2021 júniusában is megrendezték az Európai Tanács támogatásával 1971-ben megalakult LIBER (Ligue des Bibliothèques Européennes de Recherche) szervezet konferenciáját. A több száz tudományos könyvtárat tömörítő szakmai szervezet online konferenciáján részt vettek kollégáink is. Háromrészes írásunkban rövid összefoglalókat közlünk az előadásokból, szekciótémákból.
Összeállításunk második részében a június 24-én elhangzott témákból adunk ízelítőt.

Open Knowledge?... drágám, (megint) beszélnünk kell!
Eva Méndez Open knowledge?... darling, we need to talk (again)! című plenáris előadása (Hutai Zsófia beszámolója)

Eva Méndez, a magát „Open Knowledge aktivistának” nevező professzor, a COVID-19 utáni Openness (nyitottság, szabad hozzáférés) legitimitásáról beszélt, továbbá áttekintette a könyvtárak kihívásait és várható hozzájárulását Open Knowledge intézmények létrehozásához – az Open Science-en túl a megosztott tudáson alapuló kutatási rendszer 2030-ig történő közös megteremtése érdekében.
Az előadás bevezetőjében a provokatív, de egyben vicces cím az előadó hasonló című 2019-es berlini Open Science Conference-en tartott előadására játszik rá, a jelenlegi cím pedig arra utal, hogy az Open Knowledge-nek (a szabadon hozzáférhető tudásnak) az elmúlt öt évben rendszerszintű változáson kellett volna átmennie, de ez nem történt meg, ezért újra beszélnünk kell róla, legfőképpen a Covid által teremtett helyzet miatt is.
Az előadás első főbb pontja arra kereste a választ, hogy hogyan jutunk el az Open Science-től az Open Knowledge-ig. Eva Mendez értelmezésében az Open Science egy brand, ami minden országban mást jelent, az Open Knowledge viszont ennek egy olyan eleme, amelyik megfogható, ezért Open Science helyett inkább az Openness-re fókuszál és ennek a különböző összetevőire.
A második részben arra tért ki, hogy hol tartunk most az Open Science-szel kapcsolatos folyamatokban. Az OSPP (Open Science Policy Platform) záró beszámolója szerint a különböző munkakörökben dolgozók (kutatók, kiadók, kutatásszervezők, könyvtárosok) feladata, hogy a gyakorlatban megvalósítsák a már előzeseten megfogalmazott célkitűzéseket. Az előadó a továbbiakban öt pontban foglalta össze az elsődleges tényezőket:

1. tudományos karrierstruktúra, amely elősegíti a közös kutatási ismeretrendszerhez való hozzájárulás maximalizálását célzó eredményeket, gyakorlatokat és magatartásformákat,
2. hiteles, transzparens és megbízható kutatási rendszer,
3. innovatív megoldásokra lehetőséget biztosító kutatási rendszer,
4. sokszínűséget és az esélyegyenlőséget elősegítő kutatási kultúra,
5. tényeken alapuló irányelvekre és gyakorlatra épülő kutatási rendszer.

A kép forrása: Részlet az előadás prezentációjából

Arra, hogy a világjárvány milyen hatással volt az Open Science-re a következő megfogalmazás született: az Open Science-nek a COVID-19-re adott válaszhoz való hozzájárulásának erősítése érdekében a döntéshozóknak megfelelő adatkezelési modelleket, különböző szabványok közötti átjárhatóságot, a közszféra, a magánszektor és a civil társadalom bevonásával fenntartható adatmegosztási megállapodásokat, a kutatók számára ösztönzést, fenntartható infrastruktúrákat, emberi és intézményi kapacitásokat és az adatokhoz való határokon átnyúló hozzáférést kell biztosítaniuk.
A harmadik, egyben befejező részben arra tért ki az előadás, hogy ideális esetben 2030-ig milyen változások következnek be, amelyek mentén már Open Science-ről és nem csak Open Knowledge-ről beszélhetünk. A legfontosabb változtatásokat a tudomány és a kutatási eredmények kommunikációjában (tanulmányok), a tudomány kiértékelésében és a munka elismerésében (szerzői jog) lenne szükséges véghezvinni. Elismerően beszélt az olyan kezdeményezésekről, mint például a Horizon Europe, kiemelve, hogy a további fejlődéshez elengedhetetlenek lesznek az olyan infrastruktúrák, mint az ORE (Open Research Europe) és EOSC (European Open Science Cloud). Elsődleges szerepet kell kapnia továbbá a reprodukálhatóságnak és a kutatások újfajta kiértékelésének is.

RetroNews, a kutatás és az oktatás digitális forrása
Caroline Kageneck: RetroNews (1631–1950): From an amazing – and highly fragile – collection to France largest digital press archive (Radó Rita beszámolója) 

A francia nemzeti könyvtár (BnF) egyedülálló online folyóirat-archívumát ismerhettük meg Caroline Kageneck, a BnF Partenariats munkatársának előadása során. (A BnF-Partenariats a francia nemzeti könyvtár leányvállalataként a nagyközönség, a kutatók és az oktatási szektor számára tervez olyan kulturális termékeket és szolgáltatásokat, melyek alapjául a BnF gyűjteménye szolgál.) 

A kép forrása: RetroNews.fr

A RetroNews a francia nemzeti könyvtár nyomtatott sajtógyűjteményének hatalmas online archívuma. A gyűjtemény több mint 1500 francia és frankofón periodikumot tartalmaz, melyek 1631 és 1951 között jelentek meg. A szolgáltatásban elérhető napilapok legfontosabb címei közé tartoznak a Le Petit Parisien, a Le Journal vagy a Le Matin, de a gyűjteményben számtalan regionális kiadványt és szatirikus folyóiratot is találunk. A RetroNews havonta gazdagítja archívumát exkluzív címekkel, hogy gyűjteménye minél teljesebb legyen.

A kép forrása: RetroNews.fr

A több mint három évszázadnyi folyóirat jelenleg közel negyven polckilométeren helyezkedik el egy Párizson kívüli telephelyen. Az igen értékes, de nagyon sérülékeny gyűjtemény digitalizálására azért is volt feltétlenül szükség, mert jelen formájában már a hozzáférést nem lehetett biztosítani. Érdekes adat, hogy a BnF Partenariats-szal közös munkálatok előtt a francia nemzeti könyvtár folyóirat-állományának kevesebb, mint 5%-a volt online elérhető.

A kép forrása: RetroNews.fr

A digitalizálás során különös figyelmet fordítottak arra, hogy a szolgáltatásaik a jövőbeni kutatásokat minél nagyobb mértékben támogassák. Ennek megfelelően a folyóiratcikkek címeit optikai karakterfelismeréssel (OCR) és szemantikai elemzéssel dolgozták fel, lehetővé téve a célzott keresési lekérdezéseket. (Keresési lehetőségek: dátum, tipológia, periodicitás, szavak gyakorisága alapján; vagy összetett tartalomszűrés: témák, események, személyek, szervezetek, helyszínek szerint.) A platform felületén korszerűsített dokumentumnézegetővel böngészhetünk, mely szintén számos funkciót kínál a gyűjteményt használók és kutatók kényelme érdekében: kiemelés, letöltés, kutatói annotáció elhelyezése.
A RetroNews nemcsak a sajtó történetének áttekintését kínálja, hanem különféle kiindulópontokat (témák, korszakok szerint), amelyek lehetővé teszik a nagyközönség számára, hogy felfedezzék azt a gazdag kulturális örökséget, amely a történelmi médiumok közvetítésével elénk tárul.

Mi lehet a könyvtárak szerepe a Citizen Sciene programokban?
Citizen Science: Defining a role for my library – workshop (Maczelka Árpád beszámolója)

A címben szereplő kérdésre igyekezett választ adni a LIBER-konferencia június 24-én, megtartott workshop jellegű rendezvénye.
Az eseményt két fő részre osztották; az elsőben a résztvevők három előadást hallgathattak, majd kisebb csoportokra bontva közösen gondolkodhattak az előadókkal arról, hogy intézményük hogyan vehetne részt citizen science projektekben, van-e már ilyen jellegű szolgáltatásuk, és beszélgettek általánosságban is a citizen science előnyeiről és lehetőségeiről.
Elsőként Kathrine Overgaard és Thomas Kaarsted beszélt A tömegek ereje: érdekképviselet, elkötelezettség és az ENSZ fenntartható fejlesztési céljairól (The Power of Many. Advocacy, engagement and the UN SDG’s.) címmel. A University of Southern Denmark munkatársai előadásukban először arról beszéltek, mi is az a citizen science, vagyis az állampolgárok intellektuális tevékenységének bevonása a tudományos kutatásokba. Ezután az egyetem és az annak dedikált Citizen Science Knowledge Center munkásságát mutatták be. Végül pedig az ENSZ fenntartható fejlesztési stratégiai céljai és a citizen science kapcsolatáról beszéltek.
Másodikként Simon Worthington mutatta be Citizen science for research libraries című open acces publikációt, annak társszerzőjeként, amely 2021 júliusa és novembere között jelenik meg majd négy részben. Az első három fejezet a tömegek bevonásához szükséges képességekről és képzésekről, a kutatói infrastruktúráról és jó gyakorlatokról szól, a novemberi utolsó rész pedig kimondottan a könyvtárak számára fogalmaz meg a citizen science programok fejlesztésére vonatkozó irányelveket és ajánlásokat.

A készülő útmutató borítóterve. A kép forrása: LIBER Citizen Science Working Group 

Utolsóként Tiberius Ignat és Dirk van Gorp mutatta be a BESPOC (Broad Engagement in Science: Point of Contact) elnevezésű kezdeményezést, amelynek célja, hogy egyfajta találkozópontként szolgáljon a kutatási programok, a bekapcsolódni vágyó állampolgárok és a megvalósításban segítséget nyújtó egyéb (pl. jogi és informatikai) szereplők között. Portáljuk lehetőséget ad közösségépítésre, jó gyakorlatok megismerésére, illetve a kutatási programok létrejöttét különböző sablonok, vázlatok és jelentések közreadásával is segítik.

Az előadások diái itt érhetők el.

A gamification új távlatokat nyit
Elisa Rodenburg, Joanne Yeomans, Lena Karvovskaya: Level up! Building the skills (Kovács Dóra beszámolója)

Elisa Rodenburg, az amszterdami Vrije Egyetem munkatársa a gamification témában szerzett tapasztalatairól számolt be. Kiemelte a játékalapú tanulás lényegét, ami nem más, mint hogy a játék segítségével sajátítunk el új ismereteket. „Educational or serious games are games that teach some kind of knowledge or skill and game-based learning means to learn through such a game.” Az oktató vagy komoly játékok olyan játékok, amelyek valamilyen ismeretet vagy készséget tanítanak, és a játékalapú tanulás azt jelenti, hogy egy ilyen játék révén tanulni kell.
Az elmúlt időszakban egyre emelkedik az egyetemi könyvtárak részéről megjelenő online játékok száma. Ezek sokrétűen alkalmazhatóak, akár könyvtárhasználati ismeretek elsajátítását is szolgálhatják. A Horror Adat Szabadulószobában egy ún. adatmenedzsmentterv (Data Management Plane – DMP) alapján lehet megoldani a feladványt. Az online játékban az az alapszituáció, hogy a játékos egy irodában rekedt és puzzle-feladványok megoldásának révén tudja továbbítani a DMP-t, ezt követően szabadul ki az irodából.

 A Horror Adat Szabadulószoba

Az online játékot több alkalommal használták 2020 októbere óta, és pozitív visszhangot kapott személyes, illetve csoportos használat esetén is. A szabadulószoba, online játék célközönségét elsősorban a kezdő vagy tapasztalt kutatók, illetve a kezdő adatkezelők alkotják.

A sok pozitív visszajelzés mellett új fejlesztési javaslatokat is kaptak a játék készítői. A fejlesztők ajánlása alapján ez a játéktípus az open science területén is jól alkalmazható, illetve helyi szinten is adaptálható. A Horror Adat Szabadulószobára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) licenc vonatkozik, a készítők mindenkit bátorítanak hasonló alkalmazások fejlesztésére.

Miért érdemes használniuk a könyvtáraknak a Wikidatát?
Panelbeszélgetés Ann Van Camp vezetésével Annette Dortmund, Matt Miller, Olaf Janssen, Julie Birkholz részvételével (Szabó Piroska beszámolója)

A Wikipédia online enciklopédia „családjába” tartozó, 2012-ben indult Wikidata a strukturált adatok többnyelvű tudásbázisaként határozható meg, és az úgynevezett kapcsolt nyílt adatok forrásaként az utóbbi években egyre nagyobb figyelmet kap a közgyűjteményi szektorban. Mint arra az egyik előadó, Olaf Janssen, a Holland Királyi Könyvtár Wikimedia- és nyíltadat-koordinátora rámutatott, a könyvtárak célja, hogy hagyományosan magukban álló gyűjteményeiket, katalógusaikat „megnyissák”, azaz összekapcsolják egymással és a használókkal, illetve mind az emberek, mind a gépek számára olvashatóvá, (újra)felhasználhatóvá tegyék.
Ahogy a Wikimedia Commons megfeleltethető a digitalizált dokumentumoknak, a Wikipédia pedig a dokumentumokról szóló ismertetőknek, úgy a Wikidata a katalógusokban szereplő metaadatokkal állítható párhuzamba – azzal a különbséggel, hogy a Wikidata bárki által szerkeszthető és szabadon felhasználható, emellett az adatok lekérdezésének és összekötésének számos módját teszi lehetővé. (A földrajzi nevek, a művek és a személynevek összekötésével például térképes vizualizációk, idővonalak, táblázatok, kapcsolati hálók hozhatók létre.) Annette Dortmund, az OCLC munkatársa kiemelte, hogy a könyvtárak nemcsak gazdagíthatják már létező katalógusadataikat a Wikidata-azonosítók révén, de növelhetik láthatóságukat is, sőt, a platform segítségével bevonhatják a közönségüket különböző crowdsourcing-projektekbe, vagy digitális bölcsészeti projekteket indíthatnak.

A Holland Királyi Könyvtárban található Album amicorum van Jacobus Heyblocq 17. századi emlékkönyv közreműködőinek a Wikidata segítségével előállított gráfja. A kép forrása: Wikidata

A Wikidata használata kétirányú lehet: a közgyűjtemények be is építhetik az azonosítókat saját bibliográfiai leírásaikba vagy névtereikbe, de egy egyszerű regisztráció után maguk is hozzájárulhatnak a Wikidata tudásbázisához. Ezt a gondolatmenetet folytatta Matt Miller, a Kongresszusi Könyvtár hálózatfejlesztésért és szabványosításért felelős munkatársa, aki azt mutatta be, hogyan hoznak létre automatizált betöltésekkel kölcsönös kapcsolatokat az ID.LOC.GOV-kapcsoltadatplatform (ID.LOC.GOV – Linked Data Service) és a Wikidata között. A Holland Királyi Könyvtárral szemben, ahol a Wikidatán, a Wikimedia Commonsban és a Wikipédián való jelenlét már az intézményi stratégia részét képezi (l. Wikidata: GLAM/Koninklijke Bibliotheek Nederland), a Belga Királyi Könyvtárban még csak a kísérletezés fázisában tartanak. Julie Birkholz, az utóbbi könyvtár Digitális Kutatási Laboratóriumának vezetője és a Genti Egyetem oktatója az előnyök mellett utalt azokra a kételyekre is, amelyek felmerülnek a Wikidatával összefüggésben, többek között a célközönség, a megbízhatóság és a hosszú távú fenntarthatóság kérdéseire. Az Ann Van Camp (a Belga Királyi Könyvtár munkatársa) által moderált panelbeszélgetés végén a résztvevők további megoldandó problémákat (pl. adatmodellek kidolgozása, következetlenségek kezelése, együttműködési nehézségek) vetettek fel, mindazonáltal hangsúlyozták, hogy a könyvtáraknak érdemes kiaknázniuk a Wikidata nyújtotta lehetőségeket a kapcsolt nyílt adatok közzétételének részeként.

A 19. század legendás, a modern zongorajátékot megalapozó zongoraművészét, a nagy hatású, újító zeneszerzőt és zongorapedagógust igen szomorú körülmények között Bayreuthban, az Ünnepi Játékok idején érte a halál. Miután egy kimerítő nyugat-európai hangversenykörút végén tüdőgyulladást kapott, a mestert tanítványai ápolták a Wagner-villával szemközti fogadóban: özvegy lánya, a rendezőként ekkor debütáló Cosima Wagner és családja a Trisztán bemutatójával volt elfoglalva. Az utolsó napot leszámítva sem jól képzett orvost, sem papot nem hívtak hozzá, így a mélyen hívő komponista nem részesülhetett a szentségekben. Szintén megrendítő, hogy a hazaszeretetének megannyi tanújelét adó Liszt augusztus 3-i, bayreuthi temetésén hivatalosan csupán két magyar muzsikus barát, Mihalovich Ödön és Végh János képviselte Magyarországot, és földi maradványainak hazahozatalára később sem került sor.

Az idős Liszt Arma Senkrah amerikai hegedűművésznővel. Fotó: Louis Held

Az utolsó tíz nap megrázó krónikája szimbolikusan azt is kifejezi, hogy a tanítványok és tisztelők szeretete, a számos elismerés mellett a mesternek sok mellőzés és meg nem értettség is osztályrészül jutott idős korában. Liszt leegyszerűsödött stílusú, kései kompozícióit, melyek bizonyos elemeikben már a 20. század modern törekvéseit ‒ Bartók, Debussy, Ravel zenéjét ‒ előlegezték, a legtöbb helyen értetlenség fogadta. Ám a zeneszerző már a középső, weimari alkotókorszakában komponált újszerű programzenei műveiért is sok kritikában részesült a „tiszta zene” konzervatív hívei részéről. A „jövő zenészének” gúnyolták, nem is alaptalanul: Liszt alkotói attitűdjét alapvetően meghatározta a szabadon szárnyaló képzelet és az új iránti fogékonysága. Ahogy egy 1874-es levelében ő maga fogalmazott:

Ennélfogva Liszt halála után bőven maradtak felfedezésre váró művei hagyatékában, amely a budapesti Zeneakadémia tulajdonába került. A gazdag életmű kései hívei és kutatói számára azonban ugyancsak kiapadhatatlan kincsesbánya az a nemzetközi viszonylatban is jelentős gyűjtemény, amely vásárlások útján alakult ki a nemzeti könyvtár keretein belül, és Liszt közel félszáz autográf zenei kéziratát, emellett számos, a zeneszerző saját kezű bejegyzéseit, illetve ajánlását magában foglaló másolt kéziratos és nyomtatott zeneművét tartalmazza (a Kézirattárban, illetve a Zeneműtár hagyatéki gyűjteményében őrzött autográf levelek, fényképek és egyéb Liszt-vonatkozású dokumentumok mellett). Legértékesebb zeneműtári Liszt-dokumentumaink közül válogatva íme néhány olyan mű kézirata, amelyek Liszt újító törekvéseinek három fontos területét képviselik.

A Faust-szimfónia korai, zárókórus nélküli változatának autográf partitúrája, 1854. – Zeneműtár, Ms. mus. 260.

Weimari korszakában (1848‒1861) Liszt a társművészetek, a költészet, a képzőművészet és a zene bensőséges összetartozásának szellemében újította meg a zenekari muzsikát. Tizenkét egytételes szimfonikus költeménye mellett két többtételes programszimfóniát írt emberiségköltemények (Faust, Isteni színjáték) ihletésére, melyeket Beethoven IX. szimfóniájához hasonlóan zárókórussal koronázott meg. A Goethe-mű nyomán komponált, három karakterképből álló (Faust, Margit, Mefisztó) Faust-szimfónia, Liszt egyik szimfonikus főműve, 1857-es weimari ősbemutatóján nem aratott osztatlan sikert: Eduard Hanslick osztrák zenekritikus például borzalmas tákolmánynak nevezte. Ms. mus. 260 jelzetű becses kéziratunk ‒ amelyet a könyvtár 1911-ben Sophie Mentertől vásárolt ‒ az évtizedeken keresztül tökéletesített mű 1854-es, végig kidolgozott első zenekari verziójának autográf partitúrája, amely még nem tartalmazza a tenor szólót és a zárókórust.

• 
• 

Liszt számos más, a fausti tematika hatására született, önarckép jellegű programzenei alkotása közül szintén gyűjteményünkben található az 1880‒1881 fordulóján komponált 2. Mefisztó-keringő zenekari, valamint kétkezes zongoraváltozatának nyomdai korrektúrapéldánya a komponista saját kezű címfelirataival, bejegyzéseivel és az „ördögi” tritónuszt hangsúlyozó tizenhat új záróütemével. A Nicolaus Lenau Faust drámája nyomán írt kompozíciót a Filharmóniai Társaság zenekara mutatta be 1881. március 9-én a pesti Vigadóban, Liszt és Léo Delibes jelenlétében. Erkel Sándor kéziratból vezényelte a művet, amelyet Liszt ‒ az Erkel Gyula által másolt kézirat tanúsága szerint ‒ nem sokkal később átdolgozott az 1881-es berlini kiadással összefüggésben. Feltehetőleg a zeneszerző személyiségének is köszönhetően a darab sikert aratott a közönség körében, azonban kritikai fogadtatására jellemző, hogy Bartalus István fitogtató disszonanciákban bővelkedő, vadregényes kalandműnek minősítette a Fővárosi Lapokban. A négykezes változatot Liszt és a mű ajánlottja, Camille Saint-Saëns (1835‒1921) francia zeneszerző 1882. július 12-én, Zürichben játszotta először nyilvánosan.

• 
• 

Jóllehet Liszt legtöbb vallásos, egyházi művét az 1860-as években, római időszakában írta ‒ amikor alaposan tanulmányozta a gregorián zenét, Palestrina és Lassus egyházzenei munkásságát ‒, az ekkor Európa-szerte elsilányult katolikus egyházzene megreformálásának ügye nemcsak Rómában, hanem egész életében foglalkoztatta. Egyik kései remekműve, amelyet „belső katolikus szívbéli szükségletből” komponált, az 1879 februárjában befejezett, vegyeskarra, szólistákra és orgonára vagy zongorára írt Via Crucis a krisztusi keresztút tizennégy stációját eleveníti meg. A gyűjteményünkben őrzött, értékes autográf ‒ Liszt bejegyzése szerint ‒ az öt éven keresztül komponált oratórium 1878. decemberi változatát képviseli. Három egybekötött részből áll: a kétkezes és a négykezes zongoraátirat között található kóruspartitúrát Liszt lelkes és tevékeny hívének, Engeszer Mátyás (1812‒1885) egyházkarnagynak ajánlotta, amiből nyilvánvaló, hogy a magyarországi bemutatót a budapesti Belvárosi plébániatemplomban képzelte el. Ez a kívánsága ugyan teljesült, azonban a művet évtizedekkel a zeneszerző halála után, 1929 nagypéntekén adták itt elő először. Nyomtatásban pedig csak 1936-ban jelent meg, miután a regensburgi Pustet egyházzenei kiadó 1884-ben elutasította az egyszerű és bensőséges, harmóniailag megdöbbentően modern darabot.

A Csárdás obstiné (Két Csárdás, no. 2.) eredeti kézirata, 1884. – Zeneműtár, Ms. mus. 21

Ellenben még a mester életében ‒ halála évében ‒ megjelent Táborszky és Parschnál a Szabolcsi Bence által „az öreg Liszt Allegro barbaróinak” nevezett, kései csárdásai között a Csárdás obstiné (Makacs csárdás), amelynek a végsőhöz közeli változatát Ms. mus. 21 jelzetű kéziratunk őrzi. E hallatlanul izgalmas, avantgárdszerű darabban a zeneszerző olyan, az európai műzenében addig nem használt formálási elvet alkalmaz, mint a „halálba táncoltatást” szuggeráló, mániákus motívumismétlés: a négytagú alapképletet Liszt harmincféle módon variálja a később Bartók zenéjében gyakori hangközszűkítő, -tágító megoldásokkal. A Csárdás obstiné ‒ amelyet a cikk végén Ránki Dezső előadásában ajánlunk meghallgatásra ‒ részét képezi annak az újonnan komponált „40 oldalnyi magyar zenének”, amelyről Liszt egy 1885. februári levelében adott számot. Az ebben említett utolsó Magyar rapszódiákhoz és a Magyar történelmi arcképek darabjaihoz hasonlóan a mű arról tanúskodik, hogy élete utolsó éveiben Liszt Ferenc a magyaros zenei nyelvezetet is rendkívül eredeti és egyéni módon újította meg.

Liszt: Csárdás obstiné. Előadja Ránki Dezső. 2010

Illyés Boglárka (Színháztörténeti és Zeneműtár)

Felhasznált irodalom:

• Mária Eckhardt, Franz Liszt's music manuscripts in the National Széchényi Library, Budapest, [transl. by Erzsébet Mészáros], Budapest, Akadémiai, 1986. (Studies in Central and Eastern European music, 2.)
• Eckhardt Mária, „Liszt Ferenc és magyar kortársai az Országos Széchényi Könyvtár dedikált Liszt-zeneműveinek tükrében”. In: Az Országos Széchényi Könyvtár Évkönyve, 1973, 87‒130.
• Eckhardt Mária, „Liszt Ferencről”, A Zeneakadémia Liszt Múzeum honlapja
• Eckhardt Mária (írta és szerk.), Liszt Ferenc, 1811‒1886. Magyar és európai, Budapest, Liszt F. Emlékmúzeum és Kutatóközpont, [2011].
• Fekete Miklós, „Fausti reflexiók Liszt Ferenc műveiben”. In: Zenei művelődésünk a változó régióban. A VII. Hungarológiai Kongresszus Zenetudományi Szekciójának előadásai, szerk. Angi István és Csákány Csilla, Kolozsvár, Erdélyi Múzeum-Egyes., 244‒264.
• Hamburger Klára, Liszt Ferenc zenéje, Budapest, Balassi, cop. 2010.
• Hamburger Klára, „Ismeretlen dokumentum Liszt Ferenc haláláról”, Muzsika, 48/4 (2005. április), 10.
• vd, „Liszt utolsó napja”, Fidelio, 2011. augusztus 9.
• Alan Walker, Liszt Ferenc, III, Az utolsó évek 1861‒1886, ford. Fejérvári Boldizsár, Budapest, Ed. Musica, 2003.

Zenthe Ferenc Kossuth- és Jászai Mari-díjas Érdemes Művész, a „Nemzet Színésze” Salgóbányán született 1920. április 24-én. Édesapja, Rameshofer Béla a Rimamurányi Vasmű Rt. salgói szénbányáinak bányamérnöke volt. Zenthe Ferenc eredeti neve tehát Rameshofer (Rameshoffer) volt. A Zenthe nevet apai nagyanyjától, Zenthe Máriától „kölcsönözte”. Édesanyja, Stephens Franciska. Az ő elnökletével alakult meg 1928-ban Salgótarjánban a Szent Erzsébet Katolikus Nőegylet, melynek fővédnöke férje, Rameshofer Béla volt.

Zenthe Ferenc fiatalkori arcképe – Színháztörténeti és Zeneműtár. Jelzet: KB 19.864

Színészként Pécs, Győr, Debrecen után 1952-től mindvégig a budapesti Madách Színház művésze.
Ma is szívesen emlékeznek rá az idősebbek a Szabó család című rádiósorozatból, Balla Tiborként, illetve második szerepében Kárpáthy Zoltánként, vagy a Szomszédok közkedvelt TV-sorozatából „Taki bácsira”, de alighanem ma is a leghíresebb – más, történelmi korokat idéző film, a Rákóczi hadnagya (Fekete Miska szerepében, 1953) és a török hódoltság idején játszódó Gábor diák (operettfilm címszerepe, 1956) után – a Rákóczi-kort idéző filmsorozat főhőseként mint Eke Máté A Tenkes kapitányából, melynek forgatókönyvét Örsi Ferenc írta (1963–1964).
Ez a szerény, nagy művész származásáról, szülőföldjéről s főképp az isteni gondviselésről így nyilatkozott:

A hajdani ciszterci diák, közgazdaságtan hallgató, a későbbi közismert művész hitéről is vall:

Arra a kérdésre pedig, lesz-e jobb a magyar színházak és színészek helyzete, így válaszolt a 82 éves színész:

Zenthe Ferenc időskori arcképe – Színháztörténeti és Zeneműtár. Jelzet: KB 965/3/2019

Zenthe Ferenc a fiatal fiúk egyik nagy példaképe is volt mint a kardforgató, jó lovas, bátor és a császáriak eszén túljáró kuruc, Eke Máté. Lovagolni akkor már tényleg jól tudott, öttusázóktól tanult meg…
Emlékszem, gyermekként, fiatal fiúként szinte minden nyáron ott voltunk a csodálatos nagyvázsonyi nyári lovas napokon, ámulattal néztük az előadást, a korhű ruhába öltözött lovasok bevonulását, a csatajeleneteket. S íme, az egyik lovas, a szép barokk Zichy kastély előtt, maga Zenthe Ferenc!

Zenthe Ferenc Nagyvázsonyban. Rékai János fotóriporter fényképe – Színháztörténeti és Zeneműtár. Jelzet: KB 602/2/1996

Kis Domokos Dániel (Színháztörténeti és Zeneműtár)

2021 júniusában is megrendezték az Európai Tanács támogatásával 1971-ben megalakult LIBER (Ligue des Bibliothèques Européennes de Recherche) szervezet konferenciáját. A több száz tudományos könyvtárat tömörítő szakmai szervezet online konferenciáján részt vettek kollégáink is. Háromrészes írásunkban rövid összefoglalókat közlünk az előadásokból, szekciótémákból.
Elsőként a június 23-án elhangzott témákból adunk ízelítőt.

Hogyan fejlődjenek tovább a digitális könyvtárak a digitális bölcsészet igényeivel összhangban?
Toma Tasovac: Digital Libraries: The Next Frontier (Maczelka Árpád beszámolója)

Toma Tasovac, a Belgrádi Digitális Bölcsészeti Központ igazgatója és a számítógépes módszereket használó bölcsészeti kutatók számára páneurópai infrastruktúrát biztosító DARIAH (Digital Research Infrastructure for the Arts and Humanities) hálózat vezetője a LIBER-konferencián több mint 800 résztvevő előtt tartotta meg vitaindító előadását, amelyben a virtuális gyűjtemények átalakuló szerepét vizsgálta.
Meglátásai szerint a digitális könyvtárak számára elérkezett az idő, hogy immár ne csak a kulturális örökség megőrzésének virtuális megoldásaként szolgáljanak, hanem azok további hasznosítását is segítsék. Ehhez olyan szemléletváltás szükséges, amelynek keretében a digitális könyvtárak az általuk kínált szövegre ne csupán a nyomtatott művek lenyomataként tekintsenek (a céljuk leggyakrabban az, hogy felhasználóiknak a papíralapú olvasást szimulálják), hanem olyan értékként, amelynek továbbhasznosításáról gondoskodni kell. Erre kínál lehetőséget a digitális bölcsészet, amely a gyűjteményekben őrzött szövegek feldolgozásával a kulturális örökség lenyomatából újabb tartalmakat, azaz további értékeket/kulturális örökséget hoz létre, az egyszerű másolat helyett a szöveg élővé és továbbfejlődésre alkalmassá válik.

Illusztráció a tudományos kutatók és a mesterséges intelligencia együttműködéséről. A kép forrása: Piqsels.com

Ahhoz, hogy a digitális bölcsészet optimálisan tudja hasznosítani a digitális könyvtárakban őrzött értékeket, kiemelt figyelmet kell fordítani arra, hogy a benne lévő tartalom megfelelően feldolgozható legyen. Ehhez szükséges, hogy egyaránt olvasható legyen gépi feldolgozáshoz („machine readable”) és az emberi felhasználók számára is. A gépi olvashatóvá tétel első lépése, hogy a felvételezett szövegek optikai karakterfelismertetése megtörténjen. Fontos ugyanakkor, hogy ne csak a felismert karakterek halmazát kapják meg a feldolgozó szoftverek, hanem lehetőség szerint a szöveg szerkezetét (helyiértékeit) is, mivel, ahogy az előadó is fogalmazott, „egy szövegben strukturálás nélkül minden szó egyenlő lenne”, vagyis az elemzések során azonos értéket képviselne egy cím vagy éppen egy lábjegyzet. Az előadó meglátása szerint a jövőben egy, a digitális bölcsészetnek kedvezni kívánó digitális könyvtár strukturált adatként biztosít hozzáférést gépi olvasásra alkalmas szövegekhez. Jól dokumentált API-kon keresztül is hozzáférést biztosít a metaadatokhoz és a teljes szövegekhez, rétegeteket biztosít arra, hogy a szövegben automatizált vagy fél-automatizált megoldásokkal strukturális, nyelvi és szemantikai annotációk elhelyezhetők legyenek, akár crowd sourcing megoldásokkal, valamint biztosítja szótárak és más referenciaszolgáltatások elérését közvetlenül a szöveg grafikus megjelenítő felületéről.

Az előadás diái ezen a honlapon érhetők el.

Milyen lehetőségeket kínál az open source világ?
Roman Piontek The Idea of Platforms (Kovács Dóra beszámolója)

A LIBER 2021 konferencia első napján Roman Piontek néhány open access-, open source-forrást mutatott be, melyek között számos értékes gyűjtemény segíti a kutatói közösségek munkáját. Legyen szó egyéni vagy közösségben végzett, esetleg oktatási intézményekben folyó kutatómunkáról, a következő források sok szempontból hasznosak lehetnek.

 A Code Ocean platform logója

A Code Ocean olyan platform, amely lehetővé teszi adatok vagy forráskódok tárolását, strukturálását. Ezen a felületen forráskódok is futtathatók, anélkül hogy bármilyen futtatókörnyezetet kellene telepíteni. A tényleges forráskód és a metaadatok is elérhetőek egy felületen, a futtatáshoz szükséges információkkal. Mivel a forráskód és számos felhő alapú munkaállomás is rendelkezésre áll, így a kódbővítés, verziókövetés funkciója is elérhető ezen az oldalon.

 A Protocols szolgáltatás logója

Egy másik kiváló szolgáltatás a Protocols.io, mely biztosítja a kutatási eredmények, protokollok és módszerek átlátható rendszerbe foglalását, valamint azt is, hogy az itt tárolt tartalmakat különböző szintű hozzáférési jogosultsággal érhessék el a felhasználók. Sok esetben egy új módszertan, eljárás bevezetése előtt ezen a felületen meg lehet vizsgálni a lépéseket a teljes dokumentációval együtt, melyek csoportosan szerkeszthetők, valamint a verziók közötti különbségeket is nyomon követhetővé teszik.

Az Arkivum platform logója

Adatok hosszú távú tárolásának eszköze lehet az Arkivum nevű oldal, amely részben ingyenesen használható. A Folio a felsoroltak között az az egységesített menedzsment platform, ami teljes mértékben open source megoldást kínál a kutatói és könyvtáros társadalom számára. A Folio készítői egy nyitott platformot álmodtak meg, mely olyan új könyvtári rendszert jelent, amely moduláris struktúrában épül fel. Ezen platformok köré közösségek is szerveződtek.

A Folio platform logója

Dinamikus digitális gyűjtemények – szekcióösszefoglaló
Dynamic Digital Collections (Németh Márton beszámolója)

 A LIBER első szekcióját Dinamikus digitális gyűjtemények címmel rendezték meg a Svéd Nemzeti Könyvtárat képviselő Anna Lundén moderálásával. Az előadók különböző perspektívákból arra világítottak rá, hogy a szakkönyvtárak, illetve nemzeti könyvtárak miként tudják támogatni a kutatók munkáját a digitális gyűjtemények kezelésében, használatában. Miként tudja a kutatói és könyvtáros közösség együtt összegyűjteni s javarészt nyílt módon hozzáférhetővé tenni a Covid 19 járványra vonatkozó információkat, illetve arra is hallottunk példát, hogy egy évszázadok kincseit őrző zenei magánkönyvtárból hogyan lehet sokszínű szolgáltatásokkal bíró digitális gyűjteményt létrehozni.
Az első előadó a finn Liisa Maria Näpärä a Digital Open Memory (DOM) néven a Finn Nemzeti Könyvtárban az Európai Fejlesztési Alap támogatásával lezajlott projektet mutatta be. A digitális gyűjtemények tartalmainak megfelelő kutatási célú használatában, illetve a jogi háttér tudatosítása terén észlelt hiányosságokat próbálták feloldani. Fontos célként fogalmazódott meg a különféle szakterületek képviselői egymáshoz fűződő kapcsolatainak fejlesztése is. A szolgáltatást széles körű kérdőíves vizsgálatokra alapozták. A fő cél, hogy a digitális gyűjtemények használatához a legmodernebb módszertani hátteret tudják biztosítani még szorosabbra fűzve a kapcsolatokat a nemzeti könyvtár és a kutatói közösség között.

Hogyan teremtsünk kapcsolatokat különféle szakterületek megközelítései között?

A második előadásban Constance Rinaldo and Jane Smith a Biodiversity Heritage Library szolgáltatásait mutatták be. A digitális könyvtár, mely 2007 óta próbálja összefogni a témában kutató közösség eredményeinek bemutatását, publikálását, virtuális szakmai fórumként is szolgál a szakemberek számára. A járványhelyzetben drámaian megnőtt a használata, a laborjaiktól elszakított, zárt, otthoni környezetben kutató szakemberek kulcsfontosságú információkhoz jutottak hozzá, miközben nagyban felértékelődött a virtuális tudományos kommunikáció általuk nyújtott digitális eszköztára is, melynek közösségteremtő erejére a járvány múltával is számítani lehet.

A BHL Digitális könyvtár a COVID19 elleni küzdelem szolgálatában

A harmadik előadásban a belgiumi Gentből érkezett Bruno Forment a zenei magánkönyvtárként működő Ton Koopman-gyűjteménynek digitális térbe illesztését tekintette át, melynek eredményeként a nyílt kutatási adatokra alapuló dinamikus gyűjtemény segítségével tanulmányozhatja bárki az elmúlt évszázadok zenei kultúrájának jelentős részleteit. Az előadó végigtekintette, hogy a gyűjtemény egyes szeleteire (könyvek, régi kéziratok) vonatkozó leíró adatok szabványosítását és a szemantikus webes szabványokhoz illeszkedő leírását miként hajtották végre, miként próbálják minél szélesebb körben elvégezni a gyűjtemény tartalmi feltárását is, miközben az adatokat reprezentáló tudásgráfok segítségével számos eddig rejtve maradt összefüggésnek is a nyomára lehet bukkanni, elsőrangú forrássá téve azt a zenetörténészek számára.

A zenei gyűjtemény kulcsszavaiból szemantikus elemek épülnek

Szoftverekkel és adatokkal való munka – szekcióösszefoglaló
Working with Software & Data (Drucker György beszámolója)

A konferencia 3. szekciója Birgit Schmidt (Göttingeni Állami és Egyetemi Könyvtár) moderálásával arra összpontosított, hogy a FAIR-alapelveket és a Nyitott Tudást (Open Knowledge) hogyan tudják a könyvtárosok és a kutatók hasznosítani különböző területeken.
Az első előadás annak a munkának az irányairól és céljairól számolt be, amelyet a résztvevők az Európai Unió támogatásával folytatott Social Sciences and Humanities Open Cloud (SSHOC) projekt keretében végeznek. Az Adathivatkozás a bölcsészet- és társadalomtudományok terén címmel a Barbara McGillivery (University of Cambridge/Alan Turing Institute), Nicolas Larrousse (TGIR Huma-Num) és Daan Broeder (CLARIN ERIC projekt) alkotta nemzetközi trió által tartott előadás azt a problémakört boncolta, miképpen tudná az adathivatkozás és adatpublikáció segíteni a könyvtárosok és kutatók közötti szinergiákat abban a korszakban, amikor a kiadványról az adatok felé tolódik a hangsúly.

Az adattól az adatdolgozatig. A kép forrása: A szerző prezentációja

A jelenleg még domináns, tradicionális adathivatkozást – a dolgozatok egymásra hivatkoznak – fel kell váltania olyan módszereknek, amelyek képesek akár milliós nagyságrendű adatpont, illetve dinamikus adatok hivatkozására. Az adatok és a publikáció közötti kapcsolatok strukturálásával átrajzolható a jelenlegi adatkörnyezet, illetve feltörhetők a szaktudományi silók. Ennek révén áthidalhatóvá válna a könyvtárak és kutatóhelyek közötti fizikai távolság és szaktárgyi válaszfalak.
Az adatok és adathivatkozások katalógusban történő kereshetőségének és hozzáférhetővé tételének megoldásaival a könyvtárosok jelentős hozzáadott értéket nyújthatnak a bölcsészeti és társadalomtudományi hallgatók, kutatók számára.

A bölcsészet és társadalomtudományok specifikumai. A kép forrása: A szerző prezentációja

A szekció következő előadásában Katie Sarah Wilson az ausztráliai Curtin University kutatócsoportjának képviseletében a Curtin Open Knowledge Initiative (COKI) eredményeiről számolt be.

A COKI kezdeményezés. A kép forrása: A szerző prezentációja

A kutatás célja, hogy meghaladva a hagyományos bibliometriai mérések és értékelések korlátait, átfogó értékelést, összemérést nyújtson a kutatói teljesítményekről. Az új módszer kialakításához több mint 20 ezer intézet 100 millió publikációjának billiós nagyságrendű, nyilvánosan elérhető adatpontját dolgozták fel.
A megoldandó feladat egyik nehézsége az adatok típusainak, jellemzőinek egyre növekvő sokfélesége.

Változatos adattípusok. A kép forrása: A szerző prezentációja

Az eredmények interaktív irányítópulton (dashboard) történő prezentációjával rendkívül hasznos vezetői információk szerezhetők a tudományos teljesítményekről.

A Curtin University kutatási dashboard-ja. A kép forrása: A szerző prezentációja

A szekció utolsó előadója Neil Philippe Chue (University of Edinboroug) volt, aki szintén egy kutatócsoport képviseletében adott részletes és átfogó beszámolót A szoftver értékének elismerése – hogyan segíthetik a könyvtárak a szoftverhivatkozás adaptációját címmel.
A kiinduló probléma az, hogy jóllehet a tudományos kutatásban használt számítástechnikai alkalmazások egyre nagyobb szerepet játszanak, ezek hivatkozási gyakorlata távolról sem egységes és kielégítő.

Top-20 szoftver a CoViD-19 tanulmányozásához. A kép forrása: A szerző prezentációja

A vonatkozó irányelvek további fejlesztésével és általánosan alkalmazottá tételével a szoftverhivatkozások jelentősen megkönnyítenék az Open Science követelmények érvényesítését, a kutatási eredmények reprodukálhatóvá tételét.

Az út idáig. A kép forrása: A szerző prezentációja

Ehhez természetesen nem elegendő a szoftver megnevezésének, szerzőinek, kiadási idejének (verziójának) feltüntetése, hanem az elérhetőség hivatkozása is elengedhetetlen, archívum vagy repozitórium, illetve PID-azonosító hiányában legalább egy URL révén.

Szoftverhivatkozási alapelvek. A kép forrása: A szerző prezentációja

A szoftverhivatkozási iránymutatások fejlesztésével és gyakorlati alkalmazásuk elterjesztésével a szakkönyvtárak jelentősen segíthetnék a kutatási tevékenységek ellenőrizhetőségét, a munkák egymásra épülését.

A legkiemelkedőbb témák a kutatási ágazat Covid-19-ből való kilábalása során
Sarah Richardson Research Professional News: Developing themes as the research sector emerges from Covid-19 című előadása (Hutai Zsófia beszámolója)

Sarah Richardson az Ex Libris Research Professional News nevű független hírportál főszerkesztője. Ő felügyeli a kutatáspolitikával és a kutatások finanszírozásával kapcsolatos tudósításokat a világ különböző pontjain dolgozó, mintegy 30 szakújságíróból álló csapatban.
Mint az idei LIBER-konferencia egyik támogatójának, az Ex Librisnek képviselője, az egyik szponzorblokk keretén belül ismertette, hogy melyek voltak a legkeresettebb témák az általuk működtetett hírportálon, amely naponta számol be a legérdekesebb kutatási hírekről. A négy legolvasottabb kategóriába tartozó téma a következő volt: az egyetemek reakciója a Covid-járványra és gyakorlataik, az Európai Kutatási Tanács és az általa vezetett Horizon Europe program tapasztalatai, aggodalmai és tevékenysége a Covid alatt, az European Universities Initiative finanszírozási szintje és összetettsége körüli aggodalmak, kiadással és publikálással kapcsolatos témák (nyílt hozzáférés, a Plan S nevű nyílt hozzáférést támogató program elindítása és fejlesztése, szerzői jogok fenntartása, kiadói megállapodások). A Path from the Pandemic (A pandémiából kivezető út) című írás és kezdeményezés összefoglalja azt a hat témát, ami a jelenlegi helyzetben elengedhetetlen a kutatási szektor számára: az egyetemek, kutatások pénzügyi fenntarthatósága, egy igazságosabb kutatási szféra, online lehetőségek biztosítása, Open Research, nemzetközi együttműködések, a tudományba vetett bizalom. Az előadó a figyelmünkbe ajánlotta továbbá a frissen megjelent Covid-19 Funding Trends című beszámolót, amelyben a kutatások pandémia idején való finanszírozásáról olvashatunk.

A kép forrása: Ex Libris. A ProQuest Company

Az idei Liber egyik szponzora az Ex Libris, a ProQuest egyik vállalata, a felhőalapú SaaS-megoldások vezető globális szolgáltatója, amely tudásbázisok létrehozását, kezelését és megosztását teszi lehetővé intézmények és egyéni felhasználók számára. Ügyfeleivel és a szélesebb közösséggel szorosan együttműködve olyan kreatív megoldások fejlesztésén dolgozik, amelyek növelik a könyvtári produktivitást, maximalizálják a kutatási tevékenységek hatékonyságát, fejlesztik az oktatást és a tanulást, és ösztönzik a diákok mobilitását. Az Ex Librisnek több mint 7500 ügyfele van 90 országból.

 
Vivaldi 1725-ben. A kép forrása: Wikipédia (magyar kiadás) 

Ahogy ez történni szokott, a Vivaldinál fiatalabb zeneszerző-generáció tagjai már avíttnak, túlhaladottnak érezték Vivaldi stílusát, és a közönség is sokkal inkább figyelt Tartini vagy Locatelli alkotásaira. Antonio Vivaldi népszerűsége azonban a mai napig töretlen, sőt, kijelenthetjük, hogy korunkban az egyik leginkább kedvelt barokk zeneszerző. Műveit Johann Sebastian Bach is előszeretettel dolgozta át. Munkássága alatt elképesztő mennyiségű és változatosságú, vitathatatlan értékű művet alkotott. Írt szonátákat, koncerteket vonóshangszerekre, fafúvósokra, trombitára, mandolinra, gitárra, billentyűs hangszerekre, de művei sorában akad számos zenekari koncert (concerto) is. Nem beszélve kamarazenéjének gazdagságáról. Egyházi zenéje sem merült feledésbe, ma is gyakran hangzik fel világszerte előadótermekben, templomokban a Stabat mater és a Gloria. Operái igazi különlegességek. Az utóbbi évtizedekben számos nagyszerű felvétel készült belőlük ismert, korabeli hangszeres együttesek tolmácsolásában. Fontos megemlíteni Juditha triumphans című oratóriumát, Németh Pál vezényletével.
Walter Kolneder professzor, elismert Vivaldi-szakértő, zenetudós kiemeli:

A négy évszak Vivaldi vitathatatlanul legközkedveltebb alkotása, a mai napig nagy sikernek örvend a zenehallgatók körében. Vivaldi e műve programzene, valószínűleg maga a szerző írt hozzá szonetteket. A négy évszak bravúros zenedarab, amely négy hegedűversenyből áll. 1720 táján íródott, de nyomtatásban 1725-ben jelent meg.

Antonio Vivaldi: A 4 évszak, [Budapest], OSZK, 2017. Plakát (Stankowsky Nóra-Hutás Erzsébet : közreműködik a Magyar Állami Operaház tagjaiból alakult Budapesti Kamarazenekar vonósötöse. Pető Tamás festményeivel. A plakát a 2017. június 24-i Múzeumok Éjszakája rendezvény kapcsán készült. Helyszín: Országos Széchényi Könyvtár, 6. szint, Díszterem) – Törzsgyűjtemény

A Vivaldi-művek hatása a magyar költőket is megihlette. Közülük érdemes kiemelni Villányi László és Tandori Dezső nevét. Tandori Dezső méltán híres, korszakalkotó verseskötete, az 1968-ban megjelent Töredék Hamletnek egy Vivaldi emlékére írt költeményt is tartalmaz. A rilkei módon jelentésgazdag, filozofikus alkotásban benne lobog az a mindent átható szenvedélyesség, amely magát Vivaldit is jellemezte. Az In memoriam Antonio Vivaldi által Tandori mintegy szavakból igyekszik szobrász módjára síremléket állítani a velencei mesternek. Vivaldi már-már tapintható, érzéki hegedűszólamai, mint egymást kergető, azúrkék hullámok tolulnak elénk, hogy egy pillanatra megállhassunk a lét kozmikus forgatagában.

Villányi 1997-ben megjelent Vivaldi naplójából című kötetének verseit a barokk muzsika tükörszerű csillogása és sejtelmes líraisága hatja át.

• 
• 

Arra a kérdésemre, hogy milyen kapcsolat fűzi mint költőt és mint zenehallgatót Vivaldihoz, Villányi László a következőket válaszolta:

Antonio Vivaldi: E-moll fagottkoncert, RV 484. 1. Allegro poco. Előadó: Milan Turkovic (The English Concert: Trevor Pinnock. Vivaldi: Winter Is Coming, Deutsche Grammophon GmbH, Berlin, 1987.

Szegedi-Szabó Béla (Gyarapítási és Állomány-nyilvántartó Osztály)

A Magyar Könyvtárosok Egyesülete 52. Vándorgyűlésén számos könyvtárszakmai díj átadására is sor került. Munkatársaink közül elismerésben részesült Dr. Amberg Eszter jogi- és stratégiai főigazgató-helyettes, Bessenyei Ágnes, a Színháztörténeti és Zeneműtár könyvtárosa és Békésiné Bognár Noémi Erika, az OSZK Könyvtári Intézet könyvtárosa. Elsőként Bessenyei Ágnessel, könyvtárunk Színháztörténeti és Zeneműtára könyvtárosával készült interjút adjuk közzé, aki A Nemzeti Színház XIX. századi szövegkönyvei az Országos Széchényi Könyvtárban. A színházi szövegkönyv mint egyedi dokumentum katalogizálása című munkájával elnyerte Az Év Fiatal Könyvtárosa díj 2020-as különdíját.

Bessenyei Ágnes, könyvtárunk Színháztörténeti és Zeneműtárának könyvtárosa. Fotó: Csákvári Zsigmond/Kultúra.hu

Gyakran órákat, vagy akár napokat vesz igénybe, hogy egy-egy bejegyzés alapján kiderítse egy bemutatott színházi előadás helyét és idejét, vagy a szövegkönyv eredeti tulajdonosának kilétét. Bessenyei Ágnes számára mégis a feldolgozatlan szövegkönyvek katalogizálása a legfontosabb feladat. A Színháztörténeti és Zeneműtár munkatársa 2020-ban nyerte el „Az év fiatal könyvtárosa” pályázaton a Kovács Máté Alapítvány-különdíját, de az előző évi vándorgyűlés elmaradása miatt idén, az online vándorgyűlés nyitó plenáris ülésén köszöntötték.

A Nemzeti Színház XIX. századi szövegkönyvei az Országos Széchényi Könyvtárban. A színházi szövegkönyv mint egyedi dokumentum katalogizálása című pályamunkával nyerted el 2020-ban az elismerést. Miért ezzel a témával foglalkoztál tanulmányodban?

Tizenkét éve dolgozom az Országos Széchényi Könyvtárban, ez alatt az idő alatt a Színháztörténeti és Zeneműtárban található feldolgozatlan szövegkönyvek katalogizálása vált a legfontosabb feladatommá. Elsőként az Állami Bábszínháztól a rendszerváltás idején a Tárba áthelyezett szövegkönyvtárat katalogizáltam, majd a József Attila Színháztól több hullámban beérkezett szövegkönyveket, és végül a munkatársaim rám bízták a Nemzeti Színház szövegkönyvtárának katalogizálását. Ez, a korábbiakkal ellentétben, nem feldolgozatlan anyag, de eddig csak cédulakatalógus formájában volt hozzáférhető a kutatók számára. Szerettem volna valamilyen módon felhívni a könyvtárlátogatók figyelmét arra, hogy milyen csodálatos kincsek találhatók a gyűjteményünkben, ezért 2019-ben a Kutatók Éjszakáján tartottam egy előadást a témában. Ennek az előadásnak a javított és bővített változataként született meg végül a pályamunka, amellyel egyrészt a gyűjteményben található különlegességeket szerettem volna bemutatni, másrészt bepillantást akartam engedni egy átlagostól eltérő katalogizálási munkafolyamatba.

A tanulmányod bevezetőjében azt írod: a színházi szövegkönyv nem klasszikus értelemben vett könyv. Minden egyes példány egyedi, és nem csak könyvtári, hanem muzeális értéket is képvisel. Ez nehezítette, vagy inkább könnyebbé tette a munkát?

Egyértelműen nehezítette, de ezeknek a dokumentumoknak az egyedisége teszi érdekessé a munkát. A színházi szövegkönyvek között nincs két egyforma, még azok is különböznek egymástól, amelyeket ugyanazon az előadáson használt ugyanaz a társulat. A bennük található bejegyzések teszik őket egyedivé, az előadásra és a résztvevőkre vonatkozó adatok, amelyek alapján a kutatók képesek rekonstruálni az előadás körülményeit. Gyakran órákat, vagy akár napokat vesz igénybe, hogy egy-egy bejegyzés alapján kiderítsük a bemutatott előadás helyét és idejét, vagy a szövegkönyv eredeti tulajdonosának kilétét. Ezeket az adatokat azonban egy könyvtári katalógusban jelölni komoly kihívást jelent.

• 
• 
• 

Miben más egy színházi szövegkönyv, mint egy nyomtatott könyv?

A színházi szövegkönyv nemcsak az írott szöveg miatt érdekes, hanem azért is, mert minden egyes példány más szerepet töltött be egy előadás során. Másféle bejegyzések vannak egy rendezőpéldányban, mint egy súgó-, vagy ügyelőpéldányban, vannak példányok, amelyeket a résztvevők illusztráltak, és olyanok is, amelyekben magánjellegű bejegyzések találhatóak. Ezek színháztörténeti szempontból nem feltétlenül érdekesek, abból a szempontból azonban mégis fontosak, hogy a segítségükkel könnyebben magunk elé képzelhetjük azt a korszakot, amelyben a darab színpadra került. Ez adja a szövegkönyvek muzeális értékét. Nemcsak a színdarab szövegét tartalmazzák, hanem azoknak az embereknek a történeteit is, akik ezeket a szövegkönyveket egykor használták.

A Nemzeti Színház szövegkönyvtárának katalogizálása milyen szakmai kihívások elé állított?

A Nemzeti Színház szövegkönyvtára elvileg a színház elődjének, a Pesti Magyar Színháznak az 1837-es megalapításától az 1952/53-as évadig tartalmaz szövegkönyveket. Gyakorlatilag azonban nagyon sok olyan szövegkönyv található benne, amelyeket a 19. század első felében vidéki vagy vándorszíntársulatok használtak. Ezek a szövegkönyvek is tartalmaznak bejegyzéseket, az ezekben közölt előadásadatokat is fel kell tüntetni a katalógusban, de a pontos adatok kiderítése sokkal nehezebb, mint a Nemzeti Színház jól dokumentált előadásai esetében. Előfordul, hogy csak egy név vagy egy évszám áll rendelkezésünkre, és abból kiindulva, zsebkönyvek, színlapok vagy más források alapján kell kideríteni a pontos előadásadatokat. Ez nagyon időigényes munka, de ha sikerül, a katalógus elkészültével minden példányhoz pontos adatok állnak majd a kutatók rendelkezésére.

2019-ben egy év alatt 284 darab szövegkönyvet sikerült katalogizálni. Hogyan befolyásolta a pandémia a katalogizálás menetét? Mik a jövőbeli tervek?

Sajnos a koronavírus-járvány a katalogizálási folyamatot is megakasztotta egy időre. A könyvtár zárvatartása és az otthoni munkavégzés ideje alatt született tavaly a pályamunka. Az első év még nagyrészt a kihívások megismeréséről és a hozzájuk való alkalmazkodásról szólt, mostanra azonban szerencsére gyorsabbá vált a munkatempó. A rövidtávú cél egyelőre a teljes nemzeti színházi szövegkönyvtár katalogizálása, később pedig remélhetőleg a digitalizálásukra is sor kerül majd. A Színháztörténeti és Zeneműtár raktárában még mindig található feldolgozatlan anyag, amiből a jövőben is előkerülhetnek érdekes kincsek...

Szilágyi Magdolna (Főigazgatói Kabinet)

Bessenyei Ágnes díjnyertes tanulmánya:

A Nemzeti Színház XIX. századi szövegkönyvei az Országos Széchényi Könyvtárban. A színházi szövegkönyv mint egyedi dokumentum katalogizálása. In. Könyvtári Figyelő. 30. (66.) évf. 4. sz. (2020.), 645–667.

Vonatkozó blogbejegyzésünk:

A Magyar Könyvtárosok Egyesülete 52. Vándorgyűlése

Könyvtárunk Történeti Fénykép- és Videótára fotótörténeti anyagrészének – azaz az 1945 előtt készült fényképeknek – digitalizálása során került sor nemrégiben azokra a fényképalbumokra is, amelyekről a gyűjteményi bélyegző tanúsítja, hogy egykor a sokat utazó, művelt és műgyűjtő báró Révay Ferenc (1835–1914) könyvtárához tartoztak. Sorozatunk ezekről az albumokról, valamint eredeti tulajdonosukról szól.

Ezúttal a díszes fényképalbumokat útikalauznak tekintve követjük Révay bárót jó okkal 1869–70-ra tehető körútján, és megismerkedünk az egyes albumok különlegességeivel. Úti jegyzetek vagy bármilyen egyéb írott forrás híján továbbra is csupán az albumokból kiindulva következtethetünk arra, hogy merre utazott Révay. A báró személyére vonatkozó vagy hozzá kapcsolható szöveges dokumentumok feltárása a további kutatás feladata, illetve hozadéka lehet majd.
Mielőtt az Európából Afrika északkeleti csücskére vezető út állomásait közelebbről is meglátogatnánk az albumokba ragasztott látképek segítségével, figyeljük meg jobban a dátumot: 1869. Az egész világ, de különösen az európai nagyhatalmak ebben az évben Egyiptomra szegezték tekintetüket, mivel késő ősszel, november 15–17-én került sor az akkor már tíz éve épülő Szuezi-csatorna ünnepélyes átadására magas rangú nemzetközi meghívottakból álló vendégsereg részvételével.
A Földközi-tengert a Vörös-tengerrel nagyjából észak–déli irányban összekötő mesterséges hajóút elméleti terve már jóval régebben fel-felmerült. Sőt: konkrét, évszázadokon keresztül használatban levő előzményei is voltak már az ókor egyes időszakaiban – kelet–nyugati irányban, a Nílus és a Vörös-tenger között – csak éppen vagy a karbantartás hiánya miatt, vagy politikai okokból mindig megszakadt a folytonosság. A csatornát hol homok vagy iszap töltötte fel, hol szándékosan semmisítették meg. A két tenger közötti vízi átjárásnak a XIX. századi építkezést megelőző legutolsó ismert helyreállítása i. sz. 640 körül az iszlám hódítással összefüggésben történt, I. Omár kalifa uralkodása idején. Ez a közlekedési lehetőség azonban 767-ben megszűnt, amikor is a csatornát betemették al-Manszúr bagdadi kalifa utasítására. Az ezt követő mintegy ezer évben korántsem merült feledésbe az Afrika megkerülését jelentősen lerövidítő hajóút megújításának ötlete, csak éppen különböző okokból nem voltak alkalmasak a körülmények a megvalósításra. Nem Napóleon volt az első, de nem is az utolsó, aki a Szuezi-Csatorna Társaság (Compagnie Universelle du Canal Maritime de Suez) megalakulása és a tényleges építkezés 1859-es megkezdése előtt komolyan foglalkozott a csatorna kiépítésének lehetőségével. A francia uralkodó valószínűleg a nyitrai báró Tóth Ferenc (1733–1793), azaz François Baron de Tott katonatiszt és diplomata emlékirataira, vagy az általa kezdeményezett nagyszabású tervezet iratanyagára támaszkodva rendelte meg az újabb felmérést és terveket. Minthogy azonban a felmérésre 1799-ben felkért Jacques-Marie Le Père mérnök tévedett a két tenger vízszintje közötti eltérés megállapításában, valamint a politikai, gazdasági és technológiai környezet sem volt még elég érett a hatalmas vállalkozás elkezdéséhez, a tervet ekkor elvetették. A következő évtizedek során mind francia, mind angol részről fennmaradt az érdeklődés a hajózási útvonalakat forradalmasító csatorna létesítése iránt. Végül az egykori kairói francia alkonzul, Ferdinand de Lesseps célirányos szervezése tudta átültetni a terveket a gyakorlatba egykori tanítványa, az 1854-ben az alkirályi trónra kerülő Mohammed Szaid hathatós támogatásának köszönhetően, aki országa modernizációját és önállósodását remélte biztosítani a csatorna megépítésének lehetővé tételével és bőséges anyagi segítséggel.

• 
• 

 Hogy Révay báró is részt vett-e a felavatási ünnepségen; hogy ezzel a céllal indult-e Egyiptomba, és ha igen, pontosan mikor és milyen úton-módon – egyelőre nem tudhatjuk biztosan. Több körülmény is igazolni látszik azonban azt a feltevést, hogy 1869-ben a Szuezi-csatorna megnyitására igyekezett, és nem véletlenül járt Konstantinápolyban és Palesztina földjén sem. Ha ugyanis valaki nem hajón kívánt átsiklani Triesztből vagy más tengeri kikötőből Egyiptomba, akkor a földrajzi lehetőségeket, és egyúttal az utazási hagyományokat is figyelembe véve a Törökország–Libanon–Palesztina (Izrael) útvonalon juthatott el úti céljához; majd innen nagy valószínűséggel hajón, Trieszten keresztül vissza. A Révay Ferenc könyvtárából származó fényképalbumok címei: Constantinople 1869, Palestine 1869, Egipte 1869, és Roma 1870 mintha éppen ezt a körutazást dokumentálnák. Valószínű tehát, hogy odafelé nem vízi úton, hanem komótosabban, a nézelődésre több időt szánva a szárazföldön haladt, az ünnepélyes esemény után pedig nem rohant vissza Pestre vagy Bécsbe, hanem elidőzött még Egyiptomban, utána pedig, már az 1870-es év elején, Rómában.
Elgondolkodtató, hogy I. Ferenc József császár és király, aki az egyiptomi alkirály által meghívott legmagasabb rangú vendégek egyike volt, ugyanezen az útvonalon keresztül ért el Port Szaídba. Pestről október 25-én indult és Isztambulban, azaz akkori nevén Konstantinápolyban három napig tartózkodott Abdul Aziz szultán vendégeként. A szultán megajándékozta őt négy corvinával, melyeket Ferenc József Európába visszaérkezve a nemzeti könyvtárnak adományozott. Ma ezeket a Cod. Lat. 121. (Augustinus: De civitate Dei libri XXII), a Cod. Lat. 234. (Polybius: Historiarum libri I–V), Cod. Lat. 241. (Plautus: Comoediae) és Cod. Lat. 281. (Trapezuntius: Rhetoricorum libri) jelzeteken őrizzük könyvtárunkban. Konstantinápolyból Libanonon és Palesztinán, vagyis a Szentföldön keresztül ment tovább a küldöttség, útba ejtve Jaffát, Jeruzsálemet és Betlehemet is. Sűrű programja során a császár nem mulasztotta el meglátogatni a Szent Sírt sem, amely az óváros egyik legjelentősebb helyszíneként sokak által fényképezett épületkomplexum volt már abban az időben is. Révay fényképalbumában is szerepel három felvétel róla, de az itt képviselt fényképészeken kívül valamennyi fotográfus, aki megfordult vagy huzamosabb ideig működött Jeruzsálemben, kötelességének érezte megörökíteni az épületet.

Christian Paier: A Szent Sír-templom

A magyar sajtó már jó előre részletesen tudósított az építkezés haladásáról. A Vasárnapi Ujság a II. félévi mellékletében tervrajzot és három illusztrációt is közölt a csatornaépítés több helyszínéről. November 14-i számában pedig, az Egyveleg rovatban a Malta Times nyomán közzétette a 16-ára szervezett ünnepség vázlatos programját:

A császár november 15-én érkezett Port Szaíd kikötőjébe gróf Andrássy Gyula társaságában, és vele, valamint néhány újságíróval együtt hajózott végig a csatornán egy osztrák gőzös fedélzetén, a hosszú hajókonvoj részeként.

Port Szaíd és a tengeri csatorna torkolata. Vasárnapi Ujság, 16. évfolyam, 1869, II. félévi rendkívüli melléklete

Ha bizonyítani nem lehet is, hogy Révay Ferenc kimondottan a Szuezi-csatorna megnyitására utazott volna, azt pedig még kevésbé, hogy ezt a császár kíséretében tette – nevét az eddig ismert források nem említik – az, hogy magánszemélyként ott volt a sokaságban, nagyon is lehetséges, hiszen ekkoriban már rengeteg európai utazó látogatta Egyiptomot, egyébként akár rövidebb-hosszabb időre le is telepedve Alexandriában vagy Kairóban. Révay egyiptomi vonatkozású fényképalbumaiban nem találunk kimondottan a Szuezi-csatornáról, annak építéséről vagy felavatásáról készült képet; egy, a megnyitás évében kiadott térkép azonban, amely az ő gyűjteményéből került a könyvtárba – valószínű, bár nem biztos, hogy a helyszínen szerezte be – bizonyítja, hogy erősen érdeklődött az ügy iránt.

A Szuezi-csatorna térképe Révay Ferenc gyűjteményéből, Térképtár, Jelzet: 01807

Ami a fényképalbumok képeinek válogatását, összeállítását illeti: nagyon úgy tűnik, hogy a báró nem kívánt túl sok személyes információt közölni az utókorral. Egy-egy helyszínről bőséges „képanyagot” vásárolt össze – de azt megint csak nem tudhatjuk, hogy valamennyi helyen személyesen járt-e, vagy csak a műtermekben, kereskedésekben kapható képekből választott. Néhány, egyelőre nem azonosított kairói, egyiptomi kép esetében merülhet fel leginkább, hogy ezek személyes emlékek, helyszínek megörökítései. Ráadásul igazán szép, első osztályú kötetekben helyezte el őket, de az egyetlen Egipte 1869 album kivételével, amelyben nyomtatott képaláírások találhatók – ezek is csak azért, mert eleve ilyen formában bocsátották kereskedelmi forgalomba őket – szinte semmilyen egyéb felirat vagy megjegyzés nem tűnt még elő. Mindössze az ugyanezen kötetben ceruzával, egészen halványan írt sorszámokat nevezhetjük egyelőre ilyen nyomnak. Ezek feltehetőleg a könyvkötőnek szóltak, vagy maga a könyvkötő jegyezte rá a lapokra, hogy ne keverje őket össze. Ha már a könyvkötő szóba került, nem lehet nem foglalkozni az albumok fizikai összeállításának kérdésével. Amennyiben csakugyan a bécsi August Klein-cég készítette az albumokat, vajon miként jutottak el a kasírozatlan, és emiatt sérülékeny albumin lapok az utazás helyszíneiről Bécsbe? Vagy eleve kasírozva szerezte be őket a vásárló, és utóbb ezekkel a másodlagos hordozókkal együtt foglalták őket kötetbe? Természetesen azt sem lehet tudni, hogy a bekötendő képek sorrendjét pontosan megszabta-e a megrendelő, vagy csak nagyjából egyeztettek erről. Egy-két furcsaság mindenesetre arra mutat, hogy az album összeállítója magára volt hagyva a képek kötetbe illesztésekor. Röviden: közvetett formában lehet kiszűrni bármit, ami az utazó-gyűjtő személyére, utazásának vagy utazásainak részleteire, beszerzéseire utalhat.
Lényeges jellegzetesség az albumok tartalmával kapcsolatban, hogy a „címadó” városról mind a négy albumban találunk valamilyen formában látképet, méghozzá rögtön az első lapokon: felvezetésként, mintegy megadva a kontextust, hogy legyen rálátásunk az egészre, mielőtt a részletekbe merülnénk. Konstantinápollyal kezdve: egy grandiózus, tíz képre (szelvényre) kiterjedő panorámaképet rejt az album, csak éppen nincsenek leporellóformában egymás mellé kasírozva az egyes darabok, hanem egymás utáni oldalakra beragasztva. Hogy miért nem, az talán ismét a megrendelés kissé hiányos voltán, illetve a könyvkötőn múlott; de az is lehet, hogy praktikus okokból, hiszen a tízrét hajtott leporelló túl vastag lett volna egy kötethez, illetve bonyolultabb lett volna annak kialakítása. Az itt közölt illusztráción a digitálisan összeállított panorámakép látható.

Pascal Sébah?: Konstantinápoly panorámája. Constantinople 1869 (Dm 743)

Van egy tizenegyedik városkép is a sorban, de ezt nem sikerült beilleszteni a panorámaképbe, tehát valószínűleg nem ehhez tartozik, hanem különálló látkép. Konstantinápoly/Isztambulnak nagyon hosszú és gazdag városkép-történelme van, és a XIX. század utolsó harmadában különösen sok panorámafelvétel készült a városról. Ezek egyik közvetlen előzménye Henry Aston Barker (1774–1856) 1799-ben a helyszínen rajzolt teljes, 360 fokos Konstantinápoly-látképe, amelyet apja, Robert Barker szóalkotásával – amelyet az a korábbi London- és Edinburgh-ábrázolások megnevezésére vezetett be – ő maga titulált „panorámának”. Az 1803-ban még rajzformában kiállított művet 1813-ban színezett metszetként is elkészítette, és az erre a célra tervezett kör alaprajzú építményben állította ki Londonban, hatalmas sikerrel.

Henry Aston Barker: Konstantinápoly látképe, 1813. Forrás: Wikimedia Commons

A fényképezés az 1840-es években már eljutott Konstantinápolyba: a legkorábbi ismert, kültéren készült képek Joseph Philibert Girault de Prangey daguerrotípiái 1843-ból; James Robertson összefüggő, noha hiányosan fennmaradt panorámafényképe pedig 1854-es. Az 1850-es évektől megsokasodtak a fényképészműtermek, és ezek – bár inkább csak az 1870–80-as évektől – számos panorámaképet is készítettek, amelyek sokszor hat-nyolc-tíz szelvényből álltak. Legelsőként Vasilaki Kargopoulo nyitotta meg a saját műtermét, majd hamarosan követték a többiek, pl. az Abdullah fivérek és Pascal Sébah. Ez utóbbié volt az egyik legsikeresebb, és évtizedekig jól működő vállalkozás: nem csupán Konstantinápolyban, hanem néhány neves társához, pl. Félix Bonfils-hoz vagy Wilhelm Hammerschmidthez hasonlóan az egész közel-keleti térségben, így Egyiptomban is készített és forgalmazott fényképeket. A Révay-album jelzetlen panorámaképe még a nagy „panoráma-bumm” előtti évtizedből származik, és egyetlen eddig ismert, online megtekinthető felvétellel sem azonos; az isztambuli panorámaképek szakértője, M. Sinan Genim sem látta még. Minthogy az album valamennyi jelzett képe Sébah jelzését viseli, a legvalószínűbb, hogy a panoráma is a Sébah-műterem „terméke”. Az album további részében nevezetes műemlékek, valamint híres épületek külső és belső felvételei és utcaképek láthatók, köztük a Kız Kulesi, más néven Leandrosz-torony, a janicsárok fája (egy öreg platánfa a pénzverde közelében), és Ahmed szultán kútja.

• 
• 
• 

A Palestine 1869 albumot Wilhelm Hammerschmidt négy felvételből álló Jeruzsálem-panorámaképe nyitja, leporellóformában. Ez egy ismert kép, további példányai albumoktól függetlenül, nyomtatott névvel és címmel megtalálhatók más gyűjteményekben és a műkereskedelemben is. A következő lapokon elsősorban Jeruzsálem és a tágabb környék bibliai jelentőségű helyszínei, épületei következnek; egy-egy kép pedig feltehetően a Jordán folyó partját, Jaffát, és beduinok csoportjait mutatja be, de a helyszínek azonosítása még nem minden esetben sziklaszilárd. A muszlim építményeket tekintve manapság már nem biztos, hogy gondolunk rá, de az Al-Aksza-mecset és a Sziklamecset viszonylag közeli fényképét akkoriban nem lehetett akadálytalanul, hirtelen ötlettől vezérelve elkészíteni, mivel a Templom-hegyről nagyjából az 1870-es évekig a nem muzulmánok ki voltak tiltva: a képek készítői bizonyára külön engedélyt kaptak a vallási hatóságtól. A jelzett képeken Hammerschmidt, Peter Bergheim, illetve egy esetben a szlovén (monarchiabeli) származású Christian Paier szignói, számozása fedezhetők fel, de vannak jelzetlen felvételek is. A legvalószínűbb, hogy ezek alkotóit is a felsoroltak között érdemes keresni, de szóba jöhet még néhány további fényképész is, akik az 1860-as években a Közel-Keleten igyekeztek mozgó vagy több városban jelen levő fényképészként megélni.

• 
• 
• 

A kötet vége felé éri nagyobb meglepetés a nézelődőt: három városkép található itt Bejrútról, amelyek a konstantinápolyi albumból már ismert módon egy panorámakép részleteiként egymás után következnek. Valószínű, hogy nemcsak három képből állt az eredeti panoráma, azaz egy hiányos ábrázolással lehet dolgunk. Ezzel együtt mindenképp fontos felfedezés, mert ebben az időszakban még nemigen készültek bejrúti panorámaképek. Az American Colony Photo Service csak a század vége felé kezdett dolgozni a városban. További két látkép feltehetően, de nem teljesen biztosan Bejrút egy másik részét, a tengerparti villákat és a partközeli sziklákat mutatja be. A fotográfus valamennyi esetben azonosítatlan, de a leginkább a francia Félix Bonfils esélyes, aki 1867-ben telepedett le családjával Libanonban, és Maison Bonfils néven rövidesen jól ismert és nagy választékkal, hatalmas készlettel rendelkező céggé nőtték ki magukat. Amennyiben nem ők, akkor esetleg itt is Pascal Sébah vagy Peter Bergheim kerülhet szóba, mivel mindkettejüktől maradt fenn néhány bejrúti fénykép az 1860-as évekből.

• 
• 

Zárásként pedig két abszolút váratlan kép: mecsetbelsők, amelyek önmagukban véve nem okvetlenül lennének nem ide valók – elvileg készülhettek volna akár a Sziklamecsetben, vagy egy bejrúti mecsetben is –, de nem: két bursai, törökországi mecset enteriőrjét ábrázolják. Talán idekeveredtek a konstantinápolyi fényképadagból? Túl későn érkeztek meg a könyvkötőhöz? Vagy abban a kötetben már nem maradt számukra hely? Bizonyára sosem fog kiderülni.
Az Egipte 1869 album nagy meglepetése a legelső oldalra beillesztett csoportkép egy ülő európai férfit körülálló négy afrikaival: ezt az előző blog-részben futólag említettem, és a következő (záró) epizódban még visszatérek rá. Úgy tűnik, az album igazi, széles látószögű panorámaképet nem tartalmaz, különféle Alexandria- és Kairó-látképeket azonban igen. Az albumot lapozva felismerhető az elrendezés elve: előbb Alexandria, utána Kairó, majd az ókori egyiptomi helyszínek következnek, a Nílus mentén dél felé haladva. A készítők itt a legtöbb esetben nem rejtélyesek, lévén, hogy a képek nagyobb hányadán van jelzés: elsősorban Hammerschmidt felvételeivel találkozunk itt. A korabeli Kairó és Alexandria épületei, a Muhammad Ali pasa által kialakíttatott shubrai kert két fotója, valamint a karnaki és thébai templomokról készült felvételek azok számára is érdekesek lehetnek, akik úgy vélik, hogy Egyiptomot már jól ismerik a gízai piramisok és esetleg a mamlúk emlékek alapján. Révay Ferenc eddig előkerült egyiptomi témájú albumain végigtekintve megállapíthatjuk, hogy változatos tematikájú, gondosan felépített, teljességre törekvő képgalériát gyűjtött össze magának.

• 
• 
• 
• 

Végül, az 1869-es év utazásainak befejezése után térjünk rá az 1870-es évszámot viselő római albumra. Kevésbé egzotikus úti cél, mint bármelyik előző város, sőt: az ókortól fogva az utazások legalapvetőbb kiinduló- és célpontja. Mégse gondoljuk azt, hogy semmi újat, semmi érdekeset nem tartogathat a szemlélőnek egy XIX. századi fényképalbum Rómáról. Itt sem marad el a kötetet bevezető, távlati nézet a városról: két látképen tekinthetjük át Róma nagy részét. Jóllehet a műemlékek, épületek zöme közismert, izgalmas élmény megismerni az 1860-as években mutatott formájukat, valamint az akkori Róma környezetét, utcaképét, járókelőit. Üdítő a szinte üres utcák és terek látványa. Itt más fényképész-társasággal kell megismerkednünk, mint az előző helyszíneken: az eddig azonosított képeket főként Gioacchino Altobelli és spanyol származású társa, Pompeo Molins készítették, de esetenként nehéz eldönteni, hogy ők, vagy Tommaso Cuccioni volt-e az alkotó. A kb. 40 lapot tartalmazó album fényképeinek nagy része képszámmal és címmel jelölt, de fényképész-nevet egyiken sem találunk. Külföldi gyűjtemények online adatbázisai, aukciós oldalak, tematikus képgalériák és képkereső alkalmazások segítségével azonban lassanként mindegyik kép azonosítható – ez egyébként az előző fényképalbumok esetében ugyanígy van. Róma nevezetességeiről különösen sok és egymáshoz hasonló felvétel készült: amellett, hogy érdekes megfigyelni az esetleges eltéréseket, olykor elég nehéz megtalálni azt a bizonyosat, amelyet keresünk.

• 
• 
• 
• 

 Az elképzelt (vagy valóban létezett?) körutazás fényképalbumai itt lezárulnak. Sok mindent megismerhetünk belőlük a Kelet távoli vidékeiről és Rómáról, csak éppen azt nem tudhatjuk még mindig biztosan, hogy ki is volt Révay Ferenc, az utazó arisztokrata. A 4. utolsó blogposztban a személye és hozzátartozói, ismerősei, fényképes albumai körüli kérdésekről, nyomozásról lesz bővebben szó.

Felhasznált irodalom:

• Aubenas, Sylvie: Félix Bonfils (1831–1885). Bibliothèque nationale de France. Bibliothèques d’ Orient. Libraries of the Middle East
• Balogh Tamás: A Szuezi-csatorna és magyar vonatkozásai. In. National Geographic 2021. 04. 20.
• Chemali, Yasmin: The Good Woman named Bonfils. In. British Library. Endangered archives blog, 07 March 2014.
• Focus East. Early Photography in the Near East 1839–1885 / Destination Orient. le début de la photographie au Proche Orient 1839–1885. Kiállítási katalógus, The Israel Museum, Jerusalem, 1988.
• Gavin, Carney E. S. 1978. Bonfils and the early photography of the Near East. In. Harvard Library Bulletin, XXVI (4), October 1978: 442–470.
• Genim, Dr. Mustafa Sinan: The History of Photographs and Photography of Istanbul. In. Istanbul History, Vol. 7.
• Genim, Dr. Mustafa Sinan: „An Istanbul Panorama 1890.” Istanbul, 2015.
• Nagy László: 150 éve adták át a Szuezi-csatornát. In. A Magyar Hidrológiai Társaság által rendezett XXXVII. Országos Vándorgyűlés dolgozatai. Pécs, 2019. július 3–5.
• Raafat, Samir: The Delta Barrage. In. Cairo Times, August 21, 1997.
• Westbrook, Nigel; Dark, Kenneth Rainsbury; Van Meeuwen, Rene: Constructing Melchior Lorichs’s „Panorama of Constantinople”. In. Journal of the Society of Architectural Historians, 69 (1) 2010, 62–87.
• Vasárnapi Ujság, 16. évfolyam, 1869, II. félévi rendkívüli melléklet

A korábban már említetteken kívül köszönöm Sinan M. Genim, Philpott Beatrix, Vécsey Axel, Zsupán Edina segítségét és kérdéseit.

Sebő Judit (Történeti Fénykép- és Videótár)

A sorozat további részei: 1. rész; 2. rész

A vers 1921 májusában jelent meg, megzenésített változatát pedig egy évvel később, adták elő Aquincumban, a Székely Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Egyesülete (SZEFHE) Májusi nagyáldozat nevű 1922. május 22-i rendezvényén. A kettős évforduló alkalmából összefoglalom a legfontosabb tudnivalókat a mű keletkezésről és az utóéletéről; illetve az eredeti, a helyesbített és a folklorizálódott változatot összevetve amellett érvelek, hogy egyes látszólagos nehézségek ellenére is jó prozódiával énekelhető az eredeti változat.
A Székely himnusz szövegét Csanády György (1895–1952) írta, zenéjét pedig Mihalik Kálmán (1896–1922) szerezte. A verset Csanády saját visszaemlékezése (A májusi nagy áldozat, Budapest, SZEFHE, 1941.), illetve későbbi nyilatkozatai szerint 1921 májusában írta azzal a céllal, hogy a SZEFHE rendezvényén előadják, elénekeljék, amire egy évvel később került sor. A szöveg első, eredeti változata a Szegeden kiadott Új Élet 1922. szeptember 15-i számában jelent meg Mihalik Kálmán nekrológjába beillesztve. A vers ennek ellenére – ahogyan a zenéje is – kéziratokban és szájhagyomány útján terjedt, így több szövegváltozata is létezik. Mihalik Kálmán zenéje először a szintén Szegeden kiadott Hargitaváralja nevű folyóiratban jelent meg, annak 1936. november 22-i számában. A szöveg itt már több kisebb eltérést mutat az 1922-ben közzétett változathoz képest.

A Székely himnusz szövegének első megjelenése. In. Új Élet (Szeged), 2. évf., 1922. szeptember 15., 12. – Törzsgyűjtemény

A mű stílusát, életérzését, népszerűségét, egyáltalán himnuszként való elterjedését annak keletkezési körülményei alapján lehet megérteni. 1921-ben alig három évvel a nagy háború, a nagy világégés és egy évvel az ország Trianonban megpecsételt feldarabolása után vagyunk. A békediktátum következtében a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem megszűnt, tanárainak és diákjainak többsége kényszerűségből a csonka Magyarországra települt, közülük sokan Szegedre. Itt alakult meg 1920-ban önsegélyezési céllal a Székely Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Egyesülete, ami az ország több városára kiterjedt, székhelye pedig Budapesten volt. A tagok, sőt az alapítók között volt az a két diák is, akik a Székely himnuszt írták/szerezték. Csanády György és Mihalik Kálmán több sorstársához hasonlóan a Kolozsváron megkezdett egyetemi éveit a fronton folytatta. Megtapasztalhatták a háborút, az ország feldarabolását, szűkebb szülőföldjük, Erdély, benne a Székelyföld idegen uralom alá kerülését, egyetemük megszűnését. A nagyon mostoha körülmények ellenére is magyar földön maradtak, s kezdtek mindent újra, nem feledkezve meg szülőföldjükről és a magyar hazáról. Mihalik elhunyt tífuszban még 1922-ben, így nem bontakozhatott ki orvosként és zeneszerzőként; de Csanády íróként, szerkesztőként és 1928-tól a rádió rendezőjeként, főrendezőjeként bizonyára többet tett szűkebb hazája kultúrájáért, mint tehetett volna, ha akkor, egyetemi hallgatóként, az egyetem megszűnése után Kolozsvárott marad.
A Székely himnusz borongós hangulatú indítása, a végzet emlegetése már a vers első sorában, tetten érhető. Azt a bizonytalan életérzést ragadja meg, amit akkor, abban a történelmi helyzetben érezhetett a szándéka ellenére az anyaországba szakadt székely diák. Ugyanakkor a vers nem borúlátó, hiszen az Istenhez fohászkodik, hogy ne hagyja magára a népét, és akinek erős a hite, azt nem is hagyja. A himnikus jelleget az emelkedett hangvétel, az Isten megszólítása adja. Vannak, akik a verset és a zenéjét nem tartják nemzeti himnuszhoz illő jellegűnek vagy stílusúnak, pedig a gyakorlat azt igazolja, hogy képes betölteni annak szerepét. A magyar nemzeti himnuszt Kölcsey is fohászként fogalmazza meg, melyben ugyancsak a nemzet nehéz időszakait veszi számba. Egy XVI. századi prédikátor nézőpontjából szól, és Isten áldását kéri a magyarokra.
A Székely himnusz elsősorban és leginkább attól himnusz, hogy nagyon sokan annak tekintik. Minden művet csak befogadó közönség és közösség tehet naggyá. Himnuszból pedig nem csupán nemzeti, össznemzeti létezik, hiszen himnuszt írtak már a történelem során sokféle isteni és emberi lényhez, csoporthoz, eszméhez stb. Kölcsey műve előtt is nemzeti himnuszként énekelték a Boldogasszony anyánk katolikus népéneket, és székely himnuszból is van egy archaikusabb stílusú, a dr. Tamás Győző szolnoki káplán által 1940-ben írt csíksomlyói búcsúének: Ó, én édes jó Istenem.
Csanády a verset eredetileg nem himnusznak szánta, csak a Kantaté nevű ciklus egyik darabjának, „zsoltárának”, amelyet előadtak a SZEFHE éves nagyrendezvényén. A visszaemlékezések szerint épp a verset eléneklő női kar és a májusi nagyáldozat résztvevői látták meg benne a székely-magyar himnikus érzést vagy emelkedettséget, és kezdték ilyen módon emlegetni, majd egyre több helyen énekelni. Az Új Élet 1922. szeptember 15-i számában, Mihalik Kálmán nekrológjában már „székely Himnusz”-ként említi és idézi a teljes szövegét a maga nevét nem említő szerző, aki valószínűleg maga Csanády György volt, a lap szerkesztője. A vers, mivel lényegében kéziratban és szájhagyomány útján terjedt, több címmel is ismertté vált. Említették Bujdosó ének címmel (maga Csanády is), de az első kottás megjelenés A mi dalunk címet viseli, alcíme pedig SZEFHE himnusz (Hargitaváralja, 1936. november 22.). A vers címe mára, végérvényesen és helyesen, a szerző által is megerősített módon Székely himnusz, nagy „sz”-szel és kis „h”-val. A nagy „sz” a címkezdő szónak jár, a „h” pedig azért kicsi, mert a himnusz köznév, a műfajt jelöli a címen belül. Egyesek azért írják a himnuszt nagy „h”-val, mert a magyar nemzeti himnusz párjaként említik, annak pedig a rövidített, egyezményes címe Himnusz, ahol viszont a H nem a műfaj miatt, hanem címkezdő szóként nagy kezdőbetűs.
A vers költője sokáig nem írta oda a nevét a vers elé, köteteibe sem vette fel. Ez utólagos magyarázat nélkül is érthető, mert a vers, különösen megzenésítve, erős nemzeti érzéseket megmozgató mű, amely a kisantant államaiban, különösen Romániában elég hamar és évtizedeken át tiltott, üldözött lett. Csanády bizonyára nem akarta nehéz helyzetbe hozni a Székelyföldön élő rokonait, hozzátartozóit. Az anonim terjedésnek az lett a következménye, hogy ismeretlen szerzőségű műnek vélve többen alakítottak a szövegen, versszakokat írtak hozzá, és voltak, akik kifejezetten el is akarták tulajdonítani. A Pécsett élő Karl Lajos azt állította, hogy a zenéjét ő szerezte, a szövegét pedig Szalántzy Elemér írta Kováts Józseffel közösen. A valódi szerzőséget egy 1940–1941-ben lezajlott botrányos plágiumper után állapították meg Csanády György és Mihalik Kálmán javára. A ténymegállapítás maga viszonylag egyszerű lehetett, mert a plagizátorok azt állították, hogy a Székely himnuszt ők 1925-ben szerezték, miközben az Új Életben már 1922-ben megjelent, és az SZEFHE tagjai közül sokan tanúsíthatták a bemutató időpontját, tényét is, illetve fennmaradt Mihalik Kálmánnak egy ehhez az eseményhez kapcsolódó levele.

A Székely himnusz eredeti szövege és a folklorizálódott változat közti különbség
és az énekelhetőség kérdése

Az alábbiakban röviden megvizsgálom a Székely himnuszt verstanilag és prozódiailag, illetve összevetem a szerzői és a főleg Erdélyben hagyományozódott szövegváltozatok néhány főbb eltérését. Arra keresem a választ, hogy az eredeti szövegváltozat megfelelő mértékben követi-e a magyar nyelv és a választott forma ritmikáját, és miképpen lehet visszatérni hozzá, a szerzői akaratot tiszteletben tartva.
A Csanády György által pontosított, eredeti változat nyolcsoros vers, a többi versszak más, ismeretlen szerzők hozzátoldása. Ezt a nyolc sort sem hagyta azonban változatlanul az idő, mert a szövege hosszú évekig kéziratban és szájhagyomány útján terjedt. Feltételezésem szerint az eltéréseknek részben tartalmi, részben verstani és prozódiai okai vannak, amelyeket a ritmikailag nagyon egyszerű alapforma csiszolt, alakított át a szóbeli emlékezetben. Először nézzük a két, eredetinek tartott szövegváltozatot, a közszájon forgó változatot, majd a versformát és ritmikai képletet.

Az első fennmaradt változatként tehát az Új Életben közölt szöveget vettem alapul, mindössze két helyen tettem pontot a sorok végére a mondathatárok miatt (második és negyedik sor), illetve külön írtam a második sorban a „még egyszer” szókapcsolatot, ami a nyomtatásban egyben volt.
A vers ritmusa pszeudojambus, másképp mondva hamis jambus, két szótagú, emelkedésre törekvő, de valójában kiegyenlített lejtésű verslábakkal/ütemekkel. Rímképlete a szótagszámok jelölésével: 11a / 10b / 11a / 10b / 11c / 10d / 11c / 10d, vagyis ez a vers keresztrímes oktáva, közepesen erős asszonáncokkal (végzet – néped, szikla – elborítja, tengeren – Istene) és egy ragrímpárral (ösvényen – tengeren). Mint látjuk, a nem túl erős asszonáncok és a ragrím nem ront sokat a szöveg esztétikai színvonalán, mert a vers egyéb tartalmi és formai elemei, ráadásul Mihalik Kálmán megzenésítése „felemeli” azt.
A jambus emelkedő, tehát a magyar nyelv természetes lejtésével ellenkező lüktetésű, ami a XIX–XXI. századi hazai verselés gyermek- és felnőttbetegsége. A Kodály Zoltán és mások által is sokszor és joggal bírált idegen, emelkedő verslábat gyanútlan költőink erőltették rá a magyar nyelvre, mert a fülükben csengtek a többnyire latin, francia, német, angol jambusok a versekből, a színművekből, a sanzonokból és a kuplékból. Ezt a hangzást akarták utánozni, ami azonban legtöbbször erőszakot tesz a magyar nyelven. A jambus emelkedő lüktetése miatt számos esetben szóközépre vagy -végre esik a hangsúly, ami magyarul nem szól jól, nem szép, és nem is helyes. A jambizálás a Székely himnusznak sem tett jót, mert mind a nyolc sora hangsúlyos szóval kezdődik, miközben az összes sor második szótagja alapvetően hangsúlytalan, és ebben a versben hangsúlyt kap, amit a megzenésítés is megerősít. Ugyanakkor a szövegnek és a megzenésítésnek vannak olyan ösztönös vagy tudatos megoldásai, amelyek mégis valahogy elfogadhatóvá teszik e rövid versben a magyar nyelvvel egyébként teljesen hadban álló, emelkedő lejtést.

A Székely himnusz kottájának első, megjelent változata. In. Hargitaváralja (Szeged), 1. évf., 1936. november 12. – Törzsgyűjtemény

Az első sorban a „ki” nem vonatkozó, hanem kérdő névmás, tehát hangsúlyosnak kellene lennie, a hangsúly azonban a hamis jambus által vezetve a második szótagra kerül: „tu”, a „tudja” szóból. Ez a sorkezdet értelmileg és ritmikailag mégsem zavaró, két okból. A „ki” szótag i-hangja magasabban szól, mint a „tudja” u-hangja, ezért a természetes dallamhangsúly, a hangszín hatása alapján a „ki” értelmi hangsúlyt kap (magasabb ejtés), míg a „tu-” pedig pusztán metrikai hangsúlyt a mélyebb ejtéstől. Az első sor megőrzi a jó tagolást, mert a metszet/cezúra a harmadik versláb/ütem közepén van, tehát a második félsor értelmi hangsúllyal, ennek megfelelően szókezdettel indul. A jó helyre került metszet az egész vers hamis jambusát részben megmenti, mert mindig a harmadik versláb/ütem, egyben az ötödik szótag után kezdődik a verssor második fele, és hangsúlyosan, szókezdettel. Így, ha a verssor elején van ilyen ritmikai mentőöv, vagy egy rossz, második szótagra eső hangsúlyozás után valahogy mégis elindul a sor, akkor már végigmegy a tagolás a többségében jó értelmi hangsúlyozással a metszetig, ott pedig átvált természetes ereszkedőbe.
A páratlan sorok kezdetei nem okoznak rossz értelmi tagolást, mert az első, a harmadik és a hetedik sorok dallama lefele indul az első szótagtól a második felé, és itt kisegít a dallamhangsúly akkor is, ha a két szótagból a másodiknak a magánhangzója lenne magasabb az alap- vagy természetes, nem énekelt ejtés esetén: „segítsd” (harmadik sor), „fejünk” (hetedik sor). Az ötödik sorban a dallam a sorkezdeten nem lép se lefele, se felfele, tehát a dallamhangsúly énekelt része szempontjából semleges. A természetes dallamhangsúly itt rossz, fordított állást feltételez, mert az első szótag „a”-ja mélyebb, mint a második szótag „o”-ja, de a két hangzó között nincs olyan nagy különbség, mint például i-o, é-a esetén, és a semleges lépéssel nem lesz bántóan fordított, vagyis rossz a hangsúlyozás. A zenelejtés azonban mindenképp kisegít.
A páros sorok közül háromnak (2., 4., 8.) a dallama viszont felfele indul, ráadásul ugrik, nem is csupán lép, ami ezeken a helyeken valóban zavaró, rossz is lehet a hangsúlyozás szempontjából (ha más tényező nem ellensúlyozza), mert a „göröngyös” és a „Csaba” szavak második szótagjai kapnak hangerő- és ráadásul még plusz énekelt dallamnyomatékot. Az utolsó, nyolcadik sor kezdetén szintén fordított a hangsúlyozás és a dallam is felfele ugrik („Ne hagyd”), így olyan, mintha a „hagyd” lenne a kihangsúlyozandó, miközben itt a „ne” a fontos, hiszen ez épp egy felszólítás, kérés az Isten felé, hogy „ne hagyja” el Erdélyt. Ebben, az utolsó sorban az csökkenti, ellensúlyozza a rossz jambikus tagolást, hogy az első szótag „e”-je magasabb, mint a második szótag „a”-ja, így a természetes dallamhangsúly egy kicsit visszahoz az énekelt dallam nem kedvező irányú emelkedéséből. A hatodik sor énekdallama szintén hangismétlés, tehát semleges, ezért annak az értelmi hangsúlyozását megmenti a természetes dallamhangsúly. Az „é” magasabb, mint az „e”, tehát a „népek” szóban érvényesülhet a kettős hangsúly, az első az értelmi, a másik a pusztán metrikai.
A Székely himnusz szövegének és énekelt változatának összhatását tekintve megfigyelhető, hogy a szöveg és az énekelt változat együttesen (hol egyik, hol másik, hol mindkettő) nagyon hatékonyan korrigálja az alapvetően a magyar nyelvvel hadiállapotban lévő jambus és hamis jambus emelkedő lejtése okozta tagolási és hangsúlyozási zavaró hatásokat. A legerősebb hangsúlymegfordítás a második és a negyedik sorban található, ahol a dallam felfele indul, tehát a második, nem szókezdő szótag kap értelmi hangsúlyt ennek következményeként, de szerencsére épp ezekben a sorokban hangzóismétlődés van: ö-ö, a-a, vagyis „göröngyös”, „Csaba”, így itt sem lesz nagyon zavaróan rossz a hangsúlyozás. Azt pedig már említettem, hogy mind a nyolc sorban jó helyre került a cezúra, a metszet, mert mindegyik versláb és ütem közepén van a metszet az emelkedő lejtésű képletben. Így a harmadik ütem második szótagja, a hatodik szótag mindig hangsúlyos és egyben szókezdet lesz, dallamhangsúlytól függetlenül is, a hangerőnyomatéktól jó prozódiájú hatása lesz. Egyedül a hetedik sornak van egy, Csanády által is megerősített variánsa (Rózsavölgyi, 1940), amikor szó közepére kerül a metszet: e- / zerszer, de ez is áthidalható dallamhangsúllyal, a második „e” kissé magasabb ejtésével.
A sorok belső tagolása tehát szótagszámok alapján: 5 // 6, 5 // 5, 5 // 6, 5 // 5, 5 // 6, 5 // 5, 5 // 6, 5 // 5. Azaz a metszet az összes sorban „átmenti” az idegen emelkedő jambikus lüktetést az ereszkedő magyarosba. Ha a sor emelkedően indul is, azt több-kevesebb hatással „kimenti” a természetes (prozódiai) dallamhangsúly, a hangismétlés, illetve a dallam helyenként ereszkedő vagy semleges (ismétlő) haladási iránya. Valami hasonló történik, mint Ady Endre számos versében, amelyekben a költő első nekifutásra enged a jambus emelkedésének, de a metszetre és a sor végére átmegy ereszkedőbe. Lehet magának a nyelvben kiegyenlítő, javító hatása, de jó ritmusérzékű költő, és megzenésítés esetén jó ritmusérzékű zeneszerző esetén más kiegyenlítő hatások is segíthetnek. A metszettől egyértelműen átállított lüktetés az innen számított módon hiányos versláb/ütem esetén sem vált vissza emelkedőbe: „éjjelen, ösvényen, tengeren, Istenem.” Tehát megállapítható, hogy a jambus és az emelkedő lejtés továbbra se a magyar verselés természetes alapeszköztára, de egy-egy rövid lírai versben meg lehet valósítani ilyen bravúrt, amit egy hasonlattal kézen járva ropott táncnak neveznék.

Hangfelvétel a Székely himnuszról a Szabad Európa Rádió archívumából

Végül nézzük a négy legfontosabb különbséget a szövegváltozatok között, amelyeket az előzetes feltételezésem szerint a szóbeli emlékezet, a természetes verstani tagolódás és a dallam külön-külön vagy együttesen okozott.
A szerzői változatok között nincs sok és lényeges különbség. A harmadik sor az 1922-es és az 1940-es szerzői változatban a „segítsd” szóval kezdődik, de az 1936-ban megjelent változatban és sok folklorizálódott verzióban „vezesd” van. Az utóbbi határozottabb, katonásabb, mint az előbbi, de a hiteles a szerzői változat.
Szintén egyszerű és tartalmi motivációjú lehet a második változtatás. Az eredetiben „Csaba király a”, legtöbb helyen viszont „Csaba királyfi” változatban éneklik. Ez nem ritmikai alapú, mert mindkét változat belesimul a mintasorok ötödik szótag után érvényesülő, a szókezdet biztosította metszet formájába. A szóbeli emlékezetben ez logikus változtatás, mert Csaba nem volt király, hiszen a trónutódlási harcokban alulmaradt, és az emlékezet a királyfi visszatérését várja, aki ugyan majd királlyá válhat, de „most” még csak királyfi.
Az utolsó sor az eredetiben: „Ne hagyd el Erdélyt, Erdély Istene!” Az erdélyiek többsége viszont így énekli, és a nyomtatott változatok is ezt terjesztik: „Ne hagyd elveszni Erdélyt Istenünk!” Még itt se csupán a ritmus és a verstani tagolás okozhatta a két változtatást. Nem ritka a versekben egy-egy fontos szó megismétlése, de itt indokolt is, mert az Isten erős jelzőt kap: „Erdély Istene”. (Csanády egyik, későbbi, de eredetiként említett változatában, a Rózsavölgyi-kiadásban van a „Ne hagyd el Erdélyt, Erdélyt Istenem!” – tehát még azt sem könnyű eldönteni, hogy melyik az eredeti vagy a végső szerzői változat.) A pszeudojambus lüktetése hangsúlyt helyez az első „Erdély” szóra, míg a második „Erdély” szintén kiemelt, hangsúlyos helyzetben van, mert ez indítja a metszet utáni félsort. Lehet, hogy az anonim átköltő nem értékelte a „Erdély”-t után a „Erdély Istene” vagy az „Erdélyt, Istenem” fokozást, és helyette erősebb kifejezést akart beletenni, az „elveszni”-t. Ez azonban már távol állt Csanády eredeti szándékától, mert ahogy később nyilatkozott, még csak gondolni se akart arra, hogy Erdély elvész. Ritmikailag valamennyi változat jó tagolású, jó prozódiájú és jól énekelhető, a szóbeli emlékezet azonban mégis igazított.
A legszembetűnőbb változást a hetedik sor szenvedte el. Csanády visszaemlékezése szerint az eredetiben ez áll: „Fejünk az ár ezerszer elborítja”, az Új Életben (1922) és a folklorizálódott erdélyi változatban: „Fejünk az ár, jaj, százszor elborítja”. Ennek a bizonyára ösztönös változtatásnak már a tagolás is lehet az oka. Az összes verssorban, így az utolsóban is a harmadik versláb vagy ütem, tehát az ötödik szótag után következik a metszet, kivéve a hetedik verssorban, ahol már a negyedik szótag után. Ahogy már említettem, a vers lüktetése a cezúránál átvált az emelkedő hamis jambusból magyaros, ereszkedő lejtésre, ezért a hetedik sor hatodik szótagján is hangsúlynak és szókezdetnek kellene lennie. Az eredetiként idézett 1940-es változatban nincs így, mert a cezúra, a metszet a hatodik helyett az ötödik szótagra esik, és az „ezerszer” szó második, értelmileg semmiképpen nem hangsúlyos szótagja kerül kiemelésre: e- / zerszer. Ezért kézenfekvő a megoldás, hogy egy jófülű, anonim hozzáköltő szerző a sort kiigazította (vagy visszaigazította az 1922-es, megjelent változathoz), és a metszet utáni szótag, szókezdet így hangsúlyossá vált: százszor. Ebben a szövegkörnyezetben tartalmilag felcserélhető az ezerszer és a százszor, mert itt mindkettő jelentése: sokszor, nagyon sokszor.
A hetedik sor esetén felmerül, hogy meg lehet-e, és meg kell-e tartani a korábbi, vagy a szerző által eredetinek tartott változatot, ha annak rossz a prozódiai és a verstani tagolása? Vajon, itt segít-e a dallamhangsúly? Meglátásom szerint segít, a következők miatt. A negyedik szótag, az ár a dallamvezetés szerint azonos magasságban éneklendő az ötödik szótaggal, az ezerszer elejével. Ez semleges kapcsolat, ami már egy fokkal jobb, mintha az ötödik szótag dallamvezetésben mélyebb lenne. Ha a dallamot D-dúrban (másképp mondva: re alapú hangolásban) jegyzik le, akkor mindkét hang „h” vagy másképp „ti”. A dallamhangsúly hangismétlés esetén is érvényesülhet, és itt érvényesül is. Az „ezerszer” „e”-je magasabb lesz azonos jellegű hangképzés esetén, mint az előtte lévő ár „á”-ja, így az ezerszer első szótagja megkapja a természetes dallamhangsúlyt, az értelmi hangsúlyt. Utána az énekelt dallam lefelé lép, úgy az ezerszer első „e”-je viszonylagosan magasabb, mint a második, és a dallamvezetés is megerősíti az értelmi hangsúlyként megragadott helyzetét. A dallam az azonos e normál képzésének megtartása mellett mélyebbre lép, így az a hallás/befogadás szempontjából megmarad pusztán metrikai hangsúlynak, még akkor is, ha ez a középső szótag ütem egyre esik. Tehát akár az ezerszer szó bizonytalan helyzetbe kerülésével is megtartható az eredetinek tartott szerzői szövegváltozat hetedik sora (természetesen a negyedik és nyolcadik sorral együtt), csak ennek a sornak az éneklése kissé fokozottabb odafigyelést igényel, mint a többié.
Mindent egybevetve megállapítható, hogy a Székely himnusz szerzői, illetve folklorizálódott változatai is elénekelhetők a prozódia rovására tett engedmények nélkül.

Deák-Sárosi László (Történeti Fénykép- és Videótár)  

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre egyet-egyet blogunkban. A sorozat hatvanadik részében Szemerédi Ágnes „A fényképészet úttörői” című alsorozatában Erdélyi Mór munkásságának bemutatását folytatja.

Erdélyi Mór sokoldalúságát igazolja, hogy a fotóriport és a sportfényképezés egyik legelső hazai művelőjének is tartják. Riportképei megjelentek a korabeli újságokban is, a Párizs–Bécs autóverseny automobiljainak megérkezését Budapest határához megörökítő sorozatát az Új Idők közölte 1902-ben. Ugyanitt jelent meg a pozsonyi terménykiállítás megnyitóján készült több képe, Darányi Ignác akkori földművelésügyi miniszter beszédéről, melyet Frigyes királyi herceghez és az összegyűlt tömeghez intézett.

• 
• 

Erdélyi volt Lechner Ödön kedvenc fotográfusa is, az építész örömére szinte minden általa tervezett épületet megörökített. Budapestről készült riport-, zsáner- és dokumentumképei, szociologikus, dokumentarista fotósorozata nyomán nevezik a magyar riport- és dokumentumfényképezés egyik első képviselőjének.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

1903-ban azzal a javaslattal fordult a Fővárosi Tanácshoz, hogy a közoktatásban hasznosítsák történeti, művészettörténeti jelentőségű diapozitívjait. A főváros által kinevezett szakértő bizottság kétszáz darabból álló, oktatási célra alkalmas kollekciót válogatott össze munkáiból, amelyre 1903 és 1917 között folyamatosan kapott megrendeléseket. 1908 szeptemberében Erdélyi Mór iparengedélyének megszerzése után a szemléltető taneszközök (diapozitívek) és e szakmába vágó cikkek árusítására létrehozta Semmelweis utcai műtermében az Uránia Szemléltető Taneszközök Gyárát. Novemberben betéti társaságként jegyeztette be magát a cégbíróságon: „Uránia szemléltető taneszközök gyára Erdélyi Mór és társa” néven. A társaság beltagja Erdélyi Mór, kültagja az „Uránia Magyar Tudományos Színház Egylet Részvénytársaság” volt. A cég 1911-ben adta ki Vetíthető képek (diapositiv lemezek) új szerkezetű vetítő gépek, vetítő berendezések, mikroskopok, objektívek, nagyítók című jegyzékét.

• 
• 
• 
• 

Cégével bizonyította, hogy a fényképezés technikáján kívül a tudományos ismeretterjesztés is fontos volt számára. Legfontosabb tettük, hogy történeti, néprajzi és földrajzi nevezetességeinket tartalmazó képeket felhasználták az oktatásban, diasorozatokat állítottak össze elemi és tanyasi iskolák részére. A Közoktatásügyi Minisztérium nagy szériákat rendelt a hétszáz képből álló sorozatból. Erdélyi úgy gondolta, hogy azoknak a gyermekeknek, akik még életükben egyszer sem voltak távolabb falujuk határánál, hiába mesélik, milyen a Parlament, ha a legnagyobb épület, amit addig láttak, a falujuk temploma volt, ezért azoknak a tanyasi iskoláknak, ahol nem volt villanyvilágítás, kifejlesztett egy speciális, borszeszes lámpával működő vetítőt. Gyára mellett a Semmelweis utca egyik mellékutcájában (Sarkantyú u.) nyitott egy mechanikai műhelyt is, ahol vetítőgépeket, objektívtartókat gyártottak.
1909-ben jelent meg Kain Albert vasútépítő mérnök szerkesztésében, Erdélyi fényképeivel illusztrálva és műintézetének kiadásában a Magyarország című album, mely tartalmas és részletes leírást ad az ország földrajzáról, néprajzáról, Budapestről, az Alföldről, Nyugat-Magyarországról és a Kárpátokról.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

A 20. század első harmadában, 1912 és 1925 között sorozatot jelentetett meg a Magyar Királyi Postaházakról is. Az albumokat jelenleg a Postamúzeum őrzi.

• 
• 
• 
• 
• 
• 

Alkotásai, fényképei visszaköszöntek a 19–20. században képeslapokon is, melyekből néhányat a könyvtár Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtára őriz. Több fényképet készített a fürdőkben is, ezek közül most a Szent Gellért Gyógyfürdő és Szálloda szerepel a levelezőlapokon.

• 
• 
• 
• 
• 

Taneszközgyára 1917-ig állami monopóliummal rendelkezett. A Tanácsköztársaságban államosították vállalatát, műtermét és lefoglalták fotóanyagait is, mely alapjaiban rendítette meg az üzletmenetét. Az ezt követő időszakban a cégnek lassan, de sikerült újra talpra állnia. Ehhez nagyban hozzájárult gróf Teleki Pálhoz fűződő viszonya, akinek, azon túl, hogy az egyetemi előadásaihoz diákat rendelt tőle, kormányfőtanácsossá való kinevezését is köszönhette.
A háború idején is örökített meg eseményeket, 1914 decemberében dokumentálta a magyar parlament háborús ülését.

A magyar parlament „háborús ülése” 1914 decemberében – Történeti Fénykép- és Videótár. Jelzet: FVB 2635

Erdélyi 1919-ben dokumentálta a román megszállást Budapesten. A képek albumformátumban is megjelentek Divizia VIIª la Budapesta septembrie–oktombrie 1919 (A hetedik hadosztály Budapesten 1919 szeptember-októberben) címmel. Az album fényképeit különálló dokumentumokként a nemzeti könyvtár Történeti Fénykép- és Videótára őrzi.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Az 1920-as évek végétől képei Teleki Pállal való barátságának köszönhetően szerepeltek a National Geographic magazinban, ahol leginkább a trianoni békeszerződéssel elszakított területek értékeit mutatta meg. Teleki szoros kapcsolatban állt az amerikai Geographic Society-vel. Művészünk sokoldalúságát mutatja, hogy több egyesület és szervezkedés élvonalában is részt vett. 1906-ban megalakult Magyar Fényképészek Országos Szövetsége. Elnökéül Uher Ödönt, alelnökéül Erdélyi Mórt és Klösz Györgyöt választották. Erdélyi három évvel később lemondott a tisztségéről, ám 1911-ben megszavazták elnöknek, 1926-tól pedig haláláig tiszteletbeli elnöknek nevezték ki. 1926 és 1929 között mind a Magyar Fényképész Ipartestület, mind a Budapesti Fényképész Ipartestület díszelnökeként tevékenykedett. Az osztrák császári és magyar királyi udvari fényképész cím mellett elnyerte a német császár és porosz király őfelségének udvari szállítója megtisztelő titulust is a fényképészeti úton készült szemléltetőeszközök iskolai bevezetéséért. Az első Fotográfiai Világkongresszust 1924-ben Frankfurt am Mainban rendezték, ahol az ülésszak alelnökévé Erdélyi Mórt választották. A világkongresszuson a német elnök megnyitóbeszédében hangsúlyozta, hogy a szemléltető oktatásban Németország világviszonylatban az első helyen áll, de vitathatatlan, hogy a kezdeményezés Erdélyié, aki tíz évvel megelőzött mindenkit a tematikus sorozatok elemi iskolai elterjesztésével.
Erdélyi Mór hosszú betegség után 1934-ben Budapesten halt meg. Halálhírét több újságban is közzétették.

Erdélyi Mór halálhíre. In. Az Est, 1934. március 14., 5. – Törzsgyűjtemény

A Magyar Fotográfia 1934. márciusi számában hosszabb méltatás olvasható:

Erdélyi munkássága kiemelkedő, hiszen fényképein keresztül ismerhetjük meg a várostörténeti szempontból fontos változásokat, illetve a 19–20. század jelentős történelmi eseményeit is. Erdélyi több fotópapírt használt el fénykorában, mint az összes fotográfus együttvéve. Hagyatékának nagy része azonban megsemmisült, a maradék szétszóródott az országban és határainkon túl. Életműve és fennmaradt képei alapján (melyek közül többet ő maga adományozott a múzeumoknak) Erdélyi Mór egyike volt azoknak a magyar művészeknek, akik koruk nemzetközi érdeklődésére is számot tarthattak.

Források:

• Sándor Tibor-Kincses Károly: Híres fényképészek a városról. In. Budapesti Negyed, 5. évf., 1. (15.) sz. (1997. tavasz)
• Plank Ibolya: Fényképészműtermek Budapesten. In. Budapesti Negyed, 5. évf., 1. (15.) sz. (1997. tavasz)
• Ripka Ferenc: Gödöllő, a királyi család otthona, Budapest, Szerző, 1896.
• Magyar Fotográfia, 14. évf., 1934. március 3.
• Erdélyi Mór halálhíre. In. Az Est, 25. évf., 1934. március 14., 5.
• Kain Albert (szerk.): Magyarország, Budapest, HOGYF Editio, 1992. (Hasonmás kiadás: Budapest, Magyar Királyi Államvasutak, 1909.)

Szemerédi Ágnes (Kutatásszervezési Osztály)

Az összeállítás első része itt olvasható.

A fényképészet úttörői című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész; 56. rész; 57. rész; 58. rész; 59. rész; 61. rész; 62. rész; 63. rész; 64. rész; 65. rész; 66. rész; 67. rész; 68. rész; 69. rész; 70. rész; 71. rész; 72. rész; 73. rész; 74. rész; 75. rész; 76. rész; 77. rész; 78. rész; 79. rész; 80. rész; 81. rész

 

Egressy Béni. Színezett litográfia – Színháztörténeti és Zeneműtár. Jelzet: KB 5059/1

Egressy Béni (1814–1851) hitelesnek tekinthető zenei, s tegyük hozzá színházi vonatkozású kéziratai az Országos Széchényi Könyvtárban találhatók, elsődlegesen a Színháztörténeti és Zeneműtárban. A nyomtatásban még a zeneszerző életében megjelenő kották egy jó részét maga Egressy adta be a Magyar Nemzeti Múzeum Könyvtárába, azaz a Széchényi-könyvtárba, melynek akkoriban már 1846-tól az első őre, azaz igazgatója Mátray Gábor volt. Erről tanúskodnak az egyes kottacímlapok aljára írt ajánlások is: „A’ Széchényi-országos könyvtárnak szentelé a’ szerző”…

• 
• 
• 
• 
• 

A református lelkészi családban, 1814. április 21-én Sajókazincon született Egressy Béni – eredeti nevén egresi Galambos Benjámin – rövid mezőcsáti tanítóskodás után végül bátyja, Egressy Gábor példáját követve felcsapott színésznek. Ezt eleinte bátyja is meggondolatlan, elhamarkodott elhatározásnak vélte, csak később igazolódott be, hogy habár sem színésznek, sem énekesnek nem volt igazán kimagasló tehetség, mégis, Egressy Béni igazi lételeme a színház volt. Jó érzéke volt mindenhez, amire a színház körül akkortájt különösen nagy szükség volt: színműveket fordított, librettókat írt, kísérőzenéket és dalbetéteket komponált.

Nemzeti Színházi Zsebkönyv 1845-ik évre. Kiadják Gilyen [Gillyén Sándor], Gönczy [Soma], Rety [Réthy Mihály]. [Vanderburch, Louis Émile] Vanderburk – [Laurencin, Paul Aimé, Chapelle] Laurenain: A párisi naplopó házassága. Vígjáték 2 felvonásban, fordította Egressy Benjámin. Landerer és Heckenast, Pest, 1844. – Színháztörténeti és Zeneműtár, Nemzeti színházi zsebkönyv, 271.

Fordításai közül több saját kézírásában is fönnmaradt. Egyike ezeknek a ma is kedvelt Verdi-opera, a Nabucco librettója még 1846-ból.

Verdi, [Giuseppe]: Nabucodonozor. [Nabucco]. Opera 4 felvonásban. [Szövegét] írta: [Temistocle] Solera. Fordította Egressy Béni. Autográf kézirat, 1846. Rendezőpéldány. Bemutató: Nemzeti Színház, 1847. január 2. A Nemzeti Színház és Magyar Királyi Operaház könyvtára. Címlap – Színháztörténeti és Zeneműtár. Jelzet: MM 13.835

A címlap mellett a teljesen eredeti állapotában megmaradt szövegkönyv borítólapját is bemutatjuk.

Verdi, [Giuseppe]: Nabucodonozor. [[Nabucco]. Opera 4 felvonásban. [Szövegét] írta: [Temistocle] Solera. Fordította Egressy Béni. Autográf kézirat, 1846. Rendezőpéldány. Bemutató: Nemzeti Színház, 1847. január 2. A Nemzeti Színház és Magyar Királyi Operaház könyvtára. Külső borítólap – Színháztörténeti és Zeneműtár. Jelzet: MM 13.835

S már egy másik korszakból, 1851-ből való fordítás, szintén Egressy Béni kézírásában: Auguse Anicet-Bourgeois (1806–1871), azaz a 150 éve elhunyt neves francia drámaíró műve, A néma.

• 
• 

S a szerzői jogok egy korai példájáról tanúskodik a szövegkönyv címlapjának alján Egressy Béni saját kezű megjegyzése:

Bourgeois-Anicet [Auguste], Mason, Michael [Benoî]: A néma. [Le muet]. Dráma 6 felvonásban. Fordította Egressy Béni. Rendezte Lendvay Márton. Rendezőpéldány. Bemutató: Nemzeti Színház, 1851. október 7. Cenzúrapéldány, Prottmann, 1851. szeptember 24. Egressy Béni kézírásával. A címlap részlete – Színháztörténeti és Zeneműtár. Jelzet: N.Sz.N. 75

Egressy Béni először 1834-től Kassán és Kolozsváron lépett föl. Az Egressy testvérek a kolozsvári szereplés után 1835-ben a Várszínházhoz szerződtek, majd 1837-től az akkor megnyíló Pesti Magyar Színház, azaz a Nemzeti Színház tagjai lesznek. Az augusztus 22-i megnyitón a Vörösmarty által írt Árpád ébredésében a Költőt Egressy Gábor játszotta, a Kajánságot pedig „Egressy Benj.[ámin] úr.”
1840. augusztus 8-án színre kerül Erkel Ferenc kétfelvonásos operája, a Bátori Mária, melynek szövegét – Dugonics András darabját lényegesen átdolgozva s drámaivá téve – szintén Egressy Béni írta. Szepelik tanácsos szerepét eleinte a régi barát, szerzőtárs, a zeneszerzésben is segítőtársa, Szerdahelyi József játszotta, majd 1841. január 29-étől, megszakításokkal, több előadáson át maga a szövegíró. A címszerepet eleinte Felbér Mária alakította, majd mások után az 1843. december 15-i előadáson lépett föl ebben a szerepben Schodelné Klein Rozália, s 1846. december 12-én Egressy múzsája s titkos nagy szerelme, Hollósy Kornélia.

Barabás Miklós: Schodelné Klein Rozália Erkel Ferenc Báthory Mária című operájának címszerepében. Nemzeti Színház, 1843. december 15. Színezett litográfia

Számos népszínmű, színmű kísérőzenéjét Egressy Béni szerezte, például Jósika Miklós Két Barcsaijáét 1844-ben, melyben Bornemisza Annát Laborfalvi Róza személyesítette meg. Önálló népszínművet is alkotott, a Két Sobrit, melynek betétdalai külön is számos kiadást értek meg s igen népszerűek voltak.
Dalai közül némelyiket sokszor énekelték, melyek így egészen „népdallá”, a nép által énekelt énekké váltak. Vahot Imre, Erdélyi János, Czuczor Gergely s mások versei mellett elsődlegesen Petőfi, Tompa és Vörösmarty verseinek megzenésítésével vívta ki magának kortársai elismerését, s a Szózaton túl is néhány művével, melyekről kevesen tudják, honnan is erednek. Ilyen az Ereszkedik le a felhő, Petőfi közismert versére, s a Tompa Mihályéra írt Télen nyáron puszta az én lakásom.
A Hunyadi László remek librettója Egressy egyik fő művének tekinthető. Az 1844. január 27-én bemutatott Erkel–Egressy opera Rozgonyiját maga a szövegíró énekelte.

Walzel Ágost Frigyes: A király esküje. Jelenet Erkel Ferenc Hunyadi László című operájából. Nemzeti Színház, 1844. január 27. Havi Mihály mint Hunyadi Mátyás, Udvarhelyi Miklós mint Gara nádor, Schodelné Klein Rozália mint Erzsébet, Molnár Leopoldina mint Gara Mária. Színezett litográfia

Másik kimagasló alkotásának, legjobb és máig legnépszerűbb szövegkönyvének megzenésítését és bemutatóját nem érhette meg – a Bánk bánt 1861. március 9-én mutatták be. Ki ne ismerné, s ne tudná énekelni is akár Bánkkal, ha nem is teljesen az eredeti szöveggel, hogy:

Erkel Ferenc a Bánk bánban, melynek szövegkönyvét Katona József műve nyomán Egressy írta, egyértelmű utalást tesz a Szózat szövegére és zenéjére a főhős 2. felvonásbeli híres áriájában: „Hazám, hazám, te mindenem!”

Szózat. Költemény Vörösmartytól. Díjkoszorúzott zenéjét írta Egressy Béni. Wagner józsef tulajdona, Pesten. – Színháztörténeti és Zeneműtár. Jelzet: Mus. Pr. 5337

Ezzel az 1843-ban kiírt Szózat-pályázat díjnyertes, korábban sokat vitatott színvonalú zenéjét Erkel Egressy halála után is végleg elismerte, emléket állított kedves librettóírójának, ami egyúttal a Szózat azóta kivívott helyét is mutatja. Később Erkel Dózsa György című operájának (1867) 5. felvonásában a trombiták szólaltatják meg a Szózat kezdő motívumát, s ezt idézte a Nemzeti Színház félszázados jubileumán fölcsendülő Ünnepi nyitány is.
További érdekesség, hogy a Szózat dallamának befejezése az Egressynek tulajdonított „Ne menj rózsám a tarlóra” kezdetű nóta „Ki süt nekem lágy kenyeret?” szövegrész dallamának egyértelmű idézetének tekinthető.
A dallam és szöveg Szigligeti Ede A szökött katona című színművében is szerepel. Szövegvariánsai többször is felbukkannak a különböző gyűjteményekben. (Lásd: Népdalok és mondák. A Kisfaludy-Társaság megbízásából szerkeszti és kiadja Erdélyi János. Beimel Józsefnél, Pest, 1846.)

• 
• 

Egressy Béni műveinek továbbélésére a Szózat után a legjobb példa a mindenki által jól ismert, könnyen énekelhető Klapka-induló. Egressy Komáromban 1849-ben szerezte a dallamot, de a ma is jól ismert szöveg, amelynek költője Thaly Kálmán volt, csak 1861-ben keletkezett.
A fiatalon, mindössze 37 évesen elhunyt dalköltőtől Kecskeméti Józsi, a híres cigányzenész egy emlékének szentelt „csárdással” búcsúzott: Egressy halotti harangozása. Emlékét dalainak egyik legfőbb ihletője, a rajongva szeretett, gyönyörű hangú énekesnő, Hollósy Kornélia őrizte, kedvelt szerzeményeit számos fellépésén énekelte.

Barabás Miklós: Hollósy Kornélia mint Valois Margit Giacomo Meyerbeer A hugenották című operájában. Nemzeti Színház, 1855. május 25. Litográfia

1852-ben Varsóban a cári pár előtt is elénekelte a Tompa Mihály versére írt egyik híres dalát:

Rossini A sevillai borbély éneklecke-jelenetében Hollósy Kornélia gyakorta énekelte Egressy dalait. A Csalogány búcsúja is neki szól, melynek nemcsak a zenéjét, hanem szövegét is Egressy Béni írta 1851-ben, talán már a közeli halál előérzetével:

• 
• 

Kis Domokos Dániel (Színháztörténeti és Zeneműtár)