Bártfai Szabó László könyvtárunk hajdani levéltári osztályának munkatársa, vezetője volt. Írásunkban rá emlékezünk.

Áthelyezés a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárába

Az Országos Széchényi Könyvtár 1924. évi jelentésében ez olvasható:

Mi állt emögött?
Ahogy az említett életrajzból következtetni lehet, Bártfai Szabó ellentétbe kerülhetett Klebelsberg Kuno vallás- és közoktatásügyi miniszterrel annak kapcsán, hogy az Országos Magyar Gyűjteményegyetem megszervezése céljából az 1920-as években újra felmerült a Levéltári Osztály átszállítása az Országos Levéltárba, és Bártfai Szabó a miniszternek nem tetsző véleményt fogalmazhatott meg a kérdésről.
Egyéves könyvtárigazgatói működés után Hóman Bálintot a nemzeti múzeum főigazgatójává nevezte ki a király 1923. december 15-én, beiktatása december 22-én történt. 1924-ben hozzákezdett a nemzeti múzeum átszervezéséhez a Klebelsberg-féle Gyűjteményegyetem terveinek szellemében.
Hóman helyére az OSZK élére 1924. február 15-én Lukinich Imrét, az Országos Levéltár addigi igazgatóját nevezték ki, aki így Bártfai Szabó László főnöke lett, de viszonyuk nem volt felhőtlen.
Ilyen körülmények között, a mellőzésére utaló jeleket érzékelve Bártfai Szabó László saját maga kérte áthelyezését, ami a Gyűjteményegyetem igazgatótanácsának 1924. október 28-i határozatával történt meg: Bártfai Szabó Lászlót ideiglenesen az Akadémiai Könyvtárba osztották be szolgálattételre, gyűjteményegyetemi beosztott főkönyvtárosként. Szily Kálmán, az akadémiai könyvtár főkönyvtárnoka 1924. július 24-i elhunyta után a nagy változások (épületbővítés) előtt álló intézmény ügyeinek intézésére ideiglenesen, az új főkönyvtárnok megválasztásáig dr. Bártfai Szabó László múzeumi osztályvezető kapott megbízást, így 1924. október 30-ával kivált a nemzeti múzeum kötelékéből. [Magyar Könyvszemle, 1924. 1/4. füzet, 147.]
Közben az Akadémia kereste Szily Kálmán utódját, mivel az akadémiai könyvtár vezetője csak az akadémiai tagok közül kerülhetett ki. Az 1925. január 26-án tartott rendkívüli „összes ülésen” Ferenczi Zoltánt, az akadémia rendes tagját, az Egyetemi Könyvtár igazgatóját választották meg az akadémiai könyvtár vezetőjének. Ferenczi február 5-én lépett hivatalba.
Bártfai Szabó megmaradt „ideiglenes” beosztásában, és teljes akadémiai könyvtári működése alatt, 1937-es nyugdíjazásáig „az Országos Magyar Gyűjteményegyetem (1934-től a Magyar Nemzeti Múzeum) létszámába kinevezett főkönyvtárnok, m. n. múzeumi osztályigazgató” titulussal szerepelt az Akadémiai Almanachban.
Könyvtári fő munkaterülete az ősnyomtatványok és az RMK feldolgozása volt, de emellett, különösen eleinte más munkákat is végzett.
1925. július 10-én a kormányzó (lehet, hogy kárpótlásul?):

Az Akadémiai Könyvtárban 1937 nyaráig dolgozott, akkor nyugalomba vonult. Hogy erre miért került sor 57 éves korában? Az gyanítható az életrajzból, hogy egészségügyi okai lehettek a lépésnek. Életrajzírójától csak annyit tudunk meg, hogy Hóman Bálint vallás- és közoktatásügyi miniszter kérte fel a nyugalomba vonulásra. Előtte, június 30-án Hóman előterjesztésére a kormányzó kinevezte múzeumi igazgatóvá az V. fizetési osztályba. [Budapesti Közlöny, 71. évf. 151. sz. (1937. július 7.), 2.] 1937 júliusában elkezdődött nyugdíjas élete.

Tagsága tudományos társaságokban

Magyar Történelmi Társulat
Korán, még egyetemi hallgató korában, 1903-ban lett tagja a Magyar Történelmi Társulatnak, 1911-től az igazgatóválasztmány tagjává választották.

Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság
1907-től tag, 1908 és 1914 között jegyző, 1914 és 1926 között a társaság titkára volt.

Szent István Társulat
A Társulat 1925. február 27-én tartott ülésén választották meg rendes tagnak a történelem, jog és államtudományok osztályába. A Társulatban nagyon aktív tevékenységet folytatott. Székfoglaló előadását 1925. november 20-án tartotta „Széchenyi és Metternich” címmel, a két, egymást soha meg nem értő államférfi 1825–1835 közötti érintkezéséről, történelmi okiratok, egykorú politikusi feljegyzések és Széchenyi Naplója alapján.

Magyar Tudományos Akadémia
1928-ban levelező tagságra jelölték, de nem választották meg.
Többször szerepelt vendégként felolvasóüléseken, elsősorban a Széchényi família történetére vonatkozó kutatásaival, de 1925. május 18-án pl. Adatok az Akadémia történetéhez 1825–1828-ig című tanulmányát adta elő a bécsi állami levéltárban talált adatok alapján.

Történészi munkássága

Történészi tevékenységének középpontjában családtörténeti, később helytörténeti kutatások álltak.
Családtörténeti munkásságát az egyetemi évek alatt alapozta meg. Mint már fentebb volt róla szó, másodéves korában Forgách Ferenc váradi püspökkel kapcsolatos tanulmányát pályadíjjal jutalmazták, majd Ghymesi Forgách Ferencz 1535–1577  című életrajzát a Magyar Történelmi Társulat 1904-ben kiadta Magyar történelmi életrajzok című sorozatában. Forgáchról szóló doktori disszertációja is megjelent 1904-ben. Egyik fő műveként számon tartott A Hunt-Pázmán nemzetségbeli Forgách család története című kötete 1910-ben Esztergomban jelent meg.
Más családok történetével is foglalkozott (pl. a gr. Csáky családdal, az Inarchi Farkas, az Irsai Irsay és a Szilasi Pilisi Szilassy családokkal), de fő kutatási területe a Széchényi család története volt.

Széchényi-kutatások

A Forgách-féle kutatások alapján ajánlotta a Széchényi család figyelmébe Bártfai Szabó Lászlót Fejérpataky László. A család az ajánlatot el is fogadta, és a Széchényi Viktor vezetésével alakult „családi monográfia bizottság” 1908 nyarán elfogadta Bártfai Szabó tervét, és minden támogatást megadott a munkához.
A nagy mű három kötetben, A sárvár-felsővidéki gróf Széchényi család története címmel 1911 és 1926 között jelent meg.

Bártfai Szabó a legtöbbet Széchenyi Istvánnal foglalkozott, amiben valószínűleg az is közrejátszott, hogy a „legnagyobb magyar” által kezdeményezett tudós társaság, a Magyar Tudományos Akadémia 1925-ben ünnepelte alapításának századik évfordulóját. Bártfai Szabó Gróf Széchenyi István és kortásai című kötete, valamint a családtörténet harmadik, főként Széchenyi Istvánt bemutató kötete egyaránt 1926-ban jelent meg.
A Széchényi családdal és Széchenyi Istvánnal kapcsolatos kutatásainak utolsó terméke két kötetben 1943-ban látott napvilágot Adatok gróf Széchenyi István és kora történetéhez 1808–1860 címmel.

Bártfai Szabó László: Adatok gróf Széchenyi István és kora történetéhez 1808–1860, Budapest, [Szerző], 1943. Borító – Törzsgyűjtemény

A kutatási eredmények publikálásán kívül sok előadást is tartott a témában. Egyik emlékezetes szereplése 1920. december 13-án történt, amikor a Széchényi Ferenc halálának centenáriuma alkalmából a nemzeti múzeumban rendezett emlékünnepség szónokaként emlékbeszédében a hazája sorsának megjavításáért szüntelenül fáradozó politikusnak és a nemzet múltjának emlékeit összegyűjtő, minden áldozatra kész mecénásnak képét elevenítette fel a hallgatóság előtt.
Előadásainak nagy részét a Szent István Akadémia ülésein, valamint más egyesületi üléseken tartotta, főként Széchenyi Istvánról. Néhány cím a Szent István Akadémia rendezvényeiről: 1927. február 4-én Széchenyi és Wesselényi barátságának első évei, 1929. november 22-én: Széchényi, Petőfi és a pesti ifjúság 1848-ban, 1932. február 5-én: Széchenyi István monarchikus eszméi.
Több napon keresztül foglalkozott a miskolci sajtó azzal az előadással, amelyet Bártfai Szabó Széchenyi lelki élete címmel tartott a városban szervezett Szabadegyetem vendégelőadójaként 1926. február 8-án. Kiemelték, hogy:

Az OSZK szempontjából még egy mozzanatot érdemes kiemelni, amiben szerepe volt Bártfai Szabó Lászlónak.
Az I. világháború után kialakult politikai helyzetre tekintettel – hogy ti. Nagycenk község az Ausztriával vitás terület határvonalára esett, és a család egyik tagja sem lakott a kastélyban – Széchényi Bertalan, a cenki hitbizományi birtok egyik zárgondnoka 1921. január 2-án hívatta Bártfai Szabó Lászlót, és közölte, hogy a Széchenyi István könyveit is tartalmazó nagycenki családi könyvtárt ideiglenes letétként a nemzeti múzeum őrizetére bízza. A szállításról a Széchényi Könyvtárnak kellett gondoskodni, a könyvek január 20-án meg is érkeztek Pestre.
Bártfai Szabó számára ez kincsesbányát jelenthetett, hiszen sok kötetben Széchenyi István saját kezű megjegyzései szerepeltek a lapszéleken az olvasottakkal kapcsolatban. A könyvtár 1287 tételből álló jegyzékét bevezetővel ellátva összeállította, és a Széchényi Könyvtár kiadta címjegyzékei sorozatában. [Bártfai Szabó L. (1923)]
Széchenyi István könyvtárát az OSZK kiállításon is bemutatta 1935 nyarán, Kozocsa Sándor rendezésében. 1937-ben azonban fordulat következett, amint az OSZK az évi jelentésében olvasható:

A könyvtár későbbi sorsa nem köztudomású, de több nyoma is van annak, hogy a II. világháború alatt, illetve után elpusztult. A Veszélyeztetett Magángyűjtemények Miniszteri Biztossága 1949. május 2-án összesen 5 művet 8 kötetben adott át az OSZK-nak a nagycenki Széchenyi-kastély anyagából. [OSZKI 506/1950] Voit Krisztina tízéves, széleskörű levéltári kutatások alapján gyűjtötte össze a magán- és közgyűjtemények 1944 és 1950 közötti sorsára vonatkozó adatokat. A cenki könyvtárról ezt írta:

Helytörténeti kutatások

Az 1930-as évektől kezdve, különösen 1937 nyarán történt nyugdíjba vonulása után kutatásai középpontjába életének korai szakaszával kapcsolatos kedves helyeinek, Gyöngyösnek, Óbudának története került. Nincs lehetőség ebben az írásban részletesen bemutatni e tárgyú publikációit, a velük kapcsolatos tevékenységet és írásokat részletesen számba veszi az említett életrajzi összeállítás.
Érdekességként azt említjük, hogy bár nem Gyöngyösön járt gimnáziumba, mégis ő volt a megszervezője a Gyöngyösi Öregdiákok Szövetsége budapesti csoportjának, rádióelőadást is tartott a 300 éves gyöngyösi gimnáziumról 1934-ben. Tevékenyen részt vett a Gyöngyös városa hatszáz éves fennállásának megünneplését előkészítő szervezőmunkában.
1958-ban a gyöngyösi múzeumnak ajándékozta ötvenévnyi munkával összegyűjtött, hatkötetnyi kéziratát, amelyben feldolgozta mintegy 4000 királyi adománylevél Gyöngyösre vonatkozó részét, a XIII. századtól a XVI. századig. Az adomány része volt egy kis könyvtár is, amelyben az összes, Gyöngyösről nyomtatásban megjelent munkát gyűjtötte össze. [Népújság (Heves megye), 1958. február 28.]
Mind Gyöngyössel, mind Óbudával kapcsolatban főleg az egyházi vonatkozású történelmi problémák érdekelték, s mindkét kutatási irány túlmutat a városon, és kiterjeszkedik Heves, illetve Pest megyére is.
Az óbudai középkori egyházi intézmények kutatása közben egyre jobban elmélyült Fehéregyháza nyomainak és Árpád sírjának keresésében. Hatalmas forrásanyagot feldolgozva jutott arra a meggyőződésre, hogy Árpád sírját az általa biztosnak vélt helyen már hiába keresnék, mert az elmúlt századok történelmi viszontagságai között a környéket teljesen feldúlták. Erről a kérdésről több publikációja is megjelent.
Nagy munkabírása és munkakedve az utolsó éveiben sem hagyta el. Családja történetével is foglalkozott, nagy terjedelmű kéziratban maradt anyagára fia is többször hivatkozik. Az életrajzi kötet bibliográfiája szerint A Bártfai Szabó család krónikája 1629-től 1960-ig című kézirat az ELTE Egyetemi Könyvtár kézirattárában van.
Nyolcvanéves korában Kunszery Gyula készített vele riportot, amely a Vigilia 1960/10. számában  jelent meg. 
Bártfai Szabó László 84 éves korában, 1964. augusztus 23-án hunyt el. A róla szóló publikációkat keresve feltűnik, hogy ekkor már mintha megfeledkeztek volna róla: sem az Országos Széchényi Könyvtár, sem az Akadémiai Könyvtár nem emlékezett meg elhunytáról. Gyászhírét a Heves megyei Népújság közölte 1964. október 27-én.
Egyházi körökben búcsúztak tőle, az Új Ember 1964. szeptember 20-i számában jelent meg egy rövid nekrológ.
Műveiben azonban tovább él, még manapság is gyakran hivatkoznak adataira, olykor vitatkoznak vele.
Reméljük, hogy ezzel az írással sikerült felidézni egykori munkatársunkat, a tudós könyvtárost-levéltárost.

Rácz Ágnes

Felhasznált irodalom (a szövegben jelölt irattári forrásokon és időszaki kiadványokban megjelent közleményeken kívül):

• Szabó László, B.: Bártfai Szabó László: egy tudós történész portréja, [Budapest], Herminamező Polgári Köre, 1977, 26. (Zuglói füzetek)
• Bártfai Szabó László: Gróf Széchényi István könyvtára, Budapest, MNM Könyvtára, 1923, 102. (A Magyar Nemzeti Múzeum Könyvtárának címjegyzéke; 8.)

Az összeállítás első része itt olvasható.

A Kellner István könyvesboltját hirdető reklámgrafikák, szignetek és ex librisek bemutatását folytassuk Gara Arnold alkotásaival.
Az autodidakta módon tanuló Gara Arnold (1882–1929) festő, rézkarcoló, grafikus és keramikus 1905-től volt kiállító művész. Kellner könyvkereskedése számára készült céghirdetményén („Kellner István, Budapest, IV. Koronaherceg-utca 10. Ritka, szép könyvek, bibliophil kiadások, grafikák”) is hangsúlyozza az árusított könyvek szépségét és ritkaságát, másrészt utal a grafikákra is, melyek Kellner gyűjteményének jelentős részét tették ki. A Kellner által beszerzett erotikus vonatkozású és művészi értékkel bíró könyvek, grafikai alkotások a gyűjtők egy rétege számára különösen nagy értékkel bírtak, és magas áron kelhettek el. Gyűjteményének erotikus vonalát hangsúlyozandó szerepelnek az előbb említett alkotáson a nagyítóval könyv fölé hajoló férfi körül női aktok.

Gara Arnold: Kellner István, Budapest, IV. Koronaherceg-utca 10. Ritka, szép könyvek, bibliophil kiadások, grafikák; rézkarc. Jelzet: Exl.K/186 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Gara Arnold 1922-ben készült „Aus der Kunsthandlung Stephan Kellner” feliratú rézkarca is Kellner műkereskedésének sokrétűségét, benne a grafikák (női aktok és portrék stb.) kiemelten fontos szerepét hangsúlyozza.

Gara Arnold: Aus der Kunsthandlung Stephan Kellner, 1922, rézkarc. Leltári szám: ELT 42.70.a – Iparművészeti Múzeum

A leginkább portréfestőként ismert, de grafikusként is jelentőset alkotó Zádor István (1882–1963) Budapesten, majd 1906-tól Párizsban, 1909-től Firenzében képezte magát. 1916-ban volt az első egyéni kiállítása a Nemzeti Szalonban Budapesten. Az első világháborúban haditudósítóként működött, riportrajzokat készített, majd 1919 végétől Németországban élt. Ekkor, 1920-ban alkotta Kellner számára a könyvesboltját hirdető grafikát német felirattal, megadva a tulajdonos budapesti elérhetőségét: „Stefan Kellner. Budapest IV., Kronprinzgasse 10. Schöne seltene Bücher, Graphik”. A fény-árnyék hatásokra épülő litográfián fotelban ülő, olvasó férfi alakja rajzolódik ki, körülötte szétszórva grafikák láthatók.
Zádor István: Stefan Kellner, Budapest IV., Kronprinzgasse 10. Schöne seltene Bücher, Graphik, 1920, litográfia. Jelzet: Exl.K/197 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Erre az alkotásra sokban emlékeztet Kellner István saját maga részére készített ipse fecit grafikája („Ex libris Stefan Kellner” felirattal) az ablak mellett fotelban ülő, olvasó Kellner alakjával. Szemben üveges vitrinben könyvek, felette keretezett kép, a szobában földig érő függönyök. 
A könyvkereskedés mint a társasági és társadalmi élet színtere jelenik meg Kellner István több ex librisén. Kellner könyvkereskedésében olvasni szerető emberek találkozhattak egymással és oszthatták meg tapasztalataikat. A jó kereskedő tudja, hogy nemcsak terméket, hanem szolgáltatást is kell nyújtania. Törődnie kell a vásárlókkal, éreztetni velük, hogy számára az ő kérésük a legfontosabb. Ez a bensőséges hangulat az, ami megfogja őket, és amitől visszatérő vevőkké válnak. A könyvkereskedésre utaló motívumkincs fő elemeként a telepakolt könyvespolcok és műkincsek közt nézelődő, beszélgető emberek láthatók Conrad Gyula (1877–1959) rézkarcán, mely könnyed eleganciát tükröz. Conrad a sokszorosító grafika minden válfajában alkotott, a fametszettől a rézkarcig. 1903-tól szerepeltek a Műcsarnok tárlatain fametszetei, rézkarcai és litográfiái. Külföldön, Münchenben és Párizsban, 1909-ben Olaszországban is képezte magát. A Kellner István nevére szóló francia nyelvű „Librairie Étienne Kellner” feliratú grafika 1921-ben készült. A képen a férfiak mellett feltűnő elegáns úri hölgyek mutatják, hogy ekkorra már a női olvasóközönség is kiterjedt lett, sok nőknek szóló vagy nőknek ajánlott kiadvány jelent meg. A képre aprólékos kidolgozottság jellemző, az alkotó figyelt a kis részletekre is, hitelesen visszaadva egy könyvkereskedés miliőjét, a keresgélés, a nézelődés, a vásárlás folyamatát – az egyik hölgy kezében például egy lornyont is megörökített, amivel szemléli az elé tett anyagot, a másiknál legyezőt látunk.

Conrad Gyula: Librairie Étienne Kellner, 1921, rézkarc. Jelzet: Exl.K/183 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A gazdag könyvállományra helyezi a hangsúlyt Conrad Gyula másik, „Fachbücherei Stefan Kellner” feliratú ex librise, melyen a könyvek több helyiséget is betöltenek, a földtől a plafonig sorakoznak a polcokon. Kellner könyvkereskedésének gazdag kínálatába eljutottak a legfontosabb, nyugat-európai gyűjtők körében keresett régi és legújabb könyvek. A hátsó helyiségben faragott dolgozóasztal látható karosszékkel. A könyvek mozgatását a könyvespolchoz állított létra segíti.

Conrad Gyula: Fachbücherei Stefan Kellner, ca. 1920–1921, rézkarc. Jelzet: Exl.K/201 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Szintén a társasági élet egyik fontos színtereként mutatja be a könyvesboltot Gara Arnold rézkarca 1921-ből, a boltra utaló felirattal: „Ex libris der Buchhandlung Stephan Kellner Buda-Pest”. Az ex librisen életképet láthatunk, a könyvkereskedésben öt előkelő személy (négy férfi és egy nő) ül az asztalnál, mindannyian a könyvük fölé hajolva olvasnak. A grafika rendezőelve a fény-árnyék hatás, az alakok az előtérben a lámpa fényében megvilágítva kapnak hangsúlyos megjelenítést, és mögöttük, a sötét háttérben rajzolódnak ki a könyvespolcok körvonalai, rajtuk – a használatot tükrözve – némileg rendezetlenül sorakoznak a könyvek. Gara Arnold: Ex libris der Buchhandlung Stephan Kellner Buda-Pest, 1921, rézkarc. Jelzet: Exl.K/193 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A több száz ex librist alkotó német Fritz Bötelt (1896–1984) a tájképművészek közé sorolják, a „Sammlung Kellner” feliratú rézkarc ex librise kivételesen enteriőrt, terembelsőt mutat be. A háttérben jól megrakott könyvespolcok láthatók, a polcokon felül és az asztalon tárgyak, vázák és a középpontban női aktot megformáló nagy méretű torzószobor kap megjelenítést. E tárgyak, régiségek mutatják, hogy Kellner könyvkereskedésébe a könyveken kívül grafikai albumokat, mappákat és sok egyéb, a művészethez kapcsolódó dolgot, műkincset is beszerzett – a vevők igényeihez igazodva.

Fritz Bötel: Sammlung Kellner, rézkarc. Leltári szám: 60349  – Magyar Virtuális Exlibrismúzeum

Kellner István 1925-től (más forrás szerint már 1924 végétől) Bécsbe tette át a székhelyét, és néhány évig ott folytatta könyv- és műkereskedői vállalkozását, 1926. februárig a Geroldgasse 5.-ben, majd 1927. februárig a Schlagergasse 11.-ben. Innen Inzersdorfba* távozott. Élete további alakulása még kutatások tárgyát képezi.

 Kellner egykori könyvkereskedésének helyszíne: Bécs, Schlagergasse 11. Fotó: a bécsi Bezirksmuseum Alsergrund állománya

Kellner István egyik legfőbb, máig ható érdeme, hogy fontos feladatának tartotta a művészi ex librisek és könyvek készítésének, forgalmazásának és gyűjtésének előmozdítását hazai és nemzetközi szinten, amiért rengeteget munkálkodott. Az imént bemutatott, Kellner könyvkereskedését és gyűjteményét hirdető, igényes kiállítású kisgrafikák a reklám mellett a művészi cél szolgálatában is álltak, e művek az utókor számára fontos kultúrtörténeti értéket képviselnek, betekintést nyújtva egy, a 20. század első felében tevékenykedő bibliofil ember, egy elhivatott könyvkereskedő életébe.

*Inzersdorf 1938 előtt önálló község volt, jelenleg Bécs 23. kerületének, Liesingnek a része.

Irodalom:

• Ex libris Kellner István – Iparművészeti Múzeum
• Farkas Judit Antónia: Két bibliofil vállalkozó: Reiter László és Kellner István, Ars Hungarica, 37. évf. 4. sz. (2011), 32–54.
• Farkas Judit Antónia: A Magyar Bibliophil Társaság története (1920–1949), Magyar Könyvszemle, 2011. 3. sz., 342.
• Gróf József: Kellner István könyvkiadó signettje, Magyar Grafika, 1921. 10. sz., 155., 162.
• Kellner István könyvesboltjának kiállítása az Ernst-Múzeumban, előszó: Kellner István, Budapest, kiadó nélkül, 1919, 3–4.
• Kellner, Stefan: Ex libris und Gelegenheitsgraphik, Katalog III., Budapest, 1921.
• Néhány szó az ex libris-gyűjtőkhöz. In: A Gyűjtő, szerk. dr. Siklóssy László, Budapest, Szent-György-Czéh Magyar Amatőrök és Gyűjtők Egyesülete, 1912, 42–44.
• Neue Mitglieder. In: Mitteilungen des Vereins für Exlibriskunst und Gebrauchsgraphik E. V. zu Berlin, Dezember 1912, 21.
• Rath, Peter: Stefan Kellner. Sammler, Buch- und Kunsthändler, Kunstantiquar, 2020.
• Simon Melinda: Kiadói és nyomdászjelvények Magyarországon 1921–1940 / Hungarian printers’ and publishers’ devices 1921–1940, Budapest, Országos Széchényi Könyvtár, 2023, 84.
• A Szent-György-Czéh Magyar Amatőrök és Gyűjtők Egyesülete tagjai (lezáratott 1912. december 1.). In: A Gyűjtő, szerk. dr. Siklóssy László, Budapest, Szent-György-Czéh Magyar Amatőrök és Gyűjtők Egyesülete, 1912, 447–451.
• Tauschrubrik. In: Mitteilungen des Vereins für Exlibriskunst und Gebrauchsgraphik E. V. zu Berlin, Dezember 1912, 25.
• Vasné dr. Tóth Kornélia: A könyvkereskedő, műgyűjtő Kellner István – Ex libris gyűjtők, gyűjtemények. 42. rész, OSZK-blog, 2024. 01. 02.
• Verzeichnis der Mitglieder der Österreichischen Exlibris-Gesellschaft im Jahre 1912. In: Österreichische Exlibris-Gesellschaft, X. Jahrbuch, Bécs, 1912, 88.

 Vasné dr. Tóth Kornélia (Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

Az első rész itt olvasható.

Bártfai Szabó László könyvtárunk hajdani levéltári osztályának munkatársa, vezetője volt. Írásunkban rá emlékezünk.

Bártfai Szabó László portréja. In: Szabó László, B.: Bártfai Szabó László: egy tudós történész portréja, [Budapest], Herminamező Polgári Köre, 1977, 26. (Zuglói füzetek) – Törzsgyűjtemény

Szabó László 1880. január 3-án Gyöngyösön született iparos szülők, Szabó Sándor és Kovács Teréz fiaként. Ősei 1652. május 22-én kaptak nemesi címet és címert III. Ferdinándtól a Torna megyei Tornán tartott megyegyűlésen. (Innen a bártfai nemesi előnév, amit előbb csak írásaiban, később állandó névelemként használt.)
Gyermekkorában Budapestre, Óbudára költözött a család, itt fejezte be az elemi iskolát, és kezdte továbbtanulását a polgáriban. Megélhetési gondok miatt előbb Kecskemétre költöztek, majd 1897-ben visszamentek Gyöngyösre. A fiú ekkor felvételt nyert a kegyes tanító rend váci újoncnevelő intézetébe. A rend küldötteként a rózsahegyi főgimnáziumban tett érettségi vizsgát 1900 júniusában. Egyetemi tanulmányait a Pázmány Péter Tudományegyetemen történelem–latin szakpárosítással végezte. 1904. március 21-én tett sikeres szakvizsgát és szerzett bölcsészdoktori oklevelet.

Pályája az Országos Széchényi Könyvtárban

Közvetlenül a szakvizsga letétele után, 1904. március 23-án került a Magyar Nemzeti Múzeum Széchényi Könyvtárának levéltári osztályára, amikor egy megüresedett napidíjnoki állásra 3 korona napidíjjal Bártfai Szabó László IV. éves egyetemi bölcselethallgató felvételét ajánlotta tanára, a könyvtár vezetője, Fejérpataky László.

Szabó László saját kezű fogadalomszövege. Jelzet: OSZKI 216/1904 – Irattár

A családi levéltárak rendezésével foglalkozott a levéltárban, és ez nagyon megfelelt érdeklődési körének, mivel már másodéves korában Forgách Ferenc váradi püspök tevékenységét kutatta (dolgozatával pályadíjat nyert), és ebben az évben jelent meg első jelentősebb munkája is, Ghymesi Forgách Ferencz 1535–1577 című életrajza. A családtörténet lett kutatói munkásságának egyik területe, doktori disszertációja is a Forgách-kutatások alapján készült.
1905. május 9-én Fejérpataky László osztályigazgató a következő szolgálati bizonyítványt állította ki a számára:

Fejérpataky nemcsak levéltári munkálatokat bízott rá, hanem ragaszkodott ahhoz is, hogy az 1905 nyarán végzendő általános könyvtári revízió (állományellenőrzés) munkáiban is részt vegyen. Erről tanúskodik az a Szalay Imrének címzett levél, amelyben Fejérpataky Szabó Lászlónak a július 5-én kezdődő 28 napos fegyvergyakorlat alóli felmentését kéri:

Fejérpataky ezt minden bizonnyal a személyzet kis létszáma mellett azért is szükségesnek találta, hogy Bártfai Szabó jobban megismerkedhessen a Széchényi Könyvtár állományával. (A felmentést valószínűleg megkapta – az OSZK irattárában ugyan nincs nyoma, de erre utal a fia, B. Szabó László által 1997-ben írt életrajzi összefoglalás [SZABÓ László, B. (1977)], amely 1904. októberi egri, majd bécsi póttartalékosi szolgálatot említ.)
Hogy Fejérpataky a munkájával mennyire elégedett volt, bizonyítja, hogy 1905 nyarán Bártfai Szabó napidíjának felemelését javasolta. Ekkor ugyanis Gulyás Pál díjnokot II. oszt. segédőrré nevezték ki, és felszabadult egy 3 korona 60 fillérrel díjazott díjnoki állás, amelyre Fejérpataky nem új ember felvételét javasolta, hanem Bártfai Szabó napidíjának megemelését. Ezt Szalay Imre júl. 3-án engedélyezte:

Később a napidíját tovább emelték. (Erről csak közvetett forrás található az irattárban: 1908 márciusában ugyanis a napidíjakat az addigi 3–3,6 korona helyett 4 koronára emelték, de ebben a béremelésben más gyakornokkal együtt Bártfai Szabó László nem részesült, mert már ekkor 4 korona vagy magasabb volt a napidíja.)
A napidíjas létnek négy év után az vetett véget, hogy 1908. április 30-án a vallás- és közoktatásügyi miniszter mások mellett:

Ez a besorolás nem tartott sokáig, mert az 1909. évi költségvetésben megszüntették a II. oszt. segédőrök intézményét, a segédőri beosztással felváltva. Így a miniszter 1908. december 31-i dátummal dr. bártfai Szabó László X. fizetési osztályba tartozó II. osztályú segédőrt segédőri minőségben a IX. fizetési osztályba nevezte ki. (Hivatalos Közlöny, 1909. január 15.)
1910 októberében kisebb „vezetői” megbízást kapott: Fejérpataky László ugyanis írásban értesítette a szolgaszemélyzetet, hogy a szolgák feletti közvetlen felügyelettel dr. Bártfai Szabó László segédőr van megbízva október 28-tól kezdve. (OSZKI 1910/1050)
1911 végén, 1912 elején kisebb vihart okozott (a napisajtóban is), hogy a Széchényi Könyvtárból akkor távozott Kollányi Ferenc helyére – tehát a megüresedett igazgatóőri állásra – a Széchényi család Bártfai Szabó Lászlót javasolta. A könyvtár alapító levelében ugyanis Széchényi Ferenc 1802-ben kikötötte, hogy neki, illetve később a családja legmagasabb beosztást betöltő tagjának ajánlattételi joga van egy őri (custos), egy írnoki (cancellista) és egy szolgai (famulus ac una calefactor) állásra. Száz év elteltével azonban már erősen megváltoztak a körülmények, és vitathatóvá vált egy ilyen jogosítvány érvényesítése. Ezért gr. Zichy János vallás- és közoktatásügyi miniszter Bártfai Szabó László igazgatóőri előléptetéséhez nem járult hozzá, de 1912. március 16-án kinevezte múzeumi őrré:

Az ügy ezzel még nem zárult le. Fejérpataky László ugyanis május 9-én hozzájárulást kért ahhoz, hogy a múzeumi őrré előlépett Bártfai Szabó Lászlót ne a könyvtár nyomtatványi osztályára, hanem a levéltári osztály vezetőjének nevezzék ki, mivel Bártfai Szabónak diplomatikai és paleográfiai képzettsége van, és erre a levéltárban van szükség. A levéltári osztály éléről június 1-jével ugyanis elment dr. Áldásy Antal, miután egyetemi nyilv. rendes tanár lett a budapesti tudományegyetem bölcsészeti karának középkori történeti tanszékén. Fejérpataky javaslatára a nyomtatványi osztály vezetésére június 26-tól dr. Melich János igazgatóőri címmel és jelleggel felruházott múzeumi őrt nevezték ki. (OSZKI 1912/380)
Két év múlva kitört az I. világháború. Bártfai Szabó László azonnal bevonult katonai szolgálatra, és a háború végéig a hadsereg kötelékében maradt. Fejérpataky László múzeumigazgató 1918 végén kimutatást kért az osztályvezetőktől arról, hogy a nemzeti múzeum tisztviselői és alkalmazottai közül kik teljesítettek katonai szolgálatot. Erre készült 1919. január 7-én egy összeállítás, amelyben a következő olvasható:

Bártfai Szabó László hivatali előmenetelének következő stációja, hogy 1918. január 5-én Károly király igazgató-őri címet és jelleget adományozott mások mellett neki is (Hivatalos Közlöny, 1918. február 15.). 1918 végén, a Népköztársaság idején rendezték a Széchényi Könyvtár tisztviselőinek és altisztjeinek fizetését, és 1919. január 1-jei hatállyal megtörténtek az előléptetések, ill. kinevezések. Bártfai Szabó ekkor múzeumi osztályigazgatóvá lépett elő. (Magyar Könyvszemle, 1919. 1/4. füz., 139.)
A Tanácsköztársaság néhány hónapja alatt a nemzeti múzeummal és a Széchényi Könyvtárral kapcsolatban is születtek átalakítási tervek, végrehajtásukra azonban nem volt idő. Az egyik ilyen, nagy vitát kiváltó rendelet az volt, hogy a nemzeti múzeumi, az akadémiai és az egyetemi könyvtár levéltárait 1919. július 8-án egyesítették az Országos Levéltárral. A levéltári osztály gyűjteménye ugyan a helyén maradt, de az Országos Levéltár létszámába helyeztek át a Nemzeti Múzeumból négy főt, köztük Bártfai Szabó László „volt igazgatóőrt” is. (OSZKI 166/1919)
(A sors fintora: a levéltári anyag elköltöztetését 1919-ben nem tudták végrehajtani, de hét évvel később, 1926-ban a múzeumpalota zsúfoltságának enyhítése érdekében mégis áthelyezték az Országos Levéltár épületébe, sőt, 1934-ben egyesítették is azzal, így leválasztva a Széchényi Könyvtárról.)
1919. július 18-án másik „ötlet” is felmerült: Kenczler Hugó, a Közoktatásügyi Népbiztosság levéltárügyi megbízottja felvetette, hogy a múzeumi levéltár kézirattári részét egyben helyezzék át az Országos Levéltárba, vagy bontsák három részre, történelmi, irodalmi és képzőművészeti iratokra. Az irodalmi levelek a Széchényi-könyvtárhoz, a képzőművészetiek a Szépművészeti Múzeumba, a történelmiek az Országos Levéltárba kerülhetnének. Szakvéleményt kért Holub Józseftől, Rédey Tivadartól és Bártfai Szabó Lászlótól. Rédey kézirattári őr és Bártfai Szabó levéltári osztályvezető szakvéleményükben kifejtették, hogy a múzeumi levéltárnak nincs kézirattári része, hanem a levéltári és a kézirattári anyag már 1884-ben szétválaszttatott. A kézirattári anyag elvitelét és szétválasztását mindhárman elfogadhatatlannak ítélték. (OSZKI 17/1919, 137/1919)
1919 tavaszán-nyarán a művészeti és múzeumi direktórium előadássorozatot szervezett az érdeklődő munkások számára, amelyben a múzeumok tisztviselői vezették be tudományszakjuk alapvető ismereteibe őket. Az előadók között bártfai Szabó László neve is szerepelt. (Pesti Napló, 1919. április 9., 9.)
Ugyancsak részt vett a Közoktatásügyi Népbiztosság által szervezett könyvtárosi tanfolyam keretében tartott előadásokban: 1919. június 2-án 30, június 16-án 80 hallgató látogatta meg az OSZK-t, ahol az osztályvezetők mutatták be osztályaik tevékenységét, Bártfai Szabó a levéltári osztály munkáját. (OSZKI 152/1919)

A Tanácsköztársaság bukása után, 1919. szeptember 1-jén megjelent a román kormányzótanács központi bizottságának két tagja azzal a feladattal, hogy átvizsgálják a Széchényi-könyvtár anyagát. Fejérpataky László Melich Jánost és bártfai Szabó Lászlót hívta fel, hogy „az erőszaknak engedve” felvilágosítással szolgáljanak. Az általuk írt „Pro memoria” feljegyzésből az derül ki, hogy Szabó László felvázolta a Levéltár beosztását, tanulmányozásra ajánlotta a Nemzeti Múzeum százéves történetét. Arra az érdeklődésre, hogy hány oláh nyelvű oklevél van a múzeumban, a Partiumra és Erdélyre mely családok levéltárai vonatkoznak; Szabó a növedéknaplóhoz és a családi levéltárak letéti naplójához utalta őket, a kiküldöttek azonban ezeket nem nézték meg. Melich is hasonlóképpen nyilatkozott a kézirattárról, kiemelve, hogy a könyvtárnak mindössze 36 oláh nyelvű kézirata van, nagyobbrészt az újkorból. (OSZKI 209/1919)
Bártfai Szabó László a jegyzőkönyv tanúsága szerint abban az akcióban is részt vett, amikor a könyvtár személyzete 1919. szeptember 20-án 12 db Korvin-kódexet átadott Fejérpataky Lászlónak „biztos helyre leendő szállítás czéljából”. (OSZKI 330/1919)
1920-ban a személyzet igazolására került sor. Melich János 1920. október 29-én kiállított igazolása szerint Bártfai Szabó László osztályigazgató 1914. július 29-től 1918. november 15-ig tényleges katonai szolgálatot teljesített, továbbá:

Az 1920-as években Bártfai Szabó László Melich János távollétében a helyetteseként is tevékenykedett, amint erről az irattár több, könyvkölcsönzésről, könyvvásárlásról szóló irata tanúskodik.
1923-ban Hóman Bálint könyvtárigazgató új szolgálati beosztást állapított meg az OSZK személyzete részére. Ebben a Levéltár Bártfai Szabó László osztályigazgató vezetésével és rajta kívül 5 fős személyzettel a könyvtár III. fő szervezeti egységeként szerepel. (OSZKI 298/923) Az új beosztás 1923. február 1-jén lépett életbe.
Ebben az évben zajlott le a levéltári anyag teljes revíziója Bártfai Szabó és helyettese, Sulica Szilárd vezetésével, valamint a könyvtár átszervezési munkálataival kapcsolatban bizonyos iratgyűjteményeket külön munkával dolgoztak fel.

Rácz Ágnes

Felhasznált irodalom (a szövegben jelölt irattári forrásokon és időszaki kiadványokban megjelent közleményeken kívül):

• Szabó László, B.: Bártfai Szabó László: egy tudós történész portréja, [Budapest], Herminamező Polgári Köre, 1977, 26. (Zuglói füzetek)
• Bártfai Szabó László: Gróf Széchényi István könyvtára, Budapest, MNM Könyvtára, 1923, 102. (A Magyar Nemzeti Múzeum Könyvtárának címjegyzéke; 8.)

Diskay Lenke (Kiskundorozsma, 1924. augusztus 22. – Budapest, 1980. december 13.) grafikusművész az ex libris műfajának egyik kiváló hazai művelője volt.
A festegető édesanya, Péter Szabó Anna művészi érzékét három lánya közül az elsőszülött „Lencike” örökölte. Már kisdiákként cseréptányérokat festett szomszédok, rokonok kérésére és a maga örömére. Elemi iskoláit Kiskundorozsmán végezte, a középiskolát az akkori szegedi leánygimnáziumban. 1942-ben került a Magyar Képzőművészeti Főiskolára a fővárosba, de diplomát – a háborús helyzet miatt – csak 1949-ben szerzett grafika szakon, mesterei Varga Nándor Lajos és Koffán Károly voltak. Évekig rajztanárként tevékenykedett Budapesten, akárcsak férje, a festőművész Varga Hajdú István. Leányuk, a festményrestaurátor-művészként dolgozó Varga Hajdú Eszter is örökölte szülei tehetségét.
Tüskés Tibor irodalomtörténész, kritikus 1970-ben így jellemezte a művésznő munkásságát a Jelenkor hasábjain:

Diskay Lenke művészetének valóban egyre meghatározóbb műfajává vált az ex libris, melyben sajátos, egyedi stílust hozott létre. Érdeklődésének, szellemi, személyes barátságainak, tájékozódási pontjainak megismeréséhez nagy segítséget jelentenek az általa készített könyvjegyek és alkalmi grafikák. Azt vallotta, a jó ex libris készítésének egyik feltétele, hogy ismerni kell annak az egyéniségét (érdeklődését, foglalkozását, hajlamát), akinek a grafika készül, azaz jelképet kell alkotni. Főként fa- és linómetszet-technikát alkalmazott, a kép- és kisgrafika mellett kárpittervezőként is tevékenykedett. Az ex libris műfajában ötletessége, formakincse nagy változatosságot mutat. Lapjainak témája az ember és az őt körülvevő világ. Gazdag grafikai hagyatékát az újszerű és hagyományos megoldások, a nonfiguratív és népi fogantatású stílus ötvözése, kényes, megtalált egyensúlya jellemzi. A magyar vidékről származva ihletet merített a népművészetből, a természeti formákból, felhasználta a pásztorfaragások, a népi szőttesek világát, a madarak, a kerti virágok formáit, kedvelte a középkori kódexek rajzait, a keleti, főként perzsa miniatúrákat. Mindezek ötletül szolgáltak tömören‑gazdagon megformált, színes képi világához. Ha többszínű metszetet akart készíteni, akkor minden színnek külön dúcot kellett vésnie. Az egymást fedő színek újabb színváltozatot hoztak létre. Így két dúccal már négyféle színt is tudott alkotni. A túlzottan tarka metszeteket nem kedvelte, egy képhez háromnál több dúcot nem szokott használni.

Diskay Lenke fametszete (1970). Jelzet: Diskay/174 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Műveivel először 1954-ben lépett közönség elé, első önálló bemutatójára 1959-ben került sor a Május 1. mozi előcsarnokában Budapesten. 1959-től a Fiatal Képzőművészek Stúdiója kiállításának és 1960-tól valamennyi neves kollektív tárlatnak állandó résztvevője volt, például szerepelt 1960-ban a Képzőművészek Nemzetközi Kiállításán, 1961-ben az I. Miskolci Grafikai Biennálén. 1967-ben a Fényes Adolf Teremben kisgrafikai lapjaiból rendezett tárlatot. Ezt követően férjével is többször kiállított, emellett mindketten gyakran szerepeltek irodalmi folyóiratokban.
Külföldön is hamar felfigyeltek Diskay Lenke tehetségére. A dán Klaus Rödel már 1967-ben megjelentetett egy alkotásjegyzéket a művésznő addig készített ex libriseiből Lenke Diskay ex libris, en ungarsk exlibris-kunstner, 1967 címmel. 1968-ban a XII. Nemzetközi Ex libris Kongresszus ex libris pályázatán harmadik helyezést ért el az olaszországi Comóban. Rendszeresen meghívták a lengyelországi Malborkban kétévente rendezett nemzetközi ex libris kiállításokra, és a besztercebányai (Banská Bystrica, ma Szlovákiában) fametsző biennálék állandó résztvevője is volt.
1970-ben hazánkban elnyerte a Bartók Béla-emlékpályázat első díját, melyet a Budapesten rendezett XIII. Nemzetközi Ex libris Kongresszus alkalmából a zeneszerző halálának 25. évfordulója alkalmából írtak ki. A Bartók-pályázat helyezettjei, a díjak sorrendjében: Diskay Lenke, Grazina Didelyté és Anatolij Kalasnyikov voltak, utóbbi kettő az akkori Szovjetunióból. Diskay díjnyertes lapja Bartók Béla egyik legismertebb műve, a Cantata Profana (A kilenc csodaszarvas) nyomán készült többszínnyomatos fametszetű grafika volt.

Diskay Lenke fametszete (1970). Jelzet: Diskay/170 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Gondolatainak teljesebb kifejtésére 1970-től gyakran készített sorozatokat (Balaton-sorozat, Kaleidoszkóp I–III.). Honnan-Miért-Hová? című sorozata a születés-élet-halál gondolatkörét idézi. Utóbbi munkájával a Szegedi Nyári Tárlaton (1971) díjat nyert. 1971-ben a Keszthelyi Kisgrafikai Biennálén kitüntetésben részesült, Jászberényben elnyerte a Székely Mihály-emlékpályázat első díját (1972).

Diskay Lenke fametszete (1972). Jelzet: Diskay/198 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A balatoni kisgrafikai biennálék rendszeres résztvevőjeként egyre többen megismerték a munkásságát. Az 1970-es évek folyamán egyéni kiállítása volt Szegeden, Veszprémben, Budapesten és Érden. Elnyerte „A balatoni táj híres emberei” pályázat díját is. 1972-ben Dániában, Helsingørben kapott díjat a XIV. Nemzetközi Ex libris Kongresszushoz kapcsolódó pályázaton. Külföldön ex librisei szerepeltek még Párizsban, Hamburgban, Krakkóban, Luganóban, Bledben, Milánóban stb.
Diskay Lenke színes fametszetei a hagyományos, feszes ritmusú, zömében a fekete-fehér ellentétére épülő kompozíciókkal szemben szinte festőinek nevezhetők. Új tónust hoztak az 1960–70-es évek kisgrafikai életébe, hazánkban és külföldön is nagy sikert aratva. Improvizatív ábrázolásvilágát az érzelmi gazdagság, a népművészetet forrásul használva az átérzés és a tudatos újrateremtés jellemzi. A motívumok gazdag hálója gyakran a lapok egész felületét betölti. A vonalak játékával, az ihletett vonalvezetéssel varázslatot teremt, alkotásaira alapvetően a harmónia, kiegyensúlyozottság jellemző. A kolorisztikus hajlamú művésznő színharmóniája mértéktartó; szívesen használ aranyat is, mert ezzel derűt és ünnepélyességet, meleget és fényjátékot egyformán ki tud fejezni. Jó példája ennek a Semsey Andor nevére szóló ex libris könyvön ülő, zenélő nőalakkal.

Diskay Lenke fametszete (1966). Jelzet: Diskay/68 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A motívumok hangulati sűrítésének, a méretek tartalmi kiteljesítésének szép példái a költők és írók részére készült ex librisek, melyek a tulajdonosra, illetve annak valamely alkotására utaló motívumokat tartalmaznak.

Diskay Lenke fametszete (1967). Jelzet: Diskay/72 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Egész kis magyar irodalomtörténet áll össze a Csoóri Sándor, Illyés Gyula, Jékely Zoltán, Juhász Ferenc, Kormos István, Rab Zsuzsa, Sánta Ferenc, Simon István, Vas István, Weöres Sándor stb. nevére szóló ex librisekből.

Diskay Lenke fa- és linómetszete (1969). Jelzet: Diskay/144/v1 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Tüskés Tibor író, kritikus, irodalomtörténész ún. beszélő ex librise a nevére utalóan tüskéket ábrázol.

Diskay Lenke fametszete (1966). Jelzet: Diskay/60 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Diskay Lenke ex librisei széles társadalmi réteget átfogva korának képzőművészei, emellett szakírók, természettudósok, zenészek, tanárok, könyvtárosok, orvosok, jogászok, mérnökök stb. részére is szólnak, a művésznő sokukkal személyes ismeretségben állt. Tág körű hazai és nemzetközi ismeretségét mutatja, hogy a neves gyűjtők közt magyar és külföldi megrendelők nevére egyaránt metszett ex librist. Soó Rezső, Lippóczy Norbert, Ebergényi Tibor, Reisinger Jenő színes könyvjegyei részben szakmájukra utalók – Soó Rezső botanikaprofesszor ex librisén például búzakalász szerepel, melyet a növény érését követve többféle (zöld, aranysárga, barna) színváltozatban is elkészített a művésznő.

Diskay Lenke fa- és linómetszete (1966). Jelzet: Diskay/53 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A külföldi gyűjtők, szakírók közül Gianni Mantero, Leo Arras, Helmer Fogedgaard és Klaus Rödel nevét emelem ki. Leo Arras belga művészettörténész egyik lapján Sárkányölő Szent György látható a népmesék motívumkincsét idéző ábrázolással. A dán Klaus Rödelén – aki 1962-től 2001-ig a frederikshavni Alpha Diesel hajózási gépipari vállalat (MAN B&W), majd a Frederikshavn Kunstmuseum og Exlibrissamling igazgatója volt – sellő alakja rajzolódik ki lanttal, utalva a megrendelő lakhelyére, Frederikshavn kikötővárosra. A grafikára határozott vonalvezetés, esztétikus kidolgozottság jellemző, a víz alatti világot idéző színvilággal. A színek varázsában élő művésznő ezt a grafikát is elkészítette többféle színváltozatban.

Diskay Lenke fa- és linómetszete (1968). Jelzet: Diskay/118/v4 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Más intézmények mellett az Országos Széchényi Könyvtár többször is rendezett kiállítást Diskay Lenke grafikáiból. Elsőként 1966 decemberében hetven legszebb ex librisét tekinthették meg az érdeklődők. Az OSZK Plakát- és Aprónyomtatványtára 1997-ben kapta ajándékba a grafikusművész hagyatékát, amely 17 361 db ex librist tartalmazott, illetve ezek dúcait, grafikákat, a művésznő díjait, kiállításainak katalógusait. Megjegyzendő, hogy a hagyatékban a kisgrafikák magas darabszáma a variánsokkal, duplumokkal, vázlatokkal együtt értendő – a grafikusművész Semsey Andor által 1981-ben összeállított kisgrafikai alkotásjegyzéke mintegy 294 opusszámú kisgrafikát ír le.
A nemzeti könyvár a beérkezett anyagból 1999 elején újabb kiállítást rendezett, és ugyanezen évben a pápai Jókai Mór Városi Könyvtár is. Az Országos Széchényi Könyvtárban 2008 szeptemberétől kezdődött meg a Diskay-hagyaték részletes online katalogizálása, melynek nyomán Ex librisek a Nemzeti Könyvtárban: Diskay Lenke hagyatéka címmel újabb kiállítás nyílt 2009-ben, ennek kurátora Vasné dr. Tóth Kornélia volt. A tárlat – mely újszerű módon a megrendelők szerint csoportosítva mutatta be az ex libriseket – virtuális formában napjainkban is megtekinthető e linken, bemutatva Diskay Lenke sokszínű grafikai világát.
Stettner Béla, a Kisgrafika Barátok Köre művészeti vezetője e szavakkal búcsúztatta a művésznőt 1980-ban:

Az utókor azóta is méltán őrzi a kisgrafika nemzetközi hírű alkotójának emlékezetét.

Vasné dr. Tóth Kornélia (Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

Lakatos Demeter (1911–1974) csángó magyar népköltőt Halász Péter – A Lakatos Demeter Csángómagyar Kulturális Egyesület titkára – nem véletlenül nevezi „a moldvai magyarság konok élni akarásának mindnyájunk számára példát mutató alakjának”. Lakatos egész művészetét meghatározta a moldvai csángók helyzete, életének megismerése elengedhetetlen verseinek és azok jelentőségének megértéséhez. Az 50 éve elhunyt, elfeledett szerző életútja és elhivatottsága napjainkban is különösen tanulságos lehet.
Lakatos Demeter moldvai csángóként már gyermekségétől fogva folyamatosan küzdött nemcsak a kisebbségi érzéssel, hanem ennek tényszerű, mindennapi nehézségével is. A szabófalvi kisdiák iskolájában tilos volt a magyar szó; édesanyja tanította magyarul, míg apja 1916-ban a román sereg kényszerű tagjaként, a magyarok ellen harcolva esett el. Verseket már 10-12 éves kora óta írt, eleinte románul; 1930 és 1937 között falujában színtársulatot is vezetett, de ezt – leginkább szókimondó társadalomkritikai, politikusokat, papokat egyaránt kritikával illető megnyilvánulásai miatt – fel kellett adnia. Többször dolgozott sofőrként és újságíróként, vezetett kisboltot, de élete legnagyobb részében gyári munkásként tevékenykedett. Az 1970-es évek elején főgépészi állásából ment nyugdíjba.
Lakatos egy kisebbség tagjaként élte meg a romániai kommunista diktatúrát, amely ezeket a közösségeket mindig különösen érintette: az aktuálpolitika jellemzően igyekezett minél inkább asszimilálni őket. Ez nagyban hozzájárult ahhoz, hogy számára a publikálás nehézségekbe ütközött; egy-egy időszakban egyáltalán nem is jelenhettek meg munkái. Ennek ellenére folyamatosan írt és próbált érvényesülni: alkotott románul is, ezen versei – leginkább kényszerűségből – alkalmazkodnak a korszak aktuálpolitikai elvárásaihoz. Csángó dialektikájú magyar, de román ortográfiával írt műveinek nyelvezete viszont egy korszak és tájegység nyelvének autentikus lenyomata. Tematikailag egyrészt a csángó népköltészettel fonódnak össze, másrészt hazaszeretetének és magyarságtudatának őszinte kifejezői.

Lakatos Demeter: Szüret. Jelzet: Fond 402/249 – Kézirattár

Ez a vonás meghatározta Lakatos helyét az irodalomban, ugyanakkor sosem válhatott a kánon tagjává. Ennek ellenére Dsida Jenő figyelmét is felkeltette: az akkor már ismert költővel 1935-ben találkozott, amikor az Universul című kolozsvári napilapnál dolgozott tudósítóként. Dsidának köszönhető első csángó magyar versének, a Falevelek hulladoznak megjelenése a Keleti Újságban.
Lakatos költészetében ezután nagy csend következett, aktívan legközelebb a hatvanas években kezdett el írni, célja pedig egy önálló verseskötet megalkotása és kiadása volt. Ez élete során a politikai helyzet miatt nem valósulhatott meg: első verseskötete, a Csángó strófák, csupán halála után, 1986-ban jelenhetett meg mint nyelvjárási szöveggyűjtemény. Legjelentősebb kiadása pedig a Lakatos Demeter Csángómagyar Kulturális Egyesületnek köszönhető kétkötetes gyűjtemény még 2003-ból.
A csángó népköltő hagyatékának jelentős részét 1990 óta az könyvtárunk Kézirattára őrzi. Az anyagban találhatók különböző másolatok és gépiratok, levelek, de természetesen a legértékesebb tételek az autográf – Lakatos által saját kezűleg írt – versek. A szépen rendezett hagyaték különösen hasznos lehet a különböző dialektikai nyelvészeti kutatások számára is.
A kéziratok igen sokat elárulnak a költő elképzelhető körülményeiről és hátteréről. A papírok, amelyekre lejegyezte verseit, közel sem egységes megjelenésűek és típusúak: akadnak jobb minőségűek is – ezek sokszor füzetekből, mappákból, dossziékból kitépett oldalak –, viszont nem ritkák a már-már teljesen áttetsző lapok sem; ez tanúskodik arról, hogy a szerző jó eséllyel a hétköznapjaiban is nélkülözni kényszerült. Ezeken a hordozókon már-már túlzónak is tűnnek Lakatos nagy, markáns, erősen kiírt, nagy lendülettel és dinamizmussal lejegyzett, rendszerint a papíron is átütő betűi. Verseit és leveleit többnyire nagy gonddal datálta és keltezte; a verseknél tisztán megfigyelhető a szerző tudatossága a szerkezetek kialakításánál, emellett egyértelműen törekedett az átláthatóságra is. Soha! című versét egy olyan papírra írta, amelyet – anyagából és állapotából kiindulva – egy dossziéból téphetett ki.

Lakatos Demeter nem bővelkedett anyagi javakban, de lelkében annál többet tudhatott a magáénak: versei bizonyítják elszántságát és hivatástudatát a költészet és a magyar nyelv művelése iránt. Ugyanezen szellem jegyében gyermekeit, Demetert és Elvirát a több órányi távolságra fekvő Marosvásárhelyen iskoláztatta be, hogy magyarul tanulhassanak. Ő maga mindig is szeretett volna eljutni Magyarországra, útlevelet viszont többszöri igénylése ellenére sosem kapott.

Lakatos Demeter: Elvirának és a Demeternek. Recto. Jelzet: Fond 402/412 – Kézirattár

Lakatos legszebb, a magyarság és csángó társai iránti őszinte elköteleződését azon a nyelven szólaltatta meg, amelyben legkevésbé érezhette otthon magát: magyarul. A sors fintora, hogy éppen ezzel a nyelvvel érvényesülhetett legkevésbé a különböző, kisebbségeket rendszerint elnyomó rendszerek alatt, és amelynek anyaországában minden reménye ellenére sosem járhatott.

Felhasznált irodalom:

• Beke György: Magyar költő Moldvában. In: Uő.: Csángú országba: Összegyűjtött versek, mesék és levelek, I, Budapest, Lakatos Demeter Csángómagyar Kulturális Egyesület, 2003, 3–18.
• Halász Péter: „Egy nép nagyond nehezend pusztul el...”: Lakatos Demeter csángó költő születésének századik évfordulójára, május 19. In: Bárka. Irodalmi, művészeti és társadalomtudományi folyóirat, 19. évf. 2. sz. (2011), 77–85.
• Iancu Laura: Az elvarratlan szálak élettana. In: Ferenczné Szőcs Éva és Gazda József (szerk.): Kőrösi Csoma Sándor: Tegnapi és mai magyarság, Kovászna, Kőrösi Csoma Sándor Közművelődési Egyesület, 2019, 535–542.
• Lakatos Demeter: Csángú országba. Összegyűjtött versek, mesék és levelek, összeáll., utószó: Libisch Győző, Budapest, Lakatos Demeter Csángómagyar Kulturális Egyesület, 2003, I–II.

Baranyai Laura (Kézirattár)

Az idő arcai közönségcsalogató és inspiratív kiállítás az időfogalom különböző értelmezéseit és szimbolikus formáit szövegek, képek, leleményes szerkezetek bemutatásával szemléltette. Írásunkban a téma filozófiai megközelítéseivel foglalkozunk és három filozófus időfelfogásából röviden kiemelünk néhány megállapítást, megközelítéseik kapcsolódására is utalva.

Cím nélkül. Baráth Bálint grafikája

Az idő a filozófiai hagyomány két és félezer éve megoldatlan elgondolásai közé tartozik, „időtlen” probléma. Nemcsak az emberi tudás ígéretét hordozó, a 19. század közepéig tartó „klasszikus” filozófiában, hanem a modern tudományosság létrejötte után és a metafizikát mellőző korunkban is. Az idő fogalmának megközelítésekor máris filozófiai vizsgálódásba kezdünk. Nehézséget jelent a megragadása, önmagában nem tapasztalható fogalom. Hol létezik, a valóságban vagy a lélekben? Mikor és hogyan keletkezett? Milyen kapcsolatban van a térrel és a változással? Egy egyszerű gondolatkísérlet is bonyolult problémát vet fel: az óra másodpercmutatójának járása és az idő múlásának belsőben megragadható élménye, másként a mért, absztrakt módon definiálható idő és a lélek ideje talányos módon különböznek egymástól. Az idő kérdése végtelen exploráció, más fontos lételméleti filozófiai problémákhoz hasonlóan. Eltűnődhetünk azon, ha az idő meghatározhatatlan, megismerése bizonytalan, akkor mi értelme vele bajlódni, miért pazaroljuk rá az időnket. A felvetés itt értelmetlen, mivel a filozófiai kutatás nem szorul legitimációra. A híres Menón-paradoxonhoz fordulunk:

Kérdés tehát, lehetséges-e a megismerés. Platón válasza, hogy lelkünk születésünk előtt már létezett, így a megismerés már világra jövetelünk előtt megtörtént; az elfeledett tudás előcsalogatható anamnézis, visszaemlékezés segítségével. Témánkra visszatérve tegyük hozzá, hogy ha reménytelenül is kutatjuk az idő mibenlétét, bár tudható, hogy nem érjük el célunkat, az még nem ok a kétségbeesésre. A szókratészi tanítás szentenciája, hogy a nemtudás felismerése az igazi bölcsesség. Karl Jaspers írja, a filozófia lényege az igazság keresése és a kérdései lényegesebbek válaszainál. (Ebben ugyanakkor az egyre gyarapodó és lezáratlan kérdéseink igazolását is látjuk.)

Cím nélkül. Baráth Bálint grafikája

Ideje visszatérnünk témánkhoz. Az idő a legelterjedtebb vélekedés szerint a múltból a jövő felé irányul, folyamként halad és mozgás kapcsolódik hozzá; egymást követő változások valamiféle mértéke. Egy másik időképzet a haladás helyett az ismétlődést tekinti alapelvnek, ciklikus-körkörös tulajdonságát – ami ugyanúgy kézenfekvő elképzelés, a napszakok, az évszakok, a természet körforgása vagy az ünnepek visszatérésének közvetlen tapasztalata alapján. E két nézet az időt a természethez tartozónak tekinti, kozmológiai-objektív időreprezentációk.

 Cím nélkül. Baráth Bálint grafikája

Az objektív időfelfogáshoz kapcsolódik az antik és a középkori filozófia sarkköve, Platón Timaiosz című műve. A kozmosz keletkezését tárgyaló dialógus évszázadokon keresztül a legfontosabb platóni hagyatéknak számított. Ennek bizonyítékát Raffaello freskóján is megtaláljuk, Az athéni iskola című képén az Arisztotelésszel együtt középpontban álló filozófus ezt a könyvet tartja a kezében. A kozmológiai történetben Timaiosz kijelenti, hogy az idő nem más,, mint „az örökkévalóság szám szerint tovahaladó örök képmása”, ami az éggel, a Nappal, a Holddal és más bolygókkal együtt jött létre. Továbbá megállapítja, az idő és a mozgás összetartoznak, előbbi az égitestek rendezett mozgásával azonos. Mivel az idő az isteni alkotó, a démiurgosz által teremtett, így az nem volt örökké, ezáltal nem létezett idő előtti, kaotikus állapot. Tehát nincsenek olyan, a démiurgosz akaratától független külső tényezők, amelyek őt befolyásolnák. 

Itt egy nehezen felfogható megállapításhoz jutunk és újabb kérdésekhez. Mit kezdjünk az időtlen idő fogalmával? Ha az idő az időben teremtett, akkor az milyen időpontban történt. És az isteni alkotó hol volt és meddig a teremtés időpontjáig? A probléma a teremtésfogalom teológiai értelmezéseihez is vezet, egyúttal gondoljunk a Genezis legelső mondatára vagy a semmiből a mindenséget mérleggel vagy körzővel megteremtő Isten ábrázolásokra a középkorból. Platón elképzelése nagy hatással volt a zsidó és keresztény teológiára, így Szent Ágostonra, a másodikként megidézett gondolkodóra is.

Cím nélkül. Baráth Bálint grafikája

A filozófiatörténet a kozmológiai-objektív időfolyam elgondolásoknál nagyobb figyelmet fordított a szubjektív idő kérdésének, annak, hogy az idő miképpen adódik az emberi tudat számára. Ennek az aspektusnak kiemelkedő képviselője Szent Ágoston. Gondolkodásának alapja az Isten és a lélek megismerésére törekvés. A tudás a hit által szerezhető meg, ezáltal a teológiai és a filozófiai tudást nem különbözteti meg. A lélek nem isteni természetű, nem állandó, hanem változó létező. Ha Isten jelen van a lélekben, az igazság van jelen, így mindent megismerhet az ember, az idő természetét is. Az idő lélekben „megmutatkozásának”, a szubjektív idő sajátos dimenziójának vizsgálatával elsősorban a Vallomások XI. könyvében foglalkozik. Elemzése során az idő mérhetőségét és tartamos kiterjedtségét példákon keresztül kutatja. Felfogása szerint az elhangzó verssor jelenbeli élményként megragad a lélekben, aminek mérése csak a belsőben végezhető el: „lelkem, tebenned mérem az időt”. Az idő mérésekor valójában a lélek szétterjedését mérjük. A gyakran idézett mondatok:

Tehát csak a jelen élménye igazi, csak a jelen múlásával mérhető az idő – a múlt már nincs, a jövő még nincs.  De megjegyzi, a most, a pillanat mérése is nehézséggel jár, nem állíthatjuk, hogy hosszú vagy rövid, mert végtelenül osztható és nincs folyamatossága.

Cím nélkül. Baráth Bálint grafikája

Az idő és a teremtés elsőbbségét illető dilemma megoldásában Ágoston az említett platóni formulához kapcsolódik. Mivel minden idő Isten alkotása, „a teremtett idő előtt nem létezett idő”, vagyis „nem volt sohasem idő, amelyben idő még nem volt”. Ágoston azáltal, hogy az idő dimenzióit elveti és a szimultán jelenre építi fel rendszerét, Isten örökkévalóságát vallja; nem állíthatjuk róla, hogy volt vagy lesz, csak azt, hogy van. Nem tehető fel az a kérdés, hogy Isten vagy a teremtett világ előtt mi volt, ugyanis Isten kívül áll az időkategóriákon. (Filozófiai megközelítéssel most falakba ütközünk, úgyhogy kívülállóknak és a gondolatmenet ontológiai igazságát tagadóknak – Akhillész alábbi javaslatára – inkább a futballt ajánljuk.)
A hagyományos időtapasztalat felszakítása, a jelenbeliség idődimenzióktól független felfogása Bergson elképzelésének is alapja. A kiállítás utolsó terében a francia gondolkodó hivatott értelmezője, Babits Mihály esszéjéből olvashattunk részletet. Az idézet Bergson metafizikájának egyik legfontosabb fogalmára, az idő sajátos létmódjával bíró tartamra utal. A filozófus nagyívű és esztétikai relevanciával is rendelkező eszmerendszeréből csak nagyon röviden utalhatunk erre. Bergson a történetileg domináns objektív időtől elkülöníti a szubjektív, belső időt. Utóbbi elemzése során élményidőről beszél, ez nem más, mint a tartam. Ami minőségi jellegű, nem fejezhető ki kiterjedésként, így a tértől független. A tartam egymásba hatoló, egyidejűségbe oldódó, heterogén idő. Ezzel ellentétes a térbeli vonatkozású, egymást követő mozzanatokból álló, homogén idő. A tartam nem osztható egymáson kívüli részekre, nem anyagszerű, nem mérhető: tiszta eszméleti állapotaink sajátos szintézise. Bergson egyik példája segít a fogalom megragadásában:

A tartam sajátossága, hogy nem marad változatlan, egyre gazdagodik. Minden történés más, mint az előző, ugyanis az egész múlt többletével rendelkezik. Az emlékezet szerepe meghatározó: a múlt emlékezetként épül bele a jelenbe, attól elválaszthatatlanul. Az egymásra következő pillanatok dinamikus gazdagodásával „a múlt egy testet alkot a jelennel”, mindez pedig a teremtő fejlődés. E folyamat megismerési módja az intuíció, az értelem erre kevéssé képes – fejti ki Bergson.

Cím nélkül. Baráth Bálint grafikája

Azzal kezdtük, hogy az időt önmagában nehéz elgondolnunk, lehetetlen megragadnunk. Egy eddig nem említett, különös és önálló létmóddal bíró idő mégis megnyílhat számunkra. A műalkotás immanens idejéről van szó, ami a művészet tapasztalatán túlmutatva szembesítésre késztet saját jelenünkkel és teljes énünkkel is. A filozofikus esszé mestere, Hamvas Béla Arlequin című írásában két művészetet különböztet meg: a rend alapozottságú, arányt, bizonyosságot adó orfikus és a mágikus, imaginatív erőket felszabadító művészetet. A két hamvasi esztétikai princípiumot a két időpercepcióval párosítva közelíthetünk a műalkotás geneziséhez. A rendbe foglaló mű az objektív idő, míg a létezés örvényét felmutató mű a szubjektív idő ihletett most-jában jön létre. Példákat említve, az ókori görög építészet, az Isteni színjáték vagy Bach művei az előzőhöz, míg Beethoven zenéje, Dosztojevszkij regényei és Van Gogh művészete az utóbbihoz tartozik. Ily módon, szerény belátásaink és rövid időnk ellenére, széles szellemi horizonthoz értünk.

Baráth Bálint digitális grafikáit a művész engedélyével közöltük.

Irodalom:

• Aurelius Augustinus: Vallomások, ford. Városi István, Budapest, Gondolat, 1982.
• Henri Bergson: Idő és szabadság, ford. Dienes Valéria, Szeged, Universum, 1990.
• Henri Bergson. A gondolkodás és a mozgó, ford. Dékány András, Budapest, L’Harmattan, 2012, 9–74.
• Lewis Carroll: Mit mondott a teknős Akhillésznek? Kutrovátz Gábor
• Gilles Deleuze: A bergsoni filozófia, ford. John Éva, Budapest, Atlantisz, 2010.
• Hamvas Béla: Arlequin. In: Uő.: Silentium, Szentendre, Medio, 2006, 157–184.
• Huoranszki Ferenc: Modern metafizika, Budapest, Osiris, 2001, 168–204.
• Platón összes művei, ford. Devecseri Gábor [et al.] Budapest, Európa, 1984.

Tóth Ferenc (Raktári Osztály)

1934. augusztus 15-én, Jászladányban született Somfai László, Akadémiai-, Erkel Ferenc- és Széchényi-díjas zenetörténész, egyetemi tanár, professor emeritus, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. Számos hazai és neves nemzetközi társaság tagja, a Haydn- és Bartók-kutatás nemzetközileg számontartott képviselője. 1963 óta a HUN-REN (korábban MTA) Bölcsészettudományi Kutatóközpont Zenetudományi Intézet Bartók Archívumának munkatársa , 1972 és 2004 között vezetője: a „Bartók Béla zeneműveinek kritikai összkiadásának” alapító és a „Bartók tematikus műjegyzék” szerkesztője.  

Bartók Béla: Sonata (1926). Szerzői autográf. A mű 1926. december 3-i rádiós ősbemutatójának eredeti kézirata. Jelzet: Ms. mus. 998 ‒ Színháztörténeti és Zeneműtár

Somfai László 1958 és 1962 között az Országos Széchényi Könyvtár Zeneműtárának munkatársa volt, ahol olyan tématerületek kerültek látókörébe – többek között a már említett Haydn-œuvre –, amelyek későbbi pályafutása során is meghatározó jelentőségűek voltak.

Joseph Haydn barytonra, brácsára és csellóra írt trióinak szólamkötetei egykorú, díszes bőrkötésben. Jelzet: Ms. mus. I. 110 – Színháztörténeti és Zeneműtár

S bár a Zeneműtár gyűjteményeiben is akadnak olyan – az úgynevezett „tári irattár” adminisztratív adatait összesítő – dokumentumok (kéziratos jegyzetek, korrektúralevonatok, beszámolók, levelek), amelyek Somfai László itteni működéséhez köthetőek, a legsokatmondóbbaknak kétségkívül azok a visszaemlékezések tekinthetők, amelyekben maga Somfai tanár úr számol be zeneműtárbeli munkásságának időszakáról. 

Somfai László beszámolója a 1961. évi kutatónap felhasználásáról. Jelzet nélkül – Színháztörténeti és Zeneműtár, Tári irattár

Kutatómunkájával párhuzamosan Somfai László 1969-től a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem zenetudományi tanszékének oktatója. Jelen sorok írója azon szerencsések között tudhatja magát, aki maga is hallgathatta Somfai tanár úr óráit és egyúttal személyes történeteket is hallhatott a Zeneműtár azon korszakáról, amikor a nemzeti könyvtárban tevékenykedett. Ezen időszakot ráadásul Somfai a Zeneműtár fennállásának 90. évfordulója alkalmából megrendezett konferencián, tíz évvel ezelőtt, 2014. május 8-án elhangzott megnyitó beszédében egyenesen a „Zeneműtár első aranykorának” nevezete. Mint visszaemlékezésében összefoglalta:

Somfai László Vécsey Jenő társaságában. Jelzet: FOSZKB 00378 – Történeti Fénykép- és Interjútár

A Zeneműtárban eltöltött éveiről Kelemen Éva is beszélgetett Somfai Lászlóval: ez az információgazdag interjú a Zeneműtár egykori munkatársaival készített „életút-beszélgetéseket” tartalmazó és a gyűjtemény történetét bemutató kötetben jelent meg 2020-ban. (Kelemen Éva: Az járt oda, aki kottát is tudott olvasni: Fejezetek az Országos Széchényi Könyvtár Zeneműtára történetéből, Budapest, Országos Széchényi Könyvtár, 2020, 57–90.). S bár az irányított beszélgetés számos értékes információt tartalmaz, érzékletesebb képet fest Somfai már idézett visszaemlékező-megnyitó beszéde arról, hogy milyen is lehetett fiatal zenetörténészként a Zeneműtár „első aranykorában” a nemzeti könyvtárban dolgozni. A visszaemlékezés egyúttal arra is rávilágít, hogy Somfai László a gyűjtemény kötelékében valójában mindig – s csak remélni tudjuk, hogy a jövőben is így lesz – otthon érzi magát:

Laskai Anna (Színháztörténeti és Zeneműtár)

Felhasznált irodalom:

• Somfai László: „Megnyitó helyett – »A Zeneműtár első aranykora« – Somfai László visszaemlékezése”. In: Magyar Zene, évf. 32. sz. (2014. augusztus), 237–240.
• Kelemen Éva: Az járt oda, aki kottát is tudott olvasni: Fejezetek az Országos Széchényi Könyvtár Zeneműtára történetéből, Budapest, Országos Széchényi Könyvtár, 2020, 57–90.

Az első magyarországi bibliofil szervezet, a Magyar Bibliofil Társaság 1920-ban alakult meg. Létrejöttéig hazánkban az 1909-ben alapított Szent-György-Czéh Magyar Amatőrök és Gyűjtők Egyesülete tömörítette a műgyűjtés, a bibliofília iránt elkötelezettek rétegét, a céh grafikai szakosztálya vállalta magára az első ex libris gyűjtő kör szerepét. Az egyesület tagságában szerepelt a könyv- és könyvjegygyűjtőként is ismert kereskedő, műgyűjtő Kellner István (1892–19?), akinek ebbeli tevékenységét részben már bemutattam az Ex libris gyűjtők, gyűjtemények című sorozatom 42. részében. Most újabb aspektusokra térek ki, főként a Kellner István könyvesboltját hirdető reklámgrafikák, szignetek és ex librisek kapcsán.
Kellner 1919. március 15-én Budapest IV. kerületében, a Koronaherceg (ma Petőfi Sándor) utca 10. szám alatt nyitotta meg könyvkereskedését, antikváriumát. Erről így vallott:

Az 1919. februári cégbírósági bejegyzés szerint ő volt a könyvkereskedés tulajdonosa, a cégvezetői feladatokat pedig Glock Rezső látta el. Az épület 1898-ban L. Hubert József tervei szerint épült eklektikus stílusban, mely arculatát a mai napig megőrizte, ahogyan az alábbi fotó is mutatja.
 

Kellner egykori könyvkereskedésének helyszíne: Budapest, Koronaherceg (ma Petőfi Sándor) utca 10. Fotó: Vasné dr. Tóth Kornélia (2024)

Kellner műgyűjtői tevékenysége összefonódott kereskedői, könyvkiadói tevékenységével, melyek révén kiterjedt kapcsolatokra tett szert. Ezt bizonyítják a boltjának aktuális készletéről megjelentetett – a korábbi blogbejegyzésemben részletesen tárgyalt – katalógusai is.
Magyarországon a századfordulón még nem működött önálló ex libris egyesület, a műfaj iránt érdeklődők ezért részben külföldi társaságok kötelékébe csatlakoztak. Kellner az osztrák és a német egyesület (Österreichische Exlibris-Gesellschaft, Deutscher Verein für Exlibriskunst und Gebrauchsgraphik zu Berlin) tagjaként sok gyűjtővel és grafikussal kerülhetett kapcsolatba. A korszak neves magyar és külföldi művészei készítettek ex librist a rendelésére, köztük a magyar Conrad Gyula (1877–1959), Divéky József (1887–1951), Gara Arnold (1882–1929), Gaál Margit (1898–?), György Antal (18?–19?), Baranski Emil László (1877–1941), Szenes (Dugo) András (1895–1957), Belányi Viktor (1877–1955) és Semjén Ferenc (1885–1948). Külfölddel is jó kapcsolatokat ápolt, többek között az osztrák Franz von Bayros (1866–1924) és Emil Ranzenhofer (1864–1930), a belga Armand Rassenfosse (1862–1934), a német művészek közül pedig Karl Ritter (1888–1977), Karl Blossfeld (1892–1975), Fritz Bötel (1896–1984), Friedrich Otto Muck (1882–1960) és Willi Geiger (1878–1971) alkottak számára könyvjegyet. A nevére szóló grafikák duplumpéldányaival – és egyéb beszerzett grafikákkal – Kellner megindíthatta a cserét és az adásvételt, így téve szert egyre nagyobb kisgrafikai, ex libris gyűjteményre.
A német ez libris egyesület cserejegyzéke szerint már 1912-ben rendelkezett több Bayros ex librisszel és saját maga által készített klisé lapokkal is, emellett osztrák művészektől rézkarcokat is cserélt, és az ex librisek mellett plakátokat, vizitkártyákat (Besuchskarten) is gyűjtött és kínált cserére. Kellner könyvesboltját, nagy könyvgyűjteményét és grafikai anyagát reklámozandó több kiváló művésszel készíttetett ezt hirdető reklámgrafikát, szignetet (emblémát) és ex librist. Ezek nemegyszer a cégérek funkcióját töltik be, azaz gyakran tartalmaznak olyan információkat, mint például a cég (a szakma) neve, logója, tevékenységi köre vagy elhelyezkedése. A tervezésüknél fontos szempont a látványosság és az egyedi megjelenés, hogy felkeltse a figyelmet és emlékezetes legyen. Nemcsak azonosító és reklámcélt szolgálnak, hanem az adott szakma hagyományait is őrzik. A cégérek lehetnek egyszerű táblák vagy komplexebb grafikai alkotások is. A Kellner üzlete nevére szóló grafikák ikonográfiájának gyakran ismétlődő eleme a szakma jelképeként a könyv, valamely művészjelkép, illetve a nagyobb méretű grafikákon ezen túl a könyvkereskedés belső terének bemutatása. A saját maga által készített ipse fecit lapok mellett többek között Gróf József, Gara Arnold, Zádor István, Conrad Gyula és Fritz Bötel neve említhető, akik Kellner könyvállományát és könyvkereskedését grafikán is megjelenítették. E művek részben magyar, részben német és francia nyelvűek.
Kellner saját maga is tervezett reklámgrafikákat könyvesboltja és kiadóhivatala számára, ezek egyikén „Stefan Kellner Maler u. Radierer” felirattal, levélfüzéres keretben két művész festőpalettát tart. A kép rézkarceljárással készült.

Cégkártya – Stefan Kellner Maler u. Radierer (ipse). Leltári szám: ELT 45.81 –  Iparművészeti Múzeum 

A kiadó által alkalmazott jelvényen – többnyire a könyv előzéklapjának jobb felső sarkába írva – Kellner István nevének kezdőbetűi, azaz a K I monogram szerepel. Ezt mutatja be Simon Melinda Kiadói és nyomdászjelvények Magyarországon 1921–1940 / Hungarian printers’ and publishers’ devices 1921–1940 (Budapest, 2023) című könyve is.

K I – kiadói jelvény. In: Simon Melinda: Kiadói és nyomdászjelvények Magyarországon 1921–1940 / Hungarian printers’ and publishers’ devices 1921–1940, Budapest, Országos Széchényi Könyvtár, 2023, 84.

Némely esetben a külföldi Stephan (Stefan) Kellner név rövidítéseként az S K látható a kiadványokon. Erre példa Kellner Stefan Ex libris und Gelegenheitsgraphik (Budapest, 1921) című műve, melynek belső címlapján középen fenn, a mintába beépülve látható a monogram.
Az idén 80 éve elhunyt Gróf József (1892–1944) grafikus, iparművész, belsőépítész, bélyeg- és bútortervező több szignetet is készített Kellner könyvkereskedése számára. Tanulmányait 1912-ben fejezte be az Iparművészeti Iskolán, ahol Kozma Lajos tanítványa volt. Sokrétű alkotóként könyvet illusztrált, plakátokat készített, bútortervezéssel is foglalkozott. Kellner István könyvesboltja és kiadóhivatala részére több pecsétszerű, ovális vagy kör alakú, kis méretű szignetet tervezett, melyeket a Magyar Grafika folyóirat is közzétett 1921. októberi számában. A szignetek mint identitáskifejező elemek a könyvesbolt és kiadó szellemi horizontját, szakmai céljait hivatottak kifejezni. Az egyik emblémaszerű kisgrafikán „Kellner Budapest” felirattal ovális, baldachinos keretben díszes, faragott olvasópulton nyitott könyv látható a könyvkereskedés jelképeként.

 Gróf József: Kellner, Budapest, fametszet. In: Magyar Grafika, 1921/10. sz., 155. – Elektronikus Periodika Archívum

A „Kellner István könyvesboltja, Budapest” többsoros szöveget tartalmazó szignet körben növényi motívumokkal díszített. A „Kellner István kiadása” feliratú kiadói jelvényen a dombokból kiemelkedő nagy, stilizált virágmotívum két oldalán látható K I monogram is a tulajdonosra utal.

 Gróf József: Kellner István kiadása, fametszet. In: Magyar Grafika, 1921. 10. sz., 155. – Elektronikus Periodika Archívum

Egy, a címereket idéző szignet középpontjában korona látható, amelyet két oldalról kifele forduló oroszlánok tartanak.  A koronából növénymotívum hajt ki, alatta „SKI” monogram, melyben a K a Kellner, az S a Stefan, az I az István nevet rövidíti.

Gróf József: SKI, fametszet. In: Magyar Grafika, 1921. 10. sz., 155. – Elektronikus Periodika Archívum

Nagyobb méretű, és a könyvcímlapokhoz hasonló aprólékos kidolgozottságot mutat Gróf József „Stefan Kellner Buchhandlung, Budapest” feliratú dekoratív reklámgrafikája. Ez a szövegen túl nem utal a könyvesboltra, idilli világot, parkot mutat be szökőkúttal, fákkal, virágokkal, lovagló és sétáló emberekkel, két kutyával. A díszes keret felül virágos címerben végződik. A grafika latin felirata: „[Ede,] bibe, lude, post mortem nulla voluptas”, azaz ’[Egyél,] igyál, játsszál, a halál után úgysincs semmi élvezet’. Ez az epikureusok jelszava volt, akik azt hirdették, az ember legfőbb életcélja, hogy minél boldogabb legyen.

Gróf József: Stefan Kellner Buchhandlung, Budapest. In: Magyar Grafika, 1921. 10. sz., melléklet – Elektronikus Periodika Archívum

A grafika érdekessége, hogy vázlatban (tervként) fennmaradt ipse fecit lapként is, azaz Gróf József saját nevére és címére szólóan, melyet az Iparművészeti Múzeum gyűjteménye őriz.

Vasné dr. Tóth Kornélia (Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

2. rész

Bródy Sándor. Fotó. Strelisky felvétel. Jelzet: Arckép 1211/4 – Kézirattár. A kép forrása: Magyar Digitális Képkönyvtár

Bródy Sándor 1863. június 23-án született Egerben, Bródy Jakab kereskedő tizennegyedik gyermekeként. Az apára emlékezők szerint Bródy Jakab életmódja inkább Eger és környéke dzsentri urainak nagyvonalú életformájára ütött, mintsem spanyol-török-zsidó őseinek vagyongyűjtő és -megtartó mentalitására. Amikor az 1870-es évek végén meghalt, nem jómódot, de létbizonytalanságot és szegénységet hagyott özvegyére és gyermekeire.
Bródy írói látását hosszú évekig két fiatalkori tapasztalás irányította. A szegénység, amelyet az apa halála után Budapestre költöző családjával élt át 1878 és 1880 között, valamint az a három gyulai év, 1880-tól 1884 elejéig, melyet bátyja, Adolf ügyvédi irodájának írnokaként töltött. Ekkori olvasmányait eleinte a romantikus mesterek (Victor Hugo, George Sand, Jókai Mór) írásai közül válogatta, ám ebben az időben felfedezte a későbbi, nagy írói példaképet is: itt és ekkor ismerkedett meg Zola Nanájával. Zola és Alphonse Daudet művei erősen formálták és a naturalizmus felé irányították érdeklődését.

Első cikkei a gyulai években jelentek meg a helyi lapokban, a Békésben és a Békésmegyei Közlönyben. A valódi kilépés az irodalmi nyilvánosság elé azonban a Nyomor című, Békésgyulán, 1883-ban megjelent novelláskötettel történt. Az élet eddig mellőzött, „új oldala”, a városok szegényei, utcaseprői, díjnokai, varrólányai, mosónői, állastalan tanítói a főszereplői ezeknek az írásoknak. Bródy a novellákat a naturalizmus magyar programkötetének szánta, mestereitől elsősorban a módszert (a megfigyelés) és a tárgyakat (a mindennapiság témái és a leszorított élethelyzetek emberei) tanulta meg, bár kétségtelenül érdekelte a naturalizmus biológiai determinizmusa is. Alakjainak az írások főszereplőjévé tett nyomora nem (csak) a szociális ínség, legalább ilyen súlyos – és Bródyt ez érdekelte igazán – a lelki megbicsaklás, az életnek és a léleknek a romantika „mámoros pillantását” eddig elkerülő vagy másképp ábrázolt oldala.

Azonban sem az első kötetben, sem a későbbi novellákban sem adja fel, hogy alakjait elemelje a számukra adott világtól. A Mosóné lányai című elbeszélésben mire Lina és az ácslegény Flóris, be meri vallani egymásnak szerelmét, a lány már végrehajtotta a bosszút megesett húgáért, megmérgezte Flórist, a csábítót, majd kétségbeesésében önmagát is. A külvárosi táncterem hátsó szobájában zajló, forró viadalukat Bródy groteszk-ironikus haláltáncjelenettel vezeti be:

A Nyomor kötettel a tarisznyájában indult 1884-ben a fővárost meghódítani, és sikerrel járt: írásait az irodalmi modernizáció hívei örömmel üdvözölték. Katonaság, katonafogság következett (Bródy Sándor bűne az volt, hogy pofon vágta őrmesterét, mert az szidta édesanyját), innen Jókai közbenjárására szabadult ki. Újságíróskodott a Budapesti Hírlapnál, majd a Magyar Hírlapnál, majd másfél munkában és élményekben gazdag évet töltött Kolozsvárott. Bródy a nagy budapesti napilapoknál és a Kolozsváron tanulta meg, hogy a sajtó az az eszköz, melyen keresztül gyorsan és közvetlenül talál utat közönségéhez. Az Erdélyi Híradónál dolgozott, emellett kétszer is nekivágott annak, hogy saját lapot szerkesszen és jelentessen meg. Az Erdélyi Képes Híradó hat hónapig, a Magyarság öt és fél hónapig élt. Folyóirat-kiadással később is próbálkozott, a Fehér Könyvből két sorozatot is indított (1900-ban és 1914–16-ban, mindkettőt pénzügyi csőddel zárta), a Jövendőt pedig 1903 és 1905 között szerkesztette. Hírlapi cikkeiben, kritikáiban teremtette meg azt, a rendkívül közvetlen, sodró erejű, a beszélt nyelv fordulatait, sőt a korabeli argó szavait irodalmi kifejezési formákkal ötvöző stílust, amely novelláinak, regényeinek, drámáinak nyelvét, dialógusainak feszülését, alakjainak megszólalását összetéveszthetetlenné teszi.
Legkedvesebb novella-, regény- és színdarabtémái a Nyomor kötetben felvetetteken kívül: a család, azaz az érzelmileg és gazdaságilag determinált felek szeretetet, áldozatot egyaránt követelő, ellentmondásos kapcsolata (például a Samu, a Boldog emberek, a Negyedik feleség című novellákban), a katonák világa és a parasztok világa (Rabkatonák, Tuza Istvánné, Kaál Samu, Erzsébet dajka lesz), regényei közül pedig három is karriertörténet (Színészvér, Az ezüst kecske, A nap lovagja). Erősen foglalkoztatta az asszony, a nőiség, illetve a szerelem és az érzékiség, mely hatalmas, legyőzhetetlen, megmagyarázhatatlan és két nagy felekezetre osztja a világot, férfiakra és nőkre (Mese a fehérhajú Domoszlainéról, Egy rossz asszony természetrajza, Nász a kis cseléddel, A szerelem élettana, Királyidillek). A Faust orvos című regénye a naturalizmus teóriája (megfigyelés és a kísérlet a jelenségek megismerésének leghatékonyabb eszköze) és a világ megismerhetőségében való fausti kételkedés ellentmondásaival foglalkozik. Újra és újra megjelenik írásaiban az asszonyi sorsok iránti érdeklődés, és a férfitől függetlenedő, modern, nemcsak anyagilag, de gondolkodásában, véleményalkotásában és cselekedeteiben is független nő életlehetőségeit is többször felvetette életművében (Egy szegény leány mennybemenetele, Petrovics Katalin, A tanítónő). Ő maga kolozsvári éveiben találkozott azzal az asszonnyal, aki számára ez utóbbit megtestesíthette: Hunyady Margitnak hívták, a Kolozsvári Nemzeti Színház fiatal, szép és művelt színésznője volt (fiuk, Hunyady Sándor 1890. augusztus 15-én született).

Hunyady Margit Jean Racine tragédiájának, a Phaedrának címszerepében, 1890-es évek. Fekete Sándor felvétele. Leltári szám: 1342/1976 – Színháztörténeti és Zeneműtár

Bródy mégsem Hunyady Margittal élt, felesége Rosenfeld Bella lett, egy Heves megyei járásorvos (ugyancsak gyönyörű és művelt) nevelt lánya. 1890-ben kötöttek házasságot és 1898-ban váltak el. Öt gyermekük született, Mária, aki hétéves korában meghalt, és négy fiú: István, András, János és Illés. A Hófehérke című regényben (1894), illetve színműben (1901) a két nő alakja, de főképp a mindkettőhöz vonzódó Bródy Sándor érzelmei körvonalazódnak, míg Bellát A szerelemről című elbeszélésben örökítette meg.

Témáit és alakjait – az epikus formában már kidolgozott anyagot is – sokszor ültette át színpadra, drámái többségének előképét, történetét megtaláljuk valamelyik novellában vagy kisregényben. A korszak a magyar színházi kultúra egyik nagy korszaka volt, a színpadra teremtés varázsos izgalma és a színpadi siker vágya Bródyt sem kerülte el.
A Hófehérkét a Nemzeti Színház, A dadát 1902-ben a Vígszínház mutatta be. Bolygó Kiss Erzsébet színpadi története három, 1900-ban megjelent novella (Erzsébet dajka lesz, Erzsébet elbocsájtatik, Erzsébet boldog lesz) átültetése. (A negyedik elbeszélés az Erzsébet-történetek kiegészítése, az Elza férjhez megy című volt.) Az Erzsébet-novellák a Bródy-életmű legszebb novellái közé tartoznak. A dráma három felvonásában, illetve a három elbeszélésben háromféle környezet rajza bomlik ki: a falusi szegénység, egy polgárcsalád világa és viszonyai, majd a cselédtanya nyomora – szeletei az ország társadalmának Erzsébet életének keretei közé fogva. Az azonban, ami egy könyvben csendesen megül a polcon, a színpadról csattanhat: a téma, a stílus, a megformálás a nézőtér közvetlen nyilvánossága számára megosztó lehet.

A Lipót körúton A dada valójában sikert aratott, olyannyira, hogy ezután a Vígszínház a Bródy-darabok színháza is lett. A tanítónő 1908-ban itt került színre, története először a Petrovics Katalin című novellában jelent meg (1895), A medikus (1911) témájának első megfogalmazása a Jisbi Bénob című elbeszélés (1892), egészen konkrét előzménye pedig az 1910-ben íródott János és barátai című novella. Ez utóbbi történeteknek a magvát alkotó élmény pedig az 1880-as évekből származik: Bródy 1884-ben a Salétrom utcában lakott közös albérletben egri egyetemistákkal, akik hősiesen koplaltak a jövőjükért, a diplomáért. A következő vígszínházi bemutatóra, a Tímár Lizára 1914 márciusában került sor.
1915-ben Bródy a Vígszínháztól átpártolt a Magyar Színházhoz. Lyon Lea című drámáját itt játszották, s a következő darabot, A szeretőt, az I. világháború negyedik évében, 1917-ben is Beöthy László színházába vitte. A történet – az osztrák főhercegi világfi szerelmi kalandja az elszegényedett dzsentri lánnyal – mintha a napilapok botrányrovatából lépett volna ki, a század tízes éveinek krónikáiból (és természetesen felidézte a Habsburg Rudolf trónörökös 1889 eleji, mayerlingi haláláról terjengő pletykákat). Olyannyira, hogy a rendőrség a főpróba után letiltotta az előadást a színpadról. A színház mentette, ami menthető, és a premierre átdolgozták a darabot: megváltoztatták a neveket és a helyszínt Oroszországba (katonailag, politikailag ellenséges fél, ráadásul túl a februári forradalmon, a belső szétesés felé tántorogva) helyezték. Bródy Sándor – a kor szokásai ellenére – nem jelent meg a bemutatón. A cenzúra az 1917-es, az író életében megjelent szövegkiadásnál sem engedélyezett semmiféle utalást az osztrák (vagy akár német) arisztokráciára vagy uralkodóházra.
A drámaíró Bródy darabjait országszerte műsorra tűzték, kortársai, a sikeres fiatalok számára pedig gyorsan példaképpé vált. Lengyel Menyhért, Molnár Ferenc és Bíró Lajos, majd később Móricz Zsigmond is állandó kihívásnak, példának érezték munkáit, melyeket meghaladni akartak.

A Tímár Liza szegedi előadásának színlapja, Tímárt, Liza apját a vígszínházi bemutatón is Hegedűs Gyula játszotta – Színháztörténeti és Zeneműtár, színlapgyűjtemény

1902 decemberében – A dada után nem sokkal – Bródy Sándor még egy bemutatóval jelentkezett: a Nemzeti Színház játszotta Királyidillek címen összefogott három egyfelvonásosát (Lajos király válik, Mátyás király házasít, A fejedelem). Az első kettő prózai előzménye (a Mátyás-darab Hollós úr házasít címmel) Bródy folyóiratában, a Fehér Könyvben jelent meg.
Amikor 1913-ban a budapesti Magyar Színház Királyok címen felújította a Királyidilleket, I. (Nagy) Lajos és Bethlen Gábor történetei mellé új egyfelvonásos került, Rembrandt címmel. A németalföldi festő élete, egyénisége, művei 1906, a Rembrandt-jubileum óta foglalkoztatták. Rembrandt alkotói nagyságán kívül Bródyt a festő életének szélsőségei is izgatták, a pazar felívelések, a mély bukások és az újra felemelkedés képessége. 1910-ben Rembrandt fejek címmel esszékötetet írt róla, és utolsó műve, regénye – valójában egy varázslatos novellaciklus – Rembrandt Haarmensz van Rijnről szól, akinek művészetét ilyennek látta:

Rembrandt Haarmensz van Rijn: Önarckép Pál apostolként, 1661, Amszterdam, Rijkmuseum. A kép forrása: Wikimédia

Felhasznált irodalom:

• Földes Anna: Bródy Sándor, Budapest, Gondolat, 1964, (Irodalomtörténeti kiskönyvtár. Magyar írók)
• Hatvany Lajos: Bródy Sándor. In Bródy Sándor legszebb írásai, [Budapest], Athenaeum, [1935] 3–8.
• Hunyady Margit. Egy mai történet a tizenkilencedik századból, közread. Alexander Brody, [... sajtó alá rend. ... Kurta Zsuzsanna], [... szerk. Hovanyec László], Budapest, Ulpius-ház, 2006.
• Hunyady Sándor: Családi album. Önéletrajz, 1934, Budapest, Athenaeum, 1934.
• Juhász Ferencné: Bródy Sándor, Budapest, Akadémiai, 1971 (Irodalomtörténeti könyvtár)
• Mesterkönyvek faggatása. Tanulmányok Gárdonyi Géza és Bródy Sándor művészetéről, szerk. Bednanics Gábor, Kusper Judit, Budapest, Ráció, 2015.

Rajnai Edit (Színháztörténeti és Zeneműtár)

Ivan Mažuranić a horvát irodalom kiemelkedő alakja, államférfi, az első nem nemesi származású horvát bán szerteágazó kulturális és politikai tevékenységével meghatározó szerepet töltött be a modern horvát társadalom kialakulásában. Életének és működésének több magyar vonatkozási pontja miatt eleveníti fel a magyar nemzeti könyvtár blogja Ivan Mažuranić pályáját. A Magyar Elektronikus Könyvtárban elérhető legnagyobb jelentőségű műve, a Čengić-Smail aga halála című poéma magyar fordítása, és A' horvátok a' magyaroknak című politikai röpirata.