Többhetes ostrom után 1476. február 15-én Hunyadi Mátyás serege bevette az oszmán uralom alatt álló Szabács várát, s egészen Szendrőig nyomult előre.

„Nép számtalansága környől állván, Nagy erősséget víz felől csinálván”. A kép forrása: Baltavári Tamás (forgatókönyv) – Katona József (rend.): Szabács 1476. Csataterek 7. Animációs film. Budapest, Media Partners Hungary, 2013. YouTube videómegosztó

Köztudomású, hogy Hunyadi Mátyás királyunkat népmeséink és anekdotáink tucatjai az igazságos jelzővel illetik, aki álruhában az országot járva büntetett és jutalmazott. Ahogy István király, úgy Mátyás is egy erőskezű, szigorú, de igazságos uralkodóként él a köztudatban, akinek uralkodása egyfajta aranykort jelentett viharos és zaklatott történelmünkben. Az általános közvélekedés szerint a kultúra, a jólét és a béke korát hozta el a nagy törökverő kisebbik fia. A kultúra kora találó is, hiszen Mátyás Corvina-könyvtárát akkoriban csak a római pápa gyűjteménye múlta felül, és Buda várának középkori maradványait, valamint Hartmann Schedel népszerű metszetét szemlélve is megállapíthatjuk, hogy nem akármilyen ország kellett legyen az, amelyik ilyen fővárossal és királyi palotával rendelkezett. Az erőskezű királyi hatalom alatt pedig törvényszerű, hogy előbb-utóbb a nép is gyarapodik. A béke korának viszont csak bizonyos szempontból nevezhetjük Mátyás király regnálását. Az igaz, hogy az ország határain belülre ellenség ritkán tette be a lábát, de határainkon kívül már egészen más volt a helyzet. Erről Julier Ferenc a következőképpen ír:

A Szabács várának viadala című hősköltemény a legrégebben fennmaradt históriás énekünk. In: Magyar Nyelvemlékek honlap

„Inter arma silent Musae” (Fegyverek közt hallgatnak a Múzsák) tartja a latin közmondás, utalva arra, hogy a háború nem éppen a legjobb táptalaja a művészet és kultúra virágzásának. Úgy tűnik azonban, mintha – a király és környezete közismert műveltsége ellenére – Mátyás udvarában nem ismerték volna ezt a közmondást. Legalább is erre utal az alábbi, eredetiben fennmaradt késő középkori nyelvemlékünk és egyúttal primer történelmi forrásunk:

Ahogy a nyelvemlékünket leíró katalógusszövegből kiderül, a legrégibb, eredetiben fennmaradt históriás énekünk témája nem más, mint az 1475–76 telén lezajlott Szabács vára ellen irányuló ostrom. 1474-ben Mátyás hadai Sziléziában hadakoztak, mikor Ali szendrői bég hadai nagyobb portyázásuk során betörtek Magyarországra és a Temes vidékét végigpusztítván Nagyváradot is ostrom alá vették. Igaz ugyan, hogy a várat nem tudták bevenni, de visszavonulásuk előtt a várost felgyújtották. Mátyás ez év decemberében – Boroszló város megtartása után – hároméves fegyverszünetet kötött északi ellenfelével, Jagelló IV. Kázmér lengyel királlyal, lehetőséget teremtve ezzel egy délvidéki ellencsapásra a török ellen. 1475 őszén meg is indul mintegy tízezer főnyi, harcedzett seregével a Délvidék felé. A hadjárat céljának Szabács várának elfoglalását tűzte ki Mátyás, aki az ország szíve, legszebb történelmi központunk elleni támadást oly mértékű provokációnak tartotta, hogy semmiképpen nem hagyhatta megtorlatlanul. A célpont kiválasztásában az is közrejátszott, hogy a főként magas harcértékű janicsárokból álló, 1300 főnyi őrséggel megrakott Szabács várát a gyalázatos portyát vezető Ali bég parancsnokolta. Szabács volt a kiindulópontja a váradihoz hasonló rablóportyáknak. Ahogy Hartmann Schedel Világkrónikájából megtudhatjuk, Szabács 1470-ben épült, falai tölgyfagerendákhoz erősített, földdel bélelt vesszőfonatokból álltak. Rohamok ellen a sáncokat egymás mellé lefektetett, kihegyezett cölöpök védték. A falak felső részér védműveket helyeztek, sarkaikon lőrésekkel ellátott tornyok emelkedtek. A belső vár köré a Száva vizét vezették, így az még nehezebben lehetett megközelíteni. A várról Rázsó Gyula hadtörténész a következőket írja:

Szabács megvétele Hartmann Schedel Világkrónikája 1493-iki nürnbergi kiadásának 253. lapján. In: Szilágyi Sándor (szerk.): A magyar nemzet története, Budapest, Athenaeum, 1893. – Magyar Elektronikus Könyvtár. A kép forrása: Digitális Képarchívum

1475 októberében egy tízezer főnyi, magas harcértékű és kiválóan felszerelt haddal megrakott hajóflotta indult Budáról Péterváradra, majd onnan Nándorfehérvárra. Nándorfehérvárról 1476 januárjában hajóztak fel a Száván a hadiflotta katonákkal megrakott gályái. Mátyás hadai szokatlanul nehéz helyzetben kezdek neki az ostromnak. A később meg is érkező felmentő török sereg ellen az ostromló tábort földsánccal és vizesárokkal vették körül. Ezt körülvette még egy külső sánc is, melyet két ún. Castelloval, vagyis mobil váral erősítettek meg. A Száva alsó részét a magyar hadigályák zárták le, melyek kiszolgálásához a tábor déli részén egy megerősített hadikikötőt is építettek. Innen zavartalanul érkezhetett az utánpótlás az ostromlók számára. Az előkészületek végeztével a magyar sereg áthajózott a Száván és rögvest nekilátott az ostromnak. Az ostrom fő színtere az északi oldal volt, ezen az oldalon a vizes árkokat is feltöltötték. Összesen 16 faltörő ágyú és négy kőhajítógép dolgozott, de a puha földfalakban csak kevés kárt tudtak okozni. A szárazföldi hadak mellett a – szokatlanul megáradt – Száván úszó gályákról is lőhették a falakat. Azonban a legnagyobb eredmény így is csak az lett, hogy a várat hermetikusan körül tudták zárni. Ahogy a Szabács viadala című hőskölteményben olvashatjuk:

 

Rekonstruált madártávlati kép Szabács váráról. A kép forrása: Baltavári Tamás (forgatókönyv) – Katona József (rend.): Szabács 1476. Csataterek 7. Animációs film, Budapest, Media Partners Hungary, 2013. Youtube videómegosztó

A várfalak eredménytelennek mutatkozó töretése után, 1476. február 2-án török felmentő sereg hírét vitték a magyar táborba. Erre Mátyás az ostrom folytatásához legszükségesebb erőket otthagyva, rendezte sorait az Ali és Saki bég vezette, lovasokból és gyalogosokból álló török felmentő sereggel szemben. Azonban a magyarok a nyílt összecsapást nem vállalták, hanem a korábban felhúzott árok- és sáncrendszer mögé húzódva lötték az ellenséget ágyúikkal és hajítógépeikkel, melyek nagy pusztítást végeztek. A szétzilált törökök ennek ellenére sem mertek támadást indítani a mesteri módon megépített védművek mögött felsorakozott magyarokkal szemben. Az óriási ágyúgolyókkal és sziklatömbökkel bombázott felmentő sereg végül szétzilálva és demoralizálva hátrált meg a harcmezőről, így folyhatott tovább az ostrom. A Szabács vidala beszámol arról, hogy Mátyás személyesen szállt csónakba egy Hamza nevű, magyar származású renegát törökkel, aki megmutatta neki a vár gyenge pontjait.

Grafika a Szabács várához utazott Mátyás királyról. In: Vasárnapi Ujság, 15. évf. 3. sz. (1868. január 19.), 29. – Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása: Digitális Képarchívum

A várvédő törökök észrevették a királyi rakományt szállító, felderítő csónakot és nyomban össztűz alá vették azt. Egy pontosan célzott lövés meg is ölte Hamzát, de ez nem tántorította el Mátyást, aki sikeresen befejezte a kémszemléjét. Úgy tűnik, túl erősnek találhatta a vár falait és a benn harcoló védők harcértékét, mert egy igen egyszerű, de a hadtörténelemben sokszor jól bevált cselhez folyamodott. Parancsot adott a visszavonulásra, aminek az ostromlók teátrális módon eleget is tettek. Az ostromlövegek szétszerelése és a sorokban vonulva távozó katonák által közrefogott tömött igásszekerek láttán az eddig hősiesen kitartó várvédők figyelme lankadt, harci készültségük feloldott. Ez lett a vesztük. Ugyanis másnap, február 15-én (16-án?), a hajnali köd takarásában egy erős harcértékű rohamcsapat a vár kevésbé ostromlott, folyó felőli oldalán erélyes támadást indított, az ekkor már nem kellő módon őrzött falakon. A roham elsöprő sikert hozott, a külső várban lévőket lekaszabolták, a belső vár védői pedig megadták magukat. Ezeket a katonákat egyes források szerint Mátyás – aki maga vezette a rohamot – vitézségük miatt saját seregébe toborozta be. A magyarok személyi vesztesége több mint kétszáz halott, ezek nagy részét nyíllövés érte, és mivel nem volt általános az úszni tudás a korban, többen vízbe is fulladtak. A vár bevétele után a király nem romboltatta le a gyűlölt portyák kiindulópontját, hanem rendbe hozva megerősítette azt, erősítve ezzel a déli határ védelmét. Ahogy Baltavári Tamás forgatókönyvíró, rendező kultikussá vált Csataterek című animációs történelmi filmsorozatának erről a csatáról szóló részében elhangzott:

A magukat győztesnek hívő törököket az utolsó nap hajnalán rohamcsapat lepte meg. A kép forrása: Baltavári Tamás (írta) – Katona József (rend.): Szabács 1476. Csataterek 7. Animációs film, Budapest, Media Partners Hungary, 2013. YouTube videómegosztó

Az ostromnak azonban egyéb következményei is lettek. Bár Mátyás kezdettől fogva törekedett arra, hogy Szabács bevételével ne ingerelje fel túlzottan a szultánt, ennek ellenére a bosszúszomjas törökök 1479-ben megtorlásul betörtek Erdélybe, rettenetes pusztítást okozva a Maros völgyében. Ez a rablóportya visszaútján, Kenyérmezőnél ért véget, ahol Mátyás korának egyik legvéresebb csatája zajlott le. Báthory István erdélyi vajda és Kinizsi Pál temesi gróf páncélos lovagjai gyakorlatilag megsemmisítették a jóval nagyobb létszámú, de könnyűfegyverzetű, gyalogos aszabokból és lovas akindzsikből álló török martalócsereget. De ez már egy másik történet...

Szabács várának romjai. In: Marczali Henrik: Magyarország története Budapest, Athenaeum, 1911. – Magyar Elektronikus Könyvtár. A kép forrása: Digitális Képarchívum

Köszönjük Baltavári Tamásnak a képei közlési engedélyét!

Felhasznált dokumentumok:

• Baltavári Tamás (írta) – Katona József (rend.): Kenyérmező 1479. Csataterek 8. Animációs film. Budapest, Media Partners Hungary, 2013.
• Baltavári Tamás (írta) – Katona József (rend.): Szabács 1476. Csataterek 7. Animációs film. Budapest, Media Partners Hungary, 2013.
• Barta Gábor (szerk.): Mátyás király. 1458–1490, Budapest, Akadémiai, 1990.
• Horváth Iván: Szabács viadala. In: Magyar nyelvemlékek honlap
• Kenyérmezei csata. In: Útravaló történelem blog. 2015.10.20.
• Kubinyi András: Mátyás király, Budapest, Vince, 2001.
• Julier Ferenc: Magyar hadvezérek, Budapest, Stádium, 1930.
• Rázsó Gyula: A lovagkor csatái, Budapest, Tankönyvkiadó, 1987.
• Szabács ostroma és bevétele -1476. In: Útravaló történelem blog, 2015.10.05.
• [Ismeretlen szerző]: Szabács viadala. (1476-nál nem korábban). In: Középkori magyar költészet. ELTE Gépeskönyv

Hamvai Kovács Gábor
(Olvasószolgálati és Tájékoztatási Főosztály) 

A 16. század elején követek, kereskedők, papok, katonák és alkalmi informátorok sűrű hálózata szállította a híreket Budáról, Konstantinápolyból és a magyar végvidékről a lagúnák városába. Sokszor gyorsabban és pontosabban, mint ahogyan Magyarországon belül terjedtek.

46. csevejünkben újra Mohács lesz a téma – de ezúttal elmegyünk egészen Velencéig. Azt vizsgáljuk, hogyan jutott el az 1526-os mohácsi csata híre a Velencei Köztársaságba, és miért nem a hivatalos diplomáciai csatornákon; mennyire volt pontos Velence képe a magyarországi eseményekről. Vendégeink Szovák Márton történész, az Országos Széchényi Könyvtár tudományos kutatója, a Debreceni Egyetem „Magyarország a középkori Európában” kutatócsoportjának tagja, valamint Bárány Attila tanszékvezető egyetemi tanár, a kutatócsoport vezetője.

Velük beszélgetünk a velencei–magyar kapcsolatok történetéről, a törökkérdésről, a hírszerzés működéséről és arról, miért vált Velence a kor egyik legfontosabb információs hatalmává. A beszélgetés vezetője és szerkesztője szintén egykori debreceni diák: Tóth Péter digitálistartalom- és kommunikációs referens. A csevej elkészítését Solymosi Ákos hangmérnök segítette. A nemzeti könyvtár stúdiójában felvett műsorban kiemeljük a Velence hangja című ismeretterjesztő Facebook-sorozatot is, amely 2025 márciusában indult a Debreceni Egyetem „Magyarország a középkori Európában” kutatócsoport oldalán.

A Szovák Márton által szerkesztett sorozat Marin Sanudo monumentális naplóját, napkönyvét, a Diariit szólaltatja meg a közösségi média nyelvén: rövid, forrásközeli bejegyzéseken keresztül mutatja meg, hogyan működött a velencei információgyűjtés, miként keringtek a politikai és katonai hírek Európában, és hogyan jelent meg a mohácsi csata a kortárs velencei emberek szemében.

Tartalom

01:09 Sanudo, a velencei gazdag grafomán
03:26 A Debreceni Egyetem „lement” a közösségi médiába
08:20 A Velencei Köztársaság a korabeli hatalmi rendszer főszereplője
13:25 Kereskedői érdek kontra politikai kapcsolattartás
19:53 Aranyértéke van a hírnek, a rejtjeles módszerek
26:35 A napkönyves Sanudo kiválasztása
33:37 A források kivonatolt lemásolása
38:16 Közösségi médiás visszaszámlálás a csatáig
43:35 Féligazságok alkalmazása a hazugság legismertebb formája
50:11 Sanudo szövege magyarul
57:59 Európai léptékben is óriási anyag Szovák Márton adatbázisa

 

A költő Balassi Bálint hetes számú énekében utal a jövendölésre, mely szerint Venus uralma alá rendelve, a szerelemnek van a legnagyobb szerepe életében.

Mégis Van Gelder? Azaz hogyan lett a két ismert kiadásból három? A papírnyomozás folytatódik

Van Gelder Zonen vízjele. Végh Gyula: Rariora et curiosa gróf Apponyi Sándor gyűjteményéből, Budapest, Magyar Bibliophil Társaság, 1925. – Könyvtártudományi Szakkönyvtár 4-2709

Apponyi Sándor ritkaságainak katalógusa, a Rariora et Curiosa Végh Gyula szerkesztésében a magyar bibliofília egyik alapvető forrásműve. A szakirodalom hosszú időn át egységesen két kiadás létezésével számolt: egy „szerény” kivitelű alapváltozattal és egy bibliofil kiadással. Fitz József és Reiter László leírása szerint ez utóbbi száz számozott példányban készült, hollandi, van Gelder papírra nyomtatva.
Ezt a képet vettük alapul akkor is, amikor a Régi Nyomtatványok Tárának segédkönyvtárában őrzött példányokat vizsgáltuk. A „szerény” kiadás példányai egyértelműen elkülöníthetők voltak, míg a Bibliofil Társaság kiadásában megjelent kötet külleme és kiadói megjegyzése alapján a bibliofil kiadás példányának tűnt. A fizikai vizsgálat azonban azt mutatta, hogy ez a kötet nem hollandi, hanem diósgyőri papírra készült, és a számozott példányokhoz tartozó rubrika sincs kitöltve. Mindezek alapján arra a következtetésre jutottunk, hogy a szakirodalomban emlegetett bibliofil kiadás valójában nem hollandi papírra készült, és erről önálló blogbejegyzést is közöltünk.
Ezen észrevételünk publikálása érdekes fordulatot hozott. A megjelenést követően egy figyelmes olvasó – akinek ezúton is köszönettel tartozunk a pontos észrevételért – felhívta a figyelmünket arra, hogy az Arcanum adatbázisában létezik egy valóban számozott, kétséget kizáróan van Gelder papírra nyomtatott példány. Ez a kötet mindenben megfelel annak a bibliofil kiadásnak, amelyet Fitz József leírt. A jelzés nyomán újra átvizsgáltuk az OSZK teljes állományát, és nálunk is előkerült három darab hitelesen számozott, valódi hollandi papíros példány.
E felismerés fényében világossá vált, hogy a korábbi következtetésünk csak részben volt helytálló. A Rariora et Curiosa esetében valóban létezik egy száz példányos, számozott, van Gelder papírra nyomtatott bibliofil kiadás, ugyanakkor az a kötet, amelyet korábban bibliofilként azonosítottunk, ettől eltérő változat. Ez utóbbi számozatlan, diósgyőri papírra készült, mégis „hollandi papírosként” megjelölt kiadás, amely küllemében a bibliofil sorozatot idézi, de nem azonos vele.
Mindez azt jelenti, hogy a Rariora et Curiosa nem két, hanem három különböző kiadási változatban maradt fenn: a „szerény” alapkiadás mellett létezik egy valódi, számozott bibliofil sorozat, valamint egy eddig félreazonosított, közbülső variáns. Valószínűsíthető, hogy a Bibliofil Társaság a száz valóban bibliofil példány mellett számozatlan, egyszerűbb papírú, ám igényes kivitelű köteteket is kibocsátott, és ezek egyike került az Országos Széchényi Könyvtár állományába félrevezető papírmegjelöléssel.
Bár nem zárható ki, hogy e gyakorlatról létezik valahol egy lappangó korabeli dokumentum, az olvasói észrevétel nyomán végzett újravizsgálat és a kiadási variánsok elkülönítése újabb adalékkal gazdagítja a két világháború közötti magyar bibliofil kiadványtörténet ismeretét.

A valódi bibliofil kiadás. Végh Gyula: Rariora et curiosa gróf Apponyi Sándor gyűjteményéből, Budapest, Magyar Bibliophil Társaság, 1925. – Könyvtártudományi Szakkönyvtár 4-2709

Források:

• A Magyar Bibliophil Társaság évkönyve I. 1921–1928, Budapest, Magyar Bibliophil Társaság, 1928.
• Fitz József: Rariora et Curiosa. Gróf Apponyi Sándor gyűjteményéből. In: Magyar Bibliophil Szemle, 1925. IV. évf., 4. szám, 61–62.
• Pelbárt Jenő: Hét évszázad vízjelei Magyarországon 1310–2010, Budapest, Magyar Papír- és Vízjeltörténeti Társaság, 2021.
• Reiter László: Magyar könyvkultúra, Budapest, Amicus, 1828, 8.
• Szebelédi Zsolt: A Műbarátok Körének kisebb és nagyobb vízjele a Van Gelder Zonen cég papírjaiban. In: Magyar Vízjel, 2025. XIII. évf., 66. szám, 31–33.
• Végh Gyula naplója, OSZK Kézirattár, Quart. Hung. 3682, 5–6. köt., 52–53.
• Végh Gyula: Rariora et curiosa gróf Apponyi Sándor gyűjteményéből, Budapest, Magyar Bibliophil Társaság, 1925.

Túri Klaudia
Szebelédi Zsolt
(Régi Nyomtatványok Tára)

A blogbejegyzés első része itt olvasható. 

Az Apponyi Sándor-emlékév-sorozat további részei: 1. rész, 2. rész, 3/1. rész, 3/2. rész, 3/3. rész, 4. rész, 5/1. rész, 5/2. rész, 5/3. rész, 6. rész, 7. rész, 8/1. rész, 8/2. rész, 8/3. rész, 8/4. rész, 9/1. rész, 9/2. rész, 10. rész, 11. rész, 12. rész, 13/1. rész

Bár 1848 tavaszát a márciusi ifjak még tollforgatóként élték meg, ősszel már egymás után álltak be katonának, mint például Petőfi Sándor, Vasvári Pál, Vidats János, Hamary Dániel, Oroszhegyi Józsa, Sükei Károly, Vajda János vagy Degré Alajos. Jókai, velük ellentétben viszont a szabadságharc alatt végig megmaradt újságírónak, akinek a toll volt a fegyvere.

Jókai önarcképe 1849-ből

Ugyan ősszel részt vett Kossuth alföldi toborzó körútján, sőt járt a forradalmi Bécsben is, ami nem volt egy veszélytelen vállalkozás, de a fegyveres harcban már nem vett részt. A puskáját ember ellen sosem használta, a kardját pedig a szolnoki csata után Damjanich tábornoknak ajándékozta azzal az indoklással, hogy legalább az harcoljon, ha ő maga nem. Ehelyett viszont folyamatosan írt, hol komoly, hol humoros dolgokat. Bár az ország sorsa a harctereken dőlt el, Jókai akkori szerepét mégsem szabad alábecsülni. A tájékoztatásnak rendkívül fontos szerepe jutott a hátország harci szellemének fenntartásában, a humor pedig kiváló eszköz volt a feszültség oldására és a félelmek eloszlatására. Joggal írhatta tehát a Jelačićtyal kapcsolatos élcelődéséről, hogy:

Írásomban Jókai humorisztikus írásait kívánom bemutatni 1848–49-ből.

Jókai, a hírlapíró

1848 tavaszán Jókai a Frankenburg-féle Életképek redaktora volt, amit áprilisától már Petőfivel együtt szerkesztett, de a közös munka csak nyár végéig tartott. Augusztusban Jókai Laborfalvi Rózával kötött házassága és a költő Vörösmartyhoz című verse miatt megszakadt a barátságuk, bár ez a lap működésében nem okozott különösebb zavart, mert a tényleges szerkesztői munka legnagyobb részét addig is Jókai végezte, barátja pedig csak a beküldött versekkel foglalkozott. A lap a romló Habsburg-magyar viszony miatt ősztől kezdett profilt váltani és politikai irányba eltolódni. Részben ennek is volt köszönhető, hogy az előfizetők száma 1500-ról 300-ra csökkent, majd a lap év végével megszűnt. Jókai 1849 januárjától elvileg a Pesti Hírlapnál folytatta volna a szerkesztői munkát, de a főváros kiürítése ebben megakadályozta.

Életképek. Címlap. – Törzsgyűjtemény

1848–49 fordulóján a Jókai házaspár is Debrecenbe menekült. A munka nélkül maradt újságírót kezdetben a felesége tartotta el, majd Nyáry Pálnak köszönhetően február elején a kormány lapjánál, a Közlönynél kapott állást, ahol rovatvezető lett. Jókai mérsékelt hangú, megegyezést kereső írásaival hamar a politikai viták kereszttüzébe került, így hónap végén meg is vált a Közlönytől.
Február 22-én Jókai egy új napilapot indított Esti Lapok néven, melynek ő lett a kiadója és egyben a felelős szerkesztője is. Ez a radikálisok sajtóorgánumának, a Marczius Tizenötödikének lett a fő ellenfele.

• 
• 
• 

A Pesti Hírlap politikai irányvonalát folytató újság a békepárt lapja volt, melyek szellemi holdudvarát olyan nevek fémjelezték, mint Nyáry Pál, Kemény Zsigmond, Kazinczy Gábor, Kovács Lajos vagy Hunfalvy Pál. Az író áprilisban elköltözött Debrecenből, de ez még június elejéig létezett. Közben Pesten ugyanilyen néven egy másik lapot is indított, és a Pesti Hírlapnak júniustól szintén ő lett a szerkesztője. Ezek július elejéig, a főváros újabb kiürítéséig léteztek, de a rövid szegedi, majd aradi intermezzo már nem kínált lehetőséget az újrakezdésre.
Mind az Életképeknek, mind az Esti Lapoknak volt egy-egy humoros melléklete, a Charivari. Ezek a profiljuk alapján politikai élclapok voltak, ahova Jókai sokat írt 1848–49 folyamán. Bár Gyulai Pál szerint ezek az írásai értek a legtöbbet, de Jókainak erről más volt a véleménye. Szerinte „a költői véna, mind jegeczczé fagyott a lelkem fenekén: a politika gáliczköve lett belőle. A humorom el vadult paskvill-írássá.”, ennek megfelelően az élcei sokszor érdesek, sőt nem egyszer kimondottan szarkasztikusak voltak. Írásainak fő célpontjai az uralkodóház tagjai, elsősorban Zsófia főhercegasszony, V. Ferdinánd és Ferenc József, valamint a négy fővezér, Jelačić, Windischgratz, Welden, illetve Haynau voltak.

I. Ferdinánd, magyar király

I. Ferdinánd (1835–1848) még békeidőben is teljesen alkalmatlan volt az uralkodásra, így helyette mások irányították a birodalmat. Jókai, mint királyon számos alkalommal kérte rajta számon a nemzetiségek és Jelačić ellenük indított támadásait, de ez a műfaját tekintve leginkább publicisztikának tekinthető, mint humornak. Igazán gúnyos csak a Pan Jellasics című versében volt vele, ahol vízfejűnek minősítette. Bár ez Ferdinándról köztudott volt, az efféle viccelődésnek azért komoly veszélyei voltak, ahogy azt Lovassy Lászlóék esete is mutatta. Máshol pedig úgy írt róla, hogy „a császárt megütötte a guta. Ha azt tette, nagyon jól tette. Bár a többit is mellé ütötte volna.”

Eduard Edlinger: V. Ferdinánd. A kép forrása Wikimedia

Wittelsbach Zsófia Friderika főhercegasszony

Zsófiából, közepes képességű férjével ellentétben nem hiányzott sem az ambíció, sem az akarat, így általában őt tartották a dinasztia egyetlen férfitagjának. De I. Ferenc 1835-ben bekövetkezett halála után az uralkodásra alkalmatlan Ferdinánd került a trónra férje, Ferenc Károly helyett, így a birodalom tényleges irányítója Metternich lett, kinek Zsófia emiatt esküdt ellenségévé vált. Mindez nagyban növelte a népszerűségét, hiszen a politikailag toleránsabb bajor udvarban szocializálódott hercegasszony az abszolutista kancellárral szemben elfogadta a mérsékelt rendi alkotmányosságot, sőt a Habsburgokhoz képest protestantizmust is elég jól tűrte. De a főhercegnővel kapcsolatos remények és várakozások teljesen alaptalanok voltak, mert 1848 forradalmait élesen elítélte, ami májusban világossá is vált. A második bécsi forradalom idején ugyanis ő kezdeményezte az udvar áttelepülését a megbízható Innsbruckba, amit a bécsiek elleneztek. Magyarországi népszerűségvesztését pedig a horvát bán, Josip Jelačić támogatása okozta, aki szembefordult a Batthyány-kormánnyal, miközben az innsbrucki udvarban Zsófiáék magánkihallgatáson fogadták, sőt „kedves rebellisem”-nek szólították, amivel elbagatellizálták az uralkodói dorgálást.
A magyar közvélemény szemében Zsófia volt a császári udvar „rossz szelleme”, akit egy magyarellenes, démoni figurának tartottak. Mindezeket a vélekedéseket a számára „kiadott” útlevél is jól tükrözte, miszerint:

Joseph Karl Stieler: Zsófia főhercegasszony. A kép forrása Wikimedia

Zsófia a félkegyelmű V. Ferdinánd helyett a fiát szerette volna a trónon látni, ráadásul éppen Jelačić segítségével. Mindezeken túl még a hitvesi hűségével kapcsolatban is voltak bizonyos pletykák, így Jókai egy könnyűvérű, kicsapongó nőszemélyként mutatta be, aki a bánnal csalja a férjét. Bár ez nem volt igaz, de ez a híresztelés számos újabb élcet eredményezett.
Jelačić például megígéri, hogy ő majd császárt fog csinálni, amihez Zsófia rögtön felajánlja a közreműködését, ami meglehetősen kétértelmű poén. A Pán Jellasics-féle humoros költeményben már a szeretőjeként, sőt Ferenc József apjaként mutatja be, ami messze kimerítette a felségsértés kategóriáját.
Zsófia hercegasszony emellett két új vitézi rendet is alapított, az arany papucs rendet a nők számára, kik „férjeik mellett kedves rebelliseket tartanak, az arany szarvas rendet pedig az ollyan férjek, kik megengedik feleségeiknek: hogy kedves rebelliseket tartsanak”. Az előbbi nagymestere Zsófia, az utóbbié Ferenc Károly lett.

Joseph Karl Stieler: Zsófia főhercegasszony Ferenc Józseffel. A kép forrása Wikimedia

Ferenc József

Ferenc József trónra kerülését  Jókai az anyja közreműködésének tudta be, ezért  csak úgy emlegette az ifjú uralkodót, hogy „Isten és édes anyánk kegyelméből jéruzsálem királya”, a kabinetjéről pedig mint „gyermek- és köténykormány”-ról írt.
Az ifjú uralkodót Jókai egy éretlen kamaszként kezelte, bár csak öt évvel volt idősebb nála. Egyik írása szerint Ferenc József egy „kedves kis fiú. Még alig tudja a nyakravalóját megkötni s kapja magát: császár lesz. Hjaj fiatal barátom, mig az ember a császárságot megtanulja sok szép viz lefolyik addig a Dunán. Nagyot kell még magának addig nőni”. Máshol pedig csak úgy emlegette, hogy „felséges császárkám” vagy „kis kadétcsászár”. 1849-es varsói találkozóján, amikor a szokásoknak megfelelően az orosz hadsereg fehér egyenruhájába bújt, az író szerint olyan volt, „mint mikor az egér a turózacskóban eltéved s sehol sem találja a nyílást”.

Eduard Klieber: Ferenc József. A kép forrása Wikimedia

Jókai az uralkodó közleményei számára külön rovatot szentelt, amiből most egy, a hadi helyzetet értékelő uralkodói szózatot idéznék:

Josip Jelačić

A horvát bán, Josip Jelačić tavasz óta az udvar kegyeltje volt, akit politikai ellensúlynak tekintettek a magyarokkal szemben. Néha ugyan szóba került Jókai egy-egy írásában, sőt Zsófia után ő is „egy kedves rebellis”-nek hívta, akit „a fejedelmi család tanított revoltálni”, de csak az őszi támadását követően lett állandó téma a lapban.
A pákozdi csata előtti napokban Jókai a legfőbb ellenséget benne látta, így ennek megfelelően a Charivariban egy külön rovatot nyitott a számára Jellasics közlönye címmel, ahol folyamatosan a bánon, az uralkodóházon és szövetségeseiken élcelődött.
Az egyik fő témát a rablások jelentették, hiszen fegyelmezetlen horvát önkéntesek és népfelkelők fosztogatásai napirenden voltak, míg a bán a megyei és városi pénztárakat inkasszózta. Emiatt Jókai csak úgy emlegette, hogy az „ördögnek és a camarillának kegyelméből Pannonia királya, horvátországi bán, minden zsiványoknak és rablóknak nagyhercege”, míg máskor a „minden sátoros czigányok vajdája, lumpenhauseni gróf, Galgenstein örökös ura, első rendű lazzaroni grand, az aranyszamárfüles rend vitéze, a’ jerusalemi belzebubrend nagy keresztese, a’ gambrinus királyi veres orr rend vitéze, a’ kötényrend nagy keresztese” címekkel tisztelte meg.
Hadjáratát még Pákozd előtt úgy jellemezte, hogy:

A pákozdi csata utáni menekülése ismét egy hálás és gyakran felbukkanó témát jelentett Jókai számára, amire jó példa a következő győzelmi jelentés. Eszerint:

Egy másik báni rendelet szerint pedig:

Ivan Zasche: Josip Jelačić. A kép forrása: Wikimedia

Jókai a bán katonai képességein később is szívesen élcelődött. Amikor Windischgraecz felmentését követően szóba került fővezérré való kinevezése, Jókai háladó szentmise tartását javasolta. Máshol pedig úgy említette őt egy csata előtt, hogy „ne féltsük szegényt, jól tud szaladni.”
Az őszi bécsi forradalom és a bán kapcsán már előkerült az akasztófahumor is, miszerint:

Alfred zu Windisch-Grätz

Windisch-Grätzet Jókai más sokkal komolyabban vette, de nagyon bízott abban, hogy majd őt is visszaverik. November második felében még meglehetősen harcias hangot megütve róla is azt írta „csak nem nyughatik addig, mig föl nem akasztják.”. Később a megegyezés ellen és a harc mellett ágált, miszerint:

Josef Kriehuber: Alfred Candidus Ferdinand zu Windisch-Grätz. A kép forrása: Wikimedia

De a hadiszerencse rövidesen megfordult, a kormányzat Debrecenbe menekült. Windischgraetz kápolnai győzelmét az udvar lezártnak vélte a lázadást, így rövidesen jött az olmützi parlament feloszlatása és az oktrojált alkotmány.
Hamarosan megindult a tavaszi hadjárat, melynek során a herceget többször is megverték. Jókai akkori katonai teljesítményét úgy értékelte, hogy:

Ugyanis a herceg:

… amire Ferenc József a sikereitől megszédülve az olmützi parlamentet szétzavarta.

Ludwig von Welden

A leváltott Windischgrätz helyett Ludwig von Welden tábornok alig másfél hónapig, április közepétől május végéig volt fővezér, amikor részben a betegsége miatt lemondott. Jókai csak annyit írt róla, „Weldent megütötte a guta. Bár a többit is mellé ütötte volna.”

August Strixner: Ludwig von Welden. A kép forrása: Wikimedia

Julius Jacob von Haynau

Május végén Haynau lett a fővezér, akit Jókai csak egy könnyen legyőzhető főparancsnoknak tartott, és ennek megfelelően is kezelte. A kinevezését optimistán azzal intézte el, hogy úgy látszik „akad még ember, a kinek tetszik a pünkösdi királyság.” A tavaszi vereségek után pedig úgy értékelte az ellenséges haderőt „Elveszett tárgyak hirdetése” című rovatatában, hogy:

Sajnos a valóság ebben az esetben rácáfolt az élcelődésére.

Josef Kriehuber: Julius Jacob von Haynau. A kép forrása: Wikimedia

*        *        *

Jókai az írásait a szerencséjére név nélkül közölte, másrészt felelős szerkesztőként sem került Haynau kezébe, így túlélte a szabadságharcot követő megtorlást. Bár egy ideig hallgatott, az élclapi humort az író egy idő után a Vasárnapi Ujságban, a Nagy Tükörben, Kakas Márton Albumában és az Üstökösben folytatta Kakas Márton, majd az 1860-as években Tallérossy Zebulon leveleivel, akiből később még regényalakot is csinált. De ugyancsak az ő nevéhez fűződik az első hazai (politikai) élclap megteremtése, az anekdota- és adomagyűjtéséről nem is beszélve. Az innen származó humoros elemek későbbi műveiben számos alkalommal bukkannak elő, így Tompa Mihály joggal nevezhette őt a „magyar humor halhatatlan teremtőjé”-nek.

Vesztróczy Zsolt
(Retrospektív Könyvfeldolgozó Osztály)

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre egyet-egyet blogunkban. A sorozat százharmincnegyedik részében Vasné dr. Tóth Kornélia, a Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár tudományos munkatársa „Ex libris gyűjtők, gyűjtemények” címmel indított alsorozatában a tárban található ex librisek készíttetői közül ezúttal Petrikovits Lászlót és gyűjteményét mutatja be.

Petrikovits László portréja domborművön (Szerencs). A kép forrása: Köztérkép adatbázis

Petrikovits László (1901–1972) nyíregyházi születésű, 1928-tól Szerencsen élő fogorvos, főorvos, műgyűjtő a debreceni egyetemen szerzett orvosi diplomát. Szeren­csen telepedett le, itt folytatott orvosi praxist nyugdíjba vonulásáig. Az orvosi munkát hivatásának, nem csupán a foglalkozásának tekintette.

Nechánszky József grafikája. A kép forrása: Palásthy Lajos ex libris gyűjteménye

Az 1930-as évektől kezdett gyűjteni könyveket, ex libriseket, képeslapokat és bélyegeket. Ezek mellett az érmészet is érdekelte, tagja volt a Magyar Numizmatikai Társulatnak. A gyűjtéssel célja a múlt minél több kultúremlékének megmentése volt a jövő számára, e munkához igyekezett a szükséges szakmai tudást is elsajátítani. Sokat utazott külföldre, ottani múzeumokba, például járt Ausztriában, Németországban, Bulgáriában és Törökországban.
A 2. világháborúban gyűjteménye nagy része elveszett, ezért szinte elölről kellett kezdenie a gyűjtést. Elsőrendűen a régi könyveket, modern szakkönyveket és bibliofil kiadványokat szerezte be. A könyvritkaságokból sokat juttatott a Sárospataki Református Kollégium híres könyvtárának, illetve az Országos Széchényi Könyvtárnak is. Gyűjtött csigákat, kagylókat és ásványokat, régészeti tárgyakat, Rákóczi- és Kossuth-ereklyéket, néprajzi tárgyakat (kerámiákat, fafaragásokat stb.), régi pénzeket, érmeket és papírpénzeket. A numizmatikai mellett tagja volt az Országos Magyar Régészeti Társulatnak és a Magyar Néprajzi Társaságnak is.
Képeslapgyűjteményét 1951-ben alapozta meg a Bartók Lajos debreceni antikváriustól vásárolt 9000 darabos kollekcióval. E téren országos hírre tett szert hazai és nemzetközi szinten, nemegyszer kölcsönöztek tőle anyagot kiállításokra. A kezdeményezésére alapított szerencsi Zempléni Múzeum létrejöttét segítette azzal, hogy 1967-ben több mint 400 000 képeslapot ajánlott fel Szerencs városának, kérve, hogy a lapokat a későbbiekben se vigyék el a településről. A múzeum számára – mely 1968 decemberétől kezdhette meg működését – ex libriseket, könyveket, régészeti, néprajzi és képzőművészeti tárgyakat is ajándékozott. Az azóta közel 1 millióssá váló képeslapgyűjtemény osztályozásában a muzeológusok továbbra is Petrikovits rendszerét követik, öt nagy kategóriát állítva fel: földrajzi, tematikus, üdvözlő, képzőművészeti és különleges technikával előállított lapok.

Szerencs (balról a Rákóczi-vár udvaros palotaszárnya, a Zempléni Múzeum épületrésze). Képeslap 1945 után – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A kisgrafikagyűjtés terén sokat számított, hogy Petrikovits tagja lett az 1932-ben megalakuló Magyar Exlibrisgyűjtők és Grafikabarátok Egyesületének, a MEGE-nek. A szervezet folyóirata, a MEGE Kisgrafika 1939/2. száma tanúsága szerint bélyeget is cserélt ex librisre, és ex librist bélyegre. A 2. világháború után újrakezdve rendszerezettebben folytatta a kisgrafikagyűjtést, értelmezte, be is azonosította anyagát. Belépett az 1959-ben megalakuló Kisgrafika Barátok Körébe. Első lapjait a szerencsi származású Fery Antal készítette, akivel jó barátságban állt. Az ő alkotásai közül különlegesek az irodalmunk hírességeit, köztük Ady Endrét, Arany Jánost, Balassi Bálintot, Csokonai Vitéz Mihályt, Gárdonyi Gézát, Jókai Mórt, József Attilát, Karinthy Frigyest, Petőfi Sándort, Tóth Árpádot, emellett Dantét és Gutenberget ábrázoló, részben bélyegméretű ex librisek Petrikovits nevére. Ezekből négy látható a következő ábrán.

Fery Antal portrégrafikái (1939). Jelzet: Exl.P/259–262 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Sárkányölő Szent Györgyöt lovon ülő és dárdájával sárkányt ölő ifjúként ábrázolják – így mutatja be Fery Antal grafikája is 1937-ből.

Fery Antal grafikája (1937). Jelzet: Exl.P/281 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Petrikovits számos ex librisén szerepel madár-, ló-, szarvas- vagy őzábrázolás, mely állatszeretetét tükrözi, foglalkozott ugyanis ezek gyógyításával is.

Fery Antal fametszete (1961). Jelzet: Exl.P/283 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A későbbiekben szélesedett a Petrovits számára ex librist alkotók köre, Fery Antal mellett többek között György Antal, Stettner Béla, Lavotha Géza, Nechánszky József is készítettek a nevére szóló könyvjegyet. Nechánszky  humoros grafikája, mely a gyűjtő fogorvosi foglalkozására utal, e cikk elején látható.
Fokozatosan gazdagodott a Petrikovits cserelistáján szereplő könyvjegyek száma, a KBK 1962. évi jegyzékén már harminc fametszetű, harminc klisé és egy litográfiai lapot kínált. Ezek grafikusai közt olyan nevek szerepeltek, mint Fery Antal, György Antal, Iván Szilárd, Andruskó Károly, Stettner Béla, Mühlbeck Károly és a dán Svend Aage Mollerup.
A gyűjtő nevére szóló ex librisek tematikája tükrözi széles érdeklődési körét, utazásait. Könyvjegyei közül több az ókori görög világot idézi Pallasz Athéné dárdás alakjával, harci szekérrel, illetve amforával. Fraknó vára Burgenland egyik legismertebb jelképeként a Rozália-hegység nyúlványán épült, e vidék látképét csodálhatjuk Sterbenz Károly alábbi rézkarcán. Érdekesek még a grafika alsó szélén szereplő motívumok bokszkesztyűs, a halált kiütő alakkal és koponyából kinövő virágszállal.

Sterbenz Károly rézkarca. Jelzet: Exl.P/294 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Andruskó Károly művein szerencsi utcarészlet, illetve az erődfallal kerített helyi református templom jelenítődik meg. 1605. április 20-án a felkelt rendek országgyűlése itt választotta Magyarország fejedelmévé Bocskai Istvánt.

Andruskó Károly grafikája. Jelzet: Exl.P/293 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Petrikovits felesége, Petrikovits Lászlóné Petheő Ilona (1904–1979) általános iskolai tanár számára is több ex libris készült, köztük Fery Antal és Stettner Béla alkotásai.
Petrikovits László teljes ex libris kollekciója kb. 20 000 darabot tett ki. A kisgrafikák egy részét, kb. 1200 darabot a szerencsi Zempléni Múzeumnak ajándékozta. Az anyagból kb. 500 lapos állandó kiállítás volt megtekinthető a múzeumnak helyet adó Rákóczi‑várban, negyvenhat 20. századi grafikustól. Ehhez Semsey Andor írt ismertetőt Magyar ex libris a XX. században. Vezető a Szerencsi Muzeális Gyűjtemény állandó kiállításához (1968) címmel. Az intézményben jelenleg Fery Antal ex libriseiből látható állandó tárlat. Az ex librisek rendszerezésében, feldolgozásában Farkas István szerzett nagy érdemeket, aki sok éven át segítője és barátja volt Petrikovits Lászlónak, és gyermekkori barátság fűzte Fery Antal grafikusművészhez.
A múzeumalapító Petrikovits László 1972. szeptember 22-én hunyt el. Egerben temették el.

Dr. Petrikovits László nyugalmazott főorvos gyászjelentése – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Emlékét ma is őrzi Szerencs lakossága. „A Hazának adni is lehet, nem csak kapni tőle” – hirdeti a portréját ábrázoló dombormű alatti felirat. Fery Antal fametszetű in memoriam lapja szintén arcképét örökíti meg babérággal.

Fery Antal fametszete (1972, Petrikovits születési éve ezen tévesen 1900-nak jelölve). A kép forrása: Palásthy Lajos ex libris gyűjteménye

Irodalom:

• 1939. évi cserejegyzék. In: MEGE Kisgrafika, 1939/2. sz., 18.
• 1961. évi cserejegyzék, Kisgrafika Barátok Köre, Budapest, 1961. (különlenyomat), 5.
• Arató Antal: Fery Antal „ismeretlen” portré-exlibrisei. In: Kisgrafika, 1991/1. sz., 9.
• Dr. Petrikovits László. In: Szerencs város honlapja
• Ex libris gyűjtemény. In: Zempléni Múzeum (Szerencs) honlapja
• Galambos Ferenc: Petrikovits László. In: Kisgrafika, 1973/1. sz., 1–7.
• Galambos Ferenc: Petrikovits László (1901–1972). In: Kisgrafika különszám, 1994., 22–24.
• Képeslapmúzeum. In: Zempléni Múzeum. Szerencs honlapja 
• Nagy István: A Zempléni Múzeum alapítójára emlékeztek. In: Szerencsi Hírek, 2019. június 18.
• Petercsák Tivadar, Dr.: Petrikovits László 1901–1972. In: Kisgrafika, 1979/1–2. sz., 34.
• Petrikovits László gyászjelentése, Szerencs, 1972. szeptember 22.
• Semsey Andor: Magyar ex libris a XX. században. Vezető a Szerencsi Muzeális Gyűjtemény állandó kiállításához, Szerencs, Községi Tanács, 1968.
• Vasné dr. Tóth Kornélia: Petrikovits László (1901–1972). In: Uő.: Múltunk neves ex libris gyűjtői, lexikon, Budapest, Kisgrafika Barátok Köre Grafikagyűjtő és Művelődési Egyesület, 2019, 142–144. 
• Zempléni Múzeum, Szerencs – képeslapok. In: Hungaricana
  

Vasné dr. Tóth Kornélia
(Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

Az Ex libris gyűjtők, gyűjtemények című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész; 56. rész; 57. rész; 58. rész; 59. rész; 60. rész; 61. rész; 62. rész; 63. rész; 64. rész; 65. rész; 66. rész; 67. rész

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész; 56. rész; 57. rész; 58. rész; 59. rész; 60. rész; 61. rész; 62. rész; 63. rész; 64. rész; 65. rész; 66. rész; 67. rész; 68. rész; 69. rész; 70. rész; 71. rész; 72. rész; 73. rész; 74. rész; 75. rész; 76. rész; 77. rész; 78. rész; 79. rész; 80. rész; 81. rész; 82. rész; 83. rész; 84. rész; 85. rész; 86. rész; 87. rész; 88. rész; 89. rész; 90. rész; 91. rész; 92. rész; 93. rész; 94. rész; 97. rész; 98. rész; 99. rész; 100. rész; 101. rész; 102. rész; 103. rész; 104. rész; 105. rész; 106. rész; 107. rész; 108. rész; 109. rész; 110. rész; 111. rész; 112. rész; 113. rész; 114. rész; 115. rész; 116. rész; 117. rész; 118. rész; 119. rész; 120. rész; 121. rész; 122. rész; 123. rész; 124. rész; 125. rész; 126. rész; 127. rész; 128. rész; 129. rész; 130. rész; 131. rész; 132. rész; 133. rész

Kun Erzsébet két stílusteremtő művének borítója. A rejtvény, Budapest, Gondolat, 1966;  111 minikrimi, ill. Ruszkay György, Budapest, ILK, 1987. – Törzsgyűjtemény

A „rejtvény” szóról a legtöbb embernek a négyzethálós alapra nyomtatott keresztrejtvény jut eszébe. Ehhez a képzethez hozzájárult számtalan élőszereplős, vagy animációs filmművészeti alkotás is, ahol egy-egy jelenet hátterében feltűnik egy vállalat portás bácsija, ahogy a fekete-fehér kockás keresztrejtvényeket tartalmazó, A/4-es alapú újságba irkál kis kuckójában ülve, vagy egy múzeum teremőre szunyókálva székében is azt szorongatja vagy a ruhatáros néni a színházi előadás közben, vagy…  De az igazsághoz hozzátartozik az a tény is, hogy sok ember ilyen jeleneteket élőben is látott már. Az idézetben szereplő Füles magazinban is nagyon sok keresztrejtvény található, sőt sokszor a lap borítóján is egy-egy keresztrejtvény részlete szerepel. Ha valaki fellapozza ezt a magazint – különösen annak hőskorában, a ‘70-es; ‘80-as években megjelent számait –, akkor bizony észreveheti, hogy ezen a rejtvénytípuson kívül még elég széles palettát kínál ez a lap, hiszen profilja a gondolkodva szórakoztatás. Megjelenésétől kezdve sajátossága, hogy minden számában a legváltozatosabb jellegű anyagokat közli, így a már említett keresztrejtvények mellett kérdésekkel kombinált cikkek – úgynevezett rejtvénycikkek –, kérdés-felelet játékok, vagyis kvízek, rajzos, ábrás fejtörők, rébuszok, kártya-, sakk- és logikai feladványok, fotós összeállítások találhatók benne. Abból a kínálatból, amit a rejtvényfejtők hazai Bibliája felsorakoztat, egyértelműen kiderül, hogy a rejtvény fogalma bizony nem csak a szunyókáló portás bácsi, ruhatáros néni vagy teremőr kezében szorongatott fekete-fehér négyzetrácsos újságot jelenti.

Kun Erzsébet A végén minden kiderül. Kvizológia, ill. Köpeczi Bócz István, Budapest, Gondolat, 1973. – Törzsgyűjtemény

Kun Erzsébet A rejtvény című művének előszavában olvashatjuk:

Talán ennél jobban nem is lehetne alátámasztani a címben is szereplő mottónak is beillő idézetet, „kivétel nélkül mindenki fejtett már rejtvényt életében”. Johan Huizinga holland történész és kultúraelmélet-író 1938-ban megjelent könyvéhez köthető a homo ludens, vagyis a „játékos ember” fogalma. Huizinga szerint egy társadalom, egy kultúra kialakulásában a játéknak központi szerepe van. A homo ludens kifejezés arra utal, hogy az ember nemcsak homo sapiens (vagyis gondolkodó ember) és nemcsak homo faber (vagyis alkotó ember), hanem alapvetően játékos lény is, és a játéknak a kultúrája kialakulásában és létezésében lényeges, sőt primer szerepe van. A napjainkban is nagy népszerűségnek örvendő természetfilmek tucatjaiban gyakran lencsevégre kerül, amint – főleg ragadozó – állatkölykök egymással játszanak. Ilyenkor általában a – Szersén Gyula vagy Mécs Károly orgánumán megszólaló – narrátor fontosnak tartja tájékoztatni a tudásszomjas nézőket, hogy ezeknek az állatkölyköknek a játéka bizony a majdani kemény életükre való felkészülést jelenti.
Egy játék sokféle lehet és minden játékban valahol jelen van a rejtvény is. A sakkozó számára a rejtvényt az jelenti, hogy hogyan adjon mattot, vagy kerülje el azt, a zsugás azon agyal, hogy partnerei milyen kártyalapokat tartanak kezükben, de bármely, boltban kapható társasjáték magában hordozza a rejtvényeket, legyen az kompetitív, vagy kooperatív rendszerű; ún. „parti”, vagy „gamer” nehézségi fokozatú. Sőt, az emberiség legnépszerűbb játéka, az olimpia résztvevőinek is számtalan rejtvénnyel kell megbirkózniuk. És ez nemcsak a birkózókra igaz, hiszen a labdarúgó vagy vízilabdázó számára a rejtvényt az jelenti, hogy hogyan lőjön vagy védjen gólokat, a sprinter atléta, vagy a gyorsúszó szeretné tudni, hogy hogyan tudna még lefaragni a 100 méter megtételéhez szükséges időből, az ökölvívó számára pedig az ellenfele gyenge pontjainak megtalálása jelent egyfajta rejtvényt. A rejtvény tehát egyfajta játékként is felfogható, amely a homo ludens életét teljesen átszövi. Ahogy Kun Erzsébet nagyon szépen fejti meg a rejtvény kialakulásának okát az emberiség életében:

Az olvasónak feltűnhetett, hogy Kun Erzsébet neve az eddig leírtakban többször is előbukkant. Ez nem véletlen, hiszen ahogy a címben is utaltam rá, őrá emlékezünk, életműve egy ide vonatkozó szeletének bemutatásával. Ki is volt ő tulajdonképpen? A Péter László szerkesztette Új magyar irodalmi lexikonban a következőket olvashatjuk róla:

Rejtvénykönyvek

Kun Erzsébet: Tojástánc. Rejtvénycikkek, kvízkérdések, minitörténetek, anekdoták, játékok, Budapest, Gondolat, 1978 – Törzsgyűjtemény

Kun Erzsébet tollából főként rejtvény-, illetve viccgyűjtemények születtek. Amellett, hogy a szerző a Füles magazinba is írt rendszeresen rejtvényeket, önálló könyvformában megjelent művei is napvilágot láttak. Ezeket stílszerűen a gondolkodásra utaló névvel rendelkező Gondolat kiadó adta ki. Három hasonló módon készült, ám egyáltalán nem egysíkú művét mutatom be. 1966-ban A rejtvény címmel jelent meg a már többször is idézett első önálló gyűjteményes kötete, ezt követte A végén minden kiderül címmel 1973-ban a könyvesboltok polcaira került mű, melynek 2000-ben napvilágot látott egy második és 2004-ben egy harmadik, Nagy műveltségi tesztkönyv címmel megjelent kiadása is a Black & White kiadónál. Sajnos ezeknek a korszakra jellemző, rossz minőségű papírra nyomtatott, olcsó kiadásoknak a minősége elmarad az első kiadástól, és Köpeczi Bócz István első kiadásban szereplő karikatúra jellegű, a könyvnek varázslatos hangulatot adó grafikái sem kerültek bele, sőt a képrejtvényeken kívül nem is találhatók benne képek. Tojástánc címmel 1978-ban jelent meg az újabb kötet, melyet tíz évvel később, 1988-ban követett egy változatlan, tördelésében teljesen azonos, második kiadása.
A rejtvény című mű még magán hordozza a stílusteremtő újszerűség jegyeit. A könyv, a többi ilyen jellegű könyvhöz képest, szokatlanul hosszú etnográfiai és művészettörténeti bevezetéssel kezd, melyben a rejtvénynek az emberiség történetében kezdetektől való, és életük minden területét átszövő jelenlétét fejti ki, mintegy a könyv létjogosultságát igazoló jelleggel. A címlapot követő oldalon, a szerzői adatoknál a következő ajánlás szerepel: „Mesterem és atyai tanítóm Ráth-Végh István emlékének ajánlom ezt a könyvet.” A mester és atyai tanító hatása jól érzékelhető, hiszen mind a bevezető, mind a rejtvényék körítéseként szolgáló rejtvénytörténeti szövegek szerkezete és fogalmazásmódja meglehetősen hasonlatos Ráth-Végh István népszerű műveihez. A hosszas – két fejezetet is magába foglaló – bevezetést követően az olvasó interaktivitását kiváltó rejtvények is részletesebb rejtvénytörténeti, ismertető szövegbe ágyazottak. Megtalálhatók itt a – később ismertetett – 111 minikrimibe is belekerült szöveges rejtvények, emellett találós kérdések, szám-, szó- és képrejtvények. Ez a mű a tudásra szomjas és a tudásukat próbára tenni kívánó olvasóknak egyaránt hasznos olvasmány.

Kun Erzsébet: A végén minden kiderül című művének A végén minden kiderül. Kvízológia. 2. kiadás, Nyíregyháza, Black & White, 2000. – Törzsgyűjtemény

A végén minden kiderül már nem tartalmaz hosszú rejtvénytörténeti ismertető szövegeket, sokkal inkább interaktív, az olvasó tárgyi tudását és logikus gondolkodását próbára tevő mű. Mintegy tízoldalnyi bevezető itt is található, de ezt követően Témakvízek; Intellektuális játékok; Kérdéskoktél; Kvízelítő; Lehet valamivel hosszabb; Körmönfont kérdések; Tesztek és más feladatok; Találós mesék; A végén mindenki derül című, témára utaló fejezetekben a különböző rejtvényeknek jut szerep, melyekre a választ – amennyiben az nem szerepel a fejezetben – az utolsó, Ahol minden kiderül című fejezetben olvashatjuk.
A harmadik rejtvénykönyv Tojástánc címmel jelent meg, utalva arra, hogy a szerző „tojástáncot járt az adatok között” és nyilvánvaló szándéka az olvasót is efféle táncba vinni, vagyis új adatok kutatására ösztönözni. Már a címlapon közli, hogy rejtvénycikkek, kvízkérdések, minitörténetek, anekdoták és játékok várják a tudás- és játékszomjas olvasót. Ráth-Végh jellegű kísérőszövegek itt is találhatók, de jóval kevesebb, mint a Rejtvényben. Tulajdonképpen ennek a könyvnek a szerkezete, vagyis a kísérőszövegek és a rejtvények aránya valahol a másik két bemutatott mű közé helyezhető.

Kun Erzsébet: Nagy műveltségi tesztkönyv (A végén minden kiderül 3. kiadás), [Tyukod], Black & White 2004. – Törzsgyűjtemény

Mini, minibb, legminibb

A Füles magazinhoz köthető Füles mellényzsebkönyvtára sorozatban megjelent, összesen 11 könyvecske közül mindössze kettő tekinthető rejtvénykönyvnek. Az egyik Iván Katalin Tanár úr kérem! című találóskérdés-gyűjteménye, amely inkább az olvasó lexikális tudását és műveltségét teszi próbára. A sorozat másik – egyben elsőnek, 1987-ben megjelent – rejtvénykönyve, már inkább interaktívabb és a logikus gondolkodást serkenti olvasójában. Ez a mű – a sorozat több más kötetével együtt – természetesen Kun Erzsébet tollához köthető: 111 minikrimi. Ennek a magyar olvasóközönség számára szintén stílusteremtő könyvnek a sikerét nem kis mértékben segítette elő az a tény, hogy a krimi műfaja abban az időben hazánkban rendkívüli népszerűségnek örvendett. Az olyan, a krimi műfajában jól ismert klasszikusok nevei egyáltalán nem hangzottak idegenül a magyar közönség fülének, mint – a még a Mézga Aladár kalandjainak Krimibolygó című epizódjába is belekerült – Agatha Christie vagy Conan Doyle hallhatatlan főhőse, Sherlock Holmes. A népszerű filmsorozatok pedig, mint a Kojak; a Columbo, vagy a Derrick rendszeresen tévéképernyő elé szögezték az egész családot. Ráadásul azt a tényt sem szabad elfeledni, hogy a klasszikus krimik (mint például A. Christie, vagy C. Doyle művei) eleve magukban hordoznak egyfajta interaktivitást, hiszen a rejtélyes bűnelkövető személye rendszerint az utolsó oldalakon derül ki, melyek elolvasása előtt – szünetet tartva – akár találgathat is az olvasó. Saját példámon tudom, ez remek szórakozás. Ezzel a hátszéllel készült el az a, véleményem szerint, nagyszerű zsebkönyv, mely, ahogy a címe is utal rá, 111 rövidke krimitörténetet tartalmaz. Ahogy a szerző fogalmaz:

Kun Erzsébet: Egyperces krimik (111 mini krimi 2. kiadás), Szeged, Lazi Bt., 2000. – Törzsgyűjtemény

Ahogy említettem, a klasszikus krimitörténetek eleve magukban hordozzák az interaktivitást, hiszen, ha nem olvassa el valaki a történet záró oldalait, akkor találgathat, sőt maga is nyomozhat újra és újra elolvasva az addigi történetet. Ezt vette alapul a 111 minikrimi gyűjtemény is, melyben a történetek nyitottak, végüket egy zárójelben megfogalmazott kérdés jelzi, melyre a helyes választ a könyv végén találja meg az olvasó. Bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy ezen történetekből több már korábban is megjelent a Füles magazinban és a bemutatott három rejtvénykönyv is tartalmaz ezekből néhányat. Azonban ebben a kötetben kizárólag ezt a rejtvénytípust találjuk meg, lebilincselő stílusban. Megfejthetjük többek között, hogy miért nem lehet a lexikon kétszáztizenegyedik és kétszáztizenkettedik oldala közé végrendeletet tenni; miért bocsátotta el a vállalat igazgatója azt az éjjeliőrt (aki megálmodott egy légikatasztrófát, megmentve ezzel főnöke életét); egy két borbéllyal rendelkező városkában miért a jobban dolgozónak csapnivaló a frizurája; hogyan tanúskodott egy fa a furfangos kádinak egy peres ügyben; hogy lehetett elrejteni egy hűtőszekrényben a lopott ékszert; vagy hogy miért nem fejeztetett le egy uralkodó egy halálra ítélt rabot. 
Mára már hazánkban is népszerűvé váltak az ilyen típusú krimi-rejtvénykönyvek, rendszeresen megjelenik egy-két újonnan kiadott ilyen jellegű könyv mind külföldi, mind magyar szerzők tollából (például a Scherlock Holmes esetei, a Rejtélyes bűnügyek, a Nyomozás fotelből stb.). Ennek ellenére a hazánkban stílusteremtő 111 minikriminek csupán egyetlen másik kiadása létezik, Egyperces krimik címmel. Ezt a szegedi Lazi Bt. adta ki 2000-ben. A cím nem véletlenül változott meg, hiszen sajnos az eredeti műben szereplő száztizenegy minikrimi helyett ebben csak hatvanat találunk. Bár a grafikák itt is jól illeszkednek a történetekhez, azért számomra – az eredeti kötetben szereplő – Ruszkay György karikatúra jellegű, de elképesztően varázslatos rajzai nagyon hiányoznak. Az új könyv borítóján az egykori Strand magazinból vett kép látható, melyen Scherlock Holmes történeteinek egyik jelenete elevenedik meg.

Kun Erzsébet: A rejtvény című művének védőborítója és borítója – Törzsgyűjtemény

Felhasznált irodalom:

• Füles (Magazin). In: Wikipédia
• Gál György (fel. szerk.): Füles, Budapest, Magyar Ifjúsági Lapkiadó, 1957–
• Kun Erzsébet: 111 mini krimi, Budapest, ILK, 1987.
• Kun Erzsébet: Egyperces krimik, Szeged, Lazi Bt., 2000.
• Kun Erzsébet: Nagy műveltségi tesztkönyv, [Tyukod], Black & White, 2004.
• Kun Erzsébet: A rejtvény, Budapest, Gondolat, 1966.
• Kun Erzsébet: Tojástánc. Rejtvénycikkek, kvízkérdések, minitörténetek, anekdoták, játékok, Budapest, Gondolat, 1988.
• Kun Erzsébet: A végén minden kiderül, Budapest, Gondolat, 1973.
• Kun Erzsébet: A végén minden kiderül, Nyíregyháza, Black &White, 2000.
• Péter László (főszerk.): Új magyar irodalmi lexikon. H–Ö, Budapest, Akadémiai Kiadó, 2000, 1261.

Hamvai-Kovács Gábor
(Olvasószolgálati és Tájékoztatási Főosztály)

Bánkeszi Katalin 2016. augusztus 18-án a Szinnyei József-díj átvételén

Kedves Kollégák!

A közelmúlt magyar könyvtárügyének meghatározó alakjától, kedves kollégánktól, az Országos Széchényi Könyvtár saját halottjától búcsúztunk 2026. január 30-án az Új köztemetőben.
Bánkeszi Lajosné – vagy, ahogyan mindannyian szólítottuk: Kati – Tóth Katalin néven született 1955. május 30-án, Budapesten. 1973-ban érettségizett az I. László Gimnázium angol szakán, majd 1977-ben a KSH Nemzetközi Számítástechnikai Oktató és Tájékoztató Központjában szerzett számítógép-programozói oklevelet. 2011-ben tartalomszolgáltatásra szakosodott informatikus könyvtárosként végzett a Szegedi Tudományegyetemen.
Informatikai érdeklődését és tudását teljes szakmai pályafutása alatt kamatoztatni tudta. 1973 és 1986 között a MÁV Északi Járműjavító Üzemének, 1986-tól 1994-ig pedig az Építőipari Szállítási Vállalat számítóközpontjában dolgozott programozóként. Az Országos Széchényi Könyvtárral első ízben 1994 és 1997 között került kapcsolatba, amikor műszaki ügyintézőként a helyi hálózat menedzselését, a CD-ROM raktárkészletet és a forgalmi adatokat kezelő adatbázis kialakítását és üzemeltetését végezte, valamint közreműködött a pályázatok előkészítésében.
Szervezői, koordinációs képességei a Tószegi Zsuzsanna által megalapított Neumann-házban (hivatalos nevén előbb Neumann János Digitális Könyvtárban, utóbb Neumann János Digitális Könyvtár és Multimédia Központban) 1997 decembere és 2007 februárja között töltött évtizedben bontakozhattak ki igazán. Szervezési menedzserként felügyelte a munkafolyamatokat, döntéselőkészítő anyagokat készített a Neumann-projektet érintő minden kérdésben, pályázatokat tervezett és bonyolított le, projekteket irányított, de mindezek mellett a napi aprómunkából is bőven kivette a részét. 2003-tól a Neumann-ház digitalizáló laborjának vezetése mellett a teljes intézmény ügyvezető igazgatói feladatait is átvette. 2006–2007-ben, a központ OSZK-ba történő beolvadásáig szakmai igazgatóként tevékenykedett.
A nemzeti könyvtárban az Elektronikus Dokumentumközpont címzetes igazgatójaként folytathatta digitalizálással és digitális tartalomszolgáltatással kapcsolatos feladatait. Nevéhez fűződik a negyvennyolc intézmény negyvenezer képdokumentumát közlő Magyar Digitális Képkönyvtár 2009-es elindítása. Minisztériumi megbízásra részt vett az országos könyvtári digitalizálás programjának kidolgozásában, az országos fejlesztések összehangolásában; a Magyar Országos Közös Katalógus továbbfejlesztésének egyik projektvezetője lett. Ekkor mélyültek el azok a szakmai kapcsolatai, amelyek révén alaposan megismerte az ország könyvtári rendszerét.
A Könyvtári Intézet vezetését hosszas gondolkodás után, kollégái és a nyugdíjba készülő Bartos Éva biztatására és támogatásával pályázta meg. 2011. július 1-jén vette át az intézet irányítását.
Bánkeszi Kati végül összesen hét évet töltött a Könyvtári Intézetben, ennek tekintélyes részében igazgatóként. Nagy tervekkel érkezett egy olyan időszakban, amikor létszámleépítés és sorozatos nyugdíjazások nehezítették a működést. Komoly szerepe volt abban, hogy az intézet megállta a helyét a könyvtárak számára kiírt európai uniós pályázatok sikeres teljesítésében: nemcsak a pályázati nyertes könyvtárak támogatásában, segítésében, de a nemzeti könyvtár és az intézet által megvalósított pályázati projektek terén is. Igazgatósága idején zajlott le a Családi Olvasás Éve program, amely lehetőséget biztosított az olvasási szokások országos felmérésére.
Bánkeszi Kati tisztában volt azzal, hogy milyen nagy szerepe van a könyvtárosok életében az egész életen át tartó tanulásnak, így folyamatosan támogatta újabb és újabb továbbképzési programok megszervezését. Kezdeményezésére néhány olyan képzés bevezetésére is sor került, amelyek blended learning formában valósultak meg, emellett támogatta a határon túli magyarajkú könyvtárosok számára biztosított továbbképzési tevékenységet. Fontosnak tartotta, hogy aktívan kivegye részét az OSZK nagyszabású infrastruktúrafejlesztési projektje keretében futó e-learning-program kialakításában; megtervezte annak portálját és szolgáltatásait. Egy pillanatra sem feledkezett meg arról, hogy ez az alprojekt fontos az intézet képzési tevékenysége számára is, hiszen ha az új portál elkészül, szolgáltatásai segíthetik az oktatásszervezési folyamatot, és blended, illetve e-learning-formájú képzések szervezését.
Irányítása alatt került sor 2013-ban a Magyar Könyvtárosok Világtalálkozója soron következő, hetedik alkalmának megszervezésére; kezdeményezése nyomán a világtalálkozó máig érvényes stratégiai célokat fogalmazott meg.
Igazgatósága idején kiemelten kezelte azt, hogy a Könyvtári Intézet folyamatosan betölthesse országos szakmai szolgáltató szerepét, ennek érdekében kialakíttatta az intézet új, szolgáltatásközpontú honlapját, és – a korábbi papíralapú és elektronikus nyilvántartások összevonásával – kezdeményezte a Magyarországi Könyvtárak Adatbázisának létrehozását.
Az e-könyvek iránti saját, speciális érdeklődését is a szakma szolgálatába állította: tapasztalva a területen a kiadók és a könyvtárak közötti érdekellentétet, arra ösztönözte a feleket, hogy egyesületet alapítva igyekezzenek szempontjaikat egyeztetni és elfogadható kompromisszumok mellett együttműködni. A tevékenység támogatására E-könyves infotár néven az intézeti honlapon önálló szolgáltatást működtetett, válogatott híreket és információkat közölt a könyvtárak és a könyvtárosok számára az e-könyvek világáról.
Posztjáról 2016. június 30-ai hatállyal mondott le, de 2019. április 1-jei nyugdíjba vonulásáig még címzetes igazgatóként segítette az intézet munkáját.
Életműve elismeréseként 2016-ban megkapta szakmánk legmagasabb elismerését, a Szinnyei József-díjat. 

Hosszú betegség után 2026. január 1-jén hunyt el.

A magyar könyvtárosközösség egy nagyszerű és önzetlen kollégát, egy igazán jó embert gyászol most, de emléke és munkásságának színe-java mindenkor velünk marad.

Rózsa Dávid
(főigazgató)
Hangodi Ágnes
(Könyvtári Intézet, igazgatóhelyettes)

Féner Tamás a magyar fotográfia egyik meghatározó alakja: Kossuth-, Balázs Béla- és Prima díjas fotóművész, akinek pályája a sajtófotótól az absztrakt, konstruktív képekig ível. Munkáiban egyszerre van jelen a fegyelem és a játék, a dokumentálás igénye és a képi gondolkodás szabadsága.

A beszélgetésben Füri Katalin kurátor mesél arról, hogyan lehet egy nem lezárt, hanem aktív életművet kiállítássá formálni; mit jelent a fekete-fehér képektől a színes absztrakciókig vezető út; és hogyan illeszkedik Féner Tamás munkássága az Országos Széchényi Könyvtár jelenkori fotóművészeti gyűjteményébe. A kérdéseket Tóth Péter, az OSZK digitálistartalom- és kommunikációs referense teszi fel, a beszélgetés hangzásáért Solymosi Ákos hangmérnök felel.

Miről lesz szó? Többek közt arról, hogyan lesz a 2026. március 31-ig megtekinthető kiállítás versszerű, és mit ad hozzá az, ha egy alkotó saját hangján is mesél a látogatónak – mindezt egy olyan térben, ahol a történeti fénykép és a kortárs kísérletezés találkozik.

A kiállításon Féner Tamás saját hangja és történetmesélése is jelen van, ami külön réteget ad a képek értelmezéséhez – ez a beszélgetés azonban már a kurátori nézőpont felől közelít: arról szól, hogyan lesz fotóból gondolat, képből rendszer, és hogyan működik mindez ma, egy nemzeti kulturális intézmény terében.

A kiállítás: https://oszk.hu/kiallitasok/fener-tamas-fotokiallitas_251127-260331

Jelenkori fotóművészet: https://fototer.oszk.hu/jelenkori-fotomuveszet/

A kiállítás kurátora: Füri Katalin. A kiállítás munkatársai: Kovács Ádám, Sárközy Réka, Tóth Éva, Tóth Szilvia Rebeka. A videóhoz Visky Ákos László képeit használtuk. 

Tartalom:
00:50 Füri Katalin kurátor és művészetterápiás szakember
02:06 A bolgár zöldséges mint kiállítás-névadó
04:40 Szerkezetiség, konstruktivizmus: a kiállítás első benyomása
06:40 Játék a színekkel
08:30 A portrék attribútumai
09:50 A Budapest-sorozat elforgatott kísérletei
12:20 A kiálltásnak helyet adó kápolnatér egy funkcionális homokozó
13:47 Az „én is meg tudtam volna csinálni” közhely
15:35 Interjúk egészítik ki a látványt
18:59 Jelenkori fotóművészet, hol kezdődik a jelen?
21:32 Vintázs nézőképekkel bővül a gyűjtemény
26:24 A kollektív emlékezet esete a fotókkal

A Vasárnapi Ujság 1904. február 7-i számában Farsangi képek címmel olvashatjuk Sárosi Bella beszámolóját a farsangi szezonban megtartott bálokról, mely időszak 1904-ben – az ideihez hasonlóan – szintén rövid volt, mindössze február 16-ig tartott. Sárosi Bella az összefoglalót a következő néhány mondattal zárta:

Az „Erzsébetfalvai Polgári Dalkör” farsangi meghívója. Jelzet: PKG. 1914e. 0689 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A farsang az év talán legvidámabb időszaka, mely vízkereszttől a húsvétot megelőző negyvennapos nagyböjt kezdetéig, hamvazószerdáig tart. Ez az időszak lehet rövid vagy hosszú, attól függően, hogy húsvét vasárnap mikorra esik.
Már a középkor óta a társadalom minden rétege kivette részét a mulatságokból és adta át magát a féktelen evés-ivásnak, a jelmezes „alakoskodásnak”. A szabályok ideiglenes felrúgása és a kicsapongással telt napok miatt az egyház a farsang ellen volt – a katolikus papok, majd később a protestáns lelkészek-prédikátorok is egyetértettek abban, hogy ez az ünnep az ördögtől való. Temesvári Pelbárt, a magyar középkor jeles író-prédikátora az 1502-ben, Pomerium de tempore címmel megjelent munkájában a következő szavakkal fakadt ki:

A 18. században élt Bod Péter a Szent Heortokratesben címmel megjelent írásában, melyben az egyházi ünnepeket, azok megtartásának módját és a hozzájuk kapcsolódó népszokásokat írja le, a farsangi időszakot taglaló részt így vezeti be:

A farsangi szokások – többnyire február hónapban – farsang végére, farsang farkára összpontosultak, farsangvasárnapra, farsanghétfőre és húshagyókeddre. Farsang utolsó három napján táncmulatságokat rendeztek: ezeknek a báloknak a párválasztásban is fontos szerep jutott, mivel több adat is azt bizonyítja, hogy a lányok ilyenkor adták a legényeknek a bokrétát, melyet a legények farsang vasárnapján tűztek a kalapjukra.
A farsang volt tehát az udvarlás, a párválasztás, a házasságkötés legfőbb ideje, így azokat, akik elérték már a megfelelő kort, de mégsem mentek férjez, tréfásan, olykor durván, ún. leánycsúfolókkal, máshol vénlánycsúfolóval (esetleg más néven leány-sorolóval) figyelmeztették:

Mint már említettük, farsang idején minden társadalmi osztály rendezett bálokat. Gróf Hofmannsegg, a német botanikus 1793–1794-ben utazta be Magyarországot. Erről az utazásáról szóló úti beszámolója 1800-ban jelent meg Reise des Grafen von Hofmannsegg in einige Gegenden von Ungarn bis an die türkische Gränze címmel. Ebben olvashatunk arról, hogy 1794 februárjában két álarcosbálon is részt vett, Budán és Pesten, mely mély benyomást tett rá. Számára különösnek tűnt, hogy a bálokon:

A táncrenddel kapcsolatban a következő megjegyzést tette:

Ami viszont felkeltette a figyelmét, hogy ezeken a bálokon magyar táncot is járnak, mely:

 A farsang, mint téma, a zeneszerzőket is megihlette. Ha már Gróf Hofmannsegg írásában megemlítette a magyar táncokat, következzen rögtön két csárdás, mely a farsang szellemében született. Az egyik Sárközy Ferenc Farsangi tánc című, zongorára írt műve, a másik Gedeon Kálmán Farsangi hangok című eredeti csárdása.

• 
• 

A kor híres hegedűművésze, Heinrich Wilhelm Ernst hegedűre és zenekarra írt, Carnevale de Venice című művét Erkel Ferenc írta át zongorára.

H. W. Ernst: Carnevale de Venise. Transcr. pour Piano par Fr[anz] Erkel, Budapest, Rózsavölgyi és Társa, [s. a.]. Címoldal. Jelzet: Z 82.379. – Színháztörténeti és Zeneműtár

Liszt Ferenc Magyar rapszódia-sorozatának kilencedik darabja Pesti karnevál (Pesther Carneval – Le Carnaval de Pesth) címen is ismert. A mű ajánlása a Carnevale de Venice szerzőjének, H. W. Ernstnek szól.

• 
• 

A Liszt Ferenchez közel álló Thern Károly – aki maga is ismert zongoraművész volt – Scénes de Bal (Báli jelenetek) című műve szintén ezt a hangulatot kelti fel.

Thern Károly: Scénes de Bal (Báljelenetek), Pest, Rózsavölgyi et Co., 1864. Jelzet: Z 47.416 – Színháztörténeti és Zeneműtár

Popper Dávid, aki 1886 és 1913 között a Zeneakadémia tanára is volt, Papillon című művét Thernhez hasonló alcímmel látta el: „Scéne de Carnaval”.

David Popper: Papillon (Scéne de Carnaval). Transcription pour Piano par I. Philipp, Paris, J. Hamelle, [s. a.]. Jelzet: Z 41.403 – Színháztörténeti és Zeneműtár

A témában született színpadi művek között különös helyet foglal el a Robert Schumann Carnaval című zongoraművére készült balett. A meghangszerelést követően, melyet Berg Ottó karmester készített, Milloss Aurél, a düsseldorfi operaház magyar balettmestere formált belőle mesejátékot.

• 
• 
• 

Poldini Ede Farsangi lakodalom című három felvonásos vígoperájának bemutatójára szintén az Operaházban került sor, 1924. február 16-án. Az előadásról Tóth Aladár tollából jelent meg kritika a Nyugat 1924. március 1-jei számában. Ebben örömmel fogadta Poldini operáját, mivel a magyar operarepertoárból addig:

Poldini Ede: Farsangi lakodalom. A Magyar Királyi Operaházban, 1924. március 9-én tartott előadás színlapja. Színlapgyűjtemény, Operaház, 1924. I–IV. – Színháztörténeti és Zeneműtár

Csokonai Vitéz Mihály Dorottya, vagyis a dámák diadalma a fársángon című eposza két zeneszerzőt is megihletett. Az egyik Kacsóh Pongrác Dorottya című háromfelvonásos daljátéka, amelynek bemutatójára már a szerző halála után kerülhetett sor Szegeden,1929. január 9-én, a Városi Színházban. A Délmagyarország aznapi színházi hírei között olvashatunk az előkészületekről, mely szerint:

Ugyan a partitúrán és a színlapon is a mű daljátékként van feltüntetve, de a mű műfaji meghatározása mégis vitát váltott ki olyannyira, hogy a Délmagyarország publicistája a következőket írta a lap 1929. február 10-i számában:

• 
• 
• 

Tóth Dénes Dorottya című, 1941-ben készült balettzenéjének bemutatójára már az ország megszállását követően, 1944. június 20-án került sor a Magyar Királyi Operaházban, Oláh Gusztáv rendezésében. A Dorottya. Balettbemutató az Operaházban címmel megjelent kritikában az ismeretlen recenzens elragadtatással írt a mű zenei nyelvéről, mely:

Tóth Dénes: Dorottya, vagyis a dámák diadalma a fársángon. Furcsa táncjáték öt képben. Az 1944. június 20-án, a Magyar Királyi Operaházban tartott bemutató színlapja. Színlapgyűjtemény, Operaház, 1944 – Színháztörténeti és Zeneműtár

Zárásképp álljon néhány versszak Csokonai Vitéz Mihály A fársáng búcsúzó szavai című költeményéből:

Felhasznált irodalom:

• Dömötör Tekla: Naptári ünnepek – népi színjátszás, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1979.
• Dömötör Tekla (főszerk.): Népszokás, néphit, népi vallásosság. Magyar néprajz. VII. kötet, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1990.
• Tátrai Zsuzsanna – Karácsony Molnár Erika: Jeles napok, ünnepi szokások, Budapest, Planétás Kiadó, 1997.

Hanvay Hajnalka
(Színháztörténeti és Zeneműtár)