A Szlovák Nemzeti Könyvtár A könyvpiac történetéből az üzleti és személyes kapcsolatok kontextusában (Z dejín knižného trhu v kontexte obchodných i osobných vzťahov) címmel 2025. április 28–29-én Turócszentmártonban rendezte meg éves nemzetközi könyvtörténeti konferenciáját.
A konferencián könyvtárunk Régi Nyomtatványok Tárának két munkatársa, Kovács Eszter és Túri Klaudia is előadott. Elsőként Kovács Eszter Vzpomínka na Gézu Petrik u příležitosti 100. výročí jeho úmrtí (Megemlékezés a 100 éve elhunyt Petrik Gézáról) című előadásának magyar nyelvű ismertetőjét adjuk közre.

Nagy Anikó, szerk.: Petrik-emlékkötet, Budapest, OSZK, 1996. (Az Országos Széchényi Könyvtár füzetei 8.), 7. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Az idén lesz száz éve, hogy elhunyt Petrik Géza (1845–1925) könyvkereskedő, antikvárius és bibliográfus, aki először gyűjtötte össze szisztematikusan a 18–19. század magyarországi nyomtatott könyvek jegyzékét. Kutatási eredményei, gyűjtése a kiindulópontja a jelenkori retrospektív bibliográfiai kutatásoknak.
Petrik Géza 1845 október 3-án született Alsószeliben. 1861-ben gimnáziumi tanulmányait megszakítva könyvkereskedő tanulónak állt a Seyring és Hennicke kereskedésbe. 1864-ben Pestre költözött, és Lauffer Vilmos könyvkereskedésében vállalt munkát. Itt kezdett ismerkedni a bibliográfia tudományával, mivel itt állították össze évről évre a Magyarországon megjelenő könyvek bibliográfiáját a bécsi könyvkereskedői szaklap, az Oesterreichische Buchhändler-Correspondenz számára. 1687-ben a saját nevén önálló könyvkereskedést és kiadót nyitott. 1872-ben üzleti partnereinek csődje miatt az ő vállalkozása is válságba került, ekkor üzletét antikváriummá alakította át. A Magyar Könyvkereskedők Egyletének támogatásával lehetősége nyílt arra, hogy 1880-tól, kereskedését felszámolva kizárólag a bibliográfiai kutatásnak szentelhesse magát. Petrik Géza 1884-ben visszatért az üzleti életbe is, és 1909-ig bibliográfusi munkája mellett különféle antikváriumok és könyvkereskedések vezetője volt. Könyvjegyzékein, bibliográfiáin 1925. augusztus 27-én bekövetkezett haláláig folyamatosan dolgozott.
Legismertebb munkája a Magyarország bibliographiája 1712–1860. I–IV (Petrik Géza. Magyarország bibliographiája 1712–1860 I–IV., Budapest, Dobrowsky, 1888–1892.  Reprint: Budapest, OSZK, 1968) azóta is a 18. századra vonatkozó bibliográfiai kutatások kiindulópontja. Ebben igyekezett a teljesség igényével összegyűjteni a korszakban Magyarországon vagy külföldön magyar nyelven megjelent, illetve idegen nyelvű külföldi, de magyar témájú nyomtatványok legfontosabb adatait, vagyis a szerzőt, a címet, az impresszumot, a terjedelmet, a formátumot és a lelőhelyet. A négy kötete összesen közel 50.000 nyomtatvány leírását tartalmazza.

Petrik Géza: Magyarország bibliographiája 1712–1860, I–IV, Budapest, Dobrowsky, 1888–1892. – Törzsgyűjtemény

A Régi Magyarországi Nyomtatványok szerkesztőségében folyamatos az adatgyűjtés, amely kiegészíti az általa összeállított alapbibliográfiákat. A 18. századi retrospektív bibliográfia, azaz Petrik: Magyarország bibliographiája 1712–1860. I–IV azóta hat pótkötettel egészült ki. Ezek folytatólagos kötetszámozással készülnek, erősen támaszkodnak Petrik gyűjtésére, és a kiegészítések mellett helyesbítéseket is közzétesznek. Mindegyikhez tartozik nyomdamutató és a legfrissebb nyomdászati szakirodalom összefoglalója is.
Az első pótkötet (Komjáthy Miklósné et coll., eds. Magyarország bibliographiája 1712–1860. 5. Pótlások Petrik Géza Magyarország bibliographiája 1712–1860 című művének 1–4. kötetéhez. Az 1712–1800 között megjelent magyarországi (és külföldi magyar nyelvű) nyomtatványok, Budapest, Akadémiai, 1971.), vagy ahogy szakmai körökben emlegetik, a „Petrik V” az Országos Széchényi Könyvtár szervezetén belül működő Könyvelosztóban készült, ahová az államosított egyházi és magánkönyvtárak anyaga került, hogy onnan továbbutalják különféle könyvtáraknak. 1971-ben jelent meg, és 7660 tételt tartalmaz. (Az első négy kötetben 11630 tétel található.) Többségük autopszia alapján készült, ahol erre nem volt lehetőség, ott a korábbi bibliográfiákat tüntették fel forrásként. Az időkört leszűkítették, az 1712 és 1800 közötti időszakra, és ekkor fektették le azokat az elveket, amelyek mentén a további pótkötetek elkészültek. Pl. az 1750 utáni impresszum nélküli hivatalos dokumentumok „levéltári jellegűnek” minősülnek, így a gyűjtésből kimaradnak.
A 6. kötet, a „Petrik VI” (Markos Béla et coll. eds. Magyarország bibliographiája 1712–1860. VI. Nyomda- és kiadástörténeti mutató az 1–5. kötetben közreadott magyarországi (és külföldi magyar nyelvű) 1712–1800 között megjelent nyomtatványokhoz = Index typographicus librorum annis 1712–1800 in Hungaria (alibique lingua Hungarica) editorum ad tomos 1–5. századi anyagához készített mutató, amely nyomdahelyek alapján rendszerezi az anyagot, és ki is egészíti az időszaki sajtótermékek adataival.
1974-ben folytatódott az újonnan felfedezett 18. századi magyarországi és magyar nyelvű nyomtatványok rendszerezése, és a következő pótkötetek összeállítása az OSZK-ban időközben megalakult Régi Magyarországi Nyomtatványok szerkesztőségében folyt. Innentől kezdve tervszerű kutatómunkával tárták fel a 18. századi könyvanyagot. Kérdőíveket küldtek az ország minden állami, egyházi, tudományos és közművelődési, múzeumi és iskolai könyvtárába, és az előzetes felmérések után minden gyűjteményben megindult a leíró munka, és az adatok bejelentése. A jelentéseket az RMNy szerkesztőség tagjai feldolgozták, az újdonságokat kigyűjtötték, de a már ismert nyomtatványok esetében is rögzítették a lelőhelyet. Így jött létre cédulakatalógus formájában a mai napig bővülő 18. századi példánynyilvántartás, amely a jelenleg ismert összes 18. századi nyomtatvány minden közgyűjteményben őrzött, kutatható példányát rögzíti.

A „Petrik VII.” pótkötet 1989-ben jelent meg Pavercsik Ilona szerkesztésében (Pavercsik Ilona et coll. eds. Magyarország bibliographiája 1712–1860. VII. Pótlások Petrik Géza Magyarország bibliographiája 1712–1860 c. művéhez: 1701–1800 között megjelent magyarországi (és külföldi magyar nyelvű) nyomtatványok, Budapest, Országos Széchényi Könyvtár, 1989). 5364 új tételt tartalmaz. A különleges leírást követelő nyomtatványok, vagyis a színlapok (1006 tétel), a szentképek (5 sorozat az év minden napjára), és a gyászjelentések (314 tétel) ebből a kötetből kimaradtak, és a 8. kötet (V. Ecsedy Judit et coll. eds. Magyarország bibliographiája 1712–1860. VIII. Függelék: hazai, 18. századi színlapok, gyászjelentések és szentképek bibliográfiája. Nyomda- és kiadástörténeti mutató az 1701–1800 között megjelent magyarországi (és külföldi magyar nyelvű) nyomtatványokhoz: a VI. kötet kiegészítése. = Appendix: bibliographia tabellarum spectaculorum, litterarum obituariarum et iconum sanctorum, in saeculo 18. in Hungaria (alibique lingua Hungarica) impressarum. Index typographicus librorum annis 1701–1800 in Hungaria (alibique lingua Hungarica) editorum: additamenta ad tomum 6., Budapest, Országos Széchényi Könyvtár, 1991) elején kerültek publikálásra. A „Petrik VIII” kötetben található továbbá a hetedik kötethez készült nyomdamutató, amely kiegészül az 1700 és 1711 közötti időszak nyomtatványaival elsősorban Szabó Károly és Sztripszky Hiador bibliográfiái alapján. Így a vizsgálódási kör kiterjedt a teljes 18. századra.

V. Ecsedy Judit a Kovács Eszter. Magyarország bibliographiája 1712–1860. IX. Pótlások Petrik Géza Magyarország bibliographiája 1712–1860 c. művéhez: 1701–1800 között megjelent magyarországi (és külföldi magyar nyelvű) nyomtatványok, Budapest, Országos Széchényi Könyvtár, 2017. – Magyar Elektronikus Könyvtár

A legutóbbi bibliográfiai pótkötet, a „Petrik IX” 2017-ben jelent meg V. Ecsedy Judit és Kovács Eszter szerkesztésében (V. Ecsedy Judit a Kovács Eszter. Magyarország bibliographiája 1712–1860. IX. Pótlások Petrik Géza Magyarország bibliographiája 1712–1860 c. művéhez: 1701–1800 között megjelent magyarországi (és külföldi magyar nyelvű) nyomtatványok, Budapest, Országos Széchényi Könyvtár, 2017). Az 1701 és 1800 között megjelent magyarországi és magyar nyelvű kiadványok bibliográfiai leírását tartalmazza, beleértve a korábban külön gyűjtött gyászjelentéseket, színlapokat, szentképeket és a sajtótermékeket is. Összesen 3782 tételleírást tartalmaz. Az újdonságok mellett szerepelnek korábban hibásan megjelent tételek helyesbítve. Egy évvel később jelent meg a hozzá tartozó nyomdamutató, és a nyomdászati és könyvtörténeti szakirodalom összefoglalója (V. Ecsedy Judit a Kovács Eszter. Magyarország bibliographiája 1712–1860. X. Nyomda- és kiadástörténeti mutató: a IX. kötetben közreadott magyarországi (és külföldi magyar nyelvű) 1701–1800 között megjelent nyomtatványokhoz, Budapest, Országos Széchényi Könyvtár, 2018).
A modern kor igényeire válaszolva a jövő nagy kutatási feladata lesz Petrik Géza gyűjtésének és a pótkötetek adatainak adatbázisba rendezése. A 18. századi retrospektív bibliográfia kötetei (Petrik I–X.) elérhetők az RMNy-műhely honlapon.

Petrik Géza válogatott művei:

• A „Néptanítók Lapja” 1868–1892. évi folyamainak repertóriuma, Budapest, Dobrowsky, 1893.
• Magyar Könyvészet 1860–1875. Jegyzéke az 1860–1875. években megjelent magyar könyvek- és folyóiratoknak, Budapest, Athenaeum, 1885.
• Magyar könyvészet 1901–1910. Az 1901–1910. években megjelent magyar könyvek, folyóiratok, atlaszok és térképek összeállítása a tudományos folyóiratok repertóriumával. 1. köt., A–K, Budapest, Magyar Könyvkereskedők Egyesülete, 1915. Reprint: Budapest ,Magyar Könyvkereskedők Egyesülete, Kisipari Szervező Iroda, 1969. (Magyarországi könyvészet Hasonmás kiadások sorozata)
• Magyarország bibliographiája 1712–1860 I–IV, Budapest, Dobrowsky, 1888–1892. Reprint: Budapest, OSZK, 1968. (= Petrik I–IV.)
• Repertorium a Századok 1867–1890. folyamaihoz, Budapest, Dobrowsky, 1890.
• Barcza Imrével: Magyar könyvészet 1901–1910. Az 1901–1910. években megjelent magyar könyvek, folyóiratok, atlaszok és térképek összeállítása tudományos folyóiratok repertóriumával. 2. [köt.], Lakatos–Zugliget, Budapest, Magyar Könyvkereskedők Egyesülete, Kisipari Szervező Iroda, 1969.
• Kertbeny Károllyal: Magyarországi német könyvészet 1801–1860: a Magyarországban s hazánkra vonatkozólag külföldön megjelent német nyomtatványok jegyzéke (Ungarns deutsche Bibliographic), Budapest, Egyetemi Nyomda, 1886.

Irodalom:

• Kégli Ferenc: Petrik Géza élete és munkássága. In: Nagy Anikó, szerk.: Petrik-emlékkötet, Budapest, OSZK, 1996. (Az Országos Széchényi Könyvtár füzetei 8.), 13–32.
• Pavercsik Ilona. A Petrik-bibliográfia kiegészítései. In: Nagy Anikó, szerk.:Petrik–emlékkötet. Budapest: Országos Széchényi Könyvtár, 1996, (Az Országos Széchényi Könyvtár füzetei 8.), 45–52.
• Varga Sándor: A könyvkereskedelem a nemzeti bibliográfiáért. In: Nagy Anikó, szerk.: Petrik-emlékkötet, Budapest, Országos Széchényi Könyvtár, 1996. (Az Országos Széchényi Könyvtár füzetei 8.), 33–44. 

 

Kovács Eszter
(Régi Nyomtatványok Tára)

Sorozatunkkal azt a hagyományt kívánjuk feleleveníteni, amelynek keretében a Régi Nyomtatványok Tárában dolgozó elődeink rendszeresen beszámoltak egy-egy kiemelkedően értékes és érdekes új szerzeményről. Az Új régi könyveink tehát az elmúlt pár év régikönyves gyarapodásának javát mutatja be, bepillantást engedve tárunk munkájába, az évszázados könyvritkaságok színes és izgalmas világába.

Joannes Christophorus Fuchs: Paraphrasis In omnes Psalmos Davidis, vario Carminum genere expressa (Smalchaldiae, 1574, Michael Schmuck) című művének első kötéstáblája Thurzó György monogramjával és hátsó kötéstáblája. Jelzet: Ant. 13.653 – Régi Nyomtatványok Tára

Hans Christophorus Fuchs 16. századi német író és költő Dávid király zsoltárainak parafrázisát tartalmazó művének e példánya igazi művelődéstörténeti szenzáció, mivel az Országos Széchényi Könyvtár által megvásárolt példány első kötéstábláján látható monogram (C G T R H P Comes Georgius Thurzó Regni Hungariae Palatinus) tanúsága szerint a kötet Bethlenfalvi Thurzó György nádor híres nagybiccsei könyvtárát gazdagította.
A Thurzó család páratlan karriert futott be a magyar történelemben. Városi polgári családból emelkedtek fel Mátyás király (1458–1490) uralkodása alatt, felmenőjük, Thurzó János bányamérnök velencei útja során tanulta meg, hogy hogyan lehet kinyerni az ércből a rezet, és a bányákat elárasztó víz kiemelését is megoldotta, találmányaira több vállalatot alapított. Fia, Thurzó György kamaragróf a rézbányászatban monopóliumot szerzett augsburgi Fugger családból házasodott, megpecsételve a két család gazdasági és társadalmi egységét. A 16–17. században a Thurzók Közép-Európára kiterjedő kapcsolatrendszert építettek ki, a család a Magyar Királyság mellett egy ideig a közép-európai Habsburg Monarchia nemzetek feletti arisztokráciájának is meghatározó tagja volt. A Thurzó família tagjait a kora újkorban a Magyar Királyság vezető pozícióiban találjuk, kétszer töltöttek be nádori, egyszer királyi helytartói tisztséget és több jelentős egyházi méltóságot, a művelődés szervezésében kimagasló szerepet vállaltak.

Thurzó György címere. In: A Magyar Nemzeti Levéltár címereslevelei adatbázis
Thurzó György mellképe, [post 1607]. Rézmetszet. Jelzet: App. M. 541. – Régi Nyomtatványok Tára. A kép forrása: Régi Ritka adatbázis

Az első nádor, Thurzó György (1567–1616) Árva vármegye örökös főispánjaként, 1599-ben a Thurzó családból elsőként szerzett valódi magyar bárói címet. A Habsburg-uralkodók feltétlen híveként a Bocskai-felkelés béketárgyalója volt, majd Bethlen Gábornak az ellene felkelt és legyőzött katolikusok ellen hozott erőszakos rendszabályainak végrehajtását akadályozta meg. 1610-ben az evangélikus egyház szervezése érdekében Zsolnán zsinatot tartott. Számos diákot támogatott tanulmányaiban a Wittenbergi Egyetemen, valamint több templom alapítása köthető a nevéhez. A magyar irodalom mecénásaként gazdag, Európa-szerte híres könyvtárat gyűjtött össze a nyitrai birtokán fekvő nagybiccsei várban. A könyvtárrendezésre nagy gondot fordított, kassai titkárát, Samuel Hamelt kérte fel a feladatra. A Thurzó család biccsei udvara a 17. század elején a magyarországi késő humanizmus jelentős központjává vált.
A könyvtárról fennmaradt könyvjegyzék tanúsága szerint a jogi és történeti munkák mellett legnagyobb számban teológiai művek képviseltették magukat, kiemelkedő a 16–17. század fordulójának németországi evangélikus teológia irodalmának jelenléte, ezek a művek elsősorban egyházszervezési oldalról érdekelhették a főurat, aki valóban mindent meg is tett egyházáért. Emellett a gyógyászat, a fizika, a filozófia, az etika, a logika, a retorika és a grammatika tárgykörébe tartozó könyvek is fellelhetőek voltak a gazdagon festett könyvtár falai között. Az asztrológiával foglalkozó kötetek a nádor érdeklődésének megfelelően kerülhettek a polcokra. Thurzó György fia, Imre, korai halála miatt, örökös nélkül halt meg, és miután felesége, Czobor Erzsébet is meghalt, a könyvtár szétszóródott. A gyűjteményt annak ellenére sem tudták egyben tartani, hogy Pázmány Péter szerette volna megszerezni azt a jezsuita egyetem számára. Az egykor hatszáz kötetre tehető könyvtárnak mára körülbelül az egynegyede maradt fenn, ebből az egyik a most megvásárolt mű.
Az újonnan megszerzett művelődéstörténeti ritkaság fehér német reneszánsz vaknyomásos egészbőr kötésben érkezett a nemzeti könyvtárba, a kötéstáblán középen Fortuna istennő látható kezében kerékkel, a kép alatt Publilius Syrus római író szentenciája olvasható: Fortuna vitrea est, tum cum splendet frangitur. (A szerencse üvegből van, mikor legszebben ragyog, akkor törik el.) A jelmondat a dicsősége és hatalma teljében hirtelen kihaló Thurzó család történetének szimbóluma is lehetne. 

Irodalom:

• Ludányi Mária: Könyvtárrendezés Thurzó György nádor udvarában 1611-ben. In: Collectanea Tiburtiana. Tanulmányok Klaniczay Tibor tiszteletére, szerk. Galavics Géza, Herner János, Keserű Bálint, Szeged, JATE, 1990 (Adattár XVI–XVIII. századi szellemi mozgalmaink történetéhez, 10), 271–277.
• Madas Edit – Monok István: A könyvkultúra Magyarországon a kezdetektől 1730-ig, Budapest, Balassi, 1998, 100.
• Pálffy Géza: A Thurzó család a Magyar Királyság arisztokráciájában. Egy különleges arisztokrata família Magyarországon. In: Történelmi Szemle, 2011/1. 63–84.
• Saktorová, Helena: Thurzó György nádor és az Illésházyak családi könyvtára. In: Kék vér, fekete tinta: arisztokrata könyvgyűjtemények 1500–1700, szerk. Monok István, Budapest, OSZK, 2005, 141–147.
• Saktorová, Helena: Turzovské knižnice: osobné knižné zbierky a knihy dedikované členom rodu Turzovcov, Martin, Slovenská národná knižnica, 2009.
  
  

Bakonyi Zsuzsanna
(Régi Nyomtatványok Tára)

A Régi új könyveink sorozat további részei: Első rész (1., 2., 3.)

Darvas Iván (1925. június 14. – 2007. június 3.) a 20. századi magyar színművészet karizmatikus alakja volt.  Darvas Iván: Lábjegyzetek, Budapest, Európa, 2001, 11. Borító – Törzsgyűjtemény

Életpályája

A Nemzet Színésze, a Halhatatlanok Társulatának tagja, kétszeres Kossuth- és Jászai Mari-díjas színész, a szlovákiai Bején született Darvas Szilárd néven. Gyermekkorát Prágában töltötte, német nyelvű iskolába járt, így már elég korán több nyelven beszélt. Tekintve, hogy édesanyja orosz származású volt, anyanyelvi szinten beszélte az orosz nyelvet is.

Nehéz volt az elválás Prágától.

1939-ben a család Budapestre költözött. Itt érettségizett 1943-ban. Orosz nyelvtudásának a későbbiekben is sokszor hasznát vette mint tolmács.

Visszaemlékezésében vegyes érzelmekről beszélt, az ösztönösséget, spontaneitást hiányolta, a várva várt boldogság elmaradt, gyermekkora óta színésznek készült, de nem így, ilyen formában.

A színiakadémisták ugyanakkor ingyen beléphettek a fővárosi színházak előadásaira és a délelőtti főpróbákra.

Huszonegy évesen a csodált Várkonyi Zoltántól szerepet kapott a Művész Színházban. A kiváló rendező instrukciója így szólt:

Darvas Iván megfogadta a tanácsot.

1949-ben a magyar színházakat államosították. A Művész Színházat az államhatalom nyugati ízlésű polgári csökevénynek minősítette és egy tollvonással megszüntette. A társulatot pedig szétszórta:

Darvas Iván ezek után a Madách Színházhoz szerződött.

Az 1956-os forradalom

Az 1956-os forradalom idején forradalmi bizottságot szervezett, kiszabadította a börtönből testvérét, Attilát. November 4-e hajnalán ágyúszóra ébredt a főváros, aki tehette, menekült, Darvas Iván nem követte testvérét, maradt, aminek meglettek a következményei.

Harminckét hónapra ítélték és a színpadi szerepléstől eltiltották. A börtönből szabadulva a VII. kerületi fröccsöntő üzemben dolgozott. Színpadi visszatérésére a fővárostól távol, a Miskolci Nemzeti Színházban került sor az 1963–1964-es évadban. A következő évadban visszatérhetett a fővárosba. A József Attila Színházban játszotta többek között Szomory Dezső II. József című színművének főszerepét, illetve William Somerset Maugham Imádok férjhez menni című vígjátékában Fred Lowndest. A Nádas Gábor zenéjével és Szenes Iván dalszövegeivel, Benedek Árpád rendezésében bemutatott darabban hangzott fel előadásában a Kicsit szomorkás a hangulatom máma című betétdal, amely slágerré vált az előadásában.
Színházi pályafutásának jelentős állomása a Vígszínház, amelyhez 1965-től 1989-ig szerződött. 1990-től szabadfoglalkozású színész volt.

Ikonikus szerepei a teljesség igénye nélkül

Raszkolnyikov szerepe. (Dosztojevszkij – Auckland: Bűn és bűnhődés)
Asztrov szerepe. (Csehov: Ványa bácsi)

Visszaemlékezésében áldott pillanatként említette a Ványa bácsi előadást és az azt megelőző próbákat.

Popriscsin szerepe (Gogol–Lunean–Coggio–Czimer József: Egy őrült naplója)

Az Egy őrült naplója Gogol 1835-ös Arabeszkek című kötetében jelent meg. Főhősei egyszerű kisemberek, csinovnyikok, akiket társadalmi helyzetük bezár, nincs lehetőségük mobilitásra, örökké sárba tiportak maradtak, ahonnan egyenes út vezet a tébolyhoz.
A novellából készült monodráma magyarországi bemutatójára 1967. szeptember 30-án került sor a Pesti Színházban, s ezzel kezdetét vette egy páratlan sikersorozat. Emblematikus előadásként tartották számon, melynek ereje abban rejlett, hogy Darvas Iván eggyé vált hősével, önmagát adta estéről estére. A kitörés lehetősége nélküli, magába záródó, a reménytelenség érzésével küzdő ember végső önkifejezési kényszere ez a napló. Klinikai pontossággal tárta fel Darvas Iván a lélek legmélyebb bugyrait, amelyen átsejlett valami végtelenül emberi és esendő.

Egy őrült naplója: Alkotók az előadásról, [Nyikolaj Gogol novelláját színpadra alkalmazta Sylvie Luneau és Roger Coggió]; [ford. és magyar színpadra alkalmazta Czimer József]; [a rendezői példányt készítette Horvai István]; [megjegyzésekkel kieg. és ill. Darvas Iván], 2. kiad. [Budapest], NPI, [1980]. Borító – Törzsgyűjtemény

Darvas Iván sokat foglalkoztatott színész volt színházban, filmvásznon és szinkronszínészként egyaránt. Zárszóként álljanak itt színházról alkotott gondolatai:

Felhasznált irodalom:

• Darvas Iván: Lábjegyzetek, Budapest, Európa, 2001.
• Egy őrült naplója: Alkotók az előadásról, [Nyikolaj Vasziljevics Gogol novelláját színpadra alkalmazta Sylvie Luneau és Roger Coggió]; [ford. és magyar színpadra alkalmazta Czimer József]; [a rendezői példányt készítette Horvai István]; [megjegyzésekkel kieg. és ill. Darvas Iván], kiad. [Budapest], NPI, [1980].
• Darvas Iván 100. születésnapja. In: A Vígszínház honlapja

 

Szánthó-Rojas Mónika Daniella
(Retrospektív Könyvfeldolgozó Osztály)

2025. április 25-én a HUN-REN–PPKE Barokk Irodalom és Lelkiség Kutatócsoport Kert és lelkiség a régi Magyarországon címmel megrendezte XVIII. lelkiségtörténeti konferenciáját, melynek középpontjában a XVI–XVIII. századi magyarországi irodalom nyomtatott és kéziratos lelkiségi műveinek vizsgálata állt, különös tekintettel a kertmotívum vallási és szimbolikus jelentésrétegeire.
A konferencián könyvtárunk Régi Nyomtatványok Tárának két munkatársa, Kovács Eszter és Garadnai Erika is előadott. Garadnai Erika Az áttérés szőlőskertjében – Bátorkeszi Szegi János Szölö gerezdje című előadásának ismertetőjét adjuk közre.

Garadnai Erika Az áttérés szőlőskertjében – Bátorkeszi Szegi János Szölö gerezdje című előadása a Kert és lelkiség a régi Magyarországon című XVIII. lelkiségtörténeti konferencián, 2025. április 25-én

Bátorkeszi Szegi János (1645–1675) nem tartozik az ismert katolikus szerzők, de még az ismert konvertiták, reformátusból katolikussá lett íróink közé sem. Pedig nyilván, a 17. század folyamán a lelkek megnyerése érdekében folytatott szóbeli és írásbeli teológiai vitákban különös – mai kifejezéssel élve – a lelki-egyensúlyt felborító jelenségek voltak azok a művek, amelyekben a szerzők a korábbi hitük ellenében fogalmazták meg az áttérés, a konverzió okait. Ennek talán legismertebb magyarországi alakja a Pázmány Péter tevékenysége nyomán katolikussá lett Veresmarti Mihály (1572–1645) vágsellyei plébános, később pozsonyi kanonok és bátai apát úr volt, akinek áttérése nagy nyilvánosság előtt, több évig tartó folyamatként végül 1611-ben történt meg. Veresmarti sokig kéziratban maradt, és csak az utókor által kiadott Megtérése históriájában részletesen leírta azt a folyamatot, amely során áttért a katolikus vallásra.
Természetesen a katolikus fél igyekezett nagyobb nyilvánosságot teremteni a konvertálásnak, annak érdekében, hogy a katolizálás olyan társadalmi, illetve lelki eseménnyé váljon, amely jó és követendő példa lehet a protestánsok számára.
Ennek propagálásában, a már elért áttérési eseményeknek a nyomtatott nyilvánosságban való megjelenítésében Pázmány járt az élen. Egyik legismertebb műve az 1631-ben megjelent Bizonyos okok (Pozsony, 1631, RMNY 1511) is ezt a célt szolgálta, amely már egy gyakorlatilag lezajlott katolizálást erősített meg: Poppel Éva fiának, Batthyány Ádámnak katolizálását közvetítette. A Bizonyos okok az egyik legismertebb, Pázmány életművében is fontos szerepet játszó munka volt, erről az is árulkodik, hogy a Kalauz mellett ezt a könyvet nyomtatták ki Pázmány halála után legtöbbször, sőt még a 18. század folyamán is több kiadást megért.

Pázmány Péter:  Bizonyos okok, mellyek erejetül viseltetven egy fö ember az uj vallasok töreböl kifeslet, es az romai ecclesianak kebelébe szállott, Posonban [Pozsony], [typ. Societatis Jesu], M.DC.XXXI. [1631] – Régi Nyomtatványok Tára

A 17. század második felének, különösen a felső-magyarországi városokban zajló hitvitáknak a hátterét is a konvertálás határozta meg. Hiszen a korábban lutheránus főúri család sarja, a fekete bég (Nádasdy II. Ferenc) unokája, Nádasdy (III.) Ferenc országbíró 1642-es katolizálása olyan konvertálási eseménynek tekinthető, aminek nagyon nagy hatása volt az erdélyi fejedelmi család későbbi vallásváltoztatására is. Az országbíró közbenjárásával valósult meg ugyanis Báthory Zsófia rekatolizálása és fia, I. Rákóczi Ferenc 1661-ben lezajló katolizálása is. E felekezetváltás nyomán pedig több olyan teológiai traktátus, polémia is született, amelyek részben vagy egészben reflektáltak az eseményre. Elég csak Czeglédi István Barátsági dorgálás című munkájára gondolni, amely Pázmány már említett Bizonyos okok című iratával vitatkozott ugyan, de alapvetően a fejedelmi család katolizálására, hitehagyására reagáló prédikátori bírálatnak, dorgálásnak tekinthető.
Ezt a viszonylag szabad és vitáktól hemzsegő időszakot a gyászévtized (1671–1681) teljesen átrendezte. Az üldöztetés személyes élettapasztalata, a református prédikátorok gályarabsága többeket arra indított, hogy addigi hitüket, vallásukat mérlegre téve adott esetben éppen a hitelhagyás, illetve felekezetváltás mellett döntsenek.
Gályarabságot ugyan nem szenvedett (csak névrokona, az 1641 és 1692 között élt debreceni református prédikátor, Bátorkeszi István, akit 1674-ben a pozsonyi vésztörvényszék elítélt), de éppen a protestánsüldözés idején vált meg kálvinista hitétől, s katolizált Bátorkeszi Szegi János. Életéről csak szerény információkkal rendelkezünk. A reformátusnak született Bátorkeszi 1645 és 1675 között élt. Komáromban tanult, majd 1669 és 1672 között a groningeni, majd a leideni egyetem hallgatója volt. 1672 őszétől református rektorként működött Tatán. Ezután katolizált. 1674-ben és 1675-ben a bécsi Pazmaneumban tanult.
Ekkor jelentette meg a konverzió okairól is részben leírást adó, de alapvetően a katolikus egyháztani érvelést tartalmazó munkáját. Könyvének címe: Szölö gerezd, az melly le szakasztatott az Kristus lelki szölös kertében, ki az pápista igaz catholica ekklésia. Ezen szölö gerezd szemeibül csepegnek ki aztöbbi[!] között azok az igaz okok, mellyeknek meg csalhatatlan erös igasságoknak tekéntetekre nézve változtatta meg elébbeni örök halált szegény lelkének szerzö mérges cálvinusi vallását Batorkeszi Szegi Laios János (1675, Bécs, RMNY 4000).

Bátorkeszi Szegi János: Szölö gerezd, az melly le szakasztatott az Kristus lelki szölös kertében, Becsben Cosmerovius János Cristofnak bötüivel, MDCLXXV [1675]. Címlap. Jelzet: RMK I. 1173 – Régi Nyomtatványok Tára
Bátorkeszi Szegi János: Szölö gerezd, az melly le szakasztatott az Kristus lelki szölös kertében, Becsben Cosmerovius János Cristofnak bötüivel, MDCLXXV [1675]. Ajánlás. Jelzet: RMK I. 1173 – Régi Nyomtatványok Tára

A mű központi metaforája szerint az egyház a Krisztus lelki szőlőskertjében fakadó igaz szőlőtő, amelyről leszakajtható az igaz tanítás. Ennek megfelelően a szőlőszemekből kicsöppenő, tehát az egyház tanításából fakadó igazság képében tárja az olvasók elé a katolikus tanokat.
A címben megjelenő allegória részletesebb kifejtése a könyv ajánlásában olvasható. Bátorkeszi könyvét Széchényi György (1605/6–1695) karlócai érseknek ajánlotta, akit a korszak biblikus mitizációjában használt, elsősorban a protestáns szerzőkre jellemző, ószövetségi megfeleltetéseket alkalmazó beszédmód mentén Mózeshez hasonlít, aki kivezette népét Egyiptomból az ígéret földjére.
E gondolatot folytatva önmagát Józsuéhoz és Kálebhez hasonlítja, akiket Mózes küldött el Kánaán földjének kikémlelésére, s ő hozzájuk hasonlóan igaz hírnökként adhatja tudtul e munkájában a kálvinistáknak, hogy a katolikus egyház Isten tejjel és mézzel folyó Kánaánja. A kép szerint tehát Krisztus lelki szőlőskertje a pápista eklézsia, és Bátorkeszi ebben szakította le a szőlőgerezdet, amelyből kicsöpögnek azok az okok, amik vallásváltoztatásra késztették.
Mint ismert, a szerző, Bátorkeszi nem sokkal a könyvecske megjelenése után elhunyt. Noha könyve előszavában reményét fejezte ki az iránt, hogy több ilyen szőlőgerezdet is tud majd szakajtani, azaz tervében volt még hasonló teológiai munkák írása, ez végül nem adatott meg neki.
S hogy mennyire volt ismert és népszerű ez a bibliai kép a korszakban? Elég csak Nicolas Poussin (Les Andelys, Normandia, 1594. június 15. – Róma, 1665. november 19.) francia barokk festő egyik, a témát feldolgozó munkájára vetni egy pillantást.

Nicolas Poussin: Ősz vagy az ígéret földjéről visszahozott szőlőfürt. Józsué és Káleb visszatérése egy hatalmas szőlőfürttel Kánaán földjéről. A kép forrása: Louvre Mueum

Szakirodalom:

• Heltai János: Műfajok és művek a XVII. század magyarországi könyvkiadásában, 1601–1655, Budapest, OSZK– Universitas, 2008.
• Heltai János, Pázmány Péter: Bizonyos okok (1631) és 17. századi értelmezései. In: Irodalomtörténeti Közlemények, 127. évf. 6. sz. (2023) 697–710.
• Régi magyarországi nyomtatványok: 5. kötet (1671–1685), szerk.: P. Vásárhelyi Judit, Perger Péter, Budapest, Országos Széchényi Könyvtár, 2023.

Garadnai Erika
(Régi Nyomtatványok Tára)

Apáczai Csere János (Apáca, 1625. június 10 – Kolozsvár, 1659. december 31.) magyar pedagógus, kálvinista teológus, filozófus, a barcasági kis falu, Apáca szájhagyománya szerint árva gyerek volt. Gyalui Farkas (1866–1952) folklórgyűjtéséből egy Csere János szülőfalujából való népi elbeszélés azt állítja, hogy egyszer Nagyajtán keresztül utaztak kollégiumi diákok Háromszékről Kolozsvárra. Itt elesteledvén, a helyi kocsmában mulatni kezdtek, a fiúcska pedig a szomszédban, az ablakból hallgatta éneküket, és kedvet kapva, maga is beleénekelt a kórusba, igen szép hangon. Meghallották ezt a diákok, áthívták az elfogódottságtól remegő fiút, és kérdezgették, hová való, mit csinál? Ő azt mondta, hogy árva gyerek, és szeretne tanulni. Erre a diákok megegyeztek a nevelőszülőkkel és magukkal vitték az okos gyereket Kolozsvárra. (Gyalui Farkas: Apáczai Csere János életrajzához és műveinek bibliográfiájához, Kolozsvár, Ajtai K. Albert könyvnyomdája, 1892, 5.) 

Gy. Szabó Béla: (1905–1985) Apáczai Csere János. Linómetszet. In: Igaz Szó, 26. évf., 10. sz. (1978. október). Borítókép – Törzsgyűjtemény

Erdélyi és hollandiai tanulmányai

Az elemi iskolát valószínűleg szülőfalujában járta ki, felsőbb tanulmányait valóban Kolozsvárott kezdte meg, Porcsalmi András rektor keze alatt. Majd Gyulafehérvárra költözött, ahol Johann Heinrich Bisterfeld (1605–1655) evangélikus teológus, filozófus, polihisztor filozófiai-teológiai osztályába került. Bisterfeld, az angol puritanizmus híve, a filozófiában Petrus Ramus (Pierre de la Ramée, 1515–1572) követője ébresztette fel igazán a tehetséges diák szívében a lelkesedést a tudományok és az igaz bölcsesség iránt. Végül Geleji Katona István erdélyi református püspök ösztöndíjával 1648-tól öt éven át hollandiai egyetemeken tanult tovább, Franekerben, Leidenben és Utrechtben. A franekeri egyetemen 1648-ban Johannes Coccejus (Hans Koch, 1603–1669) hebraisztikai, szentírástudományi előadásait hallgatta. Ugyanezen év szeptemberében iratkozott be a leideni egyetemre, ahol olyan neves tanárai voltak, mint Fridericus Spanhemius (Friedrich Spanheim, 1600–1649), a 17. századi kálvinista ortodoxia és skolasztika jeles tudósa, Abraham Heidanus (Abraham van der Heyden, 1597–1678) holland kálvinista teológus, karteziánus filozófus és Jacobus Triglandius (1583–1654) holland kálvinista teológus, exegéta. 1651 áprilisában a harderwijki egyetemen avatták teológiai doktorrá. Tanulmányainak és olvasottságának köszönhetően az angol puritán mozgalom kiváló ismerője és szimpatizánsa lett. A puritanizmus az anglikán egyházban a 16–17. században kibontakozó vallási mozgalom volt, amely az elsősorban politikai okokból létrejött anglikán egyházon belül valódi spirituális megújulást sürgetett, magasabb fokú idealizmusra, az Isten ügye iránti valódi buzgalomra, hiteles lelki életre irányult. Ebből a mozgalomból lettek az egység törvénye (Act of Uniformity, 1662) után a kongregacionalista és presbiteriánus egyházak.

Visszatérése Erdélybe. Oratio de studio sapientiae

1653-ban tért vissza Erdélybe. Ez év november 2-ától a gyulafehérvári református kollégium magisztere, osztálytanítója lett. Itt úgyszólván első perctől fogva bírálni kezdte a magyar társadalomban uralkodó maradi, tudományellenes légkört, azt a magyar földön hagyományosnak számító közfelfogást, amely az iskolai tanulmányokat inkább csak a hivatalhoz jutáshoz elengedhetetlenül fontos, szükséges rossznak tekintette, de a tudomány, a bölcsesség önmagáért való szeretetét jelentő elköteleződést, idealizmust elvetette, szinte irtózott tőle. Tudjuk, hogy ez a közfelfogás uralkodott még az 1820-as években is országszerte, és még Vas Gereben is iróniával, szenvedélyes bírálattal írt róla A nemzet napszámosaiban és más korrajzregényeiben. Apáczai 1653 novemberében a diákság színe előtt mondott kollégiumi beköszöntő beszédében (Oratio de studio sapientiae, közkeletűvé vált magyar fordítás szerint A bölcsesség tanulásáról, noha A bölcsesség szeretetéről cím helyénvalóbb lenne, hiszen a latin studium főnév elsősorban valami vagy valaki iránti buzgóságot, szeretetet jelent), számítva a tanulóifjúság jóindulatára, ezt a bölcsesség iránti buzgalmat, ezt az idealizmust sürgette. Az egész műveltséget, a hasznos és épületes tudományok összességét, más szóval az értelem tevékenységét, az egyetemes enciklopédiát (universa Encyclopaedia) említi ebben a beszédben elsőként, rögtön utána pedig a kegyelem fényéből, vagyis a Szentírásból (lumine gratiae seu scripturae) származó tudást, a teológiát, amely alá sorolódnak a társadalomtudományok is: az etika, az ökonómia, a politika, a jogtudomány, sőt, a nyelvtudomány is, különös tekintettel a szent nyelvekre (héber, görög, latin, arab). Beköszöntőjével a diákok körében némi szimpátiát ébresztett, de magára vonta tanártársai és az őt ebbe az állásba kinevező II. Rákóczi György fejedelem haragját. A gyulafehérvári kollégium ebben az időben már nem volt puritán szellemiségű. A régi, puritán szellemű tanári karból már csak Bisterfeld volt a helyén. Az erdélyi országgyűlés épp ebben az évben, 1653-ban még törvényt is hozott a tanügyben terjedő puritán újítások ellen. A protestáns puritán törekvések új központja Várad és Sárospatak lett. Most említett beköszöntő beszédének egyik fontos eleme volt, hogy az Utrechtből magával hozott, nagyobb részben már külföldön kinyomtatott Magyar Encyclopaedia című kézikönyvét szerette volna tankönyvként, segédletként használni az alsóbb évfolyamok oktatásában. Ez a terve oktatási reformjával együtt meghiúsult, de 1654-ben Gyulafehérvárott, Major Márton nyomdájában napvilágot látott Magyar logicatska című műve, amelyet II. Rákóczi György még kiskorú fiának, Rákóczi Ferencnek ajánlott. Ebben Ramus Logikáját dolgozta át népszerű formában a tanulóifjúság számára. A kis tankönyv végén mintegy függelékként olvasható egy Joachim Fortius Ringelbergius (1499–1531) flamand pedagógus művei alapján írt rövid Tanáts, amelyben Fortius mester egy tanulásban elcsüggedt diákjával beszélget, kifejti neki röviden, hogy a tudományokra szükség van mind az egyházi, mid az állami szervezet működése szempontjából, és többek között így vigasztalja a kedvetlen fiút:

Apáczai Csere János: Oratio de studio sapientiae... Ultrajecti, Ex Offivina Joannis a Waesberge, 1654. Második kiadás, a Magyar Encyclopaediával együtt jelent meg – Régi Nyomtatványok Tára

A kolozsvári iskola igazgatója. De summa scholarum necessitate

1656 nyarára megenyhült a fejedelem haragja Apáczai iránt, és Lorántffy Zsuzsanna közbenjárására kinevezte őt a kolozsvári református iskola igazgatójává. A református iskola ekkor eléggé lepusztult állapotban volt. Egyetlen oktatója Apáczai egykori mestere, Porcsalmi András rektor volt, aki segédjével, a fiatal Csernátoni Pállal együtt a rendszeres oktatást sem tudta igazán biztosítani. II. Rákóczi György 1651-ben új iskolaépület építtetését rendelte el, ám az új épület 1655 áprilisában súlyos tűzkárt szenvedett. A régi, óvári iskolaépület időközben életveszélyessé vált, így ebben az időben az oktatás a tűzvész sújtotta új, romos iskolaházban folyt. Apáczai 1656. november 20-án megtartott, Oratio de summa scholarum necessitate (Beszéd az iskolák fölöttébb szükséges voltáról) című beköszöntő beszédében hasonló húrokat pengetett, mint korábban Gyulafehérvárott. A beszédet újabb iskolatörvény követte, amelyet ez év november 23-án szentesítettek. Ennek értelmében a gyulafehérvári fejedelmi kollégium lett Erdély legfőbb iskolája, az ország más iskolái, így a kolozsvári sem taníthattak mást, csak retorikát, és csak a gyulafehérvári oktatásban bevezetett, a fejedelem által jóváhagyott tankönyveket használhatták. A Magyar Encyclopaedia tankönyvként való bevezetésének ügye ezzel ismét a padlásra került. 1658-ban az oszmán seregek újból betörtek Erdélybe, szeptember 5-én krími tatár csapatok a fejedelmi székvárost, Gyulafehérvárat is felégették, a fejedelmi kollégium is elpusztult. Apáczai nagyratörő tervei egy erdélyi egyetem megalapításával kapcsolatban így szintén kútba estek, hiába nyújtotta be ezzel kapcsolatos tervét 1658 novemberében Barcsay Ákos fejedelem színe elé, aki elődjével ellentétben a puritán eszmék támogatója volt.
Apáczai 1659 első felében írta meg mára elveszett, De peccato originali (Az eredendő bűnről) című teológiai értekezését, amelyet egyik legkedvesebb tanítványa, Bethlen Miklós nyilvános disputáción mutatott be. Ugyanebben az időszakban 1658–59-ben dolgozott Philosophia naturalis (Természetfilozófia) című, kéziratban maradt keresztény természetfilozófiai jegyzetén, amelyet szintén tankönyvnek szánt. Ennek egyik mondatában már említést tesz egyre inkább elhatalmasodó, „makacs betegségéről”, amelynek végén, 1659. december 31-én szárazbetegségben, azaz tuberkulózisban halt meg. 1660. január 9-én búcsúztatták a Házsongárdi temetőben. Halotti kártájára Porcsalmi András, Mogyorósi Elek és több tanítványa írt gyászverset.

Apáczai Csere János: Magyar Encyclopaedia... Ultrajecti, Ex Offivina Joannis a Waesberge, 1653. RMK I. 876 – Régi Nyomtatványok Tára

Magyar Encyclopaedia

A zsebkönyv méretű és terjedelmű, tankönyvnek, oktatási segédkönyvnek szánt mű címében az enciklopédia szó talán megmosolyogtató egyes mai olvasók számára, hiszen mi e szó hallatán mindig nagyobb terjedelmű, többkötetes művekre gondolunk. Érdemes tudnunk, hogy itt ez a szó egyszerűen általános, több tudományszakra kiterjedő tudástárat, kézikönyvet jelent. Az irodalomtörténészek által gyakran hangoztatott karteziánus hatás kétségkívül már a könyv legelején észrevehető, hiszen az első rész elején (A tudománynak kezdetiről, II.) ott áll Descartes jól ismert mondata: „Én gondolkodom, azért vagyok.” Rögtön a következő bekezdésben (A tudománynak kezdetiről, III.) azzal folytatódik a gondolatmenet, hogy ugyanaz az elme, a józan ész, amely önmagára reflektálva következtet a saját személyes létére, hasonló logikai úton arra a konklúzióra is eljut, hogy az értelmek közül az egyik egy végtelen hatalmú, mindenható és egyetlen létezőé, aki önmagától való, a létezése nem függ más létezőktől. Ez pedig nem más, mint az Isten. A karteziánus bevezetés inkább csak keret, a fő eszmei irányvonal pedig az ebben az időben a kálvinizmusban is vezető szerepet játszó keresztény arisztotelizmus. Ez a kora újkori keresztény filozófia a hitvitákon innen és túl közös eszmei alapot, összekötő hidat jelentett a különböző protestáns felekezetek és a katolikusok közt. A mű ránk maradt, nyomtatásban megjelent formája szerint teológiai keretbe van foglalva, hiszen tizenegyedik, utolsó része (Az Istenről és az ő dolgairol) nem más, mint egy tömör, könnyen érthető református dogmatikai értekezés. A mű törzsét alkotó részek, fejezetek (filozófia, logika, aritmetika, geometria, asztronómia, geográfia, fizika, természetrajz, orvostudomány, gyógyszerészet, geológia, mezőgazdaság, állattenyésztés, történettudomány, erkölcstan, pedagógia) tömörségüket tekintve valóban elsősorban a diákság számára írt iskolai memoritereknek tekinthetők. Fő forrásairól a mű latin nyelvű előszavában ír, közülük csak néhányat említünk: René Descartes (1596–1650), Henricus Regius (1598–1679), Nicolaus Copernicus (1473–1543; a csillagászati részben Kopernikusz elméletét is ismerteti), Johann Heinrich Alsted (1588–1638), Gulielmus Adolphus Scribonius (1550–1600), William Ames (1576–1633).
A tudományok és az igaz bölcsesség iránti lankadatlan buzgóságát, komoly tanári hivatástudatát hirdetik az Encyclopaedia előszavából való alábbi sorok, melyek számunkra is megszívlelendők, és Apáczai életművének mottójául is szolgálhatnak:

Csobán Endre Attila
(Régi Nyomtatványok Tára)

Polihisztornak általában a több tudományterületen is kimagasló eredményeket felmutató tudósokat szokták nevezni, bár időnként a rendkívül széles műveltséggel rendelkezőkre szintén használják ezt a fogalmat. Itthon a leggyakrabban Bél Mátyást, Mikoviny Sámuelt, Bolyai Farkast, Brassai Sámuelt, Hermann Ottót vagy Kós Károlyt szokták polihisztorként emlegetni, bár rajtuk kívül még jó néhány nevet lehetne említeni. Sajnos Bánffy Miklós a legtöbbször kimarad ebből a felsorolásból, noha a munkásságát tekintve joggal érdemelné ki ezt a megtisztelő jelzőt, hiszen politikusként, íróként, színházi rendezőként, díszlet- és jelmeztervezőként, festőként, grafikusként, irodalomszervezőként és könyvkiadóként egyaránt komoly életművet hagyott maga után. 

Bánffy Miklós 1920 körül. Fotó: Szenes Koller utóda. A kép forrása: A Magyar Nemzeti Múzeum online katalógusa

A pályakezdés

Bánffy Miklós 1874. december 30-án született Kolozsváron egy ősi, főnemesi család tagjaként. 1891-ben Budapesten érettségizett, majd apja kívánságára ő is a jogi karra ment. Először Kolozsváron, majd Budapesten tanult, többek között olyan tanároknál, mint Wlassics Gyula, Concha Győző, Ballagi Aladár vagy Timon Ákos.
Bánffy művészetek iránti érdeklődése már korán megmutatkozott, különösen a festészet, az irodalom és a színház foglalkoztatta. Ennek megfelelően speciális tanulmányokat is folytatott, így festeni és rajzolni a neves festőművésznél, Székely Bertalannál tanult, Kolozsváron a kor híres zenetanárától, Gegenbauer Józseftől vett órákat, a fővárosban pedig Mikszáth Kálmánnal folytatott eszmecseréket az írás művészetéről.
A fiatal arisztokrata tanulmányai végeztével belemerült a társasági életbe, és sok más főrangú ifjúhoz hasonlóan ő is meglehetősen léha életet folytatott. Életmódjával olyan felháborodást keltett a Bánffy nemzetség körében, hogy 1897 júniusában a családi tanács összeült a megtévedt fiatalember megsegítésére. A tanácskozásukon készült jegyzőkönyv szerint:

A vármegyei árvaszék ülnöki tanácsa ennek megfelelően olyan döntést hozott, hogy Bánffyt egy évre gondnokság alá helyezte és Mezőbanyicára „száműzte”. Bár az ifjú ott sem élt szerzetesi életet, de a távollét mégis jót tett neki, érdeklődése pedig ismét komolyabb dolgok, a közélet és a művészetek felé fordult.

Egy sokoldalú arisztokrata (1899–1918)

1899-ben Bánffy Fiumében lett önkéntes fogalmazó a Magyar Királyi Tengerészeti Hatóságnál, majd 1900-tól ő volt a Földművelésügyi Minisztérium egyik berlini tudósítója. Közben egy könyvet is írt A külkereskedelmi politika eszközei címmel, majd hazatérése után 1901-ben a Beszterce-Naszód megyei tekei választókerület képviselője lett a Szabadelvű Párt színeiben. Az 1904-es „zsebkendőszavazás” hatására többekkel együtt kilépett a kormánypártból, és az ifj. Andrássy Gyula vezette Alkotmánypárthoz csatlakozott. Ezt követően nem vállalt újra képviselőséget, de pártja csatlakozott az ellenzéki koalícióhoz. Wekerle kormányában Andrássy kapta a belügyminiszteri tárcát, így neki köszönhetően Bánffy lett Kolozs megye és Kolozsvár főispánja 1906 májusától 1910 februárjáig.
Az 1910-es országgyűlési választásokon ismét indult, de ezúttal már pártonkívüliként. Bár egyszerre két kerület, a gyalui és a kolozsvári is felkínálta számára a jelöltséget, Bánffy végül az utóbbi mellett döntött. A voksolás során mintegy 500 szavazatnyi, meggyőző többséggel győzte le függetlenségi párti ellenfelét, bár ebben a Tisza István-féle Nemzeti Munkapártnak is komoly része volt. Ez ugyanis nem állított ellenjelöltet Kolozsváron, a párt választói pedig támogatták a 67-es alapon álló Bánffyt. Bár a megválasztása előtt még úgy nyilatkozott, hogy „én a munkapártba be nem lépek”, még abban az évben csatlakozott Tiszáékhoz. 1917 márciusában lemondott a mandátumáról, mivel az Operaháznál és Nemzeti Színháznál elfoglalt intendánsi pozíciója a korabeli jogszabályok szerint összeférhetetlen volt a képviselőséggel.
Az első világháború idején ő is vállalta a katonai szolgálatot, és először az erdélyi hadtesthez került. 1915-ben Munkácsra vezényelték át, ahol egyfajta politikai megbízottként a rutén lakosság ügyeivel foglalkozott. Később a miniszterelnök, Tisza István megbízásából Szófiában, majd Isztambulban teljesített diplomáciai küldetést. Komoly szerepet játszott a Konstantinápolyi Magyar Tudományos Intézet létrehozásában 1916 novemberében, mely az első ilyen intézmény volt a maga nemében. Bánffy ennek igazgatótanácsába is bekerült olyan neves tudósok társaságában, mint Csánki Dezső, Goldziher Ignác vagy Gombocz Zoltán.
Kormánybiztosi minőségben ő rendezte IV. Károly koronázási ünnepségét a budai Várban és a Mátyás-templomban 1916 decemberében, ahol egy háborúellenes megnyilvánulásával nagy botrányt okozott. Az ünnepség részeként ugyanis az uralkodó aranysarkantyús vitézeket avatott, ám ezek közé számos frontkatonát is beállított, akik között ráadásul nem egy rokkant is volt. Bánffy szerint ezzel „a harctér tragédiája ömlött be az ajtón, lepte el az oltár előtti térséget, hol még néhány perccel azelőtt, minden csupa ragyogó csillogás volt.” Az előkelő vendégsereg díszes ruházata és a katonák elnyűtt, csukaszürke egyenruhája, kopott bakancsa ugyanis elképesztő kontrasztot jelentett, a mankókról, műlábakról és a hiányzó végtagokról nem is beszélve.
1912-ben zongorapartnere, Zichy Margit segítségével az Operaház és a Nemzeti Színház intendánsa lett, ugyanis a grófné az akkori vallás- és közoktatásügyi miniszter felesége volt. Bánffy kinevezése komoly változást hozott az intézmények életében, aki a közönségcsalogató, kommerszebb darabok helyett komoly műveket kezdett színpadra állítani. A művészvilág ellenállásának dacára például az Operaházban bemutatta Bartók Béla két alkotását, A fából faragott királyfit és A kékszakállú herceg várát, ráadásul ezek díszleteit szintén ő tervezte. Közben a képzőművészettel sem hagyott fel, és a színpadi látványtervek mellett 1917-ben Berény Róberttel együtt ő illusztrálta Balázs Béla Játékok című munkáját is. Amikor a színházi és művészi körökben népszerű arisztokrata az összeférhetetlenségi törvény miatt 1917-ben választás elé került, hogy intendánsi tisztéről vagy képviselőségről mondjon le, „általános [volt] az érdeklődés, hogy nem hódítja-e el a napi politika a művészettől, amelynek még igen nagy szüksége van Bánffy Miklós gróf kiváló képességeire”. Szerencsére a művészeti tevékenység mellett döntött.
Bánffy írói pályája is a századfordulót követően indult. Kisbán Miklós álnév alatt megjelent drámái (pl.: 1906. Naplegenda, 1912. A Nagyúr) komoly sikert arattak, és a korabeli irodalmi élet olyan kiválóságainak vívták ki az elismerését, mint Schöpflin Aladár, Lengyel Menyhért vagy Tamási Áron. Még az arisztokraták iránt komoly ellenérzéseket tápláló Ady is úgy írt róla, hogy „Kisbán Miklós több, mint literary gentleman. Európai ízlésű, elmélyedt, finom lelkű ember.” Az Erdélyi Irodalmi Társaság már 1907 áprilisában a rendes tagjai közé választotta, sőt 1912-ben a szervezet orgánumának, az Erdélyi Lapoknak is ő lett a főszerkesztője.
Tevékeny szerepet vállalt az 1910-ben alakult Turáni Társaságban (1916-tól Magyar Keleti Kultúrközpont), mely a keleti országokkal való fokozottabb kapcsolattartást szorgalmazta. Ennek munkájában számos arisztokrata (pl.: Bánffy Miklós, Károlyi Mihály, Apponyi Albert, Berzeviczy Albert, Darányi Ignác, Tisza István stb.), földrajztudós és keletkutató (pl.: Teleki Pál, Prinz Gyula, Cholnoky Jenő, Germanus Gyula, Goldziher Ignác, Havass Rezső, Hopp Ferenc stb.) is részt vett. A szervezet egyébként szorosan együttműködött a más tudományos szervezetekkel, mint például a Magyar Földrajzi Társasággal és a Magyar Történelmi Társulattal. 1917 februárjában a Társaság Művészeti Szakosztálya Bánffyt választotta elnökévé.

Az összeomlás éveiben (1918–1920)

Az őszirózsás forradalmat követően Bánffy le akart mondani intendánsi tisztségéről, de az új vallás- és közoktatásügyi miniszter, Lovászy Márton a rendkívüli helyzetre való tekintettel ideiglenesen maradásra kérte fel. Ez a provizórium november 19-ig tartott, amikor felmentették addigi tisztségéből.
1918 novemberében Bánffy Bethlen Istvánnal Budapesten megalapította a Székely Nemzeti Tanácsot, de az ő erdélyi útja se hozott eredményt, mint Jászié. 1918 végén a szervezet Nyugat-Európába küldte, hogy korábbi ismeretségei révén támogatókat szerezzen a magyar ügynek. Bánffy ennek során megfordult Bécsben, Berlinben, Koppenhágában, Hamburgban, majd Hágában, de ő sem járt több sikerrel, mint a korabeli magyar diplomácia. A Tanácsköztársaság kikiáltásának hírére diplomáciai misszióját feladva először arcképfestésből élt, majd Bethlen István hívására Bécsbe ment. Innen együtt tértek haza 1919 augusztusában a román megszállás lévő magyar fővárosba.
Bánffy Budapesten tárgyalásokat kezdett a románokkal egy esetleges vámunióról, sőt még az is szóba került, hogy a Romániában uralkodó Hohenzollern-dinasztia egyik tagja kerüljön a magyar trónra. Horthy Budapestre való bevonulása és kormányzóvá választása azonban meghiúsította ezeket az elképzeléseket. Bánffy ekkoriban a legitimistákat tömörítő Magyar Királyság Pártjának volt az egyik vezetője többek között Herczeg Ferenc, Prohászka Ottokár vagy Raffay Sándor társaságában, de 1921 áprilisában, miniszterré való kinevezését követően szakított velük.

A külügyminiszter (1921–1922)

Bánffy 1921 áprilisában a Bethlen-kormány külügyminisztere lett. Bár nem volt hivatásos diplomata, de művelt, a nyugati körökben is elfogadott úriembernek számított, akinek a nemzetközi sajtója szintén jó volt. Bár külügyminiszterként ebben az átmeneti helyzetben rendkívül nehéz feladatok vártak rá, ráadásul az ország még diplomáciai karanténban is volt, de az akkori lehetőségeket tekintve Bánffy mégis komoly eredményekkel büszkélkedhetett.
Nyár végére sikerült elérnie, hogy a megszálló szerb csapatok végre kivonuljanak a megszállt Pécs-Baranya-Baja háromszögből. 1921 októberében került sor a második királypuccsra, amikor a kiantant államok, elsősorban Csehszlovákia háborúval fenyegetőzött, de végül diplomáciai eszközökkel sikerült elhárítani ezt a veszélyt.
Az év augusztusától októberéig tartott a nyugat-magyarországi felkelés, amikor a Prónay Pál vezette szabadcsapatok megakadályozták a békeszerződésben Ausztriának ítélt terület elfoglalását. Bár a Bethlen-kormány hivatalosan nem támogatta a harcukat, de szemet hunyt a tevékenységük felett. Az ellenállásuknak köszönhetően végül 1921 októberében a magyar és az osztrák fél tárgyalóasztalhoz ült, a velencei konferencián pedig Bánffyéknak sikerült kiharcolniuk, hogy Sopronról és nyolc ottani faluról népszavazás döntsön. A decemberben rendezett referendumon a lakosság mintegy kétharmada a Magyarországon való maradás mellett voksolt.
Az 1922 áprilisában rendezett genovai konferencián már Magyarország is részt vehetett, ahol Bánffy számos nyugati- és közép-európai politikussal folytatott kétoldalú tárgyalásokat. Bár ezek nem igazán hoztak gyakorlati eredményeket, de az ország megítélésén javítottak, a diplomáciai elszigeteltséget pedig oldották. Bánffy a konferencián Csicserin szovjet külügyi népbiztossal szintén tanácskozott, sőt szóba került a diplomáciai kapcsolatok felvétele is, de az esetleges szovjet–magyar együttműködést Horthy kormányzó megvétózta.
Külügyminiszterként sikerült tető alá hoznia a hadifoglyok cseréjéről korábban folytatott, de megrekedt szovjet–magyar tárgyalásokat is. A szovjet fél ugyanis fogságban lévő magyar katonákért cserébe több száz bebörtönzött kommunista elengedését kérte, akik legnagyobbrészt a Tanácsköztársaság egykori funkcionáriusai voltak. Bár ezt a cserét itthon sokan ellenezték, de Bánffynak a magyar foglyok kiszabadítása jelentette a legfőbb szempontot. A megállapodást 1921 júliusában Rigában írta alá a két fél, melynek értelmében 1500 tiszt térhetett haza 329 bebörtönzött kommunista elengedése fejében.
Komoly külpolitikai sikert jelentett az is, hogy Magyarországot 1922. szeptember 15-én egyhangúlag vették fel a Népszövetségbe. A tagsággal nagyban enyhült az ország diplomácia elszigeteltsége.
1922 decemberében Bánffy belefáradt a helyettesével, Kánya Kálmánnal folytatott küzdelembe és általában a hazai politikába, ezért lemondott. Bár szóba került a nagyköveti kinevezése, Svájc nem csábította, törökországi kinevezését pedig volt beosztottjai hiúsították meg. Ekkor Klebelsberg Kuno, vallás- és közoktatásügyi miniszter kérésére elvállalta az Országos Magyar Képzőművészeti Tanács elnöki tisztét, és 1923-tól ő lett a hazai művészeti élet egyik irányítója.

A kisebbségi politikus (1926–1940)

1923 nyarán Bánffy hazalátogatott szülőföldjére. Már ekkor felmerült benne az Erdélybe való visszatérés lehetősége, de erre végül csak három évvel később szánta rá magát. Döntésében közrejátszott, hogy belefáradt a magyarországi politikába, másrészt 80 év felett járó apjától a birtokaik irányítását is előbb-utóbb szintén át kellett venni. Hazatérését régi barátja, Bethlen István miniszterelnök szintén támogatta, aki a magyar kormánypolitika erdélyi támogatóját és a bizalmasát látta benne. Bánffy 1926 júniusában tért haza szülőföldjére, ahol felvette a román állampolgárságot. Rangjára való tekintettel az állampolgári esküt Bukarestben, I. Ferdinánd király előtt tette le. De az uralkodónak volt egy olyan feltétele, hogy Bánffy 10 évig nem politizáljon, cserébe viszont szabad kezet kap a művelődés és a kultúra területén. Az egyezséget mindkét fél betartotta.
Ez a megállapodás tökéletesen megfelelt Bánffy akkori politikai elképzeléseinek, aki az erdélyi magyarok megmaradásában a kultúrának szánta a döntő szerepet. Ennek megfelelően a helikoni írószövetség egyik alapítója lett, valamint az 1928 és 1944 között megjelenő Erdélyi Helikon című folyóirat főszerkesztője.

• 
• 

Az írást is folytatta, és több más munkája mellett ekkor jelent meg az élete fő művének tekinthető híres regénytrilógiája, az Erdélyi történet (1934–1940). A Kemény János-féle marosvécsi találkozókon is állandó vendégnek számított, bár oda csak az akkori irodalmi élet legjobbjait hívták meg. De a képzőművészettel sem hagyott fel, az Erdélyi Szépmíves Céh által kiadott kötetek közül nem egyet ő illusztrált, többek között Tamási Áron, Makkai Sándor, Áprily Lajos, Kemény János, Reményik Sándor itt megjelent munkáit. 1934-ben, majd 1937-ben pedig ő rendezte Az ember tragédiáját a szegedi szabadtéri játékokon, amivel elképesztő sikert aratott.

Az Erdélyi Szépmíves Céh logója. A kép forrása: Wikipédia

Bánffy gazdag arisztokrataként, illetve a Kolozsvári Hitelbank és Takarékpénztár igazgatótanácsi elnökeként komoly anyagi háttérrel bírt, így részt vállalt a legfontosabb magyar napilap, a Kolozsváron megjelenő Ellenzék, valamint a legnagyobb nyomdavállalat, a Minerva Részvénytársaság működtetésében. 1948-ig ő volt az Erdélyi Református Egyházkerület főgondnoka is.
A román király, II. Károly 1938 márciusában feloszlatta a politikai pártokat, majd ezek helyett megalakította a Nemzeti Újjászületés Frontját. A magyar kisebbség képviseletét a továbbiakban az ezen belül működő Romániai Magyar Népközösség látta el Bánffy vezetésével, bár a gyors ütemben jobbra tolódó Romániában alig volt lehetőség az érdekvédelemre.

A második világháborúban (1940–1945)

A második bécsi döntést követően Bánffy ismét magyar állampolgár lett, sőt Horthy, a grófi rangjára való tekintettel a felsőház tagjává nevezte ki. De az egyre inkább jobbra tolódó országban hamarosan a politikai élet perifériájára szorult, amit részben Bethlen Istvánnal való szoros kapcsolatának, részben Erdéllyel kapcsolatos elképzeléseinek köszönhetett, melyek igencsak eltértek a magyar kormány hivatalos álláspontjától. 
Bánffy már korán szorgalmazta a háborúból való kilépést, de kísérletei sorra kudarcot vallottak. 1943-ben Bukarestben folytatott titkos tárgyalásokat Iuliu Maniuval egy közös kiugrásról, majd 1944 elején Kállay miniszterelnököt és Horthyt próbálta erről meggyőzni. Március 19-én a német hatóságok őt is el akarták fogni, de nem volt a lakásán, később pedig hazatért Bonchidára. A román fegyverszünet hírére 1944 szeptemberében ismét Budapestre utazott Horthyhoz, de ez a missziója sem volt eredményes. Ugyanakkor sikerült meggyőznie az erdélyi hadsereg parancsnokát, Dálnoki Veress Lajost, hogy a front közeledtére Kolozsvár városát harc nélkül adja fel. 1944 októberében a magyar csapatok egy puskalövés nélkül vonultak ki innen, így ez Budapesttel ellentétben megmenekült a pusztulástól. A nyilas hatalomátvételt követően lemondott felsőházi tagságáról, és nem vállalt semmiféle közösséget Szálasiékkal. 

Kiszorítva (1945–1950)

A front átvonulását Bánffy az ostromlott Budapesten vészelte át, majd családjával együtt 1945 tavaszán visszaköltözött Erdélybe. Itt csak romok várták, hiszen a németek bosszúból kirabolták és felgyújtották a bonchidai kastélyát, a még megmaradt értékeit pedig a környék román lakossága vitte el. A család ekkor Kolozsvárra költözött, ahol nyomorogva, megmaradt dolgaik és ingatlanjaik eladásból élt, míg Bánffy a földosztó bizottságokkal harcolt maradék birtokai megmentéséért. Felesége, Váradi Aranka és leánya, Katalin még az ősz folyamán útlevelet igényeltek, majd 1945 decemberében végleg Budapestre költöztek.

• 
• 

 A Kolozsváron egyedül maradt Bánffy eközben ismét bekapcsolódott az újrainduló irodalmi életbe. Ekkor született írásait a Gaál Gábor szerkesztésében megjelenő kolozsvári folyóirat, az Utunk közölte, sőt egy darabját még a kolozsvári Magyar Színház is bemutatta, ami lényegében az egyetlen jövedelemforrás volt a számára. De a kommunisták előretörésével párhuzamosan egyre nemtelenebb támadások indultak ellene. Ennek nyitányát egy 1946 nyarán megjelent cikk jelentette, amit Ady egykori csodálója, Emil Isac írt. Ebben a román költő csak „Horthy egykori külügyminisztere”-ként emlegette őt, aki egykor az irodalmi és művészvilág képviselőit terrorizálta. A támadásokat később az ottani magyar kommunisták folytatták, ezért 1947-től Bánffy visszavonult laptól, és már csak az asztalfióknak dolgozott. 1948 márciusában az Erdélyi Református Egyházkerület főgondnokaként felszólalt a felekezeti iskolák államosítása ellen, majd rövidesen tisztségéről is lemondott. Kiállása miatt megint csak durva támadásokban volt része.
A komoly anyagi gondokkal küzdő öregember 1947 nyarán útlevelet kért, hogy Marokkóban élő lányát és vejét meglátogathassa, de még az országból való kiutazásra sem kapott engedélyt. Két éven át tartó, hiábavaló küzdelem után végül 1949 augusztusában Petru Groza miniszterelnökhöz fordult segítségért, levelében pedig rettenetes nehéz anyagi helyzetére hivatkozott. Magyarországra szóló útlevelét ekkor viszont egy hónapon belül megkapta, így október közepe táján, nagy valószínűséggel 13-án vonatra ülhetett és távozhatott. Búcsúja ezúttal végleges volt, életében már soha többé nem térhetett vissza szülőföldjére. Az egykor dúsgazdag arisztokrata ekkor már koldusszegény volt, ráadásul még a hálókocsiba sem kapott helyett, így Budapestig másodosztályon ülve kellett utaznia. A magyar fővárosba már egy komoly egészségügyi problémákkal küszködő, megfáradt öregember érkezett 15-én. Ráadásul itt is majdnem ugyanabban volt része, mint Erdélyben, hiszen a volt külügyminiszter hamarosan itt is a támadások célkeresztjébe került. Nyugdíjat itt sem kapott, Révaiék szintén nem engedték publikálni, színésznő feleségét, Váradi Arankát pedig Major Tamás küldte el a Nemzeti Színházból. A Bánffy házaspár itt is nyomorgott, megélhetésüket a feleség nyugdíja és egy családi érmegyűjtemény néhány darabjának eladása jelentette.
Bánffy Miklós 1950. június 6-án halt meg Budapesten, és itt is temették el. Hamvait csak 1976 októberében szállíthatták haza Kolozsvárra, ahol a Házsongárdi temetőben található családi kriptában helyezték végső nyugalomra. Korábban kiadott és az asztalfiókban maradt művei az 1990-es évek óta sorra jelentek meg, ráadásul nem egyet közülük nagy világnyelvekre is lefordítottak. 

Vesztróczy Zsolt
(Retrospektív Könyvfeldolgozó Osztály)

Thomas Mann (1875. június 6., Lübeck – 1955. augusztus 12., Zürich) a 20. század egyik legjelentősebb német írója és esszéistája volt, akit 1929-ben irodalmi Nobel-díjjal tüntettek ki. Műveiben az európai polgári kultúra értékeivel, azok hanyatlásával és az emberi lét alapvető kérdéseivel foglalkozott.
Thomas Mann-nak idén kettős évfordulója van, születésének 150., halálának 70. évében emlékezünk rá.

Thomas Mann. Portré 1941-ből. ETH-Bibliothek Zürich, Thomas-Mann-Archiv

Mann ifjúkorát Észak-Németországban töltötte, majd apjának halála után Münchenbe költözött, ahol hamarosan az irodalomnak szentelte magát. Korai elbeszélései – például a Friedemann úr, a törpe (1898) – az 1890-es évek esztétizmusának hatását tükrözik, ugyanakkor mély filozófiai töltetet is hordoznak, köszönhetően Schopenhauer, Nietzsche és Wagner hatásának.
Első regénye, A Buddenbrook-ház (1900) egy lübecki kereskedőcsalád négy generációjának történetén keresztül mutatja be, hogyan gyengül meg az üzleti életre termett polgári szellem az esztétikai hajlamok hatására. A mű jelentőségét az adja, hogy abban az író a német polgárság életén keresztül egyetemes emberi sorsokat és értékeket fogalmazott meg. Ez a mű hozta meg az író számára a széles körű elismerést.
Az 1912-es Halál Velencében című kisregény a művészi elhivatottság és az érzéki vágyak tragikus ellentmondásait tárja fel. A dekadens művész figuráján keresztül Mann a halál és az erosz mélyen szimbolikus összefonódását jeleníti meg.
Az első világháború idején írt Egy apolitikus ember elmélkedései című művében Mann a német konzervatív, autoriter állameszményt védelmezte. Később, a Weimari Köztársaság idején demokratikusabb nézeteket vallott, amelyeket például A varázshegy (1924) című regénye is tükröz: a főhős, Hans Castorp, a testi és szellemi betegséggel való hosszú szembenézés után az élet mellett dönt.
Thomas Mann határozottan elutasította a nácizmust: esszéiben, előadásaiban és regényeiben is felemelte szavát az embertelenség, az irracionalizmus és a fanatizmus ellen. 1933-ban, Hitler hatalomra jutása után emigrált, előbb Svájcba, majd az Egyesült Államokba. Itt többek közt a Doktor Faustus (1947) című regényén dolgozott, amely egy zeneszerző sorsán keresztül a német kultúra hanyatlását és a háborús pusztulást mutatja be. A műben feltárta a német kultúra belső ellentmondásait, és a náci korszak kulturális és morális válságát szimbolikus formában dolgozta fel.
Mann késői művei – mint a József és testvérei négykötetes bibliai regényciklusa – a történelmi tudat, a mítosz és az egyéni felelősség kérdéseit boncolgatják. Az Egy szélhámos vallomásai című művében már ironikusabb hangot üt meg, de továbbra is a humanizmus értékeit képviseli.
Mann stílusa gazdag, ironikus és sokrétegű. Bár művei gyakran bonyolultak és intellektuálisan megterhelőek, mély emberség és érzékenység rejlik bennük. Munkásságát a nyugati polgári kultúra vizsgálata és megőrzésének szándéka hatja át. Esszéi – különösen Nietzsche-, Freud-, Goethe- és Tolsztoj-tanulmányai – szintén jelentős értelmező erővel bírnak.
Műveiben összefonódik az irodalom, a filozófia, a vallás és a pszichológia. A varázshegy (1924) és a Halál Velencében is az emberi lélek, a betegség és a művészet összefüggéseit kutatja, ezzel a szerző hozzájárult a dekadencia irodalmi hagyományának a gazdagításához. A varázshegy című regény a betegség és egészség, idő és haladás kérdéseit taglalja, miközben bemutatja a korszak meghatározó szellemi áramlatait 
Thomas Mannt a 20. századi német irodalom legnagyobb alakjai között tartjuk számon, akinek művei máig alapművek az európai kultúra történetében. Munkáiban mélyen és árnyaltan ábrázolta a 20. századi európai ember lelki, társadalmi és filozófiai vívódásait. Thomas Mann 1929-ben kapta meg az irodalmi Nobel-díjat, hivatalosan a különösen nagy jelentőségű regénye, a Buddenbrook-ház, valamint általában véve művészi teljesítménye elismeréseként.

Bankett a Nobel-díjas Thomas Mann tiszteletére, 1929. ETH-Bibliothek Zürich, Thomas-Mann-Archiv. Jelzet: TM_1929

Jelentős hatása volt más írókra, így többek között Hermann Hessére, Günter Grassra, Albert Camus-ra, Milan Kunderára vagy éppen Márai Sándorra, különösen az irodalmi stílus, a polgári értékrend és a társadalmi válságérzet megjelenítése terén.

Thomas Mann 1924-ben. Fotó: Ismeretlen. A kép forrása: ETH-Bibliothek Zürich, Thomas-Mann-Archiv. Jelzet: TMA_007

A következőkben egy válogatás keretében áttekintést nyújtunk arról, a magyar irodalom szerzői hogyan látták Thomas Mann alakját és műveit.
Az Utazás a koponyám körül című regény (1937) Karinthy Frigyes agydaganatának tüneteit és operációját írja le. Mivel a betegség miatt az író saját maga nem tudott olvasni, a házvezetőnőjével olvastatott fel Thomas Mann József és testvérei regényéből.

Faludy György önéletrajzi regényében, a Pokolbéli víg napjaim-ban már kijelentette, hogy Thomas Mannt a kortárs írók legnagyobbjának tartja. A következőkben a Pokolbéli napjaim után (2000) című műből közöljük azt a részt, amikor is emigráns írók vitatkoztak a legjelentősebb történelmi regényekről:

Kassák Lajos Thomas Mann halálhírének apropójából írta az alábbi gondolatokat 1955 nyarán:

Thomas Mann íróasztala A varázshegy kéziratával 1924-ből. Fotó: Ismeretlen. ETH-Bibliothek Zürich, Thomas-Mann-Archiv. Jelzet: TMA_4356. A kép forrása: Thomas Mann International

Esterházy Péter több művében megidézi Thomas Mann alakját. Aparegényében, a Harmonia Caelestisben bemutatja az íróvá válás folyamatának egy változatát:

Következzék egy részlet Nádas Péter Levél Lengyel Péternek, ezerkilencszázhetvennyolcból című írásából egy részlet:

Kertész Imre a Vallomás egy polgárról című esszéjében idézi fel Thomas Mann és Márai Sándor alakját:

1935 januárjában egy budapesti felolvasóest alkalmából találkozott Thomas Mann Márai Sándorral. ETH-Bibliothek Zürich, Thomas-Mann-Archiv. Jelzet: TM_1935. A kép forrása: Europeana

Zárásként idézzük meg a német írót Somlyó György és József Attila egy-egy versében:

Thomas Mann József Attilával 1937-ben, a Szép Szó által szervezett előadóesten. Fotó: Escher Károly. A kép forrása: Magyar Fotográfiai Múzeum

Felhasznált irodalom:

• Kürschners Deutscher Literaturkalender. Nekrolog 1936–1970, New York/Berlin, De Gruyter, 1973.
• Biographisches Handbuch der deutschsprachigen Emigration nach 1933. 2. vol., hrsg. Werner Röder, Herbert A. Strauss (Institut für Zeitgeschichte, Research Foundation for Jewish Immigration), München etc., Saur, 1983
• Biographisches Wörterbuch zur deutschen Geschichte, begründet von Hellmuth Rössler, Günther Franz; bearb. von Karl Bosl. 2. Aufl. Bd. 2., München, Francke, 1974. 
• Pascal, Roy: Thomas Mann. In: Encyclopaedia Britannica

Szabóné Kozma Katalin
(Retrospektív Könyvfeldolgozó Osztály)

A könyv- és történelemszeretők itthon és a világon egyaránt ismerik Apponyi Sándor, a tudós bibiofil, a nagylelkű mecénás, a múzeumalapító nevét, aki a nemzeti könyvtárra hagyta mintegy 15.000 dokumentumot tartalmazó teljes bibliotékáját. De a nagyközönség vajon tudja-e, mi mindent köszönhetünk ennek a jelentéktelennek tűnő, kedves öregúrnak? A gróf halálának 100. évfordulója alkalmából elindított Apponyi-emlékév című sorozatunk az ő munkásságának bemutatása révén a bibliofília és a régi könyvek különleges világába enged bepillantást.

A XVIII. századi hungarika-anyagnak egy kicsiny, de jellegzetes csoportját képezik a nyomtatott formában terjesztett halálos ítéletek. Magyar nyomdákból ilyenek Pozsonyból ismertek, címeik egyhangú formulákban közlik a lényeget. „[ ] fő férfi/asszonyszemély jól megérdemelt halálos ítélete, név szerint…” (Wohl-verdientes Todes-Urtheil… Manns/Weibs-Personen, namens…) s itt közlik az elkövetők nevét, családi állapotát, életkorát, vallását, majd az elkövetett bűncselekmény rövid megnevezése után a kivégzés módját és időpontját. Ezek a röplapok a még kialakulóban lévő újságírói médianyilvánosság helyett egyszerre elégítették ki a borzongásra való nagyközönség érdeklődését és reprezentálták az államhatalom hatékony működését az alattvalók felé. A lopások, rablások és emberölésbe torkolló kocsmai verekedések elkövetői között – akik valószínűleg sosem gondolták volna, hogy nevük valaha nyomtatásba kerül – nagyon ritkán bukkannak fel jelentős személyek nevei. Különleges kivételt képez egy olyan röplap, amelynek példányát Apponyi Sándor gyűjteménye őrizte meg.

Urthl der beeden Generalen Grafen von Arco und Marsigli, wie auch übrigen Officieren, wegen der an den Hertzog von Burgund geschwinden und ohne Noth per Accord übergebenen so importanten Vestung Alt-Breysach. Jelzet: App. H. 2371 – Régi Nyomtatványok Tára

Az irat terjedelme két folió, negyedrét méretű – vagyis egyetlen félbehajtott papírlapról van szó, nyomdai adatokat nem tartalmaz, de az ítéletv-égrehajtás dátuma alapján maga a nyomtatvány is 1704-re datálható. A hadbírósági ítélet a spanyol örökösödési háború eseményeihez kapcsolódik: Johann Philipp d’Arco grófot bízták meg Breisach várának védelmével, helyettese Luigi Ferdinando Marsigli gróf volt. A megbízatás szerint a kellően megerősített és felszerelt várat az utolsó emberig tartani kellett volna, azonban 13 nap ostrom után megadták magukat. A hadbíróság ezt árulásként értelmezte: d’Arco grófot 1704. február 4-én fővesztésre ítélték, és az ítéletet február 18-án végrehajtották. Marsigli büntetése a császári hadseregből való elbocsájtás és száműzetés volt.
Az ok, amiért ez a nyomtatvány Apponyi Sándor gyűjteményébe került, Marsigli személye: az olasz gróf, aki évtizedeken át szolgált a császári hadseregben Magyarországon, egészen a tábornoki rangig emelkedve, polihisztor tudós is volt, Magyarország földrajzának jelentős kutatója.

Marsigli szobra a budai várban. Másolat. Alkotó: Kisfaludi Strobl Zsigmond, 1936. Fotó: Tóth Anna Judit

Mielőtt megvizsgálnánk, hogy miképpen törte ketté Marsigli karrierjét ez az ítélet, vessünk egy pillantást magára a nyomtatványra, hogy miből is áll össze egy ilyen irat.
A dokumentum először megnevezi a vádlottakat: d’Arco és Marsigli mellett teljes tisztikarukat, majd röviden magát a tettet: Breisach várának feladását. Ezt követi személyenként az ítélet és annak indoklása. A harmadik lapon olvasható a hadbíróság tagjainak névsora, nem listába szedve, hanem a tárgyaláson az asztal körül elfoglalt helyük szerint. Az utolsó egység közli d’Arco gróf utolsó szavait a kivégzése előtt, amelyben még egyszer hangoztatta ártatlanságát. A drámai részletekkel nem fukarkodó szöveg magával a kivégzéssel és a temetés részleteivel zárul.
A bolognai születésű Marsigli gróf 1682-től állt I. Lipót szolgálatába, és az ezt követő két évtizedben szinte folyamatosan Magyarország területén katonáskodott tábornoki rangig emelkedve. Azonban nevét nem katonai érdemeiért tartja számon az utókor, hanem tudományos tevékenységéért. Számos jelentős történeti munka szerzője, amelyek részben már életében nyomdába kerültek, részben kéziratban maradtak, emellett természettudományos tevékenysége is jelentős volt. Katonai működése közben folyamatosan tudományos gyűjtőmunkát végzett. Az, hogy bármit is tudunk a török kori Buda topográfiájáról, leginkább Marsiglinak az ostrom alatt és után készült feljegyzéseinek köszönhető, továbbá ő jegyezte le a székely rovásírás írás egyik legfontosabb emlékét, valamint számos tudományos megfigyelést végzett Magyarország területén. Nyomtatott munkái közül a legszorosabb magyar vonatkozásokkal a Danubius Pannonico-mysicus bír, amelynek megjelenését negyedszázaddal késleltette a breisachi katasztrófa. Ez a könyv is megvolt Apponyi Sándor gyűjteményében (Jelzet: App. 1693/ 1–6)

Marsigli, Luigi Ferdinando: Danubius Pannonico-Mysicus, observationibus geographicis, astronomicis, hydrographicis, historicis, physicis perlustratus et in sex tomos digestus ab Aloysio Ferd. com. Marsili… Hagae Comitum apud P. Gosse, R. Chr. Alberts, P. de Hondt és Amstelodami apud Herm. Uytwerf & Franç. Changuion 1726. Az első kötet címlapja és a harmadik kötet díszcímlapja. A kép forrása: Wikimedia commons

Marsigli egész életében erősen érdeklődött a vízföldrajz iránt, egyik első tudományos felfedezése a Boszporusz áramlataival volt kapcsolatos, amelynek ellentétes irányú vízmozgásait nemcsak leírta, hanem magyarázatot is tudott adni a mozgások okára. A Marseilles-i öbölben végzett méréseivel gyakorlatilag megalapította az óceanográfia tudományát. Valószínűleg a Duna földrajza és élővilága is korán megragadta Marsigli fantáziáját, mert amikor 1691-ben felkérést kapott a londoni Royal Societytől a töröktől visszafoglalt/visszafoglalandó területek feltérképezésére, azonnal egy sokkal komplexebb, a Duna ökológiáját is bemutató mű tervezetével állt elő. Az anyaggyűjtést a ’90-es években folytatta, jobbára a hadjáratok téli szüneteiben, a század végére összegyűlt az anyag, elkészültek az illusztrációk, 1700-ban megjelentetett egy ún. Prodromust, amely a készülő mű marketinganyaga volt az egyes kötetek részletes tartalmi vázlatával. A hat kötet végül a következő témákat ölelte fel: 1) A Duna földrajza és vízrajza, 2.) a Duna mentén található római emlékek, 3.) a Magyar Királyság ásványkincsei valamint a Duna medrét alkotó és a vízzel sodródó kövek, 4) a Dunában élő halak, 5) A Duna-vidék madarai, 6) a hatodik kötet vegyes megfigyeléseket tartalmazott: meteorológiai méréseket, a Duna körül élő növények listáját, egyes állatok anatómiájára vonatkozó megfigyeléseket stb. amelyeket nem tudott a többi kötet anyagába beilleszteni. Számos első megfigyelést tartalmaznak a kötetek: Marsigli elsőként folytatott több hónapon át zajló rendszeres hőmérséklet- és légnyomásvizsgálatokat, itt adta közzé térképészeti eredményeit: elsőként ismerte fel, hogy a Duna észak-déli irányba halad át az országon, a régi térképeken jelzett északnyugat-délkelet irány helyett, közreadta a világ első ásványkincseket jelölő tematikus térképét, és elsőként tudósított a tiszavirágzásról.
A gazdagon illusztrált nagyméretű kötetek metszetei a század elejére készen álltak, a szövegek kézirata is előrehaladott készültségi állapotban volt, a nyomtatás anyagi hátterét pedig a császár hozzájárulása biztosította volna. Ezt a munkafolyamatot szakította meg a hadbíróság ítélete. Bár az eljárás egész folyamata alatt a fővesztés réme is Marsigli nyaka felett lebegett, azonban úgy tűnik, hogy bízott a felmentő ítéletben.
A rangvesztés és a Habsburg Birodalomból való kiutasítás jelentette karrierjének legsúlyosabb törését – mindazok az embert próbáló kalandok, amelyeken korábban átesett, mindenekelőtt a hosszas török fogság, bármilyen életveszélyesek voltak, hosszú távon csak elismerést szerezhettek neki. Hátralevő évtizedeit első sorban a tudománynak szentelte, bár később is elvállalt rövidebb katonai megbízatásokat pápai és velencei szolgálatban. Mindent megtett, hogy nevét tisztázza a vádak alól – többnyelvű memorandumot küldött minden európai koronás főnek, amellett érvelve, hogy Breisach vára nem olyan jól megerősített, sem úgy felszerelt, hogy egy elhúzódó ostrom során tartani lehetett volna.
A Danubius munkálatait is félre kell tennie. Az ítélet idején valószínűleg még dolgozott a szöveg végleges változatán, 1700/1701 környékén még levelezést folytatott magyar szakemberekkel, és minden reménye megvolt, hogy az országba visszatérve adatait ellenőrizni, kiegészíteni tudja, ez azonban az ítélet után lehetetlenné válik. Szerencsének mondhatjuk, hogy két évtized elteltével Marsigli végül mégis elővette ezt a régi projektjét, és nyomdába küldte a Danubius köteteit.

Tóth Anna Judit
(Régi Nyomtatványok Tára)

Irodalom:

• Nagy Levente: A kegyes hívő, a mártír, és a tudós katona. Önreprezentációs technikák Bethlen Miklós és Luigi Ferdinando Marsigli önéletírásában. In: Fajt A. – Szilágyi E. R. – Tóth Zsombor: Börtön, exilium és szenvedés Bethlen Miklós élettörténetének kora újkori kontextusai, Budapest, reciti, 2017. 175–190.
• Tóth Anna Judit: Marsigli Danubiusának könyvészeti vonatkozásai. In: Fehér Bence – Tóth Anna (szerk.): Marsigli és kortársai, Budapest, MKI, 2024, 175–192.
• Tóth Anna Judit: Luigi Ferdinando Marsigli és a Felvidék bányái. In: Fehér Bence – Tóth Anna Judit (szerk.): Barokk történetírók Magyarországról, Magyarországon, Budapest, MKI, 2022, 105–126.

 

A sorozat további részei: Bevezető, 1. rész, 2. rész, 3. rész (1., 2., 3.), 5. rész (1., 2.), 6. rész

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre egyet-egyet blogunkban. A sorozat százhuszonhatodik részében Vasné dr. Tóth Kornélia, a Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár tudományos munkatársa „Ex libris gyűjtők, gyűjtemények” címmel indított alsorozatában a tárban található ex librisek készíttetői közül ezúttal Mayer Józsefet és gyűjteményét mutatja be.

Mayer József portréfotója. In: „Minden halállal elvész valami, ami értékes és helyettesíthetetlen.” Dr. Mayer József emlékezete, szerk. Mayer Ákos és Imolay Lenkey István, Budapest – Mohács, 2015, 3.

Mayer József (1937–2014) vasúti szakember, jogtanácsos, műgyűjtő életében meghatározó szellemi közeg volt a Sárospataki Református Kollégium, ahol diákként 12 évet töltött. Mayer iskolatársa volt a Kossuth-díjas magyar író, költő, műfordító Mészöly Dezső (1918–2011), akivel a későbbiekben is tartotta a kapcsolatot. Levélben több alkalommal is grafikákkal ajándékozta meg Mészölyt, többek között elküldte a számára a szintén Sárospatakon végzett Kékesi László grafikusművész némely ex librisét és bélyegtervét.
A sárospataki várat Szent Erzsébettel és a Mayer nevére szóló grafikákon gyakran előforduló vasútmotívummal örökíti meg Csiby Mihály alábbi ex librise.

Csiby Mihály linómetszete (1996). Jelzet: Csiby/255 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Mayer József 1955-ben került a Magyar Államvasutakhoz, állandóan képezve magát hamarosan vasúti tiszt lett. Az 1960-as években elvégezte a pécsi jogi egyetemet, ezután a MÁV Vezérigazgatóság Kereskedelmi Főosztályára került, árufuvarozási ügyekkel foglalkozott. Osztályvezető, főtanácsos lett, nemzetközi szinten is képviselte a MÁV-ot. A Közlekedéstudományi Egyesület tagjaként szintén kamatoztatta a tehetségét, cikkeket, tanulmányokat írt, számos előadást tartott, emellett a MÁV Tisztképző Intézetben tanított. Nagy utazásokat tett, járt Kínában, Afrikában, Marokkóban, Egyiptomban, Ausztráliában, de mindig hazatért. Egy nevére szóló grafikán is hirdette Tamási Áron nyomán: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne”.

Torró Vilmos linómetszete (1994). Jelzet: Exl.M/162 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Gyűjtőszenvedélye bélyegekre, képeslapokra, érmekre, vasúti tárgyakra, hangszalagokra éppúgy kiterjedt, mint a kisgrafikákra, ex librisekre. 1961 és 1967 között volt a Magyar Numizmatikai Társulat tagja, 1987-ben lépett be a Kisgrafika Barátok Körébe. A részére ex librist készítő grafikusok közül kiemelhető Vincze László, Bagarus Zoltán, Hervai Katalin, Fery Antal, Bertha Zoltán és Zórád Ernő. Főként a vasúti témájú grafikákat gyűjtötte. 

Bagarus Zoltán rézkarca (1997). A kép forrása: Palásthy Lajos ex libris gyűjteménye

A debreceni Várkonyi Károly in memoriam lapja a dualizmus kora gazdaság- és közlekedéspolitikusának, Baross Gábornak állít emléket, akit a vasútügy fejlesztése terén elért eredményei miatt „vasminiszterként” tiszteltek. A grafikán a történelmi Magyarország térképe előtt látható Baross portréja, alatta a MÁV-embléma. 

Várkonyi Károly grafikája (1999). Jelzet: Exl.M/533 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Az ex libris gyűjtés terén is egyre aktívabb Mayer József a korszak neves fametszőjével, a szerencsi Fery Antal grafikussal különösen szoros kapcsolatot ápolt, számos ex librist készíttetett vele, melyek közül kiemelkedik a Kossuth Lajosnak emléket állító grafika „a legnagyobb magyar” mellképével és a sárospataki várral. 

Fery Antal fametszete (1981). A kép forrása: magángyűjtemény

1846. július 15-én nyílt meg Pest és Vác között az első magyar vasútvonal. Ezt idézi Ürmös Péter 1993-ban metszett ex librise. 

Ürmös Péter linómetszete (1993). In: Vasné dr. Tóth Kornélia: Ürmös Péter kisgrafikai világa, Budapest, KBK Grafikagyűjtő és Művelődési Egyesület, 2016, 39. – Törzsgyűjtemény

A Kisgrafika Barátok Köre rendes, majd intézőbizottsági tagjaként Mayer József több kiállítást nyitott meg, rendezvényeket szervezett. Szakcikkei jelentek meg a Kisgrafika folyóiratban többek között Gönczi Gebhardt Tibor, Imets László, Petry Béla és Márton Lajos grafikusokról, a Molnár C. Pál Baráti Kör tárlatairól.
2014-ben Budapesten, a Csokonai Művelődési Központban Mayer saját ex libris gyűjteményéből rendezett kiállítást tekinthettek meg az érdeklődők, melyet Ürmös Péter grafikusművész nyitott meg.
Mayer József még ez évben, 2014-ben hunyt el. A Kisgrafika folyóirat 2014/4. számában Ürmös Péter így búcsúztatta:

Emlékére a halála utáni évben fia, Mayer Ákos és Imolay Lenkey István szerkesztésében füzetszerű kiadvány jelent meg „Minden halállal elvész valami, ami értékes és helyettesíthetetlen.” Dr. Mayer József emlékezete (Budapest – Mohács, 2015) címmel, mely a Kisgrafika újságban megjelent írásaiból és a róla szóló cikkekből, emellett a nevére készült ex librisekből ad válogatást. A vasút iránt egész életében elkötelezett, sokoldalú ember tiszteletére, hagyatékából a Dombóvári Vasúttörténeti Gyűjteményben emlékszobát hoztak létre különféle vasúti tárgyakkal, relikviákkal, szakkönyvekkel, régi mozdonyok tervrajzaival, fotókkal és iratokkal. Mayer József grafikai gyűjteménye Sárospatakra, a vármúzeumba került.

Vincze László linómetszete (1994). A kép forrása: Palásthy Lajos ex libris gyűjteménye

Irodalom:

• Mayer József közlekedéstudományi műgyűjtő hagyatéka a dombóvári vasúti gyűjteményben. In: Dombóvár hírportál, 2015. augusztus 11.
• A Magyar Numizmatikai Társulat tagnévsora. In: Baloghné Ábrányi Hedvig – Soós Ferenc: Százéves a Magyar Numizmatikai Társulat 1901–2001, Budapest, Argumentum – Magyar Numizmatikai Társulat, 2001, 293.
• Mayer József belépési nyilatkozata, 1987, KBK Irattár
• „Minden halállal elvész valami, ami értékes és helyettesíthetetlen.” Mayer József emlékezete, szerk. Mayer Ákos és Imolay Lenkey István, Budapest – Mohács, 2015.
• Ürmös Péter: Az utolsó kiállítás. Búcsú Dr. Mayer Józseftől (1937–2014). In: Kisgrafika, 2014/4. sz., 10–12.
• Vasné dr. Tóth Kornélia: Mayer József (1937–2014). In: Uő.: Múltunk neves ex libris gyűjtői, lexikon, Budapest, Kisgrafika Barátok Köre Grafikagyűjtő és Művelődési Egyesület, 2019, 122–123.

Vasné dr. Tóth Kornélia
(Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

Az Ex libris gyűjtők, gyűjtemények című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész; 56. rész; 57. rész; 58. rész; 59. rész

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész; 56. rész; 57. rész; 58. rész; 59. rész; 60. rész; 61. rész; 62. rész; 63. rész; 64. rész; 65. rész; 66. rész; 67. rész; 68. rész; 69. rész; 70. rész; 71. rész; 72. rész; 73. rész; 74. rész; 75. rész; 76. rész; 77. rész; 78. rész; 79. rész; 80. rész; 81. rész; 82. rész; 83. rész; 84. rész; 85. rész; 86. rész; 87. rész; 88. rész; 89. rész; 90. rész; 91. rész; 92. rész; 93. rész; 94. rész; 97. rész; 98. rész; 99. rész; 100. rész; 101. rész; 102. rész; 103. rész; 104. rész; 105. rész; 106. rész; 107. rész; 108. rész; 109. rész; 110. rész; 111. rész; 112. rész; 113. rész; 114. rész; 115. rész; 116. rész; 117. rész; 118. rész; 119. rész; 120. rész; 121. rész; 122. rész; 123. rész; 124. rész; 125. rész

2025. április 25-én a HUN-REN–PPKE Barokk Irodalom és Lelkiség Kutatócsoport Kert és lelkiség a régi Magyarországon címmel megrendezte XVIII. lelkiségtörténeti konferenciáját, melynek középpontjában a XVI–XVIII. századi magyarországi irodalom nyomtatott és kéziratos lelkiségi műveinek vizsgálata állt, különös tekintettel a kertmotívum vallási és szimbolikus jelentésrétegeire.
A konferencián könyvtárunk Régi Nyomtatványok Tárának két munkatársa, Kovács Eszter és Garadnai Erika is előadott. Elsőként Kovács Eszter A természet szépsége és a Teremtő dicsérete a XVIII. századi magyarországi biblikus cseh nyelvű versekben, énekekben című előadásának ismertetőjét adjuk közre.

Neubarth, Johann: Nowý Kalendář na 1708. … Zsolna, 1707. Jelzet: RMK II. 2354a. Címlap – Régi Nyomtatványok Tára
Wonomirski, Stanisľaw: Nowý domownj, pocestný y hospodářský kalendář na rok … 1748. … Pozsony, 1749. Címlap. – Törzsgyűjtemény

A keresztény énekirodalomban a kezdetektől hagyományos a természet dicsérete, amely a Teremtő Isten ajándéka. Nem kivétel ez alól a 18. századi hazai biblikus cseh nyelvű hagyomány sem. Jelenleg az 1701 és 1760 között Magyarországon biblikus cseh nyelven megjelent versek és énekek jegyzékének teljességre törekvő feltárása zajlik, az eddig feldolgozott anyagból emeltem ki a téma szempontjából érdekes, és színvonalas alkotásokat:
Ján Glosius (1670–1729) szlovák anyanyelvű „Hungarus” szerző, evangélikus lelkész, a Podmaniczky család pártfogoltja a Křestian vždycky se modlícy… (Szüntelen imádkozó keresztény) című imádságoskönyvében az emberi élet minden percére ajánl imádságot: ünnepekre, hétköznapokra, kiemelt eseményekre, az óra ütéseire, a hónapok és évszakok változásira. Témánk szempontjából ez utóbbiak érdekesek. Közös vonása minden könyörgéséneknek, hogy bemutatja az adott időszakot, majd hálát ad annak ajándékaiért, megfogalmazza kéréseit, és párhuzamba állítja az ember sorsát a természetével. A tavaszi versekben a természet újjászületését írja le, amely szépségével, üdeségével a hosszú tél után örömmel és reménnyel tölti be az emberek lelkét. Ugyanakkor nem szabad elbizakodottnak lenni, kérni kell, hogy Isten ne sújtsa a földet természeti csapásokkal, főleg a késői faggyal. Elgondolkodik azon, hogy számára is el fog jönni a feltámadás, a mennyei tavasz, és Isten segítségét kéri, hogy majd akkor a „mennyei nyárba”, vagyis az üdvösségre jusson. A legszebb és leggondtalanabb évszaknak a nyarat tartja. Lelkesen festi meg szépségét, minden egyre jobb lesz, hosszabbak a nappalok, melegebb az időjárás, bőségesen érik a sok gyümölcs és zöldség. A nyár az üdvösség szimbóluma, a tavasz a felkészülési idő. Az ősz a termény begyűjtésének és a télre való felkészülésnek az időszaka. Lelki értelemben is a számvetés ideje, hálát kell adni a tavasz és a nyár ajándékaiért és bizakodni abban, hogy Isten télen is gondoskodni fog rólunk. Az őszi versek központi képe az Isten kertjében elültetett és a keresztség által beoltott a gyümölcsfa, amely így gazdag gyümölcsöt hoz. Végül a tél a legrettegettebb időszak, nem is említ benne semmi szépséget. Az ember ilyenkor a legkiszolgáltatottabb, teljesen korábbi munkája gyümölcseire van utalva. Glosiusnál a tél a pokol szimbóluma. A halált megelőző időszak lehet olyan, mint a tavasz, amikor a földi szenvedések után az ember egy jobb életre támad fel, és olyan, mint az ősz, amely a kilátástalanság felé halad. Az évszakok mellett az egyes hónapokhoz is írt verses könyörgéseket. Minden hónapnak elemzi a szláv nevét, időnként tréfálkozik azon, hogy bárhogy töri a fejét, nem jön rá az etimológiára (pl. únor/február, říjen/október hónapok neveinél), de a legtöbb esetben az eredetét és a jelentését is megfejti a rá jellemző humoros stílusban, vidáman csengő rímekkel, de annál komolyabb mondanivalóval. (pl. leden/január, led/jég – a szív ridegsége; srpen/augusztus, srp/sarló – aratás, utolsó ítélet, listopad/november, pád listů/levélhullás – halál stb.)
Hónapokhoz kapcsolódó versikéket találunk a kalendáriumokban is. Ezek műfajukból adódóan mások, mint Glosius hosszú, elmélkedő versei. Rövidek, 4, 6, maximum 8 sorosak, amelyek az adott hónap jellegzetességeit emelik ki a hozzá kapcsolódó jótanácsokkal.
Johann Neubarth kalendáriumaiban népi jóslatokat találunk. Néhány példa (nyers fordításban K.E.):

Stanisław Wonomirksi kalendáriumaiban a versek hasonlók, az adott hónaphoz kötődő életvezetésre és gazdálkodásra vonatkozó jótanácsok, általában egyértelmű keresztény üzenettel, pl. farsangkor mértékletességre, nyáron szorgalmas munkára, az év végén hálaadásra buzdít. A naptárversek jelentős részében a leírt természeti kép egyben szimbólum is, a természet sorsa előre jelzi az ember sorsát. Néhány példa:

Források:

• Glosyus, Ján: Křesťan Wždycky se modljcy. …, Pozsony, 1727. 
• Neubarth, Johann: Nowý Kalendař na tento rok … 1706 …. Lőcse, 1705. RMK II 2251
• Neubarth, Johann: Nowý Kalendář na 1708. … Zsolna, 1707. Jelzet: RMK II. 2354a
• Wonomirski, Stanisľaw: Nowý domownj, pocestný y hospodářský kalendář na rok … 1747. … Pozsony, 1746.
• Wonomirski, Stanisľaw: Nowý domownj, pocestný y hospodářský kalendář na rok … 1750 … Pozsony, 1749.
• Wonomirski, Stanisľaw: Nowý a starý domownj, pocestný y hospodářský kalendář, na rok … 1754 ... Pozsony, 1753.
• Wonomirski, Stanisľaw: Nowý a starý domownj, y pocestný kalendář, na rok … 1758. … Pozsony, 1757.

Kovács Eszter
(Régi Nyomtatványok Tára)