„Nem festett diplomatákat és politikusokat, hanem igaz embereket…”

2024. augusztus 12. 06:00 - nemzetikonyvtar

100 éve hunyt el Bródy Sándor, író, publicista

„Kedves Bátyám! Sok tanút állíthatok arra, hogy én nem úgy indultam neki az irodalomnak, mint aki szilárdan elhatározta, hogy ezen a téren lesz belőle valami. Egyrészt a nyilvánosság előtt nagyon későn kezdtem a dolgot, csaknem tizennyolc éves voltam már. Pedig az irodalomtörténetből meg a biográfiákból tudnivaló, hogy akikből »lesz valami«, nagyon is korán kezdik el a munkát, és a maguk drámai költeményét tizenkét éves korukban megírták már, és tizenöt évvel pályadíjat nyertek »Egy púpos naplójegyzetei« című novellával (de tárgy és cím lehet más is).”

Bródy Sándor: Levél a szerkesztőhöz. In: A Hét, 2. évf. 10. sz. (1891. március 8.), 148. – Törzsgyűjtemény

brody_kepkonyvtar_88926_107007.jpgBródy Sándor. Fotó. Strelisky felvétel. Jelzet: Arckép 1211/4 – Kézirattár. A kép forrása: Magyar Digitális Képkönyvtár

Bródy Sándor 1863. június 23-án született Egerben, Bródy Jakab kereskedő tizennegyedik gyermekeként. Az apára emlékezők szerint Bródy Jakab életmódja inkább Eger és környéke dzsentri urainak nagyvonalú életformájára ütött, mintsem spanyol-török-zsidó őseinek vagyongyűjtő és -megtartó mentalitására. Amikor az 1870-es évek végén meghalt, nem jómódot, de létbizonytalanságot és szegénységet hagyott özvegyére és gyermekeire.
Bródy írói látását hosszú évekig két fiatalkori tapasztalás irányította. A szegénység, amelyet az apa halála után Budapestre költöző családjával élt át 1878 és 1880 között, valamint az a három gyulai év, 1880-tól 1884 elejéig, melyet bátyja, Adolf ügyvédi irodájának írnokaként töltött. Ekkori olvasmányait eleinte a romantikus mesterek (Victor Hugo, George Sand, Jókai Mór) írásai közül válogatta, ám ebben az időben felfedezte a későbbi, nagy írói példaképet is: itt és ekkor ismerkedett meg Zola Nanájával. Zola és Alphonse Daudet művei erősen formálták és a naturalizmus felé irányították érdeklődését.

Így elemezte Bródy azt, ami számára Zola regényeiben írói példát jelentett, a saját maga írta és szerkesztette folyóiratban, a Fehér Könyvben, 1900-ban:

„Egy nagy író, aki nem akarja stilizálni a világot. Ez az akarat nem új jelenség az irodalomban, de nem akarta még olyan erősen s nem tette még olyan gyökeresen senki, mint ez a francia... A szempontok tehát megváltoztak. Nem egy mámoros, de egy tiszta szem vizsgálja az életet. Sokat nem lát többé abból, amit a mámoros tekintet még látott..., de feltárultak előtte az élet új oldalai. Az okok mélye, a részletek labirintusa, ahová csak egy éles és tiszta pillantás tud behatolni.”

Bródy Sándor: Fehér Könyv, Budapest, Szerző, 1900. szeptember – Törzsgyűjtemény

Első cikkei a gyulai években jelentek meg a helyi lapokban, a Békésben és a Békésmegyei Közlönyben. A valódi kilépés az irodalmi nyilvánosság elé azonban a Nyomor című, Békésgyulán, 1883-ban megjelent novelláskötettel történt. Az élet eddig mellőzött, „új oldala”, a városok szegényei, utcaseprői, díjnokai, varrólányai, mosónői, állastalan tanítói a főszereplői ezeknek az írásoknak. Bródy a novellákat a naturalizmus magyar programkötetének szánta, mestereitől elsősorban a módszert (a megfigyelés) és a tárgyakat (a mindennapiság témái és a leszorított élethelyzetek emberei) tanulta meg, bár kétségtelenül érdekelte a naturalizmus biológiai determinizmusa is. Alakjainak az írások főszereplőjévé tett nyomora nem (csak) a szociális ínség, legalább ilyen súlyos – és Bródyt ez érdekelte igazán – a lelki megbicsaklás, az életnek és a léleknek a romantika „mámoros pillantását” eddig elkerülő vagy másképp ábrázolt oldala.

„Ó ez a »szép«! Kedvenc nádparipája kopott kritikusoknak! Ez az a jelszó, melyet folytonosan a naturalizmushoz vagdalnak: »mért tagadod a szép létezése- s uralmát«?! Hát ki s mivel tagadja? Azzal csak nem, hogy azt mondja: mindaz szép a művészetekben mi igaz; szép pedig a közvetlenség minden idők- s emberekre szóló hatásánál fogva.
És egyáltalán hol van az megírva, hogy a naturalizmus kiküszöbölte a szépet?! Zola műveiben? Tehet a naturalizmus arról, hogy a kor társadalma nagyobb arányban szolgáltatja a sarat, mint a sugarat? Tehet a naturalizmus arról, hogy nagymestere a Duma fils babéraira is vágyik, és nemcsak regényt ír, de egyszersmind s egyúttal társadalmi problémák megoldásán fáradozik; s hogy e társadalmi problémák a piszokkal való közvetlen érintkezést követelik meg?!”

Bródy Sándor: A Nyomor című kötet előfizetési felhívása. In: Békés, 1. évf. 49. sz. (1882. december 3.), 4. – Törzsgyűjtemény

Azonban sem az első kötetben, sem a későbbi novellákban sem adja fel, hogy alakjait elemelje a számukra adott világtól. A Mosóné lányai című elbeszélésben mire Lina és az ácslegény Flóris, be meri vallani egymásnak szerelmét, a lány már végrehajtotta a bosszút megesett húgáért, megmérgezte Flórist, a csábítót, majd kétségbeesésében önmagát is. A külvárosi táncterem hátsó szobájában zajló, forró viadalukat Bródy groteszk-ironikus haláltáncjelenettel vezeti be:

„Báró Trunck már zongorázott. Zöld színbe hajtó szalonkabátján katonai érdemjelek bronz és ezüstből, hatalmas orrán rezes pír. Egész testével zenélt; lábai, ha kellett, ha nem, rúgták a pedált, fején pedig a zsíros katonasipka taktusra mozgott.
A »Riska tehén« táncterem zongoramestere, született északnémet báró – von Remmingruns – belekiáltott olykor a táncolók által okozott pokoli zsivajba:
– Sák elegánt…
A táncmester – nappal pincér a Szikszayban – alig tudta az éles, katonára emlékeztető szavakat ellensúlyozni:
– Csak fesztelen, csak unzsenírt…
Különben senki sem feszélyezte magát. A szakácsné egész testével ránehezedett a szobafestő legényre, s szerelmes szavakat sugdosott – hangos szóval – fülébe:
– Ó, te piszkos!… Miért nem jöttél el tegnap reggel a piacra…
Dohánygyári munkásnők – erős szagot terjesztve hajukból – nagysádoztatták magukat kereskedősegédek által, s ki-kiszökve az udvarra, a sötétség leple alatt, de a hold fényénél csókolóztak fűvel-fával… Aztán halványan vagy kipirulva tértek vissza és táncoltak tovább.
Egy svájci bonne gazdájának csupasz képű diák fiával dühösen aprózta a táncot, s a tejképű gyermek minden zsebét kikutatta bonbon után.
Újságkihordó lányok egy csoportban, férfi nélkül járták a táncot, s egymásba fogódzkodva vihogtak, udvaroltak egymásnak, mint a férfi a hölgynek:
– Kedves kisasszony, parancsol színházba mennem?…
– Fájdalom, nem enged a papám!…
Vén lány gubbaszkodott a sarokban s irigyen nézte a táncolókat.
Egy gépész úgy magához ölelte táncosnőjét, hogy az felsikoltott.
S a táncmester – előtáncos – egyre kiabált:
– Csak fesztelen, csak unzsenírt!…
A zongoramester alakja már egészen elveszett a füst és porfelhők közepette, s nem tudni, honnan kerültek az időnként felhangzó rikácsoló hangok:
– Sák elegánt…
Mint mikor óriási üstben forr, fő, buzog a ruha: úgy forrott, főtt, izzadott az alacsony, de széles táncteremben mindmegannyi táncoló pár. Befent lányarcokról az izzadsággal együtt folyt lefelé a festék, s különböző színű csíkokat festett arcbőrük-, nyakuk- s vasárnapi ruhájukra.”

Bródy Sándor: Mosóné lányai. In: Uő.: Nyomor, Budapest, Singer és Wolfner, [1896], 114–116. – Magyar Elektronikus Könyvtár

A Nyomor kötettel a tarisznyájában indult 1884-ben a fővárost meghódítani, és sikerrel járt: írásait az irodalmi modernizáció hívei örömmel üdvözölték. Katonaság, katonafogság következett (Bródy Sándor bűne az volt, hogy pofon vágta őrmesterét, mert az szidta édesanyját), innen Jókai közbenjárására szabadult ki. Újságíróskodott a Budapesti Hírlapnál, majd a Magyar Hírlapnál, majd másfél munkában és élményekben gazdag évet töltött Kolozsvárott. Bródy a nagy budapesti napilapoknál és a Kolozsváron tanulta meg, hogy a sajtó az az eszköz, melyen keresztül gyorsan és közvetlenül talál utat közönségéhez. Az Erdélyi Híradónál dolgozott, emellett kétszer is nekivágott annak, hogy saját lapot szerkesszen és jelentessen meg. Az Erdélyi Képes Híradó hat hónapig, a Magyarság öt és fél hónapig élt. Folyóirat-kiadással később is próbálkozott, a Fehér Könyvből két sorozatot is indított (1900-ban és 1914–16-ban, mindkettőt pénzügyi csőddel zárta), a Jövendőt pedig 1903 és 1905 között szerkesztette. Hírlapi cikkeiben, kritikáiban teremtette meg azt, a rendkívül közvetlen, sodró erejű, a beszélt nyelv fordulatait, sőt a korabeli argó szavait irodalmi kifejezési formákkal ötvöző stílust, amely novelláinak, regényeinek, drámáinak nyelvét, dialógusainak feszülését, alakjainak megszólalását összetéveszthetetlenné teszi.
Legkedvesebb novella-, regény- és színdarabtémái a Nyomor kötetben felvetetteken kívül: a család, azaz az érzelmileg és gazdaságilag determinált felek szeretetet, áldozatot egyaránt követelő, ellentmondásos kapcsolata (például a Samu, a Boldog emberek, a Negyedik feleség című novellákban), a katonák világa és a parasztok világa (Rabkatonák, Tuza Istvánné, Kaál Samu, Erzsébet dajka lesz), regényei közül pedig három is karriertörténet (Színészvér, Az ezüst kecske, A nap lovagja). Erősen foglalkoztatta az asszony, a nőiség, illetve a szerelem és az érzékiség, mely hatalmas, legyőzhetetlen, megmagyarázhatatlan és két nagy felekezetre osztja a világot, férfiakra és nőkre (Mese a fehérhajú Domoszlainéról, Egy rossz asszony természetrajza, Nász a kis cseléddel, A szerelem élettana, Királyidillek). A Faust orvos című regénye a naturalizmus teóriája (megfigyelés és a kísérlet a jelenségek megismerésének leghatékonyabb eszköze) és a világ megismerhetőségében való fausti kételkedés ellentmondásaival foglalkozik. Újra és újra megjelenik írásaiban az asszonyi sorsok iránti érdeklődés, és a férfitől függetlenedő, modern, nemcsak anyagilag, de gondolkodásában, véleményalkotásában és cselekedeteiben is független nő életlehetőségeit is többször felvetette életművében (Egy szegény leány mennybemenetele, Petrovics Katalin, A tanítónő). Ő maga kolozsvári éveiben találkozott azzal az asszonnyal, aki számára ez utóbbit megtestesíthette: Hunyady Margitnak hívták, a Kolozsvári Nemzeti Színház fiatal, szép és művelt színésznője volt (fiuk, Hunyady Sándor 1890. augusztus 15-én született).

„Hát szeretem a fiamat és örülök, hogy lett. Olyan nekem, mint egy kriptába hullott napsugár. Mert bizony nem valami vidám családi élet volt az enyém az élőhalott anyám és a hatvanöt esztendős nagynéném között. Hogy bírálatokat mondanak rám, ezt elképzelem, de nem sokat törődöm vele. Egyáltalán komolyan megítélve nem érdemes a világ ostobaságaira adni az ő üres formáival. Hogy nincs nagyobb boldogság, mint egy szép családi élet, elismerem. De ha nekem nem adatott, és ezen kívül szerettem valakit, ami végre természeti jog, bizony nem veszítettem el a gyerekemet (mint ilyen körülmények között tenni szokták), sem el nem lököm magamtól azért, hogy X és Y asszonyságok mit mondanak, kik talán a külső formák tisztességes látszata alatt minden aljasságban leledzenek. Igyekszem olyan embert nevelni a fiamból, hogy a társadalomban az egyéni értékével elfeledtesse a születése körüli formahibákat. […]
November negyedikén léptem fel a »Napamasszony«-ban, a kíváncsiság zsúfolt házat gyűjtött és nagy, erős, hosszas tapssal fogadtak, s általában jobban érdeklődtek irántam. A közönség szereti a pikantériát. […]
A fiam apja augusztus óta házas. Talán kikerülhetetlen volt. Miért, hogyan, miképp – nem mondhatom, és nem is szeretek róla beszélni.”

Hunyady Margit levele Kürthy Emilnek, 1890. In Hunyady Margit: Egy mai történet a tizenkilencedik századból, közread. Alexander Brody, [sajtó alá rend. ... Kurta Zsuzsanna, szerk. Hovanyec László], Budapest, Ulpius-ház, 2006, 187–188. – Törzsgyűjtemény

kb_hunyadymargit_001.jpgHunyady Margit Jean Racine tragédiájának, a Phaedrának címszerepében, 1890-es évek. Fekete Sándor felvétele. Leltári szám: 1342/1976 – Színháztörténeti és Zeneműtár

Bródy mégsem Hunyady Margittal élt, felesége Rosenfeld Bella lett, egy Heves megyei járásorvos (ugyancsak gyönyörű és művelt) nevelt lánya. 1890-ben kötöttek házasságot és 1898-ban váltak el. Öt gyermekük született, Mária, aki hétéves korában meghalt, és négy fiú: István, András, János és Illés. A Hófehérke című regényben (1894), illetve színműben (1901) a két nő alakja, de főképp a mindkettőhöz vonzódó Bródy Sándor érzelmei körvonalazódnak, míg Bellát A szerelemről című elbeszélésben örökítette meg.

„Mellettem a nyoszolólányom – a járásbíró leánya – unatkozva nézett maga elé. Rettenetesen tudott unatkozni ez a fiatal, alig tizennyolc éves leány. Arcán a türelmetlenség kifejezése, alakján ideges izgultság. De ezek a torzító vonások se tudták elrútítani.
Ragyogó vörös haja, vakító fehérségű arcszíne, nyúlánk, ideges alakja, külön-külön is széppé tudott volna tenni egy fiatal leányt, hát még így összevéve, az egészségtől, az üdeségtől duzzadva – egyen, egyben.
Megérezte, hogy ránézek, s reám vetette hosszú metszésű, világoszöld, nagy szemeit, melyekből szinte bántó élességű értelem és világos látás sugárzott felém.
– Miért néz rám olyan merően? – kérdé tőlem csodálatosan lágy suttogással.
– Azt nézem, hogy milyen szép ön.
– Hát ön is ilyen gyenge... Milyen kár, pedig épp az imént gondoltam önre, s elhitettem magammal: ön más, mint a többi.” 

Bródy Sándor: A szerelemről. In: Uő.: Emberek, Budapest, Singer és Wolfner, 1893, 57–58. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Témáit és alakjait – az epikus formában már kidolgozott anyagot is – sokszor ültette át színpadra, drámái többségének előképét, történetét megtaláljuk valamelyik novellában vagy kisregényben. A korszak a magyar színházi kultúra egyik nagy korszaka volt, a színpadra teremtés varázsos izgalma és a színpadi siker vágya Bródyt sem kerülte el.
A Hófehérkét a Nemzeti Színház, A dadát 1902-ben a Vígszínház mutatta be. Bolygó Kiss Erzsébet színpadi története három, 1900-ban megjelent novella (Erzsébet dajka lesz, Erzsébet elbocsájtatik, Erzsébet boldog lesz) átültetése. (A negyedik elbeszélés az Erzsébet-történetek kiegészítése, az Elza férjhez megy című volt.) Az Erzsébet-novellák a Bródy-életmű legszebb novellái közé tartoznak. A dráma három felvonásában, illetve a három elbeszélésben háromféle környezet rajza bomlik ki: a falusi szegénység, egy polgárcsalád világa és viszonyai, majd a cselédtanya nyomora – szeletei az ország társadalmának Erzsébet életének keretei közé fogva. Az azonban, ami egy könyvben csendesen megül a polcon, a színpadról csattanhat: a téma, a stílus, a megformálás a nézőtér közvetlen nyilvánossága számára megosztó lehet.

„Volt ellenkezés is a közönségben, sokszor pisszegtek és méltatlankodtak; de a tapsolók annyira többségben voltak, hogy fényesen győztek. […] A megfigyelésnek, elmésségnek, malíciának számtalan ötleteit hordta össze Bródy Sándor. De mindez olyan volt, mint a tűzijáték. Sistergett, pattogott, ragyogott egy percig, de utána nem maradt semmi, legfölebb kellemetlen bűz. Azt kérdeztük magunktól: mit jelent mindez? Ez Bródy világfölfogása? Ilyeneknek tartja-e az emberek átlagát, vagy kivételeket rajzolt? És rosszul éreztük magunkat ebben az ő világában, iszonyú undor támadt lelkünkben. Nem az bántott bennünket, hogy Bródy hitvány embereket rajzolt, hanem hogy akkora művészi erővel oly művészietlen dolgokat tálalt elénk. Mintha szándékosan bántani akarta volna a közönséget, fejbe kólintani, csúffá tenni.”

α [Alexander Bernát]: A dada. In: Budapesti Hírlap, 22. évf. 18. sz. (1902. január 19.), 11. – Törzsgyűjtemény

A Lipót körúton A dada valójában sikert aratott, olyannyira, hogy ezután a Vígszínház a Bródy-darabok színháza is lett. A tanítónő 1908-ban itt került színre, története először a Petrovics Katalin című novellában jelent meg (1895), A medikus (1911) témájának első megfogalmazása a Jisbi Bénob című elbeszélés (1892), egészen konkrét előzménye pedig az 1910-ben íródott János és barátai című novella. Ez utóbbi történeteknek a magvát alkotó élmény pedig az 1880-as évekből származik: Bródy 1884-ben a Salétrom utcában lakott közös albérletben egri egyetemistákkal, akik hősiesen koplaltak a jövőjükért, a diplomáért. A következő vígszínházi bemutatóra, a Tímár Lizára 1914 márciusában került sor.
1915-ben Bródy a Vígszínháztól átpártolt a Magyar Színházhoz. Lyon Lea című drámáját itt játszották, s a következő darabot, A szeretőt, az I. világháború negyedik évében, 1917-ben is Beöthy László színházába vitte. A történet – az osztrák főhercegi világfi szerelmi kalandja az elszegényedett dzsentri lánnyal – mintha a napilapok botrányrovatából lépett volna ki, a század tízes éveinek krónikáiból (és természetesen felidézte a Habsburg Rudolf trónörökös 1889 eleji, mayerlingi haláláról terjengő pletykákat). Olyannyira, hogy a rendőrség a főpróba után letiltotta az előadást a színpadról. A színház mentette, ami menthető, és a premierre átdolgozták a darabot: megváltoztatták a neveket és a helyszínt Oroszországba (katonailag, politikailag ellenséges fél, ráadásul túl a februári forradalmon, a belső szétesés felé tántorogva) helyezték. Bródy Sándor – a kor szokásai ellenére – nem jelent meg a bemutatón. A cenzúra az 1917-es, az író életében megjelent szövegkiadásnál sem engedélyezett semmiféle utalást az osztrák (vagy akár német) arisztokráciára vagy uralkodóházra.
A drámaíró Bródy darabjait országszerte műsorra tűzték, kortársai, a sikeres fiatalok számára pedig gyorsan példaképpé vált. Lengyel Menyhért, Molnár Ferenc és Bíró Lajos, majd később Móricz Zsigmond is állandó kihívásnak, példának érezték munkáit, melyeket meghaladni akartak.

szeged_19141014-timar_liza.jpgA Tímár Liza szegedi előadásának színlapja, Tímárt, Liza apját a vígszínházi bemutatón is Hegedűs Gyula játszotta – Színháztörténeti és Zeneműtár, színlapgyűjtemény

1902 decemberében – A dada után nem sokkal – Bródy Sándor még egy bemutatóval jelentkezett: a Nemzeti Színház játszotta Királyidillek címen összefogott három egyfelvonásosát (Lajos király válik, Mátyás király házasít, A fejedelem). Az első kettő prózai előzménye (a Mátyás-darab Hollós úr házasít címmel) Bródy folyóiratában, a Fehér Könyvben jelent meg.
Amikor 1913-ban a budapesti Magyar Színház Királyok címen felújította a Királyidilleket, I. (Nagy) Lajos és Bethlen Gábor történetei mellé új egyfelvonásos került, Rembrandt címmel. A németalföldi festő élete, egyénisége, művei 1906, a Rembrandt-jubileum óta foglalkoztatták. Rembrandt alkotói nagyságán kívül Bródyt a festő életének szélsőségei is izgatták, a pazar felívelések, a mély bukások és az újra felemelkedés képessége. 1910-ben Rembrandt fejek címmel esszékötetet írt róla, és utolsó műve, regénye – valójában egy varázslatos novellaciklus – Rembrandt Haarmensz van Rijnről szól, akinek művészetét ilyennek látta:

„Nem festett diplomatákat és politikusokat, hanem igaz embereket, akik kibeszélték magukat az úgynevezett interbestiális nyelven. Tehát azzal az idiómával, amely nem egy nemzet vagy faj nyelve, hanem közös minden emlős állatéval, tehát minden emberével is. (Az se bizonyos, hogy az ember – különb.) Aki Rembrandtra nézett, és akit ő megnézett: az meg volt teremtve, kívülről, belülről, famíliástul, mesterségestül, minden összefüggésével. Térdképet nem is festett soha: csak egész alakot. Ott volt a lába is, pedig nem is volt ott. – Hány forintja volt otthon és mennyi a zsebében, azt is lefestette, és azt, hogy mióta nem hált az urával, és tart-e már és tart-e még szeretőt? – Mindezek és még több is rajta volt a képeken, pedig némelyik kobakkal csak néhány mondatot váltott. Az emberek mindent elmondanak, ami belül van és ami kívül van. Csak lenni kell valakinek, aki bévül ugyanazt az interbestiális nyelvet beszéli, az őszinteségét.”

Bródy Sándor: Az arcmás. In: Uő.: Rembrandt. Egy arckép fényben és árnyban, Budapest, Szépirodalmi, [1970], 6. – Magyar Elektronikus Könyvtár

rembrandt.jpgRembrandt Haarmensz van Rijn: Önarckép Pál apostolként, 1661, Amszterdam, Rijkmuseum. A kép forrása: Wikimédia

Felhasznált irodalom:

Rajnai Edit (Színháztörténeti és Zeneműtár)

komment
Címkék: jókai mór molnár ferenc bíró lajos móricz zsigmond victor hugo bródy sándor hegedűs gyula george sand rajnai edit émile zola alexander brody színháztörténeti és zeneműtár hunyady margit jean racine bródy jakab bródy adolf alphonse daudet kürthy emil rosenfeld bella alexander bernát ceöthy lászló lengyel menyhért rembrandt haarmensz van rijn

„Mert mind a' nemzeteket, mind a' nyelveket, ugyan azon okért alkotta a' természet, t. i. az egymássali értekezés végett.”

2024. augusztus 11. 06:00 - nemzetikonyvtar

210 évvel ezelőtt született Ivan Mažuranić horvát költő

Ivan Mažuranić a horvát irodalom kiemelkedő alakja, államférfi, az első nem nemesi származású horvát bán szerteágazó kulturális és politikai tevékenységével meghatározó szerepet töltött be a modern horvát társadalom kialakulásában. Életének és működésének több magyar vonatkozási pontja miatt eleveníti fel a magyar nemzeti könyvtár blogja Ivan Mažuranić pályáját. A Magyar Elektronikus Könyvtárban elérhető legnagyobb jelentőségű műve, a Čengić-Smail aga halála című poéma magyar fordítása, és A' horvátok a' magyaroknak című politikai röpirata. 

mazsuranics_portre.jpgIvan Mazuranić horvát bán. In. Kettős kötődés. az Osztrák-Magyar Monarchia (1867–1918), Budapest, Enciklopédia Humana Egyesület, (Encyclopaedia Humana Hungarica 8.) 2001. – Magyar Elektronikus Könyvtár

A horvát tengermelléken Noviban (Novi Vinodolski) 1814. augusztus 11-én jómódú polgárosult földművelő családban született. A magyar nyelvvel és irodalommal fiumei (rijekai) gimnáziumi tanulmányai során kezdett megismerkedni a sokáig Dante első magyar fordítójának tartott Császár Ferencnek (1807–1858) a tanítványaként (Dante Isteni színjátékát először Döbrentei Gábor fordította magyarra 1806-ban.) Mint évfolyama egyik legjobb tanulója magyarországi ösztöndíjat nyert. Zágrábban megkezdett filozófiai tanulmányait végül Győr helyett 1835-ben Szombathelyen fejezte be. 
Korai versei között Berzsenyi ódaköltészetének hatása alatt magyar nyelven írottak is vannak. Minden bizonnyal egyike az első megjelent művei közül volt Fiume város alkormányzója, Ürményi Ferenc búcsúztatására 1832-ben aszklépiadészi strófában írt alkalmi ódája, mely emléklapként nyomtatásban is fennmaradt az Egyetemi Könyvtár gyűjteményében. A horvát irodalomba azonban az Egy tengermelléki a Danicának című ódájával lépett be, amely Ljudevit Gaj, az illír mozgalom elindítója éppen megindított lapjának, a Danicának második számában jelent meg 1835-ben. Az ifjú Mažuranić elköteleződött a horvát nemzeti ébredés mozgalma mellett, és hamarosan a horvát romantika legnagyobb hatású lírikusává vált.

mazsuranics.pngMazsuranics Iván: Csengics Szmail aga halála. Költői elbeszélés, ford. Margalics Ede, Budapest, Franklin, 1896. Címlap – Magyar Elektronikus Könyvtár 

Később jogot végzett a zágrábi jogakadémián, majd Károlyvárosban (Karlovac) ügyvédi irodát nyitott. Legfontosabb publicisztikai és szépirodalmi munkássága a negyvenes évekre tehető. 1842-ben másodmagával német-horvát szótárt adott ki, majd befejezte Ivan Gundulić (1588–1638) raguzai költő csonkán maradt Oszmán című eposzát (XIV. és XV. ének), a horvát barokk irodalom remekét. Főműve a Čengić Smail aga halála című romantikus poémája (1846), amely a montenegrói (crna gorai) nép török elnyomás ellen vívott szabadságküzdelmének állít emléket. Jelentős volt nyelvújítói tevékenysége, olyan (szak)kifejezésekkel gazdagította a horvát nyelvet, mint a „piacgazdaság”, a „nagyváros”, a „váltó”, a „könyvelés”, vagy éppen neki köszönhető a „fagylalt”, a „csillagvizsgáló” és a „világítótorony” horvát elnevezése is.
1857-ben a hercegszántói születésű Kondor (Krauze) Lajos (1824–1870) ügyvéd és irodalomtörténész fordította le először magyarra a poéma rövidített változatát abban a tudatban, hogy szerb szerző művéről van szó. A fordítás a Magyar Sajtó című lapban jelent meg. Közel negyven évvel később, 1896-ban született meg a mű második fordítása Margalits Ede (1849–1940) filológus, irodalomtörténész, műfordító, nyelvész, egyetemi tanár tollából. Margalits Ede „alakhű“ fordítása elé írt előszavában tapintatosan elhallgatja a poéma példázatos jellegét, amelyben Mažuranić a montenegróiak törökök által való elnyomása ürügyén valójában saját korának, a nemzeti ébredés időszakának horvát-magyar nemzeti ellentétét ábrázolja, hasonlóképpen ahhoz, ahogyan ezt Arany János tette A walesi bárdok című balladájában bő tíz évvel később, éppen abban az évben, amikor Mažuranić művének első fordításkísérlete is megjelent. Margalits – utalva Mažuranić eposzának történeti gyökereire és délszláv, elsősorban szerb népköltészeti előzményeire – keserűen jegyezte meg a mű fordításához írt előszavában:

„E népdalok és Mazsuranics műve között csak olyan a viszony, mint Ilosvai Toldija és Arany Toldija között: egy pár faragatlan követ szolgáltattak az öntudatos művészettel fölépített remekművek fundamentumába. És mégis a horvát és szerb testvérnép között dühöngő testvéri szeretet jellemzésére 1894-ben egy sajtópör folyt e tárgyban, melyet az elhunyt költő fia egy szerb ellen indított, a ki azt állította, hogy Mazsuranics műve szerb plagium! Gondolom Magyarországon homéri kacajt költene, ha valaki Arany Jánost Ilosvaival szemben plágiumról vádolná! A szeretet sokra képes: a gyűlölet képtelenségre is képes!”


Mazsuranics Iván: Csengics Szmail aga halála. Költői elbeszélés, ford. Margalics Ede, Budapest, Franklin, 1896. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Az ötvenes években megjelent Világirodalmi antológia című egyetemi segédkönyv negyedik kötete Lator László fordításában közölt részleteket a műből. Lator a magyar hősi epikában gyakran alkalmazott tizenkettes sorokkal adta vissza a költemény lüktetését.

„De a legderekabb vitéznek is néha
Megremeg a keze, mikor nem is várja,
Most is valamilyen balsors úgy akarja,
Hogy jó deres lova lába megbotoljék.
Zúg a levegőben a megcsavart kopja,
Ide-oda billeg, bukdácsolva röppen,
Ott a bárány helyett találja a farkast,
Ott a fogoly helyett találja az őrit,
Eltalálja Száfert, félszemét kiüti,
Ki is folyt félszeme gyenge puha gyepre,
El is önti arcát csúf fekete vére.”

Čengić Smail aga halála. (Részlet). Lator László fordítása. In. Világirodalmi antológia, 4. kötet. Egyetemi segédkönyv, a Világirodalom a XIX. században, szerk.: Kardos László, Budapest, Tankönyvkiadó, 1956. 920. – Törzsgyűjtemény

Később Csuka Zoltán fordításában jelentek meg szemelvények a poémából különböző délszláv, majd horvát költészeti antológiákban. Csuka az eredetit követve megőrizte a tízesek és nyolcasok váltakozását:

„Bilincs, kötél, méreg és kés,
forró olaj, ezer gyötrés
jut eszébe az agának,
hogy a szégyen nyomát is törölje,
és a guszla húrja tiszta hírét
megőrizze időtlen időkig.

Szemöldökét sötét ránc megülte,
szeméből a poklok tüze csap ki,
vérvörös láng nyaldossa a képét,
orrcimpája bősz haragban tágul:
hab fehérlik tajtékozva száján.
iszonyatos arckifejezése,
mintha szólná: „Pusztuljon a rája,
csak a dalban hírem megmaradjon!”

Čengić-Smail aga halála. (Részlet). Csuka Zoltán fordítása. In. Horvát irodalmi antológia, vál. Lőkös István, Budapest, Eötvös József Könyvkiadó, 2004. 159. – Törzsgyűjtemény

A' horvátok a' magyaroknak című 1848-as politikai röpiratát eredetileg horvátul írta (Hèrvati Madjarom), majd minden jel szerint saját fordításában magyarul is elkészítette és megjelentette. A művet a modern horvát próza első jelentős alkotásaként tartja számon a horvát irodalomtörténet-írás. A horvát röpirat szövegének lendületes és sodró erejű nyelvét a magyar változat is érzékletesen adja vissza. 

„Félre tehát az elavult nemzet- vagy nyelv-elsőbbség eránti táplált eszmékkel. Mert mind a' nemzeteket, mind a' nyelveket, ugyan azon okért alkotta a' természet, t. i. az egymássali értekezés végett.
És a' ki magyar országban több nyelvet nem tűr, a' mellyek a' sors és a' természet által oda tétettek, fogjon a Tátra kiegyenlítéséhez egész magyar országot rónává teendő, vagy az alsó vidékeket hintse be az Urral bérczeivel, hogy magyar országból Schweizot alakítson.
Kedves a' róna emberének a' lapály, kedves a' hegyek fiának a bércz. 'S ki az, a' ki el merné ítélni, mi kényeseb a' természetben, a' hegy-e, vagy a' róna, midőn ez, még az is az Isten teremtménye.
Jobb-e a' magyar a németnél, jobb a' német a' szlávnál, jobb-e a' szláv az oláhnál? A' természetből bizonyosan nem, miért volna a' törvény szerint?”


Iván Mažuranić: A' horvátok a' magyaroknak. Felelet az 1848-ik Mártzius és Április magyar hírdetményekre, Zágráb, Szuppán Ferenc Nyomdája, 1848. 6–7. – Magyar Elektronikus Könyvtár (További online szövegkiadás: Az illír mozgalom. A horvát nemzeti megújhodás kordokumentumai, szerk. Lukács István, ELTE Eötvös József Collegium, 2013. 130–150.)

screen-capture-229.pngIván Mažuranić: A' horvátok a' magyaroknak. Felelet az 1848-ik Mártzius és Április magyar hírdetményekre, Zágráb, Szuppán Ferenc Nyomdája, 1848. Címlap –  Magyar Elektronikus Könyvtár

1850-től Mažuranić fontos politikai-közéleti funkciókat töltött be: főállamügyész, majd a közigazgatási, igazságügyi, oktatási és vallási ügyekért felelős ideiglenes udvari dicasterium horvátországi és szlavóniai elnöke, 1861-től 1865-ig pedig horvát udvari kancellár volt. A nemzeti párt tagjaként részt vett a szábor, azaz a horvát országgyűlés munkájában, amelynek elnöke is volt. 1873-ban az uralkodó Horvátország, Szlavónia és Dalmácia bánjává nevezte ki. Lassan építkező reálpolitikus volt. Bánsága (1873–1880) idején épültek ki a legfontosabb nemzeti és kulturális intézmények (1874-ben nyílt meg a zágrábi egyetem), és épült ki a modern horvát államszerkezet. Zágráb ekkor vált Horvátország valódi kulturális és közigazgatási központjává. Reformjai nyomán hazája fejlődése fellendült, és bár életében éppen megfontoltan haladó intézkedései miatt sokszor érték támadások, az idő végül az ő politikáját igazolta.
Élete utolsó évtizedében a közélettől visszavonulva élt, természettudományokkal és filozófiával foglalkozott. 1890. augusztus 4-én hunyt el Zágrábban.

Mann Jolán (Főigazgatói Kabinet)

komment
Címkék: dante alighieri berzsenyi dániel lator lászló mann jolán margalits ede főigazgatói kabinet császár ferenc csuka zoltán ivan mažuranić ljudevit gaj ürményi ferenc ivan gundulić kondor lajos

Szent Lőrinc tüzes könnyei

2024. augusztus 10. 06:00 - nemzetikonyvtar

Szent Lőrinc a legendája szerint II. (Szent) Sixtus pápa diakónusa (szerpapja) volt. A vértanú pápa elfogatásakor őrá bízta az egyház kincseit azzal, hogy ossza föl a szegények között. A pápa egyben azt is megjósolta, hogy három nap múlva ő is mártíromságra jut. Lőrinc Sixtus végakarata szerint cselekedett. Amikor őt is letartóztatták, és az egyház értékeit rajta követelték, a szegényeket vezette a bíró elé, mondván: Íme, az egyház vagyona! Kegyetlen halált szenvedett (258. aug. 10.), rostélyon sütötték meg. Helyzetéhez mérten meghökkentő humorérzékről tett tanúságot. Amikor már sült a roston egy ideje, így szólt hóhérához: „Az egyik oldalam már megsült, fordíts a másik oldalamra!” A pápája szomszédságában ünnepelt Lőrinc a IV. század óta az egyik legnépszerűbb szentje a kereszténységnek. Fiatalemberként ábrázolják, diakónusi dalmatikában. Attribútuma a boronára emlékeztető rostély. Mártíriuma a pecsenyévé pirító augusztusi forróság jelképe. A fentiek okán a tűzoltók, a tűzzel foglalatoskodók (cukrászok, pékek) hívták segítségül, s elsősorban égési sebek gyógyulásáért fordultak hozzá. Ünnepe a földműves nép körében határnapnak számított, amit országszerte ismert szólás is jelez: „belepisilt Lőrinc a dinnyébe”, azaz a Lőrinc-nap után szedett dinnye már ízetlen. Hasonló szentenciák: Lőrinc-nap után a fa már nem fejlődik tovább. Lőrinc-naptól nem tanácsos már a folyókban fürödni. (E mondások inkább a másik, kevésbé ismert szeptember 5-i Lőrinc napra illenek, a tapasztalat is ezt igazolja.) Egy érdekesség: az angol néphagyomány az augusztusi meteorhullást „Szent Lőrinc könnyeinek” hívta.

Jankovics Marcell: Tüzes rostélyon (részlet). In: Uő: Jelkép-kalendárium, [Debrecen], Csokonai, 1997. Részlet – Magyar Elektronikus Könyvtár

szent_lorinc_vertanu_opti.jpgSzent Lőrinc vértanú. Színezett fametszet. In: Jacobus de Voragine: Legenda aurea sanctorum, Nürnberg], Anthonium Koberger, [1488] Inc. 163 – Régi Nyomtatványok Tára

Óangol egyházi naptárak az augusztusi tömeges csillaghullást „Szent Lőrinc tüzes könnyei”-nek nevezik. E bizonyára népies eredetű elnevezésben egyfelől évezredes megfigyelés tapasztalati tanulsága, másrészt pedig a nép fantáziájának hitregeképző ereje nyilvánul. A tapasztalati tanulság az, hogy az úgynevezett „hulló csillagok” száma az év bizonyos szakaiban jóval meghaladja az átlagot, amely egy-egy helyre nézve a mai, élesebb eszközökkel és éberebb figyelemmel dolgozó észlelés eredménye szerint, óránként nem igen emelkedik ötnél többre.
[...]
Lőrinc különben is egyike a népszerűbb szenteknek. A mi népies kalendáriumunk is számon tartja a napját. De tudtommal a csillaghullást nálunk nem kötik nevéhez. Ehelyett a napja körül érő sárgadinnyével van dolga, amelyről nálunk azt tartják némely helyütt, hogy Lőrinc napja után már nem jó, mert ez a szent nem a legilledelmesebben bánik e gyümölccsel. Ez a szókimondás azonban csak nagyon forró nyáron válik be, amikor a dinnye a rendes időnél korábban érik. A dinnyén kívül még a kígyóknak a veszedelme és a köleskásának a patrónusa Szent Lőrinc. S ebben az utóbbiban már rejtőzhetik valamelyes vonatkozás a hulló csillagok augusztusi raját szóró és az aranysárga kölesszemeket szaporító szentnek oly legendai szerepére, amely még nincs eléggé felderítve.

Katona Lajos: Szent Lőrinc tüzes könnyei. In: Uő: Folklór-kalendárium, Budapest, Gondolat, 1982. Részlet – Magyar Elektronikus Könyvtár

fold_korul_2kotet_koles_opti.jpgKöles. In: Gáspár Ferenc: A Föld körül. Útleírás hat kötetben, Budapest, Singer, Wolfner, 1906–1908. – Magyar Elektronikus Könyvtár. A kép forrása: Digitális Képarchívum

Lőrinc (Laurentius) annyi, mint ‚akinek babérja van’ (lauream tenens), azaz babérból való koszorúja, mert egykor ilyen ágakkal koszorúzták meg a győztest. Ez a fa ugyanis a győzelem jelképe: örökzöld a lombja, kellemes az illata és nagy az ereje. Szent Lőrinc neve tehát a babérból származik, mert vértanúságában győzelmet aratott. Ezért mondta Decius összezavarodva: „Azt gondolom, legyőzött bennünket.” Örökzöld volt szíve ártatlanságában és tisztaságában. Ezért mondta: „Az én éjszakámban nincs sötét.” Örök emlékezet által illatozott, erre vonatkozik: „Osztogatott, a szegényeknek adott: az ő igazsága megmarad örökkön örökké” (Zsolt 111,9). Szent Maximus erre mondta: „Hogy is ne maradna meg örökkön örökké az ilyen igazság, melyet szent fáradozással bevégzett és dicsőséges vértanúsággal szentelt meg?” Hathatós volt nagy erejű prédikálásában, ezzel térítette meg Lucillust, Hippolytust és Romanust. Ennek a fának abban van az ereje, hogy megtöri a követ, meggyógyítja a süketséget és állja a villámot. Így töri meg Lőrinc a kemény szívet, úgy adja vissza a lelki hallást, és így oltalmaz meg a gonoszok ítéletének villámától.

Jacobus de Voragine: Legenda Aurea, [Budapest], Helikon, 1990. Részlet – Magyar Elektronikus Könyvtár

laurus_nobilis_opti.jpgNemesbabér. Laurus nobilis. A kép forrása: Wikipedia

Lőrincet a középkorban részben legendája nyomán, részben nevének értelmezéséből támadt megfontolások alapján védőszentül tisztelték a szegények, a könyvtárosok (mert az Egyház könyveinek is ő volt a gondviselője), a tűzoltók és a tűzzel dolgozó pékek, cukrászok. Oltalmul hívták égési sebekről, lázról, zsábáról és szemfájásról. Ünnepe a parasztságnál, gazdasági és időjárási emlékeztető nap.
E kiterjedt képzetkörnek a mi néphagyományunkban már csak töredékei élnek. Templomtitulusaink, ikonográfiai maradványaink azonban Lőrinc hajdani hazai tiszteletének virágzásáról és nyilvánvalóan európai kultuszösszefüggésekről tanúskodnak.
Lőrinc napját Szent László törvénye a kötelező ünnepek közé sorozza, középkori misekönyveink számontartják. Feltűnő azonban, hogy egyik, XIV. századból származó pozsonyi misekönyvünk e napon Ezekiel prófétáról emlékezik meg, pedig a városnak ebben az időben már Lőrinc-temploma is volt.

Bálint Sándor: Augusztus 10. In. Uő: Ünnepi kalendárium II. A Mária-ünnepek és jelesebb napok hazai és közép-európai hagyományvilágából (július 1. - november 30.), Budapest, Szent István Társulat, 1977. Részlet – Magyar Elektronikus Könyvtár

zirc_opti.jpgA Zirci Ciszterci Műemlékkönyvtár díszterme. Fotó: Németh Gábor. A kép forrása: Az OSZK honlapja

„Akkoron nagy halát ada az Istennek
 szent Lörincz martir, édes mesterének,
Hogy be veszi ötet fénlö dicsöségben,
Az örök élétnek szép nyugodalmaban. 

Dicsiret, dicsösség az atya Istennek
Légyen nagy tiztesség az fiu Istennek,
Es az vigaztalo szent lélek Istennek,
A szent háromságnak, egy bizony Istennek.” 

De Sancto Lavrentio X avgvsti. Részlet. In: Katolikus egyházi énekek (Régi magyar költők tára XVII. század). Jegyzetek: Holl Béla, Budapest, Argumentum – Akadémiai Kiadó, 1992. Részlet – Magyar Elektronikus Könyvtár

 Mann Jolán, szerk. (Főigazgatói Kabinet)

komment

Kőrösi Lajos és kedvelt portrémetszője, Varga Nándor Lajos – Ex libris gyűjtők, gyűjtemények. 50. rész

2024. augusztus 06. 06:00 - nemzetikonyvtar

Munkák és napok – és kincsek. 116. rész

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre egyet-egyet blogunkban. A sorozat 116. részében Vasné dr. Tóth Kornélia, a Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár tudományos munkatársa „Ex libris gyűjtők, gyűjtemények” címmel indított alsorozatában a tárban található ex librisek készíttetői közül ezúttal Kőrösi Lajost és gyűjteményét mutatja be.

Kőrösi Lajos (1926–2010) Nagykökényesen született. 1951-től 35 évig, nyugdíjba vonulásáig a FÜRFA (Fűrészeltfa Értékesítő) Vállalatnál, később ennek jogutódjánál, az ERDÉRT Vállalatnál (Erdészeti és Faipari Termékeket Értékesítő és Feldolgozó Zártkörűen Működő Részvénytársaság) főkönyvelőként, osztályvezetőként dolgozott. Szakmai tevékenysége mellett vonzotta a művészet, a festészet, a grafika és a fafaragás. Kunffy Lajos (1869–1962), Boldizsár István (1897–1984) és Varga Nándor Lajos (1895–1978) festő- és grafikusművészeket gyakran látogatta, alkotómunkájukat segítette. Emellett támogatta az erdélyi fafaragókat, akik műveiket az ERDÉRT-üdülő területén állíthatták ki.

1_kep-korosi_lajos_gr_fery_a_k_753_83x68_j_opti.jpgFery Antal fametszete (1977). Jelzet: Exl.K/753 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A Kisgrafika Barátok Körének 1975-től lett aktív tagja. Szenvedélyes ex libris gyűjtővé vált. Varga Nándor Lajos és Fery Antal grafikusok neki készített lapjaival cserélt. Előszeretettel gyűjtötte a híres magyar írók, költők, festők és építészek portréit ábrázoló ex libriseket, melyek in memoriam lapok is egyben. Kiemelkedően sok grafikát készíttetett az 1970-es években.
Varga Nándor Lajos – grafikus, festő, művészeti szakíró, 1931 és 1948 között a Képzőművészeti Főiskola tanára, rektor – metszette a nevére a legtöbb ex librist. A művész így vallott a kisgrafikák készítéséről:

„...sok örömet szerez, s otthoni munkának a legjobb, majdnem olyan, mint a költő munkája, aki egész világot tud teremteni vékony papírlapon sercegő tollal.” 

Semsey Andor: Varga Nándor Lajos emlékezete, Kisgrafika, 1985/1. sz., 5. – Törzsgyűjtemény

Varga alkotásai részint irodalmunk nagyjait mutatják be, köztük Móra Ferenc, Ady Endre és Móricz Zsigmond arcképével. Ady Endre könyöklős portréját Székely Aladár 1908-as fényképfelvétele alapján metszette a neves grafikus. A fotó megtalálható a Székely Aladár fényképei. Írók és művészek (Budapest, 1915) című albumban.

2_kep-szekely_aladar_fenykepei_ady_portre_2_j_opti.jpgSzékely Aladár fényképei. Írók és művészek, Budapest, [1915]. Címlap és a műből Ady könyöklős portréja – Törzsgyűjtemény

Ez az Ady-fotó jelent meg a Nyugat Ady-számában 1909-ben, és képeslapokon is szerepel. Ex libriseken való előfordulása kevésbé közismert, pedig több példa is van rá, köztük Varga Nándor Lajos alábbi fametszete.

3_kep-korosi_lajos_ady_-gr_varga_nl_k_755_j_opti.jpg

Varga Nándor Lajos fametszete (1975). Jelzet: Exl.K/755 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Ez szolgált alapul Tavaszy Noémi a ráckevei Ady Endre Gimnázium részére készített lapjához, emellett Józsa János grafikájához Lenkey István, és Stettner Béla művéhez Szigeti Zsuzsa nevére.

4_kep-ady_e_szigeti_zsuzsa-gr_stettner_sz_391_j_opti.jpgStettner Béla linómetszete (1961). Jelzet: Exl.Sz/391 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Varga Nándor portrésorozatának részét képezik a neves képzőművészeket, Mednyánszky Lászlót, Csontváry Kosztka Tivadart és Edvi Illés Aladárt ábrázoló könyvjegyek. Edvi Illés Aladár (1870–1958) festő, grafikus portréja mellett a Kiskunsági szélmalom című festménye épül be a kompozícióba, melyen a művész profilból látható, a saját alkotását szemlélve.

5_kep-korosi_l_gr_varga_n_l_k_756_67x148_j_opti.jpgVarga Nándor Lajos fametszete (1974). Jelzet: Exl.K/756 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Az egyéni utakat járó, a gyógyszerészből festővé lett Csontváry Kosztka Tivadar (1853–1919) Önarckép című korai festményéről kutatások kiderítették, hogy gácsi gyógyszertári szobájában készült. Csontváry szuggesztív, kutató tekintetében a művészi elhivatottság tükröződik. Az Önarcképet több grafikus is megörökítette, ezekre példa Fery Antal műve Vida Klára, és Varga Nándor Lajos ex librise Kőrösi Lajos nevére.

6_kep-korosi_lajos-csontvary-gr_vnl_k_761_j_opti.jpg

Varga Nándor Lajos fametszete (1974). Jelzet: Exl.K/761 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Kőrösi Lajos – bár a portrékészíttetésben élen járt – nemcsak ilyen típusú grafikákat rendelt. A magyar Országház kupolarészletét örökíti meg az alábbi Varga Nándor-grafika.

7_kep_korosi_lajos_gr_varga_n_l_k_765_122x82_j_opti.jpg

Varga Nándor Lajos fametszete (1974). Jelzet: Exl.K/765 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A híres balatonakarattyai Rákóczi-fának is emléket állít egy ex libris Kőrösi Lajos nevére. Egykor Balatonakarattya központjában állt a több mint 400 éves Rákóczi-szilfa, melynek ma már csak a törzse van meg. Az öreg fát 1853-ban villám sújtotta, ekkor a fél oldala elhalt. A második világháború alatt súlyos sérüléseket szenvedett, fokozatosan pusztulni kezdett, utoljára 1967-ben zöldült ki. A fa megmaradt tönkjét ma fakerítés veszi körül, emléktáblát állítottak és mementóként 1991 júniusában Szabadság-fát ültettek a park közepére.

8_kep-korosi_lajos_gr_v_n_l_k_762_115x90_j_opti.jpgVarga Nándor Lajos fametszete (1974). Jelzet: Exl.K/762 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Kőrösi Lajos jelentős kultúrtörténeti értéket képviselő képzőművészeti gyűjteményét, ex libris anyagát számos további példával szemléltethetném. Zárásul Varga Nándor egy jeles tanítványa, a szerencsi Fery Antal grafikus alkotásai közül szerepeljen itt egy ex libris, mely Szeged nagy költőjére, Juhász Gyulára emlékezik.

9_kep-korosi_lajos-juhasz_gy-gr_fery_a_k_760_j_opti.jpgFery Antal fametszete (1975). Jelzet: Exl.K/760 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Irodalom:


Vasné dr. Tóth Kornélia (Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

Az Ex libris gyűjtők, gyűjtemények című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész; 56. rész; 57. rész; 58. rész; 59. rész; 60. rész; 61. rész; 62. rész; 63. rész; 64. rész; 65. rész; 66. rész; 67. rész; 68. rész; 69. rész; 70. rész; 71. rész; 72. rész; 73. rész; 74. rész; 75. rész; 76. rész; 77. rész; 78. rész; 79. rész; 80. rész; 81. rész; 82. rész; 83. rész; 84. rész; 85. rész; 86. rész; 87. rész; 88. rész; 89. rész; 90. rész; 91. rész; 92. rész; 93. rész; 94. rész; 97. rész; 98. rész; 99. rész; 100. rész; 101. rész; 102. rész; 103. rész; 104. rész; 105. rész; 106. rész; 107. rész; 108. rész; 109. rész; 110. rész; 111. rész; 112. rész; 113. rész; 114. rész; 115. rész

komment
Címkék: ady endre juhász gyula móra ferenc csontváry kosztka tivadar móricz zsigmond fametszet linómetszet mednyánszky lászló székely aladár munkák és napok – és kincsek fery antal stettner béla vasné dr. tóth kornélia ex libris gyűjtők gyűjtemények térkép-plakát- és kisnyomtatványtár semsey andor józsa jános varga nándor lajos boldizsár istván tavaszy noémi lenkey istván kőrösi lajos kunffy lajos szigeti zsuzsa edvi illés aladár vida klára

Középkorászok – Hende Fanni, Orsós Julianna és Tomkó Zoltán – CSEVEJ26

2024. augusztus 04. 06:16 - nemzetikonyvtar

Jönnek a középkorászok.

A HUN-REN–OSZK Fragmenta et Codices Kutatócsoport tudományos munkatársaival, Hende Fannival, Orsós Juliannával és Tomkó Zoltánnal elsősorban a leedsi középkorász-konferenciáról beszélgetett Tóth Péter, a nemzeti könyvtár webes tartalompakolója. Solymosi Ákos hangmérnök segítette a csevej elkészítését.

cs26_cover02.jpg

Tartalom:

01:20 Mit kutathat egy kutató? Hogyan lettek csoporttagok a középkorászok?
05:19 Kutatótársak közösen, vagy önállóan?
06:21 Az írásbeliség fehér foltjai
07:31 Kódextöredékek jelentkezését várjuk
09:40 Látványos töredékektől a széthullott kötéstábláig
11:50 Középkorász-fogalommagyarázat
13:40 Újkori számadáskönyv kötésében talált töredékek
18:20 Konferenciás kérdések
22:12 Doktori védésről is beszéljünk, egy kiszivárgott jelentés megsemmisítendő könyvekről
24:50 A kolduló rendek rivalizálása
30:43 A történetírás története a kora újkorban
37:38 A mesterséges intelligenciát sem hagyhattuk ki

 

Az 1994 óta minden évben a University of Leeds szervezésében megrendezett International Medieval Congress idén is több mint kétezer középkorászt szólított meg a világ minden tájáról 2024 júliusában. A fennállásának ötvenedik évét ünneplő kutatócsoport, amelynek 2002 óta könyvtárunk ad otthont, a harmincadik, jubileumi kongresszuson első ízben képviseltette magát.

Hende Fanni, a kutatócsoport tudományos főmunkatársa, Bolyai-ösztöndíjas kutató előadásában egy olyan töredékcsoportot mutatott be, amely a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárában, a Magyar Kamara Archívumában őrzött két, kora újkori számadáskönyv kötéstáblájából került elő.

Orsós Julianna, kutatócsoportunk tudományos munkatársa előadásában a Domonkos-rend késő középkori válságáról, a rendtartomány felbomlásáról és Teutonia tartományba történő beolvadásáról beszélt.

Tomkó Zoltán, kutatócsoportunk szerződéses munkatársa, a Szegedi Tudományegyetem Irodalomtudományi Doktori Iskolája Neolatin irodalom alprogramjának doktorandusza, az SZTE Kulturális Örökség és Digitális Társadalom Kutatócsoport, illetve az OSZK–SZTE Kulcsár Péter Historiográfiai Kutatócsoport tagja egy diplomácia- és kommunikációtörténeti szekcióban mutatta be kutatási eredményeit.

komment
Címkék: podcast középkor csevej oszk kódex országos széchényi könyvtár kézirattár orsós julianna hende fanni tomkó zoltán középkorász kódextöredék

A segesvári csata és Petőfi Sándor halálának 175 évfordulója. Második rész

2024. augusztus 01. 06:00 - nemzetikonyvtar

A segesvári Petőfi-szobor „utóélete” teljesen eltér a szabadságharc más emlékműveinek eseteitől. 1916. augusztus 27-én Románia hadüzenetet küldött az Osztrák–Magyar Monarchiának és még aznap éjjel több ponton átlépte annak keleti határát. A váratlan támadás a magyar határőrséget felkészületlenül érte, a civil lakosság között pedig nagy riadalmat okozott és menekülő családok tömege indult meg nyugat felé. Ezt az eseményt a székelyek a mai napig csak „nagy futás”-ként emlegetik. Bár a román haderő nem jutott el Segesvárig, a magyar hatóságok biztonsági okokból mégis úgy döntöttek, hogy a Petőfi-szobrot leszerelik és Budapestre szállítják.
A szállítást igyekeztek viszonylag titokban lebonyolítani, ennek ellenére a kolozsvári Újság c. lap szemfüles, ám az emlékmű alkotója tekintetében meglehetősen tájékozatlan újságírójának majdnem sikerült meglesnie a szobrot a kolozsvári pályaudvaron.

„Tegnapig a kolozsvári pályaudvaron volt a szobor, munkatársunk azonban, aki az érdekes szállítmányról tudomást szerzett, már nem tekinthette meg, mert a vagont hozzákapcsolták egy tehervonathoz s útnak indították Budapest felé.”

A segesvári Petőfi-szobor Kolozsvárt. In. Újság (Kolozsvár), 1916. október 8. – Törzsgyűjtemény

A fent említett cikkben a kolozsvári kormánybiztosságot arról is megkérdezték, hogy mi indokolta a szobor elszállítását. Az alábbi választ kapták:

„A szobor elszállítását az egy hét előtti hadihelyzet tette indokolttá. Igaz, hogy Segesvár közvetlen nem volt, és nincs fenyegetve, de a műkincsek védelme megkívánja, hogy a hadizónából eltávolítsunk minden olyan műbeccsel bíró értéket, amelynek bántatlan megőrzésére féltékenyek vagyunk. A segesvári Petőfi-szobor egyike a legsikerültebb magyar szobroknak s bizonyára helyeselni fogja mindenki, hogy a háború végéig nem állítjuk vissza helyére.”

A segesvári Petőfi-szobor Kolozsvárt. In: Újság, 1916. okt. 8. – Törzsgyűjtemény

Az út viszonylag sokáig tarthatott, mert a Pesti Napló több mint egy hónapra rá tudósított a szobor megérkezéséről:

„Megírtuk, hogy a kultuszminiszter a román betörés első napjaiban megbízta Radnay Béla szobrásztanárt, hogy a segesvári Petőfi-szobrot az akkor veszélyeztetett területről szállítsa Budapestre, ahol Radnay tanár Bajza utcai műterme előtt fog állni a háború végéig. Az ötven métermázsás szobornak fáradságos és viszontagságos útja volt a fehéregyházi csatamezőtől Budapestig.”

A segesvári Petőfi-szobor – Budapesten. In: Pesti Napló, 67. évf. 315. sz. (1916. nov. 14.) – Törzsgyűjtemény

A szobor maradt tehát Budapesten és az elvesztett háború, a forradalmak és a tragikus trianoni döntés miatt kissé feledésbe is merült. Egészen 1922. január elejéig, ekkor ugyanis a Budapesti Hírlapban érdekes cikk jelent meg:

„Hírt adtunk a minap arról, hogy a fehéregyházi csatasíkról elhozott Petőfi-szobrot Kiskőrös kéri magának, majd szóba került, hogy a nemzeti ereklyét a fővárosban, Budán kellene elhelyezni, most pedig jelentkezik Kiskunfélegyháza, s a lelki kapcsolat alapján magának követeli a költő szobrát. A város képviselő testülete december 27-én tartott rendkívüli közgyűlésén Porst Kálmán dr. főgimnáziumi igazgatónak, a Kiskunfélegyházi Petőfi Daloskör elnökének indítványára, egyhangú lelkesedéssel elhatározta, hogy minden áldozatra kész, csakhogy a szobrot falai között fölállíthassa s megkeresi a Petőfi Társaság elnökségét, továbbá a kultuszminisztériumot, hogy a szobor – ha ideiglenesen is – Félegyházán állíttassék fel.”

Kié a költő és kié legyen a szobra – versengés Petőfi fehéregyházi szobráért. In: Budapesti Hírlap, 42. évf. 6. sz. (1922. jan. 8.) – Törzsgyűjtemény

Valóban izgalmas verseny következett, amelybe menet közben egyre több, Petőfi örökségét magáénak valló magyar város szállt be.

„A két régi vetélytárs küzdelméhez még két igénylő csatlakozott: Kecskemét városa, a mely azon az alapon kéri a Petőfi-szobrot, mert a költő ott töltötte színészéveit és Buda a mely mint az ország szíve tart igényt a nemzeti kincsre. A vetélkedők a Petőfi Társasághoz, mint a legilletékesebb fórumhoz fordultak döntésért.”

Versengés Petőfi fehéregyházi szobráért. In: Budapesti Hírlap, 42. évf. 7. sz. (1922. jan. 10.) – Törzsgyűjtemény

A Petőfi Társaság viszonylag hamar Kiskunfélegyháza javára döntött, és ezt a javaslatot terjesztette be a kultuszminisztériumnak. Erre Pest vármegye közgyűlése rákontrázott és Kiskőrösnek szavazta meg a szobrot. (Budapesti Hírlap, 1922. jan. 11.)

11_kiskunfelegyhaza_latkepe_k_2084.jpg

Kiskunfélegyháza látképe – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár, K 2084.

A verseny folytatódott:

„Félegyház, Kunszentmiklós, Kecskemét, és Pápa városok között, mint ismeretes, már hetek óta nemes versengés folyik, mindenik magának akarja megszerezni a Petőfi-szobrot, a melyet a fehéregyházi csatasíkról sikerült Budapestre elhozni. A versengők sorába most Sopron városa is belépett, és magának kéri a történelmi emlékű szobrot…”

Sopron is magának követeli Petőfi szobrát. In: Budapesti Hírlap, 42. évf. 14. sz. (1922. jan. 18.) – Törzsgyűjtemény

Végül Vass József kultuszminiszter meghozta döntését:

„A kultuszminiszter Petőfi segesvári szobrát […] reverzális ellenében Kiskunfélegyházának engedte át. A kultuszminiszter döntése nagy örömet keltett Félegyházán. A szobrot gondosan becsomagolva ma hajnalban útnak indították. Félegyháza városa pompás négyesfogatot küldött Budapestre a szoborért, a melyet az egész úton két városi hajdú őriz. A dabas-kecskeméti országúton csütörtökön délben érkezik a szobor a félegyházi határba, a hol mozsárágyúlövések üdvözlik, majd a város összes harangjait meghúzzák.”

A segesvári Petőfi-szobor Félegyházáé. In: Budapesti Hírlap, 42. évf. 37. sz. (1922. febr. 15.) – Törzsgyűjtemény

12_petofi_szobor_kiskunfelegyhaza_k_2095.jpgPetőfi szobra Kiskunfélegyházán – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár, K 2095.

A reverzális többek között tartalmazta azt is, hogy Kiskunfélegyháza megtéríti a szobor budapesti tárolásának költségeit és kötelezettséget vállal arra, hogy ha a történelmi idők változnak, visszaadja a szobrot Segesvárnak.
A szobor ünnepélyes leleplezésére 1922. október 29-én, vasárnap került sor a városháza előtti parkban. A megnyitó beszédet Pakots József író, nemzetgyűlési képviselő mondta.

„Beszéde közben lehullott a lepel a szoborról és ott magaslott Petőfi büszke alakja honvédtiszti egyenruhában, vállát verte a köpeny és átszellemült tekintettel kalandozott el Erdély felé.
Lassan sírt fel a nemzeti Hiszekegy, majd Jakab Ödön szavalta el erre az alkalomra írt ódáját, amelyben Petőfi Sándor költői egyéniségét méltatta.
Dr. Holló Béla polgármester a következő beszéd kíséretében vette át a város tulajdonába a szobrot:

»Vándorlásodban visszaérkeztél ide, ahonnan kiindultál. A szellem erősebb volt az anyagnál. Világfelfordulás kellett ahhoz, hogy beteljesedjen láng szavad:

Hová szívem, lelkem
Mindig, mindenhonnan vissza-visszavágyott
Ujra láttam végre születésem földét,
A szép Kiskunságot!«”

Félegyházi Közlöny, 21. évf. 47. sz. (1922. nov. 5.) – Törzsgyűjtemény

petofi_kiskunfelegyhaza_2024_06_03_opti.jpgPetőfi Sándor segesvári szobra Kiskunfélegyházán napjainkban. A szerző saját felvétele

Az alföldi város nem felejtkezett el a reverzálisról. Petőfi halálának 150-ik évfordulóján, 1999. július 31-én Fehéregyházán, a sírkertben felavatták a költő egész alakos szobrát, Máté István szobrászművész alkotását, Kiskunfélegyháza hálaajándékát.


Elbe István (Állománygyarapítási és -nyilvántartási Osztály)

Az összeállítás első része itt olvasható.

komment
Címkék: petőfi sándor pakots józsef elbe istván segesvári csata térkép- máté istván vass józsef állománygyarapítási és -nyilvántartási osztály plakát- és kksnyomtatványtár

A segesvári csata és Petőfi Sándor halálának 175. évfordulója. Első rész

2024. július 31. 06:00 - nemzetikonyvtar

A szabadságharc erdélyi hadszínterének egyik sorsdöntő ütközete 1849. július 31-én Segesvár mellett, a Nagy-Küküllő mentén elterülő síkon, Fehéregyháza határában zajlott. A Bem tábornok vezette magyar sereg súlyos vereséget szenvedett az osztrák–orosz túlerővel szemben. A csata végkifejletében a cári és császári csapatok felmorzsolták a mintegy 6000 főt kitevő honvédséget. A magyarok visszavonulásából, a kozák lovasság gyors támadása miatt, fejveszett menekülés lett Fehéregyháza és Héjjasfalva irányába. Bem seregének egyötöde odaveszett, kevesen múlott, hogy maga a tábornok is fogságba nem esett. A legenda szerint segédtisztje, Zeyk Domokos is hősiesen küzdött a kozák túlerővel szemben, és amikor kardja kettétört, meg nem adta, inkább főbe lőtte magát. Petőfi eltűnéséhez még több legenda fűződik. Az önkényuralom évei után megszólaló szemtanúk különböző helyen és módon látták megsebesülni, illetve meghalni a költőt. Bár a holttestét nem találták meg, mégis több helyen állítottak síremléket neki. A székelykeresztúri temetőben ma is felkereshető Petőfi sírja, bár még az előző századfordulón bebizonyosodott, hogy nem a költő nyugszik benne. A fehéregyházi turulmadaras emlékhelyen több száz névtelen honvéd alussza örök álmát, de Petőfi nincs közöttük. Fehéregyháza és Héjjasfalva között, az országút mentén lévő Ispánkútnál 1963-ban ideiglenes, 1969-ben végleges emlékművet állítottak. Ez ma Petőfi „hivatalos” síremléke. A költő elestének helyét báró August von Heydte császári ezredes 1854-ben tett jelentésére alapozva határozták meg, de a hamvak természetesen nincsenek ott.

1_feheregyhazi_csatater_vu_1897_08_15_540.jpgFehéregyházai csatatér. In: Vasárnapi Ujság, 44. évf. 33. sz. (1897. augusztus 15.), 540. – Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása: Digitális Képarchívum. DKA-062622 

A segesvári csata kezdetén a hadiszerencse a magyaroknak kedvezett. Bem mesterien irányította az ágyúkat, az általa beállított első lövések egyike megsebesítette az egyik orosz hadtest parancsnokát, Szkarjatyin tábornokot, aki még aznap belehalt súlyos sérülésébe.
Néhány évre a szabadságharc leverése után a város határában az osztrákok emléket állítottak a hősi halált halt orosz tábornoknak. A gótikus stílusú emlékmű egy téglalap alakú magas szarkofág, tetején egy síró oroszlánnal. Több mint negyven évig csupán ez az egy műalkotás emlékeztetett a segesvári ütközetre. 2012-ben, a lakóházakkal szorosan körbeépített, felirataitól megfosztott, nagyon lepusztult állapotú síremlék még látható volt Segesvár külvárosában.

2_szkarjatyin_tabornok_emleke_segesvar_metszet_45e_119.jpg

Szkarjatyin tábornok emléke. Metszet 45e/119. – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár. In: Magyarország és Erdély eredeti képekben, írta Hunfalvy János, rajzolta Rohbock Lajos. 3. köt. Erdély. Hasonmás kiad. Budapest, Méry Ratio, 2020. (Eredeti kiadása: Darmstadt, Lange, 1860–1864), 118–119. – Törzsgyűjtemény

A kiegyezést követően először Héjjasfalva és Fehéregyháza magyar lakossága körében fogalmazódott meg Petőfi és a csatában elesett honvédek emlékének méltó megörökítése. Kérésükkel az akkori Felső-Fehér vármegye főbírájához, gróf Haller Ferenchez fordultak, akinek birtokán voltak az elesettek tömegsírjai. A gróf kezdeményezésére Erzsébetvárosban 1869. január 20-án megalakult a Petőfi-síremlék Egylet. A korban szokásos módon, az emlékmű kivitelezéséhez szükséges anyagiakat közadakozásból kívánták biztosítani. 1874-től az ügy fő mozgatórugója Balás Imre fehéregyházi református lelkész lett, akit később az emlékbizottság titkárának is megválasztottak. Az 1876-os közigazgatási átszervezés nyomán létrejött Nagy-Küküllő vármegye Segesvár központtal, az emlékműállítás ügye is ide helyeződött át. Az első évtizedekben az adakozás elég sovány eredményt hozott, komolyabb változás csak az egylet 1887. március 9-én Segesváron tartott közgyűlése után következett be. Az emlékbizottság élére gróf Bethlen Gábor Nagy- és Kis-Küküllő vármegyék főispánja került, és az emlékállítás ügyét országos szintre terjesztették ki. 1895-ben már rendelkezésre állt az a pénzügyi fedezet, amely alapján megkezdték a tárgyalást Köllő Miklós szobrászművésszel.

„Nem hirdettek pályázatot, hanem a Budapesten már nevet szerzett székely szobrász megbízás alapján kapta meg a nagy volumenű munkát. A vele kötött szerződés a szoborállítás költségeit, az átutalandó részleteket és az átadás határidejét (1897. július 31.) rögzítette.”

Murádin Jenő: A szobrász Köllő Miklós: 1861–1900, Csíkszereda, Pallas-Akadémia, 2010, 25. – Törzsgyűjtemény

Az alépítmények megtervezésére Alpár Ignácot kérték fel, akit helyi szinten már jól ismertek, mert néhány évvel korábban ő tervezte a segesvári vármegyeházát és a református templomot.

3_kollo_miklos_portre_vu_1897_08_08_518.jpg

Köllő Miklós portréja. In: Vasárnapi Ujság, 44. évf. 32. sz. (1897. augusztus 8.), 518. – Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása: Digitális Képarchívum. DKA-042606

Köllő Miklós megbízása Petőfi Sándor Segesváron, a Várhegy csatatér felé néző oldalán felállítandó egész alakos szobrának és a fehéregyházi emlékoszlop tetején a költő és az ott elesett hősök emlékét őrző turulnak a megformázásáról szólt. A művész 1896 nyarára elkészült a szobormintával, sőt alkotását az ezredéves kiállításon is bemutatta. A kettős emlékműavatásra 1897. július 31-én került sor. Az országos esemény részletes programját az alábbi meghívó tartalmazza:

Az ütközet óta nem népesítette be ennyi ember a segesvári síkot, a fehéregyházi tömegsír környékét. Az Alpár Ignác tervezte 9,3 méter magas gúlaszerű oszlop tetején a csőrében kardot tartó turulmadár messziről hirdette a csata emlékét. Az emlékmű aljára bronztáblát helyeztek a következő felirattal:

„Petőfi Sándornak és az 1849. július 31-iki csatában elesett névtelen hősöknek a nemzeti kegyelet. 1897.”

1899-ben, a csata 50-ik évfordulója alkalmából a helyszínre országos megemlékezést szerveztek, amelyből később a helyi Petőfi-kultusz kibontakozott. Haller Lujza a honvédsírok köré emlékkertet alakított ki és a környéken beszerzett Petőfi-relikviákból kis emlékmúzeumot rendezett be. A fehéregyháziak és az udvarhelyszéki székelyek minden évben megemlékezést tartottak a helyszínen. Az 1916-os román betöréskor a múzeum ereklyéit Budapestre menekítették és az impériumváltás miatt a tárgyak már nem is kerültek vissza a helyükre. A berendezkedő új hatalom a síremlék jellege miatt a turulmadaras emlékművet nem bántotta, de a múzeum erőteljes hanyatlásnak indult. Gyökeres változás 1945-ben következett be, amikor a román állami szervek hivatalosan is „felkarolták” a kultusz ápolását. A fehéregyházi Petőfi-kultusz alakulásáról bővebben Gagyi József tanulmányában olvashatunk. [Gagyi József: A fehéregyházi Petőfi-kultusz és a nemzeti identitás lokális változatai. In: Kultusz, mű, identitás, Bp., PIM, 2005. 301–310.] Az emlékhely és a kis múzeum ma is látogatható. 1897. július 31-én délben az avatási ünnep a segesvári Várban folytatódott. Bartók Lajos beszéde után mozsárágyúk dörgése és harsogó éljenzés közepette hullott le a lepel a szoborról.

„Ez a szobor szürke gránit-talapzaton, harcias tartásban, katona köpenyben, mely festői redőkben omlik alá, ábrázolja Petőfi Sándort. […] A szobor talapzatának két oldalán egy-egy érctábla van, a melyekre tíz nyelven vésték be a költőnek ezt az ismeretes jelmondatát:

Szabadság, szerelem! E kettő kell nekem,
Szerelmemért feláldozom az életet,
Szabadságért feláldozom szerelmemet.

Az előlapon Petőfi neve alatt cserkoszorúval lant és kard nyugszik.”

Vasárnapi Ujság, 44. évf. 32. sz. (1897. augusztus. 8.), 523. – Elektronikus Periodika Archívum

Az első koszorút a magyar országgyűlés képviseletében Esterházy Kálmán helyezte el a talapzatnál. A Vasárnapi Újság tudósítója külön kiemelte, hogy az ország különböző részéből küldött 460 koszorú közül kitűnt a Prielle Kornéliáé. A szobor elhelyezésével kapcsolatban az újságíró egy kritikát is megfogalmazott: Petőfi alakja a csatatérnek háttal áll és a vármegyeháza egyik ablakát nézi, de amint írta, ezt később még korrigálni lehet. A város lakosságának jelentős részét kitevő szászok az ünnepség alatt távolmaradásukkal tüntettek, az utcára sem mentek ki, és középületeiket sem lobogózták fel.

Köllő Miklós tragikus halála előtt még teljesített egy megbízatást: a héjjasfalvi emlékoszlophoz elkészítette Zeyk Domokos portréját. Az emlékművet 1901. október 20-án leplezték le Héjjasfalva határában, azon a helyen, ahol szemtanúk elmondása alapján a Bem szárnysegédje elesett.

9_zeyk_domokos_hejjasfalva_vu_1900_12_09_820.jpgZeyk Domokos domborműve. In: Vasárnapi Ujság, 47. évf. 49. sz. (1900. december 9.), 820. – Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása: Digitális Képarchívum. DKA-042847

„Az emlékoszlop nyolc méter magasságú obeliszk; az országút felé néző oldalán Zeyk Domokos domborművű mellképe látható, melyet azóta elhunyt jeles szobrászunk, Köllő Miklós mintázott. […] A mellkép alá a következő négy verssor van vésve:

Kozákok ezre körbe fogta,
Hogy élve ejtse foglyul őt;
Ő küzdött, magát meg nem adva,
Aztán saját szívébe lőtt.

Az obeliszk másik oldalán öt, szintén azon a környéken elesett honvédtiszt neve olvasható: Daczó Zsigmond huszárőrnagyé, Endes Árpád századosé, Gál Sándor, Bors József és Dáné János hadnagyoké; valamennyi derék vitéze volt Bem hadseregének.”

Vasárnapi Ujság, 48. évf. 44. sz. (1901. november 3.), 711. – Elektronikus Periodika Archívum

Az emlékmű ma is ott áll Héjjasfalva határában a Segesvár felé vivő országút mellett.

10_zeyk_domokos_hejjasfalva_vu_1901_11_03_709.jpg

Zeyk Domokos emlékműve Héjjasfalván. In: Vasárnapi Ujság, 48. évf. 44. sz. (1901. november 3.), 709. – Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása: Digitális Képarchívum. DKA-065125 

Elbe István (Állománygyarapítási és - nyilvántartási Osztály)

A összeállítás második része itt olvasható.

komment
Címkék: petőfi sándor fehéregyháza gál sándor bethlen gábor alpár ignác bem józsef elbe istván bartók lajos prielle kornélia segesvári csata köllő miklós murádin jenő térkép- plakát- és kisnyomtatványtár gagyi józsef haller lujza balás imre haller ferenc august von heydte zeyk domokos szkarjatyin tábornok dáné jános bors józsef endes árpád daczó zsigmond

Bebalzsamozott festmények

2024. július 30. 06:00 - nemzetikonyvtar

Száz évvel ezelőtt – látogatóban a színész festőnél, Kassai Vidornál

07_30_kassai_vidor_01_opti.jpgKassai Vidor: Képmásom. 1878. Olaj, falemez. Jelzet: KE 3429 – Színháztörténeti és Zeneműtár. Színháztörténeti gyűjtemény

Kassai Vidor ezt az önarcképét tükörből festette.

„Gyönyörű, nagy olajfestmények is vannak itt, amelyek elkészülésükkor bebalzsamoztattak, úgy, hogy 1000 esztendeig is megőrizik épségüket.”

Huray István: Az Unio Kassai Vidort fel akarja léptetni a Maricza grófnőben. A nyolcvannégy esztendős nyugdíjas színész nem fogadta el a szerződést. „Nem lenne becsületes eljárás, hogy amikor a kávét leitták rólam, zaccot adjak a publikumnak…”. In: Színházi Élet, 14. évf. 29. szám, (1924. július 20.), 17. – Elektronikus Periodika Archívum

07_30_kassai_vidor_02_opti.jpgKassai Vidor önmagáról, két beállításban. Jelzet: KE 3433 – Színháztörténeti és Zeneműtár. Színháztörténeti gyűjtemény

Száz évvel ezelőtt, 1924 júliusában Vácott, a Duna-part közelébe eső, az akkori Görög utca 7. szám – ma Katona Lajos utca 15. szám – alatti szép, kedves házban kereste fel a Színházi Élet című folyóirat munkatársa az agg, nyolcvannégy esztendős híres karakterkomikust, Kassai Vidort.

A művész, aki 1840. február 16-án Gyálán született, Kossitzki néven, a színészettől visszavonulva, 1899-től Vácott, „szinte remetei magányban, mindenkitől elhagyatva, elfeledve” élt.

„Ami a tágas, utcai szobában az első szempillantásra megkap, az a szoba szegényes berendezése, a költői rendetlenség, s a rengeteg olajfestmény a falakon és asztalon.
Más úgyszólván nincs is a szobában, csak rengeteg festmény, kotta és könyv. Mintha múzeumban volna az ember.
– Saját festményeim, – mutat a falra Kassai bácsi, ahogy kérdően pillantunk rá – mert hát valamikor piktor voltam. Az ott az anyám, azt 74-ben festettem, az Küry Klára, amaz Blaháné, Jászai Mari, emez én vagyok, – tükörből festettem magam le – a többi tanulmányarc. Ez az én családom. Nem kell őket se ruházni, se etetni. Sokan mondták, adjam el őket. De a gyerekeimet vigyem vásárra? Inkább éhezek. Úgyis eladogattam már lassan sok-sok holmimat s eladtam három láda könyvet is. Eléggé sajnálom ma is.
A másik szobából negyvenkét darabból álló képsorozatot hoz elő Kassai Vidor. Végigmutatja őket. Nyolcvannyolc színész és színésznő olajjal festett portréja van ezeken a piroskeretű keménytáblákon, amelyet 1900 februárjától 1905 júniusáig festett. Valamennyi őt és egykori pályatársait ábrázolja. Kassai Vidor sokoldalú művész: nemcsak elsőrendű, híres színész és nagy festőtalentum, de ugyanolyan kiváló zongoraművész és író is. A másik szobának, ahol szanaszéjjel szintén temérdek festmény, könyv és kotta hever, egyetlen dísze a nagy harmónium. Megindító látvány a nyolcvannégy éves aggastyán, amint a két sor-billentyűs, gyönyörű harmónium előtt ül, az egyszerű fapadon. Szerelmese a muzsikának is. Elragadtatással, örömmel játszik. Kezdi a Bajadér ismert, szép keringőjén, folytatja a Nefelejts-en, az Árnyas erdőben szeretnék élni-n, egy operarészleten, s végzi a Kossuth-nótán.”

Huray István: Az Unio Kassai Vidort fel akarja léptetni a Maricza grófnőben. A nyolcvannégy esztendős nyugdíjas színész nem fogadta el a szerződést. „Nem lenne becsületes eljárás, hogy amikor a kávét leitták rólam, zaccot adjak a publikumnak…”. In: Színházi Élet, 14. évf. 29. szám, (1924. július 20.), 16. – Elektronikus Periodika Archívum

Fennmaradt Kassai Vidorról a váci otthonában készült fénykép, melyet az említett folyóiratcikk is lehozott:

07_30_kassai_vidor_06_opti.jpgKassai Vidor váci otthonában. Fotó. Jelzet: KB 4108/9 – Színháztörténeti és Zeneműtár. Színházi gyűjtemény

A fénykép eredetije könyvtárunk Színháztörténeti és Zeneműtárának színházi gyűjteményében található. Az eredeti fénykép hátoldalán ceruzával írt felirat olvasható:

„Kassai otthonában. Összes berendezése egy vaságy és egy vasmosdó szekrény. A falon spiritiszta képek is láthatók.”

Kassai Vidor váci otthonában. Fotó. Jelzet: KB 4108/9 – Színháztörténeti és Zeneműtár. Színházi gyűjtemény

S ami a művek „1000 esztendeig” való megmaradását illeti, valóban, a kisméretű, falemezekre olajjal festett képek hátoldalára rá is írta maga a művész: „Copaiva balzsammal kezelve, ezért Pettenkofer féle eljárással újítandó valamennyi.”
A Színháztörténeti és Zeneműtárunk színházi gyűjteményében található festmények közül többnek is ez a felirat olvasható a vörösre festett hátoldalán.

07_30_kassai_vidor_07_opti.jpg

A Copaiva vagy Copaiba, Copaifera officinalis balzsam egy dél-amerikai fa kivonatából készült gyanta, melynek elsődlegesen nyugtató hatása van, de lakként vöröses színezésre is használják. Ebben az esetben az olajos-gyantás kezelés, és az azt követő eljárás a festmény konzerválásának fontos része.

„A legnagyobb fontosságúak voltak a hatvanas évek végén Pettenkofer felfedezései a képregenerálás terén, melyeket Büttner-Pfänner később tovább fejlesztett, de Pettenkofer volt talán egyúttal Németországban az első, aki a festők figyelmét az olaj festésben előforduló optikai és egyéb fizikai jelenségekre felhívta és ezekre nézve alapvető kutatásokat végzett.”

Bogdánffy-Pauly Erik: Festő-technológia. In: Művészet, 9. évf. 6. sz. (1910), 247. – Elektronikus Periodika Archívum

A Pettenkofer-féle eljárás pedig a következő:
Dr. Max von Pettenkofer (1818–1901) német természettudós és orvos, a higiénia kutatója, a kísérleti egészségtan megalapítója ezen eljárásának lényege az volt, hogy a festmény felületét etil-alkohollal gőzölte, ettől a bevonat megpuhult, zselés állapotú lett, a repedéseket így kitöltötte, és a felülete sima lett. Mivel a kezelés után pár évvel a bevonata visszatért korábbi állapotába, Pettenkofer azt javasolta, a gőzölés előtt vagy után a festmények felületét egy olajos-gyantás bevonattal kezeljék.
Tehát Kassai Vidor balzsamozása nem valamiféle különös hóbort volt, ahogy a híres komikus gyakori különös viselkedéséből és beszédéből következtethetnénk, hanem a kor teljesen elfogadott képrestaurálási, képtartósítási gyakorlata.

Kassai életviteléről, alkotókedvéről később maga kellő öniróniával vallott:

„Amikor még magam főztem magamnak, többször megtörtént, hogy a dél festés közben lepett meg. Ilyenkor, hogy a hangulatból ki ne essem: egy pohár vízben cukrot oldottam föl, lisztet kevertem belé, megittam és ment a munka tovább. Én ezt egy majomtól tanultam, aki a lisztet ette, (persze csak úgy marokkal, pohár és Ferenc nélkül*).

*) Liszt: Ferenc nélkül.

Kassai Vidor: Furcsaságok. Nescionizmus serio fantastico humoristico tragicomico világnézlet. Kassai Vidor emlékiratainak függeléke, Vác, Pestvidéki Nyomda, 1927, 56. – Törzsgyűjtemény

07_30_kassai_vidor_08_opti.jpgKassai Vidor: Kassai Vidor 1880-ban. Vác, 1901. – A kép alatti felirat szerint: „Csak akkor mulattam, mikor mulattattam!” Jelzet: KE 3436 – Színháztörténeti és Zeneműtár. Színházi gyűjtemény

Az egyidőben szintén váci lakos Herczeg Ferenc is érdekes képet fest a különc művészről:

„Egy nap fölkeresett dunaparti tanyámon Kassai Vidor is. Vácon lakott, amióta végleg visszavonult a színpadtól. Sohasem tudtam megérteni, hogy Jászai Mari, a nagyszerű és tüzes nőstényoroszlán, hogyan lehetett ennek a szomorú mormota embernek a felesége, hacsak el nem fogadom Mirja magyarázatát: a Kassai könyvei miatt! Nem tudom, művészet volt-e az, amit a színpadon csinált, de olyan ellenállhatatlan módon furcsa volt, hogy a könnyezésig és az ájulásig meg tudta kacagtatni a közönséget. Pedig játéka sokunkra hátborzongatóan kísérteties benyomást tett. Azt hiszem, mókázása nem volt egyéb, mint a danse macabre egy groteszk figurája.
Egy ember kizsigerelése. Ha hancúrozott, az mindig páros tánc volt a láthatatlan csontemberrel. A híres arcfintorai az agónia különböző stádiumaira emlékeztettek. Életének és színjátszásának dinamikus motívuma a halálfélelem volt. Nem tudott beletörődni az elkerülhetetlen vég gondolatába. Ennek tudata állandóan erjedt és poshadt benne, azt hiszem, éjjeli álmából is fölriasztotta a fogvacogtató igazság, hogy neki egyszer, nemsokára, meg kell halnia.
Rendesen délután háromkor jött és esti hétig maradt. Nem akart leülni, egész idő alatt állt és egyfolytában beszélt. Mindig kesernyésen, önmagát ironizálva, jelezve, hogy az egész dolog tulajdonképpen nem éri meg a beszéd fáradságát. Időközönkint orvosságos üveget vett ki a zsebéből és húzott belőle egy kortyot. Megkérdeztem, mi az, ő megvetően legyintett: marhaság! Nemrégiben szemölcs nőtt az orrán, valaki egy homeopata gyógyszert ajánlott neki, de olyan használati utasítással, hogy ha egyszer szedni kezdi, nem szabad többé abbahagyni, különben meghal a páciens. Kassai használni kezdte, a szemölcs csakugyan leszáradt az orráról, most már nem meri többé abbahagyni, bár nem is hisz benne.
Novemberi esthomályban egyszer találkoztam vele a váci Templom téren. Pörge magyar kalapot és csípőig érő lódengallért viselt, a kicsi ember peckes lépéseivel járt. Azt kérdezte, tudom-e mi az eufon. Nem tudom. Hát az olyan, mint a gramofon, de még sem gramofon, sokkal különb annál. Hogy ő szeretné nekem bemutatni az eufonját. (Azt hiszem, így akarta viszonozni a vendéglátást.) Valahol a Grörög utcában lakott, azonban tekintettel a rablógyilkosokra, akiktől állandóan félt, az értéktárgyait, köztük az eufont is, nem a lakásán, hanem a Ferencrendiek kolostorában tartotta. Onnan is ellophatják, igaz, de legalább nem ölik meg Kassait. A ferencieket éppen akkor reformálták, a váci barátok nagyrésze nem akarta magát alávetni a szigorított szabályoknak, hanem elment világi papnak, az ódon nagy kolostor épületében csak két barát maradt vissza. Egyiknek aztán a Sátán megzavarta az eszét és az fölakasztotta magát, most már csak egyetlen öreg szerzetes tanyázott a kolostorban, de az is láthatatlanul lappangott a kihűlt hangyabolyban.
Ketten végigtapogattuk magunkat a kongó téglafolyosón és a nyikorgó falépcsőkön, Kassai aztán kinyitott egy cellaajtót. A szoba hideg, sötét és porszagú volt, az ablakon benézett a vízszínű téli égbolt. Kassai leültetett és megszólaltatta az eufont.
Kacagó dal volt, egy recsegő férfihang énekelte. Föl és le a hanglétrán, i-től u-ig az összes magánhangzókat variálva, ádáz jókedvvel kacagott, röhögött, nyerített, üvöltött, bőgött az ének. Nekem – és ez nem képletesen, hanem szó szerint értendő – az volt az érzésem, hogy most a Halál nevet, nevet Kassain, nevet rajtam és rajtad is, kedves olvasóm.”

Herczeg Ferenc: Herczeg Ferenc emlékezései. [2]., A gótikus ház, Budapest, Singer és Wolfner, 1939, 279–281. – Törzsgyűjtemény

07_30_kassai_vidor_11_opti.jpgKassai Vidor a Munkácsy Mihály tiszteletére rendezett jelmezestélyen 1882. február 21-én. Offenbach Kofák (Mesdames de la Halle) című darabjában, Madou asszony jelmezében. Vác, 1900. Jelzet: KE 3437. Ebben a darabban eredetileg is nőnek öltözött férfiszínészek alakították a párizsi vásári árusnők egy részét – Színháztörténeti és Zeneműtár. Színháztörténeti gyűjtemény

A festmény alapjául szolgáló eredeti fénykép hátoldalán ez áll:

„Ha ilyenek volnának a nők, mint e férfi, se nő, se férfi nem kívánnék lenni. Budapest. Apr. 25-én, 882. Kassai Vidor”.

Kassai Vidor a Munkácsy Mihály tiszteletére rendezett jelmezestélyen 1882. február 21-én. Offenbach Kofák (Mesdames de la Halle) című darabjában, Madou asszony jelmezében. Fotó: Ellinger Ede és Testvére, Budapest., 1882. Jelzet: KB 4108/12 – Színháztörténeti és Zeneműtár. Színháztörténeti gyűjtemény

S most jön csak az igazi a furcsaság, vagy talán az elme valamiféle sérülésének a lenyomata? – Mit is mondott, immár jó száz évvel ezelőtt a nyolcvannégy éves aggastyán az őt felkereső újságírónak?

„– A lakásom egész télen fűtetlen volt. A nyögdíjam (igy mondja: nyögdíj) arra elég, hogy a házbéremet kifizessem. Egyedül vagyok, csak pár bolhám akad néha. A télen négy hónapig egy ingben jártam. Lent se volt rólam. Most olykor idegenek elviszik a szennyes ruhámat és ingyen kimossák. Magam takarítottam és magam is főztem. Ha volt, mit. Legtöbbször nem volt. Azt ettem, amit a vendéglőben otthagytak. Pedig keveset hagytak ott. Hozzászoktattam magam a koplaláshoz. Most aztán jóemberek kivitték a miniszternél, hogy a siketnémák intézetében étkezhessem. Azóta odajárok ebédre és vacsorára.”

Huray István: Az Unio Kassai Vidort fel akarja léptetni a Maricza grófnőben. A nyolcvannégy esztendős nyugdíjas színész nem fogadta el a szerződést. „Nem lenne becsületes eljárás, hogy amikor a kávét leitták rólam, zaccot adjak a publikumnak…”. In: Színházi Élet, 14. évf. 29. szám, (1924. július 20.), 17. – Elektronikus Periodika Archívum

Kassai Vidor 1928. július 30-án hunyt el.
Farkasfalvi Kornél kecskeméti főreáliskolai tanár a Váci Hírlap riporterének maga mesélte el a történteket:
Kassai Vidor örökösével, vagyis bátyjának leányával, azaz unokahúgával, a „Kossitzky-leány”, „Kossitzky Gizi úrhölgy” társaságában ment el az elhunyt lakására – még a hivatalos hagyatéki leltár előtt – felmérni a hagyatékot:

„Az első szobában egy alacsony piszkos kis ágy (és nem koporsó, mint szenzációként írták a lapok.) Ezen halt meg az öreg Kassai Vidor. Mellette egy alacsony szék, rajta kormos lámpa, egy halom elégett gyufaszál, (ezeket is gyűjtötte.) Amint nézdegélek, egy kis kulcscsomó ötlik a szemembe, rajta egy kis papircédula. Felemelem, nézem: Kassai kis gyöngybetűi:
Ez a kulcs vezet a kincstáramba. Kétszer előre, félszer hát ráfordítani!
Összenézünk és szinte összenevetünk: Kassai kincstára!
Farkasfalvit a könyvtár érdekli, húzogatja ki a könyveket, nézi a címeket. Az asszonyt fúrja a kíváncsiság, és sok kísérletezés után egy ütött-kopott ládát fedez fel, amelybe végül is a kulcsocska beleillik. Forgatja benne a kulcsot, nyitja, zárja, csak a láda teteje nem enged és nem emelkedik. Újra elolvassák az írást és kétszer előre fordítják egy félszer vissza és mint a detektívregényekben szokás, a titkos láda felnyílik és fent áll a csomó bankó!
Mind jó pénz egytől egyig a mint látják: egy tenyérnyi mélységben százasok sőt ezresek tömege! (Képzelem, hogy nevet most a túlvilágon a kis Kassai!) A legkisebb bankó ötvenes, de abból is több van száznál. Maga Farkasfalvi kezdi a Kossitzky-leány kezeibe olvasni a rengeteg pénzt: több volt tízezer pengőnél!
Most tovább kíváncsiskodik az asszony: mi lehet még az értékes ládában. Jön egy arckép.
Egy csomó postaszelvény. Egy hajfürt. A nagy Jászai Mari emléke. Aztán egy megkopott gyűrű. Megható felírással: Anyám jegygyűrűje. Megint egy sereg levél (milyen titkok lehetnek benne!) meg sem nézik, túrják a ládát és festmények kerülnek elő.”

Hová lettek Kassai Vidor aranyrudacskái? Vizsgálatot kér a halott emléke! In: Váci Hirlap, 44. évf. 58. sz. (1930. aug. 3.), 2. – Hungaricana közgyűjteményi portál

07_30_kassai_vidor_12_opti.jpgKassai Vidor pályatársairól. Vác, 1903. Laborfalvi Róza, Felekiné Munkácsy Flóra, Hegedűsné Bodenburg Lina és Bognár Vilma. Jelzet: KE 3430 – Színháztörténeti és Zeneműtár. Színházi gyűjtemény

„Kassai az átlagfestőnél sokkal jobb volt. Kor- és kartársait megörökítő arcképeiről barátai tudtak. Tovább, tovább, ez nem érdekes... És a kutatást már abba akarják hagyni, mikor olyan furcsa kis göngyölegek kerülnek elő legalulról, a láda fenekéről. Először egy, majd a második, harmadik, tizedik, tizedik, tizenötödik... ejnye nem lesz vége: … tizennyolcadik, tizenkilencedik, huszadik...
A Kossitzky-leány egyiket feltöri, felsikít: sárga aranyak gurulnak szét a szobában!
Az olvasó már sejti: a kis papír-rudacskák mindannyija aranyakat, értékes, fényes aranyakat rejtett, mindegyikben húsz darab volt. Az utolsó csomagocska nagyobb: ebben húszkoronás aranyak voltak, ellentétben a tizenkilenccel, amelyek tízkoronás aranyakat rejlettek.
Kossitzky-leány mindent elvitt. Amit tudott, Vácon értékesített. A híres Kassai-képekből a vagyonmentőn láttam egy-két darabot, a mit a rideg becsüs öt pengőre becsült. Kassai képei, amelyeket alkotója oly értéknek tartott, hogy még a Nemzeti Múzeumnak sem akarta átengedni örök megőrzésre! A kegyeletlenség üzletet csinált abból az értékekből, amelyeknek méltó helye a színművészeti múzeum lett volna. ”

Hová lettek Kassai Vidor aranyrudacskái? Vizsgálatot kér a halott emléke! In: Váci Hírlap, 44. évf. 58. sz. (1930. augusztus 3.), 2–3. – Hungaricana közgyűjteményi portál

Egy héttel később a Váci Hírlap – 44. évf. 60. sz. (1930. augusztus 10.), 2. – arról számolt be, hogy Kassai Vidor nemcsak aranyrudakat, de takarékpénztári betétkönyveket is hagyott hátra!

07_30_kassai_vidor_13_opti.jpgKassai Vidor pályatársairól. Csatai Zsófi, Kaffka Lászlóné Hegyesi Mari, Kacsó Karola, Ódry Lehel és Halmi Ferenc. Vác, 1905. Jelzet: KE 3431 – Színháztörténeti és Zeneműtár. Színházi gyűjtemény

A rejtély rejtély marad, honnan is volt ekkora vagyona a nagy művésznek, aki pedig élete utolsó évtizedeiben szinte kérkedett nyomorúságos anyagi helyzetével, s szinte a szó szoros értelmében nyomorgott, részben könyöradományokból tengődött, minden, szinte már-már hihetetlennek tűnő takarékoskodása mellett is.
De tegyük hozzá, sem ő, sem a rokonai nem voltak szegények. Messze nem.
Szintén a Váci Hírlap tudósít, hogy 96 éves korában, 1931-ben elhunyt Budán Kossitzky János nyugalmazott MÁV-mérnök, aki:

„… már 1846-ban szolgált, és az ország első vasútját, a vác – budapestit építette, és annak megnyitása után az osztrák vasúttársaság szolgálatába lépett, ahol szívesen fogadták, mint magyar szakembert. Kossitzky bátyja volt a mi Kassai Vidorunknak, akit többször meglátogatott Vácon. A mestert, mert fiatalabb volt, mindig Vidorkának hívta, még nyolcvan éves korában is. Az ő leánya örökölte »Vidorka« minden vagyonát.”

Még építette a váci vasútat. In: Váci Hírlap, 45. évf. 19. sz. (1931. március 8.), 2. – Hungaricana közgyűjteményi portál

Kassai Vidor másik bátyja pedig Kossitzky Lajos, a váci egyházmegye címzetes kanonokja, bujáki esperes-plébános volt, aki nyugalomba vonulása után Gödöllőn élt.
Szerencsére a szóban forgó, „elkótyavetyélt” festmények nem vesztek mind el.
Egy részük jelenleg Színháztörténeti és Zeneműtárunk színháztörténeti gyűjteményének féltve őrzött kincse, ahogy azt az itt bemutatott illusztrációk is bizonyítják, s az egyes képek a hajdani gondos kezelésnek megfelelően ma is remek állapotban vannak. A Színháztörténeti Osztály 75 éve történt létrehozásának évében, 1949-ben vásárolt meg kilenc darabot az Országos Színészegyesület és Nyugdíjintézettől, nevesítve pedig Bán Ernőtől, a Magyar Színészek Szabad Szakszervezetének vezetőségi tagjától, illetve 1950-ben, szintén az Intézettől további kettőt.
Ezen festmények közül csak egy, a saját bevallása szerint tükörből festett önarcképe teljesen „önálló” alkotás. A többit fényképről „másolta” – meg is vannak könyvtárunk színháztörténeti gyűjteményében ezek a műteremben, a kor ismert fényképészei által készült fotográfiák. Teljes a hasonlóság.
Igaz, a fényképekkel ellentétben a színes festmények többet árulnak el, még korhűbbekké váltak, de kérdéses művészi értékük. A részletes, pontos kidolgozás dokumentumértéke, színháztörténeti jelentősége mindenképp jelentős, s pusztán az, hogy a képet fényképről másolta, még nem von le semmit sem az értékéből, hisz ezt az eljárást a legnagyobb festők is alkalmazták, már egész a fényképezés hőskora óta, hogy híres példát említsünk, gondoljunk csak Csontváryra…

Végezetül a komikus karakterszínésztől, festőtől, zenésztől, írótól, költőtől, ettől a sokoldalú különc zsenitől saját versével búcsúzunk:

„Igazságot kerestem én,
Számunkra nincs, csak költemény.
Illúzió, képzelet,
Ez boldogít, ez vezet.

Rejtély nekünk minden itten;
Ennél többre én se vittem:
Csalóvá lesz a való,
Majd valóvá a csaló, 

Ne repülj hát, ha nincs szárnyad,
Okosan a földet járjad;
Ha rajta túl hajt lázad:
Lipótmezőn lesz házad.”

Kassai Vidor: Leérkezés. Részlet. In: Uő: Furcsaságok. Nescionizmus serio fantastico humoristico tragicomico világnézlet. Kassai Vidor emlékiratának függeléke, Vác, Pestvidéki Nyomda, 1927, 105. – Törzsgyűjtemény

Felhasznált irodalom:

Kis Domokos Dániel (Színháztörténeti és Zeneműtár)

komment
Címkék: blaha lujza csontváry kosztka tivadar munkácsy mihály herczeg ferenc jászai mari küry klára kis domokos dániel kassai vidor laborfalvi róza ellinger ede színháztörténeti és zeneműtár vidor pál tóth ede felekiné munkácsy flóra bognár vilma csatai zsófi bogdánffy-pauly erik max von pettenkofer huray istván farkasfalvi kornél kossitzky gizi hegedűsné bodenburg lina halmi ferenc ódry lehel kacsó karola kaffka lászlóné hegyesi mari kossitzky jános kossitzky lajos bán ernő

180 éve született a nagy magyar botanikus, Borbás Vince

2024. július 29. 06:00 - nemzetikonyvtar

A 19. század legnagyobb magyar botanikusa, a magyar flóra- és növényföldrajzi kutatás korszerűsítője Ipolylitkén született, 1844. július 29-én.

„Kanitz tanár halálát olvasván, mélyen megdöbbentem. Noha Jurányi tanár úr 1872-ben engem már Kolozsvárra ajánlott, 1881 óta pedig a dolgot bold. Haynald többször szorgalmazta, mégis én a dolognak ily szomorú úton való megoldását épenséggel nem óhajtottam.

Szomorú, a dolog megtörtént jóindulatunk ellenére is. Én eltökéltem, hogy a megüresedett hely elnyeréseért lépést teszek. A Balatonmellék flórája tanulmányozása céljából Keszthelyre jöttem, itt a feleségem megbetegedett. Ha lehetséges, nemsokára haza megyek és lépést tenni óhajtok.

Engedje meg azonban nagyságod, hogy kérésemmel legelőször nagyságodhoz fordulni bátorkodom, és kérem, méltóztassék ügyemnek alkalom előjöttével kegyes pártolója lenni. 24 éve, hogy az állam szolgálatában vagyok, 16 éve Bpesten magántanár és irodalmilag annyi erőmegfeszítéssel, mint én, a botanika terén senki nem dolgozott, úgy hogy, ha későn is, jól esnék, hogy elértem, amiért annyi idő óta éjjel-nappali munkámmal törekedtem, de kivált azért törekedtem, hogy az eddig összegyűjtött roppant anyagot a reáliskola terhétől mentve, feldolgozhatnám. A haza növényzeti viszonyainak ismertetése nagyon kívánatos lenne, a magas ministerium s a kolozsvári egyetem talán lesz kegyes, hogy a befejezéshez nekem a módot meg fogja adni.”

Borbás Vince levele Apáthy István kolozsvári egyetemi tanárhoz, Keszthely, 1896. július 16. – Kézirattár, Levelestár

Ezekkel a szavakkal fordult Apáthy István kolozsvári egyetemi tanárhoz Borbás Vince 1896. július 16-án, Keszthelyen kelt levelében. Hozzá és az egyetem vezetőségéhez jó pár levelet intézett még, míg végre 1902-ben valóban elnyerte a hőn áhított katedrát, vagyis a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemen a növényrendszertan nyilvános rendes tanára lett, később pedig az egyetem növényrendszertani intézetének és botanikuskertjének igazgatója. Sajnos a biztos révet, a megérdemelt elismerést, s a kutatáshoz szükséges nyugalmat nem élvezhette sokáig, 1905. július 17-én, életének 61. évében váratlanul elhunyt.
Valóban, ahogy azt Borbás a fenti levelében is írja, A Balatonmellék flórája tanulmányozásának meg is lett az eredménye, A Balaton tavának és partmellékének növényföldrajza és edényes növényzete című munkája. Kidolgozta az Ősmátra-elméletet, a homokpuszták hegyről való füvesedésének elméletét (A magyar homokpuszták növényvilága, 1886).
Ahogy azt később a szintén nagynevű botanikus, a magyarság virágainak és gyümölcseinek legjobb ismerője is megerősítette:

„Ösmátra endemikus növényfajainak különállása azóta a magyar flóra alapvető feldolgozása folyamán még élesebbé vált és bebizonyult, hogy a legközelebbi rokonaiktól nagy távolságokkal elválasztott fajok kétségtelenül harmadkori maradványok, így a Seseli leucospermum (magyarföldi gurgolya), melynek testvérfajai (Seseli Degenii és mások) Bulgáriában, a Linum dolomiticum (dolomitlakó len), melynek közeli rokona (Linum elegáns) a Balkán-félsziget nyugati és déli részében él, továbbá a Ferula Sadleriana (pilisi husáng), mely e nemzetség keleti terjedésű Peucedanoidae szekció legnyugatabbra tolt faja s rokonai tőle nagy távolságban elszakítva, Déloroszországban és Szibériában élnek.”

Rapaics Raymund: Ősmátrától Tisiáig. Természettudományi Közlöny, 1926. (58. évf.) 838. füzet, 570. – Törzsgyűjtemény

Számos szaktanulmánya mellett értékes herbáriuma viszont csak hosszabb huzavona után került végre a budapesti egyetem növényrendszertani intézetébe, ahol a II. világháborúban nagyrészt megsemmisült.
Több fontos botanikai felfedezést tett – köztük volt a magyar tulipán vagy al-dunai tulipán (Tulipa hungarica) – de legnevezetesebb felfedezése kétségtelenül a pilisi len (Linum dolomitikum). Ennek a jégkorszak előtti bennszülött virágnak a neve könnyen félrevezethetné az olvasót, mert a világon egyedülálló lelőhelye a Budai-hegység, azon belül a Nagy-Szénás környéke, illetve a közelébe eső Borbás-gerinc!

„[Borbás Vince] A budamelléki sz.-iványi hegyekről bemutat egy Linum dolomiticum-ot, mely alacsony termetét, heverő cserjés szárát, meddő lombrózsáit tekintve, a L. flavum-tól eltérő, ellenben a görög L. elegans-tól inkább távol eső termőhelye, mint morfológiai bélyegei választják el (habitu humili, caudiculis pluribus frutescentibus rosulisque sterilibus a L. fiavo  diversum et L. eleganti affinius). Egyúttal megemlíti, hogy a herkulesfürdői L. flavum uninerve Roch, a L. campanulatum-mal egyezőbb, mint a L. flavum-mal, nagy virága meg sok cserjésedő száracskája nagyon kitünteti. A L. Tauricum-tól is ez különbözteti meg; ennek nincs cserjésedő heverő szára, de a levele hosszabb, hosszan és ékalakúan keskenyedik.”

Társulati ügyek. In. Természettudományi Közlöny, 1897. április, (29. évf.) 332. füzet, 208–209.  Törzsgyűjtemény

Ez a kis, jelentéktelennek tűnő sárga virág, a pilisi len, azóta is hazánk egyik legvédettebb növénye.

pilisi_len_a_tajban.JPG

Pilisi len a tájban. Fotó: Kis Domokos Dániel

„… a pilisvörösvári Egyeskő páratlan növényritkaságát a dolomitlakó lent (Linum dolomiticum BORB.) pedig GRÓF KARÁCSONYI-KEGLEVICH IMRE vette önként védelmébe.”

Gombocz Endre: Az első hatóságilag védett növény hazánkban [a magyar kikirics (Colchicum hungaricum JANKA)]. In. Természettudományi Közlöny, 1935. (67. évf.) 1023–1024. füzet, 108. – Törzsgyűjtemény

Részben az évforduló miatt is e sorok írója egy szép szombati napon, 2019. május 18-án kisfiával felkereste a tájegységet, fellelve végre a pilisi lent is. Mintha csak egy botanikai kirándulás elevenedett volna meg, több mint száz év után:

„Folyó évi, április hó 30.-án Dr. Degen Árpád úr vezetése alatt kirándultunk a különösen a Linum dolomiticum BORB.-ról nevezetes Kis- és Nagy-Szénás hegyek Pilisszentivánra néző lejtőire. Útirányunkat az ú. n. Egyeskő-nek vettük. Már messziről feltűntek a Genista pilosa L., Linum dolomiticum BORB., Helianthemum canum (L.) BAMG. és Coronilla vaginalis LAM. dúsan virágzó sárga szőnyegei.”

Zsák Zoltán: A Botrychium Lunaria (L.) Sw. pestvármegyei előfordulása. In. Magyar Botanikai Lapok, 1916. 1–5. sz. 82–85. – Törzsgyűjtemény

Deéteri Dr. Borbás Vince emlékét Budapesten emléktábla őrzi a Markó utcában. Budapesti lakása pedig a Dessewffy utca 3-ban volt. Egy időben, tisztelői jóvoltából Borbásia néven folyóirat is viselte a nevét.

Szakirodalom:


Kis Domokos Dániel (Színháztörténeti és Zeneműtár)

komment

Dohnányi-köszöntők a Zeneműtár Dohnányi-gyűjteményében

2024. július 27. 06:00 - nemzetikonyvtar

147 éve született Dohnányi Ernő

Az 1877. július 27-én Pozsonyban született világhírű zongoraművész, zeneszerző és karmester Dohnányi Ernő (1877–1960) hagyatéka a komponista elhatározása szerint halála után az 1960-as évek elején került az Országos Széchényi Könyvtár Zeneműtárába. E gazdag és sokszínű gyűjteményben néhány olyan dokumentum is képviselteti magát, amely a 20. századi magyarországi zeneélet első felének megkerülhetetlen alakja, Dohnányi Ernő születésnapjához köthető. Jelen áttekintés ezekből közöl egy válogatást.

07_27_dohnanyi_erno_147_1_opti_b.jpgDohnányi Ernő 1905 körül – Színháztörténeti és Zeneműtár: Dohn-hagyaték. Fényképek A/20/a

A köszöntők közül természetesen a levelek között találhatjuk a legtöbb példát arra, hogy családtagjai mellett kollégái is megemlékeztek Dohnányi születésnapjáról. A korai dokumentumok közül különleges jelentőségű iratnak tekinthető az a német nyelvű levél, amelyet 1889. július 26-án a pozsonyi Szent Márton-dóm orgonistája, Karl Forstner (vagy Forstner Károly) címzett a mindössze tizenkét éves tanítványának, Dohnányinak. A levélben nem csupán Forstner születésnapi jókívánságait, de a mester egy közelgő Dohnányi-hangverseny műsorösszeállítására vonatkozó elismerő szavait is olvashatjuk.

07_27_dohnanyi_erno_147_2_opti_b.jpgKarl Forstner levele Dohnányi Ernőhöz, 1889. július 26. – Zeneműtár, Dohnányi-hagyaték, jelzet nélkül

A Dohnányi-hagyatékban unikális dokumentumnak tekinthető az az autográf vers is, amelyet a nemzetközi hírű gyermekgyógyász, egyetemi tanár, dr. Bókay János (1858–1937) írt Dohnányi Ernő ötvenedik születésnapja alkalmából, 1927. július 27-én. A Dohnányi családdal szoros barátságot ápoló orvos-professzor születésnapi ihletettségű költeménye érzékletesen írja körül a zeneszerző magyarországi zeneéletbeli tevékenységének jelentőségét, miközben a trianoni békediktátumra, valamint Dohnányi egyik operájára is utalt verse utolsó szakaszában. A „magyar daltól hangos zengő-torony” zárómondat ugyanis nem mást, mint az 1922-ben bemutatott, A vajda tornya című Dohnányi-opera egy korábbi címváltozatát (A zengő torony) sejteti.

07_27_dohnanyi_erno_147_3_opti.jpgBókay János: Versköszöntő Dohnányi Ernő ötvenéves születésnapjára – Színháztörténeti és Zeneműtár, Dohnányi-hagyaték, jelzet nélkül

A költemény mindenesetre nem előzmények nélkül született, Dohnányi ugyanis 1927. április 19-én, Bókay 70. születésnapja alkalmából ünnepi kompozícióval lepte meg barátját, mégpedig a zenekedvelő professzor egyik témájára komponált variációival (Változatok Bókay bácsinak egy témájára). Mivel tudomásom szerint a szóban forgó vers még nem került publikálásra, az alábbiakban teljes egészében közöljük a költeményt.

Versköszöntő Dohnányi Ernő ötvenéves születésnapjára

Ernő köszöntlek! Nem ötven éved végett:
A láng miatt, mely ötven éve éget
És fáklyaként kigyúlt, hogy lobbanását
Messze néped is elkáprázva lássák!

… S te itt lángolsz, itt világítsz közöttünk!
Nem mi vagyunk akik ide kötöttünk:
A barátság mécsese melegít,
De nem láncolja röghöz a zsenit;
Maga a rög az, amely nem ereszt, –
A magyar föld, amely így megtaposva,
Silányt kivet, a nagyot visszahozza,
Mert érzi, hogy a belé oltott tűz,
Ha itt lángol fel, fellegeket űz,
Az égbe csap a nyomában fényözön
Ragyog még a fényétvesztett rögön! 

Te vagy a dal! Az örökkévaló,
Az ujrazengő, sohasem elhaló;
Benned sírnak fel mind a magyar ősök:
Virágosok, regösök, hegedűsök. –
Pénzt, fegyvert, földet rabolni lehet,
Dalától megfosztani nemzetet
Még nem sikerült egyetlen lantosnak:
Éneke van a mennykőnek, sorsnak,
Elfúl a szó, de áttöri a hang, –
Csonka toronyban is zeng a harang.

Ernő dalolj! Te vagy a kiválasztott,
Lelked napfényét azokra árasztod,
Kiknek a lelke már már fénytelen.
És arra kérlek, én szerénytelen,
Itt közöttünk zengd ki dúshangú lelked, –
Építs kis házat, hasíts apró lelket,
Meglásd, bástya lesz, dalos várorom,
Magyar daltól hangos zengő-torony!

 

1927. július 27.                                  

Mint atyám szerény íródeákja, –
igaz hódolattal és meleg szeretettel
ifj. Bókay János

A gyűjtemény születésnapi köszöntői közül a legimpozánsabb az a díszdoboz, amelyet 1922-ben, Dohnányi művészi pályafutásának 25. évfordulója alkalmából ajándékoztak bartárai, tisztelői a komponista számára. Az intarziás, Reményi József (1887–1977) készítette bronz kisplasztikával díszített fadoboz külső megjelenése szemet gyönyörködtető, s ez valójában a díszdoboz tartalmáról is elmondható. Hatvanhét díszes lapon, kézzel illusztrált keretbe foglalva olvashatjuk az első oldalakon Kozma Andor (1861–1933) Dohnányi előtt tisztelgő versét, majd a korszak prominens személyiségeinek – művésztársaknak, politikusoknak és a szellemi elit legfontosabb képviselőnek – aláírását. A rendkívül aprólékos grafikai munkát az Amerikában világhírnévre szert tett illusztrátor, Dobozyné Seredy Kató (Kate Seredy, 1899–1975) készítette el. De hogy pontosan kiknek a dedikációját rejti a doboz, és hogy milyen jelentése van egyes lapszéli ábrázolásoknak, arról a későbbiekben, a kerek évforduló folyamán számolunk be.

Laskai Anna (Színháztörténeti és Zeneműtár)

Felhasznált irodalom:

komment
Címkék: hagyaték dohnányi ernő kelemen éva színháztörténeti és zeneműtár laskai anna karl forstner bókay jános reményi józsef kozma andor dobozyné seredy kató kusz veronika podhradszky imre
süti beállítások módosítása