Ki ne ismerné a szolmizációs hangokat? Sokak emlékezetében talán még fel is sejlik a szolmizáció említése kapcsán az iskolai énekkönyvből Arezzói Guidó neve és Keresztelő Szent János himnuszának első versszaka:

Jelentése Sík Sándor fordításában:

A himnusz szapphói strófában íródott, szerzője a VIII. században élt longobárd szerzetes, a Karoling-reneszánsz jeles költője és történetírója, Paulus diakónus.
Keresztelő Szent János himnuszát két alkalommal énekelték a liturgikus esztendőben. Először június 24-én, Szent Iván születésének és neve napjának ünnepén, másodszor mártíromságának napján, augusztus 29-én. A nép ezt a napot nyakvesztő Jánosnak is hívta. A himnuszt a liturgián kívül az iskolákban is nagy előszeretettel használták a középkorban és a kora újkorban.
Keresztelő Szent János himnusza a zenetörténet egyik legfontosabb szövegének tekinthető.
Arezzói Guidó, a XI. század első felében élt bencés szerzetes eme himnusz első versszakára épített fel egy dallamot oly módon, hogy a himnusz egyes szótagjai fölé mindig egy fokkal magasabb hangot írt. A hangokhoz rendelt szótagok lettek az akkor használatos hatfokú skála egy-egy fokának nevei. Magának a dallamnak a szerzősége bizonytalan, mivel más szövegekkel is felbukkant a későbbiekben. Guidó idejénél korábbról viszont nincs használatára utaló forrás, ezért valószínűsíthetően Arezzói Guidó a dallam szerzője.

Az Arezzói Guidó-féle dallam

Az így kialakított szolmizációs hangok rendszerének segítségével könnyebben meg lehetett tanulni a különböző hangközöket, és sokkal rövidebb idő alatt és pontosabban lehetett elsajátítani új, ismeretlen dallamokat. A hatfokú skála, melynek hangjai az ut-re-mi-fa-sol-la, idővel hétfokúra bővült. A hetedik foknak a nevét, a si-t a Sancte Ioannes kezdőbetűiből vonták össze később, a 18. században.
Mindezeket korábbról akár már ismerhettük, az „újdonság” ezután következik.
Az 1496-ban, Kölnben, Heinrich Quentell műhelyében készült ősnyomtatványunkban is megtalálható Keresztelő Szent János himnusza. A fatáblás, vaknyomással díszített bőrkötéses könyv egy kommentárokkal ellátott himnuszgyűjtemény (Expositio hymnorum cum commento), melyben a nyomtatott magyarázatokat további lapszéli bejegyzésekkel egészítette ki egyik régi olvasója.

• 
• 

Az Fiij folió rectójára, a himnusz mellé, a jobb margóra egy 15. századi kézírással lejegyzett dallam Keresztelő Szent János himnuszának első versszakával és egy rövid, magyarázó jegyzet is rákerült.
Ez a dallam viszont az általunk már ismert Arezzói Guidó-féle dallamnál sokkal egyszerűbb.
Vajon mi célból kerülhetett fel a lapszélre?
Ha megnézzük a bejegyzést, láthatjuk, hogy a leírt dallam első részét háromszor kell „szolgaian” egymás után elénekelni. Mivel az ilyenfajta ismétlés nem nagyon fordul elő a középkori himnuszdallamok között – ahhoz túlságosan egyszerű megoldás –, elvethetjük azt az ötletet, hogy liturgikus dallamról lenne szó.

Bejegyzés a margóról

A lejegyzett dallam ritmusa pontosan megegyezik a szapphói strófa ritmusképletével. A verslábak határait jelölő pöttyök szintén arra engednek következtetni, hogy a bejegyző számára fontos volt a dallam ritmikája.
A megoldáshoz még közelebb visz minket, ha sikerül megfejteni a dallam mellé lejegyzett szöveget:

A bejegyzés fordítása:

A magyarázó szövegből rögtön láthatjuk, hogy a szapphói strófa jellemzésébe botlottunk bele. A strófa három szapphói sorból áll, melyek egyenként öt verslábból épülnek fel, és trocheusi a lejtésük. A strófa negyedik sora egy adóniszi sor, mely két verslábból áll.

A kép forrása: Falus Róbert, Az antik világ irodalmai. Budapest: Gondolat, 1980. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Tehát nagy valószínűséggel egy zenés verstani segédletet találtunk az ősnyomtatvány feldolgozása során. Az egykori bejegyző, feltehetően diák, a szapphói strófa megtanulásához készített magának egy emlékeztetőt, melyben leírta a ritmusképlethez kapcsolódó számára fontos adatokat és ehhez egy tandallamot is megörökített. Hisz ne felejtsük, énekben mindig könnyebb memorizálni, mint prózában!
A lejegyzett dallamba sikerült lelket is lehelnünk. Ha figyeljük az éneket, végig jól követhető a szapphói strófa ritmusa.

Keresztelő Szent János himnuszát már a második évezred elejétől használták példaként különböző grammatikai traktátusokban. Ahogy láthatjuk, ősnyomtatványunk olvasója is ennek a himnusznak a szövegét választotta, hogy eligazodjék és jártas legyen a metrumok világában. Leporolva régi bejegyzését egy hasznos segédeszközhöz jutottunk, mely akár most, ötszáz évvel később is segítségünkre lehet a verstan világában.
A himnusz szerencsére nem felejtődött el az évszázadok során, a mai napig él és hat. Számos nyelven több fordítása, parafrázisa látott és lát napvilágot.
Végül a himnusz egy nemrég született parafrázisát szeretnénk bemutatni. Subicz-Marsi Edit szolfézstanárnő fordításváltozatának köszönhetően mostantól nemcsak latinul, hanem magyarul is elénekelhetjük Keresztelő Szent János himnuszát úgy, hogy a szövegben a szolmizációs hangok nevei is benne foglaltatnak.

A szerző köszöni Madas Editnek a bejegyzés feloldásában nyújtott segítségét, Szoliva Gábriel testvérnek a zenei rész értelmezésében nyújtott gondos eligazítását, Subicz-Marsi Editnek a bejegyzés dallamának átírásában, a dalok betanításában, a kották és a hanganyag elkészítésében nyújtott segítségét, valamint a hiánypótló magyar parafrázist, a Budavári Nagyboldogasszony-templom plébániájának a segítségét, hogy a felvételhez rendelkezésre bocsátotta az altemplomot és végül, de nem utolsó sorban Gál Kingának, hogy nyári kézműves táborában lehetővé tette a gyakorlást, és a táborban résztvevő önkéntes kis énekeseknek: Csapodi Veronikának, Csáky-Semsey Ilkának, Lengyel Annának, Lengyel Borbálának, Pomozi-Soós Annának, Rónaszéki Villőnek és Takácsy Hannának a lelkes közreműködését.

Túri Klaudia (Régi Nyomtatványok Tára)

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre hetenként egyet-egyet blogunkban. A sorozat harmincegyedik. részében Kopcsay Ágnes, a Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár munkatársa híres magyar márkanevek történetéről szóló összeállításának tizedik folytatását közöljük.

Stühmer, Caola, Orion, Corvin, Közért… Csupa olyan márka, divatosabb szóval brand, amelyről szinte mindenkinek beugrik egy termék, egy logó, egy szlogen. Az Állatkert is ilyen, Budapest egyik legrégebbi intézménye, amely a történelem viharaitól függetlenül minden időben a gyerekek és a felnőttek kedvence. Az egykor ismert, sokszor ma is élő márkákat valaha rengeteg plakát hirdette. A cégeknek a kor legnevesebb alkotói dolgoztak. Magyar márkák – magyar plakátok címmel a Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár kiállítást tervezett, amely a koronavírus-járvány okozta kényszerű leállás miatt nem valósulhatott meg. Ezért május 20-tól – az OSZK márkanevet erősítve blogsorozatban mutatjuk be a népszerű magyarországi márkákat hirdető archív kincseinket!
Az Állatkerti Részvénytársaság 1865-ben alakult, 800.000 forint alaptőkével. Pest városa 32 holdat engedett át díjtalanul a részvénytársaságnak 30 évi használatra, a tulajdonjogért mindössze évi egy aranyat kötött ki. A részvénytársaság első elnökének Xantus Jánost választották, igazgatónak pedig Fitzinger Lajos zoológust hívták meg. Az Állatkert 1866. augusztus 9-én nyitott.

Pesti Állatkerti Részvényrészlet – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár. Jelzet: Részvény 1.

Nyitáskor az Állatkertben száznál is több faj került bemutatásra, 300–600 állatot láthatott a korabeli érdeklődő. A hazai fajokon kívül sok más mellett számos ritka majom- és makifajtát, papagájokat, tevéket, kengurukat és más különleges állatokat csodálhattak meg. Az első zsiráf 1868-ban érkezett, Ferenc József ajándékozta az Állatkertnek, Erzsébet királyné közbenjárására. Az első évtizedekben az Állatkertben oroszlánház épült, tigrisek, elefánt és orrszarvú is „beköltözött”. 1893-ban érkezett az egyik leghíresebb állat, Jónás, az első nílusi víziló.

Állatkert – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár. Jelzet: PKG.1926/348 – Magyar Digitális Képkönyvtár

1872-ben átalakult a részvénytársaság Állat és Növényhonosító Társulattá, és így állami támogatásra is számíthattak. 1873-ban Serák Károlyt választották igazgatóvá, aki 33 évig vezette az intézményt. Közel két évtizeden át fejlődés, sőt, anyagi sikerek jellemezték az Állatkertet, ami azonban már nemcsak állatok otthona és bemutatóhelye volt. Az Állatkert területén cirkusz és az Ős-Budavára elnevezésű mulatóhely is működött. Ezek bevételéből az Állatkertet is fenn lehetett tartani, ám sok helyet foglaltak, lezüllesztették a kertet, és a város vezetése már nem kulturális intézményként, hanem bevételi forrásként tekintett az Állatkertre, ami végül csődbe juttatta a Társaságot.

Ős-Budavára. Plakát. Grafikus: Tolnay Ákos (1861–?) – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár. Jelzet: PKG.1914e/342. – Magyar Digitális Képkönyvtár

Az Állatkertet 1907-ben a főváros, Budapest vette át. A város közgyűlése elhatározta, hogy:

Az átépítés, felújítás 1909-től 1912-ig tartott, ez alatt a kert zárva tartott. Az újbóli megnyitásra 1912. május 20-án került sor. Európa egyik legszebb és legkorszerűbb állatkertjévé vált az intézmény ekkor. Az építmények közül e sorok írójának különösen kedves a Főkapu, mert annak és a szerző gyönyörű szülőházának, s közel harminc évig otthonának is, Neuschloss Kornél (1864–1935) volt a tervezője.

Budapest Állatkert Főbejárat. Képeslap. Fotó: Knöpfmacher J., 1929/36 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár. Jelzet: Klap.Bp. 1.602 – Hungaricana, Képcsarnok

Természetesen az újranyitáshoz rengeteg új állat is érkezett a világ minden tájáról. A legérdekesebb talán a négy zsiráf érkezése lehetett.

• 
• 

A fejlődést az első világháború, és a világgazdasági válság megszakította, de aztán újra komoly fejlesztések kezdődtek. Az Állatkert 1927-ben megjelent útmutatójában olvashatjuk, hogy a mókusoktól a szarvasokig, a bölényektől a tevékig, a zebráktól a tigrisekig, a vidráktól a jegesmedvékig, a tavi madaraktól a sasokig, a struccokig, nem beszélve a krokodilokról mennyi állatot lehetett megismerni ezekben az években a budapesti Állatkertben! Csere útján jutottak hozzá az elefánthoz, de zebrákat, fókákat is sikerült beszerezni. 1930-tól Nádler Herbert lett az igazgató, és nevéhez az Állatkert átszervezése, korszerűsítése fűződik, a szűk ketrecekből ekkor kezdték kialakítani az állatok igényeinek megfelelő tereket.

• 
• 
• 

A második világháború során súlyos bombatámadások érték az Állatkertet, az állatok és az épületek java elpusztult, az ostrom után pedig a kiéhezett lakosság végzett az állatokkal. A háború előtt 2500 példány élt a kertben, a háború végére 15 maradt életben! Mindennek ellenére az intézmény dolgozóinak köszönhetően 1945. május elsején újra megnyitották az Állatkertet. A fejlődés új lendületet Anghi Csaba igazgatósága idején (1956–1967) vett, aki tudományos alapokra helyezte a kert működését, és rövidesen újra Európa egyik legmodernebb állatkertjévé tette a budapesti Állatkertet. Több állat is érkezett ekkor ajándékba Európa állatkertjeiből, Prágából például egy ázsiai vadló. A centenáriumra kapott állatok közül őt láthatta a közönség legtovább, egészen 1990-ig volt a kert lakója.

• 
• 

1994-ben nevezték ki az Állatkert főigazgatójának prof. dr. Persányi Miklóst, akinek vezetése alatt hatalmas változások történtek a kertben. Például, ahol csak lehetett, felszámolták a rácsokat.

• 
• 
• 
• 

Az elmúlt több mint 20 évben az Állatkert összes állatháza, létesítménye és állattartó tere újjászületett. A műemlék épületeket felújították, a régi szűk ketrecek helyett pedig tágas kifutókban élnek az állatok. A létesítmények megújítása természetesen mindig együtt járt az állattartó helyek korszerűsítésével is, az állatok igényeinek jobban megfelelő terek kialakításával, és az állatok természetszerűbb környezetben való bemutatásával. Az állatállomány is nagyot változott. Sok olyan fajt szereztek be, amelyek évtizedek óta hiányoztak: indiai antilop, mókusmajom, vombat, hangyászsün, óriásteknős, földimalac jelent meg újra Budapesten. De olyan állatok is láthatók, melyek még sosem voltak az Állatkert lakói: komodói varánusszal, indiai oroszlánnal, takinnal, és koalával is lehet találkozni az Állatkertben.

• 
• 
• 

Az Állatkert hosszú idő óta az ország leglátogatottabb kulturális intézménye, évente több mint egymillióan keresik fel a több mint 10 ezer állatot. Az állatok megismerése mellett gyönyörű természeti és épített környezetben családi kikapcsolódás, romantikus séta, játék, tanulás, szórakozás színhelye, az állatvilág sokszínűségének megismeréséhez segít hozzá. Menjünk a budapesti Állatkertbe minél többször!

Kopcsay Ágnes (Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

Forrás: História hétről hétre. Jubileumi cikksorozat a Fővárosi Állat- és Növénykert honlapján

A Magyar márkák című sorozatunk további részei: 1. rész: Stühmer; 2. rész: Közért; 3. rész: Orion; 4. rész: Corvin; 5. rész: Ibusz; 6. rész: Modiano; 7. rész: Tungsram; 8. rész: Törley; 9. rész: Dreher; 11. rész: Szalámi

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész

Mit árul el…? alcímmel hétfőnként jelentkező új blogsorozatunkban munkatársaink arra a kérdésre keresik a választ, hogy egy-egy dokumentum(részlet) mi mindent árulhat el magáról a dokumentumról, a készítőjéről, a korszakról. Ez alkalommal Rétfalvi P. Zsófia, a Kutatásszervezési Osztály munkatársa tesz fel kérdéseket a Vasárnapi Ujság egyik írásáról.

Kimnach László (1857–1906) festőművész, grafikus 1883. február 11-én közölt képsorozatot és hozzá kapcsolódó cikket a Vasárnapi Ujságban az alsósztregovai Madách-kastélyról. Ebben az évben a Tragédia költőjével kapcsolatban több írás is megjelent. Aktualitásukat az adta – ahogy erről a február 11-i lapszám is beszámol –, hogy Paulay Ede hozzáfogott Az ember tragédiája színpadra állításához, melynek ősbemutatóját 1883. szeptember 21-én tartották. (Ezért e dátumot 1984-től A magyar dráma napjaként tartják számon.)
Kimnach László ebben az időben – több korabeli lap mellett – a Vasárnapi Ujság egyik illusztrátora is volt. A sztregovai kastélyról készült rajzainak keletkezési helyéről azt írja, hogy népéleti tanulmányai során jutott el oda. A környék kevéssé jeleskedett a természeti szépségekben, és modellt drága pénzért sem talált, ezért úgy döntött, hogy a költő egykori lakhelyét örökíti meg. Beszámol odaérkezésének viszontagságairól, valamint a kedves fogadtatásról, amelyben a költő fia, Aladár és felesége részesítette. Velük kapcsolatban több ízben utal boldog házasságukra is.
A cikkből már ekkor – Madách halála után alig húsz évvel – egyértelműen kitűnik a kultusz jelenléte, főként az Alsósztregovát körüllengő szakrális tér kapcsán:

Ezzel szemben mégis különösnek mondható a költőről szóló zsánerképe, melyben elsősorban Madách barátságos jellemét, emberszeretetét emeli ki. Ezt azáltal is érzékelteti, hogy a kastélyról készült képek mindegyikén embereket ábrázol, jelezve, hogy Madách megnyitotta a nép számára a birtokát:

Sztregova – Madách Imre lakhelye – (Kimnach László rajza). In. Vasárnapi Ujság, 30. évf. 6. sz., 1883. február 11., 89. – Digitális Képarchívum, DKA-055089

Az életrajzok alapján azonban egészen más kép rajzolódik ki Madách jelleméről. Bérczy Károly emlékbeszédétől kezdve vannak jelen azok az elemek, melyek a későbbi biográfiákban bevett formulákká válnak:

Valamint pesszimizmusra hajló természetéről is ír, és úgy véli, hogy ugyanez az életforma az okozója a hideg és tartózkodó modorának is. Palágyi Menyhért, Madách első életrajzírója is a legtöbb esetben a zárkózottságot emeli ki a karakterében, s emellett egy ízben ír a társadalmi intézményrendszerekből kiábrándult tizenkilenc éves költő embergyűlöletéről is:

Ettől kezdve ezek a leggyakoribb jellemzések vele kapcsolatban. Ifj. Balogh Károly szerint:

Voinovich Géza véleménye annyiban tér el, hogy azt is megjegyzi, mennyire nem tudta jól érezni magát társaságban, valamint kritikával illeti a humorát is:

Ezekkel az állításokkal szemben viszont a költő unokaöccse, id. Balogh Károly egészen más véleményt fogalmaz meg emlékirataiban:

Id. Balogh Károly állítása azért is meglepő, mert a fia (szintén Balogh Károly), aki a későbbi Madách az ember és a költő című monográfiát írta, amelynek legfőbb forrásaként apja visszaemlékezéseit említi, egészen más képet rajzol a költőről. A miértre a válasz egyrészt a kultusz által konstruált „költő-filozóf” sztereotípiájában is keresendő, másrészt talán abban, hogy Madách jellemét gyakran a felesége, Fráter Erzsébet személyiségével ellentétbe állítva ábrázolják. A tragikus házasság vége többszörösen kötődik a sztregovai helyszínhez. Épp ezért meglepő, hogy Kimnach több alkalommal is említi a költő fiának boldog kapcsolatát feleségével – mintha a fiúéban igyekezne rehabilitálni az apa házasságának történetét.
Id. Balogh Károly jellemrajza tehát erősen egybevág Kimnach László Madách-portréjával. Úgy gondolom, hogy a festőművész írása azért lehet érdekes, mert másféle kultikus beszédmóddal ír Madáchról, mint a megszokott. A sokoldalú, derűs földbirtokos gazda képében jeleníti meg a költőt, mely narratívában még a házassági tragédia is más hangsúlyt kap.

Rétfalvi Petra Zsófia (Kutatásszervezési Osztály)

A sorozat további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész

A kiegyezés után, de különösen a honfoglalás ezeréves évfordulójának időszakában számos köztéri szobor, emlékmű született szerte a Kárpát-medencében. A lázasan folyó építkezések, restaurálások, városszépítések mellett rangot adott egy-egy városnak, ha piacterén emléket állított nagy szülöttjének, patrónusának, vagy kegyelettel emlékezett meg a szabadságért vérüket áldozó hősökről.
Az első világháborút követően viszont a megszállt területeken módszeresen megindult a magyar emlékművek pusztítása, csonkítása, illetve kegyeletsértő átértelmezése, amelynek számos esetben páratlan művészeti alkotások estek áldozatul. A trianoni békediktátum aláírásának századik évfordulója alkalmából ezekből mutatunk be tematikus csoportokba rendezett válogatást.

Hat évtized alatt nagyot változott az a festői, vadregényes táj, amely keretbe foglalta Vasvári Pál és szabadságharcos társainak végzetük felé vivő útját. 1914-ben Ruzicska Béla kolozsvári egyetemi tanárnak olvashatjuk lelkes természetjáró beszámolóját a vidékről az Erdélyi Kárpát Egyesület lapjában.

A fakitermelő telepet és környékét, a Meleg-Szamos felső folyását borító fenyveseket az 1910-es évek elején megvásárolta egy örmény származású gazdag fakereskedő fia, Urmánczy János. Az új földbirtokos itt telepedett le és alapított családot. Házasságukat a Vasvári-kápolnában kötötték és 1912-ben, Jósikafalva felett egy dombtetőn fölépítették romantikus stílusú kastélyukat.

Jósikafalva – Urmáczy-kastély – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár. J 162.

A kastély jóformán még el sem készült, amikor a domboldalban egy új katolikus templom építésébe kezdtek. (Ennek az alapozása látható a fenti kép bal oldalán.) A falu gyarapodásával a hívek létszáma is megnövekedett és a kis kápolna már szűknek bizonyult. A kőből épült kis templom vált az új Vasvári-emlékhellyé.

Az Urmánczy-kastély az új kápolnával. In. Turistaság és Alpinizmus, 9. évf. 5. sz. (1918–19) 121. o. előtt – Törzsgyűjtemény

1914-ben Erdély még Magyarország része volt, amikor Ruzicska Béla feleségével és tanártársával felkereste Vasvári Pál elestének helyét. Az emlékhely leginkább egy vastag gerendákkal körbekerített karámra hasonlított. Így lehetett megvédeni azt a parányi területet a 65 éve szűnni nem akaró gyűlölettől.

Vasvári Pál sírja 1914-ben. In. Erdély, 23. évf. 5. sz. (1914), 69. – Törzsgyűjtemény

Vasvári Pál sírja 1918-ban. In. Turistaság és Alpinizmus, 9. évf. 5. sz. (1918–19), 127. – Törzsgyűjtemény

Ez az utolsó kép az emlékhelyről. A történelem vihara mindent elsodort. Ez a vihar itt sokkal dühödtebb volt annál, hogy bár csak egy kis fakereszt is állva maradjon, amely Vasvári és társai elestének a helyét jelölné.
1918 novembere Jósikafalva történetének vészterhes hónapja volt. Míg Budapest utcáin az őszirózsás forradalom pacifizálta a frontról hazatérő katonákat, addig az Erdélyi-szigethegységben az obsitos bakákból fegyveres csapatok verődtek össze, amelyek feldúlták az udvarházakat, öltek és raboltak. Egy ilyen, a monarchia hadseregéből hazakerült, többségében román nemzetiségű rablócsapat támadta meg az Urmánczy kastélyt is Jósikafalván. A földesúrnak a személyzettel és a faluban tartózkodó csendőrökkel együtt volt ideje elbarikádozni magát az erődszerű udvarházban és segélykérő üzenetet küldeni testvéröccsének, Urmánczy Nándornak Budapestre. A több napig elhúzódó csetepatéban a rablók felgyújtották az egész fatelepet és megöltek hat alkalmazottat. Urmánczy Nándor nem késlekedett, toborzó felhívást tett közzé a Budapesti Hírlap 1918. november 7-i számában és néhány nap múlva már egy különítménnyel a helyszínre érkezett. Jósikafalván és környékén statáriálisan kivégezték azokat, akiknél fegyvert találtak. Eközben Aradon folytak a román és a magyar nemzeti tanácsok közötti tárgyalások Erdély sorsáról. A román fél a jósikafalvai eseményeket is bizonyítékként hozta fel arra, hogy miért szükséges Kelet-Magyarország 26 vármegyéjében bevezetni a román közigazgatást. (l. Kolozsvári Hirlap, 1918. nov. 14. 3.)
Nagy valószínűséggel ezekben a vérzivataros napokban pusztult el a Vasvári-templom belső berendezése is az oltárképpel együtt. Csak az emléktáblát sikerült megmenteni. Ennek történetét Abaházy János pécsi nyugalmazott pénzügyi igazgató 1969-ben tett vallomásából ismerhetjük meg, melyet Okos Márton közölt Vasvári Pálról írt könyvében.
A tanúságtevő szerint bátyja az impériumváltást követően Jósikafalván dolgozott műasztalosként és itt került birtokába a kallódó tábla. Abaházy János ekkor már áttelepült a trianoni Magyarországra, de 1921-ben hazalátogatott és ekkor hozta el a testvérétől az emléktáblát.

Ezt követően az így álcázott emléktáblát Abaházy János átcsempészte a határon és Tiszabüdre, Vasvári szülőfalujába vitte, ahol átadta a főjegyzőnek. Tiszabüd ma már Tiszavasváriként nevében viseli híres szülöttének emlékét. Már csak az emléktábla megtekintése végett is érdemes ide ellátogatni.
Az impériumváltástól eltelt száz év óta a táj és a település is nagyon sokat változott. Jósikafalvát inkább már Bélisként emlegették és az egykor Vasvári emlékét őrző templom is az ortodox hívek használatába került. A nagy változás az 1970-es évek elején érte a települést. A Meleg-Szamosnak ezen a szakaszán víztározót építettek, a falut felköltöztették a dombhátra és a folyó vizét felduzzasztották.

• 
• 

 

A Fântânele-i víztározó (vagy Bélesi-tó) ma inkább a turizmusáról ismert. A természetjárók közül a biciklitúrázóknak, de a búvároknak is kedvelt célpontja. A Jász Búvár SE honlapján például ezt olvashatjuk:

Amikor tavasszal vagy kora nyáron leengedik a tó vizét, a templom előbukkan és mementóként emlékeztet a márciusi ifjú váteszi szavára:

A jósikafalvai Vasvári-templom napjainkban. A kép forrása: Magyargyerőmonostor – Református Egyházközség honlapja

A rendszerváltás után újra megalakult Erdélyi Kárpát Egyesület felélesztette az elődök által 1892-ben életre hívott Vasvári-emlékkirándulások hagyományát, és immár sokadik alkalommal szervezi meg a Vasvári Pál Kerékpáros Emlék- és Teljesítménytúrákat. Érdemes részletesen áttanulmányozni a túrakalauzt.
A kerékpáros túra kapcsolódik ahhoz a megemlékezéssorozathoz, amelyet minden évben Vasvári Pál halálának napján, július 6-án tartanak Körösfőn. A rendezvények fő szervezője és mozgatórugója Péntek László, a Rákóczi Kultúregylet elnöke, aki a kalotaszegi település alpolgármestereként kezdeményezője volt a helyi Vasvári-kultusz ápolásának. Ezekhez a megemlékezésekhez rendre csatlakozik Budapest XVIII. kerületéből a Vasvári Pál Polgári Egylet, nem véletlen tehát, hogy Pestszentlőrinc – Pestszentimre és Körösfő testvértelepülések.
Körösfőn 1995-ben Vasvári tiszteletére kopjafát állítottak, amelyen a hős domborműves arcképe látható. A kopjafa tövében magyar és román nyelven egy Vasvári-idézetet olvashatunk:

A Vasvári-kopjafa Körösfőn 2008-ban. Fotó: Bordás Csaba.

Elbe István

A Trianon 100 – Emlékműveink sorsa a Kárpát-medencében című sorozatunk további részei:
Millenniumi emlékművek: 1. Hét vidéki emlékmű; 2. Munkács; 3. Nyitra; 4. Dévény; 5. Pannonhalma; 6. Ópusztaszer; 7. Zimony; 8. Brassó; 9. Verecke 1.; 10. Verecke 2.
Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc emlékművei: 11. Arad 1.; 12. Arad 2.; 13. Zombor; 14. Nagybecskerek; 15. Törökbecse; 16. Kassa; 17. Lőcse; 18. Ompolygyepű; 19. Vízakna; 20. Marosvásárhely; 21. Segesvár 1.; 22. Segesvár 2.; 23. Jósikafalva 1.
Kossuth-szobrok: 25. Rozsnyó; 26. Losonc; 27. Érsekújvár; 28. Nagyszalonta; 29. Nagykároly; 30. Marosvásárhely 1.

Mit árul el…? alcímmel hétfőnként jelentkező új blogsorozatunkban munkatársaink arra a kérdésre keresik a választ, hogy egy-egy dokumentum(részlet) mi mindent árulhat el magáról a dokumentumról, a készítőjéről, a korszakról. Ez alkalommal Zsupán Edina filológus-kodikológus, az MTA-OSZK Res Libraria Hungariae Kutatócsoport munkatársa tesz fel kérdéseket a Ransanus-corvináról.

Ki gondolná, hogy a középkori kódexek kutatása semmiben sem különbözik a nyomozók munkájától? A kézzel írt, díszített és bekötött könyvek egyedi kézműves termékek, amelyek magukon viselik készítőik keze nyomát. A szakemberek az egykori alkotók sajátos kézjegyeiből próbálják rekonstruálni az elmúlt időknek azt a szeletét, amelyet egy-egy több száz éves kötet megőrzött az utókor számára rejtett, kódolt formában. Ezt a kódot kell feltörni ahhoz, hogy feltáruljon a titok, a múltunkról való értékes tudás.
Egy-egy kódex számos szempontból megszólítható. Sajátos üzenetet hordoz az anyaga, amelyre írták, az írás jellege, díszítése és kötése, maga a tartalom és az olvasók bejegyzései. Mindegyik kötet más és más kérdéseket vet fel. Ám jó kérdések sem születhetnek egykönnyen. Feltételük egyfajta előzetes tudás, valamiféle kontextus, aminek a segítségével a kutató a helyes úton indulhat el, jó kérdéseket, majd jó válaszokat fogalmazhat meg. E kérdések gyakran apró, jelentéktelen elemekből bomlanak ki, ám mégis fontos felismerésekhez vezethetnek.
Rövid írásunkban az egyik különleges corvinánk, Pietro Ranzano magyar történelme díszítésének egyetlen apró elemét tesszük vizsgálat tárgyává, egy kitöltetlen közepű kis kört, amely megoldotta ennek a kódexnek a legfontosabb kérdéseit. Választ kaptunk arra, hogy hol keletkezett, kik díszítették, s mit kezdjünk az elejéhez fűzött pótlás csúnyácska miniatúrájával. Segítségével sikerült meghatározni a Mátyás király alatt Budán működő királyi műhely egyik termékeny, ám a kutatás előtt mostanáig rejtve maradó miniátorszemélyiségét, és alapvető megállapításokat tehettünk a műhely működési módjáról. Mindennek jelentőségéhez fontos tudnunk, hogy a korábbi kutatás ezt a kódexet egyáltalán nem tudta elhelyezni, keletkezését leginkább Itáliában, Nápolyban képzelte el.
Kitöltetlen kör. Hol is találjuk meg a kódexben? Először a 60. levél iniciáléjában bukkan fel az arany „I” betű hátterében pontokkal kialakított rozetták – stilizált virágfejek – közepeként.

1. kép. Ransanus-corvina – Kézirattár, Cod. Lat. 249., f. 60r, részlet

Ez önmagában még semmit sem jelent, az azonban már sokkal inkább, hogy a korábbi fejezetekben nem találkozunk vele, a rozetták közepe ott tömör pont volt.

2. kép: Ransanus-corvina – Kézirattár, Cod. Lat. 249., f. 119v, részlet

Az „I” betű hátterének kompozíciója is lazább, hanyagabb. A 137. levéltől immár rendszeres látogatónk lesz a kitöltetlen köröcske a kevéssé precízen megrajzolt rozetták közepén, s nem csak ott, hanem a margó virágmotívumainak tollal megrajzolt vékony, fekete díszítésében is.

3. kép: Ransanus-corvina – Kézirattár, Cod. Lat. 249., f. 141v, részlet

A korábbi oldalakon e finom indák nem rejtettek hasonlót, ott tömör, fekete pont sűrítette a tollrajzokat. (L. a 2. képet) Ha jobban megfigyeljük, most a színezés is változik: dominál a bordó, a világoskék és az okkersárga, s visszahúzódik a zöld. Nem mással állunk itt szemben, mint két különböző mester munkájával, s bár a második, az üres köröket rajzoló kéz megpróbálta utánozni elődjének stílusát, saját keze vonását és jellegzetességeit nem tudta elrejteni.
A kódex belső kezdőlapjának miniatúrája jó ismerősünk: Mátyás és Beatrix a trónteremben fogadja a mű szerzőjét, Pietro Ranzano lucerai püspököt, híres történetírót és diplomatát, aki 1488 és 1490 között Beatrix királyné apjának, Ferrante nápolyi királynak követeként tartózkodott a magyar királyi udvarban.

4. kép: Ransanus-corvina, elsődleges címlap – Kézirattár, Cod. Lat. 249., f. 17r

Most koncentráljunk a méltóságteljes ábrázolás egy látszólag jelentéktelen elemére, a trónus vörös baldachinjának arany cirádájára!

5. kép: Ransanus-corvina, elsődleges címlap – Kézirattár, Cod. Lat. 249., f. 17r, részlet

Nem nehéz felismernünk, hogy a díszítősort a már ismerős rozetták alkotják, melyek közepe kitöltetlen kör. Következtetésünk nyilvánvaló: a második mester nemcsak az említett iniciálékon dolgozott, hanem a kódex legjelentősebb miniatúráján is. Ugyanakkor azonban, ha az oldal sűrű virágdíszítésére pillantunk, nem kitöltetlen köröket, hanem tömött fekete pontokat látunk a tollal megrajzolt díszítővonalkák végén, ami viszont az első miniátor jellegzetessége. Egyértelmű tehát: a díszes kezdőoldal és szemben elhelyezkedő párja két mester munkájának eredménye.
Az első mester azonosítása sem volt magától értetődő. Őt is apró, rejtett egyéni jellegzetességei alapján azonosíthattuk az „első címerfestő” szükségnevű miniátorral. Hoffmann Edith kutatásai óta tudjuk, hogy ez a firenzei kismester a budai királyi udvarban tevékenykedett Mátyás idején, méghozzá az 1480-as évek legvégén. Ebben a kódexben azonban ő is rejtőzködni próbált. Saját stílusát háttérbe szorítva francia és németalföldi kódexek stílusában próbált meg alkotni. Ha végiglapozzuk a kódexet a 137. levélig – eddig terjednek az ő iniciáléi –, azt láthatjuk, hogy mesterünk hamar kifogyott az idegen motívumkincsből, és fokozatosan visszatért saját firenzei repertoárjához. Az „első címerfestő” franciás stílust utánzott tehát, a második mester pedig az első stílusát. Utánzás, imitáció a kódex díszítési módjának kulcsszava. A motívumok persze kölcsönözhetők, de az egyéni jellegzetességek, a vonalvezetés mikéntje, az erő, amellyel ki-ki a tollat rányomja, az ecsetet használja, a kompozíció sűrűsége aligha. S éppen ezek a mindig azonos sajátságok segítenek a rejtőzködő mesterek leleplezésében.
Az első mester egy firenzei származású budai miniátor volt. De mégis ki lehetett a második, az, aki az üres köröket kedvelte? Érdemes közelebbről megnéznünk a tróntermi jelenet alatt található baloldali címert. (L. a 4. képet) A szívpajzsban a fehér lengyel sas arról árulkodik, hogy bár a miniatúra Mátyást és Beatrixet ábrázolja, a címer festésének idején a király már II. Ulászló volt. Az arannyal keretezett, zárt címerkompozíció, a fekete kontúr az aranyvonal mellett, a heraldikai ezüst helyettesítésére használt fehér szín, az oroszlánok vékony testalkata nagyon közel viszi ezt a címert egy olyan címertípushoz, amelyet jól ismerünk a corvinákból: a „második címerfestő” címereihez. Ez a mester szintén budai miniátor volt, alakját ugyancsak Hoffmann Edith körvonalazta, ám sajátos címerein kívül mind ez ideig semmit sem tudtunk róla.

6. kép: Tacitus-corvina – ELTE Egyetemi Könyvtár, Cod. Lat. 10., f. 1r, részlet

Nos, most már tudjuk, hogy dolgozott a Ransanus-corvinában is. A kódex díszítése a két budai kisebb mester közös munkája volt. Elvethetjük tehát az itáliai kifestés elméletét. E kódexben egy tőlük idegen, franciás stílust próbáltak követni, ez rejtette el, s tette nehezen azonosíthatóvá őket.
A kifestett, ám bekötetlen kódexet Ranzano 1490 őszén magával vitte Itáliába. A palermói domonkos kolostorban található hagyatékában lelte fel rokona és szerzetestársa, Johannes. Átnézte a szöveget, dicsőítő előszót írt hozzá, és Bakócz Tamásnak ajándékozta valószínűleg akkor, amikor a főpap pápai aspiránsként Itáliában tartózkodott, 1512/13 környékén. A kötet így visszakerült Magyarországra. Minden bizonnyal Bakócz gondoskodott arról, hogy Johannes előszavának kezdőoldalát is kidíszítsék, s fessék a kötetbe az ő címerét is. (L. 6. kép) A bíborosi kalapos címerek az első levélen, valamint a Mátyás és Beatrix tróntermi jelenetét ábrázoló fő miniatúra alatt, a jobb oldalon találhatók. (Ez utóbbi helyére eredetileg Beatrix címerét szánhatták.) (L. 4., 7. kép)
A toldalék címlapjának díszítése és az eredeti tróntermi jelenet között feltűnő a kompozíciós hasonlóság – a könyvajándékozás motívuma –, ám az új címlap kvalitásában messze elmarad a korábbitól. Mégis van egyetlen árulkodó elem a képen, ami kétségtelenné teszi a két címlap rokonságát: Bakócz díszes székének háttámláján megjelenik ismerős rozettánk, közepén az üres körrel, nyilvánvalóan ugyanaz, mint az eredeti címlapon is, s a margón futó virágos díszek között ott sorakoznak a tollal megrajzolt üres körök.

 

• 
• 

Ámulva kell levonnunk a következtetést: évtizedek elteltével ugyanaz a mester festette ki a kiegészített kódex új címlapját is, mint aki az eredeti rétegen dolgozott, a „második címerfestő”. A motívumok, a színek azonban már mások, s a díszlap egy öregedő, talán egyre ritkábban festő kéz bizonytalanságait is magán hordozza. Az eredeti rétegnél használt konkrét előkép, a kompozíciós támpont sem volt már releváns, a mesternek saját kútfejére kellett hagyatkoznia, legfeljebb korábbi munkáját, a főminiatúrát utánozhatta.
Mindezek alapján fel kell tételeznünk, hogy a „második címerfestő” Mátyás halála után még hosszú ideig hazánkban tartózkodott, ami érdekes új elem az udvari művészet kontinuitása terén a Mátyás- és a Jagelló-kor viszonylatában.

Arról, hogy ki is volt valójában a „második címerfestő”, és milyen további érvek segítették az azonosítását:

• Zsupán Edina, A budai műhely = „Az ország díszére”: A Corvina könyvtár budai műhelye. Kiállítási katalógus, szerk. Zsupán Edina, Bp., OSZK, 2020, 21– 62.

A két címerfestő azonosításáról részletesen:

• Zsupán Edina, A Corvina Könyvtár „első” címerfestője: stílushűség és imitáció. A Philostratos- és a Ransanus-corvina provenienciájához, Művészettörténeti Értesítő 66(2017), 273‒302.
  
  

A teljes kódex megtekinthető a Bibliotheca Corvina Virtualis honlapon.

Zsupán Edina

A sorozat további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész

A Nemzetpolitikai Államtitkárság, az Országos Széchényi Könyvtár és a Magyar Nemzeti Levéltár szervezésében a Diaszpóra Tanács III. ülésének Zárónyilatkozatában megfogalmazott gondolatok jegyében indult el a Mikes Kelemen Program 2014. január 1-jén. A hetedik évében járó, nagyszabású program keretében hazai és határon túli közgyűjtemények, iskolai könyvtárak gyarapodhatnak könyvekkel, folyóiratszámokkal és számos más érdekességgel – sokat látott imakönyvektől kezdve egészen a bakelitlemezekig. A diaszpórából hazaérkező több százezer dokumentumot a nemzeti könyvtár munkatársai gondozzák, s juttatják el rendeltetési helyükre. Örömteli tapasztalat, hogy az OSZK gyűjteményei is kiegészülhettek a hazaérkező dobozokban rejlő kincsekből. Erről a messze a várakozásunkat meghaladó eredményről számolnak be munkatársaink új blogsorozatunkban.
A tizenegyedik rész folytatásában munkatársunk, Sághi Ilona írását olvashatják Kemény György, az Amerikába kivándorlók életét dokumentáló verseiről.

Kemény Györgynek számos publikációja jelent meg a korábban már említett Szabadságon túl egyéb lapokban is, így például Az Amerikai Magyar Népszava jubileumi díszalbumában, ahol már mint „az egész amerikai magyarság egyik legismertebb emberé”-t méltatják (210. o.), aki 1909-ben elindította a Képes Családi Lapok című szépirodalmi lapot is.

Képes Családi Lapok, 1. évf., 1. sz., 1909. dec. Címlap – Törzsgyűjtemény

Kemény György életének 77 éve alatt rendkívül sokrétű tevékenységet fejtett ki az amerikai magyarság kulturális életének szervezése terén. Kultúraszervező munkássága tág horizontú és magas szintű volt: elnöke volt a Clevelandi Magyar Önképző Körnek, az Amerikai Magyar Sajtó Egyesületnek, fontos szerepet játszott az Amerikai Magyar Szövetség szervezetében. Folyamatosan kapcsolatban volt a magyar irodalmi élettel, 1925-ben tagja lett a Petőfi Társaságnak, 1926-ban a Gárdonyi Géza Irodalmi Társaságnak, 1947-ben a Szent István Akadémia III., Irodalomtörténet és nyelvészet, esztétika, művészettörténet és szépirodalmi osztálya is kültagjává választotta. Kemény György impozáns munkássága során nemcsak rendkívül termékeny költő, író, újságíró volt, de kapcsolatokat kezdeményezett a magyar irodalmi élet kiválóságaival is: az OSZK Kézirattára őrzi a Babits-hagyaték részeként néhány levelét, a Petőfi Irodalmi Múzeumban pedig megtalálhatóak Móricz Zsigmondhoz írott levelei.
Jótékonysági munkája is nagyon jelentős: vezetője volt a Jószív mozgalomnak, bányász árvák megsegítésére és szibériai magyar hadifoglyok kiváltására is gyűjtéseket szervezett, utóbbira 200 millió korona gyűlt össze.

„Apponyi és társai Klevelandban” 

Kemény György oszlopos tagja volt az 1904 szeptemberében az Apponyi Albert grófot és az interparlamentáris konferenciára érkező társait fogadó bizottságnak is. Az Interparlamentáris Unió 1889-ben alakult meg Párizsban, kilenc ország, köztük Magyarország részvételével. A magyarországi csoport első elnöke Jókai Mór volt, neves tagja a két világháború között gróf Apponyi Albert. A Budapesti Hírlap újságírója így számol be az eseményről:

Két nappal korábban, ezzel a kommentárral közölte a tudósító Kemény beszédét:

Apponyi gróf hasonlóan ékesszóló beszédében többek között a következőket mondta:

Móricz és az Amerikai Magyar Költők

1920 november havában datálta Apponyi Albert az Amerikai magyar költők című a kötet előszavát. Igen érdekes Radványi Kálmán megállapítása, aki a gyűjteménnyel kapcsolatos tanulmányában a következőket fogalmazza meg:

A kötetben Kemény Györgynek tizenkét verse kapott helyet, többek között a már említett South Bendi köszörűsök, a Gyár tövében, a Sivár a bányavidék is.
Móricz Zsigmond a Nemzeti irodalom című Nyugatban megjelent írásában – olvasva a fent említett gyűjteményes verseskötetet – egyenesen így fogalmaz:

Kemény Györgynek számos verse, elbeszélése látott napvilágot Magyarországon és Amerikában, a közösség nagyra becsült tagja volt. 1944-ben megjelent fél évszázados költői munkásságát összefoglaló verseskötete Élet könyve – Book of Life 1892–1942 címmel, amelynek kiadójaként az amerikai magyarság (Published by Magyars in America) szerepel. Puskás Julianna alapművében így jellemzi Kemény Györgyöt:

Kemény György – George Kemény. Kemény János rajza. In. Élet könyve. 1892–1942. Kemény György 50 éves költői jubileumára kiad. az amerikai magyarság Book of life, Detroit, [Mich.], Published by Magyars in America, [1944], 3. – Törzsgyűjtemény

„A beszélő szobor”

Mint a közösség kiemelkedő tagja, nemcsak küldöttségeket fogadott, számos beszédet mondott, de a Dongó „vezércikkeként” elolvashatjuk azt az 1902 szeptemberében írt és elszavalt versét is, amelyet az amerikai magyarok által elsőként Clevelandban állított Kossuth-szobor avatása alkalmából írt a politikus látogatásának ötvenedik évfordulója alkalmából.
A Kossuth szobrot elevenné varázsolva szól a küldöttekhez, e helyen is kiemelve választott hazája erényeit:

A clevelandi Kossuth-szobor leleplezési ünnepélye. In. Vasárnapi Ujság, 49. évf. 44. sz. (1902. november 2.), 720. – Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása: Digitális Képarchívum. Jelzet: DKA 066618

A fentiekben rendkívül elnagyolt pillantást vethettünk a 19. század végén, a 20. század elején Amerikába kivándorolt magyarok életére Kemény György munkásságának, sokféle erényének bemutatásán keresztül, akinek – Móricz méltató szavait ismerve sem túlzás talán így fogalmazni – kultúra-és irodalomszervező, lapszerkesztő tevékenysége a legfigyelemreméltóbb.

Sághi Ilona

Szakmai lektor: Sárosi Attila

Összeállításunk első része itt olvasható.

A Mikes Kelemen Program margójára című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11/1. rész; 12. rész

A kiegyezés után, de különösen a honfoglalás ezeréves évfordulójának időszakában számos köztéri szobor, emlékmű született szerte a Kárpát-medencében. A lázasan folyó építkezések, restaurálások, városszépítések mellett rangot adott egy-egy városnak, ha piacterén emléket állított nagy szülöttjének, patrónusának, vagy kegyelettel emlékezett meg a szabadságért vérüket áldozó hősökről.
Az első világháborút követően viszont a megszállt területeken módszeresen megindult a magyar emlékművek pusztítása, csonkítása, illetve kegyeletsértő átértelmezése, amelynek számos esetben páratlan művészeti alkotások estek áldozatul. A trianoni békediktátum aláírásának századik évfordulója alkalmából ezekből mutatunk be tematikus csoportokba rendezett válogatást.

Az elkövetkezőkben egy olyan emlékműről, pontosabban annak hiányáról lesz szó, amely a kiegyezés után sem valósulhatott meg, legalábbis nem ott és nem olyan formában, ahogy azt eltervezték. Míg Petőfi Sándor halálának helyét több emlékmű is jelöli, és ezt csak kis mértékben befolyásolták az impériumváltozások, addig Vasvári Pál elestének helyszínén már a monarchia idején sem lehetett tartós emlékjelet állítani.
Petőfi Sándor és Vasvári Pál életében és halálában több hasonlóság van. A márciusi ifjak tagjaiként együtt élték át a pesti forradalom legszebb napjait, majd egy évre rá, 1849 júliusában mindkettőjük fátuma Erdélyben teljesedett be.

Vasvári Pál portréja. In: Turistaság és Alpinizmus, 9. évf. 5. sz. (1918/19), 124. – Törzsgyűjtemény

Bánffyhunyadról a Gyalui-havasokba a Kalota partja mellett vezet az út. Jobbra a Vigyázó (Vlegyásza) 1836 méter magas csúcsa kíséri az utazót, balra a valkói ősi erődtemplom jelzi Kalotaszeg magyar településeinek déli határát. Kiskalotától a románok lakta Mócvidék kezdődik. Az út hamarosan szűk szurdokvölgybe, a Meleg-Szamos felső folyásához ér.
Ebbe az irányba indult el végzetes útjára Vasvári Pál az általa toborzott szabadcsapat élén 1849 júliusának első napjaiban.
Bem feltett szándéka volt, hogy leszámol az Avram Iancu vezette román felkelőkkel, akik 1848 őszétől több települést kiraboltak, felgyújtottak és a magyar lakosság ellen szándékos népirtást hajtottak végre. A Rákóczi szabadcsapat (amelynek néhány hónappal előbb még Nagyváradon szentelték fel a Teleki Blanka által készített zászlaját) is részese volt annak a hadműveletnek, amely célul tűzte ki a Mócvidék megtisztítását a román felkelőktől. A zászlóalj kiegészülve még néhány századdal, Vasvári Pál vezetése alatt, parancsba kapta, hogy Bánffyhunyadról vonuljon Havasnagyfalura, arra a hegyhátra, amely a Meleg-Szamos és a Hideg-Szamos völgyét egymástól elválasztja. Itt kellett volna találkozniuk a Gyalu felől érkező zászlóaljjal. Az akciót utolsó pillanatban az orosz intervenció miatt lefújták, és erről futárok útján értesítették a csapattesteket. Vasváriékhoz nem jutott el időben a hír.
A csapat elindult végzetes útjára. Leereszkedett a Meleg-Szamos meredek, mély völgyébe és a folyó túloldalán, egy szűk szurdokon át felkapaszkodott a platóra.

A hegyszorosban gyilkos közelharc bontakozott ki. Túlélő szemtanúk szerint Vasvári egy felborult ágyú megmentéséért küzdött, megsebesült és a lovát is kilőtték alóla. Még élt, amikor egy román felkelő lándzsája átdöfte a szívét. A márciusi ifjúval együtt mintegy 300, ruháitól megfosztott honvéd holtteste maradt temetetlen a fântânele-i harcmezőn.
A csata helyszínén a mócok a saját halottaikat eltemették és később az emlékükre egy keresztet állítottak, ahol az ütközet napján minden évben megemlékeztek diadalukról.

Emlékkereszt a fontanele-i magaslaton. In: Erdély, 1. évf. 7. sz. (1892. aug.) – Törzsgyűjtemény

Vasvári emlékét Hory Farkas gyerőmonostori református lelkész, valamint gyermekei, Gyarmathy Zsigáné Hory Etelka és Hory Béla tartották életben. Jelentős szerepük volt abban, hogy a kiegyezés után kultusza kibontakozhatott. Az ügy másik mozgatórugója, Kuszkó István, az Országos Ereklye-Múzeum igazgatója, az intézmény frissen indított folyóiratában, az 1848-49. Történelmi Lapok második számában (1892. febr. 15.) vezércikkben szólította fel Kolozsvár és egész Erdély polgárait Vasvári emlékének ápolására. Ezt követően a lap hasábjain több levél és visszaemlékezés is megjelent Vasvári halálának körülményeiről és időpontjáról. Lövei Klára például felelevenítette azt a szomorú eseményt, hogy amikor Teleki Blankával hírül vették Vasvári halálát, azonnal a helyszínre indultak, de Bánffyhunyadnál tovább nem jutottak, mert a havasokra menni a felbőszült mócok miatt még igen veszélyes lett volna. (1848-49. Történelmi Lapok. 1892. aug. 15., 148.) Bizonytalan volt a csata időpontja is. Hory Béla, Kolozsvármegye árvaszéki elnöke, apja jegyzeteire hivatkozva 1849. július 13-ra tette a szomorú eseményt. Más visszaemlékezések július 6-át jelölték meg a végzetes csata napjának. A további kutatások és a román szemtanúk nyilatkozata is inkább az utóbbit igazolta. A fent említett keresztnél a mócok is évente július 6-án tartották a megemlékezéseket.
1892. július 16–17-én Kuszkó István, az egy évvel korábban alakult Erdélyi Kárpát Egyesület tagjaival közösen kirándulást szervezett a Gyalui-havasokba azzal a céllal, hogy Vasvári Pál elestének helyét megjelöljék. A népes társaság a korabeli beszámolók alapján, a fântânele-i tetőtől leereszkedve a Meleg-Szamos völgye felé, a La Grinzi nevű területen kőhalmot és egy ideiglenes keresztet állított. Itt határozták el azt is, hogy megalapítják a Vasvári Kört, amely célul tűzi ki a hősi halált halt márciusi ifjú emlékének ápolását. Elnökének Hegyesi Márton nagyváradi ügyvédet választották.

Vasvári Pál elestének helye. In: 1848-49. Történelmi Lapok, 1. évf. 5. sz. (1892. aug. 1.) – Törzsgyűjtemény

Azon a nyáron egymást érték az emlékhelyet felkereső csoportok. A kőhalmot és a keresztet minden egyes alkalommal újra kellett állítaniuk, mert ahogy a kirándulók elmentek, a környékbeliek szétdúlták azt. Augusztus 6-án egy Bánffyhunyadról érkezett társaság már egy jóval nagyobb emlékjelet hozott.

 

Az alábbi képen, alig egy évre rá, már ezt az emlékművet is megrongálva látjuk. A kereszt „haránt ágát” letörték.

Vasvári síremlékénél. 1893. júl. 9. (Első sor balszélen Kuszkó István, jobbszélen Hegyesi Márton) In: 1848–49. Történelmi Lapok, 2. évf. 15. sz. (1893. aug. 1.) – Törzsgyűjtemény

Az 1890-es években, a csata helyszínének közelében, a Meleg-Szamos völgyében fafeldolgozó telepet létesítettek, amelyet hamarosan megvásárolt a Kalotaszegi Erdőipar Rt. Idővel az üzem körül az itt dolgozók házaiból kis község alakult ki Jósikatelep vagy Jósikafalva néven.

Jósikatelep – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár. Piarista gyűjtemény: P 036/016

A tragikus esemény ötvenedik évfordulóján, 1899. július 9–10-én már ennek a fafeldolgozó üzemnek az igazgatója, Kollmer Hermann fogadta és látta vendégül a népes vendégsereget. A németföldről származó gyárigazgató lelkes pártolója lett a Vasvári-kultusznak. Az újonnan létrejött telepen saját költségén 1903-ban katolikus kápolnát építtetett.

Jósikatelep a kápolnával – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár. Piarista gyűjtemény: P 036/018

Mivel a fenyvesekkel körülölelt tisztáson lévő Vasvári-emlékhelyet a mócok rendre szétdúlták, ezt a kis faszerkezetű kápolnát szentelték Vasvári és az itt elesett honvédek emlékének.

Vasvári-kápolna Jósikatelepen – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár. V 453.

Az oltárképet, Vasvári apoteózisát, egy Csehországból elszármazott művész, Melka Vince festette. A képen a haldokló hős jobb kezében törött kardot, baljában zászlót szorongat. A zászló szalagján a végzetes helyszín és dátum olvasható. Háttérben az ágyú, amelyért a végső küzdelem folyt. Vasvári fölött, az oltárkép középpontjában, a Magyarok Nagyasszonya a hős lelkét az Úr kegyelmébe ajánlja.

A kápolna oltárképe – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár. Piarista gyűjtemény: P 036/020

Sajnos az oltárkép első világháborút követő sorsa ismeretlen, valószínűleg elpusztult. A festményről üveglemezre készült jó minőségű fotót a kolozsvári Egyetemi Könyvtár őrzi.

Melka Vince: Vasvári apoteózisa. A kép forrása: Péntek László: Vasvári emlékezete. In. Budapest Főváros XVIII. Kerületi Önkormányzat honlapja, 2018.02.27.

Ugyanakkor a kápolnának fennmaradt az eredeti, fatáblára festett felirata, amely most is megcsodálható Vasvári Pál szülőhelyén, Tiszavasváriban, a róla elnevezett múzeumban.

Vasvári-emléktábla. Vasvári Pál Múzeum, Tiszavasvári. (Ezúton köszönöm Majoros Tibornak, a múzeum munkatársának, hogy rendelkezésemre bocsátotta a jó minőségű felvételt.)

Hogy mily módon került Jósikafalváról Tiszavasváriba az emléktábla, megtudhatjuk a folytatásban.

Elbe István

A Trianon 100 – Emlékműveink sorsa a Kárpát-medencében című sorozatunk további részei:
Millenniumi emlékművek: 1. Hét vidéki emlékmű; 2. Munkács; 3. Nyitra; 4. Dévény; 5. Pannonhalma; 6. Ópusztaszer; 7. Zimony; 8. Brassó; 9. Verecke 1.; 10. Verecke 2.
Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc emlékművei: 11. Arad 1.; 12. Arad 2.; 13. Zombor; 14. Nagybecskerek; 15. Törökbecse; 16. Kassa; 17. Lőcse; 18. Ompolygyepű; 19. Vízakna; 20. Marosvásárhely; 21. Segesvár 1.; 22. Segesvár 2.; 24. Jósikafalva 2.
Kossuth-szobrok: 25. Rozsnyó; 26. Losonc; 27. Érsekújvár; 28. Nagyszalonta; 29. Nagykároly; 30. Marosvásárhely 1.

Mit árul el…? alcímmel hétfőnként jelentkező blogsorozatunkban munkatársaink arra a kérdésre keresik a választ, hogy egy-egy dokumentum(részlet) mi mindent árulhat el magáról a dokumentumról, a készítőjéről, a korszakról. Ez alkalommal Tóth Zsuzsanna, könyvtárunk Állományvédelmi és Restauráló Osztályának munkatársa tesz fel kérdéseket a gyűjtemény corvina-kötéseiről.

Egy jellegzetes bőr corvina-kötés (A Cod. Lat. 370 háttáblája). Fotó: Tóth Zsuzsanna

Kevesen ismerik a bőrkötésű corvinák díszítésének e jellegzetes elemeit és még kevesebben tudják, hogy ezek a pöttyök rátétdíszek.

A rátétdíszek (Cod. Lat. 370). Fotó: Tóth Zsuzsanna

Egy-egy kötésen több száz is lehet belőlük, a motívumnak megfelelően egyesével felragasztva, sajnos ennek technikáját pontosan nem ismerjük. Tény, hogy a – hivatalos nevükön – körök és kettőskörök két méretben, aranyozott és festett változatban kerültek a kötésekre. Anyaguk nagyon vékony világos bőr, azért, hogy színe ne befolyásolja a festékek vagy az arany színét.

Körök és kettőskörök a kötésen (Cod. Lat 345). Fotó: Tóth Zsuzsanna

Feltehetően az előre megfestett vagy bearanyozott bőrdarabból lyukasztóval vágták ki a köröcskéket, és ezután ragasztották fel valamilyen szerszámmal, ami a kötésbőrön is kör vagy kettőskör benyomódást okozott. Ez a lenyomat jól megfigyelhető a lepergett rátétek helyén.

Lepergett rátétek lenyomata a kötésbőrön (Cod. Lat 422). Fotó: Tóth Zsuzsanna

A körök sorának helyét halvány karccal jelölték ki a kötéstáblán.

A körök sorát kijelölő karc (Cod. Lat. 427). Fotó: Tóth Zsuzsanna

A táblák gondosan megtervezett díszítésébe a kivitelezéskor néha hibák is kerültek, melyeket hol javítottak, hol nem, de ezek az apró eltérések a kötések összképét nem befolyásolják.

• 
• 

A festett rátétdíszek kék és zöld színben készültek, a fonatmintába ragasztott apró körök színe viszont bizonytalan, a kérdést talán majd egy későbbi anyagvizsgálat döntheti el. Valószínűleg a kötésbőr vörös színétől erősen elütő, talán fényérzékeny színnel voltak megfestve vagy esetleg ezüstözve. Mára csak az alapbőr színe és némi szürkés szennyezőanyag figyelhető meg rajtuk. Ezeknek a köröknek az átmérője csupán 2mm, a nagyobbaké is csak alig 4…

• 
• 
• 

A bőr corvina-kötések előképei kétségtelenül az itáliai reneszánsz kötések, melyeken szintén megjelennek a körös rátétek, bár kevésbé hangsúlyosan, mint a corvinákon.

• 
• 

A Budán készült corvina-kötések is feltehetően itáliai vagy Itáliában tanult mester keze nyomát viselik. A műhelyről sajnos csak közvetett információk, inkább csak információmorzsák maradtak fenn. A hasonlóságok ellenére a corvinák a kötéstörténetnek egy jól elhatárolható csoportját alkotják. A bőr corvina-kötések hatása azonban a magyar reneszánsz kötéseken is kimutatható, egyes példányain a rátétes körök is megjelennek, természetesen a királyi reprezentációra szánt kötésekénél jóval szerényebb mértékben.

• 
• 

A corvina-kötések készítésének Hunyadi Mátyás halála, a magyar reneszánsz kötésekének Mohács vetett véget.

Tóth Zsuzsanna (Állományvédelmi és Restauráló Osztály)

Ajánlott tartalomszolgáltatás a témában: Bibliotheca Corvina Virtualis

A sorozat további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre hetenként egyet-egyet blogunkban. A sorozat harmincadik részében Bakonyi Zsuzsanna, a Régi Nyomtatványok Tárának munkatársa bejegyzését közöljük Bécs 1683-as török ostromának 337. évfordulója alkalmából.

1683-ban Kara Musztafa nagyvezér ostrom alá vette Bécset, s a több hetes küzdelemben a várost védő Ernst Rüdiger von Starhemberg gróf és a Lotaringiai Károly és Jan Sobieski lengyel király által vezetett egyesült keresztény felmentő sereg győzelmet aratott a támadó törökök felett. A diadal híre gyorsan terjedt Európában, és a sajtó szorgalmas munkájának eredményeképpen különféle híradások: röplapok, újságok, úti beszámolók és levelek tájékoztatták az érdeklődőket a legfrissebb eseményekről.
A török kérdés a 17. század folyamán mindvégig a figyelem középpontjában állt, mégpedig nemcsak a katonailag érintett területeken, mivel az Oszmán Birodalom jelenléte Európában a gazdasági és a politikai életben is meghatározó tényezőként szerepelt. A többi európai nemzethez hasonlóan az angol sajtó is éberen figyelte a helyzet alakulását, szempontjukból Bécs ostroma azért számított kiemelkedően fontosnak, mert a Habsburg Birodalom a hatalmi egyensúly fenntartásában játszott szerepet azzal, hogy a növekvő francia befolyást ellensúlyozta.
A könyvtárunk Régi Nyomtatványok Tárában található Apponyi Hungarica gyűjteményt számos magyar vonatkozású történeti mű gazdagítja. A kiválasztott levélgyűjtemény az 1683-as bécsi ostromban és az azt követő hadműveletekben passzív szerepet játszó Thököly Imre fellépése révén került közéjük. Az App. H. 1124 jelzeten található könyv az ex libris tanúsága szerint Apponyi Sándor példánya volt, az ő adományával került 1925-ben a nemzeti könyvtárba. A mű a Bécs 1683-as ostromában részt vevő császári hadvezér, Francis Taaffe írásait gyűjti össze, amelyekben részletesen beszámol a történtekről; a leveleket fivérének, Nicolas Taaffenak címezte Londonba.

Taaffe, Count Francis: Count Taaffe’s letters from the Imperial Camp…, London, 1684. App.H. 1124. Címlap – Régi Nyomtatványok Tára

Az ír származású Francis Taaffe – a mű szerzője –, császári hadvezérként szolgált, aki az olmützi egyetemen végzett tanulmányai után inasként került III. Ferdinánd környezetébe Bécsben. Katonai karrierje a francia–holland háborúban (1672–1678) indult, ahol szoros barátságot kötött IV. Károllyal, Lotaringia hercegével. Taaffe a törökök ellen vívott számos háborúban kitüntette magát, így Bécs 1683-as ostromában és Buda 1686-os visszafoglalásánál is. Közel harminc évet töltött császári szolgálatban, katonai és diplomáciai sikereinek elismeréseképpen 1699-ben az Aranygyapjas Rend tagjai közé választották.

Francis Taaffe portréja. In. Karl Taaffe: Memoirs of the family of Taaffe, Vienna, M. Auer, 1856. A kép forrása: Internet Archive

A könyvben tizenegy levél olvasható, kilencet Francis Taaffe írt, kettőt pedig egy angol nemes, a császári sereg önkéntese, aki valószínűleg Charles Lansdownnal azonos. Lansdown Taaffe leveleinek gyakori szereplője, seregének fiatal és bátor katonája. A címzettek nagyrészt családtagok: Lansdown édesapjának ír, míg Taaffe általában fivérének Nicholas Taaffénak, valamint egy-egy levelet Otón Enrique de Carrettónak Spanyol-Németalföld kormányzójának és Charles Granville-nek, Bath második grófjának, Lansdown apjának.
A kötet elején a kiadó azt ígéri, hogy olyan leírást tesz közzé:

Az írások az ostrom előtti gyülekezéstől kezdve (1683. július) Esztergom elfoglalásáig (1683. október 27.) tárgyalják az eseményeket, főként katonai vonatkozásban. Ám az irategyüttes legnagyobb érdeme talán mégsem a hadmozdulatok pontos bemutatása, sokkal inkább annak a hangsúlyozása, hogy a győzelem szoros összefüggésben áll egy nemzet erkölcsi tisztaságával. A kiadó szavai szerint:

Milyen módon igyekszik a kiadó rávenni a 17. század végi ifjúságot arra, hogy a kocsma helyett a kardot válasszák? A mű írója és egyben főszereplője, egy kellően ismert, népszerű és feddhetetlen személy által, aki részt vett a keresztény világ legújabb, nagy és sikeres cselekedetében, vagyis Bécs védelmében. Lord Taaffe leveleiben pedig nem saját magát, hanem V. Károly Lotaringia hercege, III. Jan Sobieski lengyel király és Charles Lansdown tetteit tartja követendőnek. Róluk, és nem magáról beszél, hogy szavai hitelesnek hassanak. A császári hadvezér három tulajdonságot tart katonai szempontból kiemelkedően fontosnak az értékes élethez, a dicsőség megszerzéséhez. Az első és legfontosabb a bátorság. Bécs ostromakor a hadsereg vezetői jeleskedtek a személyes példamutatás terén, így űzték el katonáik félelmét, és öntöttek beléjük bátorságot. A levélíró − az egyesült keresztény sereg bátorságát kiemelendő − az ellenség gyávaságát is hangsúlyozza. A második és harmadik tulajdonság szorosan összefügg egymással, ez a mértéktartás és a fegyelem. Lotaringiai Károly és Sobieski katonái mindaddig nem nyúltak a zsákmányhoz, még a nagyvezér táborának elfoglalása után sem, amíg meg nem győződtek a teljes győzelemről. A mértéktartás tekintetében a szerző különbséget tesz a keresztény seregen belül a német és a lengyel csapatok között. A német katonák semmihez sem nyúltak, míg a lengyelek szerettek zsákmányolni, és királyuk alkalmanként eleget is tett követeléseiknek.

Leander Anguissola – Bartholomaeus Camuccius: Bécs 1683. évi török ostromának térképe, Viennæ, Typis Leopold Voigt, [1683]. A kép forrása: Kincsek gróf Széchényi Ferenc Könyvtáralapító gyűjteményéből – Egy kozmográfiai atlasz különlegességei (virtuális kiállítás)

Így tárja az értékes életre adott példát az olvasók, köztük az ifjúság elé a kiadó. Meghalni ugyan mind a harcmezőn, mind a kocsmában egyaránt lehet, a különbség mégis óriási. A kereszténység védelméért folyó háborúban elesve dicsőséget lehet szerezni, amely nemcsak arra száll, aki a dicső tettet végrehajtotta, hanem családjára, utódaira és egész nemzetére. A kocsmai verekedésben elhunytra ezért a tettéért senki sem emlékezik. A hősi cselekedetek végrehajtása emléket állít a tett végrehajtójának, nyomot hagyva belőle a világban. Francis Taaffe levelei és a kiadó előszava ugyan csupa nemes és elvont fogalmat használva igyekeznek meggyőzni a fiatalokat a katonai szolgálat vállalásáról, ugyanakkor nem feledkezhetünk meg a sikeres katonai karrier általuk ugyan nem említett, de legalább ennyire vonzó velejáróiról: az anyagi gyarapodásról és a ranglétrán való előmenetelről sem. Hogy a fiatalok aztán az esetleges vagyon és előmenetel megszerzése vagy a nemzet dicsőségének fényesebb ragyogása érdekében választották a kardot a kocsma helyett, azt mindenki maga döntse el.

Bakonyi Zsuzsanna (Régi Nyomtatványok Tára)

Irodalom:

• Antal Judit: A török elleni felszabadító háború magyarországi vonatkozásai az angol sajtóban, Belvedere, 2005/ 3–4. sz., 18–37.
• Battlefield Emotions 1500–1800: Practices, Experience, Imagination, Ed.: Erika Kuijpers, Cornelis van der Haven, London, Palgrave Macmillan, 2016.
• Ghobrial, John-Paul A.: The Whispers of Cities: Information Flows in Istanbul, London, and Paris in the Age of William Trumbull, UK, Oxford, 2013.
• Gömöri György: Angol források a 17. század második felének török háborúiról, Korunk, 2015/6. sz., 86–93.
• G. Etényi Nóra: Hadszíntér és nyilvánosság. A magyarországi török háború hírei a 17. századi német újságokban, Budapest, Balassi, 2003.
• Imre Mihály: „A török–magyar háborúk témája a 16–17. századi nyugat-európai retorikai irodalomban” In: Imre Mihály: Az isteni és emberi szó párbeszéde. Tanulmányok a 16–18. századi protestantizmus irodalmáról, Nemzet, egyház, művelődés 7, Sárospatak, Hernád Kiadó, 2012, 15–44.
• Kiss Farkas Gábor: Politikai retorika a törökellenes irodalomban. In: A magyar irodalom történetei: A kezdetektől 1800-ig, szerk. Jankovits László és Orlovszky Géza, Budapest, Gondolat, 2007, 204–216.
• Oross András: Ír ezredek Magyarországon. Adalékok az állandó hadsereg téli beszállásolásának gyakorlatához az 1690-es években. Hadtörténelmi Közlemények 2011/1. 117–144.
• Taaffe, Count Francis: Count Taaffe’s letters from the Imperial Camp…, London, 1684.
• Taaffe, Karl: Memoirs of the family of Taaffe, Vienna, 1856.
• Varga J. János: Válaszúton. Thököly Imre és Magyarország 1682–1684-ben. Budapest, MTA Történettudományi Intézete, 2007.
• Worthington, David: British and Irish Experiences and Impressions of Central Europe, c.1560–1688, Ashgate, 2012.
  
  

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész

A Nemzetpolitikai Államtitkárság, az Országos Széchényi Könyvtár és a Magyar Nemzeti Levéltár szervezésében a Diaszpóra Tanács III. ülésének Zárónyilatkozatában megfogalmazott gondolatok jegyében indult el a Mikes Kelemen Program 2014. január 1-jén. A hetedik évében járó, nagyszabású program keretében hazai és határon túli közgyűjtemények, iskolai könyvtárak gyarapodhatnak könyvekkel, folyóiratszámokkal és számos más érdekességgel – sokat látott imakönyvektől kezdve egészen a bakelitlemezekig. A diaszpórából hazaérkező több százezer dokumentumot a nemzeti könyvtár munkatársai gondozzák, s juttatják el rendeltetési helyükre. Örömteli tapasztalat, hogy az OSZK gyűjteményei is kiegészülhettek a hazaérkező dobozokban rejlő kincsekből. Erről a messze a várakozásunkat meghaladó eredményről számolnak be munkatársaink új blogsorozatunkban.
A tizenegyedik részben munkatársunk, Sághi Ilona írását olvashatják Kemény György, az Amerikába kivándorlók életét dokumentáló verseiről.

Hunky-k a tengeren túl

Az Európából a tengeren túlra tartó nagy kivándorlási hullám Írországból, Angliából indult az 1820-as években, majd az 1880-as, 1890-es évektől elérte az Osztrák–Magyar Monarchiát is. Ettől kezdve Közép- és Kelet-Európából származott az emigránsok nagy része.
A kivándorlás dinamikája 1844 és 1913 között négy nagy szakaszra bontható, csúcspontját 1903 és 1913 között érte el, amikor több mint 10 millió ember remélt bebocsátást az Egyesült Államokba. Az „Amerika” vonzerejére magyarázatot keresők az okok között egyaránt rámutatnak a „push” és „pull” tényezőkre: az európai demográfiai változások egybeesése a korábbi struktúrákat megváltoztató társadalmi változásokkal (iparosodás pl.) éppúgy generálta a folyamatot, mint a „lehetőségek országának”, a „világ kertjének” (Charlotte J. Erickson) – a feltöretlen föld vonzereje –, a kezdetben az ipari forradalom nem kívánt hatásai elől is menekülők számára. Később éppen az ipari munka magas díjazását és az ebből fakadó egzisztenciális előrejutás lehetőségét kínálta a hatalmas ország. Ebben az időszakban nagyon sokan a magyarok közül csak dolgozni, pénzt gyűjteni szerettek volna néhány évig, majd visszatérni és itthon boldogulni. Az Újvilágban született magyar lapok, versek, írások, összejövetelek erőteljes motívuma a kemény ipari munka megörökítése, a tisztelet az Újhazának és a föld/óhaza („ókontri”) utáni vágyódás (ilyen képeket mutat fel Oravecz Imrének a témát tényekre alapozottan, ám magával ragadóan és megindítóan feldolgozó, néhány éve megjelent nagyregénye, a Kaliforniai fürj is).

A magyar közösségek nagyon hamar megteremtették saját fórumaikat: az első magyar nyelvű újság a New York-i A Magyar Száműzöttek Lapja 1853. október 15-én jelent meg tótváradi Kornis Károly szerkesztésében. Ezt követően azonban több mint húsz évig nem jött létre magyar nyelvű lap, csak 1879-ben jelent meg a Magyar Amerika, majd 1883-ban szintén New Yorkban az Amerikai Magyar Nemzetőr. A magyar emigránsok másik központja Cleveland volt. 1891-ben itt alapította Kohányi Tihamér a Szabadság című lapot, amely – ellentétben számos egyéb újsággal – hosszú évtizedekig megjelent, majd a másik hasonlóan stabil lappal, az Amerikai Magyar Népszavával olvadt össze. Sárosi Attila, könyvtárunk egykori munkatársa, a hungarica periodikumok szakértőjének becslése szerint összességében 1500–1800-féle emigráns magyar lap jelent meg a világban a 19. század közepétől napjainkig, ám nagy részük olyan gyorsan szűnt meg, ahogyan keletkezett. A Szabadság az 1910-es évekre igen tekintélyes heti-, majd napilap lett. Kohányi Tihamér ösztönzésére született meg az első amerikai magyar témájú regény, a Weinerék Amerikában és a lapon keresztül szorgalmazta az első amerikai Kossuth-szobor állítását is Clevelandben. A Szabadság az Újhazában kibontakozó amerikai magyar irodalom fóruma, a „Hunky-k”, a bányákban, acélgyárakban dolgozó, és egyéb kemény ipari munkát végző bevándorolt magyarok életének tükre lett, teret adva az újvilági magyar – sokszor a kétkezi munkáslétet is megtapasztalt – újságíróknak és íróknak, többek között Kemény Györgynek, Reményi Józsefnek, Szécskay Györgynek. Az ő közreműködésük, munkájuk, szervező erejük, a széles körben elérhető lapban megjelent publikációiknak köszönhetően nagymértékben járult hozzá az amerikai magyarság életének megismeréséhez, mintegy dokumentálva azt. Ilyen dokumentum az Orgonavirágok című kötet is.

Kemény György: Orgonavirágok. Versek, Detroit, State Press, [1941] – Törzsgyűjtemény

„Magyar szeretettel…” 

„Magyar szeretettel Kemény György Detroit, 1941 máj. 1.” – ez a szép, míves kézírással feljegyzett, ám címzett nélküli ajánlás olvasható az egyszerű kivitelezésű, letisztult grafikával készült verseskötet címoldalán. A karcsúnak tűnő, mégis kicsivel több mint százoldalas könyv bizonyos Gyurka diák kassai fiatalságát, szerelmét, Amerikába utazását, ottani életének kezdeteit meséli el, feleségének ajánlva a visszatekintést. Gyurka diák vélhetően maga a költő, hiszen életútjának állomásai beazonosíthatóak a kötetben – rímekbe szedve.

De ki is volt Kemény György?
145 éve, 1875. július 4-én, az Abaúj-Torna vármegyei Garadnán született. Tanulmányairól annyit olvashatunk A magyar emigráns irodalom lexikonában, hogy Zircen, a ciszterci rendi Hittudományi és Tanárképző Intézetben végzett két évet. A Magyar katolikus lexikonból azt is megtudhatjuk, hogy Kassán és Egerben volt gimnazista, a két év zirci novíciusi élet után kilépett a rendből, és nevelői állást vállalt:

Az Orgonavirágzás című vers feleségével történt megismerkedésének meséje, amelyben bemutat még egy, az életét a továbbiakban meghatározó eseményt is:

„Koldusbérért…”

A 21 éves fiatalembert már Amerikában találjuk, ahova szülei után vándorolt ki. 1896-tól lakóhelye: Cleveland, Ohio. A hosszú, keserves hajóutat, a hamarosan-feleség szőke kislány szomorúságát a szeretteitől való elválás miatt, majd hősies helytállását a nagy úton és az új hazában a szűkös körülmények között, Gyurka diák álláskeresését, elhelyezkedését egy ruhagyárban „A szerelem: sötét verem”, illetve az Amerika című versekben írta meg.

Kemény – mint oly sok versében – itt is megjeleníti az óhazában földeken dolgozó, az újhazában – nyelvtudás és képzettség nélkül kezdetben többségében csak gyári segédmunkásként elhelyezkedni tudó kivándorolt magyarok küzdelmes életét:

Az Orgonavirágok című  kötetben nem szerepel, – de említése nem elhagyható – Kemény György egyik talán legerőteljesebb verse, A South Bend-i köszörűsök, amelyet a gyár látogatása után írt, személyes benyomásait rögzítve:

Visszatérve az Orgonavirágokhoz, ismét fordulóponthoz érkezünk:

Dongó

Így történt, hogy a fiatalember a Szabadság című hetilap segédmunkatársa, majd szerkesztője lett. 1903-ban megalapította és szerkesztette a harminc éven keresztül havonta kétszer megjelenő, így leghosszabb életű és legismertebb amerikai magyar élclapot, a Dongót, amely Az Amerikai Magyar Népszava jubileumi díszalbumában megjelent megállapítás szerint „Amerika minden magyar telepén derüt és humort hoz az idegenben bujdosók szivébe.” (Magyarországon Dongó címmel, francia mintára (Charivari) 1848 júliusától 1848. szeptember végéig jelentette meg az első élclapot Szerelmey Miklós és Lauka Gusztáv.)

                                                                                     Sághi Ilona

Szakmai lektor: Sárosi Attila

Folytatjuk...

Irodalom:

• Puskás Julianna: Kivándorló magyarok az Egyesült Államokban 1880–1940, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1982.
• Emigration from Europe 1815–1914. Select documents, ed. Charlotte Erickson, London, Black, 1976.

   

A Mikes Kelemen Program margójára című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11/2. rész; 12. rész