred Kulturális Nonprofit Kft., Balatonfüred Városért Közalapítvány, 2016. – Törzsgyűjtemény
Az „első kijelentés” a második, míg a legismertebb, a „négy lovas” jelenete a negyedik metszeten látható. A kép Albrecht Dürer Apokalipszis-sorozatának felhasználásával a szerző által készített montázs
Azt kell mondanunk, hogy annak a kornak a Német-római Császársága, melyben egy bizonyos magyar nemesi származású Ajtósi Adalbert aranyműves és fia éltek finoman fogalmazva nem a „nyugalom földje” és a „béke szigete” volt. Ezért is válhatott világhíressé egy Gyula környékén hajdan álló falu nevét viselő ifjabb Ajtósi Adalbert, Nürnbergben élő festő, grafikus, könyvkiadó, művészettörténeti író, akit a világ Albrecht Dürer néven ismer. Hiszen a „berobbanásszerű” megjelenését egy olyan művével érte el, melyhez korának vallási elképzelései, társadalmi berendezkedése és politikai helyzete nagyon mély inspirációt adtak. Amellett, hogy az az általánosan elterjedt félelem uralkodott, hogy a XV–XVI. század fordulóján elpusztul a világ, a XV. század végén forrongó nyugtalanság jellemezte a német társadalmat. Luther Márton (akinek egyébként később Dürer nagy csodálója lett) megindította azt a visszafordíthatatlan folyamatot, melyet a vallástörténet reformációnak nevez. Ez a folyamat később véres vallásháborúkat hozott magával. A középkori feudális társadalmi rend felbomlását követő társadalmi zűrzavarban az emberek nagy része a vallásban keresett menedéket. A misztikus ősöktől kezdve Husz Jánoson, Lutheren, Zwinglin, Münzeren keresztül az anabaptistákig a reformációt a polgárság, a parasztság és a városi szegénység saját társadalmi küzdelmeinek eszközeként is tekintette, melyet az egyház „megtisztításaként” vagy az igaz hit visszaállításaként értelmezett. 1500 körül a műveltséget szinte az egész német társadalom egésze számára a Biblia és a szentek legendái jelentették. Így nem csoda az sem, hogy a társadalmi feszültségek felvetette problémák megoldásához vallási kategóriákban is gondolkodtak. Dürer János apostolnak a mennyei jelenésekről való könyvéhez készített illusztrációi – ahogy Kuno Mittelstädt írja művében:
„a hagyományos formákat szétfeszítő, szenvedélyes formanyelvén kora életérzésének ad kifejezést, annak a társadalmi átalakulási folyamatnak, amely a századfordulón az élet valamennyi területét érintette”.
Mittelstädt, Kuno: Dürer, Budapest, Corvina, 1979. – Törzsgyűjtemény
Na de mit kell tudni erről a műről. Mikor először láttam ezeket a késő gótikus jegyeket magukon hordozó, mozgalmas és dinamikus ábrázolásmódban elkészített metszeteket, úgy éreztem magam, mintha egy szabályszerű időutazást tettem volna a múltba. Értem ezalatt azt, hogy ifjúkorom hajnalának azon vizuális csatornái nyíltak meg, melyeken keresztül szememen át elmémbe áramlottak a ’80-as évek Heavy Metal lemezborítóinak groteszk figurái és az olvasást velem megszerettető Kaland Játék Kockázat sorozat könyveinek grafikái. Valahol az az érzésem támadt, hogy Dürer annak idején – persze nyilván komolyabb szinten, de – úgy „robbant be” a korának mércéjével mérve csekélynek nem mondható, 500 példányban kinyomtatott Apokalipszissel, mint 1982-ben a forradalmi újításnak számító, új irodalmi műfajt elindító Steve Jackson és Ian Livingstone A Tűzhegy varázslója című, első interaktív (ún. „lapozgatós” szerepjáték) könyvükkel. Ha jobban belegondolok, Dürer művében gyakorlatilag szintén predesztinálva volt (akárcsak a ma emberének) az interaktivitás. Ha valaki hallott már a szemlélődő szerzetesi közöségek, például a Jézus Társasága, közismert nevükön a jezsuiták által is nagyon kedvelt interaktív meditatív imaformáról, a képmeditációról, akkor nem nehéz rájönnie, hogy ezek az ábrák szinte adják magukat egy efféle meditatív szemlélődésre. De a „natúr” néző sem unatkozhat, gyakorlatilag egy kép hosszú percekig történő szemlélése során is akad rajtuk addig észre nem vett részlet. Aztán később, ha netán újra és újra előkerül ez a keretként meghúzó fekete vonalakat majd szétfeszítő dinamikus hatást keltő munka, mindig akad rajta valami új és addig fel nem fedezett elem.
A kezdő kép nem szerepel a Bibliában, Szent János forró olajban való megkínzatását ábrázolja, a harmadik képen pedig a mennyei trónterem víziója jelenik meg. A kép Albrecht Dürer Apokalipszis-sorozatának felhasználásával a szerző által készített montázs
Az Apokalipszis-sorozat több szempontból „forradalmi” jellegének egyik összetevőjét Végh János a következőképpen fogalmazta meg:
„Az őt megelőző Apokalipszis-sorozatok csak egy-két figurát, esetleg néhány alakos jelenetet mutattak meg – viszont ezekből két-három tucatot, hogy füzérükkel végigkísérjék a teljes könyvet – Dürer ellenben a történet 14 legfontosabb eseményét ragadta ki, azokba sűrítette az egészet. Bizonyos jeleneteket kihagyott, másokat összevont saját, főként a vizualitásra koncentráló nézőpontja szerint. Metszetei már nem a hívők oktatását szolgálták, már nem csupán a szöveget alázatosan kísérő illusztrációk. Dürer eljárása inkább egy újkori művészre volt jellemző, akinek a Biblia szinte csak nyersanyag; így a bibliakutatók nem mindegyike ért egyet a válogatással.”
Végh János: Dürer Apokalipszis sorozatáról. In: Tempevölgy, 8. évf. 2. sz. (2016), 17–23. – Elektronikus Periodika Archívum
Bár ez utóbbi mondatnak mégiscsak ellentmond, hogy Dürer ezt a metszetet a Biblia utolsó könyvének szövegével együtt adta ki. A bibliakutatók elutasító véleményéhez pedig csak annyit tennék hozzá, hogy hitben élő keresztényként én még nem találkoztam olyan teológiai vagy vallási témájú könyvvel, írással, zeneművel vagy képzőművészeti alkotással, amelynek ne akadt volna az egyházon belüli kemény kritikusa. Ezeket a kritikusokat hallgatva vagy olvasva néha olyan érzésem volt, mintha szerintük az adott vallási témájú művet maga Lucifer, vagy Belzebub írta vagy készítette volna. Ezért talán nem is szerencsés megkérdőjelezni Dürer lelki világának irányultságát. Fogadjuk el, hogy valószínűleg őt is mély hit és istenélmény hatotta át, melyet ezzel és ehhez hasonló műveivel igyekezett kifejezni.
Mikor megpillantottam az egyik hasonmás kiadást, az első dolog, ami megdöbbentett, az a kiadvány mérete volt. Miután már kezemben tartottam a Vizsolyi Bibliát és Káldi György Vulgata-fordítását egyaránt, valamilyen szinten hozzá voltam edződve a nagy méretű könyvek látványához. Ám az Apokalipszis eredetijének kisebb asztallapnyi mérete (gerinchossza: 49 cm) mondhatni „fejbevert”. A metszetek mérete ugyanis valamivel kevesebb, mint 40x30 cm. A 20-21. század komforthoz szokott gyermekeként úgy vélem, egy ekkora gerincméretű könyvről gyakorlatilag kijelenthetjük, teljesen tönkreteszi a mű élvezetes olvasását. Nem tudom, hogy ki hogyan van vele, de én például nagyon szeretek fekvő helyzetben, ágyban olvasni elalvás előtt, vagy egy délutáni szunyóka előtt/közben/után. Azt hiszem, nyugodtan kijelenthetjük, ennél a könyvnél ennek a komfortnak az élvezete teljesen esélytelen vállalkozás. Hiszen nemhogy fekvő helyzetből vagy kényelmes fotelből, de még egy átlagos méretű olvasóasztalnál ülve is rettentő zavaró tud lenni egy ilyen monumentális óriás lapozgatása. Azonban, hogy rehabilitáljam a mű méretét, meg kell említenem, hogy amint belelapoztam és elkezdtem szemlélni a Szent János jelenéseinek eseményeit, rögvest értelmet nyert számomra ez a gigászi méret. Bár sokszor láttam már korábban is ezeket a metszeteket, de akkor maximum A4-es méretben jelentek meg előttem. A közel 30x40 cm-es méretnél a jelenetek mozgalmas és aprólékos kidolgozottsága miatt úgy éreztem, mintha most látnám először az Apokalipszis-sorozatot. Ezeknek a fekete-fehér rajzoknak a kidolgozottsága olyan mértékű, hogy gyakorlatilag „főben járó bűnnek” tekinthető mindenféle olyan elképzelés, amely azok kiszínezésére törekedne. Ahogy Végh János Rotterdami Erasmusra hivatkozva írja:
„A sorozat a fametszetés csúcsainak egyike. Dürer nem elégszik meg azzal, hogy a figuráit egyszerűen körberajzolja, a satírozás, keresztbe satírozás révén el tudja érni, hogy a vonalak halmozásával festői értékek jöjjenek létre, például homályosabb felületek előtt a figurák világosabbak legyenek. Az érzéki finomságú vonalak játéka ugyan fő feladataként egy-egy formát kíván láthatóvá tenni, de mint az arabeszk, önmagáért is élvezhető. Ez annyira igaz, hogy míg a korábbi fametszeteket vásárlói utóbb nagyon gyakran kiszínezték, erre az Apokalipszis esetében alig látunk példát. Utalást találunk erre Rotterdami Erasmusnak Dürer művészetéről írott soraiban: »…van-e bármi, amit ne tudna kifejezni egyetlen színnel…? Árnyékot és fényt, csillogást, kiemelkedő és háttérbe vesző tárgyat úgy, hogy a tárgy helyzetéből a szemlélő nem csak annak puszta képzetére következtethet. Határozottan megragadja a helyesen mérlegelt viszonyokat és összefüggéseiket. Mi mindent meg nem fest, olyasmit is, amit nem lehet megfesteni: tüzet, sugárzást, mennydörgést, távoli villámcsapást, vagy ködöt; az értelmet, minden érzelmet, végső soron az ember egész lelkét, amint az testén keresztül kisugárzik, sőt majdhogynem a hangját is. Mindezt a legszerencsésebb vonásokkal és csak feketével varázsolja a szemünk elé úgy, hogy igazságtalanok lennénk a művel, hogyha kiszíneznénk.«”
Végh János: Dürer Apokalipszis sorozatáról. In: Tempevölgy, 8. évf. 2. sz. (2016), 23. –Elektronikus Periodika Archívum
Az ötödik metszet a hétköznapi szóhasználatban értett apokaliptikus események kezdetét ábrázolja, míg a hatodik a kiválasztottak „elpecsételését” A kép Albrecht Dürer Apokalipszis-sorozatának felhasználásával a szerző által készített montázs
Dürer korában a fadúcon kihúzott rajz kivésésével hivatalos fametszők, ún. Formschneiderek foglalkoztak, de ennél a műnél a kutatás egyre valószínűbbnek látja, hogy Dürer maga metszette ki a fadúcokat. János apostolnak a mennyei jelenésekről való könyvét a művész 15, ún. teljes íven ábrázolta. Az első kiadás 1489-ben jelent meg kétféle változatban. Az egyiknél az illusztrációk hátlapján német, a másiknál latin nyelven olvasható a Biblia utolsó könyve, a rajzolt jelentekkel összhangban. Az 1511-ben megjelent, második kiadás csak latin nyelvű. A Szépművészeti Múzeum Grafikai Gyűjteményében megtalálható a sorozat egy eredeti példánya, de nem könyv formában. Különálló laponként, hordozó kartonokra montírozva tárolják a gyűjteményben. Mindegyik lap anyaga papír, technikája pedig fametszet. A címlap az 1511-ben készült második kiadásé, de a többi 15 kép az első, 1498-as kiadás, eredetije. A metszetek méretei 394–395 x 283–289 mm között változnak, kivéve a címlapot, amely 324 x 185 mm.
De nézzük, milyen kalandokat is kínál nekünk az Apokalipszis, vagyis János apostol mennyei könyve, ha egy ajtósfalvi magyar nemes látásmódján keresztül szemléljük.
A címképet Dürer csak az 1511-ben kiadott változathoz rajzolta meg. A képen az apostol látható, amint (valószínűsíthető módon Patmosz szigetén tartózkodva) művének írásából feltekintve a 10. képen szereplő, „Napba öltözött Asszony” vízióját szemléli. Az apostol személyére attribútuma, a mellette gubbasztó kicsiny sasmadár utal, melyet a negyedik bibliai evangélium Logoszról szóló tanítása, a „magasröptű” kezdő sorai miatt kapott az utókortól (Jn.:1:1).
Az első táblaképe nem a Bibliából vett jelenet, és sajnos nem egy török fürdőben zajló idillt láthatunk. Ugyanis a legenda szerint Szent János apostolt – a képen turbános pogányként ábrázolt – Dominatus császár parancsára – szadista módon – forró olajjal teli üstbe vetik. Azonban az apostolt hite megmenti a kínhaláltól. A Bibliát és az egyháztörténetet ismerők nagyon jól tudják, hogy ez a kaland János számára életben maradással végződik, hiszen tudjuk, hogy ő Krisztusnak az egyetlen hosszú földi életet (több mint száz évet) megélő és végelgyengülésben meghaló apostola. A császár a kegyetlen és eltorzult elmék által kitalált „fürdő” után Jánost mint „persona non gratát” Patmosz szigetére száműzi. Ez a sziget lesz majd az Apokalipszis látomásainak a helyszíne.
A második kép a könyv első három fejezetét foglalja magában. A szerző „lélekben elragadtatott” és a hét gyülekezetet szimbolizáló hét gyertyatartó között egy „trónon ülő” férfit látott, „hasonlót az ember Fiához, bokáig érő ruhába öltözve, és mellénél aranyövvel körülövezve”.
A harmadik metszet témája a 4-5. fejezetben olvasható. Egy trónteremben „egy királyiszék vala letéve”, a királyiszéken egy olyan személy ült, ki „tekintetére nézve hasonló vala a jáspis és sárdius kőhöz”. Mint minden valamirevaló királynak, neki is volt „udvartartása”, hiszen ahogy János arról beszámol: „És a királyiszék körül huszonnégy királyiszék vala; és a királyiszékekben látám ülni a huszonnégy Vénet fehér ruhákba öltözve: és a fejökön arany koronák valának.” Dürer képén ez a trónterem és annak mennyei szférája élesen elkülönül a jellegzetes német, dombos táj által ábrázolt „földi világtól”. A trónteremben ott látjuk a „Bárányt” és a négy evangélistára (köztük Jánosra) utaló „lelkes állatokat”, így az apostol kétszeresen is ábrázolva van a jelenetben. Hiszen a trónterem gótikus kapujának bejáratánál, a mennyei és a földi világ határmezsgyéjén is ott áll a látomást lejegyző apostol.
A negyedik metszet talán a legismertebb mind a Dürer-rajongók, mind a lelkes laikusok körében. Talán nincs olyan művészetet kedvelő ember, aki ne ismerné az Apokalipszis négy lovasa néven gyakorlatilag „önálló életet” is élő képet. A jelenések során „hét pecsétből” négyet feltörnek, melynek következményeit Károli Gáspár (Szász Károly által revideált) szavai a következőképpen tolmácsolják:
„És látám, és ímé egy fehér ló, és a rajta ülőnél íjj vala; és adaték néki korona; és kijöve győzve, és hogy győzzön. […]
És előjőve egy másik, veres ló, és a ki azon üle, megadaték annak, hogy a békességet elvegye a földről, és hogy az emberek egymást öljék; és adaték annak egy nagy kard….
És mikor felnyitotta a harmadik pecsétet, hallám, hogy a harmadik lelkes állat mondá: Jőjj és lásd. Látám azért, és ímé egy fekete ló; és annak, a ki azon üle, egy mérleg vala kezében….
És látám, és ímé egy sárgaszínű ló; és a ki rajta üle, annak a neve halál, és a pokol követi vala azt; és adaték azoknak hatalom a földnek negyedrészén, hogy öljenek fegyverrel és éhséggel és halállal és a földnek fenevadai által.”
János apostolnak mennyei jelenésekről való könyve. Szent Biblia. Azaz Istennek Ó- és Újtestamentomában foglaltatott egész Szentírás – Magyar Elektronikus Könyvtár
A hetedik és a nyolcadik metszeten tovább folynak a földi borzalmak, melynek a 8-9. fejezetben olvashatók. A kép Albrecht Dürer Apokalipszis-sorozatának felhasználásával a szerző által készített montázs
Dürer tolmácsolásában együtt látjuk a Jelenések lázálomszerű víziói során eredetileg négy egymást követően megjelenő lovast, kiknek első áldozata egy püspök, akit a pokolból előtörő ördög elnyelni készül. Ezzel az ajtósfalvi nemes nem éppen pozitív kritikát fejezett ki korának római katolikus egyházával szemben. (Ne feledjük, hogy a reformáció hatására kialakult „ellenreformációt” elindító tridenti zsinat később, 1545-től 1563-ig ül össze, és a megújulás egyik legfőbb mozgatórugójának tartott Loyolai Szent Ignác vezette jezsuita rend is majd csak 1537-ben alakul meg.)
Egyébként a négy lovas témája egy világhíres heavy metal együttes, a Metallica fantáziáját is felkeltette egy dal erejéig.
Az ötödik metszeten az ötödik és a hatodik pecsét feltörését a szó hétköznapi értelmében vett „apokalipszis” követi. Vagyis természeti katasztrófák sora sújtja a világot. „Nagy földindulás lőn, és a nap feketévé lőn mint a szőrzsák, és a hold egészen olyan lőn, mint a vér;
és az ég csillagai a földre hullának, miképen a fügefa hullatja éretlen gyümölcseit, mikor nagy szél rázza. És az ég eltakarodék, mint mikor a papírtekercset összegöngyölítik; és minden hegy és sziget helyéből elmozdíttaték.” Mindez egy kép mozgalmas jeleneteibe zsúfolva, ahol az égi szféra szintén jól elkülönül a földi világtól. Az égi szférában lebegő oltár alól a vértanúhalált halt keresztények jönnek elő és öltenek fehér ruhát.
A hatodik metszeten a „föld négy szegletén álló” angyal feltartja a pusztító szeleket, amíg a többi „elpecsételi” az „üdvözülők” közé kerülő „144 ezer lelket” és a megszámlálhatatlan vértanút és „győztest”.
A hetedik és a nyolcadik metszeten tovább folynak a földi borzalmak, melynek a 8-9. fejezetben olvashatók. Ennek bevezetéseképpen „… mikor felnyitotta [mármint Isten] a hetedik pecsétet, lőn nagy csendesség a mennyben, mintegy fél óráig. És látám azt a hét angyalt, a ki az Isten előtt álla; és adaték nékik hét trombita.” Hat angyal trombitálását jégeső, tűz, vérré váló tenger, a folyóvizek „ürümmé” változása, sötétség, fojtó füst, pusztító sáskajárás követi, melynek következtében az emberek „kívánnának meghalni, de a halál elmegy előlük”. Mindkét képen látható az éles kontraszt a mennyei szféra és a katasztrófáktól sújtott földi világ között. A hetedik képen a négy lovas ábrázolásához hasonlóan egyidőben történnek az egymást követő események. A lebegő oltárt harsonájukat egyszerre fújó angyalok veszik körül, ennek következtében az ezt követő csapások is egyszerre történnek. A két világ határmezsgyéjét elhagyva egy ragadozó madár száll alá a katasztrófákkal sújtott földi világba, ahol „WeWeWe” hangot kiadva vijjogja el a „háromszoros jajt”. A nyolcadik képen – a lebegő oltár alatt közvetlenül – a pusztító sáskahad még csak indul a rohamra, de a földön a „munkát utánuk felvevő” négy „eloldatott” eufráteszi angyal már vagdalkozik egy-egy – a 16 században divatos – másfélkezes lovagkarddal felfegyverkezve. Úgy tűnik, egyikük áldozatai közé tartozik maga a német-római császár és a római pápa is. Ezen nincs mit csodálkozni, hiszen mint említettem, Dürer nagy rajongója volt Luther Mártonnak, a katolikus megújulás pedig ekkor még várat magára.
„Hanem a hetedik angyal szavának napjaiban, mikor trombitálni kezd, akkor elvégeztetik az Istennek titka, a mint megmondotta az ő szolgáinak a prófétáknak.” Így tájékoztatja Jánost az az angyal, aki a kilencedik metszet központi alakja. Talán ez a kép az, ami leginkább ragaszkodik a könyv szövegéhez, jelen esetben a 10. fejezetben írtakhoz. Az angyal megeteti Jánossal a nála lévő könyvet, amely „megkeseríti” a gyomrát, de a szájában „édes mint a méz”. Az angyal kinézetének leírásához, úgy néz ki, Dürer szóról szóra ragaszkodott, hiszen, ahogy Károli tolmácsolásában olvashatjuk: „és láték egy másik, erős angyalt az égből leszállani, a ki felhőbe van öltözve; és a fején szivárvány vala, és az orcája olyan vala, mint a nap, és a lábai mint a tűzoszlopok és a kezében egy nyitott könyvecske vala; és tevé a jobb lábát a tengerre, a bal lábát pedig a földre”. Ezen a képen nekem személy szerint az tetszik a legjobban, hogy itt végre részletesebben látható a Dürer ceruzájára és ecsetjére oly jellemző táj. János a tengerparton, egy erdő szélén tartózkodik, melynek növényzete amolyan tipikus düreri ábrázolás, csavart törzsű sudár fákkal, precízen kidolgozott lágyszárú aljnövényzettel, kalandokat sejtető zegzugos összképpel. Non plusz ultraként ehhez jön még egy tengeri táj is, ahol vitorláshajókat, vízen ringó hattyúkat és egy, a korabeli hajózási térképekre oly jellemző szörnyet (bálnát, vagy cápát) láthatunk. Az égi szféra az oltárral itt is megjelenik, de talán nem különül el annyira, mint a többi képen.
A „Napba öltözött Asszony” és Szent Mihályék diadala jelenik meg a 10. és 11. metszeten. A kép Albrecht Dürer Apokalipszis-sorozatának felhasználásával a szerző által készített montázs
A tizedik és a tizenegyedik metszetnél Dürer mintha felcserélte volna a János által írt eseményeket. A Jelenések 12 fejezetében olvashatunk a „Napba öltözött Asszonyról”, aki szülni akar, de egy nagy veres sárkány (vagyis a Sátán) fel akarja falni a gyermekét, de ez nem sikerül neki. Ezután a „mennyei seregek vezére”, Szent Mihály arkangyal és serege háborút vív a Sárkánnyal (Sátánnal), majd az arkangyal serege legyőzvén a gonoszt, az ördögöt és angyalait „kivetik a Mennyből”. A „földre vetett” sárkány eközben a gyermekét megszült Asszonyt üldözni kezdi, de az asszonynak „adaték két sasszárny” és a sárkány által a megölésére kibocsátott vizet elnyelé a föld. Dürernél ez utóbbi momentum előbb van, mint az angyalok harca. A hétfejű sárkány ábrázolása a kortárs bestiariumok világát idézi, a csillagokat (a szöveg szerint azok harmadát) farkával lesodró szörnyeteg a képnek több mint harmadát elfoglalja. A Napba öltözött Asszony ábrázolása nem sokban tér el kor sztereotípiájától, például a csíksomlyói Babba Maria szobortól. Előtörnek belőle a Nap sugarai, a Holdon ál, a fején pedig csillagokból készült koronát hord. Viszont a hátán hordott sasszárnyak és a sárkány által ontott vizet elnyelő föld látványa miatt egyértelmű, hogy a képen látott eseményre csak az angyalok harca után kerül sor. Legalábbis Jánosnál. A kép tetején megjelenik az Atya(Isten), angyalokkal, puttókkal és a sárkány által le nem sodort csillagoktól övezve. Szent Mihály a tizenegyedik képen negyedmagával vívja meg ádáz csatáját a sárkányokként ábrázolt ördögökkel. Ennél a képnél szintén megvan az éles kontraszt a mennyei és a földi világ között, de fordított helyzet állt elő a csapásokat bemutatókhoz képest. Itt ugyanis a harcoktól nyüzsgő mennyei szféra sötét ábrázolása áll szemben a földi táj békés derűjével.
A „két ellentétes tábor” a 12. és 13. metszeten látható. A kép Albrecht Dürer Apokalipszis-sorozatának felhasználásával a szerző által készített montázs
A tizenkettedik metszet a tengerből feljövő hétfejű és tízszarvú fenevad és a Bárányhoz hasonló földi fenevad (Antikrisztus) eljövetelét ábrázolja (13. fejezet). Ahogy a „Napba öltözött Asszony” jeleneténél, itt is megjelenik a „Mennyben trónoló Isten”, szimbolizálva, hogy a legnagyobb hatalom – a földi borzalmak és szörnyetegek ellenére is – az övé. A földön térdeplő megtévesztettek azonban inkább a két fenevadat imádják, neki hódolnak. A kép felső felén az angyalok fegyelmezett nyugalomban várják az események lefolyását, hiszen ők majd csak később lépnek munkába, például a „földet learató” sarlós alak. Érdekes, hogy a képen az Isten kezében is sarló van, és a fenevad bélyegeként szolgáló 666-os szám sehol nem jelenik meg. A tizenharmadik metszet – mintegy ellenpólusaként az előzőnek – az ún. genti oltár révén ismertté vált jelenetet ábrázolja. Itt a 14. fejezet eseményeit láthatjuk Dürer tolmácsolásában. A „Sion hegyén álló Bárányt” imádják mindazok, akik nem kötelezték el magukat a fenevadnak. Bár a jelenetábrázolás elég statikus, hiszen gyakorlatilag „csak állnak” rajta a szereplők, ennek ellenére számomra mégis ez a legmozgalmasabb kép. A pálmaágakat tartó „üdvözültek” seregének megszámlálhatatlanul sok tagja nagyon jól érzékelhető, gyakorlatilag betöltik az egész ívet. A kép tetején a vérét ontó Bárányt látjuk a négy evangélista szimbólumával, míg a lap aljára szorulva, a már többször is ábrázolt „düreri táj” szimbolizálja a földi világot. Itt áll a jelenéseket átélő János is, így ezen a képen is kétszer jelenik meg, hiszen a Bárány hátsó lábánál ott repül az evangéliumára utaló sasmadár.
A tizennegyedik kép „egymásra zsúfolt” eseményeket ábrázol. János a képen látottakról így ír: „láték egy asszonyt ülni egy veres fenevadon, a mely teljes vala káromlásnak neveivel, a melynek hét feje és tíz szarva vala. Öltözött vala pedig az asszony bíborba és skárlátba, és megékesíttetett vala aranynyal és drágakővel és gyöngyökkel, kezében egy aranypohár vala, tele útálatosságokkal és az ő paráznaságának tisztátalanságával. És az ő homlokára egy név vala írva: Titok; a nagy Babilon, a paráznáknak és a föld útálatosságainak anyja.… s látám, hogy az asszony részeg vala a szentek vérétől és a Jézus bizonyságtevőinek vérétől.” A Babilont szimbolizáló bűnös nő egy nürnbergi ötvösművészekre jellemző gyönyörűen megmunkált kehelyből kínálja az általa elcsábított népet, akik a társadalmi osztály széles palettáját képviselik. Azonban az események kimenetelét már előre vetíti a Babilont szimbolizáló kikötőváros robbanásszerű kigyulladása a háttérben. A város előtt békésen ringatóznak a hajók, melyek legénysége siratja a számára jól jövedelmező bűnfészket. A földi „förtelmes útálatosságoktól” ezen a képen is jól elkülönül a mennyei szféra. A Babilon pusztulását hirdető és az ezt egy ledobott malomkővel demonstráló angyal már elhagyta ezt a légkört, de a végső csatára induló mennyei seregek – a „királyok királyával” az élükön – még csak most érkeztek a határmezsgyére, hogy megvívják újabb csatájukat a „fenevad és a föld királyai” ellen. Ennek a harcnak a kimenetele iszonyú következményekkel jár a legyőzött sátáni erők két meghatározó vezérére. Hiszen a csata után „megfogaték a fenevad, és ő vele együtt a hamis próféta, a ki a csodákat tette ő előtte, a melyekkel elhitette azokat, a kik a fenevad bélyegét felvették, és a kik imádták annak képét: ők ketten elevenen a kénkővel égő tüzes tóba vettetének” A kép alján lévő, düreri ábrázolásmódban látható lágyszárú növények a komor, konfliktusokkal tejes légkört nem tudják feloldani.
A tizenötödik, befejező kép megint csak formabontó ábrázolás. De a formabontó ábrázolásmódot – a képeket tanulmányozva –, úgy vélem, már megszokhattuk. A Jelenések 20. fejezetében leírt jelenet témája uralja a papírívet. Eszerint egy angyal, „kinél vala a mélységnek kulcsa” megkötözte a másodszor is legyőzött Sátánt ezer esztendőre. Miután letelt az ezer esztendő, a megkötözött Sárkány eloldatott fogságából. Ezután – Gógot és Magógot hadvezérül fogadva – újabb támadást indított a megtévesztett emberek seregével, de az égből alászálló tűz végkép legyőzte a sátáni seregeket. Ezután „az ördög, a ki elhitette őket [mármint az embereket], vetteték a tűz és kénkő tavába, a hol van a fenevad és a hamis próféta; és kínoztatnak éjjel és nappal örökkön örökké”. A képen szinte csak háttérepizódként jelenik meg a könyv 21-22. fejezetében leírt záró jelenet. A „kulcsos jelenet” felett, a kép felső sarkában a „hét angyal egyike” tart idegenvezetést Jánosnak, megmutatva neki az új Jeruzsálemet. Az új Jeruzsálem egy jellegzetes, középkori német, későgótikus jegyeket erősen magán viselő, Nürnberghez hasonló jellegű városként jelenik meg, melynek kapuit egy angyal őrzi. Úgy látszik, a strázsáló angyal szavatolja, hogy „nem megy abba be semmi tisztátalan, sem a ki útálatosságot és hazugságot cselekszik, hanem csak a kik beírattak az élet könyvébe, a mely a Bárányé”. A kilencedik képnél említett – zegzugos, fantáziadús kalandokat sejtető – düreri tájábrázolás, ha nem is olyan markánsan, de ennél a képnél is jelen van. A néző szinte belát a megkötözött sárkány börtönéül szolgáló barlangba, a városkapukon keresztül új Jeruzsálem utcáira és tereire, vagy nagyon könnyen érezheti magát azon a sziklapárkányon, ahol János az őt kalauzoló angyallal áll.
Talán úgy tűnhet, kissé kurtán-furcsán végződik a sorozat, hiszen az utolsó két fejezet témája, az új Jeruzsálem bemutatása csak hiányosan, ráadásul a „megkötözött sárkány”-jelenet kiegészítőjeként kerül bemutatásra. Bennem néminemű hiányérzet támadt, afféle „gyorsan összecsapott befejezés” érzete, különösen annak tükrében, hogy a kezdő kép olajban kínzó jelenete nem is szerepel a Bibliában, vagy az egy fejezetben szereplő „Napba öltözött Asszony” és Mihály arkangyal harca külön-külön jelenik meg a lapon. Ezek után vártam volna legalább egy külön „Új Jeruzsálem bemutatása” oldalt. Arról nem is beszélve, hogy a látomás lezárása nincs is ábrázolva, pedig az 1511-es kiadáshoz készült egy külön borítóoldal is, melynek központi témája nyilvánvalóan maga a kijelentés.
Ennek ellenére a mű így is – ahogy a János apostolnak mennyei jelenésekről való könyvének általában bárminemű feldolgozása – mély hatást gyakorolt rám. De nemcsak rám, hanem, úgy tűnik, sokakra. Ezt bizonyítja például, hogy a református püspök, Hegedűs Lóránt egyik, az Apokalipszisről szóló művében Dürer grafikáit választotta illusztrációként. Zárszóként hadd idézzek ebből a műből. Az alább leírt sorok – ha nem is ilyen módon megfogalmazva – egészen biztosan átjárták a Gyula melletti, hajdani Ajtósfalváról származó magyar nemes, Albrecht Dürer elméjét is, vagy talán szebben fogalmazva úgy is mondhatnánk: a szívét is.
„A Végszó mindig Istené, akkor is, ha hallgat. Ha egy ítéletidőben végig hallgat, akkor sem néma. Sohasem. Ő mondta ki az első teremtő »Legyen!« szót. Ő az, »aki hatalma szavával fenntartja a mindenséget«. Ő az, aki testet öltött Igeként, emberré összpontosított életében: Jézus Krisztusban megjelent, »úgy tanított, mint akinek hatalma van«, s szavainál csak feltámadásában is hordozott kereszthalálos sebei prédikálnának hatalmasabban. Ő és nem a világ vagy alvilág bármely hatalmasa mondja ki a legvégső szót a leheletnyi árnyalatú egyéni kérdésekben épp úgy, mint a legegyetemesebb világproblémákban.
Ennek tanúja János apostolnak Mennyei jelenésekről írt könyve, mint legidőszerűbb, legizgalmasabb és legmegrendítőbb biblikus prófétai irat…”
Hegedűs Lóránt: Apokalipszis most és mindörökké: Kálvin-téri igehirdetések. A Jelenések könyve teológiai, szellem-, társadalom- és természettudományos szempontjai ma – utoljára, Budapest, Püski, 2005. 5. – Törzsgyűjtemény
A „parázna Babilon” pusztulása és a bukott sárkány, valamint az „új Jeruzsálem” a témája a 14. és 15. metszetnek. A kép Albrecht Dürer Apokalipszis-sorozatának felhasználásával a szerző által készített montázs
Köszönjük Dr. Bodnár Szilviának, a Szépművészeti Múzeum Grafikai Gyűjteménye munkatársának a segítséget!
Felhasznált irodalom
- Albrecht Dürer (festő). In: Wikipédia
- Albrecht Dürer Apokalipszis. In: Rézkarcfitness online grafikai közösség, 2010. március 1.
- Dürer, Albrecht: Apokalipszis: Die heimlich offenbarung iohannis, Budapest, Képzőművészeti Kiadó, 1988.
- Dürer. Metszetek a Szépművészeti Múzeum gyűjteményéből. Prints from the collection of the Museum of Fine Arts. [Kiállítás Vaszary Galéria, Balatonfüred, 2016. március 19 – június 19. Exhibition Vaszary Gallery, Balatonfüred, 19 March – 19 June 2016], [Balatonfüred], Balatonfüred Kult. Nonprofit Kft., Balatonfüred Városért Közalapítvány, 2016.
- Éber László, szerk.: Művészeti lexikon, Budapest, Merényi Zsolt, 1996.
- Fenyő Iván: Albrecht Dürer fametszetei és rézmetszetei, Budapest, Magyar Helikon – Európa, 1971.
- Hamvai-Kovács Gábor: A Fenevad száma és a Bárány vére; a hétfejű veres Sárkány és a Napba öltözött Asszony; a leomlott Babilon és az új Jeruzsálem. Az Országos Széchényi Könyvtár blogja. 2022.12.27.
- Hamvai-Kovács Gábor: „Olvass akiről a múltkor olvastál. Illésről, meg a cimborájáról a hollóról.” Az Országos Széchényi Könyvtár blogja. 2022.07.20.
- Hamvai-Kovács Gábor: Serleget tartó melankolikus ifjú, vagy felhők közt szárnyaló sasmadár? Az Országos Széchényi Könyvtár blogja. 2021.12.27.
- Hegedűs Lóránt: Apokalipszis most és mindörökké: Kálvin-téri igehirdetések: a Jelenések könyve teológiai, szellem-, társadalom- és természettudományos szempontjai ma – utoljára, Budapest, Püski, 2005.
- Károli Gáspár ford.: Szent Biblia az az Istennec O es Wy Testamentumanac prophétác es apostoloc által meg iratott szent könyuei. Magyar nyelwre fordittatott egészlen és wijonnan, az Istennec Magyar országban való Anya szent Egyházánac epülésére … Vizsoly, Mantskovit Bálint által, 1590.
- Károli Gáspár, ford.: Szent Biblia. Azaz Istennek Ó- és Újtestamentomában foglaltatott egész Szentírás
- Kézikönyv a Bibliához, Budapest, Lilliput, 1993.
- Lüdecke, Heinz: Albrecht Dürer, [Budapest], Corvina, 1978.
- Mittelstädt, Kuno: Dürer, Budapest, Corvina, 1979.
- Művész lexikon. 2. Dürer – Lievensz, Budapest, Corvina, 1994.
- Ó- és Újszövetségi Szentírás a Neovulgata alapján, Budapest, Szent Jeromos Katolikus Bibliatársulat, 1997.
- Végh János: Dürer Apokalipszis sorozatáról. In: Tempevölgy, 2016. 8. évf. 2. sz. 17–23.
Hamvai-Kovács Gábor (Olvasószolgálati és Tájékoztatási Főosztály)