A Szlovák Nemzeti Könyvtár A könyvpiac történetéből az üzleti és személyes kapcsolatok kontextusában (Z dejín knižného trhu v kontexte obchodných i osobných vzťahov) címmel 2025. április 28–29-én Turócszentmártonban rendezte meg éves nemzetközi könyvtörténeti konferenciáját.
A konferencián könyvtárunk Régi Nyomtatványok Tárának két munkatársa, Kovács Eszter és Túri Klaudia is előadott. Túri Klaudia The Iconography of Time in Early Modern Book Culture (Az idő képi megjelenítése a kora újkori könyvkultúrában) című angol nyelvű előadásában az idő allegorikus ábrázolásmódjait vizsgálta. Kiemelten foglalkozott az időt megszemélyesítő két antik isten, Khronosz és Kairosz ikonográfiai átalakulásaival. Blogbejegyzésünkben az előadás szemelvényeiből olvashatnak.

A múló és a megragadandó idő

Amikor az idő ábrázolásával foglalkozunk, megkerülhetetlen a két ókori istennek, Khronosznak és Kairosznak az alakja. Az agg, szakállas Khronosz a folyamatosan múló időnek az ura, mely kiméletlenül minden létezőt felemészt. Kairosz ezzel szemben a pillanat istene: szárnyas, üstökös, tarkóján kopasz ifjú, aki a megragadható lehetőségek, a gyors döntések és a sorsfordító alkalmak megszemélyesítője. Ő arra figyelmeztet minket, hogy legyünk résen, és ragadjuk meg a kínálkozó lehetőségeket.
Az alábbiakban végigkövethetjük, hogyan lett a világot teremtő őserőből öreg, szakállas Időapó, és hogyan alakult át a pillanat szélsebes ifjú istene keréken vagy glóbuszon egyensúlyozó, tarkóján kopasz, homlokán fürtös női alakká.

Khronosz fejlődéstörténete

Khronosz az orfikus (az ókori Görögországban és Thrákiában az i. e. 6. századtól fellépő misztériumvallás) teremtésmítoszokban primordiális, azaz elsődleges istenség. Az egyik mítoszvariáns szerint az idők kezdetén ő teremtette meg a káoszt, az étert és a világtojást, mely minden eljövendőnek a csíráját tartalmazta. Khronosz alakját önmaga farkába harapó kígyóként (uroboroszként), vagy háromfejű (ember-, bika- és oroszlánfejű) kígyóként írták le. Hitvesével, Anankéval, körülfonta, majd szétválasztotta a világtojást: így született meg a rendezett világegyetem. Azóta is ketten mozgatják a kozmoszt, hajtva az ég forgását és az idő örökös múlását.
A reneszánsz mitográfusok szerint az uroborosz-forma az idő körforgására, a három fej pedig az idő hármasságára, a múltra, a jelenre és a jövőre utal. Ugyanakkor jelképezheti a test, a lélek és a szellem hármasságát is.

Az orfikus Khronosz késő reneszánsz ábrázolása: Khronosz ember-, vaddisznó-(!) és oroszlánfejű kígyóként és uroboroszként. Vincenzo Cartari: Le Imagini con la sposizione de i dei de gli antichi, Venezia, typ. Vincenzo Valgrisi, 1571. Jelzet: Ant. 4884 – Régi Nyomtatványok Tára

Már az ókorban Khronosz alakja összekapcsolódott a titánok egyikével, Kronosszal, akit Uránosz és Gaia gyermekeként, valamint Zeusz atyjaként ismerünk. Bár Khronosz és Kronosz neve között csupán egy „h” hangnyi eltérés van, nincs köztük etimológiai kapcsolat. Az ógörög „khrónosz” szó jelentése: idő, időtartam, időszak, míg „Krónosz” egy tulajdonnév. A késő antikvitásban viszont allegorikus átfedések jelentek meg, és Kronoszt az idővel azonosították, főként filozófiai és kozmológiai szövegekben.
A reneszánsz mitográfus, Vincenzo Cartari szerint Uránosz és Kronosz kapcsolata magában rejti az idő születésének történetét. Magyarázata a kor geocentrikus világképére épül, amely szerint a Föld az univerzum középpontja, körülötte pedig az Ég forog. „Amikor ugyanis kialakult a Föld, majd körülötte a gömbhéjas szerkezetű Ég, és az elkezdett forogni a Föld körül, az emberek az Ég mozgása szerint elkezdték mérni az idő múlását.” Ennek az alapvető összefüggésnek a mitológiai megnyilvánulása, hogy Kronosz – az Idő –, Uránosznak – az Égnek – a gyermeke.
A római mitológiában Kronosz párja Saturnus, akit ugyanúgy sarlót tartó öregemberként ábrázolták, mint Kronoszt. Így jött létre az az ikonográfiai hagyomány, amely Khronoszt, Kronoszt és Saturnust gyakorlatilag ugyanazon időistenséggé olvasztja. K(h)ronosz-Saturnus alakja a reneszánsz idején további attribútumokkal gazdagodott: ekkor kerültek mellé a homokóra és hátára a szárnyak. Ugyancsak Cartari magyarázata szerint egy pár leeresztett és egy pár kiterjesztett szárnnyal való ábrázolása mintegy figyelmeztetés az emberek számára. Arra tanít, hogy amikor állni látszik az idő, valójában akkor is múlik. Az időisten kezében a sarló pedig azt szimbolizálja, hogy az idő semminek sem kegyelmez, mindent lemetsz és felemészt.

Saturnus hat pár szárnnyal és sarlóval. Vincenzo Cartari: Le Imagini con la sposizione de i dei de gli antichi, Venezia, Vincenzo Valgrisi, 1571. Jelzet: Ant. 4884 – Régi Nyomtatványok Tára

Saturnus sarlója az ábrázolásokon néha kaszára cserélődött, így lett belőle a halált megtestesítő Kaszás társa is.

A hétbolygós rendszerben Saturnus kaszával mint a Bak és a Vízöntő zodiákus jegyek uralkodó bolygóistene. M. Elucidarius: Von allerhand geschöpffen Gottes, den Engeln, den Himmeln, Gestirn, Planeten ..., Frankfurt am Main, Christian Egenolff, 1584. Jelzet: Ant. 3883 (7) – Régi Nyomtatványok Tára

A kora újkorra e görög és latin istenalakok Tempusszá, azaz Idővé forrtak össze, akit az angolszász kultúrában Father Time néven ismertek. A korábban félelmetes, szikár, hatalmat gyakorló saturnikus Idő alakja fokozatosan szelídült, és a 19-20. századra már a kalendáriumokban is felbukkanó, joviális öregként, Időapóként jelent meg.

Khronosz figurája a megállíthatatlan, lineárisan múló időt képviseli, Kairosz viszont a kivételes pillanatot. Az egyszeri, vissza nem térő alkalom isteneként őt fiatal, szárnyas ifjúként ábrázolták, homlokába hulló hajfürttel, kopasz tarkóval és borotvával. Mindezek a pillanat múlékonyságát, élességét és megragadhatóságát jelképezik.
Poszeidipposz, az i. e. 3. században élt hellén költő epigrammájában, az i- e. 4. századi, Sziküónból származó szobrász, Lüszipposz által készített Kairosz-szobrot mutatja be. A párbeszédes vers Kairosznak a már fentebb felsorolt tulajdonságait eleveníti meg:

Kairosz. Vincenzo Cartari: Imagines deorum ..., Frankfurt, Bourgcat, 1687 – Törzsgyűjtemény

A görög Kairosz római párja Occasio, a szerencsés alkalom istennője, Fortunának, a szerencse istennőjének egyik aspektusa.

Bár Kairosz és Occasio alakjait tekinthetjük a szerencsés alkalmat megszemélyesítő, egymásnak megfeleltethető férfi-női istenpárnak, ennél többről van szó. A quattrocento az ifjú Kairosz alakját felhasználva, annak motívumait Fortuna figurájába oltotta, létrehozva így a szerencsés alkalmat megtestesítő Occasiót. Ez a keveredés különösen érdekessé tette az ábrázolásokat. Az Occasio-képeken gyakran megjelennek Fortuna jelképei, mint a szerencsekerék, a glóbusz, a vitorla vagy a bőségszaru. Occasio így hol a Kairosz alakjában, hol pedig a hozzá tartozó hajtinccsel és borotvával ábrázolt Fortuna istennőként jelenik meg. A néző számára ez a motívumkeveredés gyakran elbizonytalanító, mivel nem mindig tudja eldönteni, hogy férfi vagy női alakkal van-e dolga. Ez a sajátos attribútum- és alakkeveredés a reneszánsz Occasio-figurájának egyik meghatározó vonása.

Non bis! A kedvező pillanat nem adódik kétszer. Úgy ahogy nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba, az elszalasztott alkalom sem ismétlődik meg – figyelmeztetnek a nyomdászjelvényeken és a díszcímkereteken Occasio-figurái.
De!
Ez a felfogás akár meg is változhat. A múló és megragadandó idő megörökítésének több mint kétezer éves hagyománya a mai napig velünk él. De ahogy az ókori mítoszok alakjaiból egy szárnyas, joviális Időapó képe bontakozott ki a 20. századra, úgy a 21. század is átalakíthatja az időről alkotott képünket. A kvantummechanika és az általános relativitáselmélet tükrében egyre inkább az a kép rajzolódik ki, hogy az idő nem egy egy irányba haladó folyó, hanem egy komplex kvantumháló, amelyben a jövőbeli események is befolyásolhatják a múltat. Ez a fajta nem-linearitás teljes mértékben felborítja azt a hagyományos időfelfogást, amelyben a „non bis”, a kétszer meg nem ismétlődő pillanat elve a meghatározó. A kvantumháló gondolata rávilágít, hogy a múlt, a jelen és a jövő egy sokkal összetettebb, dinamikus struktúra részei, ami teljes egészében átírja az időről alkotott hagyományos elképzelésünket.
Mindennek tükrében vajon hogyan fog átalakulni az idő két arca? 

Túri Klaudia
(Régi Nyomtatványok Tára) 

A szerző köszönetét fejezi ki, hogy felhívta a figyelmét Elbéné Mester Magdolna a Kny.D 10.192 jelzetű műben, Varga Bernadett és Csapó Fanni az MHC 2.8111/1907 jelzetű műben, valamint Szovák Márton az Ant. 3883 (7) jelzetű műben található Khronosz-ábrázolásra.

A könyv- és történelemszeretők itthon és a világon egyaránt ismerik Apponyi Sándor, a tudós bibliofil, a nagylelkű mecénás, a múzeumalapító nevét, aki a nemzeti könyvtárra hagyta mintegy 15.000 dokumentumot tartalmazó teljes bibliotékáját. De a nagyközönség vajon tudja-e, mi mindent köszönhetünk ennek a jelentéktelennek tűnő, kedves öregúrnak? A gróf halálának 100. évfordulója alkalmából elindított Apponyi Sándor-emlékév című sorozatunk az ő munkásságának bemutatása révén a bibliofília és a régi könyvek különleges világába enged bepillantást.

Ebben az évben több fontos irodalmi- és történelmi évforduló között érdemes arról is megemlékezni, hogy az Apponyi Sándor által a Magyar Nemzeti Múzeum Országos Széchényi Könyvtárának száz éve, 1925-ben adományozott főúri magángyűjtemény – az OSZK egész gyűjteményével együtt – immáron negyven évvel ezelőtt költözött jelenlegi helyére, a Budai Vár F épületébe, és 1985 tavaszán (április 2-án) nyílt meg a nagyközönség, illetve a kutatók előtt.
Korábban is blogoltunk már az Apponyi-könyvtár költözéséről.
E kettős évforduló kapcsán azonban ismét felelevenítjük az eseményeket, s az általunk csak Apponyi-könyvtárként emlegetett hungarika-gyűjtemény már Apponyi Sándor életében történt fontosabb eseményei és a gróf halálát követő sorsa kerül bemutatásra. Tekintsünk most úgy a könyvtárra, mint egy képzeletbeli könyvre, amelybe időről-időre beleírták tulajdonosai a fontosabb „életeseményeket”, s apáról fiúra szállva ma is ott van a neki szánt könyvszekrény egyik polcán.

Az Apponyi-terem a lengyeli kastélyban

A lengyeli kastélyban 

Az Apponyi-könyvtár első helye a lengyeli kastélyban volt. A főúri könyvtár hagyományainak megfelelően Apponyi Sándor szívesen engedett betekintést különleges gyűjteményébe. Erről árulkodik az OSZK-ban található vendégkönyve, melyben számos korabeli híresség nevére bukkanhatunk. A könyvtár főúri használatához az is hozzátartozott, hogy a tudományok iránt érdeklődő külföldi látogatók számára reprezentálta a hazai művelődési viszonyokat. Erről adott hírt a Tolnavármegye 1903-as beszámolója is, miszerint egy japán egyetemi tanárt is szívélyesen fogadott könyvtárában Apponyi Sándor:

Külső helyszínen, az Iparművészeti Társulat 1882-ben rendezett könyvkiállításán több eredeti régi kötésben fennmaradt könyvritkaságát mutatta be: „így az 1490-ben Nürnbergben nyomtatott Missale Strigoniense (Hungarica 19. sz.) rézsarkos és kapcsos disznóbőrháttal fatáblába kötött remek példányát; Zsámboki 1566-os Plautus kiadását, egy 1568-ból való dús aranyozású barna bőrkötésben Patriae et amicis felirattal (Hungarica 396. sz.), egy fehér pergamenkötést a Buoncompagni, egy olasz maroquinbe kötött Elzevirt a Pecci címerrel” ellátott kötetet is láthattak az érdeklődők. (Pukánszkyné 1968: 164.)
Majd az 1896-os millenniumi ünnepég hatalmas rendezvénysorozatában, az ezeréves Magyarországot ünneplő Városligeti pavilonok között tekinthette meg – már valóban a nagyközönség – a gróf értékes gyűjteményének válogatott darabjait. A történelmi főcsoport épületegyütteseiben felépített tárlaton többek között Apponyi Sándor történelmi metszetei is láthatók voltak mind a román- mind a renaissance-épület földszintjén kialakított kiállítási terekben. Többek között alábbi számok alatt szerepeltek a kiállított darabok:

A gyűjteményt tehát előszeretettel mutatta be az érdeklődőknek, igyekezett ő maga is tudományos igénnyel vezetni könyveinek katalógusát.
Éppen ezért volt kritikus esemény, amikor 1905 januárjában tűzvész ütött ki a kastély tetőterében. A korabeli hetilap beszámolója plasztikusan ábrázolta az eseményeket:

Apponyi tehát már a kezdeteknél arra törekedett, hogy magángyűjteményét megossza az érdeklődőkkel. Kiállításon is szerepeltette néhány kiemelkedő kötetét, metszetei ékesítették a millenniumi történelmi tárlókat, s így a lengyeli Apponyi-könyvtár már az alapító életében sem csak a főúri reprezentációt szolgálta, hanem a gróf mecenatúrájába illesztve a könyvtár a köz- és a nemzet javát szolgálta a lengyeli kastélyba való költözés óta.

Könyvtár a könyvtárban

A gyűjteményét nagyon tudatosan egy egységként kezelő Apponyi Sándor éppen azért végrendelkezett úgy, hogy a Nemzeti Múzeum Országos Széchényi Könyvtárára hagyja életművét, hogy azt egyben tudhassa és az utókor számára is egységet képezve váljon a későbbi nemzedékek számára is elérhetővé, kutathatóvá. Így került halála után a lengyeli kastélyból – felesége rendelkezése szerint a bútorzattal együtt – először a Nemzeti Múzeum épületében elhelyezésre a felbecsülhetetlen hungarika-gyűjtemény.
A nagylelkű felajánlása azonban nagy kihívás elé állította az akkori könyvtári vezetést. Ennek legfőbb oka az volt, hogy a Nemzeti Könyvtár már a kezdetektől fogva – tehát Széchényi felajánlásától kezdve – „kereste helyét”. Először még maga az alapító Széchényi gondoskodott arról, hogy az első elhelyezés a pálos kolostorban legyen, 1803 és 1806 között kapott ott helyet a gyűjtemény, majd Temesvárra menekítették háborús veszély miatt, aztán pedig József nádor közbenjárására került át a könyvtár 1807 és 1817 között az Egyetem épületébe. Majd immáron önálló, saját épületet kapva 1817 és 1838 között a Batthyány-villába költöztették.

Az 1830-as évekre azonban a folyamatos gyarapodás és különböző főúri ajándékozások miatt ezt az épületet is kinőtte a gyűjtemény, valamint az 1838-as árvíz miatt állományvédelmi okok miatt ismét költözni kényszerült a megrongálódott villából. Így 1838 és 1846 között az akkor újonnan elkészült – ámbár más célokra tervezett – Ludoviceum épülete adott otthont a könyveknek. Végül 1846-ban érkezett el az idő, hogy a Nemzeti Könyvtár beköltözhetett az új palotába a Múzeum körúton. A Könyvtár a palota I. emeletén ugyanazt a 14 termet foglalta el, amelyekben egészen 1984-ig volt elhelyezve. A hely szűke, a gyűjtemény egyes részinek elhelyezése, az olvasók és kutatók megfelelő kiszolgálása azonban állandó kérdés volt.

A múzeumépület első emeletének alaprajza. A kép forrása: Berlász Jenő: Kísérletek a Könyvtár elhelyezésére a XIX. században. In: Az Országos Széchényi Könyvtár Évkönyve 1986–1990, 163. – Elektronikus Periodika Archívum

A két világháború közötti időszak különösen nehéz volt a gyűjtemény számára, annak ellenére, hogy olyan értő és tudós könyvtárosok és szakemberek bábáskodtak felette, mint Fitz József és Hóman Bálint, akit 1923 végén neveztek ki a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatójává. Gróf Apponyi Sándor halálának évében is Hóman volt az igazgató. A lengyeli hungarika-gyűjtemény költözését ő felügyelte. Már a 20. század elején felmerült a Széchényi Könyvtár külön, önálló épületbe való költöztetésének igénye és terve, ám mindezeket a hadi események háttérbe szorították, s az 1920-as években a helyhiánnyal küszködő könyvtári termeket átszervezéssel, illetve bizonyos gyűjteményi egységek leválasztásával próbálták növelni. Így 1924-től néprajzi tár, a természettudományi tárak, majd 1926-ban az OSZK részét képező Múzeumi Levéltár is más helyre költözött, s tulajdonképpen elsősorban ezek tették lehetővé, hogy Apponyi Sándor hungarika-gyűjteményét egyáltalán el tudják helyezni a Múzeum épületében.

1925-től tehát a Nemzeti Múzeum Országos Széchényi Könyvtár volt levéltári részlegének helyén őrizték az Apponyi-könyvtárt egészen a Várba való költözésig, tehát 1985-ig. Magát a lengyeli kastélyból származó bútorzatot 1929–30-ban építtették be a Nemzeti Múzeum épületébe. Mint az alábbi archív fotókon is látszik, ekkoriban indult meg a gyűjtemény könyvtári feldolgozása is. A becses könyvtárteremben helyet kaptak a katalógusszekrények, a könyvtári feldolgozó munkát, bibliográfiai kutatást végző kollégák munkaasztalai is, és a hungarika-gyűjtemény a Múzeum folyosóján is elhelyezésre került. (Tombor 1967: 102.)

Az immáron az OSZK gyűjteményét gazdagító, de mindig is külön entitásként működő Apponyi-könyvtár „élete” ezután is eseménydús és fordulatokban gazdag volt. Nem csak a hazai és nemzetközi tudományosságot szolgálta, hanem többek között fontos diplomáciai- és kultúrpolitikai események reprezentatív helyszíne volt politikai rendszereken átívelően 1925 és 1985 között is. Mindezek közül két fontosabb, fotóval is dokumentált esetet emelek ki.
Az alábbi képen az Apponyi-teremben Uuno Hannula (1891–1963) finn kultuszminiszter 1937-ben aláírja a magyar-finn kultúregyezményt, amely a két ország kulturális kapcsolatainak alapköve volt. Uuno Hannula mellett balra Ormi Talas finn követ és Hóman Bálint kultuszminiszter, bal szélen Szily Kálmán államtitkár.

Az Országos Széchényi Könyvtára, Apponyi-terem. Uuno Hannula finn kultuszminiszter aláírja a magyar-finn kultúregyezményt. Mellette balra Ormi Talas finn követ és Hóman Bálint kultuszminiszter, bal szélen Szily Kálmán államtitkár, 1937. A kép forrása: Fortepan / Bojár Sándor. Képszám: 177050

A másik, a magyar kultúrtörténetben egyedülállónak számító esemény, az Ómagyar Mária-siralmat tartalmazó Leuveni kódex 1982-es Magyarországra hozatala, illetve a kódex ünnepélyes és nyilvános átadásának eseménye, melynek szintén az Apponyi-terem adott helyszínt.

Szakirodalom:

• Berlász Jenő: Kísérletek a Könyvtár elhelyezésére a XIX. században. In: Az Országos Széchényi Könyvtár Évkönyve 1986–1990, 159–168.
• Haraszthy Gyula: Az Országos Széchényi Könyvtár elhelyezése 1919–1958. In: Az Országos Széchényi Könyvtár Évkönyve 1986–1990, Budapest, OSZK, 1994, 197–219.
• Pukánszkyné Kádár Jolán: Az Országos Széchényi Könyvtár Apponyi-gyűjteménye. In: Az Országos Széchényi Könyvtár évkönyve, 159–170.
• Rácz Ágnes, Szőts Zoltán Oszkár: A Széchényi Könyvtár útja az alapítástól a Budavári Palotáig. 1. rész. In: OSZK-blog, 2012. november 10.
• Rácz Ágnes, Szőts Zoltán Oszkár: A Széchényi Könyvtár útja az alapítástól a Budavári Palotáig. 2. rész. In: OSZK-blog, 2012. november 11.
• Tombor Tibor: A Nemzeti Könyvtár különgyűjteményei és kiállítási termei budavári új épületében. In: Az Országos Széchényi Könyvtár Évkönyve 1965/1966, Budapest, OSZK, 1967.

Garadnai Erika
(Régi Nyomtatványok Tára)

A sorozat további részei: Bevezető, 1. rész, 2. rész, 3. rész (1., 2., 3.), 4. rész; 5. rész (1., 2., 3.), 6. rész; 7. rész, 8. rész (1., 2., 3., 4.), 9. rész (2.)

A fametsző művész egy csiszolt fadúcra rajzol (illetve viszi át a rajzát), ezt követően a rajzolt vonalakat meghagyva késsel vagy vésővel kivájja a többi felületet. A kompozíció vonalai kiemelkednek, ezeket befestékezi, majd egy benedvesített papírlapot rápréselve, a festéket rányomja a papírra. A nyomat a dúc rajzolatának tükörképe lesz. Drahos István körte- és puszpángfa dúcokat metszett ki, Gotthárd Dénes pedig műasztalosként jól értett a faanyagok előkészítéséhez, ezért volt ideális választás Drahos részéről, hogy tőle rendelt minőségi fadúcokat. E vonatkozásban – ahogy már utaltam rá – Drahos több Gotthárdhoz írt levelét ismerjük, és bár a műasztalos válaszlevelei nem kerültek elő, a grafikus hozzá írt levelei önmagukban is fontos forrást jelentenek, melyek alapján betekintést nyerhetünk a megrendelések folyamatába, és Drahos aktuálisan készülő munkáiból is ízelítőt kaphatunk.
Drahos Gotthárdhoz írt leveleiből a legkorábbi 1948-ból maradt fenn. Ebben Drahos levelezőlap készítéséhez kért dúcokat, mint írja, a nagyobb dúcokat fel szokta aprózni a kisebb ex librisek számára, de levelezőlapokhoz megfelelő a nagyobb méret:

A rendelések gyakoriságát, kettejük kapcsolatának folytonosságát mutatja, hogy több későbbi levelében már részletes paraméterek megadása nélkül, konkrét pénzösszegért rendelt dúcokat. Ennek egy példája az 1955. január 12-én kelt levél, melyben Gotthárdot arra kérte, február közepéig 400 Ft értékben tartalékoljon a részére dúcot, melyet ő majd felaprít a szükséges méretű darabokra. 
Drahos, hogy munkáját folyamatosan végezhesse, időnként maga is ajánlott faanyagot, részt vett a megfelelő alapanyag felkutatásában, beszerzésében, Gotthárdhoz irányítva a feldolgozandó fát. Erről tanúskodik egy 1956-ban írott levele:

Drahos 1957 novemberében 500 Ft értékben tartott igényt körtefa dúcokra. Felhívta Gotthárd figyelmét arra, hogy a küldeményt körültekintően csomagolja. Tudvalevő, ha a dúc csak kicsit is megsérül, az a metszés és a nyomtatás minősége rovására mehet:

Drahos István levele Gotthárd Déneshez, Szentes, 1957. november 20.

Drahos fametszeteinek egy része illusztrációnak készült, 1958-ban Thomas Mann A törvény és Kemény Zsigmond Zord idő című regényét illusztrálta, melyek a Magyar Helikon kiadásában jelentek meg. A következő levél ezekre a munkáira, emellett a Gotthárd részére metszett két ex librisére és egy levélcímkére is utal – utóbbiakból a grafikusnak már nem volt példánya, emiatt kért belőlük nyomatot, vagy magukat a dúcokat:

Drahos újabb, 1958. március 31-i leveléből kiderül, hogy a kérésre Gotthárd elküldte két, a grafikus által neki metszett kisgrafikája dúcát (pontosan nem nevezi meg, melyik kettőt), ezekről Drahos így készíthetett néhány kézinyomatot. Az ex librisekre mind tartalmuknál, mind méretüknél fogva a sűrítés, lényegre törés jellemző, mely alkotásmód magasfokú technikai felkészültséget igényel. Ez egy fontos ismérve Drahos kisgrafikai munkásságának is; ezen túlmenően ex libriseinek titkát így fogalmazta meg Galambos Ferenc bibliográfus, ex libris gyűjtő, aki rá emlékezve 1968-ban katalógust állított össze a művész kisgrafikai munkásságáról:

A Gotthárd nevére szóló – Drahos által 1948-ben alkotott – ex librisekre és a levélcímkére (op. 3., 6., 7.) is jellemző a perszonifikáció, hiszen központi részüket képezik a tulajdonos foglalkozására, tevékenységére utaló szimbolikus elemek, ugyanakkor a művek a grafikusról is vallanak. Drahos többi kisgrafikájához hasonlóan a betű, a felirat ezeken is szervesen beépül a biztos vonalvezetésű kompozícióba. Az egyik ex librisen a hangsúlyos képi elemként szereplő GD monogram foglalkozási attribútumként gyaluval, az asztalosok egyik legfontosabb kéziszerszámával és – az ex librisek könyvvel összefüggő eredetére utalóan – könyvábrázolással egészül ki.

Drahos István ex librise Gotthárd Dénes részére (1948, op. 3). Jelzet: Exl.G/507 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Egy másik, szintén „Gotthárd Dénes könyve” feliratú kisgrafika címert idéző ábrázolásán díszes, barokkos keretben láthatók a megrendelőre utaló G és D kezdőbetűk, ezekből két, egymást keresztező kar nyúlik ki, melyek közül – a munkásság, illetve az értelmiség jelképeként – az egyik kalapácsot, a másik könyvet tart. A metszői stílusra a precizitás és az aprólékos kidolgozottság jellemző.

Drahos István ex librise Gotthárd Dénes részére (1948, op. 6). Jelzet: Exl.G/508 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Gotthárd részére levélcímkeként Drahos különleges, GD monogramos betűgrafikát készített. Ezen a vonalak kifejezőerejére építve a betűket – szimbolikus elemként – gyaluval, és a gyalulás során keletkező, feltekeredő forgácsokkal ábrázolja.

Drahos István levélcímkéje Gotthárd Dénes részére (1948, op. 7). Jelzet: Exl.G/509 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Drahos szinte állandóan metszett, 1960 márciusára már több mint 500 fametszetet készített. A dúcai kevés híján elfogytak, ezért kétségbeesetten fordult újra Gotthárdhoz, nehogy idő előtt kelljen abbahagynia a metszést, mielőtt a véső kihullik a kezéből. Arra az esetre, ha Gotthárdnak nem lenne fája, felajánlott neki egy 66 kilós és több kisebb vadkörtefarönköt, mely az otthonában volt, de sem ő, sem a szentesi asztalosüzem munkatársai nem értettek a feldolgozásához:

Drahos amiatt is panaszkodott, hogy a művészek támogatására és a képzőművészeti élet szervezésére 1952-ben megalakult Képzőművészeti Alaptól nem lehetett beszerezni fadúcot, mert alig mutatkozott kereslet iránta, és nem volt, aki vállalja az elkészítését. A Képzőművészeti Főiskolán Varga Nándor Lajos és Koffán Károly grafikusok távozása után szintén háttérbe szorult a fametszés, kevesen foglalkoztak csak vele. Drahos 1960. március 31-én kelt újabb levelében megemlít néhány grafikust (Fery Antal, Bordás Ferenc), akik akkoriban hazánkban rajta kívül még főként fametszőként tevékenykedtek. Ő maga leginkább külföldi megrendelésekre dolgozott:

Drahos István levele Gotthárd Déneshez, Szentes, 1960. március 31.

Nemzetközi kapcsolatai révén Drahos határainkon túlról is kapott dúcokat, melyek elsősorban puszpángfából és időnként körtefából készültek. Egy 1962. január elején írt levele tanúsága szerint a nemrég beszerzett körtefa dúcoknál szüksége volt Gotthárd segítségére, mivel a nem megfelelő csiszolás miatt nem tudta használni őket. E levélben ismét utalt az 1960 márciusában már említett hatalmas körtefarönkre, mely azóta is feldolgozásra várt:

Ezzel az írással zárul Drahos István Gotthárd Déneshez intézett, kezembe került leveleinek a sora. Néhány évre rá, 1968-ban Drahos István elhunyt, kihullott a véső a kezéből. Gotthárd Dénes számára más művészek is készítettek fametszetű kisgrafikát (szignetet és ex librist), köztük Fery Antal, Varga Nándor Lajos és Patay Mihály. Utóbbi grafikus Gotthárd nevére szóló – alább látható – szimbolikus ex librisén a műasztalos áll a foglalkozását jelképező, felnagyított gyalun, a kezeit az ég felé tárja, felette fénysugarak közt megjelenő nyitott könyv, mely előtt a felirat: „Per laborem vir, homo per intellectum” [A munka által férfi, ember az értelem által]. Ez a jelmondat a bemutatott két életpálya summázataként, Gotthárd Dénes és Drahos István ars poeticájaként is felfogható.

Patay Mihály ex librise Gotthárd Dénes részére. Jelzet: Exl.G/510 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Drahos István grafikusművész tiszteletére 2013. július 31-én nyílt emlékszoba a szentesi Koszta József Múzeumban a Csallány Gábor Kiállítóhelyen. Gotthárd Dénes botanikusi életművét a Mátra Múzeum herbáriuma őrzi, jelen cikkel a fadúckészítő és ex libriseket rendelő műasztalosnak is emléket állítottam.

Irodalom:

• Bánkuti Károly: A Mátra Múzeum herbáriuma – A Gotthárd gyűjtemény I. In: Folia Historico Naturalia Musei Matraensis (A Mátra Múzeum Közleményei), 23. évf., 1998–1999, 103–141.
• Botanikai gyűjtemény. In: A Magyar Természettudományi Múzeum Mátra Múzeumának honlapja
• Drahos emlékszoba a ligetben. In: Szentesi Mozaik, 2013. 08. 01.
• Drahos István emlékszoba. In: NetMúzeum.HU – A Koszta József Múzeum digitális kiállítása
• Drahos István. In: Szentes helyismereti kézikönyve (tanulmányok). Szerk. Kis-Rácz Antalné, Labádi Lajos, Vörös Gabriella, Szentes, 2000.
• Fametszet. In: Művészettörténet a kezdetektől napjainkig, szerk.: Rencsényi Noémi 2002–2008.
• Fery Antal élete, munkássága, alkotásainak jegyzéke. Szerk. Fery Veronika, Miskolc, Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Múzeumi Igazgatóság, 2005.
• Fűköh Levente: A Mátra Múzeum természettudományi szerzeményezési stratégiája az elmúlt ötven évben (1966–2016). In: Annales Musei Historico-Naturalis Hungarici, Volume 108, Budapest, 2016, 107–126.
• Galambos Ferenc: Drahos István exlibris művész (1895–1968), Szentes, 1968.
• Kertész Dénes: Drahos szoba Szentesen. In: Kisgrafika Értesítő, 1970. április, 655–656.
• Rácz Mária: Drahos István. In: Kisgrafika, 2012/2. sz., 4–6.
• Rózsa Gábor: Kisgrafikai párbaj Drahos István és Nagy Árpád között (1956–1958). In: Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1991–1992., 1. kötet, Szeged, 1992, 331–343.
• Varga András: Gyűjtemény-alapítóink: Gotthárd Dénes. In: Folia historico-naturalia Musei Matraensis (A Mátra Múzeum Közleményei), 12. évf., 1987, 7–8.
• Varga Nándor Lajos kisgrafikai alkotásainak jegyzéke, Budapest, DATORG Nyomda, [1978], 3.

Vasné dr. Tóth Kornélia
(Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

A blogbejegyzésben a levelekből idézett szövegrészletek korabeli helyesírással szerepelnek.

Az összeállítás 1. része itt olvasható.

120 éve született Gotthárd Dénes autodi­dakta botanikus, a Mátra Múzeum herbáriuma alapítója, műasztalos. Többen úgy ismerik őt, mint asztalosmestert vagy növénygyűjtőt, de kevesen tudják, hogy a saját korában milyen népszerű fadúckészítő volt, e téren mennyi ismert grafikus adott le rendelést a számára. Élete e vonatkozásban kapcsolódott a híres szentesi fametsző Drahos Istvánéhoz, aki idén 130 éve született, tehát 10 évvel volt idősebb Gotthárdnál. Mindkettejüket a munkájuk iránti szenvedély hajtotta, életükben nagy törést, sok veszteséget okozott a második világháború, de volt elég erejük teljesen újrakezdeni. Az ő ismeretségükbe – melyről több ex libris és levelezésük* nemrég előkerült néhány darabja tudósít – adok betekintést a következőkben. 

Gotthárd Dénes és Drahos István portréja. A fotók forrása: Varga András: Gyűjtemény-alapítóink: Gotthárd Dénes. In: Folia historico-naturalia Musei Matraensis (A Mátra Múzeum Közleményei), 12. évf. 1987, 7.; Drahos István. In: Szentes helyismereti kézikönyve (tanulmányok). Szerk. Kis-Rácz Antalné, Labádi Lajos, Vörös Gabriella, Szentes, 2000.

Gotthárd Dénes 1905-ben született Erdélyben, Sárkány községben, a család 1911-től Sepsiszentgyörgyön élt. Gotthárdot már gyerekkorától vonzotta a természet szépsége, a növények tanulmányozása. 1923-ban érettségizett, majd elszegődött a Székely Nemzeti Múzeumhoz mint fizetéses alkalmazott, aztán egy asztalosmester tanácsára beállt asztalosinasnak. Akkoriban igen nagy tekintélye és jó keresete volt az iparosoknak. Egy ideig Bukarestben dolgozott egy bútorgyárban, közben kérte felvételét az egyetem természettudományi karára, de politikai okok miatt elutasították, és átirányították az orvosi karra, ahova kevés ideig járt. Bevonult katonának, majd rövid szolgálat után Magyarországra szökött, Budapesten telepedett le. Egy bútorgyárhoz került műbútorasztalosnak, csekély jövedelemmel. Közben időlegesen egy botanikus kertben is dolgozott. Bár beiratkozott jogot tanulni, a család szűkös anyagi helyzete nem tette lehetővé az iskola elvégzését, és a vágyott botanikai pálya is reménytelennek tűnt a számára. Az 1930-as évektől képkeretezőként helyezkedett el, majd mestervizsgát tett, kisiparosként tevékenykedett. A második világháború idején, 1944-ben behívták katonának, rá egy évre nagy veszteség érte, sajnálatos módon megsemmisült az akkorra már 7000 darabból álló herbáriuma. A háború után folytatta a műasztalosi szakmát. 1967-ben, 62 éves korában nyugdíjazták, és ekkor újra több ideje maradhatott szenvedélyére, a növénygyűjtésre. Fáradhatatlanul keresett, gyűjtött, határozott és rendszerezett. 1979-ben csatlakozott „Az Északi-középhegység természeti képe” elnevezésű kutatási programhoz. Ő tekinthető a Mátra Múzeum herbáriuma alapítójának, ugyanis indulásként – 1978-ban – mintegy 2000 herbáriumi lapot ajándékozott a múzeumnak, majd 1992-ben teljes, több mint 12 000 herbáriumi lapból (30 ezer tétel) álló gyűjteményét, amely a hazai flóra fajainak közel hetven százalékát tartalmazza. Gyűjtéseit elsősorban a Pilis, a Mátra, a Bükk, a Börzsöny, a Vértes, a Budai-hegység, a Visegrádi-hegység, a Naszály, Ócsa és Dabas térségében végezte, de nemzetközi cserék révén számos más ország anyaga is megtalálható lapjai között.
Gotthárd asztalosmesterségéhez kapcsolódóan bútor- és képkeret-megrendeléseket kapott, különféle fatechnikai cikkeket árult. Ezt hirdeti a következő grafika is 1941-ből, mely Fery Antal alkotása.  

Fery Antal fametszete (1941). A kép forrása: Palásthy Lajos ex libris gyűjteménye

Gotthárd kiterjedt kapcsolatrendszerre, ismeretségre tett szert a kisgrafikát, ex librist metsző művészek körében, akik számára szívesen készített fadúcokat. A jó fametszethez ugyanis elengedhetetlen a szakszerűen előkészített dúc, melyet a művész kifaraghat. A dúc általában néhány centiméter (kb. 2,2–2,5 cm) vastagságú falap, az egyik oldalán simára csiszolva. Elkészítéséhez alkalmas faanyagra, jól kiszáradt keményfára van szükség. A 15–18. századig hosszmetszetű fát (általában körtefát) munkáltak meg a fametszők kések, vésők segítségével, ezt a technikát lapdúcmetszésnek nevezik. A harántdúcvésés később alakult ki, itt a fa (puszpángfa, de használható hozzá tiszafa és körtefa is) keresztirányú metszetét, bütüfelületét munkálják meg, azaz a dúcot a rostokra merőlegesen vésik. Ilyenkor nem kell tartani a fa hasadásától, tehát finom rézmetsző késekkel lehet megmunkálni a fát. Így a rézmetszet festői tónusgazdagságát idéző, rendkívül aprólékos, részletező rajzolatot is fába lehet metszeni.

Nagy Árpád fametszete (1957). Jelzet: Exl.D/212 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A harántdúc elkészítése különösen komoly szakértelmet igényel: a fa törzséből keresztirányban kimetszett lemeznek (bütü) a további szeletelésével, a darabok eltolásával, elforgatásával alakítják ki. Ennek az eljárásnak az a célja, hogy semlegesítsék a fában dolgozó ellentétes irányú erőket. Az egyes darabok átforgatása úgy történik, hogy mindig az évgyűrűk közepe és széle kerüljön egymásra. Ezután, hogy ne vetemedjen, lenolajjal minden irányból addig itatják a fát, míg több folyadékot nem vesz fel. Végül finom csiszolópapírral polírozzák.
Bármelyik fametszési technikát választja is a művész, a jól előkészített, méretre vágott fadúc előfeltétele a metsző munkájának, és ehhez – amint az majd a bemutatott levelezésből is kiderül – kevesen értettek, illetve ennek elkészítését kevesen vállalták. Ezáltal válhatott e téren országosan elismertté a műasztalos Gotthárd Dénes, aki jeleskedett ezek előállításában. Olyan híres fametsző grafikusok, rajztanárok rendeltek tőle dúcokat – a hozzá írt, nemrég napvilágra került levelek alapján –, mint Drahos István, Fery Antal, Pirk János, Molnár C. Pál, Andor Loránd, Kaveczky Zoltán, Pohárnok Zoltán és Élesdy István. Többüknek Varga Nándor Lajos – 1931 és 1948 között a Képzőművészeti Főiskola tanára, maga is számos fametszetű grafika készítője – ajánlotta be a műasztalost.
A Gotthárdhoz írt levelek tanúsága szerint legfőbb megrendelői közé tartozott Drahos István (1895–1968), a korszak egyik világhírnévre szert tevő magyar ex libris művésze.

Drahos István fametszete (1953). Jelzet: Exl.D/214 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Drahos Budapesten született, apja nyomdász volt, tőle eredhetett a grafikák, a nyomatok iránti érdeklődése. 1912-ben iratkozott be a csáktornyai Tanítóképző Intézetbe, ahol jó rajzoktatásban részesült. Az első világháború idején, 1915-ben bevonult katonának, s miután 1917-ben leszerelt, egyre több rajza, akvarellje, tollrajza született; ezek legfőbb témáit a magyar táj, enteriőrök és a fronton szerzett emlékek adták. 1920-ban felvételt nyert a Magyar Iparművészeti Főiskolára, ahol a Helbing Ferenc által vezetett grafikai osztályba járt, a mester alkotásai nagy hatással voltak művészetére. 1925-ben végzett, ezt követően mint középiskolai tanár dolgozott több helyütt, végül Szentesen telepedett le, itt alapított családot. 1933-tól a helyi ipariskola tanára lett 1957-ben történt nyugdíjazásáig. Termékeny alkotóként a tanítás mellett számos könyv- és tankönyv-illusztrációt, bélyegtervet, ex librist és alkalmi grafikát alkotott magyar és külföldi megrendelők részére. Felesége, Drahosné Varna Ilona – és fiuk, ifjabb Drahos István – volt a grafikus alkotásainak első kritikusa és műélvezője.
Drahos életművének legkiemelkedőbb alkotásait a sokszorosított, többnyire fekete-fehér nyomatai képviselik, de élénk koloritú akvarelljei, emellett tus- és ceruzarajzai, rézkarcai is fennmaradtak. Kisgrafikákat, ex libriseket az 1930-as évektől készített. Tagja lett az 1932-ben megalakuló Magyar Exlibrisgyűjtők és Grafikabarátok Egyesületének, mely szervezet részére egy „MEGE 1939” feliratú, sűrű vonalvezetésű grafikát alkotott. Ennek a gyönyörűen kimetszett kisgrafikának az ábrája is tükrözi, hogy Drahos művészetében a betű, a felirat sosem játszott alárendelt szerepet, jól kidolgozottan, szervesen beépül a kompozícióba.

Drahos István fametszete a MEGE részére (1939). Jelzet: Exl.M/565 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A második világháború feldúlta nyugodt életét: házát kifosztották, gyűjteményei, feljegyzései, grafikai szerszámai megsemmisültek. Az addig elkészült 135 ex librise mellett számos más alkotása is veszendőbe ment, így ötvenéves korától mindent újra kellett kezdenie. 1948-ban fogott ismét munkához, ekkortól született alkotásait újólag 1-től kezdődően számozta. Neve megint bekerült a nemzetközi ex libris élet vérkeringésébe, neves magyar és külföldi művészekkel, gyűjtőkkel állt kapcsolatban. Egyre több megrendelést kapott, az ötvenes évektől művei rendszeresen szerepeltek hazai és nemzetközi ex libris kiállításokon. Termékeny alkotó volt, a fennmaradt művek alapján közel 900 ex librist, kisgrafikát készített, melyek a mai napig keresettek a gyűjtök körében. Realista stílusú alkotásainak középpontjában általában a cselekvő és társas kapcsolatait megélő ember áll, gyakran bizonyos foglalkozások jelképeivel, emellett tájak, épületek, történelmi korok egyaránt megelevenednek művein. Emberszeretete magyarázza családi és alkalmi grafikáinak meghittségét, életszerűségét. Számtalan születési, házassági, halálozási értesítője, újévi és karácsonyi lapja, valamint egyéb alkalmi grafikái – gyakran humorral átitatva – a magyar kisgrafika reprezentatív darabjai. Drahos munkásságával bebizonyította, hogy „a miniatúra is lehet monumentális, a kicsiny kép is tökéletesen emberméretű” (Vörös Gabriella).

Drahos István fametszetű karácsonyi és újévi lapja a Drahos család részére (1948), alkalmi grafika – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Bár a két világháború közötti magyar fametsző művészetben – többek között Buday György és Gáborjáni Szabó Kálmán művészete hatására – a folthatásos, tónusos fametszet dominált, Drahos mégis a düreri eredetű, tisztán vonalas metszőtechnika mellett kötelezte el magát, és így lemondva a festői lehetőségekről, főként a minél kifejezőbb vonalhasználatra építette művészetét. Ehhez kiemelkedő rajztudásra, biztos vonalvezetésre, a művek megkomponálására volt szükség. Így nyilatkozott erről:

Folytatása következik! 

*Több, Gotthárd Dénes számára készült ex libris Weimper Zoltán hadtörténész ajándékozásával jutott az OSZK gyűjteményébe, melyért ezúton is kifejezzük köszönetünket. A grafikákkal együtt nyilvánosságra kerülő, Drahos István által Gotthárd Déneshez írt levelek további fontos információkkal szolgálnak, ezeket cikkem 2. részében mutatom be.

Vasné dr. Tóth Kornélia
(Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

Az írni-olvasni tudás nemzetközi napján, szeptember 8-án visszatekintünk régebbi korokra, és megnézzük, hogy 250 évvel ezelőtt milyen új módszereket vezettek be az olvasás tanítására avégett, hogy az analfabetizmust felszámolják.

Az iskolaügy a felvilágosult abszolutizmusban

A 18. század közepétől Európában, vagyis a felvilágosult abszolutizmus korszakában egyre inkább nyilvánvalóvá vált, hogy az erős állam működéséhez szükséges az általános iskoláztatás megreformálása. A kézműiparban, a mezőgazdaságban végzett hatékony munkához, és már az alsóbb közigazgatási feladatok ellátásához is egyaránt szükség volt az olvasás, írás és számolás tudásának elsajátítására.

Ennek megvalósítására ezek a főbb irányok, törekvések szerepeltek a kor (iskola)politikai gondolkodásában:

• az iskolák kivonása az egyház fennhatósága alól, és állami kézbe vétele,
• az új elvárásoknak megfelelő tankönyvek kiadása,
• hatékony tanítási módszerek, megfelelően képzett tanítók,
• iskolafelügyelet a tanítók és tanítási eredményeik ellenőrzésére.

Johann Ignaz von Felbiger. Grafika – Österreichische Nationalbibliothek. A kép forrása: Europeana

Poroszországban II. Frigyes király 1763-ban bevezette az általános tankötelezettséget. Ausztriában Mária Terézia a sziléziai iskolareformert, Johann Ignaz von Felbigert (1724–1788) bízta meg az iskolaügy irányításával, aki 1774-ben a poroszhoz hasonló szabályzatot dolgozott ki, amellyel a Habsburg Birodalomban megalapozta a népiskolai rendszert.
Felbiger német iskolareformer, pedagógiai író, valamint Ágoston-rendi kanonok volt. A breslaui egyetemen folytatott teológiai tanulmányai után 1744-ben nevelői állást vállalt. 1746-ban belépett a sziléziai Saganban az Ágoston-rendi kanonokok közösségébe, 1748-ban pappá szentelték, tíz évvel később pedig a sagani monostor apátja lett.
Látva a helyi katolikus iskolák siralmas állapotát, Felbiger megpróbált javítani a helyzeten, és 1761-ben kiadta első iskolai rendelkezését. 1762-ben Berlinbe utazott, ahol nagy benyomást tett rá Johann Julius Hecker (1707–1768) gyakorlatorientált reáliskolája és Johann Friedrich Hahn (1753–1779) táblázatokkal történő oktatási módszere. Felbiger a sagani monostor birtokai számára 1763-ban adott ki iskolai szabályzatot, valamint egy tanítóképzőt alapított.
A második berlini útja után 1765-ben kidolgozta a sziléziai katolikus elemi iskolák általános szabályzatát, de javaslatai bekerültek a II. Frigyes által egy évtizeddel később kiadott, a sziléziai felsőbb iskolákra vonatkozó szabályozásba is.
Mária Terézia császárné kérésére Felbiger 1774-ben Bécsbe költözött, ahol a Habsburg Birodalom oktatáspolitikájának a megreformálását kapta feladatul. Még ugyanebben az évben kidolgozta az általános iskolarendtartást (Allgemeine Schulordnung, für die deutschen Normal- Haupt- und Trivialschulen in sämmtlichen kaiserl. königl. Erbländern), amely a népoktatás átfogó reformjának az alapjává vált az osztrák örökös tartományokban. 1775-ben jelent meg legfontosabb pedagógiai műve, a Methodenbuch für Lehrer der deutschen Schulen in den kaiserlich-königlichen Erblanden, amelyben részletesen leírta az új tanítási módszerét. Könyvtárunkban megtalálható a módszert összegző, Budán megjelent könyve, a Kern des Methodenbuches.

Johann Ignatz von Felbiger: Kern des Methodenbuches, besonders für die Landschulmeister in den kaiserl. königl. Staaten, Ofen, Gedruckt mit kön. Universitätsschriften, 1786. – Törzsgyűjtemény

Az addigi tanítási gyakorlat

A gyermekek – főleg falun és a mezővárosokban – sokszor hosszú heteket hiányoztak az iskolából, mivel dolgozniuk kellett. A folyamatos hiányzások miatt a tananyag megtanulását újra és újra elölről kellett kezdeniük. A helyzetet nehezítette, hogy az iskolákban régi, elavult módszer szerint folyt az oktatás. A középkorból fennmaradt szokás szerint ugyanis az volt a gyakorlat, hogy a tanító egyik gyermeket a másik után kérdezte ki. Eközben a többiek beszélgettek, zajongtak, ami megosztotta mind a felelő gyermek, mind a tanító figyelmét. A tanítónak általában minden türelmére és tekintélyére szüksége volt ahhoz, hogy legalább rövid időre csendre bírja a nyugtalan gyerekeket.
Felbiger új tanítási módszert vezetett be, amely a tanítás hatékonyságát volt hivatott szolgálni. A módszerét öt fontos elemre tagolta:

• együttes oktatás
• együttes olvasás
• kezdőbetűzés módszere
• táblázatba foglalás
• katekizálás elve

Az új tanítási módszer központi eleme a tanítás új szociális formája volt. Immáron a teljes tanulócsoport számára tartottak oktatást, vagyis a tanulókat együtt tanították. Módszertani elvként Felbiger előírta, hogy minden tanulónak mindig készen kell állnia arra, hogy felszólítsák: például az elhangzottak megismétlésére, a kérdések megválaszolására, az eddig mondott vagy olvasott szöveg folytatására, vagy arra, hogy kijavítsa egy másik tanuló által olvasás, írás vagy felelet közben elkövetett hibákat.
A közös olvasás a módszer második fő eleme volt, amely magában foglalta mind a közös hangos olvasást, mind pedig a csendes együttolvasást.
A betűmódszer segítséget jelentett a megtanulandó szövegek memorizálásában. Felbiger ezt Johann Friedrich Hähn berlini reáliskolájában tett látogatásakor ismerte meg. A tanító felírta a táblára a hosszabb memoriterszövegek kezdőbetűit. A kezdőbetűkre mutatva elmondta a megjegyzendő szakaszt, amit a tanulókkal egészen addig ismételtetett, amíg azok azt vissza nem tudták mondani.
A táblázatok használata a tagolt összefoglalásokat jelentette, ami lehetett akár egy könyv tartalomjegyzéke is. A táblázat szemléltetési formáját Felbiger szintén Hähntől vette át.
A katekizálás esetében egy kérdés-felelet módszerről volt szó, amely nem csupán vallási témákra vonatkozhatott, hanem minden olyan témára, amit a gyermekeknek meg akartak tanítani. A katekizálás tehát a kérdezés-válaszolás folyamatát jelentette, amit azért használtak, hogy a tanító megtudja, milyen fogalmakkal rendelkezik a kérdezett az adott témában.
1777-ben jelent meg az I. Ratio Educationis, vagyis Mária Teréziának a Magyar Királyságra vonatkozó tanügyi rendelete, amelynek alapját Felbiger tanügyi reformjavaslatai képezték.
A magyar iskolarendszer megreformálását ezen tanügyi rendelet alapján vezették be – a protestánsok ellenkezése miatt – csak a katolikus fenntartású iskolákban. 

Új tanítási módszer az olvasástanításban

Felbiger ábécéskönyvei

Az írás és olvasás tanítására Felbiger saját ábécés- és olvasókönyvet is szerkesztett. A Habsburg Birodalom iskolái számára készített ábécéskönyvének első kiadása 1774-ben jelent meg. Ebbe a korábban az olvasástanuláshoz alkalmazott vallási szövegek helyére rövid, a köznapi élethez jobban közelítő szereplőket felvonultató „erkölcsképző” olvasmányok kerültek. Az ábécéskönyv kötelező taneszközzé vált az iskolákban az írás-olvasás tanítására.
A Felbiger-féle ábécés- és olvasókönyvet először csak német nyelven adták ki, majd az I. Ratio Educationis elkészülte után a Magyar Királyság iskolái számára is megjelentették kétnyelvű változatban: az egyik oldalon mindig németül, a másikon magyar, szlovák, szlovén, illetve horvát nyelven. A német szöveg magyar nyelvű fordítását Révai Miklós (1750–1807) piarista szerzetes, tanár készítette.

Miklós Révai: A B C knižečka aneb tak rečeny syllabikar ku prospechu narodních sskol w kralostwy uherskem, Budin, Wytjsst: Uniw., 1782. – Törzsgyűjtemény

Az I. Ratio Educationis alapján a tankönyvkiadás joga a Budai Királyi Egyetemi Nyomdához került, az új tanügyi rendelet alapján készített ábécés- és olvasókönyveket is ez a nyomda jelentette meg egészen 1852-ig. Az olvasástanuláshoz használt tankönyveket három változatban adták ki: városi, mezővárosi és falusi iskolák számára.

„A betűk ismeretéről”

Felbiger módszertani könyve, a Methodenbuch részletesen bemutatta, hogyan képzelte el a szerző a betűtanítást. A következőkben ezen mű alapján ismertetjük az olvasástanítás korabeli alapjait.
A tanítás kezdetén még nem használtak ábécéskönyvet. Minden gyermeknek csak egy „betűtáblácskája” volt, amelyen az összes gót betűs kisbetű (fraktúr) volt látható. A betűk bevezetésének sorrendje az órán – csakúgy, mint a betűtáblácskán – nem az ábécé rendjét követte, hanem a formai hasonlóság elvét: először az egyszerűbb formákkal kezdték (i, j, r …), majd a bonyolultabbak (y, z, s) kerültek sorra.
A betűket a tanító (régies megnevezéssel iskolamester) a gyermekek szeme láttára írta fel a táblára. A fraktúr-betűk megírásához Felbiger a következő utasítást adta: „Ehhez szükséges egy fekete tábla, egy szivacs, valamint egy négyszögletes krétadarab; a kréta éles sarkával készítjük a vékony vonalakat, a széles oldalával pedig az árnyékvonalakat.”
A „közös tanulás” elve szerint történt az első lépés: Az alsó osztály valamennyi gyermekét a betűtáblácskával a kezében a tanári tábla elé állították úgy, hogy a kisebbek a nagyobbak előtt álljanak. A tanító elmondta nekik, hogy a betűk milyen elemekből állnak: pontokból, egyenes és görbe vonalakból. Miután ezt elmagyarázta, megkérdezte: miből állnak a betűk? Amennyiben a gyerekek nem tudtak azonnal felelni, elismételte a választ. Ezután a tanító ismételten megkérdezte: miből állnak a betűk? A második kérdésre már többen vissza tudták mondani a hallottakat. Miután a gyermekek jól válaszoltak, a tanító közölte velük, hogy most egy pontot fog rajzolni. A pont után következett a vonal. A tanító minden alkalommal megnevezte, hogy mit írt a táblára, rákérdezett, meghallgatta a választ, majd megismételte azt. A gyermekek ezután megkeresték a megfelelő betűt a saját „betűtáblácskájukon”.
Mielőtt az iskolamester felírt egy betűt a táblára, azt előre jelezte a gyermekeknek, és írás közben is többször mondta a betű nevét. A tanulás során többször rákérdezett, hogy melyik betűt írja éppen. Írás közben és utána is folyton megismétlődött tehát a kérdés-felelet rituálé, hogy – Felbiger szavaival – „mindig éberen tartsa a gyermekeket, és az ismétlés által a betű nevét helyesen bevésse az emlékezetükbe.”

A betűzés

A betűk vizuális megismerése után következett a betűzés tanulása, vagyis a betűk hangértékének elsajátítása. Felbiger szerint meg kellett különböztetni a „hangos” betűket (magánhangzókat) és a „néma” betűket (mássalhangzókat). A néma betűk csak akkor hallhatók, ha mellettük megjelenik egy hangos betű, például: a, be, ce, de stb.
A magyarázatot a gyakorlat követte: a kisbetűs ábécét felírták a táblára.
A tanító megkerestette azokat a betűket, amelyeket csak másokkal együtt lehet kimondani, valamint azokat a betűket, amelyeket önállóan is ki lehet ejteni. Így tanulták meg a gyermekek a fogalmakat: önhangzó (vagyis magánhangzó) és mássalhangzó.

A betűtáblázat

Az ábécéskönyvek első két oldalán volt egy táblázat, amely tartalmazta az ábécé betűit ábécérendben, különböző írásmódokban: fraktúr és kurrent (gót betűs nyomtatott és kézírásos formák), valamint szerepeltek rajta a latin betűs írások is.

Miklós Révai: ABC oder Namenbüchlein, zum Gebrauche der Nazionalschulen in dem Königreiche Hungarn, Ofen: Druck. Univ., 1789. A könyv első két oldala – Törzsgyűjtemény

„Az olvasásról”

Amint a tanulók képesek voltak helyesen kiejteni az ábécéskönyvben található nehéz szótagokat is, és elsajátították a betűfelismerést és a betűzést szolgáló táblázatot, az „olvasóosztályba” kerültek. Itt a tanulókat három osztályba sorolták: a legjobbak, a közepesek és a gyengébbek csoportjába. A legjobbak olvastak először, a gyengébbek pedig utoljára, akik – Felbiger reményei szerint – a többszöri szöveghallgatás által tanulhatnak, átvéve a jobbaktól a helyes példát.

Írásmódok

A kézírás (kurrent) olvasása

Az olvasás megtanulásához hozzátartozott nemcsak a nyomtatott, hanem az írott szövegek olvasásának elsajátítása is. A gyermekeknek többfajta írásmód olvasni tudását is meg kellett tanulniuk. Elvárták a fraktúr (nyomtatott német gót betűk) és a latin betűs nyomtatott írás ismeretét (magyar és latin szövegekhez). Emellett meg kellett tanulniuk a latin betűvel írt kézírásos szövegek és a kurrent (gót kézírású) szövegeknek az olvasását is. Ennek gyakorlati oka az érthető társadalmi elvárás volt, melyre Felbiger igy utalt a Methodenbuch című művében:

A kézírásos szövegek olvasásának gyakorlására Felbiger különböző lehetőségeket ajánlott:

• a tanító maga írjon a táblára, a gyerekek először betűzzenek, majd olvassanak;
• különböző kézírásokat gyűjtsön össze a tanító, és ossza ki azokat olvasásra;
• először a tanító olvassa fel a szöveget, majd a tanulók ismételjék meg azt.

Felbiger fontosnak tartotta a fokozatosság elvét: a különféle kézírások közül először a jól olvashatókat kell választani gyakorlás céljára, majd később az egyre nehezebben olvashatókat.

Az olvasmányok

Felbiger ábécés- és olvasókönyvében különféle szedéssel szerepeltek az olvasmányok, hogy az olvasást különböző írástípusokban is gyakorolhassák a tanulók. A csak német nyelven kiadott tankönyvekben az elbeszélések zöme fraktúrban, néhány elbeszélés kurrentben (német kézírással), végül néhány szöveg latin betűs nyomtatásban jelent meg. A kétnyelvű könyvekben, így a magyar és német könyvekben a német nyelvű szövegeket a német írásmódnak megfelelően, a magyar nyelvű szövegeket a latin betűs írásmódnak megfelelően közölték.

ABC könyvetske, a’ nemzeti iskoláknak hasznokra = ABC oder Namenbüchlein, zum Gebrauche der National Schulen in dem Königreiche Hungarn, Ofen, königl. Universitätsschriften, 1780. Magyar és német nyelven, különböző betűtípussal szedett olvasmány – Törzsgyűjtemény

A korabeli ábécés- és olvasókönyvek jellemzően a számok felsorolásával zárultak, hogy a korabeli, egymás mellett használt kétféle – arab és római számos – számírást gyakorolhassák a segítségükkel.
Felbiger – ugyan ma már sok részben túlhaladott – módszere nagy lépés volt a korszakban az alfabetizáció terjedésének előmozdítására, az írás- és olvasástanítás hatékonyságának növelésére.

Felhasznált irodalom:

• Felbiger, Johann Ignaz: Methodenbuch für Lehrer der deutschen Schulen in den kaiserlich-königlichen Erblanden, Wien, Deutsche Schulanstalt, 1775.
• Fülöp Géza: Olvasási kultúra és könyvkiadás Magyarországon a felvilágosodás idején és a reformkorban (1772–1848), Budapest, Hatágú Síp Alapítvány, 2010.
• Kraus, Hans-Christof: Kultur, Bildung und Wissenschaft im 19. Jahrhundert, München. Oldenbourg Wissenschaftsverlag, 2008.
• Pukánszky Béla és Németh András: Neveléstörténet, Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 1996.
• Tóth István György: Mivelhogy magad írást nem tudsz…: Az írás térhódítása a művelődésben a kora újkori Magyarországon, Budapest, MTA Történettudományi Intézete, 1996.

Szabóné Kozma Katalin
(Retrospektív Könyvfeldolgozó Osztály)

Páratlanul gazdag irategyüttest őriz könyvtárunk Kézirattára: a kiváló műfordító, református lelkész publicista Máthé Elek hagyatéka ez idáig kevesebb figyelmet kapott, pedig tartalma miatt igazán megérdemli, hogy odafigyeljünk rá. A néhány hete megkezdett feldolgozás pedig most különösen aktuális, hiszen Máthé Elek 1895-ben szeptember 6-án látta meg Pécsett a napvilágot.

Máthé Elek portréja egyetemi leckekönyvéből – Kézirattár, Máthé Elek hagyatéka

Az ifjú Máthé Elek számára nem volt kérdés, hogy milyen hivatást választ: édesapja, valamint anyai nagyapja is református lelkészek voltak, így ő is ezen az úton indult el és a budapesti Református Teológia Akadémián 1917-ben szerzett segédlelkészi oklevelet, majd 1920-ban szentelték lelkésszé. Időközben a budapesti Királyi Magyar Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karára is felvételt nyert, ahol latin és görög filológiából nyert tanári képesítést 1919-ben. Az egyetemen osztálytársa volt a magyar klasszika-filológia egyik legismertebb egyénisége, Kerényi Károly, akivel össze is barátkozott.

Máthé Elek egyetemi leckekönyvei – Kézirattár, Máthé Elek hagyatéka

Teológiai tanulmányait elmélyítendő 1922 októberétől 1924 márciusáig Skóciában volt hosszabb tanulmányúton, előbb Edinburgh-ben majd Glasgow-ban. A skót református egyházzal a későbbiekben is szoros kapcsolatot ápolt, amiről a hagyatékban található levelezése tanúskodik. Külföldi tanulmányait egy három hónapos genfi tanulmányúttal zárta le 1924 júniusában.
Még skóciai tanulmányai megkezdése előtt a Lónyai utcai Budapesti Református Főgimnáziumban kezdett tanítani latin és görög nyelvet, melyet hazatérése után is folytatott egészen 1940-ig. Tanítványa volt többek között Devecseri Gábor, Szilágyi János György és Cs. Szabó László is, Devecseri Gábor épp Máthé Elek hatására fordult az antik irodalom felé:

Cs. Szabó László is hálásan emlékszik az iskolai évekre egy 1966-ban Máthé Eleknek küldött levelében:

Máthé Elek életútjának kiemelt eseménye az 1940-es négy hónapig tartó amerikai körútja, melynek során végiglátogatta az ottani magyar református gyülekezeteket. Előadásokat tartott, prédikált, valamint angol nyelvű előadásokat tartott az NBC rádiójában. Tapasztalatait az Amerikai magyarság nyomában címmel írta meg, amely 1942-ben jelent meg a Dante Kiadónál.
1940. március 31-én a kiskunhalasi református gyülekezet hívta meg lelkipásztorának: pozícióját az Egyesült Államokból való visszaérkezése után töltötte be egészen 1945-ig, amikor is saját kérésére nyugdíjazták.
Nyugdíjazásának hátterében nem a magas életkor, hanem a református egyház vezetőségével való konfliktusa állt: a háború idején világi és egyházi törvényeket megszegve keresztelt meg 40 zsidó vallású nőt, férfit és gyermeket 1944 nyarán a fővárosi Fasori templomban. Mindezt Szabó Imre esperes felrótta neki és végül Ravasz László püspök is elítélte tettét. Máthé Elek azonban bátran vállalta cselekedetét, melyről így írt Szabó Imréhez:

A teljes történetet 1960-ban a Theológiai Szemlében írta ki magából Zsidómisszó vagy zsidóüldözés címmel.
A húszas évektől kezdődően publikált, elsősorban külpolitikai tárgyú cikkeket, tanulmányokat, és dolgozott a Magyar Rádió munkatársaként is 1926-tól, sőt 1935-1939 között saját műsora volt Világhíradó címmel, melyben kéthetente adott elő a világi távoli és kevésbé távoli pontjain történt érdekes eseményekről. Az előadások szövegeinek jelentős részét megőrizte a hagyaték. Másik műsorában hazai eseményekről pedig a külhoni, elsősorban az amerikai magyarságnak számolt be Heti híradó az óhazából címmel.
A hagyaték egyik, ha nem a legérdekesebb darabja Máthé Elek publikálatlan, angol nyelvű önéletrajza, a Tempest over the Danube, melyben a második világháborús történéseket írta meg, rövid történeti-politikai bevezetővel. A visszaemlékezést az Egyesült Államokban szerette volna publikálni, ám az – ahogy a levelezéséből tudjuk – végül meghiúsult.

Máthé Elek: Tempest over the Danube. Kézirat – Kézirattár, Máthé Elek hagyatéka

Nyugdíjba vonulása nem azt jelentette, hogy felhagy minden munkájával, hanem épp az ellenkezőjét: ekkor indult be műfordítói pályafutása. Ahogy a cím is mondja, ekkor vált a klasszikusok tolmácsává. Az amerikai irodalom jelentős szerzői Máthé Elek értő tolmácsolásában kerültek a magyar olvasók kezébe. Olyan időtlen klasszikusok, mint a Nagy Gatsby, a Ne bántsátok a feketerigót, vagy épp az 1984 is Máthé Elek fordításában jelent meg először. Fordított ezenkívül Hemingway-től, Walter Scott-tól, Irwin Shaw-tól és Graham Greene-től. A színpadi világ sem volt idegen számára, Arthur Miller drámái is az ő hangján szólaltak meg a magyar színpadokon, közülük is a Pillantás a hídról a legjelentősebb, de lefordította az Egy ügynök halálát és a Salemi boszorkányokat is. John Osborne Luther című drámája személyes kedvence volt, amit élete végén fordított le.
Legnagyobb fordítói tevékenysége azonban visszavitte a kezdetekhez, az antikvitás szeretetéhez: Plutarkhosz monumentális opusát, a Párhuzamos életrajzokat sok éven keresztül, több részletben fordította le, ám az elkészült mű igen gazdag forrásként szolgál az ókor iránt érdeklődők számára. Fordítását Devecseri Gábor „könnyeden csevegőként” és „tartalmasan elvenként” jellemzi.
Máthé Elek hagyatéka mindezeket a fordításokat tartalmazza, a javításaival ellátott kéziratokat, betekintést engedve fordítói működésébe. Fiatalkori naplói sokat elárulnak a pályakezdő pedagógus és újságíró lelki vívódásairól, anyagi nehézségeiről, jegyzetei a precíz kutatót, a mindenre odafigyelő tudóst mutatják be nekünk:

Megjelent cikkeit is eltette, így ennek köszönhetően még jobban megismerhető újságírói tevékenysége is.
Máthé Eleket 1968 januárjában, 72 éves korában érte a halál. A Theológiai Szemle hasábjain Bottyán János búcsúzott tőle, aki mint kiváló pedagógust, elmélyült teológust és nagyszerű fordítót méltatta Máthé Eleket:

Felhasznált irodalom:

• Bottyán János: Emlékek Máthé Elekről. In: Theológiai Szemle, 11. évf. 3–4. sz. (1968), 117–118. 
• Devecseri Gábor: Tanáromról, Máthé Elekről. In: Köznevelés, 23. évf. 13–14. sz. (1967), 512–514. 
• Máthé Elek: Zsidómisszió vagy zsidóüldözés. In: Theológiai Szemle, 3. évf. 1–2. sz. (1960), 43–48. 
• Máthé Elek hagyatéka, MNMKK OSZK Kézirattár

Janzsó Miklós
(Kézirattár)

A könyv- és történelemszeretők itthon és a világon egyaránt ismerik Apponyi Sándor, a tudós bibliofil, a nagylelkű mecénás, a múzeumalapító nevét, aki a nemzeti könyvtárra hagyta mintegy 15.000 dokumentumot tartalmazó teljes bibliotékáját. De a nagyközönség vajon tudja-e, mi mindent köszönhetünk ennek a jelentéktelennek tűnő, kedves öregúrnak? A gróf halálának 100. évfordulója alkalmából elindított Apponyi Sándor-emlékév című sorozatunk az ő munkásságának bemutatása révén a bibliofília és a régi könyvek különleges világába enged bepillantást.

Gyakori, jellegzetes témák, motívumok az allegorikus-szimbolikus képeken

Pondere et numero. Címlapelőzék. Rézmetszet. In: Athanasius Kircher: Arithmologia sive de abditis Numerorum mysteriis, Romae, Ex Typographia Varesij, 1665. Jelzet: App. H. 2088 – Régi Nyomtatványok Tára

Amint az első rész kezdetén már említettük, az emblematika, emblémaelmélet kiindulópontját képező egyetemes szimbolizmus alaptétele az, hogy a teremtett világ, az egész természet az Istenről beszél, az egész természet az embert tanítja. Ez azt jelenti, hogy a reneszánsz korabeli és kora újkori Európában virágzó emblematikai műfajoknak tanító, nevelő, keresztény erkölcstani üzenete van. Ennek az üzenetnek talán a leggyakoribb megnyilatkozása ezeken a képeken az a gondolatkör, amelyet röviden így említhetünk: az örök isteni fény alászállása a teremtményekbe (descensio luminis aeterni in creaturis). Athanasius Kircher (1602–1680) jezsuita tudós, polihisztor keresztény természetfilozófiai írásaiban Isten a fények Atyja, akiben semmi sötétség és semmi változás nincs. Ő a teremtett világban jelenlévő valamennyi fény forrása. Isten egy, az isteni természet lényege szerint egyszerű, a fények Atyjának értelmében levő legtisztább fény is egy. Leszállván a teremtményekbe, ez az egyetlen fény sokfélévé lesz. Ezt a metafizikai folyamatot Kircher ahhoz a fizikai folyamathoz hasonlítja, amelynek során az egyszínű (fehér) fény a tárgyakat megvilágítván, más-más színt ad nekik, saját fénytörő képességeik szerint. A teremtett világ, az ember nem képes az isteni fényt közvetlenül befogadni, csak angyali közvetítéssel. (Athanasius Kircher: Ars Magna Lucis et Umbrae. In decem Libros digesta... Romae, Sumptibus Hermanni Scheus, 1646, 921, 924.) Nagyon szépen szemlélteti ezt a tanítást Kircher Arithmologia sive de abditis Numerorum mysteriis (Romae, Ex Typographia Varesij, 1665, App. H. 2088) című könyvének a címlapelőzéke, amelyen a Szentháromságot a jezsuita szimbolikában gyakran előforduló egyenlő oldalú háromszög jelképezi, közepén egy szemmel. A Szentháromság körül a kilenc angyali kar foglal helyet. Rajtuk keresztül árad ki fénysugarak, fénynyalábok formájában az isteni fény a teremtett világra, amelyet egy szárnyas glóbusz jelképez. A glóbuszt az állócsillagok szférája, a legkülső égbolt veszi körül. Közepén a Föld, a Föld felett a hét planéta: a Hold, Merkúr, Vénusz, Nap, Mars, Jupiter és Szaturnusz. A hagyományos ptolemaioszi világképben a Hold és a Nap is planétának számít.

Indesinenter. Nyomdászjelvény. Rézmetszet. In: II. Rákóczi Ferenc: Histoire des Revolutions de Hongrie. Tome sixieme. A La Haye [Den Haag], Jean Neaulme, 1738. Jelzet: App. H. 2450 – Régi Nyomtatványok Tára

II. Rákóczi Ferenc Histoire des Revolutions de Hongrie (A La Haye [Den Haag], Jean Neaulme, 1738, App. H. 2450) című könyve hatodik kötetének a nyomdászjelvénye a Kos és a Bika házán áthaladó Napot ábrázolja, Indesinenter (Szüntelenül) felirattal. Ez az időszak (március, április) az egyházi évben a nagyböjt és húsvét ideje. A Nap itt pontosabban a Fiút, a Messiást jelenti, aki megváltói műve által szüntelenül világosságot áraszt a Földre, megújítja a világot. Érdekes megfigyelnünk, hogy a katolikus Rákóczi Ferenc felfogásában, világképében hogyan kapcsolódik össze a magyar forradalom eszméje Krisztus szabadításával, az idők végezetéig tartó közbenjáró szerepével a mennyei Atya színe előtt. Végül pedig érdemes figyelnünk a cím és a nyomdászjelvény közti jelentéstani, etimológiai összefüggésekre is. A latin revolutio főnév, amely a képen ábrázolt Nap körforgását jelenti a Föld körül a ptolemaioszi világkép szerint, összefügg a címben szereplő revolutions (forradalmak) főnévvel.

Sic facile crescam. Nyomdászjelvény. Fametszet. In: Brodarics István: Narratio de proelio, quo ad Mohatzium anno 1526. Ludovicus Hungariae rex periit. Argentorati [Strassburg], Typis et sumptibus Ioh[annis] Friderici Spoor, 1688. Jelzet: App. H. 1344 – Régi Nyomtatványok Tára

Brodarics István Narratio de proelio, quo ad Mohatzium anno 1526. Ludovicus Hungariae rex periit (Argentorati [Strassburg], Typis et sumptibus Ioh[annis] Friderici Spoor, 1688, App. H. 1344) című könyvének a nyomdászjelvénye az előző rész végén elemzett nyomdászjelvény egyszerűbb változatának is nevezhető. Háromágú facsemetét ábrázol, Sic facile crescam (Így könnyen növekszem) szalagfelirattal. A facsemete fölött látható a Nap, rajta a négybetűs istennevet jelentő szent Tetragrammaton (Jód, Hé, Váv, Hé). Ebből még inkább egyértelmű, hogy a Nap itt az Istent szimbolizálja. A felirat ebben az esetben elsőként az ábrázolás keresztény természetfilozófiai jelentésirányát hangsúlyozza. A természetes napfény éltető, vegetatív erejére hívja fel a figyelmet, amely a zöld növények számára elengedhetetlenül szükséges, mesterséges fénnyel nem pótolható. Ugyanakkor természetesen a keresztény erkölcstani irány is jelen van. A fácskának itt is három ága van (múlt, jelen, jövő), és egy szigeten áll, amelyet tenger vesz körül, a veszedelmek és kísértések helye. A kis fa legfelső ágaival eléri a napsugarakat. Ez azt jelenti, hogy minden javunk kegyelemből van, de ahhoz, hogy a kegyelem hathatósan működjék bennünk, szükséges a mi felfelé törekvésünk is.
Joannes Cuspinianus (1473–1529) De Turcarum origine, Religione, ac immanissima eorum in Christianos tyrannide (Lugduni Batavorum [Leiden], ex officina Joannis Maire, 1654, App. H. 2644) című könyvének a nyomdászjelvénye műfaja szerint hieroglifika. A képen középen egy földműves embert látunk. A férfi ásóval készül a parlagon heverő földet megművelni. A földművelés, illetve az ezzel együtt járó békés, letelepedett, helyhez kötött életmód itt a törökök nomád, rabló, fosztogató életmódjának az ellentéteként jelenik meg. Ez a mű a törökök keresztények fölötti zsarnokságáról szól. Első részében (De Turcorum origine) többek között Ióannész Zónarasz (Joannes Zonaras, 1070 k.–1140) bizánci történészre hivatkozva azt írja Cuspinianus, hogy a Kaszpi hegyekből (a Kaukázus hegységből) kijőve, szülőföldjüket elhagyva a törökök Perzsiát és Kis-Ázsiát rohanták meg először, rabolva, fosztogatva, hadakozva feldúlták az ottani tartományokat. (5. oldal) Továbbá Niccolò Sagundino (Nicolaus Sagundinus, 1402–1464) velencei diplomata Aeneas Sylvius Piccolomini (1405–1464) megbízásából írt De origine et familia Othomanorum című könyve alapján azt állítja, hogy stabil székhely nélkül (nulla stabili sede), városok nélkül, biztos és állandó lakhelyek nélkül, a Tanais folyó (a Don folyó) vidékéről özönlöttek ki Európa felé, erdőn-mezőn keresztül vándorolva. (9. oldal)

Fac et spera. Nyomdászjelvény. Rézmetszet. In: Joannes Cuspinianus: De Turcarum origine, Religione, ac immanissima eorum in Christianos tyrannide. Lugduni Batavorum [Leiden], ex officina Joannis Maire, 1654. Jelzet: App. H. 2644 – Régi Nyomtatványok Tára

A kép felirata (Fac et spera, azaz: Tedd és remélj) elsősorban a keresztény földműves isteni gondviselésbe vetett hitére utal. A középkori és kora újkori Európában a tanult, litterátus emberek körében ismert volt Arisztotelész természetfilozófiai tanítása a felhők és a csapadék (eső, harmat, hó, dér, jégeső) képződéséről, amelyet ma röviden így emlegetünk: a víz körforgása a természetben (Arist. Meteorologicorum Lib. I. Cap. IX, X, XI, XII.). Ezt azonban nem tartották hitelesnek, a Biblia alapján cáfolták, például Mózes ötödik könyvére hivatkozva: „Fel-nyittya az Úr leg-jobb kinchét, az eget, hogy essőt adgyon főldednek ő idejekor: és meg-álgya kezeidnek minden munkáit.” (Aperiet Dominus thesaurum suum optimum, caelum, ut tribuat pluviam terrae tuae in tempore suo: benedicetque cunctis operibus manuum tuarum. – Deut. 28. v. 12.) Ezt a keresztény természetfilozófiai tanítást fejtette ki alaposabban Robert Fludd, korábban már többször is említett könyvében. (Robert Fludd: Philosophia Moysaica, i. m., fol. 46 verso: Quod Aristotelis Doctrina de nubium et guttarum pluviae generatione inveniatur omnimode verae sapientiae institutis contradictoria) Fludd itt többek között felvetette azt a problémát is, hogy Arisztotelész tanítása szerint a légköri páraképződés, a párák fölemelkedése az ég középső részébe (in mediam aëris regionem) és felhőkké alakulása főként a napsugárzásnak, a Nap melegének (calor Solaris) tulajdonítható. Ám ha ez valóban így lenne, a csapadék zöme nyáron, a meleg évszakban kellene, hogy kialakuljon. A tapasztalatok pedig ennek az ellenkezőjét mutatják: a mérsékelt égöv alatt a csapadék nagyobb része nem a meleg évszakban, hanem a hideg évszakban képződik. A hagyományos keresztény tanítás az időjárás alakulásával, a csapadékképződéssel kapcsolatban az, hogy az az igaz Isten akaratától, teremtő erejétől függ, mint minden létezés, cselekvés, történés ebben a világban. Erre a tanításra utal az égen, középen látható Nap, rajta a négybetűs szent Tetragrammaton olvasható, amely egyértelművé teszi, hogy a Nap itt is Isten sátrát, égi lakhelyét jelenti. Az Isten világát, a mennyet itt is felhőöv határolja el a látható világtól. A kép jobb oldalán a Remény (Spes) allegóriája látható. Zöld ruhába öltözött nő, jobb kezével horgonyra támaszkodik, bal kezében leveles zöld ágat tart, és felfelé, az égre tekint. A remény a három isteni erény (hit, remény, szeretet) közül a második. Hogy az égre tekint, az jelzi, hogy nem akármilyen, hiú reménységről van szó, hanem az élő és igaz Istenbe vetett reményről. A kép bal oldalán a Bőség (Abundantia, Ubertas) allegóriája áll. Szemét az égre emeli ő is, annak jeleként, hogy ebben a világban minden bőség a teremtő Isten gazdagságából származik. Bal kezével bőségszarut ölel magához, jobbjában három búzakalászt tart. A bőségszaru a testi, földi táplálékot jelenti, a három búzakalász pedig a mindennapok legfőbb táplálékán, a kenyéren túl az angyalok kenyerét és az ember legfőbb lelki táplálékát, az Eucharisztiát jelképezi. Az ásó és az ásás a földművelésen túl mindenféle más hasznos, üdvös emberi munkát is jelent. Az égen lebegő angyalok által hordozott pálmaág és babérkoszorú pedig a becsületes, tisztességes, jó szándékkal végzett munka végső jutalmát, az örök dicsőséget jelzi előre. Az ásó és a kapa, amely alkalomadtán rejtett kincseket és egyéb titkos dolgokat is felfed, az értelmes, bölcs ember szellemi habitusára, a szakmai titkokba beavatott tudós munkájára is utal. (Johann Michael von der Ketten: Apelles Symbolicus, Pars II. Amstelaedami et Gedani, Apud Janssonio-Waesbergios, 1699, 443.)
Végül, de nem utolsósorban, van ennek a képnek egy alkímiai jelentésrétege is. A legősibb alkímiai alapszövegnek tartott, Hermész Triszmegisztosz egyiptomi királynak és papnak tulajdonított Tabula Smaragdina (Smaragdtábla) szövegében ezt olvashatjuk: Nutrix ejus terra est (Dajkája a föld). (Jean-Jacques Manget [szerk.]: Bibliotheca Chemica Curiosa, Tomus primus, Genevae, Sumpt[ibus] Chouet, G. de Tournes, Cramer, Perachon, Ritter, & S. de Tournes, 1702, 389.) Avicenna (Ibn Szina, 980–1037) perzsa származású filozófus, polihisztor az alkímiáról szóló rövid értekezésében a következőket írja:

Aquinói Szent Tamás (1225–1274), Nagy Szent Albert püspök tanítványa Secreta Alchimiae magnalia című könyvében a bölcsek kövét spirituális gyógyszerként jellemzi, földből és Szent Lélekből való eredetét tanítja. (Secreta Alchimiae magnalia D[ivi] Thomae Aquinatis... Opera Danielis Brouchuisii, artium et Medicinae Doctoris. Editio tertia. Lugduni Batavorum, Ex Officina Thomae Basson, 1602, 33–35.)
Az alkímiai év (annus philosophicus) egyes időszakaiban természetes napfény kell, hogy érje a lombikot ahhoz, hogy a transzmutáció sikeresen végbemenjen. (Michael Maier: Atalanta fugiens, hoc est, Emblemata nova de secretis naturae chymica... Oppenheimii, Ex typographia Hieronymi Galleri, 1618. Emblema XLV. Sol & ejus umbra perficiunt opus. p. 191, in fine.)
Végül szintén Michael Maier írja Septimana Philosophica című könyvében a következőket: 

Illustres virtute ac genere. Díszcímlap. Rézmetszet. In: Elias Wideman: Comitium gloriae centum, qua sanguine qua virtute illustrium... Wien, Cosmerovius, 1646. Jelzet: App. H. 841 – Régi Nyomtatványok Tára

Elias Wideman Comitium gloriae centum, qua sanguine qua virtute illustrium... [Wien, Cosmerovius, 1646, App. H. 841]  című metszeteskönyvének a díszcímlapja még több képelem, még több motívum szerepeltetésével jeleníti meg ezt a gondolatkört. Műfaja szerint ez is hieroglifika. A kép homlokzatán a Nap és fészkén ülő főnixmadár látható, az élő Isten szimbólumai. Az Isten világát itt is felhőöv veszi körül, határolja el a látható világtól. A homlokzat jobb és bal oldalán egy-egy angyal a kezében tartott tükör segítségével továbbítja az isteni fényt a látható világba, amely a jobb felől álló Virtus (Erény) és a bal felől álló Mater Ecclesia (Anyaszentegyház) szívébe jut. Az Erény jobb kezében csukott könyvet tart, amely a választottak számára adatott igaz bölcsességet, az örök Igét szimbolizálja. Bal kezével egy koronás keresztre támaszkodik, amely azt jelenti, hogy a megigazuláshoz, az üdvösséghez mindig szenvedésen, próbatételeken át vezet az út. Az Anyaszentegyház jobb kezével a szívére mutat, bal kezével pedig Krisztusra, az igaz szőlőtőre támaszkodik. Krisztus tanítványai az ő szőlővesszői, akik csak őbenne maradva hozhatnak bőséges termést. (Joan. 15. v. 1–6.) Fején a tizenkét csillagból álló korona Szent Ágoston Apokalipszis-bevezetője szerint a tizenkét apostolt jelenti. (Aurelius Augustinus: In Beati Joannis Apocalypsim Expositio, Homilia IX.) Az Anyaszentegyház mint választott nép, szent nemzet, ugyanúgy törzsi-nemzetségi alapon, vér szerinti kötelék alapján szerveződik egységbe, mint Izrael, az Ószövetség szent népe. Az újszövetségi egyház feje Krisztus, tagjait pedig Krisztus vére fűzi egységbe. (1 Petr. 2. v. 9–10.)

Neptun (Poszeidón). Címlapelőzék. Rézmetszet. In: Georg Kreckwitz: Totius Regni Hungariae superioris et inferioris accurata descriptio. Das ist richtige Beschreibung dess gantzen Königreichs Hungarn. Frankfurt am Main und Nürnberg, 1685. Jelzet: App. H. 1180 – Régi Nyomtatványok Tára

A görög-római mitológia istenei és hősei közül gyakran szerepel ezeken a képeken Saturnus (Kronosz), Juno (Héra), Jupiter (Zeusz), Minerva (Pallasz Athéné), Fortuna (Tükhé), Hercules (Héraklész) és Neptun (Poszeidón). Neptun a tenger és a viharok, földrengések istene, általánosabb értelemben a négy őselem közül a vizet reprezentálja. A tizenkét főisten egyike, Jupiter és Pluto testvére. A víz a teremtett világot alkotó, illetve benépesítő ötféle test, ötféle teremtmény elengedhetetlen alkotóeleme (kövek, fémek, növények, állatok, értelmes lények). Mindenféle termékenység és bőség megtestesítője. Gyakran ábrázolják bőségszaruval, delfinnel és vízi tündérekkel együtt. A delfin a fölséges jellemével és szelídségével uralkodó, a hatalmával nem visszaélő, bölcs fejedelem jelképe. Neptun háromágú szigonya (tridens) a víz három fő hasznát jelképezi: a halak és más vízi élőlények számára éltető elem, a mezők termékenyítője, az emberek legfontosabb itala. (Jakob Masen: Speculum, i. m., 263–264.)
Gyakoriak még ezeken az illusztrációkon az úgynevezett allegorikus alakok, leginkább az erények megszemélyesítői. Mint például a három isteni erény: a Hit (Fides), Remény (Spes), és a Szeretet (Charitas) vagy a négy sarkalatos erény: az Okosság (Prudentia), az Igazságosság (Justitia), az Erősség (Fortitudo) és a Mértékletesség (Temperantia). További erények még például a Kegyesség (Pietas) és a Hűség (Fidelitas). Gyakori allegorikus szereplő még a keresztény vitéz (miles christianus) vagy a vallásos ember (vir religiosus). Gyakran feltűnő képelem a templom és az oltár, amelyek számos alkalommal formájuk szerint nem keresztények, hanem az ókori görög-római kultúrából valók, de ezeken a képeken keresztény jelentéstartalommal ruházódnak fel.

(A bibliai idézeteket Káldi György 1626. évi fordításából és a Vulgata Clementina szövegéből vettük.)
(A fotókat Karasz Lajos készítette.) 

Csobán Endre Attila
(Régi Nyomtatványok Tára)

A sorozat további részei: Bevezető, 1. rész, 2. rész, 3. rész (1., 2., 3.), 4. rész; 5. rész (1., 2., 3.), 6. rész; 7. rész; 8. rész (1., 2., 3., 4.)

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre egyet-egyet blogunkban. A sorozat százhuszonkilencedik részében Vasné dr. Tóth Kornélia, a Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár tudományos munkatársa „Ex libris gyűjtők, gyűjtemények” címmel indított alsorozatában a tárban található ex librisek készíttetői közül ezúttal Némedy Gyulát és gyűjteményét mutatja be.

Némedy Gyula (1881–1949) szegedi ügyvéd, a mai nevén a Szeged-Csanádi Egyházmegye és a Szeged-Belvárosi Római Katolikus Egyházközség jogtanácsosa, emellett költő, műgyűjtő és műpártoló, Szeged művelődéstörténetének jeles alakja volt. Születési évét több szakirodalom 1883-ra teszi, de gyászjelentésén és egyéb iratain is az 1881-es év szerepel.
A középiskolát Szolnokon, Lőcsén, Egerben és Szarvason, a jogot Budapesten, Nagyváradon és Kolozsváron végezte; 1912-ben szerzett diplomát.
Sokoldalú kultúrmunkát folytatott, több kulturális, főként irodalmi szervezethez csatlakozott. Az 1930-as években Lugosi Döme mellett a Tömörkény Társaság vezetőjeként tevékenykedett. Belépett a Gárdonyi Géza Társaságba, 1942-ben tartotta székfoglalóját a nagykőrösi Arany János Társaságban. Az Országos Dankó Pista Társaság alapító elnöke, a Nemzeti Kultúregyesület és a Szegedi Dalárda tiszteletbeli elnöke lett. Ezek mellett szerepelt két grafikákkal és műgyűjtéssel foglalkozó szervezet, a debreceni Ajtósi Dürer Céh, illetve a Magyar Exlibrisgyűjtők és Grafikabarátok Egyesülete (MEGE) tagságában.

Buday György fametszete. Jelzet: Exl.N/201 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Műkedvelőként verseket írt, némelyiket olaszra is lefordították. A Lírai antológia szegedi költők verseiből című 1922-es válogatásban jelentkezett először költeményeivel. Jelentősebb kötetei: Emberek én már oly régen repülök! (Örökmécses), Zengő lángok.  Ezekről a MEGE lapja, a Kisgrafika is hírt adott. Mindkét kiadvány fametszetekkel gazdagon illusztrált, Bordás Ferenc, Buday György, Drahos István, Kopasz Márta, Vadász Endre és Fery Antal alkotásaival.
Az 1938-ban kiadott Emberek én már oly régen repülök! (Örökmécses) című kötet borítóját Bordás Ferenc tervezte.

Némedy Gyula: Emberek én már oly régen repülök! (Örökmécses), Budapest, Officina, 1938. Címlap – Törzsgyűjtemény

A költészetre utalóan pegazus szerepel Fery Antal alábbi fametszetén 1939-ből; a grafika felirata a gyűjtő neve mellett lakhelyét, Szegedet is megjelöli.

Fery Antal fametszete (1939). A kép forrása: Palásthy Lajos ex libris gyűjteménye

Némedy behatóan foglalkozott a népdalköltészettel, számos nótaszöveg fűződik a nevéhez, ilyen témájú könyveibe ragasztotta a következő ex librisét.

Almási Gyula Béla fametszete. Jelzet: Exl.N/302 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Aktívan részt vett kisgrafikai eseményeken. Lelkesen üdvözölte az 1934-es szegedi nemzetközi ex libris és alkalmi grafikai kiállítást, melyet a városi múzeumban rendeztek. 1935-től mélyült el kapcsolata Vadász Endre grafikussal. Több képzőművészeti tárgyú írása is megjelent. Pártfogolta Erdélyi Mihály festőt, 1936-os kiállítására katalógust is készített. 1938-ban ő állította össze a Csongrád vármegye című kötet Szeged képzőművészete fejezetét. Előszót írt Tóth Ervin Fametszet a XX. században (1939)  című művéhez. Cikkei budapesti és vidéki lapokban – Jászapáti és Vidéke, Jászberény, Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Lapok, Kun-Szt-Márton és Vidéke, Tiszamenti Szemle – jelentek meg. Színházi szakmunkája A színháztudomány kis lexikona (1911).
Több ezer – egyes források szerint 5000 – darabos, zömmel ex libriseket tartalmazó kisgrafika-gyűjteményre, és kb. 150 festményre tett szert. Példásan rendszerezett kollekciójában nagy számban szerepeltek szegedi művészek alkotásai. A festmények Szeged festészeti hagyományainak keresztmetszetét adták, kiemelten Nyilasy Sándor, Károlyi Lajos, Dinnyés Ferenc és más helyi festők műveivel. De az alföldi mesterek, mint Tornyai János, Koszta József és Endre Béla sem hiányoztak, sőt hazai nagyságaink közül Lotz Károly, Aba-Novák Vilmos, Iványi-Grünwald Béla és Szőnyi István egy-két műve is szerepelt az anyagban. Erdélyi Mihály alkotásaiból közel negyven kép került a gyűjteménybe a család és a festő szoros baráti-mecénási kapcsolata révén.
Némedy kisgrafikai gyűjteményét gyarapítandó aktívan cserélt is, duplumpéldányait meghirdette a MEGE cserelistáin. Saját nevére szóló ex libriseinek készítői közt ott találjuk Buday György, Bordás Ferenc, Gáborjáni Szabó Kálmán, Fery Antal és Vadász Endre nevét. A grafikák részben foglalkozására utalók (paragrafusjellel), részben Szegedre vonatkoznak, ezt néha feliratukban is jelzik („Ex libris Szegediensis Dr. Némedy Gyula”). Selmeczi Skonda Károly ex librisén paragrafusjelek és a szegedi dóm körvonalai rajzolódnak ki.

Selmeczi Skonda Károly alkotása (1936). Exl.N/197 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A könyvjegyek másrészt könyveket, angyalokat, temetőt ábrázolnak – utóbbi tematika Némedy tragikusan korán elhunyt leányának, Annának az emlékét idézi, ez az oka a halálélmény kisgrafikákon való gyakori szerepeltetésének.

Vadász Endre rézkarca (1935). Exl.N/196 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Bordás Ferenc több ex librist és újévi grafikákat is metszett Némedy nevére. A „Némedy Gyula balatoni könyveiből” feliratú grafika az ábra mellett a szövegében is a Balatonra utal. Hegyek, házak között vezető úton sétáló, könyvet olvasó férfi látható az alábbi, a mesék világát idéző ex librisen.

Bordás Ferenc fametszete (1938). Exl.N/203 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Feleségével, Sallay Emmával huszonöt éves házassági évfordulójukra Bordás Ferenccel készíttettek alkalmi grafikát 1939-ben. 
A Némedy-gyűjtemény 1752 ex librisét az özvegy 1970-ben a szegedi Móra Ferenc Múzeum képzőművészeti részlegének adományozta. A vásárlás útján megszerzett kollekcióban 655 lap külföldi művész alkotása. A magyar grafikusok közül Bordás Ferenc, Buday György, Kováts Ferenc, Nagy Árpád, Radványi-Román Károly, Révész Kornél, Selmeczi Skonda Károly, Sterbenz Károly, Szűcs Pál, Török János, Vadász Endre és Várkonyi Károly személyenként 10-től 180-ig terjedő ex librisszel képviseltetik magukat a nívós gyűjteményben.

Vadász Endre rézkarca (1935). Exl.N/200 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Némedy élete a szépségek keresésével telt, személyében egy sokoldalú, a jogászi tevékenység mellett az irodalom és a képzőművészet iránt egyaránt érdeklődő emberre emlékezhetünk.

Némedy Gyula gyászjelentése – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Irodalom:

• 1937. évi cserejegyzék. In: MEGE Kisgrafika, 1937/1. sz., 4.
• Dr. Némedy Gyula gyászjelentése, Szeged, 1949. január 15., MNMKK OSZK Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár
• Dr. Némedy Gyulának…, Szemle. In: MEGE Kisgrafika, 1938/4. sz., 32–33.
• Kürti Katalin, Sz.: Vadász Endre (1901–1944) kisgrafikái. In: A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve,1978, Debrecen, 1979, 324., 328. és 334.
• Kürti Katalin, Sz.: Vadász Endre szegedi kapcsolatai. In: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1984/85-1., 335.
• Némedy-féle ex libris-gyűjtemény, Móra Ferenc Múzeum, Beleltározva: 70.2–70.58 ltsz. alatt (A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1972/73-2, 330.)
• Némedy, Gyula Sandor. In: Family Tree & Family History at Geni.com
• Némedy Gyula: A szegedi ex libris kiállítás. In: Magyar Exlibris, 1935/2. sz., 29.
• Szelesi Zoltán: Műgyűjtés Szegeden. Régi szegedi műgyűjtő családok. In: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1984/85-1, 297.
• Vasné dr. Tóth Kornélia: Némedy Gyula (1881–1949). In: Uő.: Múltunk neves ex libris gyűjtői, lexikon, Budapest, Kisgrafika Barátok Köre Grafikagyűjtő és Művelődési Egyesület, 2019, 128–129. 

Vasné dr. Tóth Kornélia
(Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

Az Ex libris gyűjtők, gyűjtemények című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész; 56. rész; 57. rész; 58. rész; 59. rész; 60. rész; 61. rész; 62. rész

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész; 56. rész; 57. rész; 58. rész; 59. rész; 60. rész; 61. rész; 62. rész; 63. rész; 64. rész; 65. rész; 66. rész; 67. rész; 68. rész; 69. rész; 70. rész; 71. rész; 72. rész; 73. rész; 74. rész; 75. rész; 76. rész; 77. rész; 78. rész; 79. rész; 80. rész; 81. rész; 82. rész; 83. rész; 84. rész; 85. rész; 86. rész; 87. rész; 88. rész; 89. rész; 90. rész; 91. rész; 92. rész; 93. rész; 94. rész; 97. rész; 98. rész; 99. rész; 100. rész; 101. rész; 102. rész; 103. rész; 104. rész; 105. rész; 106. rész; 107. rész; 108. rész; 109. rész; 110. rész; 111. rész; 112. rész; 113. rész; 114. rész; 115. rész; 116. rész; 117. rész; 118. rész; 119. rész; 120. rész; 121. rész; 122. rész; 123. rész; 124. rész; 125. rész; 126. rész; 127. rész; 128. rész

Vállajvidéki sváb parasztház. Háttérben a czifra csűr. A kép forrása: Móricz Zsigmond: Szatmár vármegye népe. In: Magyarország vármegyéi és városai. Magyarország monografiája..., ... szerk. Sziklay János és Borovszky Samu, Budapest, 1896–1914. – Magyar Elektronikus Könyvtár

2025. augusztus 7–8-án a Szatmári Római Katolikus Egyházmegye a szentév alkalmából konferenciával emlékezett meg az egyházmegye alapításának évfordulójáról.
VII. Piusz pápa 1804. augusztus 9-én kelt bullájával szentesítette az egyházmegye megalapítását, amelynek történetében a sváb jelenlét kiemelt szereppel bír. „Háromszáz év közösségépítő munka” ‒ emelte ki a svábok betelepítésének társadalmi, gazdasági, valamint lelki jelentősége kapcsán a konferencia ötlet- és házigazdája, Schönberger Jenő szatmári megyéspüspök.

Schönberger Jenő szatmári megyéspüspök köszönti a konferencia résztvevőit. A kép forrása: A Szatmári Római Katolikus Egyházmegye Facebook-oldala

A svábokat a Rákóczi-szabadságharc és az 1710-es évek pestisjárványai után telepítette elnéptelenedett birtokaira a katolikus nagykárolyi Károlyi Sándor.  Az első telepesek 1712 nyarán érkeztek meg Nagykárolyba és Kaplonyba, majd több hullámban folyamatosan jöttek az 1800-as évek elejéig. Főként földművesek, de mesteremberek is érkeztek, akiknek a többsége katolikus volt. A gróf és utódai telepítéseinek eredményeként Nagykároly és Szatmárnémeti térségében 31, részben vagy egészében svábok által lakott település jött létre. A letelepedett katolikus sváboknak köszönhetően megnőtt a katolikus hívek száma a területen.

Az ünnepi konferencia első napján főként a 19. század eseményei kerültek előtérbe. Tempfli Imre (Szatmári Római Katolikus Egyházmegye) a szatmári svábok megtelepedésének körülményeit, Tengely Adrienn (Eszterházy Károly Katolikus Egyetem, Andragógiai és Közművelődési Tanszék) az 1848. évi szatmári hitéleti javaslatokat, valamint Sárándi Tamás (Maros Megyei Múzeum) a svábok dualizmus kori asszimilációját járta körbe. Kinczel István (Szatmári Római Katolikus Egyházmegye) az amerikai kivándorlásokról, Turtureanu Róbert (Szatmári Római Katolikus Egyházmegye) a sváb papi hivatásokról tartott előadást, míg Csirák Csaba (színháztörténész) a svábok és szatmári magyar színjátszás kapcsolatát, Császár Albert (Szatmárnémeti Kölcsey Ferenc Főgimnázium) pedig az 1990 utáni lehetőségeiket ‒ többek között gazdaság, politika, s oktatás terén ‒ ismertette.

L.: Szatmármegyei svábok. In: Napkelet, 1. évf., 3. sz. (1857. január 22.), 41.  – Törzsgyűjtemény

A második napon a 20. századi fordulópontokat vizsgálták az előadók. Eiler Ferenc (ELTE Társadalomtudományi Kutatóközpont, Kisebbségkutató Intézet) a két világháború közötti romániai német-magyar együttműködést, valamint Baumgartner Bernadette (Regensburgi Egyetem Magyar Intézete) a szatmári német mozgalom és a katolikus egyház viszonyát mutatta be. Marchut Réka (ELTE Társadalomtudományi Kutatóközpont, Kisebbségkutató Intézet) a szatmári svábok és a katolikus egyház II. világháború alatti kapcsolatáról beszélt, míg Nagy Mihály Zoltán (Bihar Megyei Állami Levéltár; Nagyváradi Egyetem) a magyar kormány nemzetiségpolitikájának romániai értelmezésről az 1930‒40-es években. Márkus Beáta (Pécsi Tudományegyetem Német Történelem és Kultúra Délkelet-Közép-Európában Alapítványi Tanszék) a svábok szovjet kényszermunkára hurcolásáról, Tempfli Imre pedig az 1990 és 1994 közötti Németországba való kitelepedésükről tartott előadást.  A sváb kapcsolati hálókba, értékekbe és örökségelemekbe Marinka Melinda (HUN-REN–DE Néprajzi Kutatócsoport), illetve a sváb agrártradíciók és innovációk összefüggéseibe Szilágyi Levente (ELTE Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Néprajztudományi Intézet) engedett betekintést.

Bárány Zsófia, az MNMKK Országos Széchényi Könyvtár Lipták Dorottya Sajtótörténeti Kutatócsoportjának tudományos munkatársa előadásában a 18. század végéről, valamint a 19. század elejéről fennmaradt canonica visitatiók alapján mutatta be, hogy a sváb közösségeknek milyen pozitív fejleményekkel vagy épp kihívásokkal kellett számolniuk például az oktatásügy, az egyházfegyelem, valamint az anyagiak terén a korszakban. Előadásában arra is kitért, hogy az együttélés során miként alakult a kapcsolat a különböző vallásúak és nemzetiségiek között a vizsgált településeken.
A konferencia hallgatósága a számos kérdés, hozzászólás mellett olykor saját tapasztalatával, történeteivel gazdagította az előadásokban elhangzottakat.

Az előadók a konferencia kapcsán a szatmári svábok történetéhez szorosan kapcsolódó helyszínekkel ismerkedhettek meg. Felkeresték ‒ többek között ‒ a kaplonyi, Ybl Miklós tervezte ferences templomot és Károlyi-kriptát, a nagykárolyi Károlyi-kastélyt, valamint a piarista templomot és könyvtárát, illetve Krasznabélteken meglátogattak egy pincészetet is.

Az egyházmegye központjában, Szatmárnémetiben pedig ‒ egyebek mellett ‒ a püspöki palotát, valamint a Hild József által tervezett székesegyházat tekintették meg a kutatók.

Felhasznált irodalom:

A szatmári egyházmegye története a kezdetektől. Szerk. Tempfli Imre, Szatmárnémeti, Profundis Kiadó, 2025.

Beszámolók:

• „Sathmarland, du meine Heimat” – Jubileumi tudományos konferencia a szatmári sváb örökségről. In: Romkat.ro. Erdélyben szerkesztett katolikus portál. (Kiadó: Kolozsvári Verbum Egyesület. Tulajdonos a Gyulafehérvári Főegyházmegye), 2025. augusztus 9.
• „Sathmarland, du meine Heimat”. Jubileumi tudományos konferencia a szatmári sváb örökségről. In: Szatmári Római Katolikus Egyházmegye, 2025. augusztus 8.
• Sathmarland, du meine Heimat – Jubileumi tudományos konferencia a szatmári sváb örökségről Külhoni – 2025. augusztus 13. In: Magyar Kurír. Katolikus Hírportál

Bárány Zsófia
(Lipták Dorottya Sajtótörténeti Kutatócsoport)

A könyv- és történelemszeretők itthon és a világon egyaránt ismerik Apponyi Sándor, a tudós bibiofil, a nagylelkű mecénás, a múzeumalapító nevét, aki a nemzeti könyvtárra hagyta mintegy 15.000 dokumentumot tartalmazó teljes bibliotékáját. De a nagyközönség vajon tudja-e, mi mindent köszönhetünk ennek a jelentéktelennek tűnő, kedves öregúrnak? A gróf halálának 100. évfordulója alkalmából elindított Apponyi Sándor-emlékév című sorozatunk az ő munkásságának bemutatása révén a bibliofília és a régi könyvek különleges világába enged bepillantást.

Fortassis tentare licebit
 

Fortassis tentare licebit. Címlap-illusztráció. Rézmetszet. In: Révay Péter: De Monarchia et Sacra Corona Regni Hungariae centuriae septem, Frankfurt am Main, 1659. Jelzet: App. H. 854 – Régi Nyomtatványok Tára

Révay Péter De Monarchia et Sacra Corona Regni Hungariae centuriae septem című művének (Frankfurt am Main, 1659, App. H. 854) címlap-illusztrációja műfaját tekintve szintén hieroglifika. Rajta középen Fortuna istenasszony látható. Fortuna mögött az égen Mercurius (Hermész) repül, aki a görög-római mitológiában a tizenkét főisten egyike. Mercurius az ékesszólás, a szorgalom, a gyorsaság, a kereskedelem és mindenféle hasznos munka reprezentálója. Ő egyben a jó szerencse előmozdítója, pártfogója is. Láthatjuk is a képen, hogy ő hajtja a kedvező szelet Fortuna vitorlájába. Fortuna homlokán a hosszú, előre néző hajtincs a kedvező alkalmat jelenti, amelyet az okos ember igyekszik megragadni, kihasználni. A kép felirata is erre a jelentésirányra utal. Így fordíthatnánk magyarra: Szabad lesz talán [a szerencsét] megkísérteni. Mercurius jelenléte egy másik szállóigét is felidézhet bennünk: Quod Deus vult, Fortuna debet (Amit az Isten akar, megadja Fortuna). Fortuna lába alatt a glóbusz a szerencse forgandóságát jelzi, ebben a kompozícióban ugyanakkor az isteni gondviselés egyetemes, az egész világra kiterjedő voltát is jelenti. A tenger a látható világ, az ember földi pályafutásának színtere. Megpróbáltatások és veszedelmek helye már Homérosz felfogása szerint is, amely az édesvizeket keserűvé változtatja. (Pierio Valeriano: Hieroglyphica, i. m., 371.) A tengeren evező, sodródó hajók az emberi sorsokat jelképezik. A kép jobb oldalán Minerva istennő áll. Jobb oldalán álló szent madara, a bagoly, illetve a bal karjára tekeredő kígyó az igaz és hasznos bölcsesség, az isteni eredetű tudomány jelképei. Medúzafejet ábrázoló pajzsa gonoszűző (apotropaion), a béke és biztonság reprezentálója. A kép bal oldalán Hercules áll. Ő itt elsősorban a robusztusság, a férfias erő megtestesítője, de mivel a könyv a Magyar Királyságról és a Szent Koronáról szól, így természetesen a hősi erények, az okos, bölcsen uralkodó keresztény fejedelem megszemélyesítője is. Az oroszlánbőr, amelyet visel, a királyi hatalom jelképe. Érdekes, figyelemreméltó a két mitológiai szereplő egymáshoz viszonyított helye, hiszen a hagyományos, patriarkális keresztény világkép szerint inkább Hercules kellene, hogy jobb felől legyen, Minerva pedig bal felől. Ez a kompozíció az igaz bölcsesség, okosság elsődleges voltára figyelmeztet, és egy harmadik szállóigét juttat eszünkbe: Ingenio et robore. (Ésszel és erővel, de magyarul inkább: Többet ésszel, mint erővel.)

Cum Deo et Die. Nyomdászjelvény. Fametszet. In: Bél Mátyás: De vetere litteratura Hunno-Scythica exercitatio, Lipsiae [Lipcse], 1718. Jelzet: App. H. 2416 – Régi Nyomtatványok Tára

Cum Deo et Die

Bél Mátyás De vetere litteratura Hunno-Scythica exercitatio (Lipsiae [Lipcse], 1718, App. H. 2416) című könyve címlapján látható ez a nyomdászjelvény. Műfajára nézve szintén hieroglifika. A Nap átvitt értelmű, figuratív jelentései közül régtől fogva az a legfontosabb, hogy Isten szimbóluma. Pierio Valeriano szerint latin neve (Sol) egyedülállóságából ered (solitudo), hiszen tündöklő fényét és éltető melegét tekintve nincs párja az egész mennybolton, éppúgy, mint ahogy Istennek sincs párja a világmindenségben. (Pierio Valeriano: Hieroglyphica, i. m., 555. Lib. XLIV. Cap. II. Deus Optimus Maximus) A Nap Robert Fludd keresztény természetfilozófiájában a Szentháromság szimbóluma is. Fludd Sidrach 13. századi asztrológus könyve alapján azt állítja, hogy a régi bölcsek a Napot az Istenséghez hasonlították, és a Nap lényegében (in Solis essentia) három dolgot különböztettek meg: magát a planétát, annak fényét vagy világosságát és éltető melegét. Magát az égitestet az Atyaistennek, világosságát a Fiúnak (Joan. 9. v. 5.), melegét a Szent Léleknek feleltették meg, mivel a világosság közvetlenül a Napból mint égitestből ered, a meleg életadó, jótékony hatása pedig a Napból és annak világosságából egyaránt származik. (Robert Fludd: Utriusque Cosmi... Tom. I. De Macrocosmi Historia..., Oppenhemii [Oppenheim], Typis Hieronymi Galleri, 1617, 19.) Ezen felül számos régi szerző, így például Roberto Bellarmino (1542–1621) bíboros tanítása szerint is a Nap nem csupán istenszimbólum, hanem sajátos teológiai-metafizikai értelemben Isten sátra, égi lakhelye. Noha az Isten mérhetetlen nagysága betölti a mennyet és a földet (Jer. 23. v. 24.), az egek egei őt be nem foghatják (2 Paral. 2. v. 6.), mindazonáltal azt állítják a régiek, hogy ott erősebb az isteni jelenlét (praesentia Dei), és ezt a jelenlétét az Isten hatalmas, csodálatra méltó jelekkel is kinyilvánítja. (Roberto Bellarmino: De Ascensione Mentis in Deum per Scalas Rerum creatarum... Lugduni [Lyon], Sumpt[ibus] Horatii Cardon, 1615, 149–152.) Gyakran idézett bibliai alapja ennek a tanításnak a Vulgata számozása szerinti 18. zsoltár 6–7. verse:

Szent Jeromos bibliafordításából ez a két vers a 19. század óta vitatott szöveghely. Valójában arról van szó, hogy Jeromos itt a héber szöveg értelmét akarta visszaadni, nem betű szerinti fordításra törekedett. Breviarium in Psalmos című zsoltárkommentárjában ezt írja a 6. vers kezdetéről:

Temperantia (Mértékletesség). Szövegközi illusztráció. Fametszet. In: Nicolaus Hemmingius: De lege naturae apodictica methodus, Witebergae [Wittenberg], Iohannes Crato, 1563. Jelzet: App. H. 378 – Régi Nyomtatványok Tára

A Napot az égen felhőöv veszi körül, amelynek a jelentését már fentebb is leírtuk. Egyrészt az Isten titkait elfedő fátylat reprezentálja, másrészt a felejtés fátylát (velum ignorantiae), amely az első emberpár bűnbeesése óta a bűnös ember értelmét gyakran elhomályosítja, és elvonja a figyelmét igaz céljáról, az Istenről.
A felhők alatt, lenn a földön fákat látunk, a háttérben pedig egy templom és egy lakóépület körvonalai észlelhetők. A templom a liturgiának, az Eucharisztia ünneplésének, az áldozatnak és imádságnak a háza. A benne folyamatosan meglévő szentségi (isteni) és angyali jelenlétnek köszönhetően nyitott kaput jelent a menny felé; a lélek fölemelkedésének a helye az áldozat és az imádság révén. A lakóháznak van egy szent és egy profán jelentése. A szent jelentés az, hogy a keresztény család háza az Isten népéhez való tartozást is szimbolizálja, hiszen meg van szentelve, és a keresztény család a nagyobb keresztény közösség, falu, város, nemzet, illetve az Anyaszentegyház része. A profán jelentés az, hogy Szent Pál apostol tanítása szerint, noha házasságban is lehet szentül élni, a hétköznapokban általában az a helyzet, hogy aki megnősül, világi dolgokkal van elfoglalva: „A’ ki pedig feleséggel vagyon, szorgalmatos azokra a’ mellyek e’ világé, mint tessék a’ feleségének, és meg-oszlott.” (Qui autem cum uxore est, solicitus est, quae sunt mundi, quomodo placeat uxori, et divisus est. – 1 Cor. 7. v. 33.)
A fa az időt (hagyományos keresztény terminológia szerint inkább többes számban: az időket) jelenti, a történelmet, amelynek része a mi személyes üdvtörténetünk is. Honnan is ered ez a jelentés, amely még Arany János Buda halála című elbeszélő költeménye kezdő sorában is ott lappang? (Hullatja levelét az idő vén fája...) Az Isten, pontosabban a megdicsőült Jézus ezt mondja magáról a Jelenések könyvében: „Én vagyok az α, és ω, a’ kezdet ’s a’ vég, úgy-mond az Úr Isten, a’ ki vagyon, és a’ ki vala, és a’ ki el-jövendő, a’ mindenhato.” (Ego sum α, et ω, principium, et finis, dicit Dominus Deus: qui est, et qui erat, et qui venturus est, omnipotens. – Apoc. 1. v. 8.) Ez a kijelentés a könyv végén még egyszer megismétlődik, kissé egyszerűbb formában: „Én vagyok az α, és ω; az első és az utólso, a’ kezdet, és a’ vég.” (Ego sum α, et ω, primus et novissimus, principium, et finis. – Apoc. 22. v. 13.) Az idő, illetve a benne zajló folyamatok egymás után következő részekből állnak, amelyeket a keresztény arisztotelizmusban successivumoknak nevezünk. (Pázmány Péter: Hodegus. Igazságra-vezérlő Kalauz, Nagy-Szombatban, A’ Jesus Társasága Akademiai Collegiumának Betőivel, 1766, 7.) Ezekből a successivumokból pedig bármennyit is adunk össze, nem jutunk az idők végére, illetve bármennyit lépegetünk is vissza az időben, nem fogjuk megtalálni az idők kezdetét. Hiszen itt olvastuk az előbb: „Én vagyok az α, és ω.” Az idők kezdete és vége nem az időben van, hanem az idő fölött, az időn kívül, az Istenben. Aquinói Szent Tamás Summa Theologiae című művének első részében a korábbi hagyományokhoz képest részletesebben tárgyalja a keresztény időszemlélet alapfogalmait. Az első ilyen alapfogalom az örökkévalóság (aeternitas), amely egyedül az Istenre jellemző. Az örökkévalóság teljességet jelent, nem olyan értelemben, hogy részekből áll, minden részt magában foglal, hanem olyan értelemben, hogy nem hiányzik belőle semmi (nihil ei deest). Isten a gondviselés során egyszer belépett a történelembe, emberi ésszel felfoghatatlan módon megalázta magát értünk, mikor emberré lett, mindenben hasonló lett hozzánk, a bűnt kivéve. (Hebr. 4. v. 15.) Ám ettől eltekintve, az időn kívül létező, örökkévaló Isten a gondviselés során nem tesz úgy, mintha velünk együtt ő is be lenne zárva az időbe. Nem választott ki egy kitüntetett időpontot, hogy csak annak az előrehaladása mentén avatkozzék be a történelembe. Él azzal az adottságával, hogy ő fölötte áll az időnek, és így, örök jelen időben fogalmazva, a világ kormányzása során (gubernatio) nem csupán a jelenbe avatkozik be, hanem a múltba és a jövőbe is. Ez pedig azt jelenti, hogy az oksági viszonyok az időben bonyolultabbak, mint azt gondoljuk a hétköznapokban. Az ilyen különleges isteni beavatkozások miatt egymáshoz képest alternatív idővonalak vannak a történelemben. Ezek összefüggnek egymással, a sok idő egyetlen történelmet alkot, az idő szerkezete pedig elágazó, hatalmas fához hasonlítható. (Et sic dicuntur multa aeva, sicut multa saecula – Summa Theologiae I. q. 10. art. 6.) Képünkön látszik, hogy az elöl középen álló fának három nagy ága van. Ez a három ág a múlt, a jelen és a jövő. Az idő fölött, időn kívül létező Isten számára a múlt, a jelen és a jövő egyformán tényleges valóság. Csak a mi időbe zárt, emberi nézőpontunkból tekintve van úgy, hogy mindig a jelen pillanat a valóság, a múlt már csak emlék, a jövő pedig lehetőség. A kép felirata (Cum Deo et Die) arra int bennünket, hogy használjuk jó célra, megtérésre, megszentülésre a számunkra adatott időt, napjainkat, éveinket. 

(A bibliai idézeteket Káldi György 1626. évi fordításából és a Vulgata Clementina szövegéből vettük.)
(A fotókat Karasz Lajos készítette.)

Csobán Endre Attila
(Régi Nyomtatványok Tára)

A sorozat további részei: Bevezető, 1. rész, 2. rész, 3. rész (1., 2., 3.), 4. rész; 5. rész (1., 2., 3.), 6. rész; 7. rész; 8. rész (1., 2.)