Borbándi Gyula

2020. május 16. 09:00 - nemzetikonyvtar

Munkák és napok – és kincsek. 7. rész

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre hetenként egyet-egyet blogunkban. A sorozat hetedik részében Baumgartner Bernadette, a Történeti Interjúk Tára munkatársa Borbándi Gyula, a nyugat-európai magyar emigráció jeles alakja hagyatékából ismertet egy levelet, amely a Müncheni Magyar Intézet regensburgi Különgyűjteményeiben található.

Mottó:
„...kinek van szüksége rám itt Európában? A Hazámnak, a népemnek?”
– „... a kanadaiak favágókat kerestek, és hát én oda is jelentkeztem.”

71 éve, 1949 januárjában Borbándi Gyula (1919–2014) sok társával együtt elhagyta Magyarországot. Előbb Svájcban, majd 1951-től Münchenben élt. 1950-től a Látóhatár című emigráns folyóirat szerkesztője, majd 1958-tól az Új Látóhatár főszerkesztője, ugyanakkor több emigráns folyóirat szerkesztőségi tagja is volt. Már az induláskor (1951) ott találjuk a Szabad Európa Rádió magyar tagozatának szerkesztőségében, és innen ment nyugdíjba 1984-ben. Hagyatékát megosztva az Országos Széchényi Könyvtár és a Müncheni Magyar Intézet kezeli.
Az elmúlt pár évben vendégkutatóként több ezer levelet dolgoztam fel a Regensburgban található gyűjteményben. Borbándi Gyula nemcsak barátaival, de rádiós munkatársként, illetve az emigrációban megjelenő folyóiratok főszerkesztőjeként vagy szerkesztőjeként kiterjedt levelezést folytatott szinte mindenkivel, akinek valamilyen szerepe volt a nyugati magyar emigráció életében. A kapott leveleket gondosan megőrizte, de ennél többet is tett, sok esetben megtaláljuk saját válaszainak másolatát is.
Az egyik ilyen – a vékony átütőpapíron nehezen olvasható – levele, amelyet az egykori parasztpárti képviselőnek, az akkoriban szintén Svájcba kényszerült Pap Istvánnak írt, hűen tükrözi az emigráció első éveinek nehézségeit, bizonytalanságait, a kétségeket.

 

„Valahogy nem lelem a helyem, nem tudom mire vagyok képes, meddig terjed tudásom, mi az a közeg, amiben legjobban tudok elhelyezkedni. Tele vagyok kérdőjelekkel és megválaszolatlan belső kérdésekkel. Ennek következtében kapkodok ide-oda… természetesen semmi sem elégít ki. Tele vagyok szellemi igényekkel, vágyakkal és mégsem megy semmi… Ha egyik nap megszületik egy gondolat, ötlet, elhatározás, másnap árnyékként követi a hiábavalóság, az úgyis mindegy… mely mindent összetör… Szörnyen rosszul érzem már magam Svájcban, és mennék már valahová, mindegy hogy hová. Érzem, hogy belerothadok ebbe a mostani állapotba… Őrlődöm az Európában maradás és kivándorlás problémájában. Úgy maradnék Európában, ha lenne miért, ha célját látnám az ittmaradásnak, ha bárkinek is hasznára volna az ittlétem… De ilyenről szó nincs. Ha kulinak kell lenni, anélkül, hogy ez valamiért történnék, akkor minek maradjon itt az ember. Kuli Kanadában vagy másutt is lehetek… Mondd Pistám, kinek van szüksége rám itt Európában? A Hazámnak, a népemnek?”

Borbándi Gyula levele Pap Istvánnak, Biel, 1951. január 19. Részlet – Müncheni Magyar Intézet, Regensburg, Különgyűjtemények, Borbándi Gyula hagyatéka

50 évvel később, 2000. október 2-án a Történeti Interjúk Tárában, a hosszú idő távlatából immár kissé derűsebben, így mesél Borbándi Gyula az emigráció első, svájci éveiről:

Az OSZK Történeti Interjúk Tára 1988 és 2011 között sok órás életútinterjú-sorozatot készített Borbándi Gyulával, a nyugat-európai magyar emigráció meghatározó alakjával és leghűségesebb krónikásával. Az interjúrészlet felvételén 2000 októberében a kérdező Alexa Károly irodalomtörténész.

Baumgartner Bernadette (Történeti Interjúk Tára)

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 8. rész

 

komment

Hamlet, Cassiopeia és a Sidus Iulium II.

2020. május 15. 09:00 - nemzetikonyvtar

Kincsek a nemzet könyvtárából. 7. rész

Farkas Gábor Farkas művelődéstörténész, a Muzeális Könyvtári Dokumentumok Nyilvántartása-iroda vezetője a nemzeti könyvtár különgyűjteményein alapuló több évtizedes kutatások eredményeit gondolta újra a nagyközönségnek szóló sorozatában.
A Szent György napjától hetente kétszer, hétfőnként és péntekenként jelentkező tizenegy részes sorozatban egy-egy kincs és egy-egy értékes muzeális könyvtári dokumentum kerül a megszokottól különböző, színesebb megvilágításba. A történetek sok esetben bonyolult és az olvasó nyomozására váró összefüggései nem véletlenek. A nyomozáshoz adhatnak támpontokat a szövegbe ágyazott kapcsolatok (linkek). A sorozat péntekenként megjelenő részei után egy-egy kérdést közlünk: minden héten egy – első ránézésre – csavaros történet kibogozását várjuk a kedves olvasótól.

houghton_stc_1416_cometographia_1578.jpg

Az 1577-es üstökös korabeli ábrázolása. In. Laurence Johnson: Cometographia quaedam lampadis aeriae que 10. die Novemb. apparuit, anno a Virginto partu, 1577, London, Robertus Walley, 1578. – Houghton Library, Harvard University STC 1416. A kép forrása: Wikipedia

Alig múlt el az új csillag megjelenése és eltűnése által okozott izgalom, amikor 1577 novemberében feltűnt egy új égitest, egy üstökös az égen, amelyről a legrészletesebb méréseket a már említett Tycho Brahe közölte. Ez az égitest is komoly érvekkel és bizonyítékkal szolgált a ptolemaioszi kozmosz tarthatatlanságára. Dudith András magyar humanista egy értekezést (Commentariolus de cometarum significatione) írt a kométa feltűnésével és az elszaporodott babonaságokkal, téveszmékkel kapcsolatban. Ennek az írásnak az elején arról elmélkedett, hogy egy üstököst a rómaiak istenként tiszteltek.

„Ezek babonaságáról az a véleményem, hogy hasonló a régi rómaiakéhoz, akik az istenek sorába iktatott üstököst Róma templomában tisztelték.”

Dudith András: Rövid kommentár az üstökösök jelentőségéről, in Janus Pannonius. Magyarországi humanisták, vál., szöveggond. és jegyz. Klaniczay Tibor, Bp., Szépirodalmi, 1982 (Magyar Remekírók), 1143. – Törzsgyűjtemény

A Dudith Andrással foglalkozó szakirodalom nem tudta azonosítani ezt az istenséget. Úgy tűnik ugyanakkor, hogy ez a szövegrész idősebb Plinius Természetrajzának II. könyvére megy vissza, ezt használhatta a magyar humanista forrásként, amit könyvtárának Stockholmban fennmaradt példánya is tanúsíthat. Dudith könyvtára rekonstrukciójában fellelhető még egy hannoveri és egy drezdai Plinius-példány. A leírásokból úgy tűnik, hogy Dudith András a stockholmi példányból dolgozhatott. Plinius a következőképpen említette meg az égitestet, amit később Caesar csillagának neveztek el:

„Az egész földkerekségen csak egy helyen tisztelik az üstökösöket templomban, mégpedig Rómában: éppen az isteni Augustus volt az, aki magára nézve igen kedvezőnek ítélte meg egy üstökös megjelenését, aki ezzel nyitotta meg azoknak a játékoknak a kezdetét, amelyet Venus Genetrixnek ajánlva nem sokkal atyjának halála után még az általa felállított collegium rendezett.”

Caius Plinius Secundus: Természettudományának 2. könyve, ford. és feld. Gábli Cecília, Pécs, Lomart, 2005 (Bibliotheca Pliniana, 2), 69. – Törzsgyűjtemény

Dudith halála után egy darabig Boroszlóban maradt könyvtára, majd özvegye 1610 körül adhatta el, s így kerülhetett a könyv feltételezhetően a nikolsburgi Dietrichstein-könyvtárba. A bibliotéka akkori tulajdonosa Franz Dietrichstein olmützi érsek-bíboros volt. A 30 éves háború svéd hadvezére, Lennart Tostensson 1645-ben elfoglalta és kirabolta Nikolsburgot (ma: Mikulov), s a zsákmányolt könyveket Krisztina svéd királynőnek küldték el Stockholmba, ahol a neves filológus, Isaac Vossius udvari könyvtáros vette állományba. A könyvben szövegkiemelések és margón lévő jegyzetek találhatók Dudith (és más) kezétől vörös (és fekete) tintával. Sajnos a tárgyalt résznél (ahol Plinius az üstökösről beszél) nincs megjegyzés vagy aláhúzás a magyar humanistától. A hannoveri Stadtsbibliothek és a drezdai Universitätsbibliothek példányaival kapcsolatban a könyvtár-rekonstrukció adatai alapján még inkább negatív eredményre számíthatunk. A Dudith-kollekció másik része Drezdába, II. Frigyes Ágost fejedelmi könyvtárába került. A drezdai példány tulajdonosa Valentin Engelhart erfurti matematikus volt, aki például az 1556-os üstököst is megfigyelte. A hannoveri-példány esetében sincs semmiféle jel Dudith tulajdonlására.
A drezdai könyvtárosok szerint Otto Walde svéd könyvtörténész Dietrichstein ex librise miatt gondolta, hogy a példány a magyar humanistáé lett volna. A Dudith-könyvtár monográfusai a következő ismérvek alapján próbálták meghatározni egy-egy könyvnek a magyar humanistához való tartozását: tulajdonosi bejegyzés, dedikáció, jelmondat, metszésen lévő D-szám vagy marginália. A kérdéses szövegrésznél nincs semmiféle jegyzet, marginália vagy aláhúzás. Úgy tűnik mégis, hogy Dudith a stockholmi (s nem a drezdai vagy a hannoveri) példányt használhatta, mivel Plinius egy másik, gyakran idézett helyén aláhúzások és margón lévő megjegyzések vannak.
Erre a legjobb bizonyíték maga az üstökösökről írt traktátusa, ahol Julius Obsequens, Liviust kivonatoló római író mellett, igaz közvetve, Pliniusra is utal:

„Most szemünk elé tárulnak a csodálatos égi tüzek különféle formái: a szakadékok, árkok, gyertyák, üszkök, gerendák, repülő sárkányok, függőleges tüzek, oszlopok, kardok, lándzsák, lámpák, dárdák, pajzsok, tornyok, hajók, keresztek, továbbá azok a kettős tüzek, amelyeket Castorról és Polluxról neveztek el, azután égő hadsorok és tüzes fegyverek, amelyekről Julius Obsequens és mások bőven értekeznek.”

Dudith András: Rövid kommentár az üstökösök jelentőségéről, in Janus Pannonius. Magyarországi humanisták, vál., szöveggond. és jegyz. Klaniczay Tibor, Bp., Szépirodalmi, 1982 (Magyar Remekírók), 1159. – Törzsgyűjtemény

Plinius így ír erről:

„Fáklyák is feltűnnek időnként az égbolton, de ezek csak akkor láthatóak, ha lehullnak; ilyen szelte át az eget akkor is, amikor Germanicus Caesar gladiátori játékokat tartott, mégpedig délben, a nép szeme láttára. A fáklyáknak két féle fajtája van: világítótesteknek hívják az egyenes fáklyát, a másikat nyílnak, amilyen a mutinaiaknak szerencsétlensége idején volt látható. A két fajta abban különbözik egymástól, hogy a fáklyák hosszú nyomot hagynak maguk után, miközben elülső részük lángol, a nyíl pedig vég nélkül lángolva hosszabb lángoló csíkot húz maga után. Hasonlóképpen feltűntek gerendák is, amelyeket dokos-nak neveznek, amilyeneket akkor láttak, amikor a lakedaimoniaiak, hajóhaduk legyőzése után elveszítették a Görögország feletti hatalmukat.”

Caius Plinius Secundus: Természettudományának 2. könyve, ford. és feld. Gábli Cecília, Pécs, Lomart, 2005 (Bibliotheca Pliniana, 2), 70–71. – Törzsgyűjtemény

s0484_4.jpg

A sidus Iulium ábrázolása Augustus császár pénzérméjénnek hátlapján (Kr. e. 19–18. körül). A kép forrása: Wikipedia

A következő évszázadban Komáromi Csipkés György debreceni református tanár asztrológia-kritikájában (1665) szintén megemlítette Caesar csillagát és név szerint citálta Pliniust, mint forrást.

„Így nem sokkal az Augustus császár atyja halála után, mikor ő uralkodni kezdene, látszott egy üstökös csillag, mely ezen Augustustól igen jó szerencsésnek ítéltetett a maga részéről, mely tiszteltetett is az templomban Róma várasában, s tartott hét napig. Ennek históriáját megbeszéli Plinius.”

Komáromi Csipkés György: Az Iudiciaria Astrologiarol és Üstökös Csillagokrol valo Judicium, Debrecenben nyomt., Karanci Gyoergy, 1665, 85. – Régi Nyomtatványok Tára. Jelzet: RMK II. 1043/1. péld.

Ugyanis az üstökös feltűnésekor rendezték meg a Iulius nemzetség mitikus ősanyja tiszteletére a Venus Genetrix ünnepi játékokat, amelyet éppen Caesar alapított a Pompeius felett aratott győzelme után. Erre utalhatott Dudith, mikor a rómaiak babonaságáról értekezett. Plinius szerint Caesar halála (március 15.) után, a tiszteletére rendezett játékok alatt jelent volna meg a híres üstökös, amelyet sidus Iuliumnak neveztek el.
Üstökösünkről rengeteg forrást ismerünk, beszámolt róla például Caius Suetonius Tranquillus római életrajzíró:

„Ötvenhatodik évében halt meg, az istenek sorába iktatták, éspedig nemcsak a senatus határozata alapján, hanem a nép őszinte meggyőződéséből is. Az első ünnepi játékok idején ugyanis, melyeket örököse, Augustus, nyomban Caesar istenné avatása után tiszteletére rendezett, délután öt óra felé üstökös tűnt fel, és hét napig egyfolytában ragyogott az égen; általában azt tartották, hogy az égiek közé befogadott Caesar lelke az, és ezért ábrázolják őt azóta is csillaggal a feje fölött.”

Suetonius: Julius Caesar i. e. 100–44. In. Uő: Caesarok élete. Tizenkét életrajz, Budapest, Európa, 1968. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Lucius Annaeus Seneca szerint:

„Ezenkívül nincs okunk úgy gondolni, hogy ugyanaz az üstökös jelent meg Claudius idejében, amelyet Augustus idejében láttunk, sem hogy ez a mostani, amely Nero Caesar idejében tűnt fel, és megfosztotta az üstökösöket rossz hírüktől, ahhoz hasonlított, amely az isteni Iulius halála után a Venus Genetrix-játékokon délután öt óra tájban bukkant fel.”

Lucius Annaeus Seneca, Prózai művei, II. Természettudományos vizsgálódások, ford. Bollók János et al., Bp., Szenzár, 2004 (S.P.Q.R.), 686. – Törzsgyűjtemény

Ilyen csavaros módon kapcsolódik az 1577-es üstökös és a Caesar halálakor feltűnt kométa.

Farkas Gábor Farkas

Heti kérdés: Mikor volt az utolsó szupernóva-robbanás a Tejút-rendszerben?

 

A sorozat korábbi részei itt olvashatók: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész

 

komment

Hét vidéki millenniumi emlékmű – Dévény

2020. május 14. 09:00 - nemzetikonyvtar

Trianon 100 – Emlékműveink sorsa a Kárpát-medencében. 4. rész

A kiegyezés után, de különösen a honfoglalás ezeréves évfordulójának időszakában számos köztéri szobor, emlékmű született szerte a Kárpát-medencében. A lázasan folyó építkezések, restaurálások, városszépítések mellett rangot adott egy-egy városnak, ha piacterén emléket állított nagy szülöttjének, patrónusának, vagy kegyelettel emlékezett meg a szabadságért vérüket áldozó hősökről.
Az első világháborút követően viszont a megszállt területeken módszeresen megindult a magyar emlékművek pusztítása, csonkítása, illetve kegyeletsértő átértelmezése, amelynek számos esetben páratlan művészeti alkotások estek áldozatul. A trianoni békediktátum aláírásának századik évfordulója alkalmából ezekből mutatunk be tematikus csoportokba rendezett válogatást.

A honalapítás millenniumának megünneplését, és a magyarság történetének európai fordulópontját jelentő esemény méltó megörökítését az 1896. évi VIII. törvénycikkbe rögzítette az országgyűlés. A határozat alapján emlékoszlopokat emelt:

„a honalapitás ezredik évfordulójának maradandó emlékekkel való megörökitése céljából [… ] az ország hét különböző pontján, nevezetesen: a munkácsi várhegyen, a nyitrai Zobor hegyen, a Morva vizének a Dunába torkolásánál emelkedő dévényi várhegyen, Pannonhalmán, a zimonyi várhegyen, Pusztaszeren és a brassói Czenk hegyen.”

Részlet az 1896. évi VIII. törvénycikkből. Magyar törvénytár (Corpus juris Hungarici) 1836/1868–1948, Budapest, Franklin-Társulat, 1896–1949. – Törzsgyűjtemény

Nem telt el egy emberöltő és a hét vidéki emlékmű közül öt idegen uralom alá került.

„Szabad-e Dévénynél betörnöm
Új időknek új dalaival?”

Ady Endre: Góg és Magóg fia vagyok én... Részlet (Új versek, 1906)

Porta Hungarica, így hívják azt a földrajzi helyet, ahol a Duna az Alpok és a Kárpátok alsó vonulatait áttörve kijut a magyar alföldre, és évszázadok óta hozza nyugatról Európa szellemi áramlatait, jókat és rosszakat egyaránt. Itt, a Duna és a Morva találkozásánál, egy hatalmas sziklaszirten áll Dévény várának romja. Ennek várfokán jelölte ki 1895-ben a Thaly Kálmán vezette csapat, a létesítendő emlékmű helyét. Előtte alaposan körüljárták a helyszínt, csónakba ülve még a víz irányából is megszemlélték a magaslatot.

 

Az emlékmű a millenniumi ünnepségek évében elkészült. A 21 méter magas, haraszti mészkőből faragott korinthoszi oszlop tetején egy Árpád-kori vitéz állt, jobb kezében leeresztett görbe kardot, baljában Magyarország címerével díszített pajzsot tartott. A honfoglaló katona leeresztett kardja a megszerzett hon feletti küzdelem végét jelezte, hasonlóan a Brassó feletti Cenk hegyen felállított párjához. Nemcsak a két emlékmű eszmei mondanivalója egyezett, de a két helyszínen azonos időpontban tartották az avató ünnepségeket is. Mindkét műalkotás Jankovits Gyula munkája volt, melyet közelről a Vasárnapi Újság 1896. október 18. számának 705. oldalán szemlélhetünk meg.

2_thaly_deveny_b.jpg

A dévényi emlék. In: Thaly Kálmán: Az ezredévi országos hét emlékoszlop története, Pozsony, Wigand Ny., 1898. – Törzsgyűjtemény

A távolabbról érkező meghívottak már az országos esemény előtti napon megérkeztek Pozsonyba, hogy 1896. október 18-án jelen legyenek az emlékmű felavatási ünnepségén. Másnap reggel Pozsonyból, de Bécs felől is vonattal és gőzhajókkal indultak a helyszínre. A kikötőből gyalog sétáltak fel a várhegyre. A magyar kormányt báró Jósika Sámuel, őfelsége személye körüli miniszter, Pozsony vármegyét Szalavszky Gyula főispán képviselte.

3_meghivo_deveny_b.jpg

Meghívó – Plakát- és Kisnyomtatványtár

Az „új időknek új dalai” után másfél évtizeddel Dévénynél cseh légionáriusok törtek be és 1921. január 12-én ledöntötték az oszlopot porig rombolva az emlékművet.
Dévény ma Pozsony egyik elővárosa, a környéken élők kedvenc kirándulóhelye, a vár fokáról még mindig csodálatos a panoráma. Az emlékműnek ma már szó szerint a nyomát sem látni. Valamikor az 1960-as években régészeti feltárásokat végeztek, majd megkezdték a vár rekonstrukcióját, melynek során a falakat megerősítették és a belső udvarok új járófelületet kaptak. Valószínű ekkor tűnt el végleg a millenniumi emlékmű utolsó kődarabja is.
A történelmi zivatarokat azonban egy szerényebb millenniumi emlékjel átvészelte. A várhegy Morva folyó felőli oldalában egy márványtábla állít emléket a Duna szabályozásának, melyen a következő felirat olvasható:

„E kapun ellenség sokszor rontott a magyarra
de egyszer sem nyert rajt’ tartós diadalt.
Ám a Nyugat műveltségének ez út ezer évig
nem volt zárva soha. S hogy biztosb legyen itt
a verseny, a magyar nemzet rendezte Dunáját.
Áldja meg ezután is a gondviselés!”

4_deveny_2014_b.jpg

Dévény vára. Forrás: Bellagh Rózsa: Dévény vára. In. Műszaki Könyvtáros Szekció honlapja, 2015. január 28.

Elbe István

A Trianon 100 – Emlékműveink sorsa a Kárpát-medencében című sorozatunk további részei: 1. Hét vidéki emlékmű; 2. Munkács; 3. Nyitra; 5. Pannonhalma; 6. Ópusztaszer

komment

Arany János a Színháztörténeti Tárban. A színműbíráló

2020. május 13. 09:06 - nemzetikonyvtar

Munkák és napok – és kincsek. 6. rész

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre hetenként egyet-egyet blogunkban. A sorozat hatodik részében Kis Domokos Dániel, a Színháztörténeti Tár munkatársa Arany János színműbírálói munkájáról tanúskodó dokumentumokat mutat be.

Az eddig rejtve maradt különleges kincsek egyike a most feltárt dokumentumcsoport.

001nemzeti_szinaz_1860-as_evek_masolata.jpg

Nemzeti Színház. Korabeli fénykép – Színháztörténeti Tár

1863-tól 1864-ig, alig egy évig Arany János a Nemzeti Színház színműbíráló bizottságának a tagja volt. Nem szívesen viselte ezt a tisztét, számos más elfoglaltsága mellett igen megterhelő volt számára ez a feladat, általában rosszabbnál rosszabb vígjátékokat és színdarabokat határidőre elolvasni, és érdemben elbírálni. Érdekes azonban a bizottság összetétele. Az Országos Széchényi Könyvtár Színháztörténeti Tára őrzi a kiírt pályázatra beadott vígjátékokat, a bírálók szignójával, melyek közt Arany mindig, fekete grafitceruzával, vagy kék postairónnal a pontos dátumot is odaírta gyöngybetűivel. S itt található egy drámabírálatokat tartalmazó jegyzőkönyv is, melyből megtudhatjuk, mely darabokat bírált el, s mikor bírálta el, illetve szavazta meg vagy szavazta le Arany. (A két dokumentum anyaga nem fedi egymást.)

1dramabiralo_valasztmany_kotetes_iratok_679_masolata.jpg

Az 1863. martius 17-dikén ujraszervezett drámabíráló választmány ítélete alá bocsátott eredeti színművek jegyzéke = 1856. Julius hó 1-tôl kezdve bírálatra be adott eredeti színművek. 1856–1868. – Színháztörténeti Tár, Kötetes kéziratok, NSz 679.

A Nemzeti Színház akkori intendánsa, Radnótfáy Nagy Sámuel 1863. március 18-án kelt levelében kérte föl Aranyt, ő is vegyen részt a „drámabíráló választmányban” Jókai Mór, Gyulai Pál, Salamon Ferenc, Tóth Lőrinc, Greguss Ágost, Tóth Kálmán, Czuczor Gergely, Bérczi Károly, Egressy Gábor, Tóth József és Feleki Miklós társaságában.
Érdekes, hogy Arany Koszorúja is hírt ad a bizottságról, melyben ekkor még Arany neve nem szerepelt. Nyilván Salamon Ferencnek is szerepe volt Arany felkérésében, hisz Salamon, mint ekkor már jeles irodalmár és kritikus szorgalmazta leginkább új darabok bemutatását, s azok kellő megrostálását, hivatkozva az eddig bemutatott magyar darabok zömének aggasztó színvonaltalanságára. Így került sor Arany János személyére, miután a bizottságba bekerült a modern magyar kritika nagy triásza: Salamon mellett Greguss Ágost és Gyulai Pál is.
Radnótfáy 1863. augusztus 19-i levelében írja: „a nemzeti színház ügyeit vezető bizottmány részéről vígjátékokra kitűzött 50 arany első és 30 arany második pályadíjra érkezendő eredeti vígjátékok megbírálására fölkért pályabírák nevei” közé őt is felvenni óhajtja. A pályabírák neve így 5 főből állt: Arany, Feleki Miklós, Ráday Gedeon, Salamon Ferenc és Tóth József. Az arra érdemes műveket egy alkalommal be is mutatta a színház, s részben a közönség döntötte el, jó-e a darab. 1863. december 11-én ezt írta Gyulai Pál író, a Koszorú című lap színikritikusa:

„A nemzeti színház részéről kitűzött 50 és 30 arany díjért pályázó vígjátékok megkezdték versenyöket.”

Gyulai Pál: [Jegyzete a Nemzeti Színház-rovatban]. In. Koszorú,1864. jan. 3, 2. évf. 1. sz., 20. o.

Erre pályázott Szarvas Gábor is jeligével, névtelenül. Gyulai Pál hétről hétre beszámolt a versenyről. Itt jegyezzük meg, szerinte ez a „Becsület és szerelem” című mű volt eddig a leggyöngébb, bár, teszi hozzá:

„nyelve jobb, mint némelyik pályatársáé, de cselekvénye rossz, szelleme cynismust árul el, nem csak komikai alapeszméje nincs, de még egyetlen komikai helyzetet sem képes nyújtani.”

Gyulai Pál: [Jegyzete a Nemzeti Színház-rovatban]. In. Koszorú,1864. febr. 14. 2. évf. 7. sz., 165. o.

Nem is csoda a nyelvi pallérozottság dicsérete, hiszen a darab szerzője jeles nyelvész, a Magyar Nyelvőr alapító szerkesztője volt.
Az Arany által is olvasott, elbírált darabok a Nemzeti Színház könyvtárában – ma az Országos Széchényi Könyvtár Színháztörténeti Tárában – lévő szövegkönyvek szerint a következők voltak. Zárójelben az a nap szerepel, amikor a darabot Arany elolvasta:

  • [Szarvas Gábor]: Becsület és szerelem. (okt. 5.)
  • Egy pár csók. (okt. 5.)
  • A szerelmes színész. (okt. 6.)
  • Ingyenjegy. (okt. 8.)
  • A balekfogók. (okt. 9.)
  • Barát a szükségben. (okt. 9.)
  • A vadász a veremben. (okt. 14.)
  • Egy művész szerelme. (okt. 15.)
  • Megnyertem. (okt. 16.)
  • A megbékültek. (okt. 21.)

A vígjátékíró nyelvész, a „magyar nyelv őre”, Szarvas Gábor Becsület és szerelem. Vígjáték 1 felvonásban. „Versenyelőadásra elfogadtatott oct. 16-án tartott bizottmányi ülésben Feleky Miklós biz. jegyző.” Arany a darabot 1863. október 5-én olvasta, amint az saját bejegyzéséből kiderül. 1864. január 18-án be is mutatták: a színlapon a cím alatt ez áll: „A nemzeti színház részéről kitűzött 50 és 30 arany pályadíjért versenyző vígjáték 1 felvonásban. Rendező: Szigligeti.”

11szarvas_kozeli_dscn9366_masolata.JPG

Jankovits Gyula: Szarvas Gábor mellszobra a Magyar Tudományos Akadémia előtt. A szerző felvétele

„Az 1863 martius 17-dikén újraszervezett drámabíráló választmány ítélete alá bocsátott eredeti színművek jegyzéke” szerint az Arany által bírált és „előadásra elfogadtatott” színdarabok pedig ezek voltak:

  • [Szigligeti Ede]: Egy bujdosó kuruc. Eredeti színmű 4 felv.
  • Némethy György: A gályarab. Színmű 5 szakaszban.
  • Majthényi Flóra: A nők hibája. Vígjáték 1 felv.
  • Majthényi Flóra: Április elseje. Vígjáték 1 felv.
  • Szigligeti Ede: Nadányi. Eredeti szomorújáték 5 felv.

Ebbe a névsorba nem számoltuk bele a számos elutasított darabot. Természetesen ezek is mind név nélkül szerepelnek.

Végre, 1864. március 7-én kelt levelében, Arany lemond a bizottsági tisztségéről, mondván:

„A már-már lefolyt egy év alatt be kelle látnom, hogy én, ki akadémiai pályamunkákkal és szerkesztőségi temérdek kézirat olvasásával untig el vagyok foglalva, a színházi drámabírálást a szabály szerinti időben épen nem, halogatva is csak egyfelől saját terheltetésemmel, más felől az intézet kárával vihetem.”

Arany János Radnótfáy Nagy Sámuelhez. Pest, 1864. március 7. In. Arany János levelezése (1862–1865). Sajtó alá rendezte Új Imre Attila, Bp., Universitas – MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Irodalomtudományi Intézet, 2014 (Arany János összes művei XVIII. kötet – Levelezés 4.). 420. o.

S tegyük hozzá, Shakespeare drámáinak fordításaival, s ezzel összefüggésben a nagy vállalkozással, Shakespeare drámáinak kiadásával is jócskán el van foglalva, a Szentivánéji álom – amely még a drámaíró születésének 300. évfordulója alkalmából történő 1864. április 23-i nemzeti színházi első bemutatása után is hosszan foglalkoztatta – vagy a János király és a Hamlet fordításával és kiadásával. Kortársai közül minden bizonnyal még ő tudott a legjobban angolul. Fordítói alapelvéről Tomori Anasztáznak, egykori nagykőrösi tanártársának, barátjának, s a vállalkozás mecénásának írt levele is tanúskodik:

„legyen eszme- és alakhű, mégis szabad.” […] „Jegyzés csak annyi, hogy a szöveg érthetetlen ne maradjon, … de esztétikai kommentárok erdejébe bonyolódni nem kell. A fordító ne csak a színpadot, de az olvasó közönséget is szem előtt tartsa.”

Arany János levele Tomori Anasztáznak. 1858. november 17. In. Arany János levelezése (1857–1861). Sajtó alá rendezte Korompay H. János, Bp., Universitas, 2004. (Arany János összes művei XVII. kötet – Levelezés 3.),  246. o.

6szentivaneji_alom_arany_kezjegyevel_1863_nsz_bemutato_b.jpg

A Szentiván-éji álom kézirata a címlapon Arany kézjegyével, 1863. – Színháztörténeti Tár

A bizottság tagjai közt tehát, a több ismert név, mint Jókaié mellett ott van a dévai református lelkész fia, Salamon Ferenc neve is, kivel Arany már jóval korábban, Nagykőrösön vagy még azelőtt ismeretségre jutott. Salamon Ferenc köréhez tartozott továbbá Szilágyi Sándor, vagy inkább, mint azt már korábban kimutattuk, Szilágyi Sándor köréhez tartozott Salamon s részben Arany János is, kivel haláláig meghitt barátságban volt. Szilágyi Sándor visszaemlékezése szerint:

„Közte és Arany közt benső baráti viszony fejlődött ki. Sokat voltak együtt, esztétikai, irodalmi kérdéseket tárgyaltak. A különben zárkózott Arany megnyílt előtte, egyik-másik készülő munkájából olvasott fel neki.”

Szilágyi Sándor: Emlékbeszéd Salamon Ferencz fölött 1825–1892. Századok, 1895 (29),  9. o.

9salamon_az_akademiaval_masolata.JPG

Jankovits Gyula: Salamon Ferenc mellszobra a Magyar Tudományos Akadémia előtt. A szerző felvétele

Továbbá ide sorolhatjuk még az alighanem legjobb, vagy inkább leggördülékenyebb tollú barátot, Szász Károlyt is.

Arany művészetről, költészetről vallott nézeteit Tompának írja a A gólyához című verse kapcsán:

„A költőnek azért, hogy nemzete előmenetét eszközölje, éppen nem szükség a politikától kölcsönvenni eszméket: ő énekeljen, költsön úgy, mintha végcélja nem egyéb volna magánál a költészetnél: már megtette kötelességét nemzete irányában. A nemzet, kinek jeles költői vannak, érezni fogja önbecsét, habár a költemények nincsenek elárasztva politikával, hazafisággal, s egyéb ilyen phrasisokkal. A virágregék épp úgy célra visznek, vagy még jobban, mint a leghazafiasabb költemények”.

Arany János levele Tompa Mihálynak. Nagykőrös. 1853. május 23. In. Arany János összes művei XVI. kötet. Levelezés II. (1852–1856). Sajtó alá rendezte Sáfrán Györgyi, Szerk. Keresztury Dezső. Bp. 1982. 225. o.

Ezeket az elveket érvényesíti színikritikai megfontolásaiban is, a legkülönfélébb, divatos történelmi témákat tárgyaló színművek zömét szavazta le, színvonaltalansága, részben az üres frázispuffogtatás miatt is, de kiállt a komolyabb darabok, mint akár az Egy bujdosó kuruc mellett 1863-ban, amelynek, mint kiderült, nem más, mint Szigligeti Ede (eredeti nevén Szathmári József volt a szerzője, aki korábban, 1848-ban a II. Rákóczi Ferenc fogsága című művével aratott kirobbanó sikert. Pedig ekkor még a cenzúra is jócskán beleavatkozott, s mondta meg, hogy mit lehet, s mit nem, ahogy azt a korabeli cenzúrapéldányok is jól tükrözik, ha csak a Rákóczi-szabadságharccal és a Rákóczival foglalkozó műveket nézzük is. S ne feledjük, Arany írta az egyik legszebb Rákócziról szóló verset, a Rákócziné című balladát szintén 1848-ban.

Ilyen előzmények után, „untig elegendő” elfoglaltságára hivatkozva mondott le Arany a Nemzeti Színház drámabíráló bizottságában alig egy éve vállalt tagságáról, hogy már 1865 elején, a Szalay László korai halálával megüresedő akadémiai titoknoki állást töltse be, vagyis ő lett az Akadémia titkára. Ekkor még az elnök gróf Dessewffy Emil volt, akit 1866-tól haláláig, 1871-ig a széles látókörű báró Eötvös József követett. Nagyrészt neki köszönhető, hogy az Akadémia valóban „Tudományos” Akadémia lett, vagyis nemcsak irodalmi, hanem az összes tudományágat magába foglaló intézmény. Ekkorra már Arany több, hajdani nagykőrösi tanártársa is az Akadémia tagja volt.

Kis Domokos Dániel

További szakirodalom a témáról a szerzőtől:

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 7. rész; 8. rész

komment

Hét vidéki millenniumi emlékmű – Nyitra

2020. május 12. 09:00 - nemzetikonyvtar

Trianon 100 – Emlékműveink sorsa a Kárpát-medencében. 3. rész

A kiegyezés után, de különösen a honfoglalás ezeréves évfordulójának időszakában számos köztéri szobor, emlékmű született szerte a Kárpát-medencében. A lázasan folyó építkezések, restaurálások, városszépítések mellett rangot adott egy-egy városnak, ha piacterén emléket állított nagy szülöttjének, patrónusának, vagy kegyelettel emlékezett meg a szabadságért vérüket áldozó hősökről.
Az első világháborút követően viszont a megszállt területeken módszeresen megindult a magyar emlékművek pusztítása, csonkítása, illetve kegyeletsértő átértelmezése, amelynek számos esetben páratlan művészeti alkotások estek áldozatul. A trianoni békediktátum aláírásának századik évfordulója alkalmából ezekből mutatunk be tematikus csoportokba rendezett válogatást.

A honalapítás millenniumának megünneplését, és a magyarság történetének európai fordulópontját jelentő esemény méltó megörökítését az 1896. évi VIII. törvénycikkbe rögzítette az országgyűlés. A határozat alapján emlékoszlopokat emelt:

„a honalapitás ezredik évfordulójának maradandó emlékekkel való megörökitése céljából [… ] az ország hét különböző pontján, nevezetesen: a munkácsi várhegyen, a nyitrai Zobor hegyen, a Morva vizének a Dunába torkolásánál emelkedő dévényi várhegyen, Pannonhalmán, a zimonyi várhegyen, Pusztaszeren és a brassói Czenk hegyen.”

Részlet az 1896. évi VIII. törvénycikkből. Magyar törvénytár (Corpus juris Hungarici) 1836/1868–1948, Budapest, Franklin-Társulat, 1896–1949. – Törzsgyűjtemény

Nem telt el egy emberöltő és a hét vidéki emlékmű közül öt idegen uralom alá került.

Az Északnyugati-Kárpátok déli vonulatának lábánál fekszik Nyitra. A hegyek szorításából itt ér az alföldre az azonos nevű folyó. A város fölött magasodó Zobor-hegyen jelölte ki a Thaly Kálmán által vezetett bizottság a millenniumi emlékmű helyét, mert Anonymus szerint a magyarok itt vívták győztes honszerző csatáik egyikét Szovárd, Kadocsa és Huba vezetésével.

„Ugyanabban az időben Árpád vezér, mikor látta, hogy vitézei jóvoltából ilyen nagy dicsőségre és bátorságos állapotra tett szert, tanácsot tartván, sok katonát hadba küldött, hogy Gömör és Nógrád várának népét meghódítsák neki, sőt ha a szerencse szolgál, akkor menjenek fel a csehek határa felé Nyitra váráig. Ezeknek a hadra kelő katonáknak a fejeivé és vezéreivé nagybátyjának, Hüleknek két fiát: Szovárdot és Kadocsát rendelte, meg aztán Hubát, a fejedelmi személyek egyikét.”

Nógrád és Nyitra vára. In. Anonymus: Gesta Hungarorum [A magyarok cselekedetei]. Részlet, fordító Pais Dezső, [Szentendre], Interpopulart, 1993. – Magyar Elektronikus Könyvtár

1_klap_46_112_nyitra_zobor-1.jpg

Nyitra. Zobor nyaraló. – Plakát- és Kisnyomtatványtár, Jelzet: KNy, Klap.P46/112

A talapzat kör alakú, míg a szobordíszeket is magába foglaló középső rész nyolcszögletű volt. Ebből tört a magasba egy karcsú gránitobeliszk, melynek tövét négy leeresztett szárnyú turul fogta közre. A kőből faragott szobrok Kallós Ede műterméből kerültek ki. A talapzatot a Magyar Királyság nagycímere és a 896–1896 felírat díszítette. Az emlékmű teljes magassága 21,4 méter volt. Ugyan eredetileg 36 méteresre tervezték, hogy messziről is jól látható legyen, de végül a költségek kímélése érdekében Berczik Gyula főépítész csökkentette a méretarányt, nem kis bosszúságot okozva ezzel Thaly Kálmánnak, aki csak utólag értesült a változtatásról.

2_thaly_nyitra_1.jpg

A zoborhegyi emlék Nyitrán. In: Thaly Kálmán: Az ezredévi országos hét emlékoszlop története, Pozsony, Wigand Ny., 1898. – Törzsgyűjtemény

A nyitrai emlékmű a millennium évében elkészült. A felavatási ünnepséget 1896. augusztus 30-ra tűzték ki.  A MÁV augusztus 29-én a Nyugati pályaudvarról külön vonatot biztosított a fővárosból meghívott vendégek számára.  A magyar kormányt Perczel Dezső belügyminiszter, Nyitra vármegyét Thuróczy Vilmos főispán képviselte. Természetesen erre az eseményre a Bánffy-kormány minden tagja meghívást kapott. Az OSZK Plakát és Kisnyomtatványtárában az akkori kereskedelmi miniszter, Dániel Ernő meghívója őrződött meg.

3_meghivo_nyitra_1.jpg

Meghívó – Plakát- és Kisnyomtatványtár

Trianon után, 1921. február 9-én cseh légionárusok az obeliszket ledöntötték és leverték a szobordíszeket. A henger alakú talapzat viszont megmaradt és ma is állja a vandál kezek pusztítását. A talapzatról eltávolított címer helyére – feltehetően még a csehszlovák időkben – egy versidézetet tettek, amely cinikusan a változó időkre utal. A második világháború után, az emlékműtorzó közvetlen szomszédságába egy robosztus TV-tornyot építettek. A Zobor-hegy a környékbelieknek most is kedvelt kirándulóhelye, a hegytetőről gyönyörű kilátás nyílik a városra.

4_nyitra_zobor_2016_1.jpg

Emléktúra a Zobor-hegyi millenniumi emlékmű talapzatához. Forrás: Tények.sk. Témaorientált felvidéki portál 2016.09.27.

 

Elbe István

A Trianon 100 – Emlékműveink sorsa a Kárpát-medencében című sorozatunk további részei: 1. Hét vidéki emlékmű; 2. Munkács; 4. Dévény; 5. Pannonhalma; 6. Ópusztaszer

komment

Hamlet, Cassiopeia és a Sidus Iulium I.

2020. május 11. 09:00 - nemzetikonyvtar

Kincsek a nemzet könyvtárából. 6. rész

Farkas Gábor Farkas művelődéstörténész, a Muzeális Könyvtári Dokumentumok Nyilvántartása-iroda vezetője a nemzeti könyvtár különgyűjteményein alapuló több évtizedes kutatások eredményeit gondolta újra a nagyközönségnek szóló sorozatában.
A Szent György napjától hetente kétszer, hétfőnként és péntekenként jelentkező tizenegy részes sorozatban egy-egy kincs és egy-egy értékes muzeális könyvtári dokumentum kerül a megszokottól különböző, színesebb megvilágításba. A történetek sok esetben bonyolult és az olvasó nyomozására váró összefüggései nem véletlenek. A nyomozáshoz adhatnak támpontokat a szövegbe ágyazott kapcsolatok (linkek).
A sorozat péntekenként megjelenő részei után egy-egy kérdést közlünk: minden héten egy – első ránézésre – csavaros történet kibogozását várjuk a kedves olvasótól.

portrait_of_tycho_brahe.jpg

Jacques de Gheyn: Tycho Brahe portréja, 1586. Kép forrása: Wikipedia

Kassziopeia etióp királyné, Képheusz király felesége többre tartotta még a tengeristen lányainál, a néreiszekénél is saját szépségét. A dicsekvő királyné hibázott nyelvével, s Poszeidón szörnyű haragra gerjedve árvizet és egy cetet küldött Aithiopia elpusztítására. A monstrum kiengesztelésére, a libüai jósdának engedelmeskedve, Andromedát, a királyné gyönyörű leányát kellett leláncolni egy sziklához, ahonnan Perszeusz, Zeusz és Danaé fia szabadította ki. Haláluk után mind a négy etióp hős felkerült csillagképként az égre, bár a rátarti királyné nem nyert teljes megbocsátást, s az égbolton többnyire fejjel lefelé kell lógnia. 1572 hideg novemberétől kezdve Európában éveken át a tudományos könyvkiadás kedvelt illusztrációja lett a trónon ülve ábrázolt királyné képe. Miért kerülhetett a 16. század utolsó harmadának teológusai, asztrológusai, filozófusai és csillagászai érdeklődésének középpontjába a Tejút mentén feltűnő, W betűre hasonlító jellegzetes csillagkép?

Ugyanis 1572-ben szerte a világon megfigyeltek egy új – valójában haldokló – csillagot. Ez az égi jelenség a Cassiopeia csillagképben tűnt fel, s egyike a hét – az elmúlt kétezer évben a Földről megvizsgált, megbízhatóan dokumentált –, galaxisunkban fellobbant szupernóvának. Egy bizonyíthatóan új égitest megjelenése az égbolton valóban igen szokatlan jelenségnek számított. A szupernóva látványos felrobbanását másfél évig figyelhették meg a Föld legeldugottabb sarkában is, és a jelenség mindenki – uralkodók, matematikusok, filozófusok, teológusok, kereskedők, polgárok, földművesek, tengerészek – számára magyarázatot követelt: ezt nem lehetett – Kopernikusz heliocentrikus kozmológiájától eltérően – pusztán matematikai hipotézisnek nyilvánítani és szűk körben megtárgyalni.

tycho-supernova-xray.jpg

Az 1572-es szupernóva. Kép forrása: Wikipedia

Az 1572-es új csillag feltűnésére és 1574-es eltűnésére teológiai, asztrológiai és tudományos magyarázatot kellett adni, ami alaposan próbára tette a kérdésre választ keresőket. Arisztotelész természetfilozófiájának jó pár alaptörvénye ugyanis nem sokat változott az évszázadok során. Ebből az egyik legfontosabb megállapítása az volt a görög tudósnak, hogy az égen semmi sem jöhet létre és semmi sem tűnhet el a világ teremtése óta, vagyis a menny romolhatatlan és megváltozhatatlan. Így a felmerülő csillagászati-teológiai kérdések néha egészen meglepő formában, rejtélyes irodalmi történetek mögé bújva kerültek megválaszolásra, továbbgondolásra. Lássunk erre példát!
Elgondolkoztató, s legfőképpen szórakoztató az angol irodalomtörténetben végighúzódó vitatható hagyomány, amely a William Shakespeare angol író Hamlet című drámájában található 1572-es szupernóva-utalással és ennek asztrológiai jelentéseivel foglalkozik. A színdarab elején a következőt olvashatjuk Arany János szép fordításában:

Bernardo:

Múlt éjszaka,
Midőn ama csillag, mely a saroktól
Nyugotra ég, a mennynek épp azon
Részén világolt, Marcellus meg én,
Az óra egyet ütvén...”

 

William Shakespeare: Hamlet, dán királyfi. Részlet. Fordította: Arany János – Magyar Elektronikus Könyvtár

Az irodalom- és tudománytörténészek – mint minden annyi más Shakespeare-rel foglalkozó kérdésre – keresték arra a választ évszázadokon keresztül, hogy létezhetett-e, és ha igen, akkor mi lehetett ez az égitest. Owen Gingerich harvardi professzor ez egész történetet új nézőpontból tárgyalta, aki 1981-ben megjelent cikkében röviden kitért arra, hogy az angol dráma karaktereinek kialakításában, a helyszín (a dániai Helsingør) megválasztásában szerepe lehetett Tycho Brahe csillagásznak, pontosabban az európai tudós közélet által jól ismert, 1586-ban készült portréjának. A Shakespeare-filológia időközben olyan kérdésekre próbált választ adni, miszerint a szóban forgó dráma – az angol író által teremtett világban – „időrendje” mi lehetett. A szakemberek számára úgy tűnik a szövegben elrejtett utalásokból, hogy a Hamlet cselekménye egy novemberi, hideg éjszakán, éjjel egy órakor „kezdődne”, még az ádventi ünnepek előtt.
Majdnem húsz évvel később, 1988-ban a Texas State University fizikusai és filológusai – feltételezve azt, hogy az angol drámaíró egy létező égi objektumot említett meg a Hamletben – egy csillagászati szoftver segítségével igyekeztek megállapítani, hogy a helsingøri várból az északi égi pólustól nyugatra melyik csillag ragyoghatott ebben az időszakban éjjel egy órakor. Természetesen a szerzők megvizsgálták a Shakespeare-irodalomban felbukkanó lehetséges csillagokat is, mint például a Nagymedve (Ursa Maior) valamelyik csillagát, a Lant csillagképben feltűnő Vegát (α Lyrae), s a Hattyú csillagkép ugyancsak ragyogó Denebjét (α Cygni) is. Ám ezek egyike sem látszik a szövegben rejlő időpontban a dráma helyszínén. Legutóbb a csillogó Capella (α Aurigae), a Szekeres csillagképben került gyanúba, ám a fenti kronológiai okok miatt ez az objektum is kizárható. Így végül a program egyedül a Cassiopeia csillagképet tartotta lehetségesnek, amelyik éjjel egy órakor is megfigyelhető az északi égi pólustól nyugatra, november első felében Dániában. Egyetlenegy dolog várt még tisztázásra, hogy melyik csillag látszódhatott az adott időpontban ebben a csillagképben. Mivel az etióp királyné hét fő csillaga közül a legfényesebb is több mint 2 magnitúdójú (tehát nagyon halovány), így az 1572-ben fellobbanó szupernóva a legígéretesebb jelölt Hamlet csillagának.
A meglehetősen szövevényes történetből az hámozható ki egyértelműen, hogy a darab kulcsszereplőinek mondott Rosencrantz és Guildenstern a valóságban is léteztek, s Tycho Brahe harmad-unokatestvéreiként a dán király követei voltak az angol udvarban a 16. század végén. Vagyis nem kizárt, hogy Shakespeare személyesen ismerhette Knud Gyldenstierne (1575–1627) és Frederick Rosencrantz (1569–1602), egykori wittenbergi diákokat, mert bizonyos, hogy ő emelte be Hamlet történetébe a két udvaroncot. Azt nem tudjuk, hogy pontosan hogyan történhetett mindez, ám az bizonyos, hogy Tycho Brahe ismert portréja eljutott Angliába. A metszet azért érdekes, mert rajta szerepelnek Brahe rokonainak a címerpajzsai, s közöttük a baloldalon, Rosenkrans és alatta Guldensteren. Az 1586-ban készült metszetből négy példány minden bizonnyal az albioni csillagászok kezébe került, amint ez Tycho Brahénak abból a leveléből derült ki, amelyet Thomas Savile (†1593) angol tudóshoz írt 1590. december 1-én, Uraniborgból (a svéd Ven szigetén berendezett rezidenciájából). Ebben a levélben a dán csillagász üdvözletét küldte John Dee és Thomas Digges angol matematikusoknak, illetve csatolta nemrégen elkészült portréját az írásához. Ugyanakkor kérte az angol költőket, hogy írjanak epigrammákat legutóbb megjelent (1588) műve méltatására. Savile-t megbízta, hogy mutassa meg nekik legfrissebb munkáját, s kérte róla a véleményüket is. Tycho kérdéses írása az égi szférában legutóbb megfigyelt jelenségekről szólt, s néhány évvel előtte jelent meg Ven szigetén. Így az sem kizárt, hogy ebben az időben a Diggeshez Londonban közel lakó drámaíró éppen nála láthatta meg ezt a metszetet, rajta a dán nemesek neveivel, bár ennek azért kevés a valószínűsége. Shakespeare több drámájának forrása Raphael Holinshed krónikája volt, amelyben az angol történetíró részletesen megemlékezett az új csillagról is. Holinshed megemlítette a tudományos észleléseket a szupernóvával kapcsolatban. Az angolok november 18-án reggel figyelték meg a Cassiopeia csillagképben az új objektumot, az etióp királyné trónusa mögött. Fényesebb volt, mint a Jupiter, s csak a Vénusz fénye vetekedhetett vele. Az angol tudósok megállapították, hogy az objektum nem változtatja helyét az állócsillagok szférájában, majd fokozatosan elhalványult, míg végül tizenhat hónappal később eltűnt a megfigyelők szemei elől. Egy biztos, hogy a nyolcéves William Shakespeare-nek meghatározó élmény lehetett az 1572-es szupernóva fénye és beleírta híres drámája elejére.

Farkas Gábor Farkas

Múlt heti rejtvényünk megfejtése: Két évvel később, 1949-ben az érsekség mégis eladta a Kalocsai kódexet, amely most a Martin Bodmer svájci bibliofil által alapított gyűjteményben – Bibliotheca Bodmeriana – foglal helyet a Genf melletti Colognyban, jelzete: Cod. Bodmer 72. Nem világos az indíték, hogy mi állhatott az eladás mögött, de a későbbi Grősz-perben ez a kódex is szerepet játszott a vádpontok között. Az érsek mellett Szalait, illetve Faragót is megvádolták nemzeti kincsek külföldre csempészésével. Grősz-per 2001, 240–241, 249–250. o.

A sorozat korábbi részei itt olvashatók: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész

 

 

komment

„Biciklizik itt mindenki”. A kerékpár századfordulós plakátokon

2020. május 09. 09:00 - nemzetikonyvtar

Munkák és napok – és kincsek. 5. rész

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre hetenként egyet-egyet blogunkban. A sorozat ötödik részében munkatársunk, Szarka Anita, a Plakát- és Kisnyomtatványtár gyűjteményének kerékpáros vonatkozású plakátjaiból válogatott.

A koronavírus-járvány és a szép tavaszi idő sok embert csábít, vagy éppen kényszerít arra, hogy inkább biciklivel menjen dolgozni, bevásárolni, ugyanakkor a kerékpársport rajongói ebben az évben kénytelenek lemondani a legendás verseny látványosságáról. Elmarad a Giro d’Italia országúti kerékpáros körverseny és persze annak első három szakasza, a Grande Partenza, ami az eredeti tervek szerint május 9-én Budapesten rajtolt volna. Kárpótolni nem tudunk senkit, de szerény vigaszként, a sportág rajongóinak és érdeklődő olvasóinknak összeállítottunk egy plakátválogatást a kerékpársport hőskorszakából, amikor a biciklizés első reneszánszát élte hazánkban.

pkg_1914e_378.jpg

Wennerberg B. Attila kerékpárok... Attila kerékpárművek Részv. társaság. Dresda, Teplitz, Budapest, [ante 1914]. Plakát. Jelzet: PKG.1914e/378 – Plakát- és Kisnyomtatványtár – Digitális Képkönyvtár

A 19. század végén az atlétika és a lovassportok voltak népszerűek, elfogadottak hazánkban. Elsősorban az arisztokrácia körében kialakult hagyományok és szabályrendszerek határozták meg, hogy ezen sportokat hogyan, milyen feltételekkel gyakorolhatják az arra érdemesek. Az 1880-as években jelent meg az ezt a hagyományt egyértelműen felrúgó sport: a kerékpározás.
A „vasparipa” általánosan ismert közlekedési és sporteszközzé vált Magyarországon, ahol a középosztály, a városi polgárság megerősödésével lehetőség és igény is volt egy olyan sportolási formára, mely elérhető, a szabadba csábít, könnyen megtanulható és nem igényel túl nagy anyagi áldozatot.
Az első feljegyzett kerékpáros Kosztovich László volt – legalábbis ő ezt állította magáról –, aki 1879-ben Angliából hozatott magának kerékpárt. A következő év tavaszán már biciklitúrát szervezett barátaival Budapestről Gödöllőre. 1881-ben pedig megalapították a Budapesti Vasparipa Egyesület Előre sportklubját. A 19. század utolsó két évtizedében számos egyesület, iskola jött létre a sportág növekvő népszerűségével egyenes arányban, mint például az 1893-ban alakult Budai Kerékpár-Egylet, a Hunnia Magyar Bicikli Klub-, vagy az 1896-os alapítású Condor Kerékpár-Egylet. Rendszeresek lettek a versenyek Budapesten és vidéken, hamarosan felvetődött az igény egy nemzeti szövetség megalakítására. Így 1894. május 3-án megalakult a Magyar Kerékpáros Szövetség.

pkg_1914e_335.jpg

A temesvári „Velocitas” kerékpár-egyesület által saját versenypályáján 1899. évi május hó 22-én rendezendő Országos Pünkösdi Verseny sorrendje, 1898. Plakát – Plakát- és Kisnyomtatványtár. Jelzet: PKG.1914e/335 – Digitális Képkönyvtár

1896, a Millennium éve, a kerékpározás szempontjából is kiemelkedő, hisz ekkor adták át a Millenniumi sporteseményeknek helyt adó Millenáris pályát a Csömöri úton, amely Európa egyik legrégibb, ma is álló kerékpáros versenypályája.

A versenysorozat 6. versenyén már nők is indulhattak, ami hatalmas szenzáció volt. Így írtak róla a Sport-Világ augusztus 2-i számában:

„három sportlady, Bernát Olga, Bernát Nina, valamint Schenker Teréz állt rajthoz, és nem csupán pompás iramukkal, hanem remek toalettjükkel is emlékezetessé tették a napot. Világos selyem derék, sötét, bő térdnadrág volt a bátor úttörők dresse, és bátran mondhatni, hogy nem rosszul festettek.” 

Sport-Világ, 4. évfolyam, 1896. augusztus 2. – Törzsgyűjtemény

Olyannyira nem, hogy a kerékpárt népszerűsítő plakátok, hirdetések, rendre hölgyeket tüntettek fel a termékek népszerűsítéséhez, bár hazánkban a közvélemény nemcsak egészségtelennek, hanem nőietlennek, sőt egyenesen szemérmetlennek, tartotta a női kerékpározást. Nyugat-Európában a 90-es években már elfogadott és megszokott látvánnyá vált a női kerékpáros, amikor idehaza még nagy feltűnést keltett egy kerekező, nadrágot viselő nő.

pkg_1914e_221.jpg

Magyar Ruggyantaárúgyár R. T. Budapest. Continental-Pneumatic a legjobb gyártmány, [ante 1914] Plakát. Jelzet: PKG.1914e/221 – Plakát- és Kisnyomtatványtár – Digitális Képkönyvtár

A forgalmazók és gyártók, iskolák versengtek egymással a közönség, a vásárlók kegyeiért. Az újságok, mint a Pesti Hírlap, Vasárnapi Újság, Sport-Világ szinte minden számában hirdették szolgáltatásaikat, a kerékpársport eseményeit, és a hirdetőoszlopokon is megjelent a kerékpár, mely a századfordulóra meghódította a világ városait.

1897. június 13-án a Budapesten működő kerékpáros egyletek közös virágkorzót rendeztek az Andrássy úton és a Városligetben, amit harmincezer néző követett. Az eseményről a Vasárnapi Újság az évi 24. száma számos képet közölt, kiemelve az egyletek hölgytagjainak jelenlétét. A látványosságot később többször megismételték nemcsak Pesten, de vidéki városokban is.
A kerékpár a polgári élet szerves részévé vált, olyannyira, hogy a Borsszem Jankó politikai élclapban Juci szobalány így elmélkedik:

„Az egész ház keréken-pározik. Biciklizik itt mindenki. A tés úr biciklin jár a hivatalba a nacssága biciklin jár a zsúrra. A kisasszonyok, urfiak mindnyájan bicikliznek. Még nekem is biciklit szereztek, hogy ezen végezzem a vikszölést. Az igaz, hogy ilyenformán a vikszölés egész uri foglalkozás. Csodálom is, hogy a naccságék még nem uzsoválják. Reménylem, hogy nemsokára elkövetkezik az is, hogy a naccsága felül a szoba-ciklire és mig ő a zalónt kikeféli, addig nekem köll a regényit kiolvasnom.”

Borsszem Jankó, 31. évf. 1584. (16.) szám, 1898. április 17. 9. o. – Elektronikus Periodika Archívum

A magyar kerékpározás történetében a századforduló évei jelentik a fordulópontot, ekkorra 21 pálya, s több mint 100 egyesület állt a biciklizni vágyók rendelkezésére. Sajnos ezekben az években országszerte egyre több helységben vezetik be a kerékpáradót. A főváros 1898-ban előbb öt, majd 1909-től tíz koronás kerékpáradót vetett ki, így erősen lecsökkent a biciklizés iránti kedv, számtalan kerékpáregyletet tönkrement, 1905-re a pályák közül már csak a Millenáris működött. Ráadásul megjelent egy másik sportág, ami ekkor indult hódító útjára; a football, s mint tudjuk, ehhez csak egy labda kellett, hogy pár év után mindenki kedvére űzze, és szakértője legyen az új játéknak.

Szarka Anita (Plakát- és Kisnyomtatványtár)

Felhasznált irodalom:

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész

komment

Nyelvemlékeink titkos története II.

2020. május 08. 09:00 - nemzetikonyvtar

Kincsek a nemzet könyvtárából 5. rész

Farkas Gábor Farkas művelődéstörténész, a Muzeális Könyvtári Dokumentumok Nyilvántartása-iroda vezetője a nemzeti könyvtár különgyűjteményein alapuló több évtizedes kutatások eredményeit gondolta újra a nagyközönségnek szóló sorozatában.
A Szent György napjától hetente kétszer, hétfőnként és péntekenként jelentkező tizenegy részes sorozatban egy-egy kincs és egy-egy értékes muzeális könyvtári dokumentum kerül a megszokottól különböző, színesebb megvilágításba. A történetek sok esetben bonyolult és az olvasó nyomozására váró összefüggései nem véletlenek. A nyomozáshoz adhatnak támpontokat a szövegbe ágyazott kapcsolatok (linkek).
A sorozat péntekenként megjelenő részei után egy-egy kérdést közlünk: minden héten egy – első ránézésre – csavaros történet kibogozását várjuk a kedves olvasótól.

kepkonyvtar_66837_73505_keszthelyi.jpg

Keszthelyi kódex 4r, MNy 74, Kézirattár – Digitális Képkönyvtár

Folytassuk a rejtélyes vásárlási ügyet! Miután Grősz hivatalos válaszával eldőlt, hogy a Kalocsai kódex helyett mást kínál az érsekség a Keszthelyi kódexért, az OSZK egyedül kívánta megszerezni mindkét kéziratot. Ezután felgyorsultak az események. Tolnai sürgető levelet írt Ortutaynak április végén, hogy hasson oda a Szalaiék számára szükséges útlevelek kiállítására, illetve meghosszabbítására. Tolnai minden kapcsolatát felhasználta, például levelet írt május 9-én Pákay Zsolt történésznek, aki 1951-es elbocsátásáig minisztériumi titkárként dolgozott, hogy segítsen a Nemzeti Banknál meggyorsítani a 25 000 svájci frankos ügy intézését. Ugyanezen a napon ugyanilyen tartalmú levél ment Ortutaynak is. Másnap egy újabb irodalomtörténész kapcsolódott be a történetbe: Kardos László akkor mint miniszteri osztálytanácsos intézte el a tranzakcióhoz szükséges pénzösszeg első részletét (10 000 forintot). Két nappal később, május 12-én Faragó József antikvárius át is vette az ősnyomtatvány-kolligátumot a Theuerdank-kötetével együtt.

kepkonyvtar_66805_73469_festetics.jpg

Festetics-kódex, 2v, MNy 73, Kézirattár – Digitális Képkönyvtár

Egy héttel később, május 20-án Tolnai igazolást adott Faragónak, miszerint a megnevezett két értékes kötet csere útján az antikvárius tulajdonába került, és „ezekkel a művekkel szabadon rendelkezik”. Erre talán a kiviteli engedély miatt lehetett szükség, bár (mai szemmel nézve) jogilag mindenképpen furcsa, hogy Faragó tulajdonába ment át a két könyv (az ősnyomtatvány-kolligátum és az antikva), mikor a két letétbe helyezett kódex tulajdonjogával nem rendelkezett / rendelkezhetett. De ezen a napon született egy még érdekesebb – első ránézésre kicsit abszurdnak tűnő – megbízás is. A francia nyelven megfogalmazott megbízólevél szerint az OSZK meg kívánta szerezni a milánói Biblioteca Trivulziana két korvináját és ennek bonyolítására kérték fel Faragót. Így már érthető, hogy Tolnai Olaszországra is szerette volna kiterjeszteni Faragó és Szalai útlevelét a március 3-án Kereszturynak írt levelében. Május végén Tolnai elintézte a csereként felkínált két könyv kiviteli engedélyét a Nemzeti Banknál. Itt természetesen szó sincs arról, miszerint Faragó tulajdonában lennének a kötetek. Ugyanezen a napon, május 24-én Tolnai levelet írt Gyöngyösi János külügyminiszternek is – egy héttel később Nagy Ferenc miniszterelnök ellehetetlenítésével összefüggésben eltávolítják a posztjáról a kisgazda politikust –, hogy a két értékes könyvet külön futárral vigyék ki Bernbe, ahol már várni fogja Faragó vagy Szalai.

Bizonyára rosszízű pletykák is kezdtek elterjedni a kódexek cseréjével kapcsolatban. Bassola Zoltán pedagógus, akkoriban a minisztérium államtitkára rá is kérdezett Szalai és Faragó szerepére a főigazgatónál. Tolnai tisztességesen kiállt mellettük (cáfolta például azt a vádat, miszerint a minisztériumtól kapott volna valutát Szalai és Faragó a külföldi tárgyalások lebonyolítására) Ortutaynak írott levelében, kiemelte meghatározó szerepüket a közvetítésben. Egy apróságon viszont megakad a 21. századi olvasó szeme. Tolnai úgy fogalmazott, hogy Faragót felkéri feladata „olyan tulajdonunkat képező ősnyomtatványok átvételére és Svájcban való értékesítésére, amelyek nem tartoznak szorosan az Országos Széchényi Könyvtár gyűjtőkörébe.” Nem tűnik pontosnak a meghatározás. Tolnai nem azt írja, hogy a két könyvet a két kódexet birtokló svájci gyűjtőnek adják át csereképpen, hanem hogy ott értékesítsék. Ugyanakkor az OSZK tulajdonaként említette a köteteket, pedig néhány nappal ezelőtt, május 20-án éppen ő referált úgy, hogy Faragó tulajdonába mentek át a könyvek. Ha a svájci eladó kapja meg csereként a két könyvet, akkor miért kellett Ortutaynak azt írni, hogy ezeket Faragó fogja értékesíteni külföldön? Itt mintha megbicsaklana a már-már túlzónak tűnő precíz fogalmazás a tranzakciót illetően. Ami biztos, hogy a pünkösdvasárnapot (május 25-ét) megelőző napon beérkezett a két kódex az OSZK-ba, amiről a Magyar Nemzeti Bank igazgatóságát is tájékoztatta Tolnai, ezzel megerősítve kérését a két cserekötet kivitelére vonatkozóan.
Három héttel később, június 16-án Tolnai két fontos információt közölt a Nemzeti Bankkal a 25 000 svájci frank átutalása kapcsán. Megemlítette ugyanis, hogy a két kódex 1943-ban került ki Svájcba, illetve megnevezte tulajdonosát is: gróf Seilern amerikai állampolgárt. Oswald Seilern (1900–1967) svájci műgyűjtő volt és rendelkezhetett magyar kapcsolatokkal, mivel az albertfalvai L. C. H. Lakkgyár Rt. igazgatósági tagja volt 1936 és 1940 között. Oswald Seilern Carl Seilern und Aspang (1866–1940) és Antoinette Woerishoffer (1875–1901) középső fia volt. Kettős, osztrák-magyar és angol állampolgársággal rendelkezett. Családja 1715-ben nyert indigenátust. Antoine öccse futotta be a nagyobb karriert, kollekcióját a londoni Courtauld Institute of Art gyűjteményére hagyta. Oswald végül Zürichben hunyt el 1967-ben. A Seilernek rokonságban álltak a Festetics és a Széchényi családdal is. Az 1943-as dátum – már amennyiben nem kételkedünk Tolnai kijelentésének valóságtartalmában – kapóra jöhetett 1947-ben, mivel a két kódex egyértelműen a német megszállás (és a nyilas korszak) előtt kerülhetett ki az országból. Ezeket a tényeket Tolnai megismételte a következő napon Kemény György pénzügyminisztériumi államtitkárnak – aki egy évvel később mint szociáldemokrata emigrál Londonba – írott levelében is, és egyben kérte a 25 000 frank átutalását. A következő napok a pénzutalás megszervezésében teltek. Erre szükség is lehetett, mivel június 19-én a Magyar Nemzeti Bank kerek perec közölte, hogy nem áll módjában a kért összeget az OSZK rendelkezésére bocsátania. Július közepére kiderült, hogy Seilern a montreux-i Palace Hotelben lakik, és ide kéri a pénzt is. A 25 000 svájci frank megközelítően 70 000 forint, és ennek az összegnek az átutalása történt meg július 18-án. Másnap Tolnai megkérte a Magyar Pénzügyigazgatóságot, hogy azt a két könyvet, amelyet Faragó visz majd ki Svájcba, mentse fel az illeték alól. Végezetül Varjas Béla, aki akkor az OSZK főigazgató-helyettese volt, július 28-án kérte Lénárd János ügyvédet arra, hogy tegyenek pontot a tranzakcióra, és az addig letétként szereplő kódexek kerüljenek az OSZK tulajdonába. Másnap pedig Tolnai elküldte neki a Pénzintézeti Központ igazolását a svájci utalásról.
Az ismertetett dokumentumok szerint az 1943-ban külföldre került két kódexet egy Svájcban élő műgyűjtőtől sikerült visszaszerezni négy évvel később. Ugyanakkor az irattári anyagban pár furcsa és nehezen magyarázható részletet is olvashattunk (Marich szerepe, Faragó megbízása, az 1943-as kivitel, a két kódex visszaérkezésének módja), amelyeknek alapján feltételezhető, hogy a tranzakció – eltekintve a végeredményétől – nem pontosan így történhetett.
Szalai Béla mérnök (a történetben szereplő Szalai Béla fia) szerint a két kódex sohasem hagyta el Magyarországot. Szalai édesapjától kapott erről tájékoztatást az 1980-as években. A Festetics család emigrálása után Klempa Károly könyvtáros vette magához a kéziratokat megőrzésre. A Festetics családnak pénzre (leginkább valutára) volt szüksége Svájcban, és tartottak attól is, hogy a levegőben lógó államosítás során egy fillért sem kapnak majd az otthon hagyott kódexekért. Ezt úgy tudták elkerülni, ha meggyőző módon azt állítják, hogy a kódexek külföldön vannak, és még a német megszállás, illetve a nyilas korszak előtt kerültek ki az országból. A kéziratokat Klempa ajánlotta fel megvételre a család utasítására, és annak lebonyolítására vonták be idősebb Szalai Bélát, illetve Faragó Józsefet.
Eddig tart az ifjabb Szalai Béla tájékoztatása. A lebonyolításhoz szükség volt még a Svájcban élő Seilern grófra (akiben rokonként megbíztak) és a Pesten élő Lénárd ügyvédre, aki egyébként is a Festetics család jószágkormányzója volt. Feltűnő, hogy Klempa nevét az iratokban nem említették. Oswald Seilern beköltözhetett pár napra a montreux-i hotelbe, hogy legyen egy nyilvános postai címe, és a gyermek Festetics György, illetve édesanyja rajta keresztül kaphatta meg a kialkudott 50 000 svájci frankot 1947 nyarán. Feltehetően Faragó értékesítette az ősnyomtatvány-kolligátumot és az antikvát Svájcban. Az idősebb Szalai 1945 után már nem utazott külföldre (így a hozzákapcsolt útlevélügy fikció). Nyilvánvaló, hogy a történetbe nem volt mindenki beavatva, talán egy szűk kör (Tolnai, Jánossy, Lénárd, Szalai és Faragó) ismerhette a pontos részleteket. Tolnaiék ügyeltek arra, hogy az OSZK irattárában található anyaggal hihetővé tegyék a fedőtörténetet (amelyben Svájcból hozták volna haza a két nyelvemléket). Erre talán azért volt szükség, hogy a csempészés, valutaüzérkedés vádját is elkerüljék. Hogy így történt, azt a dolog jellegénél fogva bizonyítani nem lehet, viszont ez magyarázatot adna az egyébként furcsának talált részletekre. Például arra, hogy minden előzmény és probléma nélkül április 1-jén már Budapesten volt a két nyelvemlék, és nincs nyoma bármiféle hatósági közbenjárásnak, míg a valóban Svájcba szállított régi nyomtatványok esetében több hivatali forduló, engedélyeztetés is volt a kivitel intézésekor.
Elmondhatjuk tehát, hogy valóban 1947 augusztusában vették állományba a Keszthelyi és a Festetics-kódexet az OSZK-ban, ám a kéziratok nem államosítás, hanem egy vásárlás, illetve csere útján kerültek mostani őrzőhelyükre. Még egy árulkodó, közvetett bizonyítékot hozhatunk fel arra, hogy a kódexek sohasem hagyták el Magyarországot. Túlságosan nagy volt a csönd körülöttük, pedig a nemzeti könyvtár főigazgatója ünnepséget, szakmai bemutatót rendezhetett volna a két nyelvemlék „visszatérése”, illetve az OSZK-ba kerülése alkalmából. Jó ellenpélda a filmhíradó 1947. januári hírverése, amely arról számolt be, hogy a németek által elhurcolt műkincsek visszatértek a Szépművészeti Múzeumba. Ám ez nem történt meg, mély hallgatás övezte a tranzakciót hét évtizedig.

Farkas Gábor Farkas

Heti kérdés: Mi köze van a történetünkben szereplő Kalocsai kódexnek a Grősz-perhez?

 

Muzeális könyvtári dokumentumok az OSZK különgyűjteményeiből:

 

A sorozat további részei itt olvashatók: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész

 

komment

Hét vidéki millenniumi emlékmű – Munkács

2020. május 07. 09:00 - nemzetikonyvtar

Trianon 100 – Emlékműveink sorsa a Kárpát-medencében. 2. rész

A kiegyezés után, de különösen a honfoglalás ezeréves évfordulójának időszakában számos köztéri szobor, emlékmű született szerte a Kárpát-medencében. A lázasan folyó építkezések, restaurálások, városszépítések mellett rangot adott egy-egy városnak, ha piacterén emléket állított nagy szülöttjének, patrónusának, vagy kegyelettel emlékezett meg a szabadságért vérüket áldozó hősökről.
Az első világháborút követően viszont a megszállt területeken módszeresen megindult a magyar emlékművek pusztítása, csonkítása, illetve kegyeletsértő átértelmezése, amelynek számos esetben páratlan művészeti alkotások estek áldozatul. A trianoni békediktátum aláírásának századik évfordulója alkalmából ezekből mutatunk be tematikus csoportokba rendezett válogatást.

A honalapítás millenniumának megünneplését, és a magyarság történetének európai fordulópontját jelentő esemény méltó megörökítését az 1896. évi VIII. törvénycikkbe rögzítette az országgyűlés. A határozat alapján emlékoszlopokat emelt:

„a honalapitás ezredik évfordulójának maradandó emlékekkel való megörökitése céljából [… ] az ország hét különböző pontján, nevezetesen: a munkácsi várhegyen, a nyitrai Zobor hegyen, a Morva vizének a Dunába torkolásánál emelkedő dévényi várhegyen, Pannonhalmán, a zimonyi várhegyen, Pusztaszeren és a brassói Czenk hegyen.”

Részlet az 1896. évi VIII. törvénycikkből. Magyar törvénytár (Corpus juris Hungarici) 1836/1868–1948, Budapest, Franklin-Társulat, 1896–1949. – Törzsgyűjtemény

Nem telt el egy emberöltő, és a hét vidéki emlékmű közül öt idegen uralom alá került.

Magyarország északkeleti kapujában, a Vereckei-szorosból kiszabaduló Latorca által körülölelt hegyen magasodik Munkács vára. Anonymus Gesta Hungarorumában olvashatjuk, hogy a honfoglaló magyarok, miután átkeltek a Kárpátokon:

„azt a helyet, amelyet először foglaltak el, Munkácsnak nevezték el azért, mivel igen nagy munkával, fáradsággal jutottak el arra a földre, amelyet maguknak annyira áhítottak. Ott aztán, hogy fáradalmaikat kipihenjék, negyven napot töltöttek, és a földet kimondhatatlanul megkedvelték.”

Anonymus: Gesta Hungarorum [A magyarok cselekedetei]. Részlet, fordító Pais Dezső, [Szentendre], Interpopulart, 1993. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Talán nem kell külön ecsetelni Munkács várának a magyar történelemben betöltött szerepét. Elég, ha a várat több mint két évig hősiesen védelmező Zrínyi Ilonára és fiára II. Rákóczi Ferencre emlékezünk. A Rákóczi-szabadságharc leverése után a vár császári kézre került, és a Habsburgok a bevehetetlen vár falai között a birodalom egyik legjobban őrzött börtönét rendezték be. Itt raboskodott fogsága utolsó évében Kazinczy Ferenc is. Különös, hogy a várnak ezt a magyarságra nézve szégyenteljes szerepét még a kiegyezés után is fenntartották. Thaly Kálmánnak az 1895-ös látogatását követően sikerült kieszközölnie, hogy számolják fel végre az itt működő fegyintézetet, mert ez az állapot méltatlan lett volna a millennium egyik kiemelt ünnepi helyszínéhez.

1_klap_p11_55_munkacs_b.jpg

A munkácsi vár – Plakát- és Kisnyomtatványtár, Jelzet: KNy, Klap.P11/55

Az emlékmű helyét a vár északkeleti felében, a Hajdú-bástyán jelölték ki. A 33 méter magas obeliszk felállításához a 2,5 méter vastag falakat részben visszabontották, ugyanakkor az alépítmény négyzet alakú kiképzése továbbra is egy bástyára emlékeztetett. Az obeliszk tetejére egy csőrében kardot tartó, kiterjesztett szárnyú turul került, Bezerédy Gyula szobrász alkotása. A madár szárnyainak fesztávolsága 4,5 méter volt.

2_thaly_munkacs_b.jpg

Munkács vára. In: Thaly Kálmán: Az ezredévi országos hét emlékoszlop története, Pozsony, Wigand Ny., 1898. – Törzsgyűjtemény

Az alapkő letételének országos ünnepét 1896. július 19-én tartották. A magyar kormányt Erdélyi Sándor igazságügyi miniszter, Bereg vármegyét Lónyay Sándor főispán képviselte. A rendezvényre a fővárosi lapok is helyszíni tudósítókat küldtek. Így vett részt az eseményen az alábbi belépőjegy tanúsága szerint Edvi Illés László, a Budapesti Hírlap munkatársa is.

3_belepojegy_munkacs_b.jpg

Belépőjegy – Plakát- és Kisnyomtatványtár

Az első világháború végén Északkelet-Magyarországra bevonuló cseh légionárusok, a munkácsi vár birtokba vételekor, szokatlan módon nem kezdték meg azonnal az obeliszk bontását. Feltételezhetően ledönteni nem tudták és robbantani nem akartak, mert akkor megsérült volna a jó állapotban lévő várépület, amelyet később kaszárnyának rendeztek be. Végül békésebb módszerhez folyamodtak: 1924 decemberében felállványozták az emlékművet, 18-án leemelték a turulmadarat, majd az obeliszket is elbontották. Kárpátalja magyarságának körében a 2000-es évekig számos legenda élt arról, hogy mi lett a turul sorsa. Legmakacsabbul tartotta magát az a tévhit, hogy a szobrot az ungvári vár udvarára szállították és ma is ott látható. Ennek alapja talán az lehetett, hogy az ungvári turul jelenlegi talapzatán jól kivehető a millennium felirat. Ez a madár viszont jóval kisebb a munkácsinál.

Popovics Béla munkácsi helytörténész a korabeli sajtóban megjelent tudósítások nyomán rakta össze a millenniumi emlékmű Trianon utáni hányattatott történetét.

4_cseh_katonak_turullal_1924_b.jpg

Cseh katonák a turullal – 1924. Forrás: Popovics Béla: Adalékok a munkácsi millenniumi Turul-emlékmű történetéhez. In: Munkács kultúrtörténete a korabeli sajtó tükrében. 1. kötet, Munkács, Kárpátaljai Magyar Cserkészszövetség, 2005. 85–103. – Törzsgyűjtemény

Tanulmányában több korabeli fotómásolattal bizonyította, hogy a leszerelt szobor átvészelte a cseh időket és a Munkácsra 1938 márciusában bevonuló magyar katonák is előszeretettel pózoltak a várudvaron pihenő turullal. Sőt, egy 1943-as felvételen az is látható, hogy a szobor már nem a földön hever, hanem ideiglenes talapzatot kapott. A két világháború közötti időszakban Sátoraljaújhely több akciót is indított a turul megszerzésére. Szerették volna felállítani a Szár-hegyen időközben kialakított Trianon-emlékhelyen. A csehek viszont, a Ronyva patak túlpartjáról nem szerették volna ugyanezt látni, ezért nem adták át a szobrot. Az emlékmű megmaradt szobordíszének sorsát a bevonuló szovjet csapatok pecsételték meg. A berendezkedő új hatalom katonái a turulmadarat feldarabolták és a közeli frigyesfalvi vasgyárba szállították, majd ott ötágú csillagokat öntettek belőle, amelyekkel aztán a településszerte felépülő szovjet emlékművek tetejét díszítették.

Munkács polgárainak 2008. március 5-én nem mindennapi látványban lehetett részük. Egy teherszállító helikopter hatalmas bronzmadarat röptetett a vár fokára. A poraiból újjáéledő főnixhez hasonló módon született újra a millenniumi emlékmű. Míg Budapesten a XII. kerületi emlékmű körül folytak a turulos csatározások, addig Kárpátalján csendben megtörtént a csoda.

A millenniumi emlékoszlop visszahelyezésének gondolata és a megvalósításhoz szükséges anyagi fedezet az Amerikában élő Pákh családtól származott. Az új emlékmű az eredeti pontos helyén épült fel újra, de nem annak hű másolata, hanem önálló alkotás. Egyedül az alépítménybe helyezett, emberfejeket ábrázoló három kőfaragvány származik az eredeti emlékműből. Az obeliszket Angyalossy Sándor munkácsi főépítész tervezte és Jaroszlav Lanyo helyi építész kivitelezte. A turulmadarat Mihajlo Beleny ungvári ruszin szobrász mintázta meg. Az eredetihez képest ez a turul nagyobb lett, szárnyainak fesztávolsága 5,5 méter. A szobrászművész önálló művet alkotott, feltűnő eltérés, hogy az új turulmadár a kardot – hasonlóan a tatabányai vagy budavári társához – a karmai között tartja. Az emlékművet 2008. április 18-án ünnepélyes keretek között avatták fel.

5_munkacsi_milleniumi_emlekmu_2013_b.jpg

Munkácsi millenniumi emlékmű 2013. A szerző saját felvétele

Elbe István

A Trianon 100 – Emlékműveink sorsa a Kárpát-medencében című sorozatunk további részei: 1. Hét vidéki emlékmű; 3. Nyitra; 4. Dévény; 5. Pannonhalma; 6. Ópusztaszer

 

komment

„Vasakarat – sikert arat” – Vastagh Gyula műgyűjteményéről az Országos Széchényi Könyvtár ex librisei kapcsán

2020. május 06. 09:00 - nemzetikonyvtar

Munkák és napok – és kincsek. 4. rész

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre hetenként egyet-egyet blogunkban. A sorozat negyedik részében munkatársunk, Vasné dr. Tóth Kornélia a Plakát- és Kisnyomtatványtár gyűjteményének gazdag ex libris állományából Vastagh Gyula műgyűjtő ex libris gyűjteményébe ad betekintést.

Vastagh Gyula (1866–1949) budapesti műkereskedő, könyvkereskedő, a Vastagh művészcsaládhoz tartozott. Az Eggenberger-féle könyvkereskedésben dolgozott, kezdetben a Budapesti Könyvkereskedő-segédek „Csak szorosan” Egylete tagja. Nagy kitüntetésnek számított, hogy sokévi munka után 1901-től az Eggenberger-féle könyvkereskedés társtulajdonosa lett Hoffmann Alfréd és Hoffmann Béla mellett. E minőségében 1901 augusztusában a Magyar Könyvkereskedők Egylete tagjául választották, majd a következő évtől a Magyarországi Könyvkereskedő-segédek Egyesületének pártoló tagja lett.
A könyvkereskedés mellett Művészeti Szalont is nyitott, az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat tagjaként nagyon értékes, országosan is elismert gyűjteményt hozva létre. Gyűjtési szenvedélye kialakulásához hozzájárulhattak a Vastagh család művésztagjai: id. Vastagh György genre- és arcképfestő, fia, Vastagh Géza állatfestő és ifj. Vastagh György szobrász. Elsősorban korabeli magyar festményeket gyűjtött, portrékat, alakos kompozíciókat, tájképeket, csendéleteket egyaránt. Kedvelt alkotója volt Éder Gyula, Benczúr tanítványa és Innocent Ferenc, aki az egyik legkeresettebb portréfestő volt a korban. Emellett gyűjtötte többek között Neogrády Antal, Juszkó Béla, Bachmann Károly alkotásait.
Gyűjteménye legszebb darabjai, festményei, szobrai számos helyen szerepeltek kiállításokon, a főváros mellett vidéken is. Budapesten kiállított a Nemzeti Szalonban (Zichy művei, 1902) és a Műcsarnokban (Lotz Károly emlékkiállítás, 1933), gyűjteményével 1906-ban részt vett a Gyermekvédő Liga jótékony célú ex libris kiállításán az Iparművészeti Múzeumban. Emellett Hódmezővásárhelyen (1913), Brassóban (1914), Makón (1914), Nagykanizsán (1913, 1926, 1932) és más városokban szerepelt kollekciójával tárlatokon, melyek gyakran vásárlásokkal egybekötött alkalmak voltak, jelentős sajtóvisszhanggal. Az 1914-es brassói kiállításra nagy képanyaggal érkezett, melyen többségben műcsarnoki festők alkotásai voltak láthatók. A festmények némelyikét képeslapokon is terjesztették – mint Vastagh György: Szent Imre oltárképét – a Vastagh Gyula Művészi Szalon kiadásában.
A festmények mellett grafikákat, kisgrafikákat is gyűjtött. Az 1909-ben megalakuló Szent György Czéh Magyar Amatőrök és Gyűjtők Egyesülete folyóirata, A Gyűjtő 1912-es listáján is szerepel mint ex libris gyűjtő.


Ex libris kollekciójából kb. másfél ezer grafikát juttatott 1948-ban az Országos Széchényi Könyvtár Plakát- és Kisnyomtatványtára gyűjteményébe, két mappába rendezetten. A könyvjegyek jórészt a 20. sz. első feléből származnak, az alkotók közt Balázsfy Rezső, Révész Kornél, Éder Gyula, Sarkadi Emil, Rozsnyay Kálmán, Menyhárt József, Haranghy Jenő, Helbing Ferenc, Radványi-Román Károly, Gáborjáni Szabó Kálmán és mások neve tűnik fel.
Kuriózumnak számít a világhírű Alfons Maria Mucha (1860–1939) cseh plakátművész, grafikus szecessziós ex librise Leo Szemere részére.

3_alfons_mucha_grafikaja_1900.jpg

Alfons Mucha grafikája (1900 k.), Vastagh/Sz/47

Az ajándékmappák belső felén tulajdonjegyként találkozhatunk a Vastagh Gyula nevére készített ex librisszel, Éder Gyula alkotásával. Ezen puttó látható címerpajzzsal, bagollyal, könyvekkel, a jelmondat pedig: „Vasakarat – sikert arat”.

4_eder_gyula_grafikaja_1900_utan.jpg

Éder Gyula grafikája (1900 után), Vastagh/V/19

Egy másik lapon a műkereskedő Vastagh Gyula és családja lakcíme olvasható: Budapest, Orlay utca 2. Lakásán többször is vásárlásokkal egybekötött kiállításokat tartottak.
Vastagh Gyula 1949-ben, a feleség (Meiszner Anna) 1967-ben hunyt el. 1963-ban és 1983-ban egyik lányuk, Popini Nándorné született Vastagh Márta juttatott ex libriseket az Országos Széchényi Könyvtár Aprónyomtatványtárába, apja gyűjteménye maradék darabjaiból (összesen kb. 100 példányt). 1974-ben fiuk, Vastagh János adott be mintegy félszáz ex librist.

Vastagh Gyula ex libris gyűjteményének részletes feldolgozását jelenleg végzem, a kisgrafikák figyelemre méltó részét képezik az OSZK Plakát- és Kisnyomtatványtár – a duplumokat nem számolva is – tízezret meghaladó modern ex libris anyagának.

Válogatott források és szakirodalom:

  • Az aprónyomtatványok csoportos leltára, 1962–1975. IX. 09. (Gyarapítási napló), 1963. IX. 03., 1974. IV. 8., VI. 05., VII. 28., VIII. 09-i bejegyzések.
  • Egyesületi élet, Csak Szorosan, 1902. február 20., 4–5.
  • Hírek (Műkiállítás Nagykanizsán), Zalai Hírlap, 1913. szeptember 15., 2.
  • Könyvkereskedelmi címtár, Könyvkereskedők, In. Magyar könyvkereskedők évkönyve, 1911., 260.
  • Lotz Károly emlékkiállításának képes tárgymutatója 1833–1933, Orsz. Magyar Képzőművészeti Társulat, Műcsarnok, Budapest, 1933., 262. tétel
  • Mika Edit: A Sárosfürdőtől a Hadik Kávéházig, Helytörténeti séta Újbuda szívében, Újbuda, 2009. szeptember 2., 6.
  • Murádin Jenő: Mattis Teutsch János életútja, In. A Mattis Teutsch János és a Der blaue Reiter c. kiállítás (Magyar Nemzeti Galéria: 2001. március 14. – június 24. és a müncheni Haus der Kunstban 2001. július 5. – október 7.) virtuális változata.
  • Néhány szó az ex libris gyűjtőkhöz, A Gyűjtő, szerk. Siklóssy László Dr., 1912. I. évf., 44.
  • Özv. Vastagh Gyuláné szül. Meiszner Anna gyászjelentése, OSZK Plakát- és Kisnyomtatványtár (Budapest, 1967. június)
  • Plakát- és aprónyomtatványok naplója, 1975. X.–1986. VI. (1983. XII. 20-i bejegyzés)
  • Rózsa Miklós: Zichy művei, Nemzeti Szalon, Budapest, 1902, 38. és 42. tétel
  • Takács Gábor: Műgyűjtők Magyarországon a 18. század végétől a 21. század elejéig, Kieselbach Galéria, Budapest, 2012, 475.
  • Tóth Ferenc: Művészetek és sportélet, A festészet, In. Makó története 1849-től 1920-ig (Makó monográfiája 5.), szerk.: Szabó Ferenc, Makó, 2002.
  • U. Gy.: Vastagh Gyula képkiállítása a Kaszinóban, Zalai Közlöny, 1926. június 5., 5.
  • Vasné dr. Tóth Kornélia: Múltunk neves ex libris gyűjtői, Lexikon, Budapest, Kisgrafika Barátok Köre Grafikagyűjtő és Művelődési Egyesület, 2019., 209–210.
  • Vastagh Gyula képkiállításának megnyitása, Zalai Közlöny, 1932. március 27, 4.
  • Vastagh Gyula képkiállítása. Képek a Fekete Sasban, Vásárhelyi Reggeli Újság, IX. évf.,1913. március 15., 2–3.
  • Vegyes, Corvina, A Magyar Kereskedők Egyletének Közlönye, 1901. március 20., 40, 42.

Vasné dr. Tóth Kornélia

 A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész

komment