2023. november 13-án a nemzeti könyvtárban nyílt meg a Szent István Társulat és az Országos Széchényi Könyvtár közös kiállítása Magyarország legrégebb óta működő kiadójának történetéről. Sorozatunkban a tárlat főbb történelmi, művelődés- és kultúrtörténeti szempontjai szerint mutatjuk be a társulat százhetvenöt éves működését.

A 19. század első felében a polgári életforma terjedésével szélesedett az olvasóközönség, nőttek a könyvkiadási példányszámok. A könyvek növekvő részét már a szakosodott vállalkozások jelentették meg. A kiadás és kereskedés kezdett elválni a nyomdászattól. A reformkorban sorra alakultak a kaszinók, az olvasó- és társalkodóegyesületek. Az 1830-as években megerősödött a magyar sajtó is: 1831-ben a rendszeres sajtótermékek száma 27, míg 1847-ben 33 magyar, illetve összesen 59 különböző típusú lap jelent meg. Az 1840-es évek élénk sajtóélete következtében pedig kivirágzott a politikai sajtó.
A magyar katolikus egyházban felismerték, hogy új típusú, dinamikus pasztorációra van szükség. Fogarasy Mihály nagyváradi kanonok a Religio és Nevelés című katolikus folyóirat 1844. évi decemberi számában Eszmék egy nevelési, épületes és fölvilágosító könyvek terjesztésére alakítandó társulat szerkezetéhez címmel tanulmányt tett közzé. E szerint egy olyan társulatot kell létrehozni Magyarországon, amely olcsó és jó könyvekkel látja el a katolikusokat, amelyek erősítik hitüket, valamint egyházhűségüket.
A Fogarasy köré szerveződő lelkes csoport 1847 februárjában tartott gyűlésén kimondta, hogy meg kell alakítani a Jó és Olcsó Könyvkiadó Társulatot. Elkészítették az alapszabályokat, a programot, valamint széles körben terjesztették az országban a jelentkezési íveket. 1847 májusában megtartották az alakuló ülést a pesti Központi Papnevelő Intézet könyvtártermében. Igazgatónak Fogarasyt, aligazgatónak Somogyi Károlyt, a Religio és Nevelés szerkesztőjét választották meg. Kopácsy József hercegprímás elvállalta a fővédői tisztséget. Noha kérvényezték az állami működési engedélyt, annak megérkezése nélkül jelent meg 1847 novemberében első kötetük, az 1848. évre szóló Keresztény Naptár, 5000 példányban. A második (1849. évi) már 30 000 példányban került az olvasók elé, megjelent németül és szlovákul is. A társulat egy évtizeden keresztül, 1858-ig jelentette meg, majd 1862-től új címen adták ki.
1848-ban a tavaszi események következtében már nem volt szükség az engedélyre: az április első felében szentesített 1848: XVIII. törvénycikk, a sajtótörvény eltörölte a cenzúrát, valamint általános sajtószabadságot hirdetett. Ezt követően az 1848. május 1-én közreadott alapszabályzat pontosan kijelölte a Jó és Olcsó Könyvkiadó Társulat tevékenységének céljait, kereteit, tartalmát, távlatait – máig tartó hatással. „Annak, ki most tétlenségben marad, nincs jövője” – nyilatkozta Fogarasy József: a társulat a papságra és a világiak támogatására, munkájára egyaránt számított.
Júliusban jelent meg a társulat első folyóirata, a Katholikus Néplap első száma, továbbá az alapszabályokban meghatározott háromirányú könyvkiadási program, amelyet a „nép számára”, az „iskolai ifjúság számára”, a „műveltebbek számára” terveztek.

A Katholikus Néplap első száma – Törzsgyűjtemény

A néplap hasábjain közzétették többek között Tárkányi Béla a Jertek, keresztény lelkek című egyházi népének dallamára énekelhető, lelkesítő költeményét, Egri nemzetőrség tábori éneke címmel. 1848 őszétől a szabadságharc megnehezítette a rendszeres működést, a társulatnál így kisebb munkák, a szentképes imalapok kiadása mellett döntöttek.
Négy hónap szünet után, 1849 februárjában jelent meg ismét a Katholikus Néplap. Noha politikai eseményekről, a szabadságharc fejleményeiről ekkor már nem esett szó benne, mégis közölte a püspöki kar 1849 januárjában kiadott körlevelét, amelyben a főpásztorok törvényes uralkodónak ismerték el Ferenc Józsefet.
Nem sokkal megindulása után a Katholikus Néplap (1848‒1872) fejlécében illusztrációként egy egyszerű kereszt jelent meg, amely a következő években először kissé módosult, majd 1853-ban kiegészült az Eucharisztia ábrázolásával. 1855 júliusától kezdve pedig gyors egymásutánban négy metszet váltotta egymást a lappéldányok fejlécén, hogy végül az utolsó 1860 januárjától véglegessé váljon. A Szűzanyát, Magyarország Védasszonyát ábrázoló illusztráció azonban nemcsak a Katholikus Néplapnál állandósult, hanem megszűnése után annak folytatása, a Katholikus Hetilap (1873‒1886) fejlécén is ugyanez az ábrázolás tűnt fel, így is jelezve a folytonosságot.

Az első kiadványok között volt Szabó Imre Tanácsadó a falusi nép számára című munkája is, amelyben a szerző a márciusi forradalom nyomán bekövetkezett társadalmi változások lényegét igyekezett összefoglalni.
A szerző harmincoldalas füzetében egyszerű és világos stílusban összefoglalta a március‒áprilisi politikai eseményeket követő változások lényegét. Néhány fejezetcímet érdemes kiemelni: Az uj kormány, vagyis a’ ministerium. Szabadság. Egyenlőség, testvériség. Népképviselet. Közteherviselés. Nemzeti őrsereg. Megszünt a’ robot és dézsma. Szabó Imre Isten mindnyájunkkal! című bevezetőjében kiemeli, hogy:

A szabadságharcot követően a társulat alapszabályait hatósági felszólításra újra kellett szerkeszteni. 1852-ben került sor az első közgyűlésre, amelyen bejelentették, hogy a társulat felveszi Szent István nevét. A társulat a sajtókiadványokon túl az „élőszóval” (tudományos, ismeretterjesztő, népszerűsítő előadások), valamint karitatív jellegű feladatokkal (például gyűjtések, szociális munkák) is kívánta tágítani feladatkörét. Az 1857. évi alapszabályzat végül azonban eltekintett ezektől. A társulat néplapot adott ki magyar, német, szlovák és rutén nyelven, valamint az 1850-es években jelentette meg a Családi Lapok című tudományos és szépirodalmi folyóiratát.
A lap 1852-ben, kétheti rendszerességgel indult meg, és 1860-ig adta ki a társulat. A szerzők közül érdemes említeni (a teljesség igénye nélkül) Lisznyai Kálmán, Lonkay Antal, Nagy Miklós, Szász Károly, Tóth Kálmán, Danielik József, Győry Vilmos, Ipolyi Arnold, Vajda János nevét.

A Családi Lapok (megjelent: 1852–1860) díszes címoldala 1852-ből – Törzsgyűjtemény

Az 1850-es évek elején többféle iskoláskönyv jelent meg a társulat gondozásában ‒ egyes kiadványok magyar, német és szlovák nyelven is. Emellett a „nép számára”, valamint a „műveltebb” közönségnek is szolgált kiadványokkal, továbbá imakönyvet adott ki Pázmány Péter imáiból, illetve megjelentette Alessandro Manzoni A jegyesek című regényét.
1853 és 1857 között a legnagyobb példányszámban kiadott termékei a népiskolai tankönyvek voltak, de kínálatában szerepeltek katekizmusok, imakönyvek, teológiai művek, történelmi és irodalmi témájú kötetek is. E kiadványok javarészt a papságot, illetve a műveltebb társadalmi rétegeket célozták meg. Ezen évek sajtótermését Danielik János igazgatói irányvonala határozta meg, aki úgy vélte, elsősorban a művelt réteg, az értelmiség, az arisztokrácia körében kell hatni. Kezdeményezésére adták ki az olasz történész, Cesare Cantù Világtörténelem című sorozatát, illetve az Egyetemes Magyar Encyclopaediát.
A társulat kiemelt feladatának tekintette a művelt olvasóközönség igényeinek kiszolgálását a korszerű alapműveltséget összefoglaló tudástárak megjelentetésével. Az 1850-es közgyűlésen felmerült egy „egyházi ismeretek tára”, vagyis lexikon kiadása. 1858-ban a választmány hivatalosan is magává tette „egy közhasznú s minden ismereteket magában foglaló s fölvilágosító” enciklopédia megjelentetésének tervét, majd báró Eötvös József vezetésével bizottság alakult a munkaprogram összeállítására. Az elképzelésnek azonban sok belső ellenzője akadt, aki kételkedett abban, hogy a társulat anyagi lehetőségei arányban állnak a feladattal, míg mások amiatt nehezteltek, hogy a szerzők között nem katolikusok is helyet kaptak. A vállalkozás végül mégis megvalósult. Az Egyetemes Magyar Encyclopaedia, amelynek Török János, a Magyar Tudományos Akadémia tagja volt a főszerkesztője, 13 kötetet tartalmazott, az első 1859-ben, az utolsó 1876-ban került ki a nyomdából. A sorozat egyedülállónak számított a hazai könyvpiacon, hiszen elsőként került magyar nyelven „a nemzeti művelődés és közhasznú ismeretek tárháza” az olvasók kezébe.

Török János, Pollák Nep. János, Laubhaimer Ferenc szerk.: Egyetemes magyar encyclopaedia. Pest, Szent István Társulat, 1859‒1876, 1. kötet – Törzsgyűjtemény

1857-ben megjelent a társulat első verseskötete Tárkányi Béla költeményeivel. Ugyanebben az évben látott napvilágot a Szent Erzsébet-díszalbum is.
Amint az 1857-ben kiadott album latin nyelvű címlapja tudtul adja, a kötet Erzsébet császárné első magyarországi látogatása alkalmából, neki ajánlva jelent meg mindössze 160 példányban. A díszes kiállítású, reprezentatív kiadvány Árpád-házi Szent Erzsébet életét mutatja be a Karthauzi Névtelen magyar nyelvű kódexéből (ismertebb nevén Érdy-kódex), amelyet Toldy Ferenc irodalomtörténész rendezett sajtó alá. A szöveg először archaizáló kódexírással, színes rajzokkal, iniciálékkal, fonat díszítésekkel gazdagítva olvasható (a kötet ezen részét Regensburgban nyomtatták), majd ugyanaz a részlet következik „hagyományos” nyomtatásban, szintén Toldy jegyzeteivel. A kötetet Danielik János Szent Erzsébet-életrajza zárja.

1861-ben a Szent István Társulat megalapította a határon túli magyarságot segítő Szent László Társulatot, továbbá 8564 fővel elérte történetének eddigi legmagasabb taglétszámát. Az 1850-es, 1860-as években társulati tag volt például báró Eötvös József, Liszt Ferenc és Deák Ferenc is. 1858 és 1869 között folytatódott a teológiai, etikai, filozófiai, történelmi művek kiadása, de a termékpalettán megjelentek a népies füzetek, szórakoztató útleírások, lektűrök is. Új témaként előtérbe került az egyházpolitika, illetve 1865-ben jelent meg a hagyományos Káldi György-féle Szentírás-fordítás Tárkányi Béla által korszerűsített változata.

Az Új Szövetség szent könyvei a Vulgata szerint Káldi György ford. nyomán rövid jegyzetekkel átdolgozva. 1865. – Törzsgyűjtemény

 Bárány Zsófia, Dede Franciska, Klestenitz Tibor
(Lipták Dorottya sajtótörténeti Kutatócsoport)

A felhasznált (válogatott) irodalmat lásd a blogsorozat végén.

A további részek: 1. rész

2023. november 13-án a nemzeti könyvtárban nyílt meg a Szent István Társulat és az Országos Széchényi Könyvtár közös kiállítása Magyarország legrégebb óta működő kiadójának történetéről. Sorozatunkban a tárlat főbb történelmi, művelődés- és kultúrtörténeti szempontjai szerint mutatjuk be a társulat százhetvenöt éves működését.

„A jó s olcsó könyvkiadó társulat 1848-ban május első napján nyilvános működését megkezdette” – jegyezte fel Fogarasy Mihály címzetes püspök az első társulati jegyzőkönyv elejére, és ezzel megindult a legrégibb mai értelemben vett könyvkiadó Magyarországon. Négy évvel később a társulat felvette az államalapító Szent István nevét.

Már a kezdetektől célja volt, hogy széles olvasóközönségnek kínáljon „jó és olcsó” olvasmányokat, amelyek erősítik „a katolikus népben a tiszta erkölcsiséget, józan gondolkozást és polgári erényességet”. Az évtizedek során egyre többféle műfajú és egyre szélesebb tematikájú irodalmat kínált, arra törekedve, hogy minden társadalmi réteget, korosztályt megszólítson, férfiakat és nőket, magyar és idegen ajkúakat egyaránt, különböző típusú kiadványai között pedig nem csak a katolikus hívők találhattak maguknak tudományos és ismeretterjesztő köteteket, szépirodalmi olvasmányokat és hasznos tanácsokat tartalmazó füzeteket. Bibliák, imakönyvek, enciklikák, lelkiségi, teológiai és hittudományi művek mellett számos további tudományterülethez kapcsolódó kötet jelent meg a társulat gondozásában történelmi, természetbölcseleti, irodalmi és művészettörténeti témákról. Verseskötetek, regények, mesekönyvek, útirajzok és életrajzok, visszaemlékezések mellett gazdagon illusztrált díszalbumok és hasznos tanácsokat tartalmazó egyszerű füzetek éppúgy napvilágot láttak, mint lexikonok, enciklopédiák, prózai és lírai összkiadások. Meghatározók a társulat könyvkiadói működésében a különböző iskolatípusok és korosztályok számára összeállított tankönyvek, az évtizedek során számos, esetenként (több) száz kötetet magukban foglaló sorozatok. Naptárak, imalapok, szentképek, kották, olykor térképek teszik még szélesebbé a kiadói profilt, a kiadványok egy része pedig idegen nyelven is hozzáférhető.
1923-ban, fennállásának 75. évfordulója alkalmából megkapta a Tipografia Editrice Pontificia, azaz az Apostoli Szentszék Könyvkiadója címet, amelyet ezután – a pápai emblémával együtt – feltüntethetett a kiadványaiban.

A Szent István Társulat egyik logója 1923-ban

A társulat az egyre szélesedő könyvkiadási profil mellett szellemi műhellyé is vált. Az 1880-as évek végétől működő Tudományos és Irodalmi Osztály 1915-től Szent István Akadémia néven vált a katolikus szellemi műveltség terjesztőjévé. Előadások, felolvasások követték egymást, amelyeket aztán meg is jelentettek. Az akadémia újjászervezett formában ma is működik.
A Szent István Társulat katolikus egyesület, könyvkiadó és tudományos szellemi műhely hosszú története során egyaránt megélt sikereket és válságokat, bőséget és szűkös esztendőket, többezres taglétszámot és milliós éves példányszámokat, valamint papírhiányt, cenzúrát és államosítást.
Működését mindenkor a hit, család, haza hármasának tisztelete határozta meg, legyen szó szaktudományosságról, oktatásról, nevelésről vagy művelődésről. Nem véletlen, hogy a társulat többször változó emblémáján az államalapító király alakja tűnik fel, esetenként a Szent Koronát a Szűzanyának felajánlva, esetenként az uralkodói trónon ülve.

 Bárány Zsófia, Dede Franciska, Klestenitz Tibor
(Lipták Dorottya sajtótörténeti Kutatócsoport)

A felhasznált (válogatott) irodalmat lásd a blogsorozat végén.

A további részek: 2. rész

Széchényi Ferenc a Szent Januarius rend lovagi jelvényeivel, szalaggal és kereszttel

Európa egyik vezető kritikai lapja, az Allgemeine Literatur-Zeitung (Jena–Leipzig), amely a szépirodalom és számos tudományszak frissen megjelent köteteit recenzeálta, időnként gyászhíreket is közölt. 1821 augusztusában, a 214. szám 847–848. oldalán szokatlanul hosszú nekrológ ismertette Széchényi Ferenc pályafutását és méltatta érdemeit.
A lapot egész Közép-Európa értelmiségi elitje forgatta, mondhatni, ez a kép rögzült a kortársak körében a grófi mecénásról és magyar hazafiról.
A Széchényi-irodalomban ismeretlen szöveget egész terjedelmében közöljük.

A cenki kastély 

Földesi Ferenc (Kézirattár)

Pick Márk (Szeged, 1843. december 12. – Szeged, 1892. május 11.) cseh-morva kereskedő nem az első gyártó volt Szegeden, hanem egy 1841-től élő hagyomány folytatója. A dél-alföldi városban elsőként Rolando Péter olasz cinköntő gyártott szalámit, majd sertéskereskedők- és hizlalók egész sora foglalkozott ennek a népszerű terméknek az előállításával. Pick Márk először terményüzletet alapított Szegeden 1869-ben, és ezt azután fokozatosan fejlesztette, illetve egészítette ki paprikaőrlő teleppel, paprikakereskedéssel, 1878-ban pedig már szalámikészítésre kért iparigazolványt. A jelentősebb termelés 1885-ben indult el; ekkor már szárító és füstölő is üzemelt. A vállalkozás igen sikeresnek bizonyult: a tiszta haszon évről évre növekedett és egy 15 000 koronás nagy beruházás keretében sor került az addig a város belső területén működő üzem helyett egy felső-tiszaparti telep létrehozására. A szalámitermelés a XX. század első éveiben 300 tonnára emelkedett. A Pick szalámit csak az alapító halála után jó néhány évvel, az örökösök – a vállalkozás folytatói – kezdeményezésére látták el védjeggyel 1917-ben. 

A szalámi olasz eredetű szó, tulajdonképpen füstöltkolbász-különlegességet jelent. Magyarországon először az olasz származású Meduna József (1821–1895) kezdett szalámit gyártani. Olasz recept szerint szamárhúsból készült az első szalámija, de ez nem nyerte el a vásárlók tetszését, ezért megváltoztatta a receptet, és disznóhúsból készítette a finomságot. 1850-ben alapította meg az Első Magyar Gőz Szalámi és Zsiradék-áruk Gyárát.
A két legismertebb, ma is létező magyar szalámimárka, amely egyaránt ismert és kedvelt: a Pick szalámi és a Herz szalámi. A márkák világhírűek, de ehhez képest nagyon kevés plakátot őriz a nemzeti könyvtár, mert a szalámigyárak nem használták ki annyira ezt a reklámfelületet, mint más termékek. Számolócédula sincsen sok, de azért a Herz szalámiról akad, a Pick szalámiról azonban mindössze egy. A bemutatott dokumentumok azt is bizonyítják, hogy a hazai piac mellett a külföldi piacok is nagyon fontosak voltak, hiszen több idegen nyelvű plakátot és számolócédulát is őrzünk.

Ibsen Henrik: John Gabriel Borkman. Színmű 4 felvonásban. Fordította Jászai Mari. Budapest, Fővárosi Színházak Műsora 10. Vass József Könyvkereskedése, 1898. – Törzsgyűjtemény

Jászai Mari 1850. február 24-én született, Ászáron, egy sokgyermekes ács gyermekeként.
Nagy szerepei közül talán az Elektra volt a legnagyobb, Szophoklész tragédiájában, Grillparzer Medeája, és Madách Évája mellett.

Szophoklész: Elektra. Jászai Mari. Strelisky fotó – Színháztörténeti és Zeneműtár színháztörténeti részleg. Jelzet: KB 696/3/1987

Erről a szerepéről nyilatkozott a legnagyobb elismeréssel: 

Jászai Mari mint Elektra Szophoklész drámájában. Nagyvárad, 1897. Jászai Mari dedikálásával: „Szép forró Nap volt.” A pesti Nemzeti Színház társulatának szabadtéri előadása – Színháztörténeti és Zeneműtár színháztörténeti részleg. Jelzet: KC 1955/930

Jászai Mari „Mindig más volt, mindig hasonlíthatatlanul új. Ezer arca volt. Nem a szerepet formálta, ő lett a szereppel egy!” – írta róla Dénes Tibor, író, színháztörténész, az Országos Széchényi Könyvtár 1949-ben létrejövő Színháztörténeti Osztályának első vezetője az 1950-ben megrendezett Jászai Mari kiállítás megnyitójakor.
Egy érdekességgel kezdem, mely valamiképp rávilágít Jászai Mari lelkületére is: Sok éven át furcsa kis aranyláncot viselt a nyakában. Zöld lapocskákból állt, amelyeken az ötvösmester Byron egyik versének közismert refrénját, az újgörög verssort rakta össze: Zoi mou, szász agapo! azaz ’Életem, szeretlek!’ 

Byron Teresa Makrinak (született 1797-ben) írta ezt a verset, amikor a lány apja, Tasia Makri házában rövid ideig megszállt 1809-ben és 1810 februárjában.
Byron Manfrédjét ugyan bemutatták a Nemzetiben, a bemutató helyszíne a Magyar Királyi Operaházban volt, 1887. december 25-én, a nemzeti színházi nyugdíjintézet javára – Schumann zenéjével, Ábrányi Emil fordításában, de Jászai sem ebben, sem a későbbi előadásokban nem játszott. Ugyanezen nap egyébként sokadszorra Az ember tragédiáját játszották, melyben Évát, tegyük hozzá, a színpadon az első Évát Jászai Mari alakította.
Madách Imre művét Paulay Ede, a Nemzeti Színház akkori remek rendezője és igazgatója alkalmazta színpadra. A kísérőzenét Erkel Gyula írta. Bemutatója 1883. szeptember 21-én volt.

Jászai Mari Az ember tragédiájában. Athéni szín – Színháztörténeti és Zeneműtár, színháztörténeti részleg. Jelzet: KB 1167/1983

A mű eredeti szövegkönyve, a Paulay-féle rendezőpéldány Színháztörténeti és Zenememűtárunk színháztörténeti részlegének féltve őrzött kincse.
A mostani Madách-évforduló kapcsán idézhetjük az első Évát, ahogy a Nyugat című folyóiratnak nyilatkozott – vagyis nem nyilatkozott –1923-ban:

Jászai Mari vasszorgalmára, akaraterejére is jellemző, hogy Shakespeare-ért megtanult angolul, Schillerért németül, és Racine-ért franciául, hogy Phaedrát jobban játszhassa. Elektráért talán még görögül is tanult.
Valóban igaza volt Simor Jánosnak, az akkori győri püspöknek, a későbbi hercegprímás, esztergomi érseknek, ki miután meghallgatta az iskolai ünnepségen verset szavaló kis elemista diáklányt, odaszólt az Szent Orsolya-rendi zárda főnökasszonyának: „Das Kind hat Talent!” ’A gyereknek van tehetsége’ azaz ’tehetséges gyerek’. De mint tudjuk, nincsen lusta zseni. Hát Jászai sem volt rest egész életében készülni, tanulni.
A mélyből a magasba – a csúcs felé, melyet el is ért. Maga az élet, nyomorúságos, küzdelmes gyerekkora, ifjúsága is tanítómestere volt, hogy igaz tragika legyen.
Csak Shakespeare művei közül 17 szerepe volt.

Színpadi szerepei, nagy drámai alakításai mellett, melyekről sajnos ma már nem sok megy át a mai közönségnek, mondjuk ki bátran – semmi. Ez az előadóművészek sorsa, a pillanat, a ma művészete, ahogy szellemesen mondja a Nyugat folyóirat felkérésére írt idézett levelében: „Nincs szánalmasabb, sőt ízléstelenebb, mint egy színésznek múltján kérődzni.
Nekünk csak a ma számít.”
De van, ami mégis maradandó, valami ma is tapintható: a példamutatása, fejlődni akarása. És tegyük hozzá, nem utolsó sorban nagy művészeket inspiráló Múzsa is volt.
Németből lefordította a nagy, akkor kétségtelenül az egyik legmodernebbnek számító drámaíró, a norvég Henrik Ibsen egyik négyfelvonásos színművét, a John Gabriel Borkmant.
Az önérzetes művész, műfordító ezzel kapcsolatos, az Országos Széchényi Könyvtár Színháztörténeti Tárában – újabban Színháztörténeti és Zeneműtárban – őrzött eredeti levele szerint tehát:

Jászai Mari gróf Festetics Andorhoz, 1898. június 10. Részlet. – Színháztörténeti és Zeneműtár, színháztörténeti részleg, Levelestár 320.

A levél címzettje gróf Festetics Andor színművész, 1896-tól 1900-ig a Nemzeti Színház igazgatója volt. Egy rövid időre Jászai elszerződött a Vígszínházhoz, majd a Nemzeti Színház új igazgatója, Beöthy László vette vissza.
Végül Ibsennek ezt a színművét mégis Jászai Mari fordításában mutatták be a pesti Nemzeti Színházban 1898. december 9-én, s nyomtatásban is megjelent.

Jászai Ibsennel behatóbban Justh Zsigmond író hatására kezdett foglalkozni. Ennek egyik első eredménye a Reviczky Gyulához való gyengéd vonzalom gyümölcse.
Reviczky Gyula költő Ady nemzedékének Vajda János után a legjelentősebb előfutára fordította le a Nórát, vagyis a Babaházat. Sajnos már csak a költő halála után jelenhetett meg nyomtatásban, a Nemzeti Színházban pedig 1989. október 4-én mutatták be. A címszerepet P., azaz Pulszky Károlyné Márkus Emília játszotta.
Maga Jászai Mari erre így emlékezik vissza: 

Jászai egyik levelében az itteni borús időn búsongva Caprira vágyódik és az itáliai meseszép Garda-tótól kissé északra lévő klimatikus gyógyhelyre küldi Ibsen drámáját Reviczkynek, abba az Arcóba, melynek híres várát Goethe is megörökítette, nemcsak versben, hanem rajzban is. (Ez idő tájt Ibsen épp Amalfiban vagy Sorrentóban engedi fölmelegedni a messze északon átfagyott csontjait.)
Jászai zsongó leveleiben is szó esik a fordításról, s köszöni a hozzá írt gyönyörű verseket:

Jászai levélbeli megszólítása Revicky Gyula A halál előtt című kis versciklusának első darabjának utolsó sorára utal:

Jászai magáról a szóban forgó Ibsen-fordításról pedig 1889. március 12-én kelt levelében szól:

Ibsen Henrik. (Pollak Zs.) Illusztráció Dr. Lázár Béla cikkéhez. In:Vasárnapi Újság, 38. évf. 17. sz. (1891. április 26.), 265.

Itt kell megjegyezni, hogy aztán a Zichy Géza meghívására és vendégeként hazánkba látogató szerző, Henrik Ibsen 1891. április 20-án, vasárnap, megérkezése estéjén, ezt a darabot, vagyis a Nórát nézte meg először, Márkus Emmával természetesen a főszerepben, másnap pedig, azaz 21-én érdekes módon az Operaházban, Szophoklész Elektráját Csiky Gergely fordításában és Jászai Mari címszereplésével. A harmadik napon pedig Blaha Lujza énekében gyönyörködött Csepreghy Ferenc Piros bugyellárisban, a Népszínházban.
Az Elektrát először 1890. december 30-án mutatták be a Nemzetiben.
„Borkman” népszerű még ma is… 1898 után is többször műsorra tűzték, több fordítása is készült, bár szerintünk Jászai Marié egyáltalán nem rossz, s valóban közelít az akkori, s még – egy-két korabeli kifejezéstől eltekintve – szinte a mai köznyelvhez is.
Hallgassuk csak:

Befejezésképp pedig szóljon ismét a költő, ki Jászai biztatására még korai halála előtt nem sokkal lefordította Ibsen Nóráját is!
Az egyik legmeghatóbb vallomás, melyet Jászaihoz írtak, a rezignált hangú Reviczky Gyula verse, kitől a legismertebb bölcs idézet: „a világ csak – hangulat”: 

Kis Domokos Dániel (Színháztörténeti és Zeneműtár)

A Délvidék Kutató Központ, a Délvidéki Szemle folyóirat, a SZAB Délvidék Kutató Központ Munkabizottsága és a Szegedi Tudományegyetem Juhász Gyula Pedagógusképző Kar 2023. november 23-án rendezte meg a Fejezetek a Délvidék múltjából című konferenciasorozatának 8. tudományos tanácskozását, amelynek címe Sajtó és nyilvánosság a Délvidéken volt. Az eseményen az OSZK Lipták Dorottya Sajtótörténeti Kutatócsoportját Bárány Zsófia és Klestenitz Tibor képviselte.

Bárány Zsófia és Klestenitz Tibor a Sajtó és nyilvánosság a Délvidéken című tudományos tanácskozáson a közönség soraiban. A kép forrása: A Szegedi Tudományegyetem Juhász Gyula Pedagógusképző Karának honlapja

A konferencia első plenáris előadását Gyáni Gábor tartotta, aki a sajtó szerepét vizsgálta meg a regionális identitás kialakulásának folyamataiban a 20. századi Hódmezővásárhely példáján. Tamás Ágnes a délvidéki sajtótermékek szubvencionálásának gyakorlatát, illetve a régióban indított sajtópereket mutatta be az 1867–1875 közötti időszakban. Pető Bálint a halálbüntetések sajtóreprezentációját vizsgálta a dualizmus kori délvidéki sajtó mint forrásanyag segítségével. Zakar Péter a reformkorban, az 1848–1849-es forradalomban, valamint a dualista időszakban egyaránt aktív lapkészítő, Bíró Sándor református lelkész pályaívét értékelte. Fizel Natasa azt mutatta be, hogy a kolozsvári egyetem Szegedre költözése milyen reakciókat váltott ki a helyi sajtóban.

Bárány Zsófia A reformkori csanádi egyházmegye és a nyilvánosság című előadása a Sajtó és nyilvánosság a Délvidéken című tudományos tanácskozáson. A kép forrása: A Szegedi Tudományegyetem Juhász Gyula Pedagógusképző Karának honlapja

Bárány Zsófia előadásában a reformkori Csanádi egyházmegye korabeli kulturális életét vizsgálta a nyilvánosság viszonylatában. Mind Esztergomtól, Pozsonytól vagy épp Budától távol lévő, nagy kiterjedésű egyházmegye működtetése, valamint különböző felekezeteinek együttélése ugyanis számos kérdést vont maga után, amelyek az illetékes hivatalokon túl, a sajtónak köszönhetően országosan is ismertek voltak, sőt a korabeli nemzetközi nyilvánosságban is megjelentek, illetve töltöttek be fontos szerepet. Az előadás ezekből a kérdésekből nyújtott ízelítőt különös tekintettel a nyugati és keleti kereszténység kapcsolatára.

Klestenitz Tibor Az 1893-as szabadkai katolikus nagygyűlés reprezentációja a helyi és az országos sajtóban című plenáris előadása a Sajtó és nyilvánosság a Délvidéken című tudományos tanácskozáson. A kép forrása: A Szegedi Tudományegyetem Juhász Gyula Pedagógusképző Karának honlapja

Az utolsó plenáris előadást Klestenitz Tibor tartotta, aki azt vizsgálta meg, hogy az országos és a helyi sajtó hogyan tudósított egy 1893-ban megtartott, országos politikai jelentőséget élvező helyi eseményről, a szabadkai katolikus nagygyűlésről. Összegzése szerint az esemény sajtóreprezentációja jól tükrözi a korabeli magyar közvélemény egyre élesebbé váló polarizálódását az egyházpolitikai kérdések kapcsán, és az egyes orgánumok általános politikai irányvonala sok esetben eleve meghatározta azt, hogy a nagygyűlés mely mozzanatairól adtak hírt és melyeket hallgattak el inkább.
A délután folyamán a tanácskozás a szekcióülésekkel folytatódott, ahol a Délvidék 1914 és 1944 közötti történetével, a régió egyház- és művelődéstörténetével, valamint politikatörténetével foglalkozó előadásokat hallhattak az érdeklődők.

A konferencia online absztraktfüzete elérhető itt:

A konferenciáról készült fotógaléria itt tekinthető meg.

Bárány Zsófia – Klestenitz Tibor (Lipták Dorottya Sajtótörténeti Kutatócsoport)

Müller Miksa portréja. In:Vasárnapi Ujság, 37. évf., 45. sz. (1900. november 11.), 733. – Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása: Digitális Képarchívum

A híres orientalista, indológus, Friedrich Max Müller (1823. december 6. – 1900. október 28.), akinek a neve a korabeli Magyarországon Müller Miksaként vált ismertté, az Anhalt-Dessau-i hercegség székhelyén, Dessauban született 1823. december 6-án. Önéletrajzi művének második részében írt arról, hogyan szerezte első ismereteit Indiáról. Emlékei szerint tízéves korában egyik iskoláskönyvében látott egy képet Benáreszről (Váránaszíról), ami nagyon megragadta a fantáziáját. A képen férfiak, nők és gyermekek lépdeltek lefelé a ghátakon, a Gangeszhez vezető lépcsőkön, hogy megfürödjenek a szent folyóban. Ekkor még nem sokat tudott Indiáról, legfeljebb annyit, hogy az embereknek sötétebb a bőrük, elégetik az özvegyeket, és ha a paradicsomba szeretnének jutni, akkor Dzsagannáth szekere elé kell vetniük magukat. A parton látható mecsetek és templomok sokkal szebbnek tűntek neki, mint a Dessauban lévő templomok és paloták. Álmodozásából tanára hangja riasztotta fel, aki fülön fogta, és azt mondta neki, hogy büntetésből másoljon le néhány oldalt a könyvből, melyen a Gangesz, a Benáresz és India szavak voltak.

Max Müller: Alte Zeiten – alte Freunde: Lebenserinnerungen; übers. von H. Groschke, Gotha, Perthes, 1901. Belső címlap a szerző fényképével – Törzsgyűjtemény

Első élménye Indiáról hamarosan szertefoszlott, majd akkor jelent meg újból, amikor 1841-ben a lipcsei egyetemen, ahol filológiai stúdiumokat folytatott, meghallotta, hogy új tanszéket állítanak fel, az indológiát, Hermann Brockhaus professzor vezetésével, aki a szanszkrit és a perzsa nyelvek nagy tekintélyű tudósa volt. Max Müller számára gyermekkori emlékei után ekkor már az indiai költők jelentették a hívószót India felé. Ahogy említett könyvében megjegyezte, korábban rövid ideig „flörtölt” az arab nyelvvel is, de most komoly szerelemre lobbant a szanszkrit iránt és a professzor irányításával együtt olvasták Kálidásza Sakuntaláját, azután a Nalát és néhány részletet a Rigvédából is. Húszéves korában adták közre első fordítását, a Hitópadésa mesegyűjteményt németül. A mű fordítása 1865-ben angolul is megjelent a szanszkrit szöveggel együtt. 

The second third, and fourth books of the Hitopadeśa. Handbooks for the study of sanskrit, 2. ed. by Max Müller, London, Longman, Green etc., 1865. – Törzsgyűjtemény

Később Berlinben tanult az összehasonlító nyelvtudomány egyik megalapozójánál, Franz Boppnál, majd 1845-től Párizsban a híres francia indológusnál, Eugène Burnoufnál, akinek Rigvéda órái olyan nagy hatást tettek rá, hogy az ő ösztönzésére kezdte el 1849-ben lefordítani e mű teljes szövegét Szájana kommentárjaival együtt, amelyet 1874-ben fejezett be.
Ekkoriban már nagyon vágyott Indiába, főként Benáreszbe, s arra, hogy megfürödjön a Gangeszben, de úgy tűnt, hogy az indiai utazás abban az időben kizárólag az angolok privilégiuma volt, hiszen az út odáig nemcsak sokáig tartott, de az indiai tartózkodás is igen költséges lett volna számára. Sajnos ez a terve soha nem vált valóra, soha nem járt Indiában, ebben a „földi paradicsomban”. Amikor még elég fiatal volt, nem volt annyi pénze, hogy elmehessen, később pedig, amikor indiai barátai újból és újból hívták magukhoz, már túl öreg volt és túlságosan le volt kötve a munkájához, hogy elutazhasson Indiába. S bár soha nem jutott el oda, de szerencsére Európában számos kiváló indiai tudóssal találkozhatott, akikkel szoros barátságot kötött, róluk emlékezett meg Alte Zeiten – alte Freunde: Lebenserinnerungen című kötetében. Azzal vigasztalta magát, hogy India csodálatos irodalmi alkotásai, filozófiája, mély vallásosságának tanulmányozása által sokkal igazabb, valódibb képet tudott alkotni róla, mint amit Bombay bazárjainak felkeresése, vagy a rádzsák darbárjai nyújthattak volna számára. Lehet, hogy így túlságosan ideális képet alkotott magának Indiáról, de úgy érvelt, hogy egy jól megfestett portré néha hívebben adja vissza a karaktert, valóságosabbnak tűnhet a puszta fényképnél.
1848-ban Oxfordba költözött, hiszen nagy horderejű munkájához, a Rigvéda lefordításához csak ott találhatott megfelelő segítséget, kéziratokat, kézikönyveket, szótárakat. A fordítás tudományos előmenetelére is nagy hatással volt. A huszonöt évig tartó munka során Christian Charles Josias von Bunsen német tudós és diplomata volt a segítségére, aki a mű kiadásához megszerezte a Kelet-indiai Társaság pártfogását és teljes anyagi támogatását is. 1850-ben Max Müllert kinevezték a modern európai nyelvek helyettes professzorává („deputy professor”) az Oxfordi Egyetemen. Amikor 1854-ben megkapta a rendes, vagy teljes professzori kinevezését („full professor”), pártfogója, Bunsen a következő szavakkal üdvözölte:

A Rigvéda fordításának első kiadása hat kötetben jelent meg 1849 és 1874 között a Kelet-indiai Társaság támogatásával („Published under the patronage of the honourable of the East-India Company”), míg a második kiadás négy kötetben 1890 és 1892 között Vidzsajanagara mahárádzsájának anyagi hozzájárulásával. Ebből a kiadásból küldött egy példányt 1893-as budapesti látogatása után a Nemzeti Múzeum könyvtárába is.

A mű első kiadásának megjelenésekor kritikusai felrótták neki, hogy nem tartott lépést a Védákkal kapcsolatos legfrissebb szakirodalommal, így többek között a himnuszok kronologizálásának új eredményeit sem építette be. Müller több mint két évtizedig tartó munkája alatt Bunsen arra bíztatta őt, hogy ne csak a fordítással foglalkozzon, hanem a témába vágó kisebb esszéket, tanulmányokat is közöljön:

Így született meg Chips from a German Workshop („Szálkák egy német műhelyből”) címmel esszéinek gyűjteménye három kötetben, amelyet Bunsen emlékének ajánlott. Max Müller ezekben az esszékben dolgozta ki az összehasonlító nyelvtudomány, vallástörténet és mitológia módszereit is, amelyek ezt követően az ő nevével fonódtak össze. Az új tudomány módszereit előadássorozatain fejtette ki, melyek Hibbert Lectures, Gifford Lectures, Burnett Lectures címen váltak ismertté.
Az 1861-ben és 1863-ban a Royal Institution-ban a nyelvtudományról tartott előadásait hamarosan több nyelvre is lefordították.

Max Müller: Vorlesungen über die Wissenschaft der Sprache; [deutsch] bearb. Carl Böttger, Leipzig, Mayer, 1863–1866. Belső címlap – Törzsgyűjtemény

A művet 1875-ben Steiner Zsigmond [Simonyi Zsigmond] fordította magyarra.

Müller Miksa fölolvasásai a nyelvtudományról, ford. Steiner Zsigmond, Budapest, Ráth, Bécs, Holzhausen Ny., 1875, VIII, 447. Belső címlap – Törzsgyűjtemény

1873-ban a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán Indoeurópai Nyelvtudományi Tanszéket állítottak fel, amelyhez Trefort Ágoston vallás és közoktatásügyi miniszter Max Müllertől kért ajánlást a szanszkrit professzori állás betöltésére. Müller Treforthoz írt levele a Budapesti Közlöny hasábjain is megjelent, amelyben többek között azt írta:

Franz Kielhorn 1881-ben tért vissza Európába, ahol a göttingeni egyetem szanszkrit professzora lett, míg a budapesti egyetemen Mayr Aurél kinevezésével indult el a szanszkrit nyelv tanítása.
Egy évvel később, 1874. május 28-án az Akadémia I. Osztálya külső tagjai sorába választotta Müller Miksát. A Magyar Tudományos Akadémia Értesítője e szavakkal ajánlotta a tudóst.

1881-ben a Budapesti Szemle hasábjain Goldziher Ignác méltatta az összehasonlító vallástudomány megalkotásában szerzett érdemeit.

Jóllehet az új tudományt Müller Miksa nevével kapcsolták össze, de Goldziher hozzátette:

1893 augusztusában Max Müller ellátogatott Budapestre, amelyről a napilapok is részletesen beszámoltak. Az eseményről Híres tudós Budapesten címmel adott hírt a Vasárnapi Ujság:

A Magyar Hírlap a tudós életpályájának bemutatása után kissé részletesebben írt a látogatásról:

Vámbéry sajnálkozását fejezte ki amiatt, hogy legkiválóbb tudósaink, köztük Goldziher Ignác, aki ekkor éppen Erdélyben nyaralt, nem tartózkodtak a fővárosban, mert bizonyára fényes ünnepséget rendeztek volna a híres tudós tiszteletére. A tudósítás szerint Pulszky Ferenccel azért sikerült találkoznia.
Néhány héttel később a Magyar Könyvszemlében emlékeztek meg Müller Miksa budapesti látogatásáról annak kapcsán, hogy ígéretéhez híven elküldte ajándékba a Rigvéda második kiadásának köteteit viszonzásképpen a Múzeumtól kapott Halotti beszéd fakszimiléjéért.

Egy évvel később Fiók Károly az Akadémia Könyvtárának küldött példány alapján méltatta Müller fordítását, bár azt ő is megjegyezte, hogy éppen a nagy mű fordítása alatt fejlődött nagyot a véda-kutatás, ahogyan ezt már más tudósok is megjegyezték. Előadásának rövid kivonatát az Akadémiai Értesítő is közölte, melyben többek között ezt írta:

A Rigvéda fordítása mellett volt még egy szintén hatalmas vállalása Max Müllernek. Sacred Books of the East címmel a szakemberek mellett a művelt nagyközönség figyelmére is számító sorozatot indított útjára, amelyben a Kelet szent könyveinek filológiai pontosságú, jegyzetekkel ellátott angol fordításait adták közre avatott tudósok közreműködésével. A sorozat első darabjaként az ő fordításában jelent meg az Upanisadok első kötete.

Munkásságát Indiában is megbecsülték, amit nemcsak indiai barátainak nagy száma bizonyít, hanem az is, hogy tiszteletük jeléül külön névvel tisztelték meg, Móksa-múlának (az üdvösség gyökerének) nevezték el.

Irodalomjegyzék:

• Max Müller: Vorlesungen über die Wissenschaft der Sprache; [deutsch] bearb. Carl Böttger, Leipzig, Mayer, 1863–1866.
• Müller Miksa fölolvasásai a nyelvtudományról, ford. Steiner Zsigmond, Budapest, Ráth, Bécs, Holzhausen Ny., 1875, VIII, 447.
• Max Müller: Alte Zeiten – alte Freunde: Lebenserinnerungen; übers. von H. Groschke, Gotha, Perthes, 1901. 
• Goldziher Ignác: Az összehasonlító vallástudomány jelen állásáról. In: Budapesti Szemle, 1881. 26. köt. 53. sz., 203–225.
• Müller Miksa ajándéka. In: Magyar Könyvszemle, 17. évf., 1–4. sz., (1892), 379.
• Egy világhírű tudós Budapesten. (Saját tudósítónktól). In: Magyar Hírlap, 1893. augusztus 15., 7.
• Müller Miksa és a Rigvéda. (Kivonat Fiók Károly április 9-én tartott előadásából). In: Akadémiai Értesítő, 1894. 8. sz., 456–463.
• The Upanishads: p. 1–[2]., transl. by F. Max Müller, London–Oxford, Milford, 1900. (The sacred books of the East. 1; 15.)
• Müller Miksa. In: Budapesti Hírlap, 1900. október 30., 4–5.
• Goldziher Ignác: Müller Miksa (1823–1900). In: Nyelvtudományi Közlemények, 1900 (30. kötet), 458–468.

• The second third, and fourth books of the Hitopadeśa. Handbooks for the study of sanskrit, 2. ed. by Max Müller, London, Longman, Green etc., 1865.

 Dr. Pap Ágnes (Olvasószolgálati és Tájékoztatási Főosztály)

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre egyet-egyet blogunkban. A sorozat negyvenegyedik részében Vasné dr. Tóth Kornélia, a Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár tudományos munkatársa „Ex libris gyűjtők, gyűjtemények” címmel indított alsorozatában a tárban található ex librisek készíttetői közül ezúttal Kelemen Bélát és gyűjteményét mutatja be.

Kelemen Béla (1934–1979) orvost több személy és esemény késztette arra, hogy az ex libris gyűjtés útjára lépjen. Mindössze két éven át volt tagja a Kisgrafika Barátok Körének, ez alatt aktív gyűjtővé vált – példát mutatva arra, hogy aki sok időt és energiát fordít rá, rövid idő alatt is jelentős gyűjteményre tehet szert.

Perei Zoltán fametszete. A kép forrása: Palásthy Lajos ex libris gyűjteménye

Életében több találkozási pontot fedezhetünk fel a könyvjegy műfajával. Már gimnazistaként sokat olvasott, ekkor járva az antikváriumokat, könyvek belső kötéstábláján találkozott először ex librisszel. Így emlékezett vissza erre az időre:

A későbbiekben Szivessy Tibor (1884–1963) budapesti műépítész – a kecskeméti Cifrapalota, emellett számos pesti belvárosi bérház és budai villa tervezője – könyvjegygyűjteményének megtekintése adott jelentősebb indíttatást számára az ex libris gyűjtéshez. Szivessy a Szent-György-Czéh Magyar Amatőrök és Gyűjtők Egyesületének, majd az 1932-ben megalakuló Magyar Exlibrisgyűjtők és Grafikabarátok Egyesületének is tagja volt. A századelőtől saját névre szólóan is készíttetett ex libriseket, többek között Weinwurm Frigyes, M. Rendschmidt, Vadász Endre grafikusokkal.

M. Rendschmidt grafikája. Jelzet: Exl.Sz/412 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Bár Szivessy gyűjteményének megtekintése Kelemen Béla életében nagy élményt jelentett, a vidéki pályakezdés nehéz évei után e téren hosszú szünet következett. A későbbiekben a Hobby című folyóirat 1970. évi első számában Udvari György Ex libris gyűjtés című, könyvjegyekkel – köztük Rákóczy Ferenc, Stettner Béla, Richard Kaljo, Gerard Gaudaen alkotásaival – illusztrált cikke hívta fel a figyelmét a Kisgrafika Barátok Köre (KBK) létezésére. Az újság hangsúlyozottan kiemelte a hobbik műveltséggazdagító, a szépérzék, a művészi ízlés fejlesztésében betöltött szerepét, közéjük sorolva az ex libris gyűjtést is.
Kelemen Béla, amint Budapestre került, felvette a kapcsolatot a KBK akkori titkárával, Réthy Istvánnal, aki bemutatta a Fészek Művészklubban működő körben; ennek Kelemen hivatalosan 1977-től lett a tagja. Ismeretségeket kötött, a budapesti Csányi István orvostól és a kolozsvári Gábor Dénes bibliográfustól, kisgrafikai szakírótól kapott tanácsok, útmutatások sokat jelentettek gyűjtői pályája kibontakozásában. Ugyanakkor problémaként vetette fel, hogy az ex libris kör túl elszigetelten működik, sokan nem is tudnak a csoport létezéséről, és az ex librist készítő grafikusok megtalálása, elérése is nehéz feladat. A gyűjtők szorosabb kapcsolattartását, emellett intenzívebb körbeli életet javasolt, mely sajnos napjainkban is időszerű gondolat.
Ő maga jó kapcsolatot ápolt Csiby Mihály grafikussal, aki Réthy István utódjaként egy ideig a KBK titkári teendőit is ellátta. Csiby az orvosi hivatásra utaló ábrájú ex librist készített a számára egy kismadárral, amely sztetoszkóppal vizsgálja egy beteg ember szívét. A grafika felirata a küzdelmekkel teli életsorsra és a gondviselésbe vetett hit fontosságára utal Madách Imre Az ember tragédiája című drámai költeményének soraival: „Mondottam ember: küzdj és bízva bízzál!”.

Csiby Mihály linómetszete (1978). Jelzet: Csiby/71 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Kelemen Béla ajándékba kapott lapokkal kezdte el a gyűjtést, majd két év alatt 11 művésszel 13 névre szóló lapot készíttetett. Ezek grafikusai közül az első Fery Antal volt, őt követte Stettner Béla, Széki Piroska, M. Kiss József, Csiby Mihály, Perei Zoltán, Kamper Lajos, az erdélyi Imets László; külföldről még Oriol M. Diví, Emil Zierold és Fritz Kühn. Az ex librisek rendeléséről a következőket nyilatkozta:

A grafikákon gyakori téma Kelemen Béla foglalkozására utalóan az orvosi témakör, annak szimbólumvilága. A spanyol Oriol M. Diví egy 1978-ban metszett lapja Aszklépioszt, a gyógyítás görög istenét idézi attribútumával, a kígyós bottal.

Oriol M. Diví fametszete (1978). A kép forrása: Oriol M. Diví ex-libris, 1960–2011., Barcelona, Granja Grafica, 2011, 131.

Diví egy másik ex librise a Salamon királynak tulajdonított, a menyasszony és a vőlegény szerelmi dalait tartalmazó Énekek énekét (Canticum canticorum) evokálja nő és férfi egymásnak szembeforduló portréjával, melyek a fekete-fehér színeket tekintve egymás inverzei.

Oriol M. Diví fametszete (1978). A kép forrása: Oriol M. Diví ex-libris, 1960–2011., Barcelona, Granja Grafica, 2011, 136.

A neves személyek tiszteletére készíttetett portrégrafikákon Lenhossék Mihály Ignác (1773–1840), Magyarország főorvosa, Széchenyi István gróf házi orvosa, illetve Korányi Frigyes (1827/28–1913) belgyógyász, a tuberkulózis elleni küzdelem hazai kezdeményezőjének arcképe szerepel. Korányi karakteres profilja babérággal látható Fery Antal alábbi fametszetén.

Fery Antal fametszete (1977). Jelzet: Exl.K/171 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Az 1979-ben elhunyt Kelemen Béla temetésén a KBK nevében Csiby Mihály tartott búcsúbeszédet: „orvos, barát, gyűjtő volt egy személyben” – mondta róla. Az alábbi, Kelemen nevére szóló Imets-grafika a rajta szereplő kis gyertyalánggal szolgáljon itt emlékállításul.

Imets László fametszete (1978). Jelzet: Exl.K/169 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Irodalom:

• Csiby Mihály: Kelemen Béla halálára, Kisgrafika, 1980/1–2. sz., 47.
• Hírek, Kisgrafika, 1979/3. sz., 40.
• Kelemen Béla: Hogyan lettem gyűjtő, Kisgrafika, 1978/2–3. sz., 53–55. 
• Kelemen Béla belépési nyilatkozata, 1977, KBK Irattár
• Oriol M. Diví ex-libris, 1960–2011., Barcelona, Granja Grafica, 2011.
• Vasné dr. Tóth Kornélia: Csiby Mihály kisgrafikai életműve (Ex librisek, alkalmi grafikák, szabad grafikák), Budapest, KBK Grafikagyűjtő és Művelődési Egyesület, 2012.
• Vasné dr. Tóth Kornélia: Kelemen Béla. In: Uő.: Múltunk neves ex libris gyűjtői, lexikon, Budapest, Kisgrafika Barátok Köre Grafikagyűjtő és Művelődési Egyesület, 2019, 89.

* A név helyesen: Pólya Jenő

Vasné dr. Tóth Kornélia (Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

A blogbejegyzésben idézett szövegek korabeli helyesírással szerepelnek.

Az Ex libris gyűjtők, gyűjtemények című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész; 56. rész; 57. rész; 58. rész; 59. rész; 60. rész; 61. rész; 62. rész; 63. rész; 64. rész; 65. rész; 66. rész; 67. rész; 68. rész; 69. rész; 70. rész; 71. rész; 72. rész; 73. rész; 74. rész; 75. rész; 76. rész; 77. rész; 78. rész; 79. rész; 80. rész; 81. rész; 82. rész; 83. rész; 84. rész; 85. rész; 86. rész; 87. rész; 88. rész; 89. rész; 90. rész; 91. rész; 92. rész; 93. rész; 94. rész; 97. rész; 98. rész; 99. rész; 100. rész; 101. rész; 102. rész; 103. rész; 104. rész; 105. rész; 106. rész

Madách Imre nem is szánta színpadra legendás művét? Az 1883-as ősbemutatótól az 1926-os dupla budapesti bemutatón keresztül a vetített remegő hátterű szegedi előadásig – Az ember tragédiája bemutatóinak újításai.

Az OSZK tizenkettedik podcastjében Kis Domokos Dániellel, a Színháztörténeti és Zeneműtár kutatójával beszélgetett Tóth Péter kulturális menedzser, a könyvtár webestartalom-pakolója. Solymosi Ákos hangmérnök segítette a munkánkat.

Tartalom:
01:00 Bartók-bemutatókkal kezdődött minden
02:40 Madách születésének 200. évfordulója és Az ember tragédiája bemutatójának 140. évfordulója
04:09 Sokat kellett kihúzni a műből, mégis sikeres lett az 1883-as premier
06:20 Negyven évig nem nyúltak a Paulay-darabhoz
08:11 Le lehet és kell is egyszerűsíteni a díszletet
09:28 A tömegjelenetek megformálásának vitái
10:38 Harminc lemezre rögzítették a bemutatót
14:36 Az 1926-os dupla bemutató nagy közönsége
17:09 Negyvenkétezer néző a nyári szegedi előadásokon
19:20 A forgó nézőtér terve
22:30 Díszletekről rádiósstílusban
25:20 A látvány elveheti az értelmet a Madách-műről?
26:40 Sokáig dolgozik az előadás az emberben
27:40 A párizsi álom értelmezése a prágai színben
28:40 Madách aranyköpései

Linkek:

Kiállításunk december végéig látható: https://oszk.hu/madach200

Az ember tragédiája https://mek.oszk.hu/00800/00849/html/
Paulay Ede https://mek.oszk.hu/08700/08756/html/szocikk/w/30/30220.htm
Hevesi Sándor https://kultura.hu/150-eve-szuletett-hevesi-sandor-a-nemzeti-szinhaz-legendas-igazgatoja/
Oláh Gusztáv https://mek.oszk.hu/04100/04135/html/Miko.htm
Németh Antal https://mek.oszk.hu/02100/02139/html/sz16/143.html
Bánffy Miklós https://mek.oszk.hu/02100/02139/html/sz24/479.html

Hallgassa a nemzeti könyvtár hangját, ahol tetszik!

YOUTUBE https://www.youtube.com/@nemzetikonyvtar/podcasts
SPOTIFY https://spoti.fi/3VZCaEs
APPLE https://apple.co/3W0iS23
GOOGLE https://bit.ly/OSZKGOOGLEPC
PODCAST.HU https://podcast.hu/podcast/orszagos-szechenyi-konyvtar
DEEZER https://www.deezer.com/en/show/6149605
RADIOPUBLIC https://bit.ly/RPOSZK
CASTBOX https://bit.ly/CASTBPC
LISTEN NOTES https://bit.ly/LNPODCAST
RSS https://bit.ly/OSZKRSS
#PODCAST #SZÍNHÁZ

A Bölcsészettudományi Kutatóközpont Irodalom- és Néprajztudományi Intézete közös kétnapos konferenciát szervezett 2023. október 19-én és 20-án A gyerekirodalom születése és a nők (1840‒1918) címmel.

A tanácskozás keretében a különböző tudományos intézmények, műhelyek munkatársainak expozéi mellett egy, a szimpóziumot lezáró kerekasztal-beszélgetésre is sor került. Az előadók a közel nyolc évtizedes korszak gyermek- és ifjúsági irodalmát különböző megközelítésből és számos szempont szerint vizsgálták: nemcsak szerzőkről, (élet)művekről, különböző irodalmi műfajokról került szó, hanem gyermekeknek és fiataloknak, valamint gyermekekről és fiatalokról szóló folyóiratokról és illusztrációkról is. Az előadók beszéltek egyes művekről (Bezerédj Amália Földesi Estvék; Wohl Stefánia regekönyve; Kánya Emília elbeszélése; Vachott Sándorné történelmi lányregénye) és egy-egy alkotó életművéről vagy az életmű gyermekeknek, fiataloknak szóló részéről (Pulszky Teréz meséi; Herman Ottóné Borosnyay Kamilla gyermekeknek írt versei és meséi; Tutsek Anna és Blaskó Mária írásai), de általánosabb megközelítésekről is, mint a folklór szerepe a gyermekirodalomban, az oktatás és tanítás kérdése vagy a fiúk és leányok olvasóvá nevelése. Önálló előadás foglalkozott a gyermekkönyv-illusztrációval és több előadás érintett gyermekeknek és fiataloknak szóló lapokat (az első magyar gyermeklapok; Kalocsa Róza mint ifjúságihetilap-szerkesztő) vagy róluk szóló folyóiratcikkeket és közleményeket (Magyar Salon). Ez utóbbi tematikához kapcsolódott könyvtárunk munkatársának A Magyar Lányok fényképei (1894‒1918) című előadása is.

A Magyar Lányok fényképei (1894‒1918) című előadás címlapdiája

A Magyar Lányok című folyóirat 1894 decemberében indult meg Tutsek Anna szerkesztésében, és közel fél évszázadon keresztül volt „a serdültebb leányok” (a harmincas évektől lányok és anyák) képes hetilapja. A Singer és Wolfner cég kiadványa szépirodalmi művek mellett ismeretterjesztő cikkeket is közölt, és különböző rovataival a háztartás, a kézimunkák, a női foglalkozások, a divat területén is eligazodást nyújtott fiatal olvasóinak. A lapot kezdettől gazdagon illusztrálták, s míg az első években érthető módon a képzőművészeti ábrázolások voltak többségben, ez az arány fokozatosan módosult a fényképek javára, s bár a rajzok és festményreprodukciók mindvégig megmaradtak, az évek során az illusztrációk egyre jelentősebb részét tették ki a fotográfiák.
Az előadás a lap első két és fél évtizedének fényképeit tekintette át számos szempontból vizsgálva a felvételeket. A különböző fényképtípusok és főbb tematikák rövid bemutatása után kép és szöveg viszonyáról, az aktualitás problematikájáról, sorozatokba rendezett felvételekről és a fotográfiák készítőiről esett szó. Kiemelt szempont volt a más lapokból átvett fényképek kérdése is. Az előadó azt is vizsgálta, hogy a fotók tartalma és azok megjelenítési formája mennyiben tükröz(het)te és erősít(h)ette a lap célkitűzéseit és irányultságát, valamint hogy a szerkesztő mit tartott fontosnak és elfogadhatónak olvasóközönsége: a fiatal leányok számára. Megjelent-e például komoly társadalmi kérdésről szóló fénykép a lapban és közöltek-e képeket a világháborúról? Az előadás összességében azt a kérdést járta körül, hogy fotográfiák tekintetében mennyire tekinthető modern lapnak a Magyar Lányok és a képek mennyiben tükrözik a hetilap célját: „magyar nemzeti szellemben nevelni leányainkat s lelköket, izlésöket nemesiteni, fejleszteni”.

A Magyar Lányok fényképei (1894‒1918) című előadás utolsó diája

Dede Franciska (Lipták Dorottya sajtótörténeti Kutatócsoport)