A magyar zenetörténet klasszikusának helyét az egyetemes zenetörténet-írás mára a 20. század legnagyobb komponistái között jelölte ki. A múlt század első felének új zenéjét meghatározó Arnold Schoenberg és Igor Stravinsky mellett harmadikként Bartók Béla nevét emlegetik. Alkotóművészi tevékenységének hármassága (zeneszerző, zongoraművész, népzenekutató) egyazon feladatvállalás gyökeréből táplálkozott: abból a törekvésből, hogy a nyugati műzene eszközeinek felhasználásával, nemzeti alapon, közvetlenül a parasztzenétől, a „hasonlíthatatlan szépségű és tökéletességű (…) földből kisarjadzott erőtől” ihletve teremtsen új szellemű, egyetemes érvényű modern művészetet.

Bartók Béla 1926-ban. Fénykép – Színháztörténeti és Zeneműtár. Jelzet: Bartók Béla 1/8

A népzenegyűjtés az előadóművészi és zeneszerző pálya indulásával közel egy időben (1905-1906 táján) került Bartók érdeklődésének középpontjába. Évenkénti gyűjtőútjai során bejárta a történelmi Magyarországot, s az itt élő különböző nemzetiségektől közel tízezer dallamot jegyzett le. Az I. világháború utáni geopolitikai helyzet miatt azonban a helyszíni gyűjtést nem tudta folytatni, így népzenekutatói tevékenységében a hangsúly az elemző-rendező munkára helyeződött: következtetéseit nagy tanulmányokban foglalta össze, s az általa összegyűjtött páratlan dallamkincset terjedelmes kötetekben rendszerezte.
Bartók első nagy, a magyar népzenére vonatkozó kutatásait összegző, tudománytörténeti jelentőségű munkájának kéziratát a nemzeti könyvtár Zeneműtára őrzi. A mintegy százoldalnyi szöveget, és 320 dallampéldát tartalmazó kézirategyüttest a Zongoraszonáta (1926) autográfjával egyetemben 1928 májusában ajándékozta a Zenei Osztálynak. A gyűjteményt vezető Isoz Kálmán – akinek egyik fő célkitűzése volt, hogy „hazai szerzőink eredeti, saját kezűleg írt műveinek minél tekintélyesebb sorozatát” a könyvtárban összegyűjtse – érthető örömmel fogadta a kéziratokat, s „jelentős nagy becsüket, különös tekintettel a szerző Magyar népdal című korszakalkotó munkájára” az intézmény igazgatósága felé több alkalommal is jelezte.

• 
• 
• 

Bartók az 1920-as évtől kezdődően dolgozott ezen a kötetén, és habár úgy tervezte, hogy a rákövetkező év nyarának elején már nyomdába is adhatja, a kézirat lezárására csak 1921 októberében, éppen egy évszázada kerülhetett sor. A késlekedés miértjét felesége, Ziegler Márta így összegezte az év október 19-én kelt levelében:

A Rózsavölgyi és Társa kiadó gondozásában megjelent Magyar népdal, Szabolcsi Bence véleménye szerint egyedülálló fontosságú dokumentum 1924-ben látott napvilágot. Egy példánya néhány év múltán ugyancsak a Zenei Gyűjteménybe került, s napjainkban a Magyar Elektronikus Könyvtárban digitális formában is hozzáférhető.
A zeneszerzői életművében a népzenei vonásokat magukban olvasztó, „egyetemes érvényű modern” művek mellett jelentős helyet foglalnak el a népdalfeldolgozások, amelyek – a bartóki alkotóműhely kutatóinak megállapítása szerint – kompozícióinak közel egyharmadát teszik ki. Ennek az alkotói találkozásnak az első, nagyközönségnek szánt, megnyilatkozása a Kodály Zoltánnal közösen összeállított Magyar népdalok énekhangra zongorakísérettel címmel 1906-ban megjelent füzet volt.

• 
• 
• 

A húsz népdalfeldolgozást tartalmazó kiadványról (az első tíz dal Bartók, a második tíz Kodály munkája) a korabeli recenzens így írt:

E feldolgozások néhány újraírt formája Öt magyar népdal énekhangra és zongorára címmel 1928-ban ismét megjelent. Közülük kettő, a „Nem messze van ide kis Margita”, valamint a „Végigmentem a tárkányi utcán”, Medgyaszay Vilma előadásában a szerző zongorakíséretével hallgatható meg a Hangtárban.
A zeneszerző számtalan hasonló jellegű hangszeres és vokális alkotása közül leginkább talán pedagógiai műveinek népzenei ihletésű darabjai ismertek szélesebb körben. Közülük is egyik legnépszerűbb a kezdő zongorázók számára készült összeállítás, a Gyermekeknek sorozat, amely mind a mai napig fontos állomás a zenét tanulók számára. A sorozat első két füzetének kis darabjai magyar játékdalok és népdalok feldolgozásán alapulnak.

• 
• 
• 

Ezek között sok olyan, a mai napig közszájon forgó dallam van, amely a fentebb bemutatott kötetünk, a „Magyar népdal” hangjegyes példatárában is helyet kapott. Ilyenek például a „Megöltek egy legényt”, az „Icike, picike”, a „Nagyváradi kikötőbe”, a „Házasodik a tücsök” és a „Csillagok, csillagok” szövegkezdetű melódiák.

A „Csillagok csillagok…” kezdetű dallam szerzői lejegyzése „A magyar népdal” kottapéldái között

Utóbbi könnyen megjegyezhető dallama, esti hangulatot közvetítő, melankolikus mondanivalója különleges népszerűségre tett szert a tágabb közönség körében: Bartók kis darabja cimbalmon megszólaltatva az esti mesét rádión hallgató gyermekek generációját ringatta álomba, s e töretlen népszerűségről tanúskodik a dal számtalan, különféle stílusban született feldolgozása is.

Csillagok, csillagok…, cimbalomváltozat – Színháztörténeti és Zeneműtár. Jelzet: HKSt 12047_1a06

A népdal eredeti, 1909-ben megjelent feldolgozása. (Gyermekeknek, II. füzet. XXXIII szám)

Az alábbi összeállításban Bartók Béla feldolgozása többféle előadásban is hallható: elsőként maga a szerző, majd felesége, Pásztory Ditta zongorajátékában, végül pedig Szigeti József hegedűátiratában, Bartók zongorakíséretével.

„Csillagok, csillagok… Bartók Béla (1945) – Színháztörténeti és Zeneműtár. Lemezgyűjtemény. Jelzet: HKCD 50.423

„Csillagok, csillagok… Pásztory Ditta (1960-as évek) – Színháztörténeti és Zeneműtár. Lemezgyűjtemény. Jelzet: HKCD 57.178

Csillagok, csillagok… Szigeti-Bartók (1930) – Színháztörténeti és Zeneműtár. Lemezgyűjtemény. Jelzet: HN 35.840

Kelemen Éva (Színháztörténeti és Zeneműtár)

Tavasszal, a természet megújulásával, újjászületésével egyidőben napjainkban sokan tartanak tisztító-, méregtelenítő- és fogyókúrát, illetve elvégzik a tavaszi nagytakarítást a lakásban, a kertben és a ház körül is.

Tavaszra gondolva. Fotó: „Terézia” – Digitális Képarchívum

A katolikusok közül sokan – noha az egyház böjti fegyelme ezt a szigorúságot ma már nem is írja elő – nagyböjt heteiben végig böjtölnek, azaz a tápálék megszorítását a lelki, szellemi megújulással, Jézus szenvedéstörténetére való emlékezéssel és a feltámadás ünnepére, a legnagyobb keresztény ünnepre való személyes várakozással kapcsolják össze. (Napjainkban a katolikus egyház csak a nagyböjti péntekeken írja elő a hústilalmat 14 éves kortól, illetve hamvazószerdán és nagypénteken kell ún. szigorú böjtöt tartani, ami háromszori étkezést enged meg azzal a megkötéssel, hogy ebből csak az egyik lehet bőséges.)
A régi idők böjti fegyelme napjaink egyházi előírásaihoz képest drákói volt, különösen a paraszti társadalomban.

A protestáns felekezetekben elsősorban lelki böjtről beszélnek, amelynek nincsenek konkrét szabályai, s így személyes döntés, hogy a böjtöt a hívő hogyan éli meg. A személyes útnak egyfelől része lehet, ugyanúgy, mint a katolikusoknál, bizonyos táplálékok (hús, édesség, alkohol) megvonása is, de például a kevesebb internethasználat vagy kevesebb sorozatnézés is stb., másfelől pedig több imádság és több Istenre figyelő csendesség. Tőkés István református lelkész, egyházi író így fogalmazza meg a személyes böjt és Jézus böjtölésének kapcsolatát:

Böjtmás, azaz március havának oldala egy 1583-as kalendáriumban – Kalendarivm es ez ielen valo… Bécs, 1583. RMNy503 – Digitális Könyvtár

A különbség óriási tehát a különböző tisztítókúrák és a keresztény ember böjtje között. Utóbbi nem saját magára (szépségére, egészségére), hanem Istennel való kapcsolatára irányul.

 

Bűnbánat. Szobor a Kerepesi temetőben. Fotó: Varga József – Digitális Képarchívum

A nagyböjt – a hamvazószerdától húsvétvasárnapig terjedő hathetes időszak – a húsvéti előkészület ideje az egyházi évben. Negyvennapos böjtnek is emlegetik, mivel a vasárnap, Jézus feltámadásának napja, ünnepnap lévén, a régebbi korokban sem számított soha böjtös napnak. (A protestáns felekezetek az első böjti vasárnappal kezdik a böjti időszakot, ami húsvétvasárnap ér véget.)

Az ókeresztény századokban kétnapos böjtöt tartottak húsvét előtt, ez bővült később egyhetesre, míg végül a XI. századtól vált általános előírássá a nyugati rítusú kereszténységben, hogy az ún. böjttiltó vasárnapokon kívül hamvazószerdától a feltámadásig hétköznap 40 napon át böjtöt tartottak. A negyvenes szám az ószövetségi könyvekben is sokszor előfordul: Mózes negyvennapos böjtje a törvény kihirdetése előtt, a választott nép negyven évig tartó pusztai vándorlása, Illés próféta negyvennapos útja a Hóreb hegyére és Jónás negyvennapos bűnbánati felhívása Ninive lakói számára. De a kereszténység számára a legfontosabb szentírási forrás Jézus negyvennapos böjtje.

Jézust megkísérti a sátán. Ary Scheffer festménye. In. Vasárnapi Ujság, 42. évf., 15. sz., 1895. április 14. – Digitális Képarchívum

A megkísértés története reális valóságként tűnik fel. A kísértő meghasonlásra akarja csábítani Jézust a kérdéseivel: Ha Isten Fia vagy… – mondja többször. De Jézus, noha utóbb ezreket táplál a csodás kenyérszaporítás története szerint, önmagáért nem tesz csodát, hiszen küldetése nem öncélú. Jézus ellentmond a világi hatalom kísértésének és a világi dicsőségnek is. Ha látványosan (ahogy a kortársak várták a Messiás érkezését) jelenne meg a társadalomban, akkor elkerülhetné a vesződést az írástudókkal és a tanítványokkal, és elkerülhetné a szenvedést is, s nem Isten akaratát, sokkal inkább az emberek vágyait teljesítené be.
Jézus megkísértésnek története a keresztény emberek számára példa volt évszázadokon át, és sokak számára napjainkban is az. Nemcsak a húsvét előtti böjt kapcsán, hanem az élet, a hivatás és a hétköznapok küzdelmei kapcsán is, mert kifejezi, hogy az ember élete is fölötte áll a gazdasági, fizikai létezésnek. A történet zárlata, mely szerint a sátán egy időre elhagyta Jézust, egyszersmind azt is jelzi, hogy, ahogyan az ő életébe visszatért a kísértő (a kísértés), úgy az minden ember életében is újra és újra megjelenik.

Tavaszi falukép. Fotó: „HuntHerr” – Digitális Képarchívum

A böjt valójában annak eszköze, hogy az ember ne csak a világ színes és hangos hívásaiban éljen, hanem – korlátozva érzékeit – befelé figyeljen, elcsendesedjék, s ebben a csendben meghallja a saját lelkében elnyomott hangokat. A keresztény ember számára a böjt mindezek mellett segítség, hogy a talán elkényelmesedett, netán vasárnapi/kulturális keresztény vagy éppen sérült, elsatnyult istenkapcsolatát is megújítsa. Ebben az értelemben kapcsolódik a böjthöz a bűnbánat fogalma is, amelynek célja túlmutat az erkölcsi vétségek tudatosításán és megvallásán, lényegi, egzisztenciális célja Isten és az ember harmonikus viszonyának helyreállítása.
„A modern világ többek közt két rendkívül fontos dolog jelentését mosta el bennünk. Az egyik a bűné, a másik a vezeklésé.” – írja Pilinszky János A nagyböjt című esszéjében.  

–s–

„A hazát páratlan hősiességgel védő derék katonáimnak óhajtok ezzel alkalmat nyújtani ahhoz, hogy a hadviselés fáradalmai közepette egy kis szórakozást találjanak.”

Múlt heti blogbejegyzésünk folytatásában elérkeztünk a történet negyedik főszereplőének, Egyed Zoltán hadnagynak, az újonnan alakuló frontszínházi társulat művészi vezetőjének bemutatásához. Egyed Zoltán (1894–1947) újságíró, színikritikus többek között Karády Katalin felfedezője volt.

Egyed Zoltán 1918-ban. In. Színházi Élet, 7. évf., 1918. 45. sz. Címlap – Törzsgyűjtemény

Ez a színház már nem az olasz fronton, hanem Kelet-Galíciában alakult meg, Wolhinában – Volhínia, Volinyi terület, Wołyń, Wołyńa, a mai Ukrajna északnyugati részén – mivel ide rendelték ideiglenesen a győztes 20. honvéd gyalogos hadosztályt. A színház megalakulásáról a Színházi Élet is beszámol. A tudósítást teljes terjedelmében közöljük:

Az említett darabról egy évvel korábban így szól a rövid tudósítás a Színházi Élet című lapban, melynek címlapján az írásunkban is szereplő Beöthy László látható, aki éppen ekkor nyitotta meg a Népoperát.

A Szerződés eredeti szereposztása. Bemutatója: Modern Színpad Kabaré, 1916. aug. 19. Újságkivágat. In. Színházi Élet, 5. évf., 1916. 27. szám, augusztus 13–augusztus 20., 29. – Törzsgyűjtemény

A 20. hadosztály alakuló színtársulatának tagjait, melynek színészei is a hadosztály ezredeiből kerültek ki, nem ismerjük, de az általuk bemutatott darabról némi fogalmat nyerhetünk a budapesti ősbemutatóról szóló híradásból, melyben a szerzőt is bemutatják:

Szirmai Albert szerzeményei. 1. sz. Altató dal. Szövegét írta: Gábor Andor. Énekli: Medgyaszay Vilma. A Modern Színház műsorából. Alberti és Társa, Eberle Józs. és Társa zeneműnyomdája. Bp. É. n. Kotta. A címlap részlete. Jelzet: Z 69.835/b. – Színháztörténeti és Zeneműtár

A Bárdos Artúr által vezetett Modern Színpad Kabaré aznapi estéjén mutatták be Gyóni Géza – valódi nevén Áchim Géza – evangélikus teológiahallgató verseiből készült összeállítást is:

A frontszínház egész pontosan Branyban, illetve a Boryskowicze környéki táborban született. Branyban volt a hadosztály parancsnoksága 1917. február 18-tól szeptember 1-ig. A Hadtörténeti Intézet és Múzeum gyűjteményében fellelhető fényképek közül néhány ráillik a színjátszóhelyre is.

• 
• 
• 
• 
• 

A színház további sorsáról nincs hír, s a hadosztályt hamarosan visszavezényelték az olasz frontra, egyenesen a „Monte San Gabriele poklába”.
A harcok egyik aktív résztvevője, Szent Kereszthegyi Kratochvil Károly ezredparancsnok erre így emlékezett vissza:

Báró Lukachich Géza altábornagy. In. Vasárnapi Ujság, 65 évf., 1918. 15. sz., április 14., 234. – Elektronikus Periodika Archívum

Maga Lukachich a következőképp, kellő tömörséggel örökítette meg az eseményeket, az olasz és az orosz hadszíntéren töltött időszakot:

Hosszú képzeletbeli utat tettünk meg a Magyar Színháztól a „csöndesebb wolhyn vidéken”, „a viszonylagosan csendes orosz arcvonal” mögött születő „huszadik honvéd hadosztály állandó frontszínházáig”, de ez is szép példája, hogy háborúban sem hallgatnak a múzsák, főképp nem a véres harcokban elcsigázott katonáknak szellemi felüdülést nyújtó virágzó hölgy, a színház múzsája, Thália.

Ezúton is köszönetet mondunk a Hadtörténeti Intézet és Múzeumnak a képek közléséért, a Fotóarchívum gyűjteményvezetőjének, Nagy-Lukács Fanni muzeológusnak.

Az összeállítás első része itt olvasható.

Kis Domokos Dániel (Színháztörténeti és Zeneműtár)

A Tech Tools for Engagement című nemzetközi rendezvényre február 25-én került sor. Az eseményen neves kulturális intézmények képviselői osztották meg tapasztalataikat az online programok szervezésével, technikai kivitelezésével kapcsolatban. A beszélgetés részleteiről Hutai Zsófiát, a Kutatásszervezési Osztály munkatársát kérdeztük, aki az Országos Széchényi Könyvtár képviseletében vett részt a fórumon.

Milyen keretek között valósult meg a beszélgetés, kik voltak a szervezők és a résztvevők?

Ki moderálta a beszélgetést?

Világszerte online elérést biztosítanak a könyvtárak a járvány idején

Milyen témaköröket érintettek a beszélgetés során?

Az Országos Széchényi Könyvtár digitális fényképezőgépe. Fotó: Habram Éva

Milyen szoftverekről esett szó? A tapasztalatok alapján melyik platform, milyen tevékenységhez bizonyult alkalmasabbnak?

A múzeumok és könyvtárak szempontjából milyen technikai eszközök használata lehet a legelőnyösebb?

A könyvek, kéziratok, nyomtatványok bemutatásához miért lehetnek előnyösek az említett eszközök?

A híres Philostratos-corvina kutatói kezekben

A közönség bevonásának lehetőségeivel kapcsolatban milyen megfigyelések, problémák és ezekhez kapcsolódó ötletek hangzottak el?

Nyílt arra lehetőség, hogy a résztvevők a saját tapasztalataikat is megoszthassák egymással?

Az interjút készítették: Csondor Soma és Rétfalvi Petra Zsófia
(Kutatási és Különgyűjteményi Főosztály, Kutatásszervezési Osztály)

 

Az Országos Széchényi Könyvtár nemzeti könyvtárként, egyben kultúrstratégiai intézményként képviseli a szakmát, annak teljes intézményhálózatát és partnerszervezeteivel együtt olyan fontos társadalmi kérdésekben vállal kezdeményező szerepet, mint az oltásnépszerűsítő kampány. 

Országos Széchényi Könyvtár. Főbejárat 

A könyvtárak és közösségeik a koronavírus-járvány kitörésével a virtuális térbe költöztek: számos helyszínen online tartják meg a könyvtári rendezvényeket, az olvasást népszerűsítő klubfoglalkozásokat, közösségépítő alkalmakat és játékokat. A művészetet és kultúrát kedvelők videós könyvismertetéseket nézhetnek, mesefelolvasásokat követhetnek, zenei programokon, író-olvasó találkozókon, ismeretterjesztő előadásokon vehetnek részt, podcast felvételeket hallgathatnak. A bibliotékák programjairól az Országos Széchényi Könyvtár Könyvtári Intézetének gondozásában indult konyvtarak.hu oldalon tájékozódhat. 
Az egyik leghagyományosabb és legkedveltebb könyvtári szolgáltatás, a könyvkölcsönzés sem szünetel: számos könyvtár alakított ki külső könyvátvételi pontot, illetve házhoz szállítási szolgáltatást. A megyei hatókörű városi könyvtárak, a fővárosi könyvtár, valamint a városi könyvtárak megközelítőleg 80%-a működtet a járványhelyzetben könyvátvételi pontot, és nagyjából 50%-uk vállalja a segítségre szorulók számára a könyvek házhoz szállítását. A kisebb települések könyvtárainak nagyjából kétharmadában van lehetőség külső átvételi ponton hozzájutni a könyvekhez, és egyharmadában lehet házhoz szállítást kérni. 

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Csaknem egy évvel a veszélyhelyzet első kihirdetése után a koronavírus-járvány elleni védekezés döntő szakaszához érkeztünk, és a tömeges oltások megindulásával minden lehetőségünk megvan arra, hogy mihamarabb újraindítsuk megszokott szolgáltatásainkat, a könyvtárak személyesen is fogadhassák látogatóikat.  
A könyvtárak, mint hiteles információkat közvetítő intézmények jelentős szerepet töltenek be azzal, hogy felhívják a figyelmet a koronavírus-járvány elleni küzdelemre és az oltás fontosságára. Olvasóink és munkatársaink egészségének megőrzése mindannyiunk számára elsődleges. Intézményeink és közösségi tereink biztonságosságának alapvető feltétele, hogy az országos átoltottság aránya elérje a szükséges mértéket. Ezért kérjük, hogy tájékozódjanak az oltásról a Vakcinainfó weboldalon, és jelentkezzenek oltásra. 

Főigazgatói Kabinet

 

 

„A hazát páratlan hősiességgel védő derék katonáimnak óhajtok ezzel alkalmat nyújtani ahhoz, hogy a hadviselés fáradalmai közepette egy kis szórakozást találjanak.”

E történet négy főszereplője közül először hárommal találkozhatunk egyetlen levélpapíron. Ez az érdekes levél mindeddig lappangott egy félig már elfeledett hagyaték most előkerülő igen vegyes tartalmú és értékű anyagában. A hagyaték egy poros, piszkos dossziéjából mégis igazi kincsek kerültek elő. Ennek a felfedezésnek ezúttal egyetlen darabját járjuk körül.
A Leszkay-hagyaték, mely nevét a hagyatkozó ifjabb Leszkay Andrásról (1907–1988) nyerte, évtizedekkel ezelőtt került a Könyvtárba. Csak az előrendezése is éveket, ha nem évtizedeket vett igénybe, s a Könyvtár csaknem mindegyik Tárának jutott a bőséges anyagból. A két Leszkay közül az ifjabbat talán még valamivel többen ismerik, leginkább a Moha bácsi, a törpe című rádiójáték szerzőjeként, amely Kömíves Sándor 1967-es előadásában vált felejthetetlenné. A jórészt a Leszkay-hagyatékban lévő eredeti kéziratok alapján azóta több kiadást is megért Moha bácsi meséi tanulságos, kedves, gyerekeknek szóló mesegyűjtemény.
Ifjabb Leszkay András édesapja, id. Leszkay András (1863–1928) korának ismert színházi embere, színigazgató, később gazdasági vezető volt, több máig számontartott színész és színésznő felfedezője, pártfogója. Vagyonának java részét a színházra költötte, saját, önös érdekét tekintve nem túl nagy ügyességgel, de hatalmas ráfizetéssel. Mondhatnánk, a korra amúgy jellemzően, igazi művelt nemesi származású értelmiségi volt, abszolút humánus, valódi romantikus lélek.
Ennek a kiváló magyarnak, akire ma is büszke lehet a színházi világ, most felfedezett „levelesládájából” került elő az itt vizsgált dokumentum is, mely egy születőfélben levő, belülről, a hadsereg kebelében szerveződő frontszínház keletkezését meséli el.

• 
• 

A Magyar Színház akkori igazgatójának, a Leszkay Andráshoz származás és lelkület tekintetében sokban hasonlító Beöthy Lászlónak (1873–1931), ennek a kedves „örökifjú”-nak – a neves irodalomtudós Beöthy Zsolt és a kor híres színésznője, a színészképzés egyik legnagyobb alakja, Rákosi Szidi fiának – íródott egyik levélről van szó. A tehetséges Beöthy mindössze 27 évesen lesz a Nemzeti Színház vezetője, amelynek két évig tartó igazgatása után 1903-ban megalapította a Király Színházat. 1904-ben itt mutatták be Kacsóh Pongrác János vitézét. A Rákosi Szidi által 1897-ben alapított Magyar Színházat pedig 1907-ben átvette, helyesebben mondva visszavette Leszkaytól.

• 
• 
• 
• 

A Beöthy levelesládájából előkerült levél írója nem más, mint a híres tábornok, az olasz front hősiesen helytálló 20-as honvéd gyalogezred parancsnoka, Lukachich Géza (1865–1943) vezérőrnagy.

• 
• 

De vajon miért keres fel levelével egy tábornok a frontról, az I. világháború kellős közepén egy színigazgatót, s aztán ez a levél hogyan jut el Leszkay Andráshoz? Mert nem másról, mint egy önszerveződő frontszínház létrehozásáról van szó, akinek pedig ebben segédkeznie kell, az Leszkay András, a Magyar Színház akkori gazdasági vezetője

Id. Leszkay András. In. Magyar színművészeti lexikon. A magyar színjátszás és drámairodalom enciklopédiája. 3. kötet, szerk.: Schöpfin Aladár, Budapest, Színészegyesület, 1931., 112. oldal utáni képmelléklet, 2. oldal – Magyar Elektronikus Könyvtár

S ekkor lép a színre a harmadik főszereplő, a színész, színházszervező Iványi Dezső (1876–1932), a Magyar Színház korábbi tagja. A pályáját is e színházban kezdte, 1897-től 1907-ig volt tagja a társulatnak. Ezért is fogadhatták bizalommal, mikor a már a levelekben megbeszéltek alapján felkereste Leszkayt. Az általunk vizsgált időszakban Iványi a Sziklai Kornél vezette Kis Színháznál és a Népszínháznál volt szerződésben, 1919-ben pedig az Andrássy út és a Csengeri utca sarkán a Gózon Gyula igazgatása alatt megnyíló Muskátli-kabaré tagja volt. Hosszabb ideig a Royal Orfeum főrendezőjeként dolgozott. 1918 nyarán pedig az ő vezetésével a Magyar Frontszínház nevű társulat járt az olasz fronton is. A Komjáthy János majd Pázmán Ferenc vezette hivatalos és hivatásos frontszínház, az Első Magyar Tábori Színház 1917 áprilisában alakult meg.

Iványi Dezső. In. Magyar színművészeti lexikon. A magyar színjátszás és drámairodalom enciklopédiája. 2. kötet, szerk.: Schöpfin Aladár, Budapest, Színészegyesület, 1930., a 368. oldal után következő képmelléklet, 2. o. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Az itt közölt forrásdokumentumon, egyetlen levélpapíron e három személy – Lukachich Géza, Beöthy László és Iványi Dezső – mindegyikének olvasható a kézjegye. A dokumentum segítségével kibontakozik egy színháztörténeti szempontból is érdekes történet. Lukachich Géza 1917. július 3-án kelt Beöthy Lászlónak címzett gépiratos levelében egy katonái közreműködésével létesítendő állandó és jótékony céllal működő tervezett frontszínházhoz kér színházi kellékeket:

Lukachich Géza levelén olvasható Iványi Dezső ceruzával írt átvételi elismervénye, 1917. július 7-i keltezéssel.

Lukachich Géza, a magyar királyi 20. honvéd gyalogos hadosztály parancsnoka Beöthy Lászlónak, a Király és Magyar színházak igazgatójának írt levele. Táboriposta 417., 1917. június 3. Gépirat, autográf aláírás; Iványi Dezső átvételi elismervénye. 1917. július 7. Kézirat, autográf aláírás

Beöthy László az 1917. július 3-i levél hátoldalára – július 3. és július 7-e között – írt utasítása Leszkay Andrásnak szól.

Beöthy László Leszkay Andrásnak, a Lukachich Géza által írt levél hátlapján. Budapest, 1917. július 3. július 7-e között. Kézirat, autográf

Folytatjuk...

Kis Domokos Dániel (Színháztörténeti és Zeneműtár)

Irodalomjegyzék:

• Magyar színművészeti lexikon. A magyar színjátszás és drámairodalom enciklopédiája, 1–3. kötet, szerk.: Schöpfin Aladár, Budapest, Színészegyesület, 1929–1931.
• Iványi Dezső életrajza. In. Enyedi Sándor: Rivalda nélkül. A határon túli magyar színjátszás kislexikona, Budapest, Teleki László Alapítvány, 1999, 171.
• Gajdó Tamás: Front- és hadifogolyszínházak. In. Magyar színháztörténet. 1873–1920. Szerk.: Gajdó Tamás, Budapest, Magyar Könyvklub – Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet, 2001, 781–789.
• Csiszár Mirella – Sipőcz Mariann: Színészkatonák, fogolyprimadonnák. Front- és hadifogolyszínházak az első világháborúban. In. Színészek, fogolyprimadonnák. Frontszínházak, hadifogolyszínházak az első világháborúban, Budapest, Országos Színművészeti Múzeum és Intézet, 2014, 7–23.

1861. március 9-én mutatták be Erkel Ferenc Bánk bán című operáját a Nemzeti Színházban, a zeneszerző vezényletével. Erkel tizenhét év után jelentkezett önálló, új operával, amelynek szövegét Katona József a szabadságharc bukása után betiltott nemzeti drámája alapján Egressy Béni, a komponista jól bevált librettistája írta. Az önkényuralommal szembeni ellenállást magyar‒idegen konfliktusként ábrázoló mű befejezése és bemutatása az abszolutizmus enyhülése nyomán valósulhatott meg. E reményteli, hazafias légkörben érthető, hogy a közönség felfokozott érdeklődéssel várta a nemzeti operát, amelyet Szigligeti Ede rendezésében, Carlo Brioschi bécsi díszletfestő látványos díszleteivel, elsőrangú szereposztásban állítottak színpadra. Bánk bánt a kor ünnepelt tenorja, Ellinger József, Melindát Hollósy Kornélia, a pályafutása csúcsán lévő világhírű szoprán alakította. A további főbb szerepekben Füredi Mihály (Petur bán), Hofbauer Zsófia (Gertrúd) és Bignio Lajos (II. Endre) működött közre.

A bemutató előadás színlapja ‒ Színháztörténeti és Zeneműtár

Igazolva a várakozásokat, a Bánk bán átütő sikert aratott a telt házas premieren. Erkel Ferenc mellett a publikum Hollósy Kornéliát ünnepelte, akinek Melinda-alakítását a kortársak egyöntetűen felülmúlhatatlannak tartották. Erkel neki írta Bánk bán ártatlan feleségének szerepét, amelyet további huszonhat előadáson énekelt 1862-es visszavonulásáig, emellett az operát koncerteken is népszerűsítette.

• 
• 

A premiert követően megjelent műbírálatok ugyancsak lelkesen méltatták az előadást, valamint a mű jelentőségét a sajátosan magyar műzenei nyelv megteremtése szempontjából. Különösen dicsérték annak második felvonását és Tisza-parti jelenetét, melyekben dominál a verbunkos, illetve népies műdal alapú magyar zene. Id. Ábrányi Kornél és Mosonyi Mihály a Zenészeti Lapokban megjelent kritikái a nemzeti kultúra örökbecsű értékeként könyvelték el a művet.

A kritikusok elismeréssel említették, milyen nagyszerű hatást kelt a hazai operaszerzők által addig nem alkalmazott cimbalom, a viola d’amore és az angolkürt, külön kiemelve a jellegzetes magyar hangszert megszólaltató Erkel Sándor, a zeneszerző ekkor tizenöt éves fia játékát. Kevésbé tetszett a két balettbetét, különösen az első felvonás pas de deux-vel induló ún. „sál”-tánca, amelyet hosszúnak, s csaknem feleslegesnek találtak. A magyar balett számára amúgy sem volt kedvező ez az időszak. A műfajt egyre kevésbé tekintették művészetnek, a Campilli Frigyes vezette balettkar pedig teljesen elnőiesedett.

A Bánk bán szerzői partitúrája. No. 8. Aria („Hazám, hazám…”), 2. kötet, fol. 8 verso ‒ Színháztörténeti és Zeneműtár

Miután az operát néhány éven belül maga a zeneszerző revideálta, majd az 1930-as években a mű szövegét Nádasdy Kálmán, zenéjét Rékai Nándor radikálisan ‒ és máig ható módon ‒ átdolgozta, a Bánk bán 160 évvel ezelőtt oly nagy sikert aratott, eredeti formája csaknem feledésbe merült. Az ősváltozat rekonstruálását, 2008-as debreceni, 2010-es miskolci és budapesti előadását az Országos Széchényi Könyvtár Zeneműtárában őrzött autográf partitúra tette lehetővé. A több kéz által írt szerzői kézirat érdekes információkkal szolgál a mű keletkezéséről. Így például a kutatás feltárta, hogy az Erkel-fiúk, Gyula és Sándor közreműködhettek a mű hangszerelésében. Az opera tudományos közreadója, Dolinszky Miklós szerint a Bánk bán komponálása valószínűleg 1850 körül kezdődött, hangszerelése pedig ‒ a zeneszerző bejegyzése szerint ‒ 1860. október 30-án fejeződött be. A Czillei és a Hunyadiak című Vörösmarty-dráma betétversét megzenésítő Keserű bordal legkorábbi, szintén a Zeneműtárban őrzött autográf kézirata arra utal, hogy az opera egyik legnépszerűbb száma eredetileg nem a Bánk bánhoz készült: Petur neve ebben még nem szerepel. Az 1844‒1845 körül komponált bordalt Erkel a Bánk bán munkálatai idején illesztette be. A librettónak a Színháztörténeti Tár gyűjteményében található forrásai közül kiemelhető a kéziratos cenzori példány, amelyből kiderül, hogy a problematikus királynégyilkosságot a kulisszák mögött kellett végrehajtani.

• 
• 

Emellett a Bánk bán számos, különböző korszakokban készült hangfelvétele is megtalálható a Zeneműtár gyűjteményében. E hangdokumentumok az ősbemutató óta folytonos, időről-időre változó előadói gyakorlatról tanúskodnak. Az opera két legnépszerűbb részletének archív felvétele online is meghallgató Hangtár nevű új adatbázisunkban. Bánk bán „Hazám, hazám…” kezdetű nagyáriájának az 1940-es évek elején Rösler Endrével készült, és 1950-ben újra kiadott felvétele azért is érdekes, mert némileg eltér az Operaházban 1940 óta, ekkoriban játszott változattól. Bár alapvetően Nádasdy Kálmán szövegével szólal meg, egy sor erejéig az eredeti Egressy Béni-librettót idézi, utolsó három verssora („Erőm, hitem…”) pedig új átköltés. Figyelemre méltó, hogy a felvételen a tenor verzió hallható, miközben a budapesti operában ebben az időben még a baritonra transzponált változatot énekelte dr. Palló Imre, akinek előadásában Petur bordalának egy 1929-es felvételét szintén meghallgathatjuk tartalomszolgáltatásunkban.

Illyés Boglárka (Színháztörténeti és Zeneműtár)

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre egyet-egyet blogunkban. A sorozat negyvennyolcadik részében Vasné dr. Tóth Kornélia, a Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár tudományos munkatársa „Ex libris gyűjtők, gyűjtemények” címmel indított alsorozatában a tárban található ex librisek készíttetői közül ezúttal Benkő Ferencet és gyűjteményét mutatja be.

Benkő Ferenc (1911–2001) szakgyógyszerész, gyógyszerésztörténész, a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum Baráti Körének egyik alapítója, a Nemzetközi Gyógyszerésztörténeti Társaság tagja volt.
Alapiskolai tanulmányait a szülőhelyén, Derecskén, a középiskolát pedig a Sárospataki Református Gimnáziumban végezte. Jól beszélt németül. A családi gyógyszertárban gyakornokoskodott, majd az ún. tirocinális (gyakornoki) vizsga letétele után továbbtanult a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen. 1933-ban kapta meg a gyógyszerészi oklevelét.
Apja révén örökölte a derecskei Remény gyógyszertárat, melynek vezetőjeként tevékenykedett az 1950-ben bekövetkező államosításig. Ezt követően néhány évre Debrecenbe helyezték át, majd 1957-től újra Derecskén volt gyógyszertárvezető. Gyógyszerész munkája mellett levéltári kutatásokat is végzett, Debrecen gyógyszertárainak 18. századi történetét és híres gyógyszerészek életútját kutatta elsősorban. E témákban előadásokat tartott és cikkei jelentek meg szaklapokban, például a Gyógyszerészetben, az Orvosi Hetilapban, az Orvostörténeti Közleményekben. Foglalkozott Derecske múltjával is, e vonatkozásban többek között a Hajdú-Bihari Napló, a Magyar Nemzet hasábjain publikált.
Hobbija volt a képzőművészet, felkereste Európa nevezetes képtárait, többször járt Olaszországban, így Firenzében és Rómában is. Alaposan ismerte a régi századok festészetét, de a kortárs művészek között szintén jól eligazodott. A derecskei járási kultúrház művészeti tanácsadójaként maga is részt vett kiállítások szervezésében. Saját művészeti gyűjteményében festmények, grafikák, kisplasztikák, plakettek, kerámiák, üvegek egyaránt szerepeltek. Lakásának falain Derkovits Gyula, Félegyházi László, Ferenczy Károly, Rippl-Rónai József, Szőnyi István képei, Borsos Miklós rajzai voltak láthatók, de Medgyessy-szobrocskák és értékes érmek is ékesítették a gyűjteményét.
Ex libris-gyűjtéssel már huszonéves korától foglalkozott. A debreceni Ajtósi Dürer Céh tagjaként kisgrafikáival 1935 decemberében részt vett a céh kiállításán a Déri Múzeumban.

Az 1930-as években jó kapcsolatot ápolt a budapesti székhelyű Magyar Exlibrisgyűjtők és Grafikabarátok Egyesületével (MEGE). Neve olvasható a MEGE 1937-es cserelistáján, melyen duplum példányokat ajánlott fel többek között Bajor Ágost, Vadász Endre, Gáborjáni Szabó Kálmán, Petry Béla lapjaiból.
Nevére szóló ex librisein részint hivatására utalóan Aszklépiosz, a gyógyítás istene látható attribútumával, a kígyóval (grafikus: Petry Béla).

Petry Béla grafikája (1933). Jelzet: Exl.B/419 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A szegedi származású, egy ideig Debrecenben élő Vadász Endre festő- és grafikusművész több rézkarc ex librist is készített a számára 1935-ben. Az egyik kis hegyi falut ábrázol.

Vadász Endre grafikája (1935). Jelzet: Exl.B/420 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Jellemzőbb az a grafika, mely Benkő foglalkozására utalóan gyógyszertárbelsőt jelenít meg, várakozó betegekkel.

Vadász Endre grafikája (1935). Forrás: Vadász Endre: Tiz rézkarc ex libris (1935)

Az esztergomi származású Bajor Ágost egy lapja „Ex libris eroticis Benkő Ferenc” felirattal erotikus jelenetet mutat be.
Benkő gyűjtőszenvedélyét felesége, Benkő Ferencné Nagy Irén (1921–1992) pedagógus is támogatta, akivel 1942-ben kötötték össze az életüket.
Benkő Ferenc műkincseiből 1971-ben a debreceni Déri Múzeumban volt megtekinthető kiállítás, Sz. Kürti Katalin rendezésében. A Déri Múzeum Baráti Köre e rendezvénnyel kezdte meg a magángyűjtemények feltárására tervezett sorozatát. A tárlaton külön vonulat képviselte az alföldi, debreceni festőket és a kisplasztikát, az érmeket.

A gyógyszerész, szakíró és műgyűjtő Benkő Ferenc munkásságáért számos kitüntetésben részesült, Derecske városától 1996-ban méltán nyerte el a díszpolgári címet.

Irodalom:

• 1937. évi cserejegyzék, MEGE Kisgrafika, 1937/1. sz., 3.
• Ébli Gábor: Benkő Ferenc: Kerámia, üveg, festmény és plakett. In. Magyar műgyűjtemények 1945–2005, Budapest, Enciklopédia, 2006., 50.
• Kürti Katalin, Sz.: Emlékezés az Ajtósi Dürer Céhre (1935–1944), Kisgrafika, 1988/2. sz., 24–26.
• Radó Imréné: Benkő Ferencné. In. Pedagógusok arcképcsarnoka, 2004, főszerk. Ungvári János, Debrecen, Karácsony Sándor Neveléstörténeti Egyesület, 2004., 36–37.
• Soó Rezső, Berei: Az Ajtósi Dürer Céh grafikai kiállításai, Magyar Exlibris, 1936/1. sz., 1–7. (Hozzáfűzve a kiállítási katalógus is, 1–8.)
• Szmodits László: Benkő Ferenc, Orvostörténeti Közlemények, 2002/1–4. sz., 229–230.
• Tatár György: In memoriam Benkő Ferenc, Gyógyszerészet, 2002/3. sz., 169–170.
• Vasné dr. Tóth Kornélia: Benkő Ferenc (1911–2001). In. Uő.: Múltunk neves ex libris gyűjtői, lexikon, Budapest, Kisgrafika Barátok Köre Grafikagyűjtő és Művelődési Egyesület, 2019, 30.
  
  

Vasné dr. Tóth Kornélia (Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

Az Ex libris gyűjtők, gyűjtemények című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész; 56. rész; 57. rész; 58. rész; 59. rész; 60. rész; 61. rész; 62. rész; 63. rész; 64. rész; 65. rész; 66. rész; 67. rész; 68. rész; 69. rész; 70. rész; 71. rész; 72. rész; 73. rész; 74. rész; 75. rész; 76. rész; 77. rész; 78. rész; 79. rész; 80. rész; 81. rész; 82. rész; 83. rész

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre egyet-egyet blogunkban. A sorozat negyvenhetedik részében Szemerédi Ágnes „A fényképészet úttörői” című alsorozatában Klösz György munkásságát mutatja be.

Klösz György 1880-ban megjelent Próba-nyomatok című illusztrált prospektusában tárgyak, rajzok fényképészeti úton való megörökítését és nyomtatott sokszorosítását ajánlgatja; munkája a mai használatos kliséeljárás első kordokumentuma.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

 1884-től egy új műfajban is meg tudta magát mutatni, több alkotóval együtt részt vett grafikusként a Borsszem Jankó újság illusztrációs anyagának kivitelezésében is

Borsszem Jankó, 1895. május 12. Címlap – A kép forrása: Elektronikus Periodika Archívum

1884-ben kellett áthelyeznie műtermét a Hatvani utca 18. számú házba a Budapesti Egyetem Orvoskari Intézetének kiépítése miatt. Itt lehetősége nyílt újabb jelentős műszaki és nyomdászati feladatai teljesítésére, új technológiák bevezetésére. 1885-ben az Országos Általános Kiállításon bemutatta az egész Andrássy utat 1:100 léptékben leképező panorámasorozatát. Eközben sorra kapta a megbízásokat a fővárostól is: sok-sok épület, tér, utca képe az ő munkájának köszönhetően őrződött meg az utókor számára. 1892-ben Ferenc József koronázásának 25 éves jubileumi ünnepségeiről tudósított. II. Vilmos császár budapesti látogatása alkalmával is fényképezett, de dokumentálta a későbbi építkezéseket, ünnepségeket, szoboravatásokat, valamint a Vaskapu szabályozási munkálatait. 1894-ben segédeivel dokumentálta Kossuth Lajos temetését. A gyászmenet során négy helyszínen állították fel gépeiket, s a ravatalnál utólag is készített képet. 24 felvételből álló riportsorozatát albumban adta közre, de a Vasárnapi Újságban is megjelentek képei.

• 
• 
• 
• 
• 
• 

Bemutatta a templomok, paloták, kávéházak, szállodák, iskolák, fürdők, áruházak belső tereit, lakóházak belső udvarát is lakóikkal. Képeit hétköznapi közemberek, kereskedők, vásározók, boltosok, cselédlányok népesítik be. Bár budapesti városképei a legismertebbek, kamerájával bejárta az országot, legalább húsz különböző helyszínen fényképezett: Keszthelyen, Gödöllőn, Zsámbékon, de külön sorozatot készített a Dunakanyarban Visegrád és környéke címmel, majd Hévízre, Sümegre, Salgótarjánba, sőt, Zólyomra, Selmecbányára is elutazott. Ezen kívül több száz fotóból álló sorozatot készített Magyarország vidéki kastélyairól is. Az épületetek fényképezésénél a rájuk legjellemzőbb részt és nézőpontot igyekezett kiválasztani, hol elölről a homlokzatot fotózta, máskor oldalról vagy a kert felől, olykor távolabbról, környezetével együtt mutatta a kastélyt. Lenyűgöző alkotásai maradtak fenn a belső enteriőrökről is, arisztokrata családok szalonjairól, ebédlőiről, könyvtárairól is, képei a nagy ablakokon beáramló fények miatt lettek különlegesek.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

A megbízatások mellett többször járta a várost kamerájával, panorámaképek készítésében is örömét lelte. Egyik ismert ilyen alkotása az 1896-ban megjelent Környékkép-album.

• 
• 
• 

Az évtized végén döntő fordulatot vett fényképkiadói tevékenysége, érdeklődése a sokszorosítóipar és a litográfia felé fordult, a piaci igényekhez alkalmazkodva cége egyre inkább nyomdaipari üzemmé alakult. Addig képeit kartonra kasírozva egyenként, darabáruként, vagy beszámozott, koncepció alapján kialakított sorozatokba rendezve, avagy albumokba kötve forgalmazta. Klösz kőnyomdája a nyolcvanas évek közepétől egyre több fővárosi megrendelést nyert el, a fakszimiléktől a modern kataszteri térképekig mindent készített.
A Szabadság és az Erzsébet híd megépítése hatalmas változást eredményezett a XIX. század végi budapesti városképben, hiszen a pesti oldalon a Belváros, míg a budai oldalon a Tabán jelentős részét le kellett bontani. Klösz több társával együtt kapott megbízást, hogy utoljára megörökíthesse a lebontásra ítélt tereket, utcákat, épületeket. A bontásoknak többek között Klösz régi műterme is áldozatul esett, így újból költözésre kényszerült. Az új műhely és a hozzátartozó – mintegy nyolcszáz négyzetméteres – nyomda 1894–95-ben épült meg a Városliget fasor 49. szám alatt. Itt működött az első budapesti lift is.
Klösz egyik legnagyobb sikere az Ezredévi kiállítás dokumentálása volt, közel hétszáz képet készített az 1896-os millenniumi ünnepségekről a kizárólagos jogú Fényképészeti Szövetkezés égisze alatt. Önállóan is kiállított, fotóit számos pavilon szerepeltette anyagában. Felvételei sorra jelentek meg a kor sajtójában, munkáját számos kitüntetéssel jutalmazták.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Fia időközben Bécsben elvégezte a grafikai főiskolát és betársult apja nyomdaipari cégébe és 1903-tól Klösz György és Fia Udvari Fényképészeti, Térképészeti és Kőnyomdai, Grafikai Műintézet néven fut tovább a közös családi vállalkozás.
Mivel a fényképezés akkoriban jól jövedelmező foglalkozás volt, Klösz anyagiakban is megmutatkozó, sikeres karriert futott be. 23 évesen kezdte pályáját Pesten, és 51 éves korára negyven embert foglalkoztató, fényképeket és térképeket előállító vállalat, háromemeletes bérház, három villa tulajdonosa volt. Az idős, tekintélyes mestert az 1906-ban megalakult Magyar Fényképészek Országos Szövetsége egyik alelnökévé választotta.
1906-ban visszavonulásakor fia, Pál vette át végérvényesen az ismert cég vezetését, s fejlesztette tovább évtizedeken át sikeresen a nyomdaipari vállalatot. Színes nyomatú számolócédulák, térképek, illusztrációk, naptárak, leporellók gyártásával foglalkoztak. Utolsó híresebb munkái közé tartozott az épülő távíróhálózat elkészültének megörökítése 1908-ban, de szinte haláláig, 1913 júliusáig dolgozott. A fejlődés még sokáig töretlen volt, 1921-ben már ofszet gépet használtak, 1933-ban pedig Magyarországon elsőként színesofszet-eljárást. A később már részvénytársaságként futó cég, 1939-re 180 dolgozót foglalkoztatott. A Klösz-műintézet 1948-ig, az államosításig működött, belőle lett az Offset Nyomda.

• 
• 
• 
• 

Klösz pályája során számos kitüntetést kapott többek között Bécsben, Párizsban és Triesztben is. A millenniumi kiállításon császári és királyi udvar fényképésznek választották. Mester- és üzletemberként kiválóan alkalmazta a korabeli fotótechnikai eljárásokat. Korántsem autonóm művészeti alkotásokként, hanem idegenforgalmi segédeszközként és dokumentációs lehetőségként tekintett az elkészült képekre. Fennmaradt munkássága nyomán ismerhetjük meg a 19–20. századi Budapest és Magyarország ma már nem látható vagy átalakított építészeti és természeti emlékeit.

Források:

• Maár Gyula: Klösz mester fantasztikus világa. In. Új Írás, 7. évf., 1967/2. sz.
• Töry Klára: Klösz György (1844–1913) élete és ritkán látott felvételei. In. A Mai Manó Ház blogja, 2020. május 17.
• Holló Szilvia Andrea: Klösz György és a térképnyomtatás. In. Budapest, 36. évf., 2013. 8. szám, 20–22.
• Bukovszki Péter: Budapest fényképésze – Negyven éven át fotózta a fővárost a 175 éve született Klösz György. In. PestBuda portál, 2019. november 16.
• T.: Közkinccsé vált Budapest hajnala – Klösz György képei a Fortepanon. In. Magyar Narancs online, 2015. 06. 20.
• Petur: Történelem: Klösz György. In. Pixinfo. A magyar fotósok lapja, 2011. 12. 02.
• Barakonyi Szabolcs: Századfordulós korzózás a Duna-parton. In. Kovács M. Dávid, Fortepan, Barakonyi Szabolcs. Index.hu. Fortepan aloldal, 2015. 06. 07.
• Gazsó Rita: Klösz György, a születő főváros fotósa. In. Magyar Nemzet online, 2002. május 1.
• Gátiné Pásztor Mária: Arcképalbumok, városképek, „fényírdai” emlékek a Budapest gyűjteményben (Mozaikok a fővárosi fotográfia első 50 esztendejéből (1850–1900) Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár. Tanulmányok. Új sorozat. 30. Különlenyomat a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Évkönyvéből. XI. kötet, 1963.
  

Szemerédi Ágnes

A fényképészet úttörői című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész; 56. rész; 57. rész; 58. rész; 59. rész; 60. rész; 61. rész; 62. rész; 63. rész; 64. rész; 65. rész; 66. rész; 67. rész; 68. rész; 69. rész; 70. rész; 71. rész; 72. rész; 73. rész; 74. rész; 75. rész; 76. rész; 77. rész; 78. rész; 79. rész; 80. rész; 81. rész

A Gödöllőn élő helytörténész, Szlávik Jánosné, egyik rendszeres olvasónk, különleges kapcsolatban van az írói hagyatékkal és az író családjával. Néhány éve jelentős mennyiségű fényképet és iratot adott át az Országos Széchényi Könyvtárnak Ambrus Zoltán és rokonsága témájában. Az író születésének 160. évfordulóján vele beszélgettünk.

Ambrus Zoltán dolgozószobájában, é. n. Ismeretlen fényképész felvétele – Országos Széchényi Könyvtár, Színháztörténeti Tár: KB 3566/1

OSZK: Nem mindennapi dolog, hogy valaki annak az egykori lakóházában él, akinek az életművével foglalatoskodik. Hogyan alakult úgy a helyzet, hogy ön a férjével a gödöllői Ambrus Zoltán Emlékházban él?

Ambrus Zoltán író (1861–1932), leánya Fallenbüchl Tivadarné Ambrus Gizella (1888–1982) és unokája Fallenbüchl Zoltán (1924-2006) 1926-ban Gödöllőn, a Lovarda u. 2-ben (most 6. sz.)

OSZK: Ez azt jelenti, hogy önök vezetik körbe a látogatókat? Mikor látogatható az emlékszoba?

OSZK: Milyen témájú kéziratokat és fotókat adott át a nemzeti könyvtárnak?

Ambrus Gizella a gödöllői ház teraszán. A kép forrása: Digitális Képarchívum

OSZK: Olvasóként van kedvenc Ambrus-műve, amit ajánlana az olvasóinknak? Az emberek általában csak A tóparti gyilkosság című kisregényt ismerik…

Ambrus Zoltán író oldala a rövid pályaképpel 2007-ben készült Nyugat 100 című tartalomszolgáltatásunkban

OSZK: Hogyan emlékeznek meg az idei évfordulóról?