Lelkiismeret-vizsgáló

2021. június 19. 08:30 - nemzetikonyvtar

25 éve hunyt el Balogh Edgár közíró, a csehszlovákiai és a romániai magyar irodalom egyik nagy hatású szervezője

Balogh Edgár (Temesvár, 1906 – Kolozsvár, 1996) előbb csehszlovákiai, majd romániai magyar publicista, főszerkesztő, egyetemi tanár, a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek romániai magyar közéletében meghatározó szerepeket vállaló személyiség volt.

Édesapja Kessler Ferenc erdélyi, nagyszebeni származású szász katonatiszt, édesanyja egy pozsonyi magyar irodalom szakos tanárnő volt, akitől a Balogh családnevet 1926-ban fölvette. A pozsonyi magyar reálgimnázium elvégzése után a prágai német egyetemen folytatott filozófiai tanulmányokat. Néprajzosnak készült. Első tanulmányát az Ethnographia folyóirat közölte 1927-ben (A szűzgulyahajtás).

 

1_kep_balogh_edgar_nagy_imre_opti.jpg

Balogh Edgár portréja. Nagy Imre rajza. In. Igaz Szó, 1971/9, 451. – Törzsgyűjtemény

Újságírói, vagy amint ő szerette mondani, közírói munkásságát a Prágai Magyar Hírlapnál kezdte. Kezdeményezője és szervezője volt a csehszlovákiai magyar ifjúsági Sarló mozgalomnak. Fábry Zoltánnal közösen szerkesztette 1931-től Az Út című pozsonyi kultúrpolitikai folyóiratot. 1934-ben magyarra fordította és Pozsonyban közreadta a Barnakönyv Hitler-Németországról és a lipcsei perről című német antifasiszta művet. Ezért a csehszlovák hatóságok 1935-ben kiutasították az országból. Repatriálás jogán visszatért Erdélybe, ahol Kolozsvárott, majd Brassóban telepedett le.
1957-ben az újrainduló Korunk kolozsvári folyóirat főszerkesztő-helyetteseként ő írt vezércikket az új folyam első lapszámába, amelyben felvázolta a már jelentős hagyományokkal rendelkező sajtóorgánum szellemi arcélét. „Folytonosság és átváltás” volt a jelmondata az irodalomszervezésben ekkor és később is. A bolsevik kultúrpolitika évtizedeiben a feltétlen kommunista párthűség szerepét magára vállalva értékmentő, értékteremtő, kultúraépítő tevékenységet igyekezett folytatni. Szembefordulva a Sztálin-korszak merev, sematikus kultúrpolitikájával, publicisztikai írásaiban különböző alkalmak ürügyén „haladó hagyományként” értékelt számos irodalmi, képzőművészeti alkotást a klasszikusoktól kezdve egészen a két világháború közti transzszilvanista művekig. Kós Károly, Tamási Áron, Méliusz József, Bözödi György, Balázs Ferenc, vagy az Erdélyi Helikon és a Szépmíves Céh alapítója és fő szervezője, Kemény János báró – számos más alkotóval és közéleti személyiséggel együtt – így visszakerülhetett a kánonba. Már a prágai tavasz után, a kultúrpolitikai nyitás korszakában közölt terjedelmes kritikát Kántor Lajos és Láng Gusztáv Romániai magyar irodalom című monográfiájáról (Bukarest, Kriterion, 1971), amelyben az ötvenes évek irodalomtörténeti szakaszát dogmatizmusnak, illetve a hőskor elsatnyulásának, a hatvanas éveket pedig pezsgésnek, felvirágzásnak mondta. (Igaz Szó, 1972/1, 95.)
Mint a Korunk főszerkesztő-helyettese és a Brassói Lapok cikkírója, illetve a MADOSZ vezetőségi tagja, 1937-ben Józsa Bélával közösen megszervezte a romániai magyar ifjúság október 2–4-e között Marosvásárhelyen lezajlott Vásárhelyi Találkozóját, amely kísérletet jelentett a jobb- és baloldali világnézetet valló különböző ifjúsági csoportok közti szemléletbeli ellentétek feloldására, egyfajta szemléleti és cselekvési egység megteremtésére a magyar nemzeti erők összefogása érdekében.

2_kep_balogh_edgar_katona_opti.jpg

Balogh Edgár katonaképe a harmincas évekből. In. Balogh Edgár, Szolgálatban, Bukarest, Kriterion, 1978. – Törzsgyűjtemény

Intelmek című kis kötete, amelyet vitairatnak is szánt, a hetvenes évek romániai magyar ifjúságához szóló, gyakorlati célú útmutatásokat, főként erkölcsi tanításokat tartalmaz. Félti a felnövekvő ifjúságot:

„… attól az elidegenedéstől és lebegéstől, mely eredeti vállalásainkkal, konkrét honi feladatainkkal szemben bizonyos világpolgári fölényeskedésbe, nyugatos divatokba menekült, a materialista gondolkodást egzisztencialista kételyekbe oldotta, és a közösségi szellemmel, a humánum szocialista formáival, a nemzetiségi és állampolgári elkötelezettséggel mintegy egyenrangúsította az anarchikus egyén, a liberális felelőtlenség hol filozófiai, hol szociológiai, esetenként művészi-allegorikus játékait.”

Balogh Edgár: Intelmek, Bukarest, Kriterion, 1972, 5. – Törzsgyűjtemény

A „demográfiai robbanás” nyugati eredetű katasztrófaelméletét társadalomellenesnek tartja, és szót emel a hatvanas években Romániában is tömegessé vált abortusz és az egykézés ellen. Pozitívan méltatja Kenéz Ferenc, az egyik fiatal Forrás-költő „magzatféltő gólyaversét”, amelyet a verseskötet (valószínűleg a Homok a bőröndben, Bukarest, Kriterion, 1972) egyik szerkesztője törölni akart a kéziratból (i. m. 59–60.).
A Korunk folyóirat szerkesztőségéből ment nyugdíjba 1971-ben, hatvanöt éves korában. A kolozsvári rádió szeptember nyolcadiki magyar adásában az alábbi szavakkal búcsúzott a folyóirattól: „Most, hogy tizenöt évi munka után a Korunk szerkesztőségében fiatalabbaknak adom át a helyemet, semmi sem érdekel jobban, mint az, milyen eredményekig jut tovább e másfél évtized alkotó törekvése.” Sütő András pedig, akinek első írását korszakalkotónak minősítve szintén Balogh Edgár adta le a kolozsvári Világosság című napilapban 1945-ben, így búcsúztatta őt a marosvásárhelyi Igaz Szó hasábjain:

„A hatvanöt esztendő ellen nincs kifogásom. Kételyem volt ugyan: ezt a rengeteg időt ismeretség útján szerezhette, sohasem észleltük rajta. Sem a tervezésben, sem a kivitelezésben. Még mindig ő biztat: gyerünk Székelyudvarhelyre, utazzunk Pusztakamarásra, irtsuk ki a tövist Kemény Zsigmond sírjáról. Három szál Korunk-olvasónak is úgy tart előadást, mint egy egész Akadémiának. Biztonság okából tehát a rémhírnek tűnő közlést, miszerint az öregség őt utolérte, a lexikonban ellenőriztem. Az is a pártján van: 1906-ban született. Hát ezért még nem kellene a Korunktól elbúcsúznia. (...) Balogh Edgár – említett rádióbeszédében – azt ígéri, hogy a frontvonalat kiigazítja; tüzelő fegyvereivel otthoni íróasztala mögé vonulva óhajtja szolgálni az ügyet, amelyre az életét tette föl. (...) Három évtizede múlt, hogy Íratlan történelem című könyvecskéjében – a második világháború küszöbén – hármas hangzatú szavára oly sokan fölfigyeltek. A sorsközösség: románok, magyarok, szászok egymásra-utaltságának gondolata, a népiségben megújuló nemzet Móricz Zsigmond-i igénye, a fasiszta veszély felismerése – még előbb, a Vásárhelyi Találkozó létrehozatalában véghez vitt szerepe – oda helyezi őt a kornak legjobbjai közé.”

Sütő András: Romlatlan hűség. In. Igaz Szó, 1971/9, 451–452. – Törzsgyűjtemény

3_kep_balogh_edgar_1972_opti.jpg

Balogh Edgár az Írók Országos Konferenciáján, 1972-ben. In. Igaz Szó, 1972/4, 477. – Törzsgyűjtemény

Emlékiratait négy kötetben adta közre. Az első kötet Hét próba cím alatt főként a felvidéki Sarló-nemzedék történetét eleveníti fel 1924–1934 között (Bp., Szépirodalmi, 1965). A második kötet, a Szolgálatban a háború előtti és második világháborús élményeit, a repatriálás történetét összegzi (1935–1944; Bukarest, Kriterion, 1978). A harmadik kötet Férfimunka cím alatt a bolsevik hatalomátvétel és a Sztálin-korszak eseményeit tartalmazza 1945 és 1955 között (Bp., Magvető, 1986). A negyedik kötet Számadásom címmel már csak posztumuszként látott napvilágot (Kolozsvár, Komp-Press, 1999). Ebben az 1956 és 1993 közti eseményekről számol be, vagyis a bolsevik rendszerben betöltött közírói, közéleti szerepvállalásairól és a rendszerváltás nyugdíjasként való átéléséről. Ezen kötet végén, anélkül, hogy teljes felmentésre tartana igényt, önmagát sokszor csalódottnak, túlzottan hiszékenynek, színvaknak nevezi. Nyugdíjas „kolozsvári remeteként” lelki egyensúlyt, megbékélést keresve II. János Pál pápa egyik találónak, magára is vonatkozónak érzett nyilatkozatára is hivatkozik, amely a római La Stampa hasábjain látott napvilágot: „...számos értelmiségi vállalta az együttműködést a kommunista hatóságokkal. Ám egy meghatározott pillanatban rá kellett döbbenniük, hogy a valóság eltér elképzeléseiktől.”

1996-ban régi barátja, Jakab Gábor pápai káplán, kolozsvár-kerekdombi plébános kísérte utolsó útjára, és halotti prédikációjában kiemelte, hogy „századunk utolsó erdélyi nagyöregje”, a mindvégig baloldali szocialista Balogh Edgár utolsó leheletéig nemes eszmékért küzdött: szeretetért, emberségért, a népek testvériségéért. (Jakab Gábor: Balogh Edgár koporsójánál, Helikon, 1996/14, 2.) Erdélyiség helyett sokszor inkább a romániaiság fogalmát használva szembefordult a két világháború közti erdélyi magyar kisebbségvédelem irredenta alapú hagyományaival, és a romániai magyar nemzeti kisebbség fennmaradásának, az anyanyelvi kultúra ápolásának, a magyarság társadalmi-politikai-gazdasági érdekképviseletének a lehetőségeit a második világháború után megváltozott körülmények közt kereste fáradhatatlanul.

Csobán Endre Attila (Régi Nyomtatványok Tára)

komment

Az aszályt növelő és csökkentő hatások – válogatás tanulmányokból

2021. június 17. 07:30 - nemzetikonyvtar

Az elsivatagosodás és az aszály elleni küzdelem világnapja

A világnap apropóján a magyarországi talajok állapotával, nedvességtartalmával foglalkozó művekből szemlézünk:

Pinke Zsolt, Ferenczi László és Gábris Gyula kutatásukban a 14. századi kisjégkorszak – egy korábbi klímaváltozás – alföldi történéseit vizsgálta:

„Kutatásaink során a középkori klímaváltozás hidrológiai hatásaira reagáló emberi közösségek telephely-változtatásának regionális eltéréseivel foglalkoztunk Európa egyik legnagyobb kiterjedésű egykori ártéri területén. […] az alföldi közösségek alapvetően a vízjáráshoz való alkalmazkodásra rendezkedtek be, és az újkori folyószabályozások előtti időszakban csak lokális, kisléptékű vízrendezésekről beszélhetünk. […] Ilyenek a malmokhoz, halastavakhoz kapcsolódó beavatkozások, az alföldi települések esetében oly gyakori árokrendszerek és a védelmi célú duzzasztások. […] A 14. század második felében kibontakozó klímaváltozás vagy a vízgyűjtő hegyi területein a lefolyási viszonyoknak a 13. és a 16. század közötti drasztikus átalakítása önmagában is megváltoztathatta az alföldi árterek vízviszonyait. […] Együttes hatásuk azonban extrém mértékben növelhette az árhullámok mértékét, ami nagy kihívást jelenthetett a vízjárta területek határzónájában megtelepedett közösségek számára […]. A települések helyváltoztatással vagy elköltözéssel válaszolhattak a hidrológiai kihívásra, amiből a közösségek adaptációs képességére következtetünk.”

Pinke Zsolt – Ferenczi László – Gábris Gyula: Az emberi település mint klímaindikátor – vízszintemelkedés a Tiszántúl árterein a középkori klímaváltozás során? In. Földrajzi Közlemények, 2015. 2. sz., 77–90. – Törzsgyűjtemény. Online elérés.

foldrajzi-kozlemenyek_1.jpg

Földrajzi Közlemények. Borító. – Törzsgyűjtemény

Kapusi Imre 1991-ben, a Debrecenben tartott konferencián az Alföld fásításának nem új keletű gondolatára hívta fel többek között a figyelmet:

„Az Alföld fásításának gondolata annak idején gróf Széchenyi Istvánt is foglalkoztatta. »Eszmetöredékek különösen a Tisza-völgy rendezését illetőleg« című írásában (1846) ezt olvashatjuk: »Roppant legelőink, valamint tág gabonás mezőink igen nagy fogyatkozásának oka a minden árnyék nélküli, s igen nyílt tér. Fák ültetése részint legelőink javítására, részint mezeink oltalmazására a nagy szelektül ha valahol, valójában nálunk áll napirenden.«
[...] A belvízveszélyeztetett alföldi területeken erdőt kellene telepíteni! Ezen területek beerdősítése számos előnnyel járna. Mellőzhető lenne a rendszeres és költséges víztelenítés, az ország szempontjából is kiemelkedő fontosságú nyár- és fűzültetvények telepítésével a mezőgazdasági üzemeken belül is jövedelmező üzemrészek (nagy hozamú gazdasági erdők) alakulnának ki; az erdőtelepítés és – fenntartás számottevően kisebb költséggel járna, mint a rendszeres belvízmentesítés.”

Dr. Kapusi Imre: Az Alföld fásítása. In. Az Alföld jelene és jövője. Tisza-klub füzetei 1. 1991, Békéscsaba, 56. – Törzsgyűjtemény

legeleszok-apaj.jpg

Gondos Gábor: Legelésző lábasjószág Apaj környékén

Szőllősi-Nagy András a korunkban zajló éghajlatváltozás okozta vízrajzi hatásokról egy tanulmánykötetben:

„A klímaváltozás hidrológiai ciklusra gyakorolt fő hatása nagy valószínűséggel az lesz, hogy víz körforgása felgyorsul. […] Ennek egyik látlelete a szélsőségek előfordulási valószínűségének növekedése. […] nem tudják megmagyarázni, vajon mi az oka annak, hogy a százéves, azaz százévenként statisztikailag egyszer, de bármikor előforduló árvíz újabban miért szinte húsz évenként fordul elő. […]
Nem lesz könnyű az »egyenes-csatorna-műtárgy-vasbeton-szerkezet« klasszikus építőmérnöki paradigmából a soft engineering területére átevickélnünk, ahol a természetközeli megoldások látnak el olyan funkciókat, melyeket eleddig csak műtárgyakkal véltünk elérhetőnek. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nincs szükség műtárgyakra. Nyilvánvalóan több víztározásra van szükség a víz-, az élelmiszer- és az energiabiztonság eléréséhez.”

Szőllősi-Nagy András: A klímaváltozás hidrológiai hatásai: több víz, több aszály – mit tehetünk? In. Klímaváltozás és Magyarország, szerk.: Szathmáry Eörs, Budapest, Osiris, 2020, 27–31. – Törzsgyűjtemény

kilma-magyaro.jpg
Klímaváltozás és Magyarország, szerk.: Szathmáry Eörs, Budapest, Osiris, 2020, Borító – Törzsgyűjtemény

A Szövetség az Élő Tiszáért Egyesület a folyószabályozás hosszú távú hatásairól:

„A nagy folyószabályozó és ármentesítő munkálatok az Alföldnek ezen a részén is éreztették hatásukat. A rendszeres áradások elmaradásával a Beregi-sík vízszegényebbé vált, a vízhez kötődő élővilág tere beszűkült. Az összefüggő erdőrengeteg irtásával, a mocsaras-lápos területek részbeni lecsapolásával létrejöttek azok a feltételek, amelyek között megindulhatott az extenzív állattenyésztés és földművelés, rét- és legelőgazdálkodás.
Az utóbbi évtizedekben azonban fokozottan érezhető a víz hiányának hatása. A belvízelvezető csatornák akkor is elvezetik a lehulló csapadékot, amikor a vízvisszatartás létkérdés lenne. A Beregi-síkon a hagyományos gazdálkodás folytatásának alapfeltétele a terület vízzel való ellátottságának növelése a területre érkező vizek visszatartásával, illetve árvizek idején a szabályozott vízkivezetéssel.”

Esély a Tisza mentén. Egy kezdeményezés természet és ember harmóniájáért, a fenntartható gazdaságért. Biodiverzitás Pályázati Mikroalap, beszámoló és továbblépés, [szerk. Kajner Péter, Farkas Gabriella és Nagy Rita], [Nagykörű], [Szövetség az Élő Tiszáért Egyesület], 2008, 13. – Törzsgyűjtemény

esely-tisza_1.jpg

Esély a Tisza mentén. Egy kezdeményezés természet és ember harmóniájáért, a fenntartható gazdaságért. Biodiverzitás Pályázati Mikroalap, beszámoló és továbblépés, [szerk. Kajner Péter, Farkas Gabriella és Nagy Rita], [Nagykörű], [Szövets. az Élő Tiszáért Egyesület], 2008. Borító – Törzsgyűjtemény

A Blanka Viktória – Ladányi Zsuzsanna által szerkesztett tanulmánykötet sok témát érint a kérdéssel kapcsolatban, például a birtokszerkezet átalakulásának az öntözésre gyakorolt hatását, vagy a kiépített csatornák rendszerének következményeit:

„Mivel az aszály megjelenésében a területi eltérések számottevőek, az okozott károk is egyenlőtlenül oszlanak el. Az általunk vizsgált területen, a Tisza jobb parti vízgyűjtőjének magyarországi szakaszán, a jelenség erősségéből és gyakoriságából adódóan, súlyos károkat okoz mind a gazdaság, mind az ökológia számára.
A terméskiesés elleni küzdelem egyik legfontosabb eszköze az öntözés lehet, amely több tényező hatására az elmúlt közel másfél évtizedben harmadára esett vissza. [...] A rendszerváltást követően a birtokszerkezet átalakulása, jellemzően aprózódása, az intézményes öntözés ellen hatott, amelyet tovább erősített a kiépített infrastruktúra amortizációja. [...] Míg a 90-es évek végén, 2000-es évek elején 5–10 millió m3 vizet hasznosítottak a területen, addig az utóbbi évtizedben ez a mennyiség egy nagyságrenddel csökkent. […]
A természetes kisvízfolyásokat a 20. században általában mély csatornává alakították, a mellettük lévő ártereket ármentesítették, míg a mocsarakat lecsapolták. Az ilyen beavatkozások következtében általában összezsugorodik, vagy eltűnik a természetes élővilág, a több méter mély csatornák a környező területek talajvízét lesüllyesztik, a mocsarak eltűnésével pedig nő a levegő páraéhsége. Ezek együttesen a terület szárazodásához vezetnek. […]
Az ártéri nedves élőhely helyreállítása és kialakítása a folyóval történő kapcsolat helyreállításával lehetséges, úgy hogy célállapotként a zavarás előtti állapotot tűzzük ki. [...] Azonban véleményünk szerint a zavarás előtti állapot újbóli helyreállítása nem lehet cél, csupán egy optimális állapot kialakítása, mert a klímaváltozás és a fokozott emberi hatások miatt a természetes rendszerek is folyamatosan változnak, igazodnak a környezeti feltételekhez.”

Sipos György, Právecz Tamás: Összehangolt táj és vízgazdálkodási stratégia az aszály veszély mérséklésére. In. Blanka Viktória – Ladányi Zsuzsanna: Aszály és vízgazdálkodás a Dél-Alföldön és a Vajdaságban, Szeged, SZTE Természeti Földrajzi és Geoinformatikai Tanszék, 2014. 169–182. – Törzsgyűjtemény

aszaly.jpg

Blanka Viktória – Ladányi Zsuzsanna: Aszály és vízgazdálkodás a Dél-Alföldön és a Vajdaságban, Szeged, SZTE Természeti Földrajzi és Geoinformatikai Tanszék, 2014. Borító. – Törzsgyűjtemény


A Természetvédelmi Közlemények egy cikkében olvashatunk az akácfa talajra tett hatásáról:

„A biológiai invázió az egyik kiemelt veszélyeztető tényező, amely a biológiai sokféleség csökkenéséhez vezet. A fásszárú inváziós fajok gazdasági megítélése ugyanakkor többnyire pozitív, ami az általában negatív környezeti hatások miatt érdekellentétekhez vezethet. [...] Az akác legnagyobb hatása a nitrogén-fixációból fakad, amely megnöveli a talaj nitrogéntartalmát és mineralizációs sebességét, ami viszont megváltoztatja a nitrogén és más elemek mennyiségét és körforgását. Ezek a változások nemcsak a föld feletti vegetációt érintik, elsősorban homogenizációt és a korai szukcessziós nitrogénkedvelő fajok – beleértve idegenhonos fajokat – dominanciáját eredményezve, de jelentősen megváltoztathatják a talaj mikrobiális közösségét, ami hosszú távon is akadályozhatja az ökoszisztéma helyreállítását. Szárazgyepi környezetben e változásokat tovább súlyosbítja, hogy a gyepre telepített erdő a mélyebb talajrétegek kiszáradásához, és ezáltal a talajvíz-utánpótlás csökkenéséhez vezet.
1992 óta az Európai Unió LIFE programja 33 projektet finanszírozott az akác eltávolítására, elsősorban az elözönlött száraz élőhelyeken.”

Halassy Melinda, Kövendi-Jakó Anna, Bruna Paolinelli Reis, Sáradi Nóra, Szitár Katalin és Török Katalin: Nyílt homokpusztagyep helyreállítási lehetőségei akác ültetvények helyén: a kaszálás hosszú távú hatása. In. Természetvédelmi Közlemények, 2020. 26. sz., 29. 28–38. – Törzsgyűjtemény. Online elérés

illatosak-szepek.jpg
illatosak, szépek… [Virágzó akác] – Digitális Képarchívum

A fajgazdag gyepek kialakításáról:

„Az utóbbi évtizedekben a Kiskunsági Nemzeti Parkban nagy területen (kb. 2000 ha-on) hagytak fel szántókat gazdasági megfontolásból, illetve természetvédelmi célból (Vadász 2015). Az ennek során létrejött nagy kiterjedésű parlagok szukcessziója meglehetősen lassú folyamat: az eddigi tapasztalatok alapján a legszárazabb termőhelyek vegetációja regenerálódik a leglassabban, amit a táji környezet, a forráspopulációktól való távolság és a területhasznosítási rendszer is befolyásol (Vadász Cs. személyes tapasztalata).
A Kiskunsági Nemzeti Park Igazgatóság szakemberei ezt a folyamatot szeretnék segíteni azzal, hogy az adott terület termőhelyi viszonyainak megfelelő, rossz terjedőképességű, specialista edényes növényfajokat betelepítik e parlagokra (leggyakrabban magvetéssel), így segítve fajokban gazdag gyepek kialakulását.”

Fülöp Bence, Nyári László, Deák Márk, Balogh Annamária, Molnár Csaba, Bódis Judit, Sisák István és Vadász Csaba: Felső-kiskunsági záródó homokpusztagyepek (Festucetum wagneri) természetvédelmi szempontból kitüntetett jelentőségű növényfajainak termőhelyi jellemzése. In. Természetvédelmi Közlemények, 2019, 25. sz., 2. – Törzsgyűjtemény. Online elérés

csungolepke.jpg

Acélszínű csüngőlepke kakukkszegfűn – Digitális Képarchívum

Korunk folyton növekvő energiaigényének kiszolgálására kísérleteznek a különféle energiaültetvényekkel is, ez szintén hat a talajra is. A Magyar Természetvédők Szövetsége szerint:

„a biomassza célú termelés az egész növényi kultúrát szőröstől-bőröstől akarja hasznosítani. Egy természetes erdőben is sokkal több szervesanyag van, mint amennyit rönk formájában ki lehet belőle nyerni, de az nem hozzáférhető, vagy csak nehezen az. Egy energiaültetvényből minden, ami a föld felett nő levágható, elvihető. Egy erdőben a fák ágai, gallyai egy bizonyos vastagság után nem hasznosulnak az ember által, a cserjék, lágyszárú növények sem. Hasznosulnak viszont az egész erdei ökoszisztémában, ahol a lebontó szervezetek hatalmas »biomasszája« ezekből a »hulladékokból« fenntartja az ökoszisztémán belüli, és azon kívüli anyag- és energiaáramlásokat. Ha a talaj felől elviszünk mindent, akkor megsértjük a talaj és felszín között megvalósuló interakciókat, s »kiéheztetjük« azt az életet, amely az anyag- és energiaáramlásokat biztosítja. Ugyanis a mineralizáció folyamatát, amely heterotróf szervezetek közreműködésével zajlik, az elhalt élőlények anyaga táplálja. Ennek során a szerves vegyületek szervetlenné bomlanak, s miután a bomlástermékek egy része a légkörbe távozik, másik része a talajban ásványi anyagokká alakul, táplálékot szolgáltatva a növényzetnek. […] E mögött hihetetlen fajszámok és egyedszámok sorakoznak fel. […] Minden egyes beavatkozás az ökológiai rendszerbe: talajművelés, taposás, talajvízszint emelkedés, süllyedés, stb., a mikrobaközösségek katasztrófájához vezet.
[…] Általánosságban azt az ítéletet is kimondhatjuk, hogy a biomassza elégetésével az ökológiai rendszerek megújulását lehetővé tévő tápanyagot füstöljük el, azért hogy kielégítsük féktelen energiaéhségünket. Nézetem szerint a biomassza elégetésénél nagyobb csapást még nem mért az ember saját magára, hiszen most rúgja ki maga alól a táplálékpiramis alapköveit.”

Gyulai Iván: A biomassza-dilemma. Budapest, MTVSZ Föld Barátai Mo., [2007], 59. – Magyar Elektronikus Könyvtár

A jelen helyzetet tovább árnyaló online források:

Összeállította: Gondos Gábor

komment

Nyaralásra fel! Harmadik rész

2021. június 15. 07:30 - nemzetikonyvtar

A magyar idegenforgalom plakátokon az 1880-as évektől az 1940-es évek közepéig – Vidék

A plakátművészet kettősségét a megrendelői célszerűség és a művészi kifejezésmód adja. A képes plakát a kor lenyomata, művészi és társadalmi értelemben is. Az alkalmazott kifejezésmódban tetten érhetők az éppen uralkodó stílusok, divatok. Igaz ez sorozatunk főszereplőire, az idegenforgalmi plakátokra is.
Az idegenforgalom – tömegek különféle úti cél felé indított utazását jelenti, ahol a résztvevők csak átmenetileg tartózkodnak egy adott helyen, és ott fogyasztóként különböző szolgáltatásokat is igénybe vesznek. Figyelemre méltó lehet a téma gazdasági, politikai, társadalmi és kulturális vetülete is, ám sorozatunk plakátválogatása segítségével leginkább arról kíván keresztmetszetet mutatni, hogy itthon az adott korszakban hogyan látták és láttatták Magyarország szépségeit, és hogyan próbálták konkrét célpontok felkeresésére rávenni a hazai és a külföldi utazóközönséget.

„Messze, hol az ég a földet éri,
A homályból kék gyümölcsfák orma
Néz, s megettök, mint halvány ködoszlop,
Egy-egy város templomának tornya. –”

Petőfi Sándor: Az Alföld (részlet) – Magyar Elektronikus Könyvtár

A 19. század második felében kibontakozó magyar turizmus elsődleges célpontja a főváros volt. A nagyobb vidéki városokat a látogatók kezdetben elsősorban a mezőgazdasági és ipari kiállítások és vásárok idején keresték fel nagyobb számban. Ilyenkor előfordult, hogy a rendezvényhez kulturális esemény is kapcsolódott, ilyen volt például az aradi vértanúk emlékművének avatása az 1890-es délmagyarországi kiállítás idején.

Az első világháború után a gazdasági problémák, illetve a trianoni békediktátum által elszakított területek és a korábbi turisztikai célpontok hiánya teljesen átrajzolták az addigi idegenforgalmi kereteket. A területvesztéssel külföldre került kedvelt nyaralóhelyek már nem Magyarországnak hoztak bevételt.
Az 1920-as évek végére az utazási kedv és a nyaralás egyre elterjedtebbé vált, ezért igény mutatkozott az ágazat – az addigi gyakorlatnál sokkal szervezettebb – koordinálására is. Két korábbi intézmény összevonásával megalakult az Idegenforgalmi Beszerzési Utazási és Szállítási Részvénytársaság (IBUSZ), amely idegenforgalmi információs iroda, utazásszervező, jegyforgalmazó, csomagszállító, rendezvényszervező, szálláshelyeket értékesítő, útlevél- és vízumbeszerző tevékenységet is folytatott, illetve utazással kapcsolatos könyveket és folyóiratokat adott ki, közlekedési vállalkozásokat létesített és közlekedési eszközöket adott bérbe.
1928-ban megalakult az Országos Idegenforgalmi Tanács, és megkezdődött a tudatos turizmusfejlesztés. Hogy csökkentsék a kiutazásokkal kiáramló összegeket, a megmaradt üdülőhelyek mellett szükség volt újabb magyarországi úti célok kijelölésére. Ez a felismerés a belföldi turizmus fejlesztése és a „Nyaraljunk itthon” kampány elindítása, illetve a külföldiek Magyarországra invitálása felé irányította a szakemberek figyelmét. Jelentős szerepet szántak az addig kiaknázatlan terület: a vidék romantikus vonzereje és a tiszta, friss levegőn, a természeti szépségek közötti pihenés népszerűsítésének.

1928-ban „hétvégi üdülésért és hazai nyaralásért” jelszóval létrejött a falusi turizmus szervezését is felvállaló, Országos Magyar Weekend Egyesület, amely később Országos Magyar Vendégforgalmi Szövetség néven működött tovább. 

A gazdasági válság valamelyest visszavetette a fejlődést. Az IBUSZ és a MÁV ez idő tájt indította el, sikeressé vált „filléres” akcióját, amellyel a kevésbé tehetős társadalmi rétegek számára is elérhetővé vált az utazás. 1929-ben a MÁV Andor Loránd és Bartha László grafikusok megbízásával egy plakátsorozatot is kiadott, hogy kedvet csináljon Magyarország egyes tájegységeinek felkeresésére. A sorszámmal ellátott plakátok alsó sarkában kis méretű térkép is segítette az adott térségben való eligazodást.

1935-ben létrehozták az Országos Magyar Idegenforgalmi Hivatalt, amely helyi kirendeltségek révén tudta felmérni az adott régió idegenforgalmi életét. A kirendeltségek részt vettek a szálloda-ellenőrzésekben, javaslatokat tettek fejlesztésekre, illetve a magyarországi és külföldi utazók számára kiadványokban mutatták be az egyes tájegységek szépségeit.
A külföldieknek szánt plakátokat több világnyelven is kiadták, és a 30-as évektől jellemzővé vált a magyar népi kultúra megjelenítése: legtöbbször stilizált népviseleti elemek és a népi kultúrához köthető tárgyak bemutatásával.

1940 októberében az Országos Magyar Idegenforgalmi Hivatal Erdély visszatérése alkalmából plakátpályázatot hirdetett. A cél az volt, hogy az elkészült munkák művészi kompozíciójukkal felhívják a figyelmet a visszatért országrészek idegenforgalmi nevezetességeire.
Az elkészült alkotások legjobbjait egy korabeli filmhíradó tanúsága szerint idegenforgalmi plakátkiállításon is megcsodálhatták az érdeklődők:

 

Magyar Világhíradó 885. (1941. február). Idegenforgalmi plakát és fényképkiállítás. Forrás: Nemzeti Filmintézet Magyarország. Filmarchívum

Az országos idegenforgalmi és turisztikai szervezetek mellett az 1920-as évek végétől vált általánosabbá, hogy a nagyobb városok vezetése is adott ki a településüket népszerűsítő kiadványokat. Ekkortól válnak elterjedtebbé a fototechnikával – például Balogh Rudolf fotóművész felvételeinek felhasználásával – készült plakátok.

A 30-as évektől az ipari és mezőgazdasági kiállítások mellett a fővárossal párhuzamosan a vidéki városokban is megszaporodtak az évente megrendezett tematikus napok és hetek, amelyek egy-egy ünnepnap vagy kulturális esemény, rendezvénysorozat köré szerveződtek jelentősen növelve az adott településre ellátogatók számát.

Bár a statisztikák és a pénzügyi kimutatások szerint a két világháború közötti időszakban a magyarországi idegenforgalom minden erőfeszítés ellenére deficites maradt, a belföldi turizmus megteremtésének szándéka rávilágított az infrastrukturális hiányokra, fejlesztéseket indított el, és több ezer embernek hozta meg a kedvét a belföldi kikapcsolódásra azzal, hogy felhívta a figyelmet a vidék értékeire és szépségeire.

 E. Mester Magdolna (Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

A sorozat további részei: 1. rész; 2. rész; 4. rész

Felhasznált irodalom:

komment

Bepillantás egy 19. századi könyvtár megnyitó ünnepségébe

2021. június 13. 08:30 - nemzetikonyvtar

194 évvel ezelőtt nyílt meg az Apponyi-könyvtár Pozsonyban

Apponyi Antal György (1751–1817) Európa-szerte híres Bibliotheca Apponianaként emlegetett könyvtárát 1774-ben alapította. Halála után a több mint 30000 kötetből álló könyvtárát fiai örökölték. Másodszülött fia, Antal (1782–1852), hogy egyben tartsa a gyűjteményt, kifizette testvérei részét, bár ehhez el kellett adnia a gyűjteményből több igen ritka és értékes darabot. A gyűjtemény kezelésében felbecsülhetetlen segítségére volt könyvtárosa, Gruber Károly Antal (1760–1840).
Az Apponyi-paloták Bécsben szó szerint el voltak árasztva a könyvekkel, minden lehetséges helyet elfoglaltak, és ennek a tovább már nem tartható állapotnak a megszüntetésére keresett megoldást Gruber Károly Antal. Egy szívhez szóló levelében arra kérte az épp Londonban tartózkodó Apponyi Antalt, hogy a könyvtárát szállíttassa haza szeretett szülőföldjére, és bocsássa a köz használatára.
Apponyi elfogadta Gruber tervét. Döntését 1825-ben hozta meg, és egy új palota építtetésébe fogott Pozsonyban. Kifejezetten a könyvtár számára emelték az új épületet a megyeház mögött. Bécsből a könyveket hajón szállították le a Dunán új helyükre.
1827. június 13-án, Páduai Szent Antal ünnepén, Apponyi Antal névnapján tartották meg a könyvtár megnyitóját, a grófi Apponyi-könyvtár immár nyitva állt új olvasói számára.

apponyi_antal_opti.jpg

 Ehrenreich Sándor Ádám: Apponyi Antal mellképe, Pest [s.n.] [1822–1844] Rézmetszet. Jelzet: App. M. 1034/3, App. M. 785 – Régi Nyomtatványok Tára. Régi Ritka digitális tartalomszolgáltatás

És vajon hogyan zajlott le a majd’ kétszáz évvel ezelőtti ünnepség?

A Régi Nyomtatványok Tárában a kalendáriumok feldolgozása során találtunk egy leírást a könyvtár megnyitójáról. Az 1830-as évre szerkesztett, Kassán nyomtatott német nyelvű Házi Kalendárium toldalékában szereplő beszámoló alapján ezt a jeles napot most mi is feleleveníthetjük.

A Közhasznú építkezések Magyarországon és a szomszédos tartományokban, legtöbbször a nagylelkű mágnások és más hazaszerető támogatók nagyvonalú adományaiból cím alatt olvasható beszámolóban így írt a krónikás az akkori eseményről:

„1827. június 13-án (Apponyi gróf úr névnapján) ünnepélyes keretek között nyitották meg a könyvtárat, és ettől a naptól kezdve szabadon használhatták az irodalom kedvelői.
Bartosságh József, aki több táblabíróságnak az ülnöke, továbbá gróf Apponyi Antal császári és királyi titkos tanácsosnak és franciaországi nagykövet őexcellenciájának jószágigazgatója és meghatalmazottja, küldte ki korábban a meghívó leveleket a Pozsony vármegyei úri rendeknek, Pozsony város magisztrátusának, a Királyi Akadémiának, a Gimnáziumnak és az Evangélikus Líceumnak. Az imént felsorolt meghívottak reggel kilenc órakor a helyi tanácsteremben gyűltek össze. Itt Jablonczy Antal helyettes alispán ismertette az összejövetel célját, majd köszönetét fejezte ki a nagylelkű ajándék miatt, hogy immáron szabadon használhatják ezeket az irodalmi kincseket.
Ugyanilyen hálatelt érzéssel szólt latin nyelvű beszédében Kratoquila István kanonok. Felsorolta a művészetnek és a tudománynak az összes nagyszerű előnyét, melyek mostantól a tudásra és bölcsességre éhes emberek számára szabadon rendelkezésre állnak. Végül jókívánságát fejezte ki a névnapját ünneplő nagyvonalú adományozónak, továbbá ezen irodalmi szentély áldott alapítójának (az excellenciás gróf apjának), aki számára az összes jelenlévő egyhangúan vivátot kiáltott.
Ezután, mivelhogy a rendek 1861-ik számú határozata alapján a jelen napi ünnepélyes eseményt a megye protokolljában rögzíteni kellett, az egész gyülekezet átvonult a könyvtárterembe. Ott a könyvtáros, Gruber Károly Antal a jelenlevőket egy latin beszéddel köszöntötte, melyben igyekezett a könyvtáros kötelességeit körültekintően és szabatosan ismertetni.
Ezután Pongrátz József császári és királyi kamarás és táblabírósági ülnök is egy szép latin beszédben fejezte ki érzéseit. Elmondta, hogy számára, akinek mindig oly fontos volt a tudomány és a haza építése, a drága szülőföldnek szentelt oktatási intézmény önzetlen felvirágoztatását célzó gesztusa nagyon megindítóan hatott. Beszédében a grófi család iránt elhangzott jókívánságokkal szintén szívvel-lélekkel egyetértettek a jelenlévők.
Ezt követte végül a helyettes városbíró és törvénytábla ülnök, Diószegi Ferenc latin nyelvű beszéde. Háláját és örömét fejezte ki a városi elöljáróság és a polgárság nevében, hogy a város számára oly értékes létesítményt őexcellenciája az Apponyi grófoktól ide telepítette, és ugyanúgy egy többször megismételt mámoros vivat hangzott el.
Legvégül az összes jelenlévő beírta a nevét a könyvtár emlékkönyvébe, és kiosztották a könyvtár alapításához és megnyitásához kapcsolódó nyomtatott tervezetet. Ezen a „Collectio Monimentorum, quae in Memoriam Bibliothecae Apponianae custodia sunt” állt címként, és a könyvtár épületéről készített szép réznyomattal volt díszítve.”

Gemeinnützige Bauwerke in Ungarn, und den damit verbundenen Provinzen meisten Theils durch die großmüthigen Benträge hocherziger Magnaten und anderes Vaterlandsfreunde entstansden [Közhasznú építkezések Magyarországon és a szomszédos tartományokban, legtöbbször a nagylelkű mágnások és más hazaszerető támogatók nagyvonalú adományaiból]. In. Neuer gemeinnütziger und ercheiternder Vaterländischer Haus-Kalender für Ungarn und Siebenbürgen für Katholiken, Evangelische und Griechen auf das Jahr 1830…, Kassa, typ. Werfer Károly, 1829. Jelzet: Cal. 143 – Régi Nyomtatványok Tára

rezmetszet_opti.jpg
Collectio monimentorum quae in memoriam bibliothecae Apponianae custodita sunt, Pozsony, typ. Snischek, 1827. M 93.973=60 – Régi Nyomtatványok Tára, S, 60

 

A témához kapcsolódó korábbi blogbejegyzéseink:

Felhasznált irodalom: 

Túri Klaudia (Régi Nyomtatványok Tára)

komment

Az első magyar médiavállalkozó, Uher Ödön (folytatás) – A fényképészet úttörői. 13. rész

2021. június 10. 07:30 - nemzetikonyvtar

Munkák és napok – és kincsek. 57. rész

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre egyet-egyet blogunkban. A sorozat ötvenhetedik részében Szemerédi Ágnes „A fényképészet úttörői” című alsorozatában folytatja Uher Ödön munkásságának bemutatását.

Uher Ödön figyelme 1911-ben fordult a filmkészítés felé. Tanulmányutat tett Dániában, valamint Németországban, valamint huzamosabb időt töltött Berlinben, ahol alkalma volt az akkoriban fejlődő német filmipart és filmművészetet tanulmányozni. Hazajövet az első filmeket még a kezdetleges fényképészeti műtermében forgatta, a körülményekhez képest igen szépen és jól komponált művészi feldolgozásban. Az első sikerek után Uher Ödön kibérelt a Ráday utcában egy épületszárnyat, ott rendezte be a filmgyár későbbi műtermét, míg a Veress Pálné utca 32. alatt a Szerb utca sarkán lévő műemlékjelzésű házban saját kétszintes filmlaboratóriumot állított fel. A földszinten voltak a hívó, másoló, mosó és színező helyiségek, az emeleten rendezték be a szárítót, a negatívvágót és ragasztóhelyiségeket. A berendezés nagy részét saját mechanikában állították össze. Ebben a laboratóriumban dolgoztak többek között: Virágh Árpád világhírű filmoperatőr, Áltmayer (Apáti) István, Kovács Gusztáv, Berendik István, valamint az alapító fia, ifj. Uher Ödön mint művészeti vezető és főrendező. Sok magán-filmvállalkozó is itt hívatta elő és másoltatta felvételét.
Uher a filmkészítés mellett továbbra is foglalkozott fényképezéssel. A 20. század elején is készített szerepképeket, illetve portréképeket. 1910 és 1920 között a Koronaherceg utcában is volt műterme.

1913-ban két film készült el Fedák Sári főszereplésével az Uher Filmgyárban. A Márta című dráma ifj. Uher Ödön rendezésében és a Rablélek című, Kertész Mihály rendezésében, ifj. Uher produceri munkájával elkészült film hozott még nagy sikert a számukra. Márkus Emília első filmszerepét szintén az ő produkciójukban, Herczeg Ferenc Az aranyhajú szfinx című filmre írt novellájában játszotta.
Az Uher Filmgyár 1912 és 1918 között huszonnégy saját művet készített, de ugyanakkor más cégek számára is gyártott filmeket. 1916-ban a gyárban készült el az első magyar Jókai-film, a Mire megvénülünk című regény filmváltozata ifj. Uher Ödön rendezésében. Ennek sikere után Jókai több híres regényéből is készült filmadaptáció. A gyár leghíresebb produkciói a Carl Wilhelm német filmrendező, filmproducer és forgatókönyvíró által rendezett Jókai-regényekből készült alkotások voltak, ezek közé tartozott a Fekete gyémántok, illetve az 1918-ban bemutatott A gazdag szegények című regényből készült film.

„Carl Wilhelm az Uherfilmgyárnál. Örömmel értesülünk, hogy az Uher-filmgyárnak sikerült egy sorozat filmre Carl Wilhelmet, a kiváló rendezőt leszerződtetni. Carl Wilhelm neve a legjobb hangzásúak egyike úgy az osztrák, mint a német fővárosban. Kiváló filmek egész sora jelzi karriérje etappe-jait. Wiihelm magyar származású ember és kitűnően beszél is magyarul.”

Mozihét, 2. évf. 13. szám, 1917. márc. 25., 2. – Szegedi Tudományegyetem Klebelsberg Kuno Könyvtár. Miscellanea repozitórium

 A Mozihét című újságban 1916-ban Uher Ödön cégének terjeszkedéséről számolnak be:

„Egyre meglepőbb méretekben bontakozik ki az Uher filmgyár tevékenysége és felkészültsége A gyár, amely nagy befektetéseket eszközölt, hogy annál nagyobb apparátussal szolgálhasson a magyar kinematográfia ügyének, szinte berlini, párisi arányokra emlékezteti az embert, ha Veres Pálné-utcai laboratóriumát meglátogatja. Amit az optika és kémia legújabban is produkált, a nagyszerű gépezetek és kidolgozó szerkezetek, kivétel nélkül helyezkednek el a hatalmas telepen, biztosítékot nyújtván ahhoz, hogy a filmek, amelyek a gyárban elkészítésre kerülnek, a legtökéletesebbek a kinematográfia technikájának mai fejlettségi stádiumában. Az Uher-gyár személyzete egyszerre több helyen munkálkodik. A felvételek a kolozsvári Corvin-filmgyárnál még tartanak, s mint ismeretes, a személyzet másik része most foglalkozik az új Jókai-filmnek, a Mire megvénülünk-nek felvételeivel és kidolgozásával. Olyan teljesítőképességét jelenti ez a gyárnak, amelynél többre aligha képes akár némely nagyobb külföldi gyár. S munkabírásának külön erénye még a művészi ízlés, a pontosság és az invenció. A gyár – amint halljuk – mostani munkálatainak befejezése után újabb filmek felvételeit vállalja. Sőt megrendelésekkel valósággal túl van halmozva, annyira, hogy jó időbe fog telni még a nagy teljesítőképesség mellett is, mire valamennyi, eddig érkezett megrendeléseinek eleget fog tehetni.”

Az Uher filmgyár terjeszkedése. In. Mozihét, 2. évf., 33. szám, 1916. – Szegedi Tudományegyetem Klebelsberg Kuno Könyvtár. Miscellanea repozitórium

A filmgyárban számos újítást vezettek be. A filmek a virazsírozás technikájával készültek, amelynél nem a kép részleteit festették különböző színűre, hanem az egyes jelenetekhez használtak egységes kísérőszínt. Ezzel a technikával a különböző színek dramaturgiai jelentést adtak az egyes jeleneteknek; az éjszakai jelenetek kékek voltak, a belső terekben játszódók barnák, a külsők világosak, a tűz mellett játszódók pirosak. A filmvásznon a színek érzelmi többletjelentést is hordoztak, a sárga az irigységet, a kék a nyugalmat szimbolizálta. A gyárban olyan különleges kopírozógépet állítottak össze, amelyen már nem kockánként kopíroztak, hanem a másolás már folyamatosan szalagon történt. A másológépet ifj. Uher Ödön elképzelései szerint állították össze.

 

mozihet_1916_36_opti.jpg
Az Uher filmgyár hirdetése. In. Mozihét, 2. évf., 36. szám, 1916. – Szegedi Tudományegyetem Klebelsberg Kuno Könyvtár. Miscellanea repozitórium

A filmlaboratóriumban reggel nyolctól délután ötig megszakítás nélkül dolgoztak, hiszen nemcsak az Uher-filmeket kellett feldolgozni, hanem a filmvállalatok külföldi filmjeinek feliratozási munkálatait is megkapták. A munka bizonyos rendszerrel folyt: az emeleten végezték az ún. száraz munkát, a földszinten a nedves munkákat. A vetítőhelyiségekben Ernemann típusú mozigépen vetítettek. A gyár által használt Pathé rendszerű mosógépek újszerű eljárással mosták a filmeket, amelyek egy különleges eljárással összeállított „filmliften” kerültek az emeleti szárítóba. A kopírozáshoz négy másológépen naponta kb. ötezer méter filmet dolgoztak fel. Az Uher Filmgyár laboratóriumára jellemző volt, hogy két óra alatt egy négyfelvonásos film öt példányának modern írású feliratai készülhettek el, és ragasztották be a filmbe. A gyár 1917. május 9-án alakult át betéti társasággá. A társaság beltagjai voltak Uher Ödön mellett Zsolnay Miklós pécsi porcelángyáros és Justus Mihály pécsi lakos, akik cégvezetői jogosultsággal rendelkeztek. Az 1918. évi május hó 14. napján tartott alakuló közgyűlésen a cég részvénytársasággá alakult 1.000.000 korona alaptőkével. Az elnök Uher Ödön volt, az ügyvezető igazgatók dr. Szűcs Ernő és ifj. Uher Ödön. A részvénytársaság hivatalos bejegyzésére októberben került sor. A vállalat tevékenységét a következőképpen határozták meg: Budapesten egy filmfelvételi gyárnak létesítése; Budapesten és vidéken egy vagy több moziszínháznak alapítása, külföldön filmkölcsönző intézetek létesítése; hazai és külföldi írók műveinek természeti, ipari és tudományos felvételeknek és aktualitásoknak filmre való feldolgozása és bel- és külföldön való értékesítése, a létesítendő moziszínházakban saját és idegen filmek bemutatása; a filmkölcsönzőkben saját, gyártmányú és külföldi filmek forgalomba hozatala.

A gyár kereskedelmi vezetését dr. Szűcs Ernő, Tóth Béla, Vogl Dezső intézték. A gyár művészi vezetője és dramaturgja Sas Ede, az ismert magyar író volt, rendezője először ifj. Uher Ödön, majd Carl Wilhelm, Garas Márton, Emil Justitz, Louis Neher, Josef Stein és Gerőffy J. Béla volt. A gyárnál kezdte munkásságát Pán József Kossuth-díjas magyar díszlettervező is. Ifj. Uher Ödön az 1920-as évek elején Svájcba, majd Németországba emigrált. 1930-ban szabadalmaztatta a világhírűvé vált Uhertype fényszedő gépet. A gyár 1922-ben szűnt meg, az alapító, Uher Ödön 1931-ben hunyt el.

Források:

Szemerédi Ágnes (Kutatásszervezési Osztály)

A fényképészet úttörői című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész12. rész; 14. rész15. rész16. rész17. rész18. rész19. rész20. rész21. rész; 22. rész; 23. rész

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész; 56. rész58. rész; 59. rész; 60. rész; 61. rész; 62. rész; 63. rész; 64. rész; 65. rész; 66. rész; 67. rész; 68. rész; 69. rész; 70. rész; 71. rész; 72. rész; 73. rész; 74. rész; 75. rész; 76. rész; 77. rész; 78. rész; 79. rész; 80. rész; 81. rész

 

komment

Révay Ferenc és az utazásairól tanúskodó fényképalbumok. 2. rész

2021. június 09. 07:30 - nemzetikonyvtar

Hova utazott a fiatal Révay?

Könyvtárunk Történeti Fénykép- és Videótára fotótörténeti anyagrészének – azaz az 1945 előtt készült fényképeknek – digitalizálása során került sor nemrégiben azokra a fényképalbumokra is, amelyekről a gyűjteményi bélyegző tanúsítja, hogy egykor a sokat utazó, művelt és műgyűjtő báró Révay Ferenc (1835–1914) könyvtárához tartoztak. Sorozatunk ezekről az albumokról, valamint eredeti tulajdonosukról szól.

Az összeállítás első része is egy „work in progress” friss, még folyamatban levő adatgyűjtésére épülő írás volt. A benne említett öt fényképalbum és a „vegyes, családi jellegű” fényképes mappa ismeretében született, és az ezekből kiinduló személyes-, család- és gyűjteménytörténeti nyomozás kezdeti fázisának eredményeit foglalta össze. A kutatás akkor még éppen csak elindult, de innen a saját lendülete vitte tovább, egyre többfelé ágazva. Azóta – részben a blogbejegyzés megjelenésének, részben az OSZK saját gyűjteményében tovább haladó rendszerezésnek és feldolgozásnak köszönhetően – további albumok kerültek elő, és máshonnan is jutott hozzánk néhány újabb, lényeges információ. Egyebek közt az, hogy Révay adományaként – tehát még életében, nem a hagyatéka részeként – a nemzeti könyvtárba került egy „mór” stílusú kis üvegajtós szekrény, amely eredetileg talán éppen a fényképalbumokat őrizhette. Ma a Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár olvasótermében áll.

Az újabb információk mindent, ami addig összeállt és már leülepedni látszott, felkavartak. Röviden tehát: sok minden másként van, mint ahogy eredetileg látszott. A Révay Ferenc személyéről és családtagjairól leírtak egy része helyesbítésre szorul, és hasonló a helyzet a fényképalbumaival, mindez pedig más perspektívába helyezi az első részben említett albumokat és fényképeket is.

I. Révay Ferenc fényképalbumai

Miként lehetséges, hogy több Révay-féle fényképalbum van az OSZK gyűjteményében, mint ahogy azt a kezdetekkor tudtuk? Hiszen elméletileg minden, ami egyszer bekerült a gyűjteménybe, megtalálható a katalógus alapján. A válasz: ez így is van meg nem is. Valóban mindennek van valahol, valamelyik gyarapodási naplóban vagy katalógusban nyoma, de a gyűjtemény fejlődése, változása nem egy befejezett, lezárt folyamat, hanem a jelenben is tart. A teljes gyűjtemény bármely részének közelebbi vizsgálata egyúttal a gyűjtemény történetének vizsgálatát is jelenti tehát. A könyvtárban őrzött emlékek, ha elkezdjük faggatni őket, elmondják magának az őrzésnek a történetét is. És ahány alkalommal nekifog valaki, hogy többet tudjon meg valami számára éppen fontos tárgyról vagy tárgycsoportról, annyiféle történet és értelmezés következik majd belőle.

Közelebbről nézve tehát Révay Ferenc könyvtárának sorsát a Széchényi-könyvtárba kerülése után, azt láthatjuk, hogy:

„[a hagyaték] a nagyméltóságú minisztérium engedélyével délutáni időben Havran Dániel igazgatóőr vezetésével s rendkívüli munkaerő felhasználásával rendezés alá került”

A Magyar Nemzeti Múzeum Országos Széchényi-könyvtára az 1916-ik évben. In. Magyar Könyvszemle, 1917. 3–4. sz. 135. o.

A hagyaték fényképeket tartalmazó köteteit a VIII. Art. 368 l jelzet alatt vették be a gyűjteménybe, az egyes tételeket további betűjelekkel különböztetve meg egymástól. A későbbi évtizedek során a gazdag kiállítású, díszes kötetek legtöbbjét új, Dm, azaz „díszmű” kezdetű jelzettel látták el, néhány darab azonban megmaradt a régi jelzeten.

4_kataloguscedula_dm111_opti.jpg
A Dm 111, eredetileg VIII. Art. 368 l jelzetű Cairo 1871 című album eredeti, kézzel írott katalóguscédulájának fénykép-reprodukciója

A Fényképtár 2007-es megalakulását követő időszakban az akkori gyűjteményvezető, Csillag Katalin fogott bele az OSZK-ban található fényképes albumok összeírásába, és az ő munkálkodása nyomán a Révay-albumok egy része átkerült a Fényképtár raktárába, egy másik részük viszont ottmaradt addigi őrzési helyén. Erre a félbemaradt folyamatra vetett fényt a közelmúltban az albumokig eljutó kutatási és feldolgozási-digitalizálási munka.
E „feltárások” eredményeként jelenleg tíz különféle fényképalbumot ismerünk Révay Ferenc hajdani könyvtárából. Ezek három típusba sorolhatók:

1) A már előzőleg is ismert három mellett további kettő, azaz összesen öt nagy méretű, nehéz, kemény fedeles, barna bőrborítású, sárgaréz sarkokkal és csatokkal ellátott album: Palestine 1869 [Dm 153], Constantinople 1869 [Dm 743], Egipte 1869 [Dm 744], Roma 1870 [Dm 146] és Cairo 1871 [Dm 111]. A belső előzéklap arannyal nyomott jelzése szerint ezek a bécsi August Klein, 1881-től Klein von Ehrenwalten (Rothenstein 1824–1890 Bécs) könyvkötő- és bőrdíszműves műhelyében készültek, aki az 1850-es évektől a leghíresebb, legnagyobb becsben tartott mester volt ezen a területen. Alkotásai a kisiparosi szintet túlszárnyalva divatformáló hatásúak lettek. Üzlete a belvárosi Graben 20. szám alatt helyezkedett el, és még az alapító halála után is az ő neve alatt működött. Rendszeres megrendelői között volt az európai elit számos képviselője, és a bécsi császári és királyi udvarnak is állandó szállítója volt; 1881-ben I. Ferenc József császártól nemesi rangot kapott.

2) Zöld, vaknyomásos díszű bőr mappa a nagy méretű kartonlapokra kasírozott fényképek egyben tartására: Algéria [Dm 154], Egyiptom [Dm 488], és valószínűleg a Mekka és Medina-sorozat is.

Ezekhez hasonló, de dísztelen, és valamivel nagyobb méretű mappa tartalmazza a személyes és családi témájú, különféle méretű, technikájú és korú vegyes fényképeket is [Dm 870].

3) Egy, az első pontban felsorolt köteteknél kisebb, fekete bőrkötésű, címlapján üres címerpajzzsal díszített klasszikus, „ablakos” fényképalbum a szűkebb és a nagyobb család tagjainak, ismerősöknek, barátoknak képmásaival. Az ebben látható személyek nagy része még azonosításra vár, de már így is szolgált néhány érdekes felfedezéssel ez a portrégyűjtemény – erről majd egy következő blogbejegyzésben lesz szó.

 A továbbiakban az egyiptomi fényképeket tartalmazó albumokat vesszük közelebbről szemügyre.

II. Az egyiptomi témájú albumok 

A felsorolásból kiderülhetett, hogy három ilyen is van; és a kizárólag egyiptomi felvételeket őrző albumokon kívül a családi fényképek némelyikén is felbukkannak oda kapcsolódó egyének. A blog első részében még csak a Cairo 1871 címet viselő fényképalbum szerepelt, azóta került mellé az Egipte 1869 és a cím nélküli, zöld borítós mappa. Az évszámok arról tanúskodnak, hogy Révay számára bizonyára igen fontos emlékképeket 34–35 évesen vásárolta egy Földközi-tenger környéki utazás során, amely talán első jelentősebb külföldi útja volt. Az 1869-es év megjelenése a palesztinai, konstantinápolyi és első egyiptomi albumon mindenesetre egyetlen, többállomásos, hosszabb utazást sejtet. A későbbi évszámok, illetve a dátum nélküli albumok azt az életrajzi információt – feltételezést – erősítik, hogy később ismételten útra kelt (1870-ben Rómába utazott), illetve hosszabb időt is eltöltött Egyiptomban, vagy több ízben is elutazott oda az 1870-es években, vagy esetleg még az 1880-as években is. Konzulátusi megbízatása viszont nem támasztható alá forrással: könnyen lehet, hogy egyszerűen magánemberként tartózkodott Kairóban. A drága, masszív kötetek arra a szándékra mutatnak, hogy Révay tartós formában szerette volna megőrizni a távoli tájakon beszerzett fényképeket, amelyek így könyvtárának ékeivé válhattak.
Valamennyi albumra, így az egyiptomi témájúakra is igaz, hogy a bennük található nagy méretű, kartonra kasírozott albuminképek a tágabb térségben legismertebb korabeli fényképészek felvételei közül valók. Fényképeiket ma számos köz- és magángyűjteményben megtalálhatjuk, de nem feltétlenül ilyen igényes kialakítású kötetekben, hanem akár laponként vagy szerényebb albumokban, és nem biztos, hogy mindegyik képből sok példány létezik. A szignált, esetenként sorszámot és címet is viselő képeknél egyértelmű a szerzőség. Ezek mellett jó néhány jelzetlen fénykép is helyet kapott az albumokban – a Palestine 1869 40 fényképének kb. fele, a Cairo 1871-ben található 100 kép túlnyomó része szignó nélküli – ám ez nem zárja ki, hogy akár ugyanazok a fényképészek is lehettek az alkotók. Az Egipte 1869-album 81 képéből a legtöbb felvételen Wilhelm Hammerschmidt (Berlin 1822 – 1887 Friedrichshagen) szignója és számozása fedezhető fel, aki 1860-ban nyitott fényképész műtermet Kairóban, és a következő néhány évben itt működött. Felvételei tanúsága szerint Alexandriába, Felső-Egyiptomba és a mai Szudán területére is eljutott, de fényképezett a mai Izrael területén is, amint azt a palesztinai albumban láthatjuk majd a következő részben.

Az album kb. kétharmadát ókori egyiptomi emlékek látképei foglalják el. Ha igaz, Hammerschmidt 1863-ban már újra Berlinben volt, és fényképészként többé nem is telepedett le másutt, tehát egyiptomi és közel-keleti képeit ez előtt kellett, hogy készítse. Rajta kívül Henri Béchard (működött az 1870–80-as években Egyiptomban) és Pascal Sébah (Konstantinápoly/Isztambul, 1823–1886) jelzett képei szerepelnek az egyiptomi albumokban. Béchard kairói működésének első ismert évszáma éppen 1869, tehát Révay, úgy látszik, a fényképész legkorábbi kuncsaftjai között lehetett. Pascal Sébah Konstantinápolyból indult 1860 táján, majd ennek fellendülését követően kairói műtermet is nyitott 1873-ban; érdekes módon néhány felvétele megtalálható már a Cairo 1871 című albumban is. Minthogy az ő egyiptomi fényképei nagyobbrészt a zöld bőrmappában találhatók, ezt az albumot feltehetően az 1870-es években állította össze a gyűjtő. Ugyanebben a mappában találkozunk olyan típusú képekkel is, amelyek a Cairo 1871 című, elsősorban a mamluk-kori épületeket és a sűrűn beépített város utcáit bemutató albumból feltűnően hiányoztak: zsáner- és életképekkel, egyiptomi „típusok” portréival. Ezek egyik alkotója a magyar Otto Schoefft (1833–1900 körül) volt, esetenként az 1858–65 körül vele együtt dolgozó társával, Carlo Nayával.

Otto Schoefft volt a készítője annak a vizitkártya-méretű csoportképnek is (FTA 1910), amely e blogbejegyzés első részének illusztrációi között már megjelent, Négy egyiptomi férfi címmel. Végül pedig egy meglepetés, amelyet az Egipte 1869-album legelső oldalára illesztett felvétel hozott megoldásként a vegyes mappából előkerült hiányos csoportképhez (l. ugyancsak az első részben), de egyúttal rögtön újabb feladványt is adva. Itt, a teljes képen végre láthatjuk ugyanis, hogy ki ül a széken, szürke puhakalapjával a kezében, négy afrikai (három núbiai és egy egyiptomi?) férfi társaságában, de kiléte egyelőre kérdés, miként a társait sem lehetett még azonosítani.. Révay eddig biztosnak vehető képmásai ismeretében bizonyos, hogy ez nem ő. Talán egy jóbarátja vagy rokona lehet? A csoportkép jelentőségét mindenesetre világosan érzékelteti, hogy az album főhelyén kapott helyet.

16_csoportkep_ismeretlen_ferfiakkal_opti.jpg

Férfiak csoportképe az Egipte 1869 (Dm 744) albumból

Köszönöm Elbe Istvánnak a sok fontos és érdekes információt a könyvtár történetéről, Révay Ferenc albumairól és a Kisnyomtatványtárban található szekrénykéről.

Felhasznált irodalom:

Sebő Judit (Történeti Fénykép- és Videótár)

A sorozat további részei: 1. rész; 3. rész

komment

Az első magyar médiavállalkozó, Uher Ödön – A fényképészet úttörői. 12. rész

2021. június 08. 07:30 - nemzetikonyvtar

Munkák és napok – és kincsek. 56. rész

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre egyet-egyet blogunkban. A sorozat ötvenhatodik részében Szemerédi Ágnes „A fényképészet úttörői” című alsorozatában Uher Ödön munkásságát mutatja be.

Id. Uher Ödön fényképész, filmgyáros és rendező 1859-ben született Nagyszebenben. A legkorábbi források szerint első műtermét 1891-től működtette Nagykanizsán. Később, az 1890-es évek végétől a Haris-bazár épületében, a Kossuth Lajos utcában alapította meg korának egyik legszebb és legmodernebb fényírdáját Budapesten. Uher Pestre településével nagykanizsai birodalmát Mathea Károly Eperjesen született fényképész vette át (Uher utódaként hirdette magát, egy ideig együtt dolgozhattak). Műtermében Uher igyekezett nemzedéke más jeleseihez hasonlóan (Erdélyi Mór, Jelfy Gyula) egyéni világítási rendszert kialakítani.

Az 1890-es évektől maradtak fenn tőle a Nemzeti Színházban, illetve a Népszínházban fellépő színészekről készített fényképei, melyek rendszeresen jelentek meg a Vasárnapi Újságban. Publikálták többek között Márkus Emíliáról, Z. Bárdi Gabi operettprimadonnáról készült képeit is. Az ezredéves kiállításon Küry Klára színésznőről készített nagy méretű portréjával mutatkozott be. Küry a századforduló ünnepelt csillagja volt, aki népszerűségben Jászai Marival, Blaha Lujzával és Fedák Sárival vetekedett. 1894 és 1909 között a korszak ismert fényképészei közül többeket megihletett, többek között Strelisky Sándort, Kossák Józsefet és Goszleth Istvánt. Uher 1900-ban kapta meg a császári és királyi udvari fényképész címet.

Az első szakmai alapon létrejött fényképész szervezet, a Fényképész Ifjak Önképző és Segély Egylete 1885-ben jött létre, melynek Mai Manó volt az egyik alapító tagja. Nem sokkal ezt követően, Uher 1905. november 20-án találkozót hívott össze a főváros önálló üzlettel bíró fotográfusai számára, amelyen már egy komolyabb szakmai egyesület alapítását indítványozta. A találkozón, amelyen mintegy hetven meghívott vett részt, Uher kifejtette, hogy időszerű volna, ha a magyar fényképészek – a szakma fejlesztése és saját érdekeik hathatósabb előmozdítása céljából – egyesületet alakítanának. A Magyar Fényképészek Országos Szövetségének alakuló közgyűlését 1906. január 5-én Mai Manó választmányi tag lelkesítő beszéde nyitotta meg. Az egyesület első elnöke Uher lett, alelnökeinek Klösz Györgyöt és Erdélyi Mórt választották meg.
A szövetség elhatározta az első szakorgánum megteremtését is. Így jött létre a Mai Manó által alapított, hat évig működő A Fény című újság. A lap 1906-ban megjelent első számának bevezetőjében a Magyar Fényképészek Országos Szövetségét nevezték a fényképészek első fénysugarának. A Fény fontos szerepet töltött be a művészfotográfia elismertetéséért vívott küzdelemben és krónikása volt a fényképészeti szakma és az amatőr fényképezés történetének is. Az első szám bevezetője hivatkozik az 1902-ben keletkezett rendeletre is, amely kivonta a fényképészetet az ipartörvény rendelkezései alól: „Nem vagyunk művészek, mert csak nem régen lettünk degradálva, de még iparosok sem vagyunk egészen, mert sem iparhatóságunk nincs, szakiskolánk nincs, állásunkat védelmezni testületünk sem volt”. Ugyanakkor kijelentette, „hogy művészetnek sem tekinthető, miután annak művelése szakszerű tanulás útján hosszabb-rövidebb idő alatt elsajátítható”. Az országos szövetség szakiskolai fotóstanfolyamai az 1910-es években indultak be, Mai Manó és Uher Ödön szervezésében. Ezt követően – a szakiskolára hivatkozva – az iparosok egyre türelmetlenebbül sürgették az iparűzés képesítéshez való kötését, azaz a „kontárkérdés megoldását” a kisipart egyébként is támogató kormányzattól. A hivatalos válasz sokáig váratott magára: a kereskedelemügyi miniszter 1920-ban adta ki a „fényképész-iparnak a képesítéshez kötött iparágak közé sorozásáról” szóló rendeletét.

Folytatjuk…

Források:

Szemerédi Ágnes (Kutatásszervezési Osztály)

A fényképészet úttörői című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész13. rész14. rész15. rész16. rész17. rész18. rész19. rész20. rész21. rész; 22. rész; 23. rész

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész; 57. rész; 58. rész; 59. rész; 60. rész; 61. rész; 62. rész; 63. rész; 64. rész; 65. rész; 66. rész; 67. rész; 68. rész; 69. rész; 70. rész; 71. rész; 72. rész; 73. rész; 74. rész; 75. rész; 76. rész; 77. rész; 78. rész; 79. rész; 80. rész; 81. rész

 

komment

Kutatás és szolgálat. Második rész

2021. június 07. 07:30 - nemzetikonyvtar

Hatvanöt esztendeje hunyt el Isoz Kálmán

Isoz (D’Isoz) Kálmán, a magyar zenetörténet neves kutatója, a Zeneműtár megszervezője és első vezetője volt. Folytatjuk pályáját bemutató blogbejegyzésünket.

A könyvtár, mely más nemzeti közgyűjteményekkel egyetemben a klebelsbergi kultúrpolitika értelmében közművelődési feladatokat is ellátott. Hóman Bálint szavaival:

„szemléltetésre és szélesebb körök okulására alkalmas anyagát tudományos szempontok szerint, de a nagyközönség igényeinek figyelembevételével rendezett kiállításain az érdeklődők elé tárta.”

Hóman Bálint: Múzeumok, könyvtárak, levéltárak. In. Magyary Zoltán (szerk.): A magyar tudománypolitika alapvetése, Budapest, Egyetemi ny., 1927, 315–318. –Törzsgyűjtemény

Így történt 1922-ben is, amikor nagyszabású emlékkiállítással csatlakozott a Petőfi-centenárium programsorozatához. A zenei tárlók remek elrendezése Isoz érdeme volt:

„A terem közepén felállított két nagy, kétoldalas üvegesszekrényt majdnem egészen elfoglalta a zeneművek csoportja. Ennek anyagát kiváló zenei szakemberünk, Lavotta Rezső válogatta ki, majd Lavotta súlyos megbetegedése után Múzeumunk jeles zenei tudású főtitkára, dr. Isoz Kálmán folytatta az anyag egybeállítását, s annak elhelyezését is teljesen ő oldotta meg nagy sikerrel. Kellőképen kiemelte zenei kiválóságaink Petőfi-kompozícióit, a többi darabokkal pedig egyes sorozatokat mutatott be, hogy ily módon bizonyítsa Petőfi egy-egy költeményének állandó ihlető hatását zeneszerzőinkre. Külföldi kiadványok is élénkítették a gazdag kóta-anyagot.”

Rédey Tivadar: Az országos Széchényi Könyvtár Petőfi kiállítása. In. Magyar Könyvszemle, XXX/1–2, (1923) 1521. – Elektronikus Periodika Archívum

E tárlat anyaga szolgált Isoz néhány évvel később megjelentetett Petőfi-bibliográfiájához, mely önálló kiadványként a (sorozatnak tervezett) Magyar zeneművek könyvészete első és egyetlen darabja lett. A kötet könyvészeti szempontból is különösen jelentős, mivel 1920 és 1934 között ez volt az egyetlen olyan szakbibliográfia, amely a könyvtár saját kiadásában jelent meg. Az adattár tanúsága szerint a legtöbb szerzeményt Bognár Ignác írta, ezek közül a Fürdik a holdvilág… egy variánsa meghallgatható a Színháztörténeti és Zeneműtár Hangtár adatbázisában.

Isoz megkérdőjelezhetetlen szakmai tekintélyét tovább öregbítette a főváros félévszázados jubileuma tiszteletére készült, 1926-ben megjelent Buda és Pest zenei művelődése (1686–1873) című, többkötetesre tervezett munkájának első része. A korábban alig ismert adatokat feltáró munkáért a Magyar Tudományos Akadémia 86. közgyűlése a főváros történetét új eredményekkel megvilágító dolgozat jutalmazására kitűzött székesfővárosi, egymillió koronás díjat egyhangú döntéssel neki ítélte.

1-buda_es_pest_cimoldal_opti.jpg

Isoz Kálmán: Buda és Pest zenei művelődése (1686–1873). 1. köt., Budapest, Budapesti M. Népszínházi Bizottmány, 1926. – Törzsgyűjtemény

Többek között ez, de az 1927-ben Frankfurt am Mainban megrendezett Musik im Leben der Völker című nagyszabású zenei kiállítás figyelemfelkeltő magyar tárlatának kedvező nemzetközi fogadtatása ugyancsak nagyban hozzájárulhatott ahhoz, hogy amikor 1928 folyamán – a könyvtár szervezeti felépítésében tervezett változtatások kapcsán – napirendre került a zenei osztály bővítésének-átalakításának kérdése, a vezetőség megfontolta Isoz korábban már többször megfogalmazott javaslatait, s azokat szem előtt tartva:

„a m. kir. vallás- és közoktatásügyi Miniszter Úr Őnagyméltósága f. évi május hó 16-án kelt elhatározásával az Orsz. Magy. Gyüjteményegyetem tanácsának felterjesztésére hozzájárult, hogy a M. Nemz. Múzeum Orsz. Széchényi Könyvtárának, Néprajzi tárának és Történeti osztályának anyagából önálló Zenetörténeti osztály létesítessék...”

nn. „Változások az Orsz. Széchényi könyvtár adminisztrációjában (Vegyes közlemények). In. Magyar Könyvszemle, XXXVI/3-4, (1929), 264 – Elektronikus Periodika Archívum

A megnövekedett feladatok ellátására Isoznak mindenképpen szüksége volt hozzáértő munkatársakra. Ezért egyik első igazgatói intézkedésével javaslatot tett Lajtha László zeneszerző és népzenekutató, nyugalmazott múzeumi igazgatóőr mielőbbi reaktiválására, aki korábban a már dolgozott a Néprajzi Gyűjteményben.

lajtha_alk_opti.jpg

dr. Lajtha László munkásdágának bekapcsolása a Zenetörténeti Osztály célkitűzéseibe. Isoz Kálmán Hóman Bálinthoz, a Nemzeti Múzeum főigazgatójához intézett levelének fogalmazványa, 1929. XII. 5. – Színháztörténeti és Zeneműtár

Lajtha 1930 elejétől „díjtalan minőségben” heti három délelőttön dolgozott a népzenei anyagokkal, azonban további tíz hónapnak kellett eltelnie, mire Isoz közvetlen beosztottat is kapott Bartha Dénes személyében, aki a Collegium Hungaricum ösztöndíjasaként a berlini egyetemen zenetudományt hallgatott, s a szakma legnevesebb képviselőinek vezetésével doktorált. A fiatal tudós – mint első osztályú segédtiszt a X. fizetési osztályban – hivatalosan 1930 októberétől (gyakorlatilag a következő év elejétől) kezdte meg szolgálatát. Munkába állásával Isoz immár hozzákezdhetett az addigi nyilvántartási rendszer korszerűsítéséhez, s a mindenkori kutatók munkájának megkönnyítésére olyan új katalógusokat tervezett, amelyek rögzítik a magyar dalok (népdalok, műdalok, áriák) költőinek szövegíróinak személyét, illetve lehetővé teszik a szövegkezdő sorok szerinti keresést. A munka gyakorlati részét fiatal beosztottjára bízta, aki rendkívüli szorgalommal és tudományos alapossággal látott hozzá a megvalósításhoz. A munka első szakasza – mely az 1928-ban ajándékkén megkapott 70 kötetes, úgynevezett Hajós-gyűjtemény anyagának feldolgozását tűzte ki célul – 1933-ra fejeződött be, nagyságrendjének érzékeltetésére pedig álljon itt néhány adat Bartha 1932-ben készült munkajelentéséből:
„A Hajós gyűjtemény anyagából készült és a betűrendbe beosztatott: 8615 kartotéklap a dalkezdet mutatóhoz (ebből 3082 az év első 2619 az év második negyedében) 2443 kartotéklap a dalszerzők mutatójához. E mellett a kötelespéldányok anyagából készült (a rendszeres szerzőkatalogizálás mellett) 368 kartotéklap a dalkezdet-mutatóhoz, 1746 szövegíróhoz.”

hajos_1_opti.jpg
A „Hajós-gyűjtemény konkordanciája”. A gyűjtemény Bartha Dénes által készített táblázat első oldala, amely feltehetően praktikus okokból készült a zenei osztály nyomtatott törzsanyagában már megtalálható kották (Musica practica) jelzeteihez. – Színháztörténeti és Zeneműtár, Bartha-hagyaték

Isoz gyűjteményfeltáró és gyűjteménynépszerűsítő törekvéseinek további fontos állomása volt, hogy a hivatalos kulturális kormányzat támogatásával 1929-ben megindított új zenei folyóiratban a Muzsikában rendszeres publikációs lehetőséghez jutott. A Nemzeti Múzeum Zenei Osztályának közlései címmel jelentkező rovatban elsőként a gyűjtemény gyarapodásáról olvashatott az érdeklődő, később pedig számos érdekes, újonnan felfedezett dokumentumot – többnyire zenei tárgyú levelet közölt.

Ugyancsak ezeknek az éveknek az eredménye volt régóta dédelgetett álmának megvalósulása is: a Musicologia Hungarica: A Magyar Nemzeti Múzeum Zenetörténeti Kiadványai című sorozat megindítása. A sorozat első három kötete 1934 és 1936 között látott napvilágot, a hazai és nemzetközi zenetudomány elismert kutatóinak: Bartha Dénesnek, Gombosi Ottónak és Gárdonyi Zoltánnak egy-egy munkáját megjelentetve.

Az 1930-as évek első felére Isoz Kálmán kitartó munkája meghozta gyümölcsét. Szakmai tekintélye, tudatosan épített kapcsolatrendszere, s nem utolsó sorban munkatársai – Lajtha László és Bartha Dénes – kiváló zenei felkészültségének köszönhetően az általa vezetett zenei gyűjtemény jelentős hazai és külföldi elismerésre tett szert. A Zenetörténeti Osztály immár magában hordozta egy hazai zenetudományi kutatóközpont kibontakozásának lehetőségét is, hogy ismét Hóman Bálintot idézve:

„alapvető feladatokat megoldó intézete legyen a szaktudománynak” [szervesen kiegészítve] „a tudósképzésre hivatott egyetemek és a tudományos munkát irányító (...) társulatok munkáját.”

Hóman Bálint: Múzeumok, könyvtárak, levéltárak. In: Magyary Zoltán (szerk.): A magyar tudománypolitika alapvetése, Budapest, Egyetemi ny., 1927, 315–318. –Törzsgyűjtemény

Ám az 1934-es esztendő első hónapjaiban végbemenő kultúrpolitikai változások, a Nemzeti Múzeum jogállásának módosulása, közelről érintették a Széchényi-könyvtárat is. Az újabb szervezeti átalakítás során az egymástól addig független osztályigazgatóságokat ismét egyetlen főigazgatóság alá rendelték, s ennek következtében megszűnt a Zenetörténeti Osztály is: a néprajzi és a történeti osztály zenei részei leváltak, a korábban volt Zenei Osztály pedig – immár Zeneműtár néven – „visszatért” a Széchényi könyvtárba, s a Muzeális tárak egyike lett. Vezetését Lavotta Rezső vette át. Lajtha László a Néprajzi Gyűjteményben, Bartha Dénes pedig a Történeti Osztályban folytatta tovább múzeumi szolgálatát. Isoz Kálmánt igazgatói címmel és jövedelemmel nyugdíjazták, s ezt követően a Zeneművészeti Főiskola újonnan kinevezett főigazgatója, Dohnányi Ernő kérésére az intézmény titkárává nevezték ki. Sokrétű adminisztratív munkája mellett továbbra is maradt ideje zenetörténeti kutatásaira: több Liszt-tanulmánya jelent meg a főiskola évkönyveiben. A fesztelen, kedves modora és kitűnő humora miatt sokak által Kálmán bácsinak nevezett Isoz remek munkakapcsolatot alakított ki felettesével, s amikor a zeneszerző 1943-ban végleg lemondott tisztségéről, vele együtt ő is megvált az állásától. Bizonyos, hogy Isoz iránt érzett megbecsülése is közrejátszott Dohnányi azon döntésének meghozatalában, miszerint a II. világháború végén a hazáját elhagyó, s haláláig emigrációban élő zeneszerző Magyarországon marad szellemi javait a Nemzeti Múzeumban (pontosabban annak a könyvtárában) kívánta elhelyezni. Köztük van Dohnányi Ernő egyik leggyakrabban játszott kompozíciója, melyet a zeneszerző 1922-ben ajándékozott a Nemzeti Múzeum könyvtárának:

1_dohnanyi_suite_opti.jpg

Dohnányi Ernő: Suite für Orchester, fis moll, op.19. (Grünewald, 1909). Az autográf partitúra első oldala. – Zeneműtár, Ms. mus. 747. A kéziratot a zeneszerző Isoz Kálmán kezdeményezésére 1922-ben helyezte el a Széchényi-könyvtárban.

Isoz Kálmán élete végéig hű maradt az „öreg Müzéhez”. Ha Rákosligeti otthonából beutazott a fővárosba, sűrűn felkereste egykori munkahelyét: a múzeum földszinti büféjében megivott egy erős feketét, majd meglátogatta a Zeneműtárat, ahol fiatal kollégáinak színes történeteket mesélt a huszadik század első évtizedeinek múzeumi-könyvtári mindennapjairól. Életének hetvennyolcadik esztendejében, 1956. június 6-án hunyt el.

Blogbejegyzésünk első része itt olvasható.

Kelemen Éva (Színháztörténeti és Zeneműtár)

komment

Kutatás és szolgálat. Első rész

2021. június 06. 08:30 - nemzetikonyvtar

Hatvanöt esztendeje hunyt el Isoz Kálmán

Isoz (D’Isoz) Kálmán, a magyar zenetörténet neves kutatója, a Zeneműtár megszervezője és első vezetője volt.

isoz_1_opti.jpg

Isoz (D’Isoz) Kálmán (1878–1956)

Francia eredetű családból származott: édesapja (Chateau-d’Oex-i) Isoz F. Sideon az 1850-es években telepedett le Magyarországon, és mind francia nyelvtanárként mind pedig fordítóként jelentős társadalmi megbecsülésnek örvendett. Több kiadást megért „Französische Conversations-Grammatik”-ja mellett költeményei is megjelentek, melyek közül néhányat Philippe Fahrbach jun. zenésített meg.

Isoz kereskedelmi iskolai tanulmányai befejezése után eleinte banktisztviselőként dolgozott, s mellette zeneileg képezte magát: a Nemzeti Zenedében Aggházy Károlynál tanult zongorázni. 1900-ban került a Nemzeti Múzeumba, és a következő tíz évben fokozatosan haladt előre a ranglétrán: igazgatósági írnok, tollnok, másodtitkár, majd 1911-től titkár lett. Az adminisztratív teendők példaszerű ellátása mellett érdeklődése igen korán a magyar zenetörténeti és zenei-művelődéstörténeti kutatások felé fordult: Erkel Ferenc születésének századik évfordulójáról több előadással, írással (Erkel és a szimfonikus zene) emlékezett meg (l. Erkel Ferenc-emlékkönyv, szerk. Fabó Bertalan, Budapest, Pátria Ny., 1910, 125–156.), s ő rendezte a Múzeum 1911-es nagyszabású centenáriumi Liszt Ferenc-emlékkiállítását is:

Liszt Ferenc születésének százéves évfordulóját nagyszabású emlékünnepekkel üli meg az egész műveit világ. Liszt Ferenc magyar földön született, és noha életének Javát külföldön töltötte, magyar érzését soha meg nem tagadta és származását éppen olyan büszkén hirdette, mint amilyen büszkék vagyunk mi arra, hogy a halhatatlan zenész bölcsője magyar földön ringott és hogy közülünk indult ki, hogy lángelméjével a világot elkápráztassa. A nagyszabású Liszt-ünnepek közül elsőnek a Liszt Ferenc-ereklyéket őrző Liszt- múzeum nyílt meg ma, egyelőre a sajtó meghívott képviselői előtt. A kiállítást rendező D’Isoz Kálmán múzeumi titkár szíves készséggel kalauzolta a látogatókat a Liszt-múzeum termeiben és felhívta figyelmüket az ott nagy szorgalommal és tudással egybegyűjtött ritka becsű ereklyékre.”

nn. A Liszt Ferenc-muzeum. In. Budapest, XXXV/245, (1911. október 15.), 11. – Törzsgyűjtemény

Mindössze huszonöt esztendős volt, amikor 1903-ban Mészáros Imrével, a Filharmóniai Társaság elnökével együtt megjelentette első fontos munkáját, A Filharmóniai Társaság múltja és jelene, 1853–1903 című művét. A fényes kiállítású, számos képet és fakszimilét tartalmazó kötet a társaság megalapítása körüli események bemutatásán túl ötven esztendő részletes hangversenyműsorát, a közreműködő karmesterek és szólisták teljes névsorát is közölte, de egyéb fontos kiegészítő írásokat, életrajzokat, eseménynaptárt, méltatásokat is tartalmazott.

Szerteágazó múzeumi szolgálata mellett Isoz beiratkozott a budapesti Tudományegyetemre is, bölcsészeti tanulmányait azonban a Nagy Háború miatt egy időre meg kellett szakítania. Szavaival szólva e „világégés és vérözön éveit” becsülettel végigszolgálta, helytállásáért a „koronás arany érdemkereszt a vitézségi érem szalagján” kitüntetésben részesült. Végül 1921-ben, negyvenhárom esztendős korában doktorált, tudománytörténeti szempontból úttörő jelentőségű disszertációja Latin zenei paleográfia és a Pray kódex zenei hangjelzései címmel 1922-ben jelent meg.

Ezekben az években fejezte be a Kézirattárban őrzött zenei levelek tudományos feldolgozását is. Munkájának eredményeiről beszámoló első, rövid közleménye a Magyar Könyvszemle 1919. évi összevont számában A Múzeum könyvtára zenei kéziratainak jegyzéke címmel jelent meg. A teljes Jegyzéket önálló sorozatként, a Könyvtár Címjegyzékeinek VI. köteteként  adták ki. Az első füzet 1921-ben, a második 1923-ban, a harmadik 1924-ben látott napvilágot, s 1449 zenei levél regesztaszerű leírását tartalmazza. A könyvtár zenei gyűjteményeinek gondozását 1924 elején vette át, s néhány hónap múlva, május 1-vel – a könyvtár keretein belül és annak anyagára épülve – megalakult a Zenei Osztály.

„Az 1924. év folyamán, mint a Könyvtár önálló része létesíttetett a zenei osztály. Ez magában foglalja a könyvanyagnak e tárgykörbe tartozó részét (mus. theoretica-i), a nyomtatott hangjegyeket (mus. practica-i), a kézirattárból áttett zenei kéziratokat, zenei leveleket, zenei analektákat s végül, mint kiegészítőrészt, az iconografiai gyűjteményt. Célja a hazai emlékek lehető teljes sorának egybegyűjtése és megőrzése, továbbá a zenetudomány műveléséhez szükséges anyagnak megszerzése. E feladat megoldására dr. Isoz Kálmán főkönyvtáros kapott megbízást, aki az osztály vezetését 1924. május 1-én vette át és Lavotta Rezső zenei előadóval végzi az anyag feldolgozását.”

Lukinich Imre: Jelentés a Könyvtár 1924. évi állapotáról. In. Magyar Könyvszemle, XXXII/1–4. (1925), 163. – Elektronikus Periodika Archívum

Isoz, immár mint főkönyvtáros (amely átsorolás a korábbi múzeumi főtitkári rangjához képes visszalépést jelentett, hiszen a könyvtár ebben az időben a Nemzeti Múzeum egyik osztálya volt csupán), a hivatalos megalapítást követő években azon munkálkodott, hogy gyűjteményének az intézményen belül, de azon kívül is rangot és elismertséget szerezzen. Minthogy önálló javadalmazással (azaz saját költségkerettel) az osztály éveken át nem rendelkezett, a tervszerű állományépítés nehézkes volt, az osztály anyaga legfőképp ajándékozás útján gyarapodott. Isoz minden lehetőséget kiaknázott annak érdekében, hogy minél nagyobb számban összegyűjtse a hazai zeneszerzők kottakéziratait, melyeket a komponisták saját kezű aláírással ellátott arcképeivel egyetemben tervezett az utókor számára megőrizni. A korszak művészeinek jelentős hányada – akár az Isoz iránti személyes megbecsülés és tisztelet okán, akár mert felismerte kottái méltó körülmények közötti megőrzésének fontosságát – örömmel adott kompozíciót az Zenei Osztály számára.


Blogbejegyzésünk második része itt olvasható.

Kelemen Éva (Színháztörténeti és Zeneműtár)

komment

Pénz, kamat, fenntarthatóság. Harmadik rész

2021. június 05. 18:00 - nemzetikonyvtar

Környezetvédelmi világnap 2021

A fenntartható társadalmi berendezkedéshez eljutni az egyik, ha nem a legösszetettebb feladat az emberiség számára. Egy blogbejegyzésben csak néhány gondolatot tudunk kiragadni a szerzők közgazdaságtant, pénzrendszert érintő reformjavaslatai közül.
E rész elolvasása előtt érdemes megismerni a sorozat első két részét! Az első rész és a második rész itt olvasható.

maskent-gazdalkodas.jpg

Zsolnai László: Másként gazdálkodás 1989. – Törzsgyűjtemény

„Az alternatív gazdaságtan szembeszáll a hagyományos közgazdaságtannal, mert attól gyökeresen eltérő meta-ökonómiára épít, vagyis teljesen másként definiálja az ökonómia tárgyát, értékválasztását és módszertanát. […] Az alternatív gazdaságtan alapvető értékválasztása az ökológizáció és a humanizáció kettőse. Az ökológizáció azt jelenti, hogy a szervezetek beágyazódnak abba a természeti kontextusba, amelyben tevékenykednek, és hozzájárulnak az ökoszisztémáknak a megőrzéséhez, amelyekkel kapcsolatban állnak. A humanizáció értelme pedig az, hogy a szervezetek az embereket szolgálják, azaz segítik testi-lelki és szellemi fejlődésüket.”

Zsolnai László: Másként gazdálkodás 1989, 13. o. – Törzsgyűjtemény

globalizacio-visszassagai_1.jpg

Stiglitz, Joseph E.: A globalizáció és visszásságai, Budapest, Napvilág, 2003.Törzsgyűjtemény

Joseph E. Stiglitz a szabad piac mellett az állam fokozott beleszólása, illetve a nemzetközi gazdasági szervezetek átláthatósága, demokratizálása mellett érvel:

„Saját munkámban – mind írásban, mind pedig az elnök gazdasági tanácsadójaként és a Világbank alelnökeként – síkra szálltam az állam szerepének kiegyensúlyozott megítéléséért, hogy felismerjék a piacok és az állam korlátait és diszfunkcióit, de úgy tekintsenek rájuk, mint együttműködő felekre, és közben vegyék figyelembe az együttműködés pontos természetének különbözőségét az egyes országokban attól függően, hogy politikai és gazdasági fejlődésüknek éppen milyen fokán tartanak. […]
A legalapvetőbb átalakulás az irányítás megváltoztatása, hogy a globalizáció úgy működjön, ahogyan kellene. Ez maga után vonná, hogy megváltozzanak a szavazati jogok az IMF-nél és a Világbanknál, és az összes nemzetközi gazdasági intézményben olyan változások menjenek végbe, amelyek biztosítanák, hogy ne csak a kereskedelmi miniszterek szavát hallják meg a WTO-ban, és ne csak a pénzügyminiszterekre figyeljenek az IMF-nél és a Világbanknál. […]
Készpénznek vettük az informált és szabad sajtó abbéli fontos szerepét, hogy megzabolázza a mi demokratikusan választott kormányunkat: bármely csínyt, bármely kisebb indiszkréciót, bármely részrehajlást részletekbe menő vizsgálat követ, és a nyilvános nyomás hatékonyan működik. Az átláthatóság még fontosabb az IMF-hez, a Világbankhoz és a WTO-hoz hasonló közintézményekben, mivel ezek vezetőit nem közvetlenül választják. Bár közintézmények, mégsem tartoznak közvetlen elszámolással a nyilvánosságnak.”

Stiglitz, Joseph E.: A globalizáció és visszásságai, Budapest, Napvilág, 2003, 228, 234–235.Törzsgyűjtemény

gyilkos-kamat_1.jpg

Kiszely Károly: A gyilkos kamat. Környezetvédelmi alapismeretek – másképpen, Budapest, Harmadik Part Alapítvány, 1995. – Törzsgyűjtemény

Kiszely Károly teológus, környezetvédelmi aktivista szintén a demokratizálás segítségével javasolja az általa bajok forrásaként értelmezett kamatos pénzrendszer átalakítását:

„A megoldást a következő módon tudom elképzelni:

1) Pénzrendszerünk természetét, következményeit és megszüntetésének szükségességét meg kell ismertetni a közvéleménnyel. Valamennyi környezeti baj kapcsán nyomatékosan hangsúlyozni kell a pénzrendszeri összefüggéseket mint alapokot. Azaz, a közvélemény által nyomást kell gyakorolni a kamatos pénzrendszer megszüntetéséért. Ahogy a kommunista rend föladta önmagát, úgy a kamatos pénzrendszerrel is megtörténhet ugyanez, ha a közvélemény tudatában van pusztító hatásainak.”

Kiszely Károly: A gyilkos kamat. Környezetvédelmi alapismeretek – másképpen, Budapest, Harmadik Part Alapítvány, 1995, 71. – Törzsgyűjtemény

gyilkos-vagy-humanus_1.jpg

David C. Korten: Gyilkos vagy humánus gazdaság, Budapest, Kairosz, 2009. – Törzsgyűjtemény

Korten paradigmatikus javaslata szerint a gazdaság a természet egy alrendszere. Így ír:

„Tetemesen csökkentenünk kell az összes emberi igényt a Föld természeti rendszereivel szemben, a forrásokat igazságosan kell elosztanunk, be kell fektetnünk a természeti és társadalmi tőke megújításába, és korlátoznunk kell – sőt, meg kell fordítanunk – a népesség növekedését olyan eszközökkel, amelyek növelik az igazságosságot, erősítik a közösséget és biztosítják a hozzáférést a családtervezési szolgáltatásokhoz. […] Első látásra megalázó korlátozásnak tűnhet, de meg kell tanulnunk gazdaságunkat úgy szervezni, mint a Föld életfenntartó rendszereinek egyik alrendszerét. Ehhez új mutatókra van szükségünk, s problémáinkról másképp kell gondolkoznunk, azokat másképpen kell megoldanunk, s egymáshoz máshogy kell viszonyulnunk. […]
Az asztronauták az űrben, egy járműbe szorosan bezárva, világosan tudják: jóllétük attól függ, hogy van-e megfelelő készletük oxigénből, üzemanyagból, élelemből, vízből és más lényeges dolgokból. A folyamatok minimalizálása és mindennek az újrahasznosítása alapvetően fontos hosszú távú jóllétük szempontjából. Mivel semmit nem tudnak helyettesíteni, semmit sem dobhatnak el.”

David C. Korten: Gyilkos vagy humánus gazdaság, Budapest, Kairosz, 2009, 125–127. – Törzsgyűjtemény

termeszetes-gazdasagi-rend_1.jpg

Gesell, Silvio: A természetes gazdasági rend szabadföld és szabadpénz révén [Piliscsaba], Kétezeregy K., 2004. – Törzsgyűjtemény

Silvio Gesell szerint ellentmondás van az anyagi javak folyamatos értékvesztése, romlékonysága és a pénz elvont értékállósága között, és ezért a pénzt negatív kamattal kellene sújtani. Ez elég meghökkentő elsőre, bár elveit először 1916-ben írta le ekképpen:

„Nézzük meg alaposabban a szabadpénzt. Mit kezdhet vele a tulajdonosa vagy birtokosa? Ez január 1-én a piacon, a boltokban, a bérkifizetéseknél, minden állami pénztárnál és a bíróságok előtt 100 márkát ér, és december 31-én már csak 95 márkát, azaz ha a tulajdonos a címletet az év végén arra akarja használni, hogy 100 márkát fizessen ki váltóra, számlára, adónyugtára stb. akkor a cédulához még 5 márkát hozzá kell tennie!
Mi történt? Semmi más, mint az, ami az árukkal is történik. […] E mulandó pénz tulajdonosa tehát éppúgy őrizkedni fog attól, hogy megtartsa a pénzt, mint ahogy a tojáskereskedő őrizkedik a tojást tovább megtartani, mint azt feltétlenül szükséges. E duális rendszerek adják az egyik legjobb magyarázatot e régi társadalmak szokatlan gazdasági jólétére”

Gesell, Silvio: A természetes gazdasági rend szabadföld és szabadpénz révén [Piliscsaba], Kétezeregy K., 2004, 257–258. – Törzsgyűjtemény

Egyes szerzők szerint a nemzetállamoktól indokolatlanul von el hatalmas összegeket, és destabilizáló hatású, amikor pénzügyi szereplők milliós összegekkel végeznek többszörös pénzváltást, pusztán abból a célból, hogy az egyes valuták értékingadozásait kihasználva realizáljanak jövedelmet:

„A spekulatív célú, rövidtávú nemzetközi pénzmozgások megfékezésére szükséges lenne bevezetni az úgynevezett Tobin-féle adót. A nemzetközi pénzügyi tranzakciók megadóztatására irányuló javaslatot James Tobin Nobel-díjas amerikai közgazdász dolgozta ki még 1972-ben. A Tobin-féle adó a pénzpiacot annak megbénítása nélkül korlátozná, és megelőző szerepet játszhatna annak révén, hogy bizonyos spekulációs műveletek profitját korlátozná, ezáltal destabilizáló hatásukat megakadályozná. A javaslatokban általában csekély mértékű (0,1% és 0,5% közötti) adó szerepel. Egyes tanulmányok szerint a Tobin-féle adó, még 0,1%-nál alacsonyabb szinten való megállapítása esetén is évente több mint 100 milliárd dollár hozadékkal járna, és ezt közhasznú célokra lehetne fordítani.”

Fidrich Róbert: Globalizáció és környezet, Budapest, MTVSZ, 2002, 25. – Magyar Elektronikus Könyvtár

A csekély mértékű Tobin-adó a reálgazdaságban szükséges pénzmozgásokat nem akadályozná, pusztán a spekulatív pénzmozgások elé gördítene akadályt.
Lietaerék sok izgalmas elméleti és gyakorlati megoldásjavaslatot sorolnak fel, mi most egy úgynevezett fa-részvényről szóló bekezdést idézzünk fel ezek közül:

„A monetáris fenntarthatóság a fizetőeszköz-rendszerek sokféleségét igényli, hogy így a monetáris kapcsolatok és cserék több, változatosabb csatornája is kialakulhasson. […]
Figyeljük meg, hogy e »fa-alapú fizetőeszközt« szándékosan úgy tervezték, hogy ne tegyen eleget a klasszikus pénz mindhárom funkciójának. […] alkalmanként működhet csereeszközként – elszámolási egységként és törvényes fizetőeszközként azonban nem. […]
A természet alapú megtakarításokban megvan az a lehetőség, hogy csökkentsék a szegények és a gazdagok közötti szakadékot. […] mindazok, akik hajlandók dolgozni, egy inflációtól, banki, illetve monetáris összeomlástól hosszú távon védett valódi vagyont hozhatnak létre. A „farészvényhez” jutás legjobb módja a fatelepítési projektben, vagy más – az önkormányzat és a természetes megtakarítások vállalata által jóváhagyott projektben való korai részvétel volna. A társadalom legszegényebb rétegei így megbízhatóan tudnának vagyont felhalmozni. Az élő fákba való befektetés nemcsak inflációbiztos lenne és védene a monetáris válságoktól, hanem értéke is organikusan növekedne egészen a lejáratig.”

Bernard Lietaer [et al.]: Pénz és fenntarthatóság. A hiányzó láncszem. A Római Klub európai szervezetének jelentése a Finance Watch és a World Business Academy részére, [Budapest], Image Kft., 2015, 154–155. – Törzsgyűjtemény

A Magyar Természetvédők Szövetségének éghajlatvédelmi javaslatában kombinálják a zöld pénzt egy kvótarendszerrel, amely a fosszilis erőforrásokhoz köti a működő tőke maximális mennyiségét, ezzel küszöbölnék ki, hogy a gazdaság túlterjeszkedjen a természeti határain:

„A szabályozás alapja, hogy csökkentjük a fosszilis energiaforrások felhasználásának lehetőségét. Ez környezeti szinten biztosítja, hogy miközben teljesülnek az üvegházhatású gáz kibocsátáscsökkentési célok, a környezeti terhelések teljes skálája csökkenjen. Másrészt a fosszilis energiaforrások fokozott elvonása kikényszeríti a jelenlegi termelési és fogyasztási szerkezet átalakítását egy lényegesen kisebb anyag- és energiafelhasználású, kevesebb hulladékot termelő szerkezet irányába. Miközben csökken a természeti erőforrások inputja és áramlása a rendszerben, szükségszerűen növekszik a gazdaságban és a társadalomban az információ áramlása. Az információ összefonódik a természeti erőforrások fenntartható használatának szükségével, és ez meghatározza az innováció irányát. Az erős innovációs nyomás hatására létrejön a fenntartható erőforrás-használat ismeretbázisa, az ismeretbázis pedig megteremti azt a technikai fordulatot, amely szükséges a környezeti válságból való kilábaláshoz.”

Gyulai Iván: Az éghajlatvédelem ösztönzőrendszere és az ökoszisztéma-szolgáltatások javítása, Magyar Természetvédők Szövetsége 2020, 14. Online kiadás

A gazdaságot legtöbben szinte „természettől adottan” megváltoztathatatlannak képzelik. A fenti szerzők nyomán láthatjuk, hogy ez egy nagyon is emberi találmány és nagyon is izgalmas, új utak körvonalazódnak benne…

Összeállította: Gondos Gábor

A sorozat első két része 2021. április 22-én, a Föld napján, illetve május 15-én, a nemzetközi klímaváltozási akciónapon jelent meg.

komment
süti beállítások módosítása