Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre egyet-egyet blogunkban. A sorozat harmincharmadik részében Szűcs Márta, az Olvasószolgálati és Tájékoztatási Osztály munkatársa Fedák Sári színésznőre emlékezik születésének 141. évfordulója alkalmából.

A színház a pillanat művészete, mégis vannak színművészek, akiknek alakításai, egyénisége feledhetetlen, nevük nem kopik ki az emlékezetből. Közéjük tartozik Fedák Sári is. Zsazsa, ahogy mindenki szólította, zemplénricsei Fedák Sarolta Klára Máriaként látta meg a napvilágot 1879. október 26-án, Beregszászon, ahol gyermekéveit töltötte. A trianoni békediktátum következtében szeretett városa a határon túlra került, ami élete végéig fájó seb volt számára.
Gyermekkorától kezdve közönségsikerre vágyott. Kislányként a városban fellépő vándorcirkusz bűvölte el, majd egy fővárosi utazás során a Népszínházban megtekintett operett-előadás hatására álmaiban a cirkuszi porondot a színpad váltotta fel. Mire felnőtt, tudta, hogy színésznő lesz. Orvos édesapja nem akarta elfogadni elhatározását, ugyanakkor férjhez adni sem szerette volna még tizenéves lányát.
Tizennyolc éves volt, amikor egy „garden partyn” megismerkedett egy, az édesapjánál is idősebb alezredessel, és fondorlatos tervet eszelt ki. Az idős gavallér közeledését örömmel fogadva megígértette vele, hogy négy hét múltán megkéri kezét az édesapjától, akit így választás elé állíthatott. Apjának döntenie kellett: szeretett leánya férjhez megy a köztiszteletben álló, de korosodó katonatiszthez, vagy Pestre utazik és felvételizik Rákosi Szidi színiiskolájába...
Két év múltával már így számolt be róla a Budapesti Hírlap 1899. október 11-i száma:

Ettől kezdve pályája töretlenül ívelt felfelé. Színpadi szerepei mellett az új műfajban, filmen is megmutathatta tehetségét. Szerepelt az első magyar filmben, az 1901-ben bemutatott A táncz című alkotásban, később több némafilm női főszerepét is eljátszotta.

Képkocka A Táncz című filmből. In. Pekár Gyula: A táncz, [Budapest], [s.n.], 1902. Szövegkivágatok beragasztott képekkel – Színháztörténeti Tár, SSzT, 64

Fedák Sári színházi fellépéseivel maga is történelmet írt, legnagyobb sikereit nadrágos szerepeivel aratva. A Bob herceg címszerepe mellett, a Király Színházban 1904-ben bemutatott János vitéz című daljáték Kukorica Jancsijaként – óriási népszerűségre szert téve – közel hétszázszor lépett színpadra. Rajongói kifogták kocsijából a lovakat, hogy maguk húzzák azt, így kísérve hazáig imádott művésznőjüket. Ünnepelt sztár lett.

Fedák Sári Kacsóh Pongrác János vitéz című daljátékának címszerepében. Fényképész: Strelisky Lipót – Színháztörténeti Tár. Album 160. – Digitális Képarchívum. DKA-003001

Az első világháború elején a Pálffy (mai Bem téren) téren lakott, szemben a Radetzky laktanyával, amely 600 ágyas kórházként működött. Az elhanyagolt épületben azonban jóformán semmilyen egészségügyi felszerelés nem volt. Fedák Sári ismertségét és ismeretségét felhasználva saját költségén műtőt rendezett be, röntgen gépet vásárolt, bevezettette a villanyt és a gázt az épületbe, megcsináltatta a fürdőt, a laktanya udvarán fotelekkel, napernyőkkel pihenő helyet alakított ki a lábadozó katonák és a személyzet számára, mintegy 60 000 aranykoronát áldozva magánvagyonából. A kórház működtetése mellett, önkéntes ápolónőkét több mint 300 operációnál segédkezett, mialatt színházban továbbra is játszott. Áldozatos munkájáért kitüntették.

A Tanácsköztársaság idején, 1919. április 6-án neves résztvevők közreműködésével katonákat toboroztak a Vörös Hadsereg soraiba. A toborzó felvonuláson Fedák Sári is részt vett, vörös kendőt lengetve fehér kabátkájában és zöld szoknyában. Autójáról, amelyet valósággal megrohamoztak rajongói, autogramot osztogatott. A nyár folyamán néhány ismerősével Bécsbe akart távozni, de az osztrák határt átlépve letartóztatták mint kommunistát. A Tanácsköztársaság bukását követően visszatért Budapestre, ezután azonban gyakran rótták fel neki „kommunista múltját”.

Az elkövetkezendő években sikert, sikerre halmozott. Tizenöt év után újra eljátszotta Kukorica Jancsit a Király Színházban; fellépett a Fővárosi Operettszínházban, a Magyar Színházban, a Vígszínházban, az Új Magyar Színházban, valamint Európa és Amerika számos színpadán. 1943-ban részt vett a Tábori Színház frontelőadásain, a fellépők hivatalos megnevezése honvéd vigalmi munkás volt.
1944 októberében Sopronba utazott vendégszereplésre. A december 6-i, Sopron elleni súlyos bombatámadást követően a bécsi magyar követséghez fordult. A Collegium Hungaricum épületében biztosítottak számára szobát, és ellátták élelmiszerjeggyel. Hamarosan a Donausender keretében működő Magyarország rádiónál ajánlottak számára állást. Félórás műsoraiban a magyar történelem egy-egy epizódját vagy saját emlékeit idézte fel. Egy alkalommal egyebek mellett a „Boldogasszony anyánk, régi nagy Patrónánk…” kezdetű katolikus egyházi népéneket adta elő.
1945. április elején az oroszok elől menekülő nyilasokkal ő is felszállt egy Passau felé tartó uszályra. Bajorországban egy magyar társulathoz csatlakozva amerikai katonák előtt angol nyelven játszott. 1945 decemberében Salzburgban az amerikai titkosrendőrség a C. I. C. (Country Intelligence Corps) a magyar kormány hivatalos kiadatási kérelmére hivatkozva letartóztatta, majd december 18-án repülőgéppel Budapestre szállították. Először az Andrássy út 60. pincéjébe, majd a Markó utcai Gyüjtőfogházba került.
1946. április 3-án tárgyalta a Népbíróság Fedák Sári „háborús és népellenes bűnös” perét, amelyben a vádirat szerint a Donausender rádió magyar nyelvű adásaiban „propagandát fejtett ki a fasizmus mellett”. További vádpontként németbarát kijelentéseit jelölték meg, barátnője, Kürthy Sári és annak leánya, Békeffy Lászlóné tanúvallomása alapján. A tárgyaláson kiderült, hogy Kürthy Sári jelentette fel, aki tartózkodási helyét is meg tudta jelölni – mivel Fedák Sári a Vöröskereszt útján Bajorországból lapot küldött neki – „megkönnyítve” így a hatóságok dolgát. Az idő tájt valóságos hajtóvadászat folyt a Horthy-korszak legnépszerűbb színművészei, többek között Páger Antal, Muráti Lili és a Vaszary nővérek ellen.
Az ítélet két év börtönbüntetés és teljes vagyonelkobzás volt. Másodfokon nyolc hónapra mérsékelték, amelybe beszámították az addig fogva töltött időt, így Fedák Sári hamarosan szabadulhatott. Az ítéletet súlyosbította, hogy három évre eltiltották foglalkozása gyakorlásától, azonban soha többé nem lépett már színpadra. A Világ című napilap 1946. április 7-i száma adta hírül az alábbiakat:

Kiszabadulását követően Nyáregyházára, a rokonai birtokán fekvő uradalmi ház kertészlakába költözött, amelyet később a helyi termelőszövetkezet kisajátított, majd a falu egyik államosított házában utaltak ki számára egy szobát. Ott vetette papírra visszaemlékezéseit. Barátai, ismerősei, színésztársai segítették ugyan, de így is igen szerény körülmények között élt.
1954-ben visszatérésre készült legnagyobb szerelméhez, a színpadhoz. Csíky Gergely Nagymama című vígjátékának főszerepére hívták a Déryné Színházba. Honthy Hanna állítólagos „közbenjárására” azonban a szerepet visszamondták.
1955. május 5-én magányosan, de nem elfeledve hunyt el. Gyászszertartását hűséges Iluskája, Medgyaszai Vilma, valamint Oláh Gusztáv, Mészáros Ági és Latabár Kálmán rendezték, amelyre a színésztársak adakozásából közel 15 000 forint gyűlt össze. Latabár Kálmán saját autóján ment vidékre Kiss Ferencért, aki akkortájt segédmunkásként dolgozott, hogy ő is részt vehessen a temetésen. Rajtuk kívül jelen volt többek között Turay Ida, Dajka Margit, Ajtay Andor, Rózsahegyi Kálmán, valamint számtalan kolléga és tisztelő. A színésznők közül sokan fekete fátyollal, az urak pedig frakkot öltve hangsúlyozták a primadonna iránti szeretetüket. Fedák Sárit mintegy háromezren kísérték utolsó útjára a Farkasréti temetőben.
A kommunista hatalom félreállította, emléke halványulni látszott, nevét hosszú ideig csak egy kártyajátékban emlegették, mint legnagyobb bemondást. Szülőföldje és a szakma azonban nem feledte. A legtöbbet talán a szintén kárpátaljai színésznő, Szűcs Nelli tett azért, hogy a közönség újabb generációi megismerjék Fedák Sári színészi és emberi nagyságát. A Nemzeti Színház művésznője 2015 októbere óta adja elő országszerte nagy sikerrel Fedák Sári című önálló estjét. Szintén tőle származik a gondolat, hogy Beregszász állítson szobrot híres szülöttjének. A szobor felavatására 2018. október 26-án, Fedák Sári születésének 139. évfordulóján került sor. Az ünnepségen megemlékeztek a beregszászi Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház 25 éves fennállásáról is.
Fedák Sári nemcsak a magyar közönség szívét hódította meg, de nagy sikerrel lépett fel a világ számos színpadán. Művelt, hat nyelvet beszélő, kivételes tehetségű színész, jó humorú, impulzív személyiség és nyíltszívű ember volt. Egyetlen meggyőződés szerint élt, magyar volt, teljes szívvel.      

Szűcs Márta

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész

A kiegyezés után, de különösen a honfoglalás ezeréves évfordulójának időszakában számos köztéri szobor, emlékmű született szerte a Kárpát-medencében. A lázasan folyó építkezések, restaurálások, városszépítések mellett rangot adott egy-egy városnak, ha piacterén emléket állított nagy szülöttjének, patrónusának, vagy kegyelettel emlékezett meg a szabadságért vérüket áldozó hősökről.
Az első világháborút követően viszont a megszállt területeken módszeresen megindult a magyar emlékművek pusztítása, csonkítása, illetve kegyeletsértő átértelmezése, amelynek számos esetben páratlan művészeti alkotások estek áldozatul. A trianoni békediktátum aláírásának századik évfordulója alkalmából ezekből mutatunk be tematikus csoportokba rendezett válogatást.

Az Alföld keleti peremén, Nagyváradtól alig negyven kilométerre, délnyugatra fekszik a hajdúk egyetlen bihari városa, Arany János szülőhelye, Nagyszalonta. Várát I. Rákóczi György építtette a török ellen, és II. Rákóczi György már le is romboltatta, hogy ne kerüljön törökök kezére. Az erődítményből mindösszesen egy csonka torony maradt meg, amely az évszázadok során a város jelképévé vált.

Nagyszalonta látképe a Csonka-toronnyal – Térkép-, Plakát-, és Kisnyomtatványtár. Piarista gyűjtemény: P 14/66.

A város lakói mindig is büszkék voltak arra, hogy hajdúivadékok, akiknek őseit még Bocskai telepítette le erre a területre. A millennium idejére esett a város újraalapításának és Bocskai István fejedelem halálának 290-ik évfordulója, ennek ellenére a szalontaiak elsőre mégis inkább Kossuth Lajosnak kívántak szobrot állítani. Természetesen Nagyszalontának Bocskai István és Arany János emléke is fontos volt, de élénk figyelemmel kísérve más települések szoborállítási igyekezetét, nem akart nagyon elmaradni mögöttük.

Nagyszalonta látképe 1907-ből. – Térkép-, Plakát-, és Kisnyomtatványtár. Piarista gyűjtemény: P 14/67.

Az első felhívásnak még nem volt erős foganatja, viszont egy évre rá, különösen miután a szomszédos településen, Tenkén felavatták Kossuth mellszobrát, Nagyszalonta népe is megemberelte magát. Ehhez kellett Csorvássy István szolgabíró lelkesítése és a 48-as Népkör első ezer forintos felajánlása is. Ezt követően a pénz rekord gyorsasággal gyűlt össze, és ami a legmeglepőbb, hogy maga a szobrász is részt vett a gyűjtésben.

Ahogy a híradásból is kiderült, a szoborbizottság Tóth András debreceni szobrászt kérte fel a Kossuth-szobor megalkotására.

Kossuth Lajos szobra, Tóth András alkotása. In. Vasárnapi Újság, 48. évf. 27. sz. (1901. júl. 7.), 438. – Elektronikus Periodika Archívum

A város képviselőtestülete még vitázott egy sort a szobor elhelyezéséről. Abban egyetértettek, hogy az emlékműnek központi helyen kell állnia, és erre a legalkalmasabb a Toldy tér. Az ellenvetést megfogalmazók azonban, a tér profán (piactér) jellegére hivatkoztak, amely nem méltó hely a nagy államférfiú emlékének megörökítéséhez. Végül megszületett a salamoni döntés, a piactérből leválasztottak egy 20 négyszögölnyi területet a református templom oldalában és ezt fák ültetésével parkosították, így el tudták különíteni az emlékhelyet a vásári forgatagtól.

• 
• 

A szobor leleplezésének időpontját 1901. június 30-ra tűzték ki. A Szalontai Lapok június 16-iki számában közölték a részletes programot. A leleplezés ünnepén az újság díszes címlappal jelent meg:

Szalontai Lapok, 13. évf. 27. sz. (1901. jún. 30.) – Törzsgyűjtemény

Egy csapat országgyűlési képviselő már előző napon megérkezett a városba, köztük Hentaller Lajos, Kossuth egyik első életrajzírója is. Az ünnep reggelén különvonat szállította Nagyváradról és Budapestről a vendégeket. Ez utóbbin érkezett meg Kossuth Ferenc Barabás Béla aradi országgyűlési képviselő kíséretében. Az ünnepi beszédet Móczár József gimnáziumi tanár mondta. A szónoklatnak egyetlen hibája – ahogy azt az újságíró megjegyezte – hogy hangja nem ekkora néptömeghez volt igazítva. Természetesen Kossuth Ferenc is felszólalt, ezt követően a záróbeszéd és a Himnusz következett, de a tömeg nem tágított és skandálva követelte, hogy Barabás Béla is felszólaljon. Az aradi képviselő rögtönzött lelkesítő beszédében a nemzetiségek egymás iránti szeretetére buzdított, majd az aradiak elsőként helyezték el 13 fehér rózsával ékesített koszorújukat a szobor talapzatánál.
A koszorúzás után a vendégek a vasúti vigadóban díszebéden, majd este táncmulatságon vehettek részt.
A jeles alkalomra a szoborbizottság Csorvássy István szerkesztésében egy Kossuth-albumot is megjelentetett, amelyet már az ünnepség napján két koronáért meg lehetett venni. (Sajnos ennek az albumnak még nem sikerült a nyomára bukkanni. Dánielisz Endre, Nagyszalonta kiváló helytörténésze sem tesz említést róla.)

Kossuth Lajos szobra Nagyszalontán – Térkép-, Plakát-, és Kisnyomtatványtár. Piarista gyűjtemény: P 14/63.

Kossuth Lajos szobra Nagyszalontán – Térkép-, Plakát-, és Kisnyomtatványtár. Piarista gyűjtemény: P 14/62.

A román katonaság 1919. április 22-én vonult be Nagyszalontára. Bár román közigazgatást vezettek be, a 90%-ban magyar lakosú alföldi város bízott abban, hogy ez a megszállás csak rövid ideig fog tartani. A trianoni diktátum után ezek a remények szertefoszlottak, sőt a szalontaiak az új hatalom megszilárdulásának egyik sajátos formáját tapasztalhatták 1920. augusztus 8-án vasárnap reggel, templomba menet. Kossuth Lajos szobrát a talapzat előtt kettétörve találták a földön. A magyarokat megrázó eseményről a Szalontai Lapok keddi száma is tudósított. A címlapon, a tudósítás szövegében megjelenő nagy fehér folt a cenzúra nyílt megnyilvánulásának beszédes jele volt.

Szalontai Lapok, 32. évf. 178. sz. (1920. aug. 10.) – Törzsgyűjtemény

Mondanunk sem kell, hogy az elkövetők kilétére sohasem derült fény, a Csonka-toronyban ideiglenesen elhelyezett sérült szobor pedig húsz éven át várta sorsa jobbra fordulását. 1940-ben a második bécsi döntés nyomán Nagyszalonta ismét Magyarország része lett.

Sajnos nem sokáig maradhatott a helyén háborítatlanul. Pontosan négy évre rá a szovjetek oldalán bevonuló román katonaságnak első dolga volt a Kossuth-szobor ledöntése. Ezúttal azonban az ügybuzgalom elhamarkodott volt. A szovjet városparancsnok véletlenül jártas volt a magyar történelemben, legalábbis ismerte Kossuth forradalmi érdemeit, ezért az elkövetőkkel visszatétette helyére az emlékművet.
Így eshetett meg, hogy Tóth András alkotása a legkeményebb Ceauşescu-diktatúra idején is – egyedüli Kossuth-szoborként Romániában – megtűrve bár, de a helyén maradhatott, és a mai napig Nagyszalonta főterét díszíti.

Kossuth Lajos szobra Nagyszalontán napjainkban. A kép forrása: erdely-szep.hu/Nagyszalonta

A nagyszalontai Kossuth-szobornak külön érdekessége, hogy van egy ikertestvére Amerikában, Clevelandban. A clevelandi magyarok Tóth Andrástól rendelték meg a nagyszalontai szobor hasonmását, és Kossuth születésének 100-ik, amerikai útjának 50-ik évfordulója évében, 1902. szeptember 28-án, ünnepélyes keretek között leplezték le.  

Kossuth Lajos szobrának leleplezése Clevelandban. In: Vasárnapi Újság, 49. évf. 44. sz. (1902. nov. 2.), 720. – Digitális Képarchívum. DKA-066618

A két szobornak majd 120 éves története teljesen eltérő. Míg a nagyszalontait több atrocitás is érte, addig clevelandi testvére végig háborítatlanul a talapzatán maradt. Legutóbb 1985-ben restaurálták. Az amerikai eseményeket látva felmerülhet bennünk a kérdés: kell-e aggódnunk a clevelandi, de akár a New York-i Kossuth-szoborért?

Kossuth Lajos szobra Clevelandban napjainkban. Forrás: Egyesült Magyar Egyletek honlapja

Elbe István

A Trianon 100 – Emlékműveink sorsa a Kárpát-medencében című sorozatunk további részei:
Millenniumi emlékművek: 1. Hét vidéki emlékmű; 2. Munkács; 3. Nyitra; 4. Dévény; 5. Pannonhalma; 6. Ópusztaszer; 7. Zimony; 8. Brassó; 9. Verecke 1.; 10. Verecke 2.
Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc emlékművei: 11. Arad 1.; 12. Arad 2.; 13. Zombor; 14. Nagybecskerek; 15. Törökbecse; 16. Kassa; 17. Lőcse; 18. Ompolygyepű; 19. Vízakna; 20. Marosvásárhely; 21. Segesvár 1.; 22. Segesvár 2.; 23. Jósikafalva 1.; 24. Jósikafalva 2.
Kossuth-szobrok: 25. Rozsnyó; 26. Losonc; 27. Érsekújvár; 29. Nagykároly; 30. Marosvásárhely 1.

Mit árul el…? alcímmel hétfőnként jelentkező blogsorozatunkban munkatársaink arra a kérdésre keresik a választ, hogy egy-egy dokumentum(részlet) mi mindent árulhat el magáról a dokumentumról, a készítőjéről, a korszakról. Ez alkalommal Kis Domokos Dániel, a Színháztörténeti- és Zeneműtár munkatársa tesz fel kérdéseket a gyűjtemény egyik díszlettervéről.

Valódi ritkaság: az „opera varázslója”, Oláh Gusztáv saját kezűleg szignált díszletterve került úgy tizenöt éve a Színháztörténeti Tárunk Szcenikai Gyűjteményébe, mondhatni, a véletlennek, s tegyük hozzá, a figyelő, műértő szemnek is köszönhetően. Folytatjuk előző heti blogbejegyzésünket.
Az OSZK Színháztörténeti- és Zeneműtárában megvannak az Othello 1929-es bemutatójához kapcsolódó dokumentumok: eredeti színpadfotók és a bemutató színlapja. Ezek alapján sikerült egyértelműen beazonosítani a jellegzetes Oláh Gusztáv-tervet, mely színeivel, s építészi precízséggel megalkotott lenyűgöző térhatásával nemcsak a színpad legjobb ismerőjéről, hanem a korábban építészeti stúdiumot is folytató igazi művészről árulkodik.
„Othello, a velencei mór. Új betanulással, először” – áll a Nemzeti Színház színlapján vörös betűkkel – „Írta: Shakespeare. Fordította: Harsányi Kálmán. Az új díszletterveket ifj. Oláh Gusztáv tervezte.” Az első előadás: „Pénteken, 1929. október 25-én.” – Még az eredeti szövegkönyv is megvan. A korabeli fényképeken pedig egy az egyben a terv jelenik meg.

• 
• 
• 
• 

 

A díszlettervező jellegzetes „kék korszakából” két alkotása közelít valamiképp az Othellóhoz a színpadi térábrázolás szempontjából is: az Operaházban 1932. december 18-án bemutatott Offenbach-darab, a Hoffmann meséi velencei, valamint az ugyanott 1933. február 14-én bemutatott Wagner-opera, a Lohengrin az antwerpeni vár udvarát ábrázoló díszletterv.

• 
• 

Érdekességképp megjegyezzük, hogy az Othello Nemzeti Színházi bemutatójával egy napon volt az Operaházban Wagner Tannhäuserének a bemutatója az akkori főrendező, az amúgy többek közt díszlet- és jelmeztervező Márkus László (1881‒1948) rendezésében. Az előadáshoz készült díszleteket, sőt a jelmezeket is Oláh Gusztáv tervezte.
Shakespeare Othellóját később, 1937. május 14-én is bemutatta a Nemzeti, a jelmezeket ekkor már Nagyajtay Teréz tervezte.
Az MTI tudósítása szerint:

A másnapi, október 23-i híradás szerint pedig:

S egy ellentmondás is mindjárt tisztázódik, nevezetesen az, hogy a színlap szerint október 25-én, pénteken volt a bemutató, a korábban Nemzeti Színház könyvtárában, ma az OSZK Színháztörténeti- és Zeneműtárában lévő eredeti szövegkönyv, rendezőpéldány bejegyzése szerint viszont november első napján:

S van egy másik példánya is:
„Ezt a példányt Harsányi Kálmán számlapozta és javította. A beírások is az ő kezétől származnak.” – jegyzi a címlapra Pataki József, a Nemzeti Színház könyvtárosa.

Othello. Harsányi Kálmán fordítása saját bejegyzéseivel – Színháztörténeti Tár: NSz O 128/1

S a hivatalos tudósítás is ezt támasztja alá:

Tehát az Othellót alakító Ódry Árpád nélkül valóban nem lehetett volna megtartani az előadást, ezért betegsége miatt csak egy héttel később, valóban november 1-jén volt a darab bemutatója
.A Nyugat 1929. 21. számának „Színházi figyelő” rovatában csak Kürti Pál színikritikus, dramaturg, rendező és műfordító lesújtó, sok tekintetben igaztalan véleménye olvasható, melyből érződik a „hivatalosnak” és „konzervatívnak” tartott Nemzeti Színház elleni támadás:

A fordító, Harsányi Kálmán (1876‒1929) már nem érhette meg fordítása színpadra vitelét, 1929. május 31-én elhunyt.
Shakespeare akkori egyik legjobb értője, fordítója, Kosztolányi Dezső Herczeg Ferenc hetilapjában, az Új Idők november 3-i számában megjelent Othello. Fölújítás a Nemzeti Színházban című írásában magáról az előadásról – az amúgy színikritikáiban tőle megszokott módon – alig mond valamit, a fordítástól azonban el van ragadtatva:
„Az Othello új fordítása: nemzeti kincs” – zárja hosszas, elismerő fejtegetését.

Kosztolányi szakértelme nem kétséges, s nem véletlen, hogy a legfontosabb számára a fordító volt, hisz ő maga is több Shakespeare-drámát is lefordított: Rómeó és Júlia (1930), Téli rege (1930), Lear király (1936). A díszlettervezőt nem említi. Korábban viszont, a Szentivánéji álom felújításáról írva, róla is megemlékezik:

S míg Kosztolányi az 1931-ben megjelent Shakespeare-esték. Jegyzetek és észrevételek című írásában arról elmélkedik, nem tartja valószínűnek, hogy Shakespeare valóban járt Velencében („Ez az utazás merőben valószínűtlen.”), említsük meg, hogy Velencében a hagyomány mind a mai napig több épületet is kapcsolatba hoz a szereplőkkel. Az egyiket, a Canal Grandéra néző XV. századi impozáns gótikus palotát egyenesen úgy tartják számon, mint Desdemona házát. Ez a Palazzo Contarini Fasan, Casa Desdemona, amelyet egyes vélemények szerint csak az épületet ábrázoló festmény – Friedrich Nerlich Casa Desdemona – címéről kezdték így nevezni.

Palazzo Contarini Fasan, Velence. Desdemona palotája. Forrás: Wikimedia

Egy biztos: Oláh Gusztáv járt Velencében… mondhatni, Itália szerelmese volt ő is, a „lagúnák városát” is igen jól ismerte, s ez a díszletterve, ha nem is egy az egyben egy valós velencei tér, még talán az is, aki sohasem látta, mindjárt oda képzeli magát. 

Ajánlott irodalom:

• A Színháztörténeti Tárunkban őrzött Oláh Gusztáv-alkotásokról szép keresztmetszetet nyújt: Burda Zita Az opera varázslója című összeállításában.
• Oláh Gusztáv díszletterveiről is szól a Bartók születésének 125. és Oláh Gusztáv halálának 50. évfordulójára megjelentetett díszes kötet: Burda Zita – Kis Domokos Dániel: Bartók a színpadon. Osiris Kiadó, Bp. 2006. Online elérés.
• Oláh Gusztáv rövid életrajza, tervezéseinek adattára: Oláh Gusztáv (1901–1956) tervezései – rendezései. (Adattár.) Összeállította, a bevezetőt írta: Alpár Ágnes. Magyar Színházi Intézet, Színháztörténeti füzetek 58. szám, Bp. 1975. Online elérés.
• Oláh Gusztáv, ifj.: Színpadi díszletfestés; Színpadi díszlettervezés. In. Színészeti lexikon. Színjátszás, színpadművészet, rendezés, film, tánc, varieté, színészies népszokások. Szerkesztette Németh Antal. 1–2 köt. Budapest, Győző Andor Kiadása, 1930. 2. köt. 908–909, 909–911.
• Kosztolányi Dezső: Othello. Fölújítás a Nemzeti Színházban. In. Uő.: Színházi esték. A kötet anyagát összegyűjtötte, a szöveget gondozta, és a jegyzeteket írta Réz Pál, Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1978, 1. kötet, 89‒94.
• Kosztolányi Dezső, Szentivánéji álom. Jegyzet az új előadásról (Pesti Hírlap, 1928. május 26). In. Uő.: Színházi esték. A kötet anyagát összegyűjtötte, a szöveget gondozta, és a jegyzeteket írta Réz Pál, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1978, 1. köt. 72‒75.
• Kosztolányi Dezső: Shakespeare-esték. Jegyzetek és észrevételek (Új Idők, 1931. május 17.). In. Uő.: Színházi esték. A kötet anyagát összegyűjtötte, a szöveget gondozta, és a jegyzeteket írta Réz Pál, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1978, 1. köt., 94–97.
• Kollát Gyula: Velence képzelt lakói. In. Szép világuk blog, 2014. 02. 04.
  

Az idézeteket a mai akadémiai helyesírás szabályai szerinti átírásban adom közre. Tasnády Ilona maga is kétféle írásmóddal használta a nevét.

Kis Domokos Dániel (Színháztörténeti- és Zeneműtár)

A sorozat további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész

A Nemzetpolitikai Államtitkárság, az Országos Széchényi Könyvtár és a Magyar Nemzeti Levéltár szervezésében a Diaszpóra Tanács III. ülésének Zárónyilatkozatában megfogalmazott gondolatok jegyében indult el a Mikes Kelemen Program 2014. január 1-jén. A hetedik évében járó, nagyszabású program keretében hazai és határon túli közgyűjtemények, iskolai könyvtárak gyarapodhatnak könyvekkel, folyóiratszámokkal és számos más érdekességgel – sokat látott imakönyvektől kezdve egészen a bakelitlemezekig. A diaszpórából hazaérkező több százezer dokumentumot a nemzeti könyvtár munkatársai gondozzák, s juttatják el rendeltetési helyükre. Örömteli tapasztalat, hogy az OSZK gyűjteményei is kiegészülhettek a hazaérkező dobozokban rejlő kincsekből. Erről a messze a várakozásunkat meghaladó eredményről számolnak be munkatársaink új blogsorozatunkban.
A tizenkettedik, befejező részben munkatársunk, Kádár Krisztina írását olvashatják az Amerikai Egyesült Államokba kivándorolt Marianne Szasz-Burgos, született Szász Marianna hagyatékát mutatja be.

Ritkaságszámba megy Marianne Szasz-Burgos hagyatéka, több szempontból is. Egyrészt, ami az emigrációs hagyatékok esetében ritka, a hivatalos és a magánszféra itt szétválasztható, illetve az előbbi másodlagosan, kisebb volumenben van jelen. Továbbá, az anyag nem egy híres férfiember vagy egy közszereplő anyaga, hanem egy női magánszemélyé, aki nagy gonddal gyűjtötte a saját, valamint a felmenőinek életútjáról tanúskodó dokumentumokat. A forrásanyag sokrétűsége is rendkívüli: az életutat a néhány oldalnyi két naplórészleten, a pár önéletrajzírás-jellegű dokumentumon és a több újságcikken kívül az igen gazdag kéziratos és gépelt iratanyag, a rengeteg fénykép és az ezekhez társuló tárgyi annalektákból álló (a hajfürttől a medalionon át a pecsétnyomóig) gyűjtemény alapján lehet rekonstruálni. Eme rendkívül gazdag anyagú és tárgyú írott és tárgyi hagyatékból egy részt emelek itt ki, ami egyfelől Szász Marianna és az emigránsok sorsának, másfelől a hagyaték hazakerülésének is egyfajta tükre: az utat a régi világból az újba, és a két végpontot összekötő hajóutat mint az emberi élet folyamatának, az akadályokon, viszontagságokon túljutásnak, az élet viharaival való küzdelemnek a szimbólumát.

Marianna édesapjával, vitéz Szász Oszkár magyar királyi honvéd ezredessel és édesanyjával, báró Collas Gittával, azaz Margit Baronin von Collas de Ramaille et Liancourt-al, 1944 őszén-telén érkezhetett meg Ausztria egyik menekülttáborába, abban az időszakban, amikor „a »nyugatra« menekülés nagy hulláma kezdődött, amely a háború végéig körülbelül egymillió embert szakított ki otthonából”. (Puskás, 1996: 67–102.) A család a brit zóna tengelyében húzódó Feffernitz-Villach-Klagenfurt-Graz-Großwilfersdorf útvonalon létrehozott számos angol ellátású segélyhely közül több táborban is megfordult az Ausztriában töltött esztendők alatt. Marianna később úgy emlékezett vissza, hogy a tábori élet nehézségei közül a legrosszabb az volt, hogy nem lehetett tudni, hova és mikor kell továbbmenni.

• 
• 

A menekültek, azaz a Displaced Person-ok (hontalan személy, magyarosan „dípi”, noha a kategóriának nem volt jogi differenciáló vagy diszkrimináló tartalma) túlnyomó része nélkülözések közepette táborokban élt. Mivel kevés munka akadt, a DP-k nagy része még 1948-ban is élelmiszersegélyre szorult. (Nyári, 2017: 53–57.) A mindennapi életet igyekeztek megszervezni, többek között iskolákat, kórházakat tartottak fent. Így Marianna, aki a debreceni Dóczi Református Leánygimnáziumban kezdte meg tanulmányait, a feffernitzi majd a kellerbergi magyar tábori középiskolában folytathatta azokat. A letelepedésre várakozás évei alatt azután Marianna a kellerbergi és a spittagi kórházakban szerzett laborasszisztensi tapasztalatot, míg édesanyja a Feistritz a.d. Drau cégnél a szabóság elsajátításáról szerzett tanúsítványt.
A család végül 1949. szeptember elején, az IRO (International Refugee Organization, Nemzetközi Menekültügyi Szervezet) szervezésében és a Lutheránus Világszövetség anyagi támogatásával a németországi Bremen külvárosában található amerikai katonai bázison létrehozott menekülttáborból, a Grohn táborból (Camp Grohn) indult a brémai kikötőbe, hogy felszálljon az Amerikába induló hajóra, melynek célállomása a massachussettsi Boston városa volt. Noha már 1946 őszén voltak kezdeményezések, az Egyesült Államok csak 1948-ban nyitotta meg kapuját az európai menekültek előtt. Az 1948. július 1-én életbe lépett Displaced Persons’ Act tette lehetővé, hogy az elkövetkezendő két évben kiadjanak 200 000 kvótavízumot az „olyan alkalmas személyek bevándorlására, akik Németország, Olaszország és Ausztria amerikai, brit vagy francia zónájában tartózkodtak”. (Puskás, 1996: 67–102.) A hazatelepítésre, személyazonosság megállapítására, segélyezésre, jogi és politikai védelemre, valamint a harmadik országba település elősegítésére létrehozott IRO több mint egymillió „DP”-t telepített le 1948 és 1952 között. Ebből 1947. július 1-től 1951. december 31-ig a Németországból, Ausztriából a tengerentúlra, illetve a kontinensre az ENSZ égisze alatt megalapított szervezet 62 001 magyar menekültet telepített harmadik országba (számuk több lehetett).
A hajóútról számos érdekfeszítő dokumentum mesél, és egyben árulkodik arról is, hogy nem pusztán egy egyszerű utazásról van szó, hanem az emigráció folyamatának egy olyan láncszeméről, amely egyszerre bír szimbolikus erővel és a történelem intézményesítő erejével.

The Eltinge News. Eine Bordzeitung, 6. Sept. 1949. Gépirat

A Usat General Leroy Eltinge hajó Haditengerészetének Szállítmányozási parancsnoka által a felügyelői tisztet betöltő utasok számára szóló felhívása. 1949. szeptember. 3. Angol nyelvű gépirat

A család úticélja az Ohio állambéli Luckey falucskája volt, ahol Marianna édesanyja és édesapja a farm körüli munkákban segédkezett, míg ő maga, hála laborasszisztensi tudásának, egy kórházban, a Kansas Leopold Hospitalban helyezkedett el, ugyanebben a munkakörben. Később a család átköltözött a falutól nem messze fekvő Toledo városába, mely Ohio állam negyedik legnagyobb városa. Az amerikai állampolgárságot a család 1955 júniusában kapta meg. Miután Marianna megszerezte diplomáját a Toledo Egyetem Orvosi biotechnológia szakán, a Riverside Hospital Vérbankjánál dolgozott hosszú esztendőkön át, majd az Északnyugat Ohio-i Regionális Vöröskereszt Véradó Központjánál (NW Ohio Regional Red Cross Blood Donation Center) előbb vezető technológus, majd a Flower Hospital Vérbank igazgatója 1993-as nyugdíjba vonulásáig. Édesanyja varrónőként helyezkedett el, édesapja pedig huszonkét esztendőn át a Strater Cleaners vegytisztító és mosoda cégnél dolgozott. Marinna 1985-ben ment feleségül Gabriel Vera-Burgos-hoz, akivel 2009-ben bekövetkezett haláláig boldogan élt. Gabriel Burgos 1925-ben született Columbiában, 1949-ben emigrált az Egyesült Államokba, ahol mint könyvelő dolgozott a detroiti Wayne State Egyetemen. Marianne-nak saját gyermeke nem volt, de férjének előző házaságából született három gyermekét a sajátjainak tekintette. A közöttük lévő mély szeretetről és kötődésről tanúskodik az is, hogy fogadott lánya gondoskodott hagyatékáról; megőrizte, rendszerezte és felajánlotta azt a közgyűjtemény javára.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Szász Marianna, azaz Marianne Szasz-Burgos a családjának, barátainak és munkájának élt. A Vérbank igazgatói posztja mellett több szervezetnek is tagja volt: egyebek közt a Vöröskeresztnek, illetve az Ohio-i Vérbank Egyesület (Association of Blood Bank) végrehajtó bizottságának. De ahogy a többi emigráns hagyaték, Mariannáé is az óhaza köré rendeződik. Ugyanis a fond java részét az ősöktől származó és ősökről, valamint Marianna gyermekkoráról, az ausztriai évekről és az amerikai útról, a letelepedésről szóló különböző dokumentumok teszik ki. Ezeket egészítik ki a már amerikai állampolgár Marianna személyes levelezése új barátaival és a munkájával kapcsolatos újságcikkkivágatok, valamint az emigráns hagyatékokban jellemzően megtalálható dokumentumok: a Magyarországra vonatkozó (kis)nyomtatványok, magyar emigrációs folyóiratok példányai (például a Magyar Szabadság, a Vitézi Tájékoztató, a Virrasztó), különféle amerikai magyar egyesületek (Magyar Kongresszus Árpád Akadémia 2002, Magyar Segély Egyesület 2001, Center for Hungarian American Congressional Relations, World Federation of Hungarian Veterans Assoc., Kossuth Club, American Hungarian Foundation, Hungarian Club of Toledo) meghívói, értesítői.
Az életút folyamán tudatosan összegyűjtött hagyatékra tekinthetünk biográfiaként is. Ahogy maga az életrajz, a fond is a külvilág „komplex hatásainak alkotó beavatkozásaiból, illetve az erre adott reakciókból épül fel”. (K. Horváth, 2011: 154–176.) A hagyaték arról tanúskodik, hogy Szász Marianna életének meghatározó eseménye az emigráció volt; a benne található forrásanyag Marianna és az emigráns lét bonyolult és egymásra ható viszonyrendszerének folyamatos alakulásáról és alakításáról (is) szól. Az, hogy milyen ez a viszonyrendszer, és hogy miként fogható meg a hagyaték segítségével, hosszú tanulmányok témáját képezheti.

• 
• 

Kádár Krisztina (Kézirattár)

Hivatkozott irodalom:

• Puskás Julianna: Magyar menekülők, emigránsok – „DP-k” és „56-osok” 1944-1957, Aetas 1996. 67–102.
• Nyári Gábor: „45-ösök”. A német és osztrák területeken élő magyar emigráció története. 1945–1956, PhD-disszertáció, Budapest, 2017. 53–57.
• K. Horváth Zsolt: Az életrajzi térről, Korall 44. 2011. 154–176.

A Mikes Kelemen Program margójára című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11/1. rész; 11/2. rész

A kiegyezés után, de különösen a honfoglalás ezeréves évfordulójának időszakában számos köztéri szobor, emlékmű született szerte a Kárpát-medencében. A lázasan folyó építkezések, restaurálások, városszépítések mellett rangot adott egy-egy városnak, ha piacterén emléket állított nagy szülöttjének, patrónusának, vagy kegyelettel emlékezett meg a szabadságért vérüket áldozó hősökről.
Az első világháborút követően viszont a megszállt területeken módszeresen megindult a magyar emlékművek pusztítása, csonkítása, illetve kegyeletsértő átértelmezése, amelynek számos esetben páratlan művészeti alkotások estek áldozatul. A trianoni békediktátum aláírásának századik évfordulója alkalmából ezekből mutatunk be tematikus csoportokba rendezett válogatást.

A Kisalföld északi peremén, a Nyitra partján fekszik Érsekújvár, ez a nagy történelmi eseményeket megélt fiatal város. A XVI. század végén épült szabályos hatszögletű vár a Rákóczi-szabadságharc idején, Vak Bottyán parancsnoksága alatt, a nagyságos fejedelem felvidéki főhadiszállása volt. Ezért is rombolták le a császáriak úgy, hogy ma jószerivel is csak a négyszögletű főtere és a hajdani várárok mentén húzódó utcák szabályos hatszöge emlékeztet az erődítményre. Az már a második világháború szőnyegbombázásainak köszönhető, hogy a városban alig maradt műemlék jellegű, patinás épület. Érsekújvárnak nemzetközi hírű vasútállomása lett a végzete, igaz – Radnótit parafrazeálva – az angol-amerikai légierő pilótái nem az Orient expressz utasainak Rákóczi-indulót játszó cigányzenekart, hanem csak a stratégiai fontosságú vasúti csomópontot látták.

Érsekújvár főtere a XIX. század végén – Térkép-, Plakát-, és Kisnyomtatványtár, Piarista gyűjtemény P 47/25.

Kossuth halála után Érsekújvár polgáraiban is megfogalmazódott az a szándék, hogy méltó emléket állítsanak a szabadság apostolának. A leendő helyszín, a város főtere, a millenniumtól már biztosan Kossuth Lajos nevét viselte, legalábbis erről tanúskodik a Sziklay János és Borovszky Samu által szerkesztett többkötetes monográfiának (Magyarország vármegyéi és városai [...], Budapest, Légrády Testvérek [1898].) Érsekújvárról írott része.

Érsekújvár, Kossuth Lajos tér – Térkép-, Plakát-, és Kisnyomtatványtár, Piarista gyűjtemény P 47/17.

Kossuth Lajos szobrát eredetileg születésének centenáriumán, 1902-ben szerették volna felavatni, de az adakozásból befolyt összeg még nem fedezte a kivitelezés költségeit. Ezért a szoborbizottság 1902. szeptember 28-án nagy pompával megrendezett emlékünnepséget szervezett, melynek keretén belül nyilvános népgyűlést tartottak a főtéren. Itt terjesztették elő és fogadták el a Kossuth-szobor felállítására tett határozati javaslatot. Az egész napos rendezvény este jótékonysági hangversennyel és táncestéllyel zárult, melynek bevételét a Kossuth-szobor javára fordították.

A Kossuth-emlékünnep programja – Térkép-, Plakát-, és Kisnyomtatványtár, Jelzet: KnyD 3093.

A szoborbizottság Székely (Weisse) Ernő szobrászt kérte fel az emlékmű megalkotására. A szoborállítás új időpontját 1904-re tervezték, összekapcsolva az ünnepet a Rákóczi-szabadságharc 200 éves évfordulójával. Időközben Székely Ernőtől Czuczor Gergely mellszobrát is megrendelték, illetve Tóth András debreceni szobrásztól (Tóth Árpád költő édesapjától) Érsekújvár kuruc múltját megidéző három domborműves emléktáblát.
1903-tól már egész Magyarország Rákóczi hamvai hazahozatalának lázában égett. Ebből az eseménysorozatból Érsekújvár sem akart kimaradni. Ezért úgy döntöttek, hogy a szobrok és emléktáblák avatását a hamvak hazaszállítási dátumához időzítik, országos szintű eseménnyé emelve ezáltal a leleplezési ünnepséget.
A nagy esemény napját 1906. június 17-re tűzték ki. Érsekújvár akkori egyetlen hetilapja, a Kis Magyar-Alföld aznap nemzetiszín szalaggal díszített címlappal jelent meg.

Kis Magyar-Alföld, 5. évf. 24. sz. (1906. jún. 17.). Címlap – Törzsgyűjtemény

Az ünnepség reggel szentmisével kezdődött a Szent Kereszt-plébániatemplomban.

Díszmenet a Kossuth-szobor leleplezési ünnepe alkalmából – Térkép-, Plakát-, és Kisnyomtatványtár. Jelzet: E 814.

A vasútállomáson a cigányzenekar is csatlakozott a menethez, így várták a vonattal érkező vendégeket. Az ünnepség a Kossuth Lajos téren nyilvános díszközgyűléssel folytatódott, amelyet Miklóska Aladár polgármester a következő szavakkal nyitott meg:

Az eseményről a Vasárnapi Újság is címlapon emlékezett meg.

• 
• 

Az országos esemény díszvendége Kossuth Ferenc kereskedelemügyi miniszter volt, aki párttársai kíséretében aznap reggel érkezett a városba. Ünnepi szónoknak a Rákóczi hamvainak hazahozatalában elévülhetetlen érdemeket szerző Thaly Kálmánt kérték fel.

• 
• 

Székely Ernő műalkotásában az elszánt, tetterős Kossuthot ábrázolta díszmagyarban. A szobrot szemlélve az a benyomásunk támad, hogy a független Magyarország kormányzóját látjuk, aki szívéhez szorított kardjával kész megvédeni a Hazát. Hasonló mozdulatot örökített meg 8 évvel később Margó Ede a Debrecen főterén felállított alkotásán. A kuruc hagyományokat ápoló Érsekújváron ezzel is kifejezésre jutott, hogy az 1848–49-es szabadságharc Rákóczi függetlenségi küzdelmének szerves folytatása volt.

A Kossuth-szobor Érsekújváron – Térkép-, Plakát-, és Kisnyomtatványtár. Piarista gyűjtemény: P 47/55.

Az ünnepséget követően 13 évig Érsekújvár főterén, a szobor tövében zajlottak a március 15-i megemlékezések. Az emlékmű a városkép szerves részévé vált.

• 
• 

Érsekújvárt 1919. január 10-én szállták meg a cseh légionáriusok. Kellett néhány hónap, ameddig bátorságot gyűjtöttek ahhoz, hogy az éj leple alatt fellépjenek a magyar emlékjelek ellen.

Az üres talapzat felirata húsz évig mementóként hirdette a művelt Európa 20. századi barbarizmusát. A Kossuth-szoborral együtt felavatott emlékjelek sem kerülték el sorsukat.

Az első bécsi döntést követően visszatért Érsekújvár főterén a Kossuth-szobor talapzatát újra felhasználták.

Országzászló Érsekújvár főterén – Térkép-, Plakát-, és Kisnyomtatványtár. Jelzet: E 809.

A talapzat tetejére – eredeti feliratának megőrzése mellett – Csicsátka Ottó érsekújvári művész alkotása került, ebbe helyezték bele az Országzászló tartórúdját. 1945 után az egész talapzatot elbontották és a város temetőjébe vitték, ahonnan később nyoma veszett.

Érsekújvár főtere az Országzászlóval 1940-ben – Térkép-, Plakát-, és Kisnyomtatványtár. Jelzet: E 799.

Elbe István

A Trianon 100 – Emlékműveink sorsa a Kárpát-medencében című sorozatunk további részei:
Millenniumi emlékművek: 1. Hét vidéki emlékmű; 2. Munkács; 3. Nyitra; 4. Dévény; 5. Pannonhalma; 6. Ópusztaszer; 7. Zimony; 8. Brassó; 9. Verecke 1.; 10. Verecke 2.
Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc emlékművei: 11. Arad 1.; 12. Arad 2.; 13. Zombor; 14. Nagybecskerek; 15. Törökbecse; 16. Kassa; 17. Lőcse; 18. Ompolygyepű; 19. Vízakna; 20. Marosvásárhely; 21. Segesvár 1.; 22. Segesvár 2.; 23. Jósikafalva 1.; 24. Jósikafalva 2.
Kossuth-szobrok: 25. Rozsnyó; 26. Losonc; 28. Nagyszalonta; 29. Nagykároly; 30. Marosvásárhely 1.

A szabványok világa nem csupán azért áll közel hozzánk, könyvtárosokhoz, mert szeretjük szigorú előírások alapján végezni a munkánkat, hanem mert amióta van könyvtárosság, azóta létezik a rendszerezési vágy, ami végső soron a normalizálásban ölt testet.
A szabványok alkalmazása önmagában talán unalmas, szűk keretek közé szorít, a szabványok kitalálása, kidolgozása azonban tág teret enged kreativitásunknak. A jó könyvtáros tehát egyszerre afféle bürokrata, aki szereti a szabályokat és a szabályozottságot, az előre kijelölt korlátokat, egyben pedig alkotó elme, aki maga is szívesen veszi ki részét a szabályok megfogalmazásából.
Könyvtári területen, ahogy másutt is, az egyik legfontosabb cél a rendszerek közötti átjárhatóság biztosítása. Ezáltal nemcsak a könyvtári munkafolyamatok gyorsulnak föl, optimalizálódnak az adatfolyamok, hanem a felhasználói visszakeresés lehetőségei is tágulnak.

A kép forrása: OSZK-honlap

Nemzetközi szinten mindenekelőtt a Nemzetközi Szabványügyi Szervezet (= International Organization for Standardization, ISO) jelenti a könyvtári terület szabványosításának szervezeti hátterét, ugyanakkor fontosak és normaértékűek a Könyvtári Egyesületek és Szervezetek Nemzetközi Szövetsége (= International Federation of Library Associations, IFLA) ajánlásai, állásfoglalásai: ezeknek a magyarítására, honosítására ugyanúgy szükség van, mint ahogy a nemzetközi (ISO) szabványok átültetésére. (A nemzetközi háttérhez megemlítendő, hogy a katalogizálás újszerű szabályozására létrehozott bibliográfiai keretrendszer (RDA) fejlesztését az Amerikai Könyvtári Szövetség (= American Library Association, ALA) végzi.)
Hazánkban 2015 végén állt fel az Országos Könyvtári Szabványosítási Bizottság (OKSZB) azzal a céllal, hogy újraélessze a könyvtári szabványosítás hosszú időn át szünetelő intézményét. 2020-ban az OSZK Könyvtári Intézeten belül létrejött a Könyvtári Szabványosítási Iroda, és ezzel megteremtődtek, voltaképp újraformálódtak a tevékenység magyarországi szervezeti keretei. A nemzetközi (ISO) szabványok átültetésében a Magyar Szabványügyi Testülettel (MSZT) működünk együtt.
Az elmúlt években az OKSZB 2015–2020-as időszakra elfogadott munkaterve szerint jártunk el. A legfontosabb fejlemények:
Lezajlott a honosításra kijelölt nemzetközi (ISO) szabványok magyarítása és bevezetése a nemzeti szabványállományba. Ezek a következők:

• MSZ ISO 690:2018 Információ és dokumentáció. Irányelvek az információforrások bibliográfiai hivatkozásaihoz és idézéseihez
• MSZ ISO 2108:2019 Információ és dokumentáció. Nemzetközi szabványos könyvazonosító szám (ISBN)
• MSZ ISO 2789:2019 Információ és dokumentáció. Nemzetközi könyvtári statisztika
• MSZ ISO 3297:2018 Információ és dokumentáció. Időszaki kiadványok nemzetközi azonosító száma (ISSN)
• MSZ ISO 11620:2019 Információ és dokumentáció. Könyvtári teljesítménymutatók
• MSZ ISO 16439:2019 Információ és dokumentáció. Módszerek és eljárások a könyvtárak hatásának felmérésére
• MSZ ISO 27729:2018 Információ és Dokumentáció. Nemzetközi szabványos névazonosító (ISNI)

Az alábbi hivatkozási számú és című szabványok – a munkatervnek megfelelően – címoldalas jóváhagyó közleményes kiadásban, angol nyelven jelentek meg, illetve kerültek bevezetésre:

• MSZ ISO 2709:2018 Információ és dokumentáció. Információs csereformátum
• MSZ ISO 10957:2018 Információ és dokumentáció. Kották nemzetközi szabványos azonosító száma (ISMN)
• MSZ ISO 15511:2018 Információ és dokumentáció. Könyvtárak és más hasonló szervezetek nemzetközi szabványos azonosítója (ISIL)
• MSZ ISO 15836-1:2018 Információ és dokumentáció. A Dublin Core metaadat elemkészlete. 1. rész: Core-elemek

Egyetemes Tizedes Osztályozás

• Az OSZK belépett az ETO Konzorciumba és megvásárolta az ETO új kiadásának mesterfájlját, amelynek implementálása az OKR névtérfejlesztési projektje keretében zajlik.

RDA, MARC 21

• Megvásároltuk az RDA nemzetközi katalogizálási szabályzat fordítói jogait, elkezdtük a magyarítást. A bevezetéshez elkészült segédanyagok között találunk egy HUNMARC-MARC 21 megfeleltetési táblát, a MARC 21 mezőfordításait, készültek további módszertani anyagok, prezentációk stb.

IFLA-dokumentumok

• A munkaterv része volt ugyancsak a nemzetközi katalogizálási alapelvekről szóló IFLA-közlemény és az IFLA-féle könyvtári referenciamodell fordítása. Ezeket az IFLA vonatkozó weboldalain publikáltuk:
• IFLA könyvtári referenciamodell
• Nyilatkozat a nemzetközi katalogizálási alapelvekről (ICP)

Fontosabb linkek:

• Az Országos Könyvtári Szabványosítási Bizottság az OSZK honlapján
• Könyvtári szabványok és szabályzatok jegyzéke
• A könyvtárüggyel kapcsolatos nemzetközi szabványok
• Az RDA-HU munkacsoport az OSZK honlapján

Írások az OSZK blogjában:

• Most akkor hogyan is kell hivatkozni?
• Másként fogunk katalogizálni – a felhasználó kényelme mindenek felett!

Vonatkozó OSZK-hírek:

• Újra lendületben a hazai könyvtári szabványosítás. In. OSZK-honlap, 2015. 12. 17.
• Előrelépés a hazai könyvtári szabványügyben. In. OSZK-honlap, 2018. 05. 11.
• Új rendszerhez új zsargont! In. OSZK-honlap, 2018. 08. 17.
• Megjelent a bibliográfiai hivatkozások és a nemzetközi azonosítás két új szabványa. In. OSZK-honlap, 2019. 01. 30.
• Nemzetközi konferencia a könyvtári katalogizálás új útjairól. In. OSZK-honlap, 2019. 05. 10.
• Könyvtárunk nemzetközi szakmai jelenléte. In. OSZK-honlap, 2019. 05. 27.
• Konferencia Pozsonyban a kulturális örökségvédelmi intézmények együttműködéséről. In. OSZK-honlap, 2019. 07. 11.

Dancs Szabolcs

Mit árul el…? alcímmel hétfőnként jelentkező blogsorozatunkban munkatársaink arra a kérdésre keresik a választ, hogy egy-egy dokumentum(részlet) mi mindent árulhat el magáról a dokumentumról, a készítőjéről, a korszakról. Ez alkalommal Kis Domokos Dániel, a Színháztörténeti- és Zeneműtár munkatársa tesz fel kérdéseket a gyűjtemény egyik díszlettervéről.

Valódi ritkaság: az „opera varázslója”, Oláh Gusztáv saját kezűleg szignált díszletterve került úgy tizenöt éve Színháztörténeti Tárunk Szcenikai Gyűjteményébe, mondhatni, a véletlennek, s tegyük hozzá, a figyelő, műértő szemnek is köszönhetően.

Oláh Gusztáv díszletterve – Színháztörténeti- és Zeneműtár. KE 18.257 (2005)

Oláh Gusztáv (1901. augusztus 20., Budapest – 1956. december 19., München) személyi és tervezői hagyatékát, melyből csak a terv közel kétezer darab, a nemzeti könyvtár Színháztörténeti- és Zeneműtára őrzi. Oláh Gusztáv rövid építészeti és a zeneakadémiai tanulmányok után korának egyik legkiemelkedőbb díszlettervezője, Kéméndy Jenő tanítványa, szcenikai asszisztense lett az Operaházban, ahol azután harmincöt évet töltött. Közben Hevesi Sándor hívására dolgozott a Nemzeti Színháznak is. 1926. október 30-án Az ember tragédiája új bemutatójához az új díszleteket, „misztériumkeretet” Tolnay Pállal együtt ő valósította meg. Korai sikerei elismeréséül már 1927-ben az állami színházak szcenikai főfelügyelőjévé nevezték ki. Jelentős szerepe volt többek közt a Szegedi Szabadtéri Játékok létrehozásában. A Margitszigeti Szabadtéri Színpadon is számos felejthetetlen előadást tervezett, rendezett, emellett több külföldi munkája is emlékezetesnek bizonyult.
A szóban forgó díszletterv már első látásra is feltételezhetően Velencét ábrázolja. Valójában a kép színvilága s a nagy térhatás keltett gyanút, hogy a kép Oláh Gusztáv (vagy ahogy – édesapjától, a Pszichiátriai Intézet igazgatójától megkülönböztetendő – akkor írták: ifj. Oláh Gusztáv) díszletterve lehet. A mű pedig, melyhez készült, az Othello. S bár a tervező elsődlegesen a pesti Magyar Királyi Operaház, vagyis az Opera „főszcenikusa”, később főrendezője és balettigazgatója is volt, ez a díszletterv nem a Verdi-operához, hanem az annak is alapjául szolgáló Shakespeare-színdarab előadásához készült, a Nemzeti Színház színpadára.
Oláh Gusztáv ekkor már több, a Nemzeti Színházban színre vitt (és legtöbbször Hevesi Sándor által rendezett) Shakespeare-darabhoz készített terveket: az 1922. december 12-én bemutatott Lear királyhoz, az 1923. április 6-án (Csathó Kálmán rendezésében) színre került A velencei kalmárhoz, az ugyanez év április 27-én és október 15-én színpadra állított III. Richárdhoz, illetve Antonius és Cleopatrához (mely utóbbinak nemcsak rendezője, hanem a fordítója is Hevesi Sándor volt), valamint az 1924. november 8-án bemutatott A makrancos hölgyhöz. Az 1928. május 25-én színre került Szentivánéji álomhoz a díszletek mellett a jelmezeket is Oláh Gusztáv tervezte, csakúgy, mint az 1929. május 24-én bemutatott A windsori víg asszonyokhoz (fordította és rendezte Hevesi Sándor). A korabeli fényképeknek köszönhetően a mai kutató is láthatja, hogy működött a forgószínpad.

• 
• 

A színpadtervezés jobb megértéséhez egy korabeli dokumentum: az Oláh Gusztáv által tervezett Bánk bán-előadás díszletterve nyújthat segítséget.

• 
• 

A színpadi díszlettervezésről és a színpadi díszletfestésről álljanak itt a korszak legavatottabb szaktekintélye, Oláh Gusztáv gondolatai:

Ajánlott irodalom:

• A Színháztörténeti Tárunkban őrzött Oláh Gusztáv-alkotásokról szép keresztmetszetet nyújt: Burda Zita Az opera varázslója című összeállításában.
• Oláh Gusztáv díszletterveiről is szól a Bartók születésének 125. és Oláh Gusztáv halálának 50. évfordulójára megjelentetett díszes kötet: Burda Zita – Kis Domokos Dániel: Bartók a színpadon. Osiris Kiadó, Bp. 2006. Online elérés
• Oláh Gusztáv rövid életrajza, tervezéseinek adattára: Oláh Gusztáv (1901–1956) tervezései – rendezései. (Adattár.) Összeállította, a bevezetőt írta: Alpár Ágnes. Magyar Színházi Intézet, Színháztörténeti füzetek 58. szám, Bp. 1975. Online elérés
• Oláh Gusztáv, ifj.: Színpadi díszletfestés; Színpadi díszlettervezés. In. Színészeti lexikon. Színjátszás, színpadművészet, rendezés, film, tánc, varieté, színészies népszokások. Szerkesztette Németh Antal. 1-2 köt. Győző Andor Kiadása, Bp. 1930. 2. köt. 908–909, 909–911. Törzsgyűjteményünkben.

Folytatjuk...

Kis Domokos Dániel (Színháztörténeti- és Zeneműtár)

A sorozat további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 9. rész

 

A kiegyezés után, de különösen a honfoglalás ezeréves évfordulójának időszakában számos köztéri szobor, emlékmű született szerte a Kárpát-medencében. A lázasan folyó építkezések, restaurálások, városszépítések mellett rangot adott egy-egy városnak, ha piacterén emléket állított nagy szülöttjének, patrónusának, vagy kegyelettel emlékezett meg a szabadságért vérüket áldozó hősökről.
Az első világháborút követően viszont a megszállt területeken módszeresen megindult a magyar emlékművek pusztítása, csonkítása, illetve kegyeletsértő átértelmezése, amelynek számos esetben páratlan művészeti alkotások estek áldozatul. A trianoni békediktátum aláírásának századik évfordulója alkalmából ezekből mutatunk be tematikus csoportokba rendezett válogatást.

Az Ipoly által körülölelt völgyben fekszik a valamikori Nógrád vármegye kulturális központja, az 1848–49-es szabadságharc mártírvárosa, Losonc. A császári önkény elleni küzdelem végnapjaiban, 1849. augusztus 1-jén, a város piacterén egy magyar gerillacsapat rajtaütött egy, a városon átvonuló kisebb létszámú orosz különítményen. A fegyveres összetűzésben három cári tiszt és három közlegény életét vesztette. Ez az eset annyira felbőszítette az orosz csapatokkal Miskolc mellett tartózkodó Grabbe tábornokot, hogy azonnal Losonc ellen vonult. Augusztus 7-én a várost körbezárta, megsarcolta, majd két napos szabad rablást engedélyezett a katonáinak. A minden vagyonukból kifosztott, megvert, meggyalázott vétlen lakosságra utolsó csapásként mérték, hogy a házaikat felgyújtották és az egész várost porig égették. Ekkor pusztult el Kubinyi Ferenc losonci háza is, benne páratlan őslénytani gyűjteményével és könyvtárával.
Losonc viszonylag hamar kiheverte a pusztítást, de a város polgárainak közösségi tudatában mély nyomot hagyott a tragédia emléke. Ezért sem meglepő, hogy a kiegyezés után Magyarország városai közül elsőként választották meg Kossuth Lajost díszpolgárrá. Ezt maga Kossuth is számon tartotta. Egy 1887. március 20-án keltezett számvetésében mintegy 30 települést sorolt fel, amelyek őt díszpolgárrá választották, de mind közül kiemelte a nógrádi várost ezt írva:

Losonc, Kossuth Lajos utca. (Az utcát 1892-ben, 90-ik születésnapján nevezték el a volt kormányzóról) – Térkép-, Plakát-, és Kisnyomtatványtár. Piarista Gyűjtemény: P 45 115.

Ahogy ilyenkor lenni szokott, a „szükséges pénz” csak lassan gyűlt össze. Végül 1908-ban, egy rosszul sikerült pályáztatási kísérlet után, a Párizsból hazatérő losonci származású szobrászt, Csordás Józsefet bízták meg a szobor elkészítésével. A szoborterv Kossuthot a szokásos pózban, toborzó beszéde közben ábrázolta volna. Megvolt hát a szobrász és a terv, csak még a pénz egy része és a város főterének rendezése hiányzott. Ezért a szoborbizottság újabb buzgó pénzgyűjtésbe kezdett, és a városban gőzerővel nekifogtak a Kubinyi tér megújításának. A szobor felavatását 1909 augusztusára tervezték.

Losonc főtere – Térkép-, Plakát-, és Kisnyomtatványtár. Piarista Gyűjtemény: P 45 109.

A lázas készülődést a szobrászművész váratlan, tragikus hirtelenséggel bekövetkezett halála szakította félbe. A művész özvegye, hogy a pályáztatással járó ismételt adminisztratív procedúrától a bizottságot megkímélje, javasolta, hogy elhunyt férjének barátját, Holló Barnabást kérjék fel a szobor elkészítésére. A szoborbizottság a javaslatot elfogadta és felkeresték a budapesti szobrászművészt, aki elvállalta a megbízást. Így mindössze egy év késéssel, 1910. szeptember 19-re tűzték ki a szobor leleplezésének új időpontját.
Holló a korban megszokott ábrázolásokhoz képest teljesen más Kossuthot mintázott meg. A kormányzó tekintélyt parancsoló nyugodt pózban, levett kalappal, összekulcsolt kezeit kardján nyugtatva, gondolataiba mélyedve tekint a jövőbe. Losonc 1849-es tragédiáját közvetlenül a talapzat mellékalakja szimbolizálta, a zászlót görcsösen magához szorító haldokló honvéd személyében.

A losonci Kossuth-szobor – Térkép-, Plakát-, és Kisnyomtatványtár. Jelzet: L 459.

Az ünnepség előestéjén a Losonci Újság rendkívüli kiadása címoldalán nemzetiszín kerettel jelent meg. A bibliai hasonlatokkal megtűzdelt, emelkedett stílusú szöveg is jól tükrözi a kor hangulatát, és azt a szentek imádatával rokonítható kultikus áhítatot, amellyel Kossuthot a magyarok Mózeseként méltatták.

Losonci Újság, 5. évf. 40. sz. (1910. szeptember 18.) – Törzsgyűjtemény

Az ünnep díszvendége természetesen Kossuth Ferenc volt, aki Budapestről érkezett pártja több tagjának kíséretében. Ezt követően a helyi lap még hosszan sorolta a vendégek nevét, akik a Kubinyi téren felállított emelvény körüli sátrak alatt gyülekeztek. Nógrád vármegyét Nagy Mihály alispán képviselte. Az ünnepi beszédet Beniczky Kálmán főgimnáziumi igazgató tartotta, akinek szónoklata végén hullt le a lepel a szoborról.

Képek a losonci Kossuth-szobor leleplezési ünnepéről. In: Vasárnapi Újság, 57. évf. 39. sz. (1910. szept. 25.) 803. – Elektronikus Periodika Archívum

A szobor leleplezését követően a vendégeket a Vigadó épületében 300 terítékes díszebéddel fogadták. A függetlenségi párti újság nem tett említést arról, hogy valaki is mondott volna a királyra pohárköszöntőt (ahogy azt korábban Rozsnyón tették).

• 
• 
• 

 

Sajnos azonban ez a szobor sem kerülhette el sorsát, és azt a vak dühöt, amellyel a várost megszálló cseh légiósok viseltettek minden magyar emlékjel iránt. 1919. január 3-án vonultak be a városba, és egyik első ténykedésük Holló Barnabás művének porba döntése volt. A szobrot január 12-én virradóra tüntették el.

Az üres talapzat egy darabig a helyén maradt, majd 1925. március 15-én a losonciak keserű ünnepi megemlékezésként olvashatták a helyi lapban:

Az indoklásból az is kiderült, hogy Kossuth a szlovák nép ellensége volt. A szomorú közlemény hangulatát a helyi lapszerkesztő szöveg közé biggyesztett ironikus megjegyzései oldották kissé.
A haldokló honvéd kőalakjának dr. Szilassy Béla földbirtokos biztosított menedéket kastélya parkjában. A Kossuth-szobornak pedig nyoma veszett.
1939-ben az első bécsi döntés következtében visszatért Losonc főterén újra felállították a Kossuth-szobor talapzatát. Mivel a szobor hollétéről nem volt információ, a talapzatra az Országzászlót helyezték.

Losonc főtere 1939-ben – Térkép-, Plakát-, és Kisnyomtatványtár. Jelzet: L 448.

A losonci Kossuth-szobor torzója. A kép forrása: Puntigán József: Mi történt Losoncon 100 évvel ezelőtt. V. rész, 2019. jan. 13. In. Körkép.sk hírportál

Bízzunk benne, hogy a szobor újraállítására nem kell már sokáig várni.

Elbe István

A Trianon 100 – Emlékműveink sorsa a Kárpát-medencében című sorozatunk további részei:
Millenniumi emlékművek: 1. Hét vidéki emlékmű; 2. Munkács; 3. Nyitra; 4. Dévény; 5. Pannonhalma; 6. Ópusztaszer; 7. Zimony; 8. Brassó; 9. Verecke 1.; 10. Verecke 2.
Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc emlékművei: 11. Arad 1.; 12. Arad 2.; 13. Zombor; 14. Nagybecskerek; 15. Törökbecse; 16. Kassa; 17. Lőcse; 18. Ompolygyepű; 19. Vízakna; 20. Marosvásárhely; 21. Segesvár 1.; 22. Segesvár 2.; 23. Jósikafalva 1.; 24. Jósikafalva 2.
Kossuth-szobrok: 25. Rozsnyó; 27. Érsekújvár; 28. Nagyszalonta; 29. Nagykároly; 30. Marosvásárhely 1.

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre egyet-egyet blogunkban. A sorozat harminckettedik részében Vasné dr. Tóth Kornélia, a Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár tudományos munkatársa „Ex libris gyűjtők, gyűjtemények” címmel indított alsorozatában a tárban található ex librisek készíttetői közül ezúttal Arady Kálmánt és gyűjteményét mutatja be.

Vízkeleti dr. Arady Kálmán (1893–1964) Szentesről származó orvos, művészettörténész, a régi magyar ex librisek tudós szakértője. Elemi és középiskoláit Szentesen végezte, majd Budapesten folytatott orvosi tanulmányokat. A fővárosban letelepedve mint klinikai, kórházi orvos praktizált. Az I. világháborúban a harctéren szolgált. Emberségével, szaktudásával nagy megbecsülést szerzett. Orvosi témájú írásai számos hazai és külföldi szaklapban (Orvosi Hetilap, Zeitschrift für klinische Medizin) megjelentek.

Földes Imre grafikája. Jelzet: Exl.A/178 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Külföldi utazásai mélyítették el a művészetek, főként a grafika iránti érdeklődését. Az első világháború után hazánkban visszaeső ex libris gyűjtés élénkítése érdekében részt vett a Magyar Exlibrisgyűjtők és Grafikabarátok Egyesületének (MEGE) megalapításában 1932-ben. A MEGE 1932. decemberi alakuló ülése megválasztotta Lyka Károly elnök mellé ügyvezető alelnöknek, mely tisztségét megtartotta az egyesület 1947. márciusi feloszlatásáig. A MEGE folyóiratának, a MEGE Kisgrafikának a megindítása is az ő nevéhez fűződik, Pinterits Tibor mellett az 1937–1944-ig fennálló lap szerkesztője volt. A szerkesztésen túl maga is sokat írt az újságba, a vezetéknevével, illetve annak rövidítésével (A.) szignált, és a szignálatlan cikkek mellett időnként Barna Barnabás álnéven. Alapos felkészültségű írásaival, beszámolóival, híreivel nagy szolgálatot tett a magyar ex libris ügyének úgy belföldön, mint külföldön. A magyar események mellett írt a külföldi egyesületek működéséről, kiadványairól is. Érdekes kérdést vetett fel az 1938-ban megjelent Magyarul c. cikkében: az ex librisek feliratát elemezgetve azt szorgalmazta, hogy – mivel a latint kevesebben ismerik – térjünk át teljesen a magyaros írásmódra, azaz az „Ex libris X Y” helyett az „X Y könyve” szerkezetet használjuk. Az Arady nevére készült ex librisek többsége megfelel ennek a kívánalomnak, bár ő – orvos lévén – a magyar mellett több latin nyelvű könyvjegyet is készíttetett.

A[rady Kálmán]: Magyarul!, MEGE Kisgrafika, 1938/4. szám, 1.

1936-ban felvételt nyert az osztrák ex libris egyesületbe, az Österreichische Exlibris-Gesellschaftba (ÖEG). Ekkoriban állította össze Radványi-Román Károly kisgrafikai alkotásjegyzékét, mely a MEGE kiadásában a Kisgrafika különszámaként látott napvilágot 1937-ben, Radványi 171 alkotásának (ex librisek, alkalmi grafikák) időrendi felsorolásával. A köztük lévő jó kapcsolatot mutatja, hogy Radványi sok ex librist készített Arady nevére.

Radványi-Román Károly grafikája. Jelzet: Exl.A/198 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Arady Kálmán a modern, 20. századi ex librisek vizsgálata mellett nagy elmélyültséggel foglalkozott a korábbi századok magyar ex libriseinek felkutatásával, gyűjtésével. Disszertációját is ebből írta: Ex libriseink a mohácsi vésztől 1900-ig (Pázmány Péter Tudományegyetem, Budapest, 1948) címmel. A mű kéziratát az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattára megvásárolta.
Arady a MEGE mellett 1941 őszétől a debreceni Ajtósi Dürer Céh tisztikarában is fontos pozíciót töltött be: Nagy József elnök segítőjeként az egyik alelnökké választották (a másik G. Szabó Kálmán lett). Arady Kálmán 1935-ben vált aktív ex libris gyűjtővé. Gyűjteménye darabjaival – Bottlik Tibor klisényomataival – részt vett az Ajtósi Dürer Céh első nagy kiállításán 1935 decemberében a Déri Múzeumban.
Teljes ex libris gyűjteménye kb. 40 ezer darabot tett ki. Ebben hazánk mellett Svájc, Olaszország, Csehszlovákia, Észak-Amerika, Ausztrália alkotói szerepeltek jelentős számban. Gyűjteményét mintaszerűen rendezte, kartonokra ragasztva, nemzetek szerint külön tokokba helyezve a lapokat. A jó kereshetőség érdekében a nemzeteken belül a művészek, egy-egy művészen belül pedig a tulajdonosok betűrendjében tárolta a grafikákat.

Adolf Kunst rézkarca. Jelzet: Exl.A/189 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Az Österreichische Exlibris-Gesellschaft cserelistáján 1936-ban harminc rézkarccal, fametszetekkel és klisékkel szerepelt, melyek duplum cserelapjai voltak. A magyar gyűjtők közül – Lustig István és Réthy István mellett – Arady rendelkezett a legtöbb saját névre szóló lappal, kb. 140 ex librisszel, melyek példányait (némelyikből akár több száz is készült) aktívan terjesztette a gyűjtők körében. Az Országos Széchényi Könyvtár Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtárának ex libris anyaga ebből több mint 40 különféle ex librist őriz, melyek főleg az orvosi hivatásra, az élet-halál küzdelemre utalnak, emellett gyakoriak a népies motívumok, illetve a történelmi Magyarországot idéző, irredenta ex librisek. A grafikusok: Balázsfy Rezső, Földes Imre, Gáborjáni Szabó Kálmán, Haranghy Jenő, Makkai Piroska, Menyhárt József, Nagy Árpád, Nagy Árpád Dániel, Petry Béla, Radványi-Román Károly, Sassy Attila, Vadász Endre, a német Adolf Kunst stb.

Sassy Attila grafikája. Jelzet: Exl.A/176 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Bizonyos ex librisek feliratukban is utalnak a gyűjtő által kedvelt könyvtípusokra, gyűjtőkörökre: ex libris medicinis, ex libris irredent, ex bibliotheca Italiana, erdélyi könyvei stb.
Arady Kálmán a második világháború után már főként csak a régi magyar ex libriseket gyűjtötte. Az 1959-ben megalakuló Kisgrafika Barátok Köre vezetőségi tagja lett, de egészségi állapota miatt ritkábban tudott részt venni a kör életében. Szakírói tevékenységét ekkoriban is folytatta, az 1950-es évek végén, az 1960-as évek elején a Magyar Könyvszemlében, a Művészettörténeti Értesítőben, az Orvosi Hetilapban jelentek meg írásai a könyvjegyek, grafikák témájában. Orvosi és művészettörténeti érdeklődése összekapcsolását jelentette az orvosi témájú ex librisek, illetve a magyar orvosok ex libriseinek bemutatása, utóbbi vonatkozásban 1959-ben publikált az Orvosi Hetilapban. A Művészettörténeti Értesítőben 1960-ban Szelepcsényi György egy ismeretlen munkáját mutatta be. Régi magyar emlékexlibrisek című, a Magyar Könyvszemlében (1962) közölt cikke az ex librisek címben jelzett típusát követi nyomon, számos példával.
Régi ex libris gyűjteménye (több száz eredeti könyvjegy és száz feletti fotómásolat) halála után, 1969-ben az Országos Széchényi Könyvtár Régi és Ritka Nyomtatványok Tárába került, fontos részét képezve a korai magyar ex libris állománynak.
Arady Kálmán a két világháború közti magyar ex libris élet kiemelkedő egyénisége volt, emlékét írásai mellett ex librisei, illetve az azokat birtokló magánszemélyek és intézmények (köztük az OSZK) őrzik.

Irodalom:

• Galambos Ferenc: Dr. Arady Kálmán, Kisgrafika Értesítő, 1965. április, 154–159.
• Galambos Ferenc: MEGE, Kisgrafika Értesítő, 1970. április, 634–644. 
• Hírek, Kisgrafika Értesítő, 1969. december, 618.
• Vasné dr. Tóth Kornélia: Múltunk neves ex libris gyűjtői, lexikon, Budapest, Kisgrafika Barátok Köre Grafikagyűjtő és Művelődési Egyesület, 2019, 20–21. (Arady Kálmán-szócikk)

Vasné dr. Tóth Kornélia (Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

Az Ex libris gyűjtők, gyűjtemények című sorozatunk további részei: 1. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész; 56. rész; 57. rész; 58. rész; 59. rész; 60. rész; 61. rész; 62. rész; 63. rész; 64. rész; 65. rész; 66. rész; 67. rész; 68. rész; 69. rész; 70. rész; 71. rész; 72. rész; 73. rész; 74. rész; 75. rész; 76. rész; 77. rész; 78. rész; 79. rész; 80. rész; 81. rész; 82. rész; 83. rész

Mit árul el…? alcímmel hétfőnként jelentkező blogsorozatunkban munkatársaink arra a kérdésre keresik a választ, hogy egy-egy dokumentum(részlet) mi mindent árulhat el magáról a dokumentumról, a készítőjéről, a korszakról. Ez alkalommal Bánfi Szilvia, a Régi Nyomtatványok Tára Könyv- és Művelődéstörténeti Kutatócsoportjának munkatársa tesz fel kérdéseket a „Noli altum sapere”-nyomdászjelvényről.

A nyomdászjelvények használatának általános elterjedését az a szándék mozgatta, hogy a nyomtatóműhelyek egyértelműen megkülönböztessék magukat szakmabeli társaiktól. E szokásnak köszönhetően a 16. századtól hazánkban is hamar gyakorlattá vált a nyomdászjelvény használata. Az egyes műhelyek készletében megtalálható fametszetes dúcok nemcsak a sokszorosított grafika szempontjából figyelemre méltóak, hanem hasznos segítséget nyújtanak az impresszum nélküli, illetve a nem a valós adatokat – megjelenés helye, ideje – közreadó impresszummal rendelkező nyomtatványok esetében. Napjainkban az 1488-tól 1920-ig terjedő időszak magyarországi kiadói és nyomdái által alkalmazott jelvények számbavétele V. Ecsedy Juditnak és Simon Melindának köszönhetően megtörtént. Vizsgálódásuk eredményeit tartalmazó, tudományos igénnyel közreadott köteteik nélkülözhetetlen kutatási segédletei a könyv- és nyomdatörténet iránt érdeklődőknek. Segítségükkel az egyes nyomdászjelvények beszédesen vallanak a kézisajtó korának hazai nyomdái és nyomdászai közötti viszonyokról, aminek köszönhetően a korabeli források hiányában is bővülhet tudásunk.

 „Noli altum sapere” nyomdászjelvény

A 16‒17. században a fát ábrázoló nyomdászjelvények népszerűek lettek Európa nyugati részén. Nyomdászaink – követve a holland, francia kiadók és nyomdák gyakorlatát – szívesen alkalmazták ezeknek a fa motívumú nyomdászjegyeknek utánmetszett változatait. Ilyen például a párizsi Rémy Soubert kiadói jelvénynek tükörfordított, csonkított utánzata, amely a francia Estienne család „Noli altum sapere” (’Ne fuvalkodjál fel!’) jelvényét másolta, ám üres írásszalaggal. Az eredeti Estienne-féle jelvényen ugyanis ezek a szavak voltak az írásszalagon. A Szent Pál levelére (Róm 11, 20) utaló, négyszögű, stilizált levelű olajfát ábrázoló, 29 × 48 mm-es nyomdászjelvény bal oldalán taláros férfialak áll. Feje felett a magyarországi használatban az üres írásszalag. Jobb oldalán letört ágak hullnak alá. Hogy miért említjük mégis a címben jelölt nyomdászjelvényt „Noli altum sapere”-ként, annak ellenére, hogy Magyarországon üres írásszalaggal fordult elő, arra a későbbiekben még visszatérünk. E nyomdászjelvény először Andreas de Moscorow Lachovius kolozsvári unitárius lelkésznek 1667. április 2-án Kolozsvárott Margareta Kroner felett mondott gyászbeszéde nyomtatott példánya címlapján (Régi Magyarországi Nyomtatványok – a továbbiakban RMNY – 3349) szerepelt. Ezt a nyomtatványt feltehetően még Brassai Major Máté, a gyulafehérvári fejedelmi nyomda irányítója adhatta ki az 1667-tól Kolozsvárra költöztetett egykori nyomdai készlettel, még ugyanabban az esztendőben. A taláros férfialakot ábrázoló nyomdászjelvény eredete nem ismert. Érdekessége, hogy ez a dísz korábban sem a gyulafehérvári fejedelmi tipográfia felszerelésének nem volt része, sem a kolozsvári nyomdában nem volt meg, sőt más hazai officina sem alkalmazta. 1667 után tizenkét évig előfordulásáról nincs tudomásunk. Majd csak 1679-ben a debreceni városi nyomda kiadványában, Diószegi K. István Kiosztatott talentom című művében (Régi Magyar Könyvtár – a továbbiakban RMK I 1229) bukkan föl ismét.

A Rosnyai János által Kolozsvárról elhozott nyomdászjelvény első debreceni előfordulása. Diószegi K. István: Kiosztatott talentom, 1679. – Régi Nyomtatványok Tára. Jelzet: RMK I 1229

Debrecenbe kerülése minden bizonnyal Rosnyai Jánosnak, az egykori sárospataki fejedelmi nyomdásznak köszönhető. A Sárospatakról a rekatolizáció következményeként elűzött Rosnyai János ugyanis 1671 végétől 1677-ig Kolozsvárott tartózkodott, és Veresegyházi Szentyel Mihály nyomdavezető mellett a református országos nyomdában dolgozott. A francia Estienne család nyomdászjelvényét másoló fametszet dúcát Kolozsvárról ő hozhatta magával Debrecenbe, amelyet első alkalommal a fentebb hivatkozott 1679-es évben alkalmazott is. Ettől kezdve a debreceni városi nyomda használatában e nyomdászjelvény a 18. század elejéig megvolt. Az 1683. esztendő elején egyetlen alkalommal, a Rosnyai János özvegyének neve alatt kiadott Lisznyai K. Pál Professionvm scholasticarum opera & studio…prima pars című tankönyv címlapján (RMK II 1519) szerepelt, majd Kassai Pál nyomtatványain tűnt fel 1686 és 1694 között, végül Vincze György díszítette vele több kiadványát. Utolsó alkalommal 1703-ban Kocsi Major Ferenc disszertációjának címlapján (RMK II, 2147) látható. A kuruc–labanc háborúskodás miatt, az 1705-ben elpusztult debreceni városi nyomda készletével együtt e nyomdászjelvény is odaveszett.
De a „Noli altum sapere” nyomdászjelvény nem-használata is árulkodó, amit az 1682 és 1685 között a debreceni városi nyomdát irányító Rosnyai Jánost követő Töltési István tevékenysége során tapasztaltunk meg. Bár Töltési is alkalmazott háromféle, fát ábrázoló nyomdászjelvényt, ám a debreceni városi nyomda készletében meglévő „Noli altum sapere” jelvényt nem használta. A Régi Magyarországi Nyomtatványok munkatársai az 1645-ben Amszterdamban a Jansonius-nyomda által kiadott magyar nyelvű Biblia számbavétele kapcsán figyeltek fel az Egyetemi Könyvtár példányára (RMNy 2091, B variáns), amelynek első öt hiányzó levelét pótlólag újraszedték. V. Ecsedy Judit a betűtípusok ismeretében az újraszedett változat nyomtatójának az ekkor Debrecenben működő Töltési Istvánt vélte. A debreceni városi nyomda készletének immár részletes vizsgálata során viszont megállapítható volt, hogy a hiányzó leveleket Rosnyai János nyomtatta.
A „Noli altum sapere” nyomdászjelvény használatának ismerete segített pontosabban meghatározni a pótlólag újraszedett nyomtatvány megjelenésének körülményeit, továbbá Kolozsvár és Debrecen viszonylatában ismertté vált e jelvény vándorlásának története is.

Robert Estienne eredeti nyomdászjelvénye

Végezetül visszatérve a „Noli altum sapere” nyomdászjelvény magyarországi használatára, felmerül a kérdés, miért alkalmazták üres írásszalaggal? Csak találgathatunk, az okát nem tudjuk. Az írásszalag megléte bizonyítja: készítője eredetileg szöveggel kívánta ellátni. Miért maradt mégis üres? Talán más bibliai hivatkozással, vagy esetleg az eredeti latin helyett a magyar nyelvű megfelelővel kívánta kitölteni az írásszalagot? Mindenesetre a reformátussá lett, Genfbe menekülő francia tudós nyomdász, Robert Estienne szándéka akkor és azóta is érvényes: Pál apostol által int alázatosságra mindnyájunkat.

Bánfi Szilvia (Régi Nyomtatványok Tára, Könyv- és Művelődéstörténeti Kutatócsoport)

A hivatkozott kötetek:

• Ecsedy Judit, Simon Melinda, Kiadói és nyomdászjelvények Magyarországon 1488–1800, Bp., Balassi, 2009.
• Simon Melinda, Kiadói és nyomdászjelvények Magyarországon 1801–1900, Bp., Balassi, 2012.
• Simon Melinda, Kiadói és nyomdászjelvények Magyarországon 1901‒1920, Bp., Országos Széchényi Könyvtár, 2019.

 

A sorozat további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 8. rész; 9. rész