A Könyvtári és Információs Világkongresszus előadásai. 1. rész

2021. október 19. 06:00 - nemzetikonyvtar

Beszámolók a Könyvtáros Egyesületek Nemzetközi Szövetségének éves rendezvényéről

A Könyvtáros Egyesületek Nemzetközi Szövetsége (International Federation Of Library Associations – IFLA) szokásos éves rendezvényét, a Könyvtári és Információs Világkongresszust (World Library and Information Congress – WLIC) első ízben rendezték meg idén nyáron online formában, melyen részt vettek kollégáink is. Háromrészes írásunkban összefoglalókat közlünk a konferencián elhangzott előadásokról. Elsőként az augusztus 17-én elhangzott szekciótémákból adunk ízelítőt.

Mi az értéke a kulturális örökségnek és a különgyűjteményeknek?
szekcióülés
Drucker György (Projektiroda) beszámolója

Az előadók Maria Castello moderálásával tízperces, tömör, gondolatébresztő prezentáció keretében közelítették meg különböző nézőpontokból a témakört. Az első előadó, Frédéric Blin (a Bibliotheque national de France – BnF munkatársa) arra helyezte a hangsúlyt, hogy tudományos mértéket kell alkalmazni a ránk hagyományozott és továbbadandó kulturális örökség tekintetében, hiszen kereskedelmi forgalom alól kivont javakról van szó. Nem kizárt természetesen a pénzügyi érték megléte, például a légifotók esetében, alapvetően mégis különbséget kell tenni a dokumentumállomány, például a BnF 1,2 milliós archívumának számviteli értéke és a gyűjtemény gazdasági értéke között.
Az előadásokat követő eszmecsere során, kérdésre válaszolva Brin megerősítette, hogy álláspontja szerint el kell szakadni a pénzügyi értékeléstől, miként például Bhutan a bruttó hazai össztermék (GDP) számítása helyett az össznépi boldogság mérőszámát favorizálná. Kollégája, Bruno Sagna (BnF nemzetközi igazgató) arra a szempontra is felhívta a figyelmet, hogy a gyűjtemények értéke jóval több, mint az állományi tételek egyedi értékeinek aritmetikai összege.

A következő előadásban Roslyn Russel tanácsadó (Canberra), vendégprofesszor (Royal Melbourne Institute of Technology) a különgyűjtemények jelentőségének értékelése felől közelített a problémához. A jelentőség lehet például történelmi, művészi/esztétikai, kutatási vagy társadalmi/szellemi természetű, míg fokozatait a proveniencia, ritkaság, állapot/teljesség, interpretációs képesség dimenzióiban értékelhetjük komparatívan. Ezek komplex vizsgálata után lehet jelentőségi nyilatkozatot kiállítani, amelyet sokoldalúan hasznosíthatunk különböző döntéshozatali folyamatokban, kezdve a szerzeményezéstől az állományvédelmi intézkedéseken és a kiállításon történő bemutatáson át a digitalizálás priorálásáig. Az előadó közreműködésével az ausztrál kormányzat számára készített útmutató itt érhető el.

Roslyn Russel tanácsadó (Canberra), vendégprofesszor (Royal Melbourne Institute of Technology): Az értékelés összehasonlító kritériumai. A kép forrása: Az előadó prezentációja

Teljesen más nézőpontot hozott be Razia Salek archívumvezető (Nelson Mandela Foundation, Johannesburg,), aki a különgyűjteményi értékeket az emberi jogok, az igazság és a jóvátétel tükrében vizsgálta. Dél-Afrikában az apartheid rendszer felszámolása után, Mandela elnök idején a dokumentációs archívumok, könyvtárak és számos különgyűjtemény fontos szerepet játszottak a korábbi jogsértések áldozatainak rehabilitálásában.
Végül Thomas Stacher, a darmstadti egyetemi és tartományi könyvtár igazgatója (Technische Universität, Darmstadt) a digitális másolat vagy digitális eredeti dilemmáját boncolva közelített ahhoz a kérdéshez, hogyan változtatja meg a digitális szempont érvényesítése a különgyűjteményekre vonatkozó felfogásunkat.
Kiindulópontja, hogy a digitális kópia csak ezüst, míg az eredeti az arany, hiszen a digitális másolat nem helyettesíti az eredetit, csak visszautal rá, nincsen ónértéke, és – Walter Benjaminnal szólva – nélkülözi az eredetit körülvevő aurát. Ebben a felfogásban a könyvtár a múltnak a ritka könyvekben és különgyűjteményekben megtestesülő emlékezete, és a digitális konverzió révén elősegíti a múlt emlékezetének rekonstrukcióját. A digitális kulturális javaknak a nyilvánossághoz történő közvetítésével a közönség a múlthoz kapcsolódhat, a gyűjteményeknek pedig éppen ez adja meg az értékét.

Thomas Stacher, a darmstadti egyetemi és tartományi könyvtár igazgatója (Technische Universität, Darmstadt): A könyvtárak feladata. A kép forrása: Az előadó prezentációja)

Szabályozott digitális kölcsönzés
szekcióülés
Dancs Szabolcs (Könyvtári Szabványosítási Iroda) beszámolója

Kyle K. Courtney előadásában arról beszélt, hogyan terjeszthető ki a digitális tartalmak hozzáférése a szabályozott digitális kölcsönzési CDL-rendszer (controlled digital lending) alkalmazásával. A könyvtárak kettős szerepet látnak el a kreatív ágazat szerzői jog által érintett területén. Egyfelől kiemelkedő a gazdasági szerepük: világszerte mintegy 720 milliárd dollárt költenek jogvédett tartalmakra; másfelől a szerzői jogi oltalom alatt lévő művek fontos felhasználói: csak az Egyesült Államokban évi 2 millióra rúg a könyvtárak által kölcsönzött jogvédett dokumentumok száma. Az USA jogi rendszere, közelebbről a Fair Use (méltányos felhasználás, illetve Kanadában: Fair Dealing) és a jogkimerülés (First Sale Doctrine) szabályozása ágyaznak meg a szabályozott digitális kölcsönzési (CDL) szolgáltatásnak, amelynek lényege, hogy a művek legálisan beszerzett elektronikus példányainak mindegyike egyidejűleg egy felhasználó számára kölcsönözhető (limitált időre, ahogy a hagyományos kölcsönzési rezsim engedi). Ugyanez igaz a digitalizált tartalmakra is, amelyek esetében az e-kölcsönzés idejére fel kell függeszteni az eredeti (nyomtatott) példány(ok)hoz való hozzáférést. További feltétel, hogy a hozzáférést úgy kell lehetővé tenni, hogy a felhasználó ne készíthessen másolatot az adott műről, semmiképp ne tölthesse le azt. A DRM-technológiát (digitális jogkezelés) bár alapjáratban „nem szeretjük”, itt kénytelenek vagyunk alkalmazni. A CDL-rendszert több mint 100 észak-amerikai könyvtár implementálta eddig. Courtney szerint egy piackímélő eljárásról van szó, amelynek jogi keretei (Észak-Amerikában legalábbis) adottak.

A CDL-modell röviden

Az IFLA a CDL-lel kapcsolatban kiadott egy álláspontot, amelyet Christina de Castell ismertetett. A dokumentum elmagyarázza a CDL-nek mint a licencelés alternatívájának szükségességét és alapelveit. A szerzők úgy érvelnek, hogy a kor (és a felhasználók) igényeinek megfelelő hozzáférés nyújtásának alapfeltétele, hogy a könyvtárak a hagyományos dokumentumok kölcsönzésének elvén kölcsönözhessék ki a művek elektronikus példányait, és ennek lehetősége már azokban az európai országokban is adott, ahol az Európai Unió Bírósága C-174/15 ítéletére alapozva ezt engedélyezik. Az uniós országokban a lokális helyzetre kell alkalmazni az ítélet nyújtotta új lehetőséget, a többi országban pedig meg kell teremteni a jogi alapokat, ha azok még nincsenek meg.

Az entitásmenedzsment felé: új szerepek és új szolgáltatási modellek a könyvtárakban
szekcióülés
Gombos Zsuzsanna (Humántudományi Bibliográfiai Koordinációs Iroda) beszámolója

Az IFLA Katalogizáló és Bibliográfiai Szekcióinak szervezésében három előadót hallgathattunk meg. Az első előadásban arról a nemzetközileg is megfigyelhető törekvésről volt szó, hogy miként próbál elmozdulni a könyvtárszakma a bibliográfiai és authority rekordokon alapuló katalógusok irányából a strukturált adatokon alapuló, valamint a megosztott és nyílt azonosítókat használó entitáskezelés felé.
A British Libraryből Andrew MacEwan és a Bibliothèque nationale de France munkatársa, Iris Berbain a két könyvtár, a 2012 óta létező ISNI-vel (nemzetközi szabványos névazonosító) kapcsolatos tapasztalatairól számolt be, arról hogy hogyan vonták be sikerrel a kiadói világot az ezzel kapcsolatos közös munkába. Ennek alapvető célja, hogy minél jobb minőségű, megbízható és egyértelműsített adatok kerüljenek az adatbázisba, mely többek között alkalmas lesz a szerzői jogi kérdések tisztázására is. Az adatbázis deklarált célja, hogy (ne csak) a könyves szakma különböző szereplői között biztosítsa az adatok cseréjét, és mindenkit érdekeltté tegyen az adatok minőségének javításában.

Az ISNI-rendszer

A British Library ezért, annak érdekében, hogy az ISNI egy elterjedt, globális azonosítóvá válhasson, a könyvtári világ ellátóláncának több szereplőjével – a könyv- és zeneiparral, kutatókkal − igyekszik együttműködni. Az Egyesült Királyságban ezt a törekvést több kiadással kapcsolatos szabványügyi testület is támogatja, ennek köszönhetően kialakult egy rendszeresen ülésező közös munkacsoport is. Így a kiadók adatbázisaiban és a brit nemzeti bibliográfiában található bibliográfiai adatokat az ISBN azonosító segítségével egybevetették és összekapcsolták a VIAF-ban és ISNI-ben található megfelelő név-authoritykkel, mely tevékenységnek volt egy olyan nem várt eredménye is, hogy a kiadók adatbázisaiban található duplumokat is sikerült kiszűrni. A BnF a kiadókkal való együttműködést a kötelespéldány-rendszeren belül is alkalmazza, illetve 2017 óta ISNI-azonosító kiutaló szolgáltatást tart fenn. (Az ISNI-ről bővebben Dancs Szabolcs írt cikket 2017-ben.)
A szekció második előadásában a szentpétervári Orosz Nemzeti Könyvtár képviseletében Karina Esman számolt be a dokumentumritkaságokat nyilvántartásba vevő, immár harmadik éve futó, Könyvjelzők (Книжные памятники) nevű projektjükről. A projekt célja, hogy számbavegyék az orosz kultúra különösen nagy értékkel bíró könyves örökségét, ezeket digitalizálják, tudományos alaposságú leírást készítsenek róluk, és a nyilvánosság számára szabadon elérhetővé, kereshetővé tegyék. A tervek szerint az ötéves munka során 40.000 darab, 1830 előtti könyvet, kéziratot, térképet, metszetet, kottát és posztert digitalizálnak. A munka dandárján az Orosz Állami és az Orosz Nemzeti Könyvtár osztozik, de részt vesz a feladatvégzésben az Orosz Tudományos Akadémia Könyvtára és jónéhány regionális könyvtár is.
Esman előadásában kitért néhány katalogizálási különlegességre, amelyeket a RUSMARC-ban készült rekordokon keresztül mutatott be, azonban az első előadásban megismert nyílt azonosítókon alapuló entitáskezelésről, vagy az orosz könyvtárszakma ezekhez való viszonyulásáról keveset tudhattunk meg, azon kívül, hogy az Orosz Nemzeti Könyvtár tagja a VIAF közösségnek, tehát az orosz nemzeti névtér adatai megtalálhatók a Nemzetközi Virtuális Katalógustárban (VIAF) is.

A sorozat 2. és 3. része itt érhető el.

komment

Háry János színpadra lép

2021. október 16. 08:00 - nemzetikonyvtar

95 évvel ezelőtt mutatták be Kodály Zoltán Háry János című daljátékát

1926. október 16-án mutatták be a Magyar Királyi Operaházban Kodály Zoltán Háry János című daljátékát. A szövegkönyv szerzői Paulini Béla és Harsányi Zsolt voltak. A rendező Márkus László volt, vezényelt Rékai Nándor. A címszerepet Palló Imre, Örzse szerepét pedig Nagy Izabella, a Nemzeti Színház művésze alakította. Vendégszerepelt továbbá az előadásban Körmendy János, a Magyar Színház tagja is.

A bemutató szereposztásának áttekintését a színlap mellett megkönnyíti egy korabeli képösszeállítás is.

A Háry János daljáték eredetileg a Nemzeti Színház számára készült. 1926-os ősbemutatója előtt a rendező, Márkus László (1881–1948) – aki egyúttal író, kritikus, díszlet- és jelmeztervező is volt – így nyilatkozott:

„A Kodály ősi szépségű magyar muzsikája mellett Paulini Béla és Harsányi Zsolt színdarabja is idevaló az Operaházba.”

Márkus László: „Háry János”. M. Kir. Operaház. Szerkeszti: Radnai Miklós és Márkus László. 1926. október, Budapest, Színházi Album-Kiadóvállalat, 1926. 13. – Színháztörténeti és Zeneműtár

Márkus László korábban több budapesti színháznál is tevékenykedett. 1908-tól a Magyar Színház főrendezője és díszlettervezője, 1922–26-ig a Renaissance Színház díszlet- és jelmeztervezője volt. Időközben, már 1923-tól az Operaház főrendezője, 1935-től 1944-ig igazgatója volt. Az 1932–33-as évadban pedig már a Nemzeti Színház igazgatói feladatát is ellátta. Így még jobban megértjük a következő vallomását:

„Nekem, aki rendezője lettem az előadásnak, különös gyönyörűség megint egyszer a színészek beszédjében keresnem kifejező eszközeimet és boldog vagyok, hogy egyszer megint körülöttem van a drámai színpad, ahol fiatal voltam, és ahol oly fájdalmasan hiába kerestem azt a muzsikát, amit a dráma lényeges belső erőjének éreztem mindig. Az én drámai ideálomhoz most jutottam közel, itt az Operaházban és álmélkodva hallgatom az énekesek szép tiszta magyar prózáját és minden próbán egész sajátos személyi értékek revelációját élvezem.”

Márkus László: „Háry János”. In. M. Kir. Operaház. Szerkeszti: Radnai Miklós és Márkus László. 1926. október, Budapest, Színházi Album-Kiadóvállalat, 1926. 14. – Színháztörténeti és Zeneműtár

Márkus László (1881–1948) rendező, díszlet- és jelmeztervező munka közben. Fénykép. Jelzet: 1954/3198 – Színháztörténeti és Zeneműtár

A Nemzeti Színház számára készült, de az Operaházban bemutatott Háry János egy rövid időre mégis eredetileg tervezett bemutatója helyére került, hisz 1929. december 13-án, 14-én és 15-én a Nemzeti Színház Kamaraszínházában adták elő a daljátékot. Az előadásra a csákvári Magyar Földmíves Játékszín vendégjátékaként került sor, saját jelmezekkel és díszletekkel. A játékszín vezetője Paulini Béla, a szövegkönyv egyik szerzője, az előadás rendezője Bozory Endre, a csákvári Bozory vendéglő tulajdonosának tehetséges fia, a földmíves zenekar prímása pedig Dávid János volt.

Az előadás bemutatója 1929. április 16-én volt Csákváron. A város szülötte, Paulini Béla kezdeményezésére indult el és az ő vezetésével folytatódott a magyarországi falvak hagyományőrző népi együtteseit tömörítő Gyöngyösbokréta-mozgalom, melynek nyitányát éppen a Háry János a rádió által is közvetített csákvári bemutatója jelentette.

Paulini Béla, Harsányi Zsolt: Háry János kalandozásai Nagyabonytul a Burg váráig. Kodály Zoltán kottáival és eredeti nép dalokkal, Budapest, Szerzők kiadása. Marton Sándor, 1926, 97. – Törzsgyűjtemény

Garay János (1812–1853) költő, színdarabíró, műfordító elbeszélő költeményben örökítette meg Háry János alakját. Paulini Béla és Harsányi Zsolt szövegkönyve az ő Az obsitos című műve nyomán keletkezett.

Barabás Miklós: Garay János. Kőnyomat, Bécs, Johann Höfelich, 1844. Jelzet: KE 3350 – Színháztörténeti és Zeneműtár

A Háry János alakját korábban feldolgozó legismertebb alkotásból idézünk, amely nagy- és dédszüleink idején még az iskolai kánon részeként elmaradhatatlanul szerepelt a régi magyar olvasókönyvek újabb és újabb kiadásaiban:

„Most is kezébe kapván az öblös meszelyest,
Kalandos életéből regét regére kezd;
Hol s merre járt, mit látott, mit tett ő s társai,
S hallgatva függtek rajta mindnyájok ajkai.

Ő, ki ármádiákat vert széjjel egy magán,
Túl jára hadnagyával az Operenczián,
Ki franczia fejekkel sátrát körül raká,
És a világ végénél lábát lelógatá.”

Garay János: Az obsitos. I. Az obsitos és Napoleon. In. Garay János összes költeménye – Magyar Elektronikus Könyvtár

Ma ugyan már csak kevesen ismerik Garay a maga korában és később is népszerű művét, de a mese tovább él… Háryt ma is mindenki jól ismeri.
Az obsitos alakjának kiteljesedése, vagyis Háry színpadra kerülése két tehetséges írónak köszönhető, a főképp humoros, részben gyerekeknek szóló írásairól ismert, a nép lelkületét jól ismerő Paulini Béla (1881–1945) és a református írók, köztük a gályarab prédikátor Harsányi Móricz István leszármazottja, az író, műfordító, színházi ember Harsányi Zsolt (1887–1943) közös alkotása.

Az itt bemutatott képes összeállítás alapján némi fogalmunk lehet, hogyan is nézhetett ki az ősbemutató színpadképe, s milyenek voltak a szereplők.

Muszka silbak. Paulini Béla rajza. A „Háry János” I. kalandjához. In. Paulini Béla, Harsányi Zsolt: Háry János kalandozásai Nagyabonytul a Burg váráig. Kodály Zoltán kottáival és eredeti nép dalokkal, Budapest, Szerzők kiadása. Marton Sándor, 1926, 19. – Törzsgyűjtemény

A Paulini Béla által az 1926-os kiadás számára készült rajzait párhuzamba állítottuk az elkészült díszlettervekkel, illetve egy esetben a színpadképpel. A hasonlóság a rajzok és a tervek között szembetűnő.
De mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás? Valószínűbb, hogy a már kész tervek alapján készültek – újra – a jó rajzoló, saját könyveit is, mint például az 1925-ben megjelent Dugasz Matyi birodalmát, maga illusztráló tehetséges művész szellemes rajzai, de a közös munka, véleményünk szerint szinte biztosra vehető, ami a népi meseszerűséget, egyszerű, naiv jelleget illeti.

Paulini Béla. Jelzet: 223/1990 – Színháztörténeti és Zeneműtár

Paulini – ahogyan azt a korabeli tudósításból is megtudhatjuk – a próbákon is állandóan jelen volt. A daljátékról adott nyilatkozatát idézzük:

„Az a fontos, hogy megszületett a modern magyar daljáték. A modern magyar zene – vagy elfelejtett ősi muzsika?
A semmiképpen sem realista szöveg, sok groteszk, nem látott fantasztikum s az újszerű díszlet nem expresszionizmus, de nem is kékmadár-másolat: magyar levegőt lehel. S mégis – modern. (A szövegnek, zenének, díszletnek egységesen a filozófiája is magyar, s a szöveg dehogyis amolyan »librettó«, táncos társa a muzsikának.)
Bizony a naturalistákat sohasem tiszteltem. A naturalista írók ugyanis – véleményem szerint, aminek állíthatják az ellenkezőjét is – nem is művészek, hiszen csak másolják az életet. És ami még rosszabb – különösen a színpadon – a naturalizmust úgysem lehet száz százalékig megcsinálni, és amit naturalizmusnak neveznek, végeredményben úgyis csak – álnaturalizmus. Tehát éppen semmi. (Véleményem! Lehet vitatkozni, bár a vitatkozásra nem felelek.) Az az előadás, amit a Háry János hoz, végre egységes megtagadása a naturalista színpadnak, ami a magyar színpadot – némi kísérletezésektől eltekintve – vagy száz esztendeje foglalja le.
S ezzel egyúttal eljutottunk oda, hogy [amit] most Márkus László áldott rendezői keze, szeme, szíve egységesen színpadra állított, az egyúttal bemutatója a magyar színjáték második etapjának. (Nagy mondás? Nem baj az kérem, úgyis »ismert szerénységemmel« veregetik folyvást a vállamat. Holott félreismert gőgről is lehet szó.) Márkus László! Színpadra állítani a modern és mégis minden ízében magyar daljátékot, nem is sikerülhetett volna másnak, mint neki; valahol hiba támadt volna, és akkor összeomlik a kényes tündérvár, s a számtalan színű, kristályüveg-tündérvárból csak cserép marad. Márkus László tudhatta csak ezt, aki író, muzsikus és festő volt egy személyben, aki érzi nemcsak a muzsika meg a szó ritmusát, hanem képben is lát mindent, és pillanatig sem tépelődik.
A darabban kétségtelenül megnyilvánul némi fantázia (magyar, magyar!) és derű... Márkus László dehogy is csinál viccet a dologból, áhítattal szalutáltatja a csontvázakat is Johannesünk előtt. Igen, e teljes hozzáértés, rajongás nélkül suta dolog kerekedhetett volna a Háry Jánosból is, félszeg-ostobaság a nagyvonalú elgondolásból.
Egyszóval a szerző akképp fejezi be a »darabról« szóló nyilatkozatot, hogy megállapítja: a magyar színművészet már indulhat is fáklyával Márkus László elé, hiszen akadt egy rendező, aki Pesten is legyőzte a hétfejű sárkányt: a naturalista színpadot… Az Operaház »énekesei« pedig elkövették azt a kedves csodát, hogy Háryért remekül beszélnek is, s egy kiváló drámai színész operaénekessé lett érte: köszönjük, köszönjük, igen szépen.
Hogy aztán majd a közönség mindjárt teljes lelkesedéssel ismeri-e föl tündérvárunkat, azt persze kiszámítani nem lehet. De biztos, hogy akik – kissé dekadens korunkban – fokozottabb mértékben vágyakoznak a szent tűz után, azok kitárják karjaikat.”

Háry János. A három szerző és a rendező az Operaház újdonságáról. I. Paulini Béla [nyilatkozata]. [A II. Harsányi Zsolt. III. Kodály Zoltán.]. In. Magyar Színpad, 19. évf., 1926. október, 15–16. – Törzsgyűjtemény

A Garay-féle változathoz képest is a Világvége és a Hétfejű sárkány jelenete a Paulini Béla és a szerzőtársak által 1926-ban kiadott könyvből hiányzik. Az operaházi bemutatókor s még egy darabig szerepeltek, majd később elhagyták ezeket, miközben az egész darab és a zene is az idők során több átalakításon ment keresztül. 1927-ben világsikert arató hattételes zenekari szvit is született belőle. – A világvége jelenetnek és a sárkánynak a rajzát tehát hiába keressük Paulinitől, viszont Oláh Gusztáv mindkettőt megrajzolta.
Oláh Gusztáv (1901–1956) korának egyik legkiemelkedőbb díszlettervezője, Kéméndy Jenő tanítványa, szcenikai asszisztense lett az Operaházban, ahol azután harmincöt évet töltött. Közben Hevesi Sándor hívására dolgozott a Nemzeti Színháznak is. 1926. október 30-án Az ember tragédiája új bemutatójához az új díszleteket, „misztériumkeretet” Tolnay Pállal együtt ő valósította meg.

Oláh Gusztáv, 1926 körül. Fotó: Vajda M. Pál. Jelzet: KA 7848/25 – Színháztörténeti és Zeneműtár

„Körülbelül 75 évvel ezelőtt temették el Tolnában azt a magyar Münchhausent, akit most három eredeti tehetség új és ragyogóbb életre keltett az Operaházban. Ők is »hárman valának együtt«, mint Garay »Obsitos«-ának szereplői: – Kodály, Harsányi és Paulini –, de negyediknek hozzájuk szegődött ifjú Oláh Gusztáv, a mesemondók mágusa, akinek fantáziája »korszerű környezetet” varázsolt az Operaház színpadára.
Kettős nehézséggel állott szemben a díszlettervező, amikor Háry János viselt dolgait kellett megfelelő keretbe állítania. A valóságot – a XIX. század eleji reális életet – úgy kellett összhangba hoznia, sőt egybeolvasztania a mese akciójában – tehát a hazugság levegőjében – törpékké torzított legendás alakokkal, hogy az összbenyomás ne legyen bántó, és minden túlzást megbocsássunk a fantáziának azért, hogy egy derűs álomvilág illúziójába ringatott.
Ezt a nem könnyű és nem mindennapi föladatot sok invencióval és ötletes eredetiséggel oldotta meg ifjú Oláh Gusztáv. Szigorúan ragaszkodott a daljáték stílusához s annak szellemében varrt cifra sújtást a mese tarka ruhájára. Céljának és a sikernek érdekében fölhasznált minden eszközt, mely a színi hatás fokozására kínálkozott. Ami szép, megkapó és színes vonás akad az etnográfiában, azt mind összeszedte és művészi ösztönnel szűrte le belőlük a mese típusait, melyeket aztán pazar pompával öltöztetett föl.
Így lett a »rongyos obsitos« viselt dolgaiból káprázatos revü, amelynek egyes jelenetei oly nagyszerű erővel vetik elénk a XIX. századbeli magyar élet egy-egy jellegzetes képét, hogy aki látja, egy pillanatig se tartja mesének vagy álomnak – például: a majlandi táborozást stb. –, hanem annyira megérzi a kor történelmi levegőjét, hogy valósággal vele és benne él.

Ahogy elénk állítja Milano városát 32 tornyával, már az első tekintetre látjuk, hogy ez a stilizált mese-illusztráció nem lehet valóság. És ebbe a naiv elgondoláséi keretbe mégis pompásan beleillik a Háry János hetyke huszársága, a kocsis Körmendy zamatos magyarsága, sőt még a kétfejű csirkét reggeliző osztrák császár is – ami pedig mind »eredeti valóság«, és nem kell hozzá semmiféle illúzió, hogy el is higgyük.
Ezt a hitet pedig az a »korszerű környezet« adja a nézőnek, melyet ifjú Oláh Gusztáv fantáziája varázsolt a színpadra. Mert abból a perspektívából mutatja a császárvárost, a zenélő toronyórát, Napóleont, Mária Lujzát, az ábécét éneklő császári gyermekeket, a magyar huszár gyöngyéletét, meg az abonyi csapszéket – szóval az egész »inzurgens világot« –, ahogy azt, Háry János füllentései nyomán, a XIX. század eleji naiv parasztok látták.
Enélkül groteszk, nevetséges, sőt bántó paródia lenne az egész daljáték, a néző elvesztené minden illúzióját – körülbelül úgy, mint ahogy a frakkos Hamlet is szánalomra méltó, silány figurává degenerálódik a modern keretben föltálalt legendás akcióban.
A díszlet-festőnek ezt a nagy művészi értékét illett és kellett kiemelni éppen most, amikor egyes színház-direktorok a színpad »leegyszerűsítése« címén – mivelhogy a papír-masé olcsóbb, mint a vászon – ki akarják vetkőztetni korszerűségéből a történeti akciókat, mit se törődve kapzsiságukban azzal, hogy ez a »leegyszerűsítés« egyenesen megöli az illúziót: tehát a színpadi hatás az igazi és teljes siker rovására megy.”

Az Obsitos. In. Képes Krónika, 8. évf. 44. sz., 1926. október 31., 4–5. – Törzsgyűjtemény

A nagyabonyi kocsmában a valóságban garnizonjából ki sem mozduló obsitos baka rákezd mesés huszárkalandjaira.

Háry a muszka–osztrák határon kimenti a bajba jutott császárnét.

A bécsi Burg udvarán. Háryt felveszik a testőrségbe.

A Napóleont elhagyó, s most már a hős Háryba szerelmes ifjú császárné és Ferenc császár…

A féltékeny és cselszövő Ebelasztin távolította el Háryt az udvartól.

Majland harminckét tornya alatt táborozik Háry mint óbester.

Háry legyőzi a franciákat és rabul ejti Napóleont.

Ebelasztin a Hétfejű sárkánnyal elraboltatja az ifjú császárnét, Mária Lujzát, hogy ne lehessen Háryé. Háry elmegy a világ végére, hogy megmentse Mária Lujzát. A Hétfejű sárkánynak már hat fejét levágta, mire az, az életéért rimánkodva, sértetlenül kiadja neki Mária Lujzát.

A szerelmes Mária Lujza bátor megmentőjének, Hárynak hálából pompás lakosztályt nyitott a bécsi Burgban és már az esküvőjükre készülődnek.

Végül mégis sikerül Hárynak elhárítania ezt a kényszerű házasságot. Mindent ügyesen elrendez, s még Ferenc császárt is kioktatja, ezentúl szeresse jobban a magyarokat. Végül igaz szerelmével, Örzsével boldogan megy haza a falujába.

Kodály Zoltán. 1928. Fotó: Vajda M. Pál. Jelzet: Kodály 101/3 – Színháztörténeti és Zeneműtár

Kodály Háry Jánosa bemutatójának évfordulóján a modern magyar daljáték megszületését is ünnepeljük. Ekkor csendültek fel először az Operaház színpadán a magyar nép dalai.

Irodalomjegyzék:

Kis Domokos Dániel (szerk.): Kodály a színpadon, Budapest, Országos Széchényi Könyvtár, Osiris (Libri de libris), 2007.
M. Kir. Operaház. Szerkeszti: Radnai Miklós és Márkus László, 1926. október Budapest, Színházi Album-Kiadóvállalat, 1926.
Kis Domokos Dániel: Velence a színpadon. 1. rész, 2. rész. In. Az Országos Széchényi Könyvtár blogja
Burda Zita: Az opera varázslója. Virtuális kiállítás Oláh Gusztáv, az Operaház rendezőjének, díszlet- és jelmeztervezőjének életművéből

Kis Domokos Dániel (Színháztörténeti és Zeneműtár)

komment

Egy aranylakodalom emléke. Második rész

2021. október 15. 06:00 - nemzetikonyvtar

Klasszikusok klasszicista kiadásban: Anakreóni dalok

Habsburg–Tescheni Frigyes királyi herceg és neje, Izabella 1928 októberében ünnepelték aranylakodalmukat. Ennek alkalmából több, igen értékes könyvet ajándékoztak a Magyar Nemzeti Múzeum Országos Széchényi Könyvtárának. Tették mindezt annak ellenére, hogy már csak egykor mesés vagyonuk töredékének voltak birtokában.
A Habsburg–Lotharingiai-ház tagjaiként az első világháborút követően javaik nagy részét elvesztették, többek között a bécsi Albertina palotában levő műgyűjteményüket is, melyet az osztrák államtól hiába igényeltek vissza. Egyetlen ország hagyta háborítatlanul birtokaikat: a Magyar Királyság. Életük hátralevő részét itt élték le, köztiszteletnek és népszerűségnek örvendve.
A nagyvonalú adomány nem csupán a köz iránti áldozatkészségükről tanúskodott, hanem egyben magyar kötődésük egyik megnyilvánulása is volt, melynek nyomán nemzeti könyvtárunk rendkívül értékes kiadványokkal gazdagodott. Sorozatunkban a hercegi pár által adományozott műveket mutatjuk be.

Habsburg–Tescheni Frigyes főherceg és felesége, Izabella főhercegasszony – Magyar Nemzeti Múzeum, Történeti Fényképtár

A hercegi pár által adományozott könyvek közül az első, melyet az 1929. évi könyvtárigazgatói jelentés említ, az Anakreóni dalok 1781-ben megjelent díszkiadása, mely amellett, hogy a klasszicista könyvművészet egyik remeke, tudománytörténeti jelentőséggel is bír. A könyvet Giuseppe Spalletti, a Vatikáni Apostoli Könyvtár tudós könyvtárosa adta ki, saját költségén. A költemények ógörög szövege és ezek latin fordítása mellett a kötet a versek forrásául szolgáló és akkoriban még nehezen hozzáférhető, bizánci kódexrészlet rézbe metszett másolatát is tartalmazza.
A mű keletkezésének körülményei szorosan összefüggenek a 18. század utolsó negyedében Európa-szerte uralkodóvá váló stílusirányzat, a klasszicizmus kibontakozásával, mely az ókori művészet emlékeit eszményítette, és ezeket tekintette a kor alkotói által követendő példának. Egyik legjelentősebb központja éppen az ókori emlékek sokaságát őrző Róma volt, ahol VI. Piusz pápa uralkodása alatt az emlékek feltárása újabb lendülettel folytatódott. Ezzel egy időben az ógörög és római irodalom iránti érdeklődés is felélénkült. A mű kiadóját, Giuseppe Spallettit azonban nem csupán ez ösztönözte az Anakreóni dalok megjelentetésére, hanem az az észrevétel, hogy a versek korábbi kiadásai számos pontatlanságot tartalmaztak. Ezt a felismerést az a körülmény tette lehetővé, hogy a költeményeket az utókorra áthagyományozó bizánci kódexet akkoriban a Vatikáni Apostoli Könyvtárban őrizték.

Az Anakreóni dalok címoldala. Anacpeontoc Thioy Cymпociaka Hmiambia. Anacreontis Teii Convivialia semiiambia, Roma, 1781. Jelzet: Dm 1.491 – Törzsgyűjtemény

Spalletti a könyvet Gábriel infánsnak ajánlotta, aki korábban Sallustius római történetíró műveinek 1772-ben megjelent fordításával vívta ki a korabeli, művelt olvasóközönség elismerését.
Az infáns ókor iránti érdeklődése nem meglepő annak fényében, hogy annak a szászországi Mária Amália hercegnőnek volt a fia, aki már lánykorában rajongott az ókori szobrokért, később pedig ő vette rá férjét, VII. Károly nápolyi királyt Pompeji feltárásának elrendelésére. Bourbon Gábriel Antal szerteágazó rokoni kapcsolatainak magyar vonatkozása is ismert: egyik nővére, Mária Lujza József nádor édesanyja volt, a későbbiekben német-római császárnéként, majd magyar királynéként vált ismertté.

Giuseppe Spalletti Gábriel infánsnak szóló ajánlásának kezdete. In. Anacpeontoc Thioy Cymпociaka Hmiambia. Anacreontis Teii Convivialia semiiambia. Roma, 1781. Jelzet: Dm 1.491 – Törzsgyűjtemény

A Catilina összeesküvéséről és Jugurtha háborújáról szóló művek fordítását tartalmazó, díszesen kivitelezett könyvet az infáns ajándékképpen Európa főúri udvaraiba küldte szét.
A madridi királyi nyomdász, Joaquín Ibarra által kiadott, remekbe szabott könyvet Giuseppe Spalletti is ismerte és minden bizonnyal követendő példának tekintette. Az általa megjelentetett kötet is tartalmazza az eredeti szöveget, annak fordítását és metszetekkel díszített. Ez utóbbiak a pápai udvarral kapcsolatban álló művészek alkotásai. A legdíszesebb példányokban a nyomatok felülfestettek. A hercegi pár által adományozott kötet is ezek közé tartozik.

A serlegről szóló költeményt megjelenítő oldal. In. Anacpeontoc Thioy Cymпociaka Hmiambia. Anacreontis Teii Convivialia semiiambia. Roma, 1781. Jelzet: Dm 1.491 – Törzsgyűjtemény

Spalletti a versek szövegének átiratához mellékelte a Cambridge-i Egyetem görögtanárának, Joshua Barnesnak 1705-ben kiadott könyvében (ANACREON TEIUS, Poéta Lyricus Summâ Cura et Diligentia, ad fidem etiam Vet. MS. Vatican. Emendatus [...] Operâ & studio JOSUAE BARNES […] Cantabrigiae […] MDCCV) szereplő, közismertebb versátiratokat is, valamint a költemények szövegének latin prózai fordítását.
A kötet előszavában röviden kitér arra, hogy az ógörög költemények gyűjteményét Konstantinos Kephalas (aki a tizedik század elején a konstantinápolyi császári palota papságának tagja volt) három ókori, illetve korabizánci antológiából merítve állította össze. Ez a versgyűjtemény a későbbiekben Anthologia Palatina néven vált ismertté és a tizedik század végén készült másolatban maradt fenn a Codex Palatinus lapjain.

Anakreón medalionba foglalt arcképe szatírok, nimfa és Hümén között. In. Anacpeontoc Thioy Cymпociaka Hmiambia. Anacreontis Teii Convivialia semiiambia. Roma, 1781. Jelzet: Dm 1.491 – Törzsgyűjtemény

A kódexnek igen kalandos sorsa volt. Vélhetően valamikor Konstantinápoly eleste után került Európa latin műveltségű részébe, végül pedig Heidelbergbe, a Német-Római Birodalom egyik legjelentősebb kéziratgyűjteményét őrző Választófejedelmi Könyvtárba (Bibliotheca Palatina).
A harmincéves háború egyik döntő ütközetében, a fehérhegyi csatában a Rajnai Palotagrófság választófejedelme a protestáns rendek szövetségének vezéreként vereséget szenvedett és ez a könyvtár sorsát is megpecsételte. V. Frigyes elvesztette választófejedelmi címét I. Miksa bajor herceg javára, aki katolikus lévén, a könyvtár állományának javát támogatójának, XV. Gergely pápának küldte el trófeaként. A kéziratokat és könyveket még Münchenben egy erre utaló adományozói könyvjeggyel (Cod. Pal. graec. 23 Anthologia Palatina – Universitätsbibliothek Heidelberg) látták el, majd a görög származású Leo Allatius pápai megbízott felügyelete alatt szállították tovább Rómába az Alpokon át. Allatius, bár tisztában volt a kéziratok értékével, úgy rendelkezett, hogy a könnyebb szállíthatóság érdekében a kódexeket védő faborítókat fejtsék le. Vélhetően ekkor vált ketté az ógörög költemények szövegét tartalmazó kódex; az anakreóni dalok szövegét a kisebbik kódextöredék tartalmazta.
Azok a könyvek, melyek 1623-ban nem kerültek Rómába, az 1693-as örökösödési háborúban, melynek során a francia csapatok feldúlták Heidelberget, elégtek.
A kéziratokat a 18. század végéig őrizték a Vatikáni Apostoli Könyvtárban, ahol új pergamenkötésbe foglalták és katalogizálták őket. Giuseppe Spaletti érdeme, hogy az anakreóni dalok szövegének pontosságra törekvő közzétételével a kor tudósai és az ógörög költészet iránt érdeklődők számára azt elérhetővé tette. A későbbiek során is, hosszú ideig ez volt az egyetlen hiteles, közrebocsátott forrása az ógörög költemények szövegének, mivel az 1797-es tolentinói szerződés értelmében a háborúból vesztesként kikerülő pápai államnak hadisarcként mintegy félezer kéziratot kellett átadnia a francia államnak, ezek között a Codex palatinus graecus 23 jelzetűt is, amely a Francia Nemzeti Könyvtárba került. Új őrzési helyén a kutatók számára továbbra is nehezen hozzáférhető maradt, több okból kifolyólag.
Napóleon bukását követően, az 1815. évi párizsi szerződés az elhurcolt műkincsek visszaszolgáltatására kötelezte Franciaországot, a Heidelbergi Egyetemi Könyvtár elöljárója pedig visszaigényelte az egykori Választófejedelmi Könyvtárból származó kéziratokat. A Codex palatinus graecus 23 jelzetű kódex is átadásra került, pontosabban csak az első, terjedelmesebb része (Cod. Pal. graec. 23 Anthologia Palatina – Universitätsbibliothek Heidelberg), az anakreóni dalokat tartalmazó második része (Codicis Anthologiæ Palatini pars altera – BNF Gallica) a Francia Nemzeti Könyvtárban maradt, mivel csak Heidelbergben vették észre, hogy a kódex tartalma részleges, a francia fél pedig nem fedte fel, hogy a második rész is Párizsba került.
Az anakreóni dalok, annak nyomán, hogy 1554-es első kiadásuk nagy visszhangot keltett az ókori költészet iránt rajongók sorában és valóságos költői divatot indított el, a 18. században is közkedveltek és népszerűek voltak. Ez a költői divat a magyar tollforgatók körében is hódított, amint azt Csokonai Vitéz Mihály anakreóni dalai is tanúsítják.
Az editio princeps közreadója, Henri Éstienne a verseket Teószban született Anakreón költeményeinek vélte, lassanként azonban az ógörög költészettel foglalkozó tudósok körében egyre inkább elterjedt az a nézet, hogy nem a Kr. e. 6. században született Anakreón, hanem évszázadokkal később az ő modorában verselő, hellenisztikus kori verselők alkotásairól van szó. Ezek a költők Anakreón verseinek életörömre hangolt könnyedségét csodálták leginkább és költeményeik is ezt az életérzést tükrözik.
A mű címe (ANAKPEONTOC THIOY CѴMΠOCIAKA HMIAMBIA, Ponori Thewrewk Emil fordításában – Anakreon görögül és magyarul – „A teosi Anakreon féljambusos bordalai”) nem sejteti, de az Anakreón alakját megidéző első költemény már jelzi, hogy Anakreón nem a versek alkotója, hanem a csodált és körülrajongott költőelőd.
Az anakreóni dalok egyik legjobb magyar fordítója Bedőházi János volt, akinek neve Bolyai János életrajzírójaként vált ismertté. Fordításában a vers kezdő sorai:

„Láttam Anakreont, a boldog
Vidám teiószi dalnokot;
Álmodtam róla, rám mosolygott,
Arczán a jó kedv ragyogott.”

Anakreoni dalok, ford. Bedőházi János, Marosvásárhely, Csiki biz., 1886, 80. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Az Anakreónról szóló költemény illusztrációja. Stefano Piale alkotása. In. Anacpeontoc Thioy Cymпociaka Hmiambia. Anacreontis Teii Convivialia semiiambia. Roma, 1781. Jelzet: Dm 1.491 – Törzsgyűjtemény

A metszetek zömét Michelangelo Ricciolini (1718–1780) rajzolta és Camillo Tinti (1738–1796), valamit Pietro Leone Bombelli (1737–1809) metszette. Ricciolini római festődinasztia leszármazottja volt, és akárcsak Bombelli, meg Tinti, ő is a skót származású Gavin Hamilton által foglalkoztatott római művészek köréhez tartozott. Hamilton, bár alkotóként nem volt kiemelkedő, jelentős szerepet játszott az egyre élénkebben kibontakozó klasszicizmus elterjedésében.
Mivel Ricciolini a könyv megjelenését megelőző évben elhunyt, a költeményeket kísérő képek sorát nem fejezhette be. A kötet kiadója, Giuseppe Spalletti egy fiatal, a pápai udvarnak is dolgozó miniatúrafestőt kért fel a hiányzó illusztrációk elkészítésére Stefano Piale (1753–1835) személyében. A metszetek felülfestését szintén ő végezte.
A könyv végén szereplő görög kézirat szövegét Filippo Piale metszette. A költemények átírt szövege nyomtatásban jelent meg. A kötet előszavában Spalletti megemlíti, hogy a nyomdabetűket VI. Piusz pápa engedélyével az ókori romok feltárása során előkerülő ólomtöredékekből öntötték.
A könyvritkaság magyar könyvgyűjteményben is felbukkant, bár nem sokáig maradt gróf Reviczky Károly tulajdonában, mivel könyvtárát életjáradék fejében eladta Lord Spencernek.
A hercegi pár adományának köszönhetően azonban az Anakreóni dalok díszkiadása magyar könyvtárban is megtalálható, a mű általuk ajándékozott egyedi példánya ma a nemzet könyvtárát gazdagítja.

NyA

A sorozat további részei: Első rész, Harmadik rész

komment

„Ön nem tudja, ki Schickedanz!”

2021. október 14. 06:00 - nemzetikonyvtar

175 évvel ezelőtt született Schickedanz Albert

Idén a városligeti Műcsarnok megnyitásának 125. évfordulója mellett tervezőjére, Schickedanz Albertre is emlékezünk, aki 175 éve született. Sokoldalú munkássága több művészeti ágat érintett (építészet, festészet, iparművészet), vázlatos ismertetésünk a művész legkiemelkedőbb alkotásaira, főként az 1896-os millenniumi kiállításhoz kapcsolódó műveire fókuszál.

„– Vajjon ki tervezte ezt a pompás ornamentumot? kérdém egy mór ízlésű villára mutatva.
– Schickedanz ! – mondá fiatal barátom és tovább csevegett.
Nekem egy gót ízlésű palota ragadta meg figyelmemet.
– Hát e palota díszítése kitől ered?
– Schickedanztól! – volt ismét a válasz.
– Hát azt a tornyos kis nyári lakot?
– Schickedanz!
– Schickedanz, Schiehedanz és örökké csak Schickedanz. Hát annyira keresett ember ez a Schickedanz? kérdém csodálkozva.
– Lássa uram, mennyire nem tudjuk mi méltányolni a mi jeleseinket. Ön nem tudja, ki Schickedanz!”

H: Egy nevezetes magyar építész. (Schickedanz Albert.) In. Kecskeméti Lapok, 16. évf., 35. sz., 1883. augusztus 26., 2. Törzsgyűjtemény

A címadó mondat akár napjainkban is elhangozhatna, hiszen Schickedanz Albert ismertsége elmarad a korabeli fővárost vele együtt megformáló építész kortársaitól. A neve nem került be a köztudatba, s általában kimarad a meghatározó korabeli magyar építőművészek számbavételekor, Ybl, Steindl, Schulek, Hauszmann, Pecz társaságából. Felmerülhet a kérdés, a világörökséghez tartozó Hősök terét meglátogatók közül mennyien tudják, hogy a Műcsarnok, a Szépművészeti Múzeum és a Millenniumi emlékmű is az ő tervei alapján épült fel.
A művész szakmai sokszínűségéről a Vasárnapi Ujság egyik 1888-as számában ez olvasható:

„A pantheonok nagyszabású méreteitől egész a pókhálószerü hímzésmintákig mindent felölel tevékenysége s a mi a képzőművészetnek e tágas birodalmába esik, mindenütt alkotott valami figyelemreméltót, sőt jelentékenyet.”

Schickedanz Albert. In. Vasárnapi Ujság, 35. évf., 22. sz., 1888. május 27., 365. – Elektronikus Periodika Archívum

Schickedanz Albert: Saját arcképe, 1896. In. Ezredéves országos kiállítás 1896. A képzőművészeti csoport képes tárgymutatója, Budapest, Orsz. M. Képzőművészeti Társ., 1896. t. XI. – Törzsgyűjtemény

Schickedanz Albert 1846. október 14-én született, a mai Lengyelország területén fekvő Bialán (ma: Bielsko Biała). Gyermekéveit és fiatalkorát Késmárkon és Karlsruhéban töltötte. 1865-től itt kémiai tanulmányokat folytatott, majd átjelentkezett építészet szakra. 1867-ben a család Tokajra költözött, Schickedanz pedig Bécsben Karl Tietz építész műtermében helyezkedett el. Hazatérve Szkalnitzky Antalnál, majd 1868-tól 10 évig – kisebb megszakításokkal – Ybl Miklós irodájában dolgozott építészeti-, és ornamentikarajzolóként. Az 1870-es években Ybl mellett részt vett az Operaház tervezésében is. Schickedanz Albertet elsősorban a festészet vonzotta, már 1869-ben ösztöndíjjal szeretett volna kijutni a müncheni akadémiára, de kérelmét elutasították. Ybl irodájában viszont kamatoztatni tudta rajztehetségét is, hiszen épülettervei nem egyszerű rajzok voltak, hanem színes távlati képek, emberekkel, növényekkel kiegészített akvarellek, melyekben sikeresen ötvözte az építészethez és a festészethez szükséges elemeket. Később Lotz Károly, Székely Bertalan és Benczúr Gyula voltak a mesterei, műtermét pedig az Epreskertben állította fel.
Más területeken is volt alkalma bemutatni rajztudását: 1879-ben Ferenc József és Erzsébet ezüstlakodalma majd, 1890-ben Mária Valéria főhercegnő és Ferenc Szalvátor főherceg esküvője alkalmából kiadott üdvözlő feliratok elkészítésére kapott megbízást. Az 1879-1881 között, Prém József szerkesztésében megjelenő Képző Művészeti Szemle című lap fejlécét is ő tervezte.

A Képző Művészeti Szemle címlapja, 1880. In. Képző Művészeti Szemle, 1880. Címoldal. – Törzsgyűjtemény

1879-ben szerepelt először festményével az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat kiállításán, majd 1883-tól az 1890-es évek elejéig, utána pedig 1907-től rendszeresen részt vett az OMKT kiállításain.

„Schickedanz Albert e sokoldalú művész, ki ma építési tervvel nyer pályadíjat, holnap finom aquarellt állít ki, ezúttal egy csinos női arcképpel kelt figyelmet […]”

Prém József: Az őszi műkiállítás. (A „Pesti Hírlap” tárcája). In. Pesti Hírlap, 5. évf., 279. (1719.) sz., 1883. október 10., 2. – Törzsgyűjtemény

1884-ben a Budapest Főváros Tanácsa által hirdetett építészeti látkép-városkép pályázatára több, Klösz György-fotó alapján készült képpel jelentkezett, s nem eredménytelenül, hiszen munkáival második helyezést ért el, s további megbízásokat is kapott. Beck Ö. Fülöp, szobrász, egykori tanítványa így emlékezett vissza festészetére:

„Engem nem lepett meg ez a festőtevékenység, hiszen lakása tele volt képeivel, melyek már kiállításokon is szerepeltek, de többnyire régi budapesti házakat vagy tájakat ábrázoltak. Egyetlen figurális képre tudok csak visszaemlékezni, egy ülő női félaktra, melyet még mint Lotz tanítványa festett. Azonkívül egy önarcképre.”

Rippl-Rónai József emlékezései. Beck Ö. Fülöp emlékezései, Budapest, Szépirodalmi Kiadó, 1957, 192. – Törzsgyűjtemény

1886 és 1888 között a Magyar Tudományos Akadémia dísztermének Lotz Károly által festett mennyezetfreskóját egészítette ki ornamentális díszítőfestéssel. A Vasárnapi Ujság hírlapírója ennek ürügyén méltatta Schickedanz tehetségét:

„Az akadémia nagy termének építészeti ornamentikája rávezeti figyelmünket arra a nem mindennapi tehetségű férfiúra, a ki sokoldalú tevékenysége mellett kiváló gonddal és előszeretettel műveli az építészetnek e finom, gyöngéd műágát is, mely mintegy átmenetül szolgál az ipar és művészet, az építés és szobrászat, valamint a festészet között.”

Schickedanz Albert. In. Vasárnapi Ujság, 35. évf., 22. sz., 1888. május 27., 365. – Elektronikus Periodika Archívum

Az Akadémia dísztermének mennyezete. Lotz Károly festményeivel és Schickedanz Albert építészeti díszítéseivel. In. Vasárnapi Ujság, 35. évf., 22. sz., 1888. május 27., 365. – Elektronikus Periodika Archívum

Schickedanz Albert az 1870-es évektől fordult az iparművészet felé. Az 1873-as bécsi világkiállítás iparművészeti anyagának megvásárlása után, annak rendszerezésében segédkezett Pulszky Károlynak, az Iparművészeti Múzeum őrének. 1878-tól az Iparmúzeum titkára, 1880 és 1901 között az Országos Magyar Királyi Iparművészeti Iskola tanára volt. Beck Ö. Fülöp, mint jó tanárra, jó emberre emlékezett vissza rá memoárjában, kiemelve munka iránti alázatát és szerénységét is:

„Legjobban szerettem az építészeti rajzolás tanárát, Schickedanz Albert műépítészt, közvetlen, fontoskodás nélkül való modoráért. […] Művészember volt, fesztelen, érdekes, mulatságos előadó. Jó tanárnak ma, visszafelé tekintve, nem tarthatom, de mégis tőle tanultam legtöbbet. […] A két dunahíd-pályázat felvázolásánál nemegyszer odahívott maga mellé, és magyarázgatta a problémát. Valószínűleg így próbálta önmagát független szemléletűvé felfrissíteni, mialatt előttem a feladat mibenlétét fejtegette. […] Jelenlétem nem zavarta, csekély szakismeretem sem. Ha szerényen megszólaltam, hozzászólásomat komolyan, fontoskodás nélkül mérlegelte. Csak a mű tökéletesítése lebegett előtte, minden melléktekintetet félrevetett, abszolút művész volt, kicsinyességek, hiúságok nélkül való. Megtörtént egyszer, hogy észrevételemet a hídpillér építészeti megoldásánál figyelembe vette és aszerint változtatott tervén. Fesztelen, derűs, sőt, jókedvű közlékenysége sohasem hagyta el. Minden helyzetben tréfálkozásra is hajlandó volt.”

Rippl-Rónai József emlékezései. Beck Ö. Fülöp emlékezései, Budapest, Szépirodalmi Kiadó, 1957, 187., 194–195. – Törzsgyűjtemény

Schickedanz Albert kiállítóként részt vett az 1885-ös városligeti Országos Általános Kiállításon. A kiállítási érmek mellé adott díszoklevél megrajzolása mellett például megtervezte a Közalapítványi uradalmak pavilonját, melyet azután lebontottak, és a János-hegyen vendéglőként építettek fel újra. A kiállítás képzőművészeti tárlatán korábbi pályázatait és megvalósult építészeti terveit, bútoripari részlegében pedig gróf Zichy Jenőnek tervezett szoba berendezését állította ki, amelyet kiállítási nagy éremmel jutalmaztak.

Az Országos Kiállítás épületei I. Közalapítványi uradalmak pavilonja. In: Az Építési Ipar, 9. évf., 18. (435.) sz., 1885. május 3., 7. Rajzmelléklet. – Törzsgyűjtemény

Schickedanz Albert munkássága mindenekelőtt építőművészként maradandó. 1870-ben érte el első szakmai sikerét, a Batthyány-mauzóleum tervezésére kiírt pályázat elnyerésével. Ezek után számos építészeti pályázaton indult, több-kevesebb, inkább eszmei, mintsem gyakorlati sikerrel. 1883-ban az állandó Országház tervét Freund Vilmossal készítették el. Az épületet az Operaház és a későbbi Szépművészeti Múzeum stílusjegyeivel a mai helyére tervezték. Annak ellenére, hogy az építés jogát végül Steindl Imre kapta meg, Schickedanz is profitált a pályázattal, mivel neve ismét előtérbe került az építész szakmában. 1891-ben szintén Freunddal pályázott a leendő Iparművészeti Múzeum építésére, de ahogy Gábor Eszter könyvében olvasható:

„Siker volt ugyan, de a kiviteli megbízás ismét elmaradt.”

Schickedanz Albert (1846–1915). Ezredévi emlékművek múltnak és jövőnek. Szerk.: Gábor Eszter, Verő Mária, Budapest, [Szépműv. Múz.], 1996, 31. – Törzsgyűjtemény

Ők harmadik díjat nyertek, míg az első díjat és a kivitelezés jogát Lechner Ödön és Pártos Gyula kapták meg.

A millenniumi kiállítás Történelmi Főcsoportjának épülete, a mai Vajdahunyad vára, 2021. Fotó: A szerző

Schickedanz Albert magánéleti tragédiáját – első felesége és három gyermeke halálát – követően az 1893-as év meghozta szakmai életében az új lehetőségeket: az országban elkezdődtek a millenniumi előkészületek. Számos városrendezési, építészeti pályázatot írtak ki, melyből a legtöbbre Schickedanz is jelentkezett. Elsőként a Városligetben felépítendő millenniumi kiállítás történelmi főcsoport épületének megtervezésére. A mai Vajdahunyad várának építésére 11 pályázat érkezett be, melyből négy kapott díjat, köztük Schickedanz Alberté és Alpár Ignácé is. A pályázat második fordulójának három tervéből végül Alpár Ignácét választották ki megvalósítandónak, Schickedanz pedig a belsőépítészeti munkák elvégzését kapta feladatul, amelyből végül csak a gótikus és a reneszánsz csoport termeinek kiképzése maradt meg neki. Kárpótlásul-e vagy sem, de ezek után Ő kapta meg az új Műcsarnok tervezését immár társával, Herzog Fülöp Ferenc bécsi építésszel, akivel 1893-ban 5 évre (majd később újabb 5 évre) társult. A ma is álló Műcsarnok épülete 1896. május 4-én nyílt meg a millenniumi kiállítás ünnepségsorozatának keretében, s annak képzőművészeti részlegének központi épületeként.

A képzőművészeti palota. Az Új Műcsarnok, 1896. In: Építő Ipar, 20. évf., 19. (1009.) sz., 1896. május 6., 15. rajzmelléklet. – Törzsgyűjtemény

A millenniumi kiállítás képzőművészeti csoportjának katalógusa szerint Schickedanz összesen 28 munkáját mutatta be az általa tervezett Műcsarnok első tárlatán. Ezek megoszlása: 18 akvarell, 2 olajfestmény, 3 fénykép, valamint alaprajzok és tervrajzok. Témáját tekintve a kiállított darabok mintegy fele a Történelmi Főcsoport épületével volt kapcsolatos, továbbá a Műcsarnokot és más, korábbi alkotását ábrázoló akvarellek, vázlatok is bemutatásra kerültek.
1894-ben a Schickedanz-Herzog-cég elkezdte az 1896-ban átadott földalatti vasút Gizella (ma: Vörösmarty) téri és oktogoni lejárati csarnokának megépítését. Ezt a munkát a kiállításon két vízfestmény képviselte. A lejárók körüli szakmai vélemény megoszlott, annak kivitelezése és méretei miatt, végül a környék területrendezési munkálatai következtében 1911-ben, illetve 1912-ben lebontották azokat. Az építész 1894-ben Cathry Szaléz Ferenc svájci mérnökkel (az 1874-ben átadott svábhegyi fogaskerekű vasút építőjével) sikertelenül pályázott az Eskü téri (ma: Erzsébet) híd megépítésére, a tervekről két fényképet állított ki. Schickedanz Albert számára a mérnöki tervezéssel közös munkára nem ez volt az első alkalom, mivel korábban, 1878-ban Feketeházy Jánossal indult a szegedi közúti Tisza-híd pályázatán, ahol első díjat nyertek el. Ennek ellenére a híd csak később épült fel, de ebben Schickedanz már nem vett részt, tervező munkássága feledésbe merült.

A Műcsarnok épülete, 2021. Fotó: A szerző

A Műcsarnok kiállítására Schickedanz Albert régebbi munkái közül az 1879-es, Kálvin téri kút tervét is elhozta, mely a várható többletköltségek miatt nem valósult meg, ahogy az 1882-ben, a Rózsadombra tervezett, „Nemzeti nagyjaink” jeligére beküldött, (ám dicséretben részesült) Pantheon-terve sem, ezt 2 akvarell képviselte. Az 1893-ban felavatott Magyar Nemzeti Múzeum kertjében álló Arany János-szobrot Stróbl Alajos, míg talapzatát Schickedanz tervezte, melyről egy fényképet ide is elhozott. Az Andrássy-emlékmű pályázatán Zala György szobrásszal indult. A nyertes terv alapján készült el az Országház mellett álló lovasszobor, ám Schickedanz kolonnád-tervét az Andrássy-szoborral kapcsolatban visszautasították, mivel a kompozíciót a tervezőpáros a mai Hősök tere lezárásaként képzelte el. Ez az oszlopsor végül 1905-ben, a Millenniumi emlékmű elkészültével megvalósulhatott. Megemlítendő, hogy Schickedanzot pedagógiai és műépítészeti érdemeinek elismeréseként érmekkel jutalmazták a millenniumi kiállításon.

Millenniumi emlékmű, 2021. Fotó: A szerző

Fő munkái közé tartozik még – amellyel a Hősök tere rendezése teljessé vált – a Szépművészeti Múzeum megtervezése, mellyel a pályáztatás után a második helyezést elért Schickedanz-Herzog társulást bízták meg. 1906-ra készült el az épület, de fogadtatása nem volt kedvező, a közízlés ekkorra megváltozott, sok kritika érte, anakronizmussal jelölte meg a szakmailag megosztott vélemény.

Szépművészeti Múzeum, 2021. Fotó: A szerző

1898-tól haláláig Schickedanz még jónéhány pályázaton indult, ám ezek többsége csak terv maradt, mint például a lipótvárosi zsinagóga, a Szent György térre tervezett Erzsébet királyné-emlékmű, a Kossuth-mauzóleum terve Beck Ö. Fülöppel. Fontosabbak a megvalósultak, például a szekszárdi Wosinszky Mór Múzeum épülete, síremlékek, szobortalapzatok, lakóépületek vagy saját, Nyúl utcai műterem-villája. Életének utolsó pár évében visszatért kedvelt tevékenységéhez, a festészethez, rendszeresen részt vett a Műcsarnok kiállításain. Utolsó, 1913/14-es szereplése Érdekes olvasmány című képével, elhozta számára az elismerést, melyről Elek Artúr tudósított Az Ujság című lap 1913-as évfolyamában.

Schickedanz Albert: Érdekes olvasmány, 1913/1914. In. Művészet, 13. évf., 1–2. sz., 1914. február, 25. – Törzsgyűjtemény

Schickedanz Albert neve 1915. július 11-én bekövetkezett halála után sokáig feledésbe merült. Özvegye 1921-ben rendezett festményeiből és akvarelljeiből egy kis kiállítást műteremvillájában, de ezután személyét a szakirodalomban is csak érintőlegesen említették. 1996-ban a Szépművészeti Múzeum Schickedanz Albert (1846–1915). Ezredévi emlékművek múltnak és jövőnek címmel hiánypótló kiállítást rendezett a művész hagyatékából. A kiállítás nyomán egy nagyszabású katalóguskötet is készült, a Schickedanz-anyag feldolgozását elvégző Gábor Eszter szerkesztésében. Az 1996. év többszörös évfordulói után (Schickedanz Albert születésének 150., a Szépművészeti Múzeum létrehozását kimondó törvény 100., és felépülésének 90. évfordulója) 2015-ben, a művész halálának 100. évfordulója ismét kiállítást és kötetet eredményezett, ezúttal a Műcsarnokban …és formát ölt a gondolat… Schickedanz Albert, a Műcsarnok építője címmel.

Schickedanz Albert önarcképe, 1915. In: Építő Ipar – Építő Művészet, 39. évf., 29. (2010.) sz., 1915. július 18., 171. – Törzsgyűjtemény

Schickedanz Albert munkásságát, stílusának megítélését saját korában is kettősség övezte: tehetséges volt, sok pályázaton indult, de sokáig mégsem tudott kellőképpen érvényesülni a szakmájában. Szorgalma, és alkotóvágya ellenére korszerűtlen munkamódszere nehezítette pályáját: Herzoggal való társulásáig egyedül, saját iroda nélkül dolgozott. Historizáló stílusának fogadtatása sem aratott osztatlan sikert. Gábor Eszter írja:

„[…] saját nyelve már túlhaladott volt, az új, amelyhez talán affinitása lett volna, még nem alakult ki.”

Gábor Eszter: Schickedanz Albert építőmester. In. Schickedanz Albert (1846–1915). Ezredévi emlékművek múltnak és jövőnek. Szerk.: Gábor Eszter, Verő Mária, Budapest, [Szépműv. Múz.], 1996, 14. – Törzsgyűjtemény

A Schickedanz Alberttel kapcsolatos ismeretlen-ismertség ambivalenciája ma is érvényes, így bár a lenti mondatok 1883-ban, jóval fő alkotásainak elkészülése előtt íródtak, úgy gondolom, hogy még ma is aktuálisak és segítenek annak megválaszolásában, hogy ki volt Schickedanz.

„Íme egy nagy magyar művész, kinek neve el van ugyan terjedve mindazon körökben, hol a művészetért rajongani tudnak, de mégsem népszerű annyira, mint azt annyi nagy alkotás után méltán megérdemelné. Azonban eléggé hangosan hirdetik az ő nevét mindazon maradandó becsű müvek, melyeket alkotott.”

H: Egy nevezetes magyar építész. (Schickedanz Albert.) In. Kecskeméti Lapok, 16. évf., 35. sz., 1883. augusztus 26., 3. Törzsgyűjtemény

Válogatott és felhasznált irodalom:

...és formát ölt a gondolat... : Schickedanz Albert, a Műcsarnok építője. Szerk.: Muladi Brigitta, Budapest, Műcsarnok, 2015.
Schickedanz Albert. In. Hajós György: Építészek, mérnökök, építők. Budapest, ÉTK, 2011, 129–135.
Schickedanz Albert. (1846–1915). Ezredévi emlékművek múltnak és jövőnek. Szerk.: Gábor Eszter, Verő Mária. Budapest, [Szépműv. Múz.], 1996.
Simon Bernadett: „A látás nyilvános helye” – A Műcsarnok otthonra találása. In. Újkor.hu. A velünk élő történelem, 2021. 05. 03.

Simon Bernadett (Olvasószolgálati és Tájékoztatási Osztály)

komment

A Kossuth-díjas soproni helytörténész, muzeológus Csatkai Endre – Ex libris gyűjtők, gyűjtemények. 14. rész

2021. október 12. 06:00 - nemzetikonyvtar

Munkák és napok – és kincsek. 65. rész

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre egyet-egyet blogunkban. A sorozat hatvanötödik részében Vasné dr. Tóth Kornélia, a Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár tudományos munkatársa „Ex libris gyűjtők, gyűjtemények” címmel indított alsorozatában a tárban található ex librisek készíttetői közül ezúttal Csatkai Endrét és gyűjteményét mutatja be.

Csatkai Endre portréja. A kép forrása: Széchenyi István Városi Könyvtár, Sopron

Csatkai Endre (1896–1970) Kossuth-díjas művészettörténész, zenetörténész, múzeumigazgató, helytörténeti szakíró 1896. augusztus 13-án született Darufalván, egy Sopron vármegyei horvát faluban. Elemi iskoláit és az első gimnáziumot itt végezte, ezután került a Soproni Evangélikus Líceumba. Kedvenc időtöltése a színházlátogatás és a zenélés volt. Tagja lett a líceum egykori diákjai által még 1790-ben alapított Magyar Társaságnak, mely a későbbiekben is önképzőkörként működött, és célja a magyar nyelv és magyar irodalom művelése volt. Az iskolai Ének- és Zenekörbe is belépett, cimbalmon játszott. Miután Sopronban leérettségizett, a bécsi és budapesti egyetemen hallgatott művészettörténeti előadásokat, emellett német–magyar szakon diplomázott. 1925-ben Kazinczy és a képzőművészetek című dolgozatával doktori címet szerzett.
Tanulmányai befejeztével tanításból, újságírásból élt, és dolgozott a kismartoni Wolf Múzeumnak. Utóbbi helyen a gyűjtemény tárgyai mellett a könyvtárat is rendezte, műemléki topográfiát készített, kiállításokat rendezett. Megírta a Soproni Zeneegyesület, a Képzőművészeti Kör és a Városszépítő Egyesület történetét, valamint foglalkozott az irodalom nagyjaival is. Száz adat a soproni irodalmi élet múltjából címmel jelent meg írása a Soproni Helikonban (1927). 1929-ben adták ki A Soproni Zeneegyesület száz éves történetének vázlata című művét, 1932-ben jelent meg a Sopron környékének műemlékei / Kunsttopographie der Umgebung von Sopron című kötet, 1936-ban a Régi soproni házak, régi soproni családok, 1938-ban az Idegenek a régi Sopronról című munkája. Az utóbbi két kötet címlapja és a róluk szóló rövid összefoglaló megtekinthető a sopronanno honlapján (Régi soproni házak, régi soproni családok, Idegenek a régi Sopronról).
Széchenyi-műemlékek Nagycenken (1939) című tanulmánya a Soproni Szemlében jelent meg. E munkája az idén 230 éve született Széchenyi István gróf, politikus, császári és királyi kamarás, író, miniszter, „a legnagyobb magyar” emlékezete miatt is fontos. Széchenyi gyermekkorát részben Nagycenken töltötte, majd külföldről hazatérve az 1920 körüli időtől itt gazdálkodott. Az 1930-as években az ő irányítása alatt nyerte el a kastély ma is látható külső arculatát. A nagycenki Széchenyi-kastély hivatalosan 2016-ban vált nemzeti emlékhellyé, a Széchényi család mauzóleuma a nagycenki temetőben pedig a magyarság egyik zarándokhelye lett.

„[…] gróf Széchenyi Ferenc, a cenki palotát tudományos kincsekkel töltötte meg. Vályi András lexikonja 1796-ban négy dologra hívja fel különösképpen a figyelmet: könyvek és kéziratok; hatezer térkép; magyar és erdélyi pénzek; ásványtár. A munka leírja a park ékességeit is; csavargós folyású patak folyt rajt keresztül, a kastély előtt mesterséges domb, belsejében üreg lappangott, felette pedig idegen országból származó facsemeték díszlettek.
Széchenyi Ferenc alatt a kastély nemcsak a nemzetség központja lett, hanem idedobbant a magyar kulturális élet szíve is. Megfordult ott Barcsay Ábrahám, a testőr-költő, tán Révai Miklós is; Kazinczy Ferenc novellát, Csokonai Vitéz Mihály verset írt nagycenki háttérrel, jóllehet egyikük sem járt ott. A bécsiek kedvelt írónője, Pichlerné Greiner Karolin 1814-ben több napot töltött Széchenyinél s emlékezéseiben melegen ír a kellemes falusi tartózkodásról.”

Csatkai Endre: Széchenyi-műemlékek Nagycenken, Soproni Szemle, 3. évf., 1939/5–6. sz., 316–327. [39–55.] – Elektronikus Periodika Archívum

Nagycenk. Képeslapgyűjtemény 1945 után – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A Csatkai életében fontos szerepet betöltő soproni vonatkozásokra visszatérve a város képzőművészeti életének irányító szerve az 1897-ben megalakult Soproni Képzőművészeti Kör volt. Ennek a két világháború közti időszakban, 1939-ben külön ex libris gyűjtő csoportja alakult. Az élén Csuppay Lajos állt, de a tényleges irányítást dr. Csatkai Endre vállalta magára. Csatkai régi képző- és iparművészeti alkotásokat, ex libriseket egyaránt gyűjtött. Összeállította a régi magyar és magyarországi vonatkozású szentképek korpuszát. A soproni képzőművészethez, műgyűjtéshez kapcsolódóan megjelent szakirányú műveiből néhány példa az 1930-as évekből: A 40 éves Soproni Képzőművészeti Kör története (Sopron, 1937), Könyvgyűjtők, régiséggyűjtők a régi Sopronban (Sopron, 1938).
A második világháború idején a nácizmus előretörése miatt elvesztette állását, visszaköltözött Sopronba. 1944-ben munkaszolgálatra hívták be, több tábort is megjárva, sok viszontagság után végül hazatért. 1945-ben megbízták az akkor még romos Soproni Múzeum újjászervezésével, ő lett az igazgatója. Az érmek iránti érdeklődéstől vezetve 1946-ban belépett a Magyar Numizmatikai Társulatba, melynek haláláig tagja maradt.
1951-től a Magyar Tudományos Akadémia Művészettörténeti Főbizottságának tagja lett, ugyanebben az évben muzeológusi és művészettörténeti tevékenységéért elnyerte „az ország első muzeológusa” címet. 1953-ban – szerzőtársaival együtt – elkészítette a Sopron és környéke műemlékei című kötetet, amelyért Kossuth-díjjal tüntették ki.

Sopron és környéke műemlékei, írták: Csatkai Endre, Dercsényi Dezső et al., Budapest, Akadémiai Kiadó, 1953. Címlap – Törzsgyűjtemény

1955-től haláláig a Soproni Szemle szerkesztője volt. Az 1950-es években jelent meg A soproni műgyűjtés története (Budapest, 1958), majd az 1960-as években a Pozsonyi képzőművészek és iparművészek 1750 és 1850 között (Budapest, 1963) című munkája.
Magyarul és németül publikált cikkeinek száma 1000 felett van, ezek többsége művészettörténeti, helytörténeti tárgyú írás, tanulmány, főleg Sopron és környéke, valamint Kismarton műemlékeivel, zenei és kulturális életével foglalkozik.
Ex libris irányú szakirodalmi írásai közül nagy értéket képvisel A soproni exlibris története (Sopron, 1938) című, amelyet Missuray-Krúg Lajossal és Thier Lászlóval közösen jegyzett.

Csatkai Endre – Missuray-Krúg Lajos – Thier László: A soproni exlibris története, Sopron, 1938. Címlap – Törzsgyűjtemény

Ebben bemutatja a soproni ex libris gyűjtőket. A képzőművészeti körön belül alakult ex libris gyűjtő csoport vezetője, Csuppay Lajos, a királyi állami polgári leányiskola igazgatója, vármegyei népművelési titkárként is dolgozott Sopronban. Holl Jenő, a legnagyobb (többezres) soproni ex libris gyűjtemény birtokosa, magyar királyi kormányfőtanácsos, vasúti igazgató, a Győr-Sopron-Ebenfurti Vasút Zrt. üzletigazgatója volt. Corá János ügyvéd – a második legnagyobb ex libris kollekció tulajdonosa Sopronban – többszázas grafikai anyaggal rendelkezett. Jelentős gyűjteménye volt még Horváth Gyula középiskolai tanulónak. A vasútnál dolgozó Szabados József cserkésztémájú, Thier László lapszerkesztő, helytörténész, zenész a régi főpapi könyvjegyekre specializálódott. A gyűjtők közt találkozhatunk Missuray-Krúg Lajos író-költővel is. A kötet kiemeli Röttig Odo osztrák származású, Sopronban élő újságszerkesztő-kiadó, könyvnyomdatulajdonos, a Kultura (1911–13) című irodalmi, művészeti, kritikai folyóirat szerkesztője nevét, aki sokat tett az ex libris műfaj népszerűsítése terén, és saját maga is készített kisgrafikát. A soproni ex libris tervező grafikusok közt Csatkai többek között bemutatja Ákos Ernő, Csipkés Kálmán, Horváth József, Kasichnitz József, Kónya Lajos, Mende Gusztáv, és a kisgrafika e műfajában különösen sokat alkotó Sterbenz Károly munkásságát.

Sterbenz Károly fametszete (1941), Jelzet: Exl.Cs/41 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Csatkai maga is jelentős ex libris gyűjteményt hozott létre, ebben felesége, Szattinger Erzsébet (1895–1982) is támogatta, a művészet szeretete összekötötte őket. A Csatkai nevére szóló ex librisek többségükben Sopronhoz kötődnek, az előbb bemutatott ex librisen a Pihenőkereszttel, a következőn kápolnával, barokk szobrokkal:

Sterbenz Károly rézkarca, Jelzet: Exl.Cs/43 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A gyakori vallásos vonatkozás mellett megörökítést nyer a város jelképének tekintett Tűztorony is egy grafikán. A feleség nevére szólóan Ákos Ernő és Mende Gusztávné ex librisei maradtak fenn soproni városrészlettel, illetve könyvekkel.
Csatkai Endre 1970. március 2-án hunyt el. Személyében egy hivatását a városa szolgálatába állító embert tisztelhettünk. Hagyatékának nagy része, könyvtára és a magyar műgyűjtés történetével kapcsolatos cédulaanyaga a soproni Liszt Ferenc Múzeumba került. Sopronban utcát neveztek el róla, egykori lakóházán emléktábla őrzi emlékét. Életmű-bibliográfiáját halála után Környei Attila történész, muzeológus állította össze. Özvegye a nevével fémjelzett, ún. Csatkai-díjat alapított a Sopron város történetének feldolgozásában jelentőset alkotó fiatal kutatók jutalmazására; ezt évente egy alkalommal ítélik oda. Így az utódok által is tovább él Csatkai Endre szellemi öröksége.

Irodalom:

Csatkai Endre. In. Magyar életrajzi lexikon 1000–1990, főszerk. Kenyeres Ágnes, Budapest, Arcanum, [2001].
Csatkai Endre – Missuray-Krúg Lajos – Thier László: A soproni exlibris története, Sopron, 1938., 32.
Csatkai Endre: Széchenyi-műemlékek Nagycenken, Soproni Szemle, 3. évf., 1939/5–6. sz., 316–327. [39–55.]
Domokos Ottó: Csatkai Endre öröksége. Összeállítás a holocaust 70. évfordulóján, Soproni Szemle, 68. évf., 2014/2. sz., 123–221.
Kovács József László: Thier László, a műgyűjtő és Csatkai Endre, a tudós, sopronanno, 2016. november 9.
Környei Attila: Csatkai Endre irodalmi munkássága, Soproni Szemle, 25. évf., 1971/1. sz., 66–75.
Környei Attila: A helytörténész Csatkai Endre, Soproni Szemle, 25. évf., 1971/1. sz., 59–66.
Magyar Társaság. In. A Berzsenyi Dániel Evangélikus (Líceum) Gimnázium és Kollégium honlapja
Vasné dr. Tóth Kornélia: Csatkai Endre (1896–1970). In. Uő.: Múltunk neves ex libris gyűjtői, Budapest, KBK Grafikagyűjtő és Művelődési Egyesület, 2019., 38–39.
Vasné Tóth Kornélia: Ötven éve hunyt el a soproni ex libris élet kiemelkedő alakja, Csatkai Endre, Könyv, Könyvtár, Könyvtáros, 2020/5. sz., 46–49.

Vasné dr. Tóth Kornélia (Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

Az Ex libris gyűjtők, gyűjtemények című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész; 56. rész; 57. rész; 58. rész; 59. rész; 60. rész; 61. rész; 62. rész; 63. rész; 64. rész; 65. rész; 66. rész; 67. rész; 68. rész; 69. rész; 70. rész; 71. rész; 72. rész; 73. rész; 74. rész; 75. rész; 76. rész; 77. rész; 78. rész; 79. rész; 80. rész; 81. rész; 82. rész; 83. rész

komment

Meg kell próbálni a „feleslegest”

2021. október 09. 08:00 - nemzetikonyvtar

Száz éve született Vajay Szabolcs, történész, diplomata, író

Saját magát némi szomorúsággal utolsó reneszánsz embernek nevezte, mások polihisztorként, a magyar Umberto Ecoként, világraszóló magyarként, míg az ötvenes években bátor analfabétaként jellemezték. A magyar medievisztika megkerülhetetlen tudósára, a dél-amerikai magyar közösség fáradhatatlan szervezőjére, a rendszerváltás utáni tudományszervezőre és nemzetközi kultúrdiplomatára emlékezünk.

Vajay Szabolcs portréja (2002). A kép forrása: Wikipédia

A nemesi származású, szilágysági vajai Vajay család tagja 1921. október 9-én született Budapesten. Édesapja, vajai dr. Vajay Károly (1892–1980) Szabolcs-Ung és Bihar vármegye főispánja, a máltai lovagrend lovagja volt, aki Magyarországra telepedése után belügyminisztériumi tanácsos és országgyűlési képviselő lett. Vajay Szabolcs szülei nagy hangsúlyt fektettek egyetlen gyermekük oktatására. Elemi iskolai tanulmányait magánúton folytatta, majd a ciszterci rend Szent Imre Gimnáziumába íratták. Családi szellemi útravalójáról és arról, hogyan hatott gondolkodásmódjára a iskola, így vallott:

„Az atyai hagyomány nálam intellektuális miliő: református papok, tanárok, bírák, közigazgatási tisztviselők népesítik a családfát. Az úgynevezett földbirtokosságba csak a XIX. században jutott ez a korábban városi honorácior nemzetség, amely exisztenciálisan (sic!) inkább a nyugati polgárság életformájának magyar vetületét élte meg. Az anyai ősök földhöz kötődöttebbek: kisbirtokos hajdúk, Bocskai-féle telepítés. Ama darab föld, amelyet 1948-ig hagyományhűen műveltek, 1639 óta volt a család kezén, a szoboszlai határban. A közélettől távol, birtokosai legfeljebb ha a hagyományos hajdú tisztségeket viselték: városi hadnagy, lovas hajdúk kapitánya... Egyrészt tehát utóbb földhöz jutott honoráciorok, másrészt a tevékeny kisbirtokosság. Ez az a társadalmi közeg, amelynek hagyománytudata szüleimtől nyert örökségem. Mindketten reformátusok voltak, s engem mégis a cisztercita atyák budapesti Szent Imre gimnáziumába írattak be. Részükről talán egyfajta elitformáló nyitás, amely azonban döntő alapjává vált ökuménikus életfelfogásomnak. Szellemét már az iskolapadban magamba szíván, szerves részévé vált identitásomnak.”

Koszta László: „Patagóniában is magyar maradtam...” Beszélgetés Vajay Szabolccsal. In. Aetas, 5. évf., 1990. 3. sz., 130. 130–143. – SZTE Egyetemi Kiadványok Repozitóriuma

Miután kitüntetéses jogi doktorátust szerzett, egyéves ösztöndíjjal Svájcba ment, de a hazai politikai fordulatok miatt nem egy évet töltött Lausanne-ban, hanem huszonnyolc évig maradt távol. Tanulmányait Genfben folytatta, majd Barcza György svájci nagykövet mellett magántitkárként dolgozott és a kiugrási kísérletet előkészítő-, és a második világháborút lezáró tárgyalásokon is részt vett. 1948-ban vándorolt ki Argentínába.

„1944-ben »vártam«... egészen 1948-ig. A helyzet messze nem úgy alakult, ahogyan a hiú reménység elképzeltette. Ebből lett azután a közel három évtizedes távolmaradás. (…) Volt idő életemben, amikor hónapokig nem válthattam magyar szót; nem volt kivel. Ilyenkor éjjelente fel-alá jártam szobámban és fennhangon magyar verseket szavaltam. »Hogy halljam«... Szerencsére a cisztercita atyák alaposan belémsulykolták a memoritereket: Sigmond Lóránt, Suhajda Róbert, Pallos Bernardin... Ez mentette meg nyelvkincsemet Patagóniában, ahol akkor éltem. Beléfáradva a magányos szavalásba, kinéztem az ott sokkalta csillagosabb égre. Dél Keresztjét láttam, nem a Gönczöl-szekeret (sic!). De, tudtam, hogy van Gönczöl-szekér (sic!)... – A zivataros történelmi időkben is így van valahogy: tudjuk, hogy van demokrácia.”

Koszta László: „Patagóniában is magyar maradtam...” Beszélgetés Vajay Szabolccsal. In. Aetas, 5. évf., 1990. 3. sz., 133. – SZTE Egyetemi Kiadványok Repozitóriuma

Buenos Aires látképe az 1940-es években. A kép forrása: Wikipédia

Három évvel később állampolgárságot is kapott, és 1952-ben megalapította a Pázmány Péter Szabadegyetemet, amelynek elnöke lett. A Délamerikai Magyarság című hetilapban a kulturális rovat főszerkesztőként tevékenykedett, és a Szabad Magyarság című lapnál is dolgozott. A szabadegyetem kiadványait a rendszerváltásig „zárolt” anyagként tárolták a hazai könyvtárak. 1955-től a Szabad Európa Rádió kulturális munkatársa lett. Az újrakezdés kezdetei egy idegen országban anyagilag, emberileg egyaránt nehezek voltak, de Vajay Szabolcs pár éven belül az emigrációban élő magyarság kulturális életének egyik kulcsfontosságú szereplője lett. Így találkozott Faludy Györggyel is, akinek többedmagával kísérője volt egy dél-amerikai körúton, ahol az 56-os forradalomról beszéltek. Faludy Vajay alakját és az ekkor együtt eltöltött időt Pokolbeli víg napjaim után című művében megörökítette.
1958-ban tért vissza Európába, Párizsba, ahol a Sorbonne-on tanult, és az UNESCO társadalomtudományi osztályának latin-amerikai részlegét vezette. 1983-ban innen ment nyugdíjba. Erről az időszakról így beszélt:

„Argentina jelölt Párizsba, semmi különbséget sem téve született állampolgárai és a csak 1951-ben befogadott gringo között, pusztán az általuk feltételezett megfelelés mérlegelése alapján. Jó két tucatnyi – megannyi nemzetiségű – jelölt közül Párizsban engem választottak. Sors bona, nihil aliud... így indult 24 esztendei pályafutásom az UNESCO-nál. Párizsban, mondom, holott az év nagyobbik részében úton voltam. Többnyire ott, ahol éppen szakadt a part: Mexikóban vagy Bolíviában, Chilében vagy a Karib-szigeteken. Ahol szüksége adódott. A missziós rendet némi cinizmussal úgy magyaráztam érdeklődő barátaimnak, hogy amikor díszoklevelet kellett átvenni, akkor a főnököm utazott, amikor meg városszerte gépfegyvereztek, de meg kellett menteni a könyvtárat, vagy az egyetemet, akkor engem küldtek.”

Koszta László: „Patagóniában is magyar maradtam...” Beszélgetés Vajay Szabolccsal. In. Aetas, 5. évf., 1990. 3. sz., 133. – SZTE Egyetemi Kiadványok Repozitóriuma

1971-ben látogatott először haza Magyarországra, és az említettekhez hasonló kulturális mentőakciókba kezdett. Történeti érdeklődése a jogi karon, Eckhart Ferencnek köszönhetően mélyült el. Különösen a társadalomtudományi összefüggések érdekelték, és a heraldikára és a genealógiára is így tekintett. Miután a hazai családtörténeti kutatás 1951-ben hivatalosan megszűnt, minthogy a Magyar Genealógiai és Heraldikai Társaságot feloszlatták, csak 1983-ban születhetett meg a Magyar Történelmi Társulat Archeográfiai, Genealógiai és Heraldikai Szekciója, majd pedig az 1883-ban alapított, szintén 1951-ben beszüntetett Turult, a Magyar Heraldikai és Geneológiai Társaság közlönyét is újjászervezték, 1992-ben. Ez nem kis mértékben Vajay Szabolcsnak volt köszönhető, aki 1964 és 1976 között a Nemzetközi Heraldikai Akadémia alelnöke, 1982–1986-ig a Genealógiai és Heraldikai Társaságok Nemzetközi Szövetségének elnöke, majd haláláig díszelnöke volt. Több ezer darab kötetet számláló genealógiai és heraldikai témájú, kutatható magánkönyvtára a fehérvárcsurgói Károlyi Kastélyban van.
1978-ban, amikor az USA visszaadta Magyarországnak a Szent Koronát és a koronázási ékszereket, Vajay Szabolcs a magyar kormány által felkért koronavizsgáló bizottság első számú szakértője volt.

Cyrus Vance amerikai külügyminiszter ünnepélyesen átadja a magyar koronát Apró Antalnak, az Országgyűlés elnökének, 1978. A kép forrása: A Dunánál. Magyarok a 20. században (1918–2000) CD-ROM, Budapest, Enciklopédia Humana Egyesület, 2001 (Encyclopaedia Humana Hungarica 9.) – Magyar Elektronikus Könyvtár. A kép eredeti megjelenési helye: Huszár István – Bassa Endre – Fábri Magda: 30 év krónikája 1956–1986, Budapest, Kossuth, 1986, 54.

Rendkívül széles körű érdeklődési köréből a címertan és a családtörténet mellett és a kalandozások korának történetét kell kiemelni. 1968-ban német nyelven Der Eintritt des ungarischen Stämmebundes in die europäische Geschichte (862–933) címmel megjelent munkája a mai napig megkerülhetetlen, még akkor is, ha a Karoling–magyar szövetség létét megcáfolták a legutóbbi kutatások. Tudományos munkái mellett szépirodalmi műveket is írt, amelyek közül talán az Én, Anonymus. Önéletrajz című regénye a legismertebb. Számos tanácskozáson részt vett a rendszerváltás után is a magyar jövőről, a jövő Magyarországáról gondolkozva.
Hazánk messzire szakadt nagy tudósára egy 1950-ben megjelent írásából származó részlet emlékeztessen végül, amelyet annak apropóján írt, hogy a Louvre főlépcsőjének tetején álló, az időszámításunk előtti második század elején készült szamothrakéi Niké szobor kézfeje előkerült.

Szamothrakéi Niké, Louvre, Párizs. A kép forrása: Wikipédia

„Az isteni márványkéz fellelése nagyon megörvendeztetett. Van valami hatalmasan emberi, valami csodásán biztató minden ilyen hír mélyén. Az atombomba korában, a koreai háború napjaiban egy tudós elutazik Franciaországból az Égei-tenger szigeteire, hogy hazahozzon egy kétezer esztendeje faragott márványkezet. Vagy egy másik tudós felfedez egy újabb rovátkát a varasbéka petesejtjén. Egy harmadik pedig megfejti egy rég kihalt elamita törzs írásjegyeit, minek következtében megtudjuk a kurdisztáni sziklafeliratból, hogy Bagratuni örmény király arra járt hadaival a tavaszi napfordulókor. Az igazán fölöslegesben mindég van valami tökéletesen emberi. (…) Az élet mindennapi szükségletein túl valami eszmét szolgálnak: a Bölcset, a Szépet, az Igazságot. Es mindig akadt, aki a szép játékot valamiképp tragikussá tette: civakodón megtekerte a bronzvésőt tartó kezet, letörte a samothrakei Niké ujjait, ledobatta magára az atombombát. (…) Meg kell próbálni a »feleslegest«. Egy valcert fütyörészni néha borotválkozás közben, vagy a Mona Lisára gondolni, míg villamosra várunk. Csak egyetlen röpke percre. Azután újra eszünkbe juthat az árfolyam, a lyukas cipő, az aggódva várt levél. Vagy a koreai háború. Nincs időnk olvasni, nincs pénzünk alkotni; de szabad világban szabad a gondolat. Ne fecséreljük valamennyit a »szükségesre«. Hozzuk haza mi is minden áldott robotos napon samothrakei Nikénk elveszett karját, ujjait. S talán akkor egykoron fejét is megtaláljuk.”

Vajay Szabolcs: A szamothrakei Niké karja. In. A Dunánál, 2. évf., 2003. április 4. sz., 5. (utánközlés) – Törzsgyűjtemény. Eredeti megjelenés: Szabad Magyarság. Buenos Aires, 1. évf., 1950. 4. sz., augusztus (oldalszám nélkül) – Törzsgyűjtemény

Felhasznált irodalom:

Bácsatyai Dániel: A kalandozó hadjáratok nyugati kútfői. (A Hadtörténeti Intézet és Múzeum könyvtára), Budapest, Hadtörténeti Intézet és Múzeum, 2017.
Horváth Béla: Egy bátor analfabéta. In. Látóhatár, 7. évf., 1956. 2. sz., 137–142.
Koszta László: „Patagóniában is magyar maradtam...” Beszélgetés Vajay Szabolccsal. In. Aetas, 5. évf., 1990. 3. sz., 130–143.
Vajay Szabolcs: A szamothrakei Niké karja. In. A Dunánál, 2. évf., 2003. április 4. sz., 5. (utánközlés). Eredeti megjelenés: Szabad Magyarság. Buenos Aires, 1. évf., 1950. 4. sz., augusztus (oldalszám nélkül)
Vajay Szabolcs: Önkéntes vagy kényszerű emigráció – és a visszaút. In. Keszthelyi Gyula (szerk.): A magyarság lehetőségei a világban az ezredfordulón: Magyarország 2000: külhoni és hazai magyarok negyedik tanácskozása: 2000. május 19–20., Budapest, Custos, 2000, 222–224.

Orsós Julianna (MTA-OSZK Res Libraria Hungariae Kutatócsoport)

komment

Címkék: argentína apró antal faludy györgy szent korona buenos aires patagónia barcza györgy vajay szabolcs heraldika koszta lászló genealógia eckhart ferenc cyrus vance orsós julianna mta-oszk res libraria hungariae kutatócsoport

A lepantói csata 450. évfordulójára

2021. október 07. 06:00 - nemzetikonyvtar

1571. október 7-én a Lepantói-öbölben a Szent Liga hajóhada győzelmet aratott az Oszmán Birodalom flottája felett. A történelmi fordulópontra, amely a török Földközi-tengeren való előrenyomulását megállító tengeri ütközetet jelenti, a Régi Nyomtatványok Tárának gyűjteményében őrzött korabeli kiadványokkal emlékezünk.
A Ciprus elleni 1570–71-es háború is világossá tette V. Pius pápa számára, hogy a védelem megszervezésére egy „szent liga” megalapítása lehet a megoldás. A pápa kezdeményezéséhez számos itáliai állam és lovagrend mellett II. Fülöp Spanyolországa is csatlakozott. 1571. május 25-én szövetségre lépő Liga közvetlen célja Famagusta és Ciprus felszabadítása volt, közben a hajdani keresztes háborúk ideája is felmerült és ígéretet tettek arra, hogy idővel Észak-Afrikát és a Szentföldet is visszafoglalják. A keresztény államok pár hónapon belül addig soha nem látott hajóhadat vonultattak fel. A 202 gálya több mint felét a velenceiek adták. A 80 hadihajóval felálló spanyolok az ütközet vezetését Don Juan de Austriára, a spanyol II. Fülöp féltestvérére bízták. A roppant armada augusztus 25-én, Messina városa mellett gyűlt össze, majd elindult Ciprus felszabadítására. Azonban október 7-én, a Lepantói-öbölben váratlanul feltűnt a Müezzinzade Ali pasa vezette oszmán flotta. Don Juan kivételes stratégának bizonyult, neki köszönhetően a keresztény erők megsemmisítő győzelmet arattak az oszmánok felett.
Zsámboki János (1531–1584) filológus, történetíró, irodalmár a lepantói csatát dicsőítő Arcus aliquot triumphal… című latin nyelvű könyvét 1572-ben adták ki Antwerpenben. A metszetekkel illusztrált, prózai és verses elemeket vegyesen tartalmazó munkát Zsámboki Don Juan de Austriának ajánlotta.

AZ IGEN FÉNYESSÉGES HERCEGNEK,
DON JUAN DE AUSTRIÁNAK,
V. KÁROLY FIÁNAK,

az ő legkegyelmesebb urának,
Zsámboki János

Olyan nagy mindeneknek öröme, valamennyien tapsolnak, mit tegyek hát én mint magánember – szomorkodjam? Irigyeljem a hallatlan győzedelmet? Hallgassak? Ez távol, messze távol álljon tőlem, hiszen minden vágyam, imám, könyörgésem a kereszténység diadala és a szörnyű barbárság veresége körül forog. Amit tehát mások beszédek tömegével nyilvánítottak ki, s annyi ív és építmény tömkelege és nagyszerűsége szintúgy lépten-nyomon tanúsít – erre az útra kívánok lépni magam is szívvel és akarattal, s először saját falaimon belül jelenítem meg az összes diadalt, amiként bizonyos barátok által rábeszéltettem, hogy mások is láthassák és olvashassák e gondolatokat s bennük a közös hasznot és az én igyekezetemet. Ezen csekély munkácskával – remélem – nem sértek meg senkit sem, és hiszem, hogy Fényességednek nagyon kicsiny és ismeretlen, de nem hálátlan szolgája leszek, ha ezt az eseményt

a mi elbeszélésünk révén is az utódok vala-
mikor majd tiszteletben tartják, ha majd
a keresztény névre tátongó örvényt
és annak veszedelmét teljesen
megsemmisítitek. Úgy le-
gyen.
Akinek kegyelmébe ajánlom
magamat.
Vienna, 1571. szeptember elején

Zsámboky János: Arcus aliquot triumphal et monimenta victor..., Antverpiae, apud Philippum Gallaeum, 1572. Jelzet: RMK III. 615/1. Ajánlás – Régi Nyomtatványok Tára

A kitűnő irányítás mellett jelentős szerepe volt Doria ragyogó megoldásának is, a gályák magas oromzatának lebontásával ugyanis sokkal kedvezőbb szögből tudták lőni az ellenséges hajókat, amelyeket így sorban derékban találtak el. A csata kimenetelére jelentősen hatottak még a velencei galeasszák, azaz úszóerődök, amelyek az összes többi egységnél nagyobb tűzerővel rendelkeztek. A Szent Liga diadala után az Oszmán Birodalom ugyan egy éven belül újjáépítette flottáját, de tapasztalt tengerészeinek elvesztését nem tudta kiheverni. A lepantói vereség következtében a törökök földközi-tengeri hegemóniája hamarosan véget ért.
A pápa érdeme azonban túlmutat a földi haderők mozgósításánál, hiszen a rózsafüzér imádkozásával az égi seregeket is megszólította a keresztény Európa védelmére. V. Piusz domonkos szerzetesből lett Péter utódja, így jól ismerte a rózsafüzér hathatós segítségének erejét. A diadalt az egész keresztény világ a rózsafüzér imádkozásának és a Szűzanya segítségének tulajdonította. Maga a pápa is a rózsafüzért imádkozta az ütközet ideje alatt, s közben látomást kapott a győzelemről. Hálából elrendelte a Győzelmes Miasszonyunk ünnepét és a loretói litániába bevezette a „keresztények segítsége” megszólítást. Így október 7. Rózsafüzér Királynője, az „Olvasós Boldogasszony” emléknapja, az egész hónap pedig a Szentolvasó hónapja, hálaként Szűz Mária közbenjárásáért és Isten segítségéért. A Szentként tisztelt V. Piusz volt, aki kezdeményezte és 1571-ben meg is erősítette Szűz Mária szeplőtelen fogantatásának dogmaként való elfogadását.

Martino Rota: A Szent Liga megalapítása, 1571–73, Hamburger Kunsthalle, Inv. Nr. 1045. A kép forrása: Hamburger Kunsthalle

A dalmát származású bécsi udvari művész, Martino Rota kezétől származik az a rézkarc is, amelyet Apponyi Sándor gróf gyűjteményében találunk. A forgandó Szerencse című példány, amely a lepantói csata győzelmére készült metszetsorozat egyik darabja. A kor kiváló metszője főleg az általa is festett portrékat véste lemezre, ahol a legapróbb részletekig ügyelt a karakter pontos megfogalmazására. Művészetében egyszerre jelentkezik a düreri naturalizmus és a velencei érzékiség. A korszak sok nyomdászához hasonlóan ő is kombinálta a maratást és a gravírozást ugyanazon a lemezen, de szokatlanul érzékeny módon, kihasználva a két technika közötti különbségeket.

Martino Rota: A forgandó Szerencse. [Velence]. 1572. Rézkarc. Jelzet: App. M. 427 – Régi Nyomtatványok Tára. A kép forrása: Régi Ritka. Digitális tartalomszolgáltatás

Martino Rota kompozíciójának középpontjában egy hatalmas kerék látható, a Szerencse kereke. Lent Kronosz, az Idő (jobb kezében homokóra) hajtja miközben fent a vitorlás Fortuna irányítja. A mitológiai alakok mellett megjelennek az évszázadok küzdelmeiben elesett királyok, – köztük az első keresztény uralkodó, Nagy Konstantin csontváza egy nyitott szarkofágban pihen – és hősök, valamint a jelen küzdőfelei. Egy török utolsó leheletéig próbál Fortunába kapaszkodni, miközben a halál szimbolikus alakjai igyekeznek magukhoz ragadni. Jobbról a keresztények Victoria alakjával kerekednek fölénybe, a Szerencse ezúttal nekik kedvez. Jelvényeikről felismerhető a tengeri ütközetben jeleskedő két szövetséges vitéz képviselője, akik a felettük trónoló Szentháromság oltalmát élvezik. A Háromszemélyű Egyisten fölötti feliraton a 144. zsoltár idézete (15–16) „Oculi omnium in te sperant et tu das escam illorum in tempore oportuno Aperis manum tuam, et imples omne animal benedictione.” – „Minden szem terád vár, te adsz nekik ételt a kellő időben; megnyitod a kezed, és minden élőt betöltesz javaiddal.” A szentírási idézetek mellett antik filozófusok szállóigéi egészítik ki a metszet tartalmi mondanivalóját. Tételmondatként értékelhetjük a bal alsó sarokban jegyzett sort: „Memoria justi cum laudibus : et nomen impiorum putrescet”. Salamon bölcs mondását így fordíthatjuk: „Az igazak emlékét áldva emlegetik, a gonoszok neve feledésbe merül.” (Péld. 10. 7) A metszőre vonatkozó jelzet jobbra lent olvasható: Mrtinus Rota sibinicensis inve.
A tanulóéveit Velencében töltő Rota egész sorozatot készített a lepantói győzelemről. A bécsi Albertina grafikai gyűjteménye számos metszetet tudhat magáénak a dalmát származású mestertől. Mitologikus és bibliai témájú metszetképek között találkozhatunk Michelangelo és Tiziano remekeiről készített másolatokkal, valamint a főúri portrék között magyar nemesek képmásaival is. Itt őrzik továbbá a lepantói csatáról készült metszetsorozat többi változatát. Az ötféle közelítésmódban alkotó művész tehetségét jól mutatja az a gazdag kompozíciós kincsestár, mellyel a különböző néprétegek képi igényét kiszolgálja és egyben felemeli. A történeti hitelességgel készült ábrázolástól, a szállóige képpé formálásán keresztül a tudós szimbólumrendszerekig hatol az öt kép elrendezésével. A sorozat része a fentebb már közölt pápaábrázolás, ahol a középkori Köpenyes Madonna gesztusában a pápa palástjával magához vonja a Szent Liga képviselőit. A két populárisabb lapon állatszimbólumokkal jeleníti meg a csatát. A galamb (pápa), oroszlán (Velence), sas (Habsburgok) szövetsége legyőzi a török sárkányt mindenki számára érthető képi nyelvnek számított. A nemzeti könyvtárban található allegorikus metszetkép az értelmiségnek szánt antik idézetekkel kísért változat.

A lepantói csata a művészet számos művészeti ágat megihletett: zeneművek, festmények és dicsőítő himnuszok sokasága éljenezte a győzelmet. A széles körben terjesztett sajtótermékek is bőven nyilatkoztak a részletekről. A hadihajókat és támogatóikat is név szerint felsorakoztató röplapok jelentek meg, gyakran illusztrált címlappal vagy térképes melléklettel. Igyekeztek minél érzékletesebben felmutatni az eseményeket az érdeklődő olvasók számára.
Régi Nyomtatványok tengere várja a Kronosz hajtotta Szerencse kerekének érdeklődő kutatóit.

Felhasznált irodalom:

Galavics Géza: Kössünk kardot az pogány ellen. Török háborúk és képzőművészet, Budapest, Képzőművészeti Kiadó, 1986. 11–20.
Hubay Ilona: Magyar és magyar vonatkozású röplapok, újságlapok, röpiratok az Országos Széchényi Könyvtárban, 1480–1718, Budapest, OSZK, 1948. 60.
Zimányi Vera: Lepanto, 1571, Budapest, Móra, 1983.
Tarján M. Tamás: 1571. október 7. A lepantói csata. In. Rubicon online
Rózsafüzér Királynője. In. Magyar Kurír. Katolikus hírportál, 2020. október 7.

Andrási Erika (Régi Nyomtatványok Tára)

komment

Pannonia! Vergiss Deine Toten Nicht, Als Kläger Leben Sie!

2021. október 06. 06:00 - nemzetikonyvtar

Az Aradi 13 vértanú emlékezete szak- és szépirodalmi idézetek tükrében

„Nem kell beszélni róla sohasem,
De mindig, mindig gondoljunk reá.

Mert nem lehet feledni, nem, soha,
Amíg magyar lesz és emlékezet...”

Juhász Gyula: Trianon. In. Juhász Gyula összes költeményei, [szerk. Péter László], Budapest, Osiris, 2006, 777. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Juhász Gyula sorai örök érvényűen hatnak. Nem csak a hazánk helyzetét mai napig meghatározó trianoni békediktátum kapcsán, hanem örök érvényűen hatnak minden nemzeti tragédiánk feldolgozásában. Ezt bizonyítja Krúdy Gyula népszerű, Rózsa Sándor-életrajznak is beillő kisregénye, melyben egy rövid, a cselekmény szempontjából mellékes, mégis sokatmondó jeleneten akadhat meg az olvasó szeme. Bár az 1849 kora őszén zajló epizód csupán írói fantáziának tekinthető, mégis hátborzongatóan érzékelteti a valóságot.

„Javában folyna a csontok ropogtatása [t.i. Rózsa Sándor egy másik betyárral szkanderezik a világosi csárdában], javában szálldos az indulat pirosló füstje a halántékokra, javában inogna a mélyen földbe ásott asztal a tülekedők között, amikor kétkerekű taliga nyekereg a púpos csárda vaksi ablaka elé, és arról leszállott egy akkora nagy ember, hogy a taliga csaknem felbillent alatta, amikor ökörbőrből való, térden felül érő szárú csizmás lábát a kerékagyra tette. Szarvasbőr nadrágja fölött vörös zubbony, az oldalán széles, rövid pallos, amilyent semmiféle katona nem hord. A nyakában szíjon csüng hosszú fekete köpenyege, amelybe akár sarkig is beburkolhatná magát.
– A budai hóhér! – dörmögte Rózsa Sándor (betyár jól ismeri a hóhért), és nagyot nyomott a Víg Miska öklén, hogy az kemény koppanással verődött az asztal széléhez.
A szörnyetegtestű öles ember pedig benyitott az ajtón, vörös barettos fejét a szemöldökfának hajtotta meg, aztán egyenesen tartotta azt, mint a tagadás. A jobb vállán egy megvakított varjú hintázott felemelt szárnyakkal. …
A dragonyosok, akik a hóhér kíséretében voltak, odakint maradtak a kocsma előtt, még ezeknek a vad katonáknak is sok lett volna egy ivóasztalhoz telepedni az egérszínű, hosszú hajú emberölővel.
Most aztán a jövevény tette le a maga öklét az egyetlen ivóasztalra. Ez az ököl most még kesztyű nélkül mutatkozott. (Akkor lesz csak igazán félelmetes, ha majd felhúzzák rá a fehér cérnakesztyűt!) Olyan nagy volt ez a kéz, hogy bármilyen koponyát könnyűszerrel átért volna.
A csárdás hozta a fél meszely bort, amelyet a vendég egyetlen löttyintéssel küldött a lószőr gallérja mögé. …
Rózsa Sándor lehunyta mindig nyitva tartott nagy, komoly szemét, mintha valami olyant látott volna, amit még az ő kemény tekintete se tud elviselni. A subájába húzódott, mintha a hideg lelné. Az ugribugri Víg Miska megjuhászodva nézett a vendégre, mint egér a kígyóra.
– Talán félnek tőlem kendtek? – kedélyeskedett Silbak. – Nem bántok én ártatlan embert. A szegénynek meg éppen jó dolga van most. Nagyurak várnak rám Aradon ...”

Krúdy Gyula: Rózsa Sándor. A betyárok csillaga Magyarország történetében, Budapest, Béta, 1923, 102–104. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Aradi vértanúk albuma, szerk.: Varga Ottó, Budapest, Könyves Kálmán Társ., 1893. Belső címoldal – Magyar Elektronikus Könyvtár

A történelmi visszaemlékezésekből tudhatjuk, nem a Krúdy Gyula által elképzelt, horrortörténetbe illő alak hajtotta végre annak a 13 magyar hazafinak a halálos ítéletét, akiket a nemzeti kegyelet csak „Aradi 13 vértanúként” emleget. A Pallas nagylexikon már hitelesebben tárja elénk a szomorú eseményt:

„A magyar szabadságharc bukása, Komárom vára megadása után Haynau császári teljhatalmazott véres »hekatombával« akarta megülni az 1848 okt. 6-iki bécsi forradalomnak és Latour hadügyminiszter meggyilkoltatásának évfordulóját. Haragja első sorban azon volt cs. kir. tisztek ellen fordult, kik a szabadságharcban a magyar ügyet szolgálták és Görgey kapitulációja után osztrák kézre jutottak s az aradi várban őriztettek. A hadi törvényszék Ernst elnöksége alatt szept. 21 és 26. közt valamennyit halálra ítélte mint felségsértőket, kik a császárnak tett esküjöket megszegték. Valamennyien akasztófára ítéltettek, kivéve Kiss Ernőt és Schweidelt. Később Dessewffyt és Lázárt is golyó általi halálra «kegyelmezték». Lázár Vilmos volt az egyedüli ezredes az áldozatok közt, a többi tizenkettő mind honvédtábornok volt. Kiss Ernő, Vécsey Károly gróf és Aulich Lajos már a császári seregben is főtiszti rangot nyert. Damjanich János, Nagy Sándor József, Török Ignác, Pöltenberg Ernő, Knézich Károly, Leiningen Károly gróf, Lahner György, Dessewffy Arisztid és Schweidel József csak a szabadságharcban emelkedtek. Az itéletet okt. 6-án reggel hajtották végre. Előbb négy áldozatot lőttek agyon a vár északi sáncában, az után a többi kilencet végezték ki a vártól délre. Az utolsó köztük Vécsey Károly volt.”

Aradi vértanúk. In. A Pallas Nagy Lexikona. I. kötet, Budapest, Pallas Irodalmi és Nyomdai részvénytársaság, 1893, 804. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Talán túlzás azt mondani egy mondatról, hogy minden szava élő. Túlzás, mert egy mondat, amely betűk célszerűen egymás mellé rendezett halmaza, nem lehet élő. Főleg, ha egy olyan mondatról van szó, melynek tartalma még holtakra is utal. Mégis, a mai napig él egy ilyen mondat a magyar köztudatban. Az előző idézet folytatásaként erről a mondatról a következőket olvashatjuk:

„A tizenhárom férfiú magaviselete az utolsó percig oly nagy lelki erőre és emelkedettségre mutatott, minőt a katonai bátorság egyedül nem adhat, hanem az a tudat, hogy nagy ügy szolgálatában vesztik életüket. A nemzet mindig kegyelettel emlékezett meg e hőseiről. Nevök kezdőbetűit foglalta össze az akkor nagyon elterjedt mondat: »Pannonia! vergiss Deine Todten Nicht, Als Kläger Leben Sie.«”

Aradi vértanúk. In. A Pallas Nagy Lexikona. I. kötet, Budapest, Pallas Irodalmi és Nyomdai részvénytársaság, 1893, 804. – Magyar Elektronikus Könyvtár

E mondat jelentése magyar nyelven: „Pannónia ne feledd halottaid, mint vádlók élnek ők!” Az e mondatot megfogalmazó Habsburg császári tiszt intelmét megfogadtuk, a „vádlókról”, erről a 13 vádlóként élő hősről a mai napig megemlékezünk. Életüknek, tetteiknek irodalmi feldolgozottsága változó. Közülük akad, akiről több monografikus szakmunkában is olvashatunk. Van, akinek a hivatali, vagy magánélete tárulhat elénk, emlékiratainak vagy levelezéseinek olvasása közben. Van, amelyikükért kifejezetten rajonganak a szépírók, s egy-egy regény, vagy novella szereplőjeként is megjelennek. És sajnos akad olyan is köztük, akiről alig találunk valamit a lexikonok és hadtörténeti munkák rövid életrajzi leírásain kívül. Ám valamit mindegyikükről olvashatunk forrásfeldolgozásokban, szak- és szépirodalmi művekben.

Az aradi vértanúk börtöne. In. Aradi vértanúk albuma, szerk.: Varga Ottó, Budapest, Könyves Kálmán Társ., 1893. (4. kiadás), 119. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Pannonia

Gyakran előfordul, hogy igaztalanul vádolnak valakit. A helyzeten csak ront, ha ráadásul köztiszteletben álló személyt vádolnak meg. Ezt tovább fokozza, ha a vádló maga is köztiszteletben áll. Ilyen szituációk történelmünkben is előfordultak. Például mikor Pöltenberg Ernőt nem más, mint Klapka György vádolta meg azzal, hogy 1849. február 27-én, a kápolnai csatában indokolatlanul késve jelent meg, magára hagyva ezzel a későbbi komáromi hős várkapitányt. Általa tisztelt, hajdani parancsnokát tisztázza Bulla György emlékirata Pöltenberg és a kápolnai csata címmel. Bulla Pöltenberg iránti rajongását nem rejti véka alá művében:

„1849. évi február hó 25-ik napjának éjjelét Pöltenberg hadosztályával Makiáron töltöttük. ... Másnap 26-án korán reggel, verőfényes meleg napon Kerecsenére indultunk; onnan tovább nem a Kápolna felé vezető országúton, hanem a Deménd feletti magaslaton, mezei utakon Feldebrő felé tartottunk. Útközben mindig körünkben volt látható a daliás termetű, erőteljes, fiatal törzstiszt: Pöltenbergnek vidám jóságos arca. Fekete paripáján, fején lapostetejű huszár-sipkájával hol elől, hol hátrább lovagolt katonái mellett. Valamennyien szerettük őt, tisztek és legények egyaránt. Együtt szenvedtük át a háborúnak minden viszontagságát; naponként láthattuk, miként félti a szegény baka életét, egészségét, s viseli szívén összes katonái jóllétét. A veszélyes helyzetek alkalmával nyilvánuló lélekjelenléte, s ilyenkor tanúsított hidegvérű magaviselete által mindig bámulatra ragadott bennünket. Szóval hős volt, s mint ilyen imponált összes táborának.”

Id. Bulla György – Zámbelli Lajos: Pöltenberg és a kápolnai csata. Klapka tbk cáfolatául, Kolozsvár, Közművelődés Részv. Társ., 1894, 7–8. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Id. Bulla György – Zámbelli Lajos: Pöltenberg és a kápolnai csata. Klapka tbk cáfolatául, Kolozsvár, Közművelődés Részv. Társ., 1894. Címlap – Magyar Elektronikus Könyvtár

Vergiss

Egy züllő, identitását vesztett seregnél veszélyesebb kevés akad egy katonai vezető számára. Ezt a hadtörténelem számtalan hazai és külhoni példája bizonyíthatja. Egy ilyen sereg könnyű préda lehet az ellenség számára. Éppen ezért, ha ilyen eset kialakulóban van, vagy már kialakult, akkor annak felszámolása égető szükséggé, sok esetben élet-halál kérdéssé válik. Így lehetett ez a Bácskai hadtestben is, 1848-ban.

„Vécsey Károly gróf, tábornok. Született 1807-ben Pesten. Kora ifjúságában a hadi pályára lépett, s a szabadságharc kitörésekor már huszárőrnagy volt. Átjövén a honvédséghez, eleinte a szerbek ellen küzdött. Eközben történt, hogy Eszterházy Sándor ezredes, a bácskai hadtest parancsnoka, a magyar ügy elhagyására csábította a tisztikart. Honáruló törekvése azonban megtört a Vécsey erélyén, aki a vezérletet magához ragadván, a züllő seregben helyreállította a fegyelmet. E hazafias közbelépéséért a kormány ezredesi ranggal a bácskai hadtest parancsnokául nevezte ki. Windisgrätz betörésekor hadtestével a Közép-Tiszához rendeltetett. Ekkor kapta a tábornoki rangot. ... A szerencsétlen temesvári ütközet után Vécsey Bem tábornokkal tartott, Facséton azonban elvált tőle. Seregének maradványait roppant nélkülözések közt Boros-Jenőre vezette, ahol 1849 augusztus 21-én Rüdiger orosz tábornok előtt lerakta a fegyvert. További bús sorsa ismeretes. Egyike volt az aradi tizenhárom vértanúnak.”

Gracza György: Az 1848–49-iki magyar szabadságharc története. V. kötet. Lampel Róbert kiadása, Budapest, Lampel Róbert (Wodianer F. és Fiai), 1894, 1431. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Vécsey tábornok megcsókolja a kivégzett Damjanich kezét. In. Gracza György: Az 1848–49-iki magyar szabadságharc története. V. kötet. Lampel Róbert kiadása, Budapest, Lampel Róbert (Wodianer F. és Fiai), 1894, 861. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Deine

Damjanich János az egyik legismertebb, és ha lehet ilyet mondani, legnépszerűbb aradi vértanúnk. Ha életének és katonai tevékenységének irodalmi feldolgozottságát számba vennénk, akkor az összes életrajz, hadtörténelmi munka, szépirodalmi alkotás, melyben a szerb származású magyar hazafi szerepel, kitehetne egy önálló munkát. Jókai Mórnak van egy szívszorítóan kedves kis novellája, mely a szolnoki csatát és hőseit az íróra jellemző lebilincselően színes módon ábrázolja. A novella címe A két menyasszony. Bár a történet főszereplői mások, nem hiányozhat a csata hőse sem a történetből, akkor sem, ha csak egy epizód erejéig tűnik fel legendás alakja.

„Damjanich serege Szolnoktul mintegy két óra járásnyira ütött éjjel tanyát. Csatarendben, őrtüzek nélkül várták ott a jelt, melyre ismét meg kell indulniok.
E jelt a Tiszán túl megdördülendő ágyúk szavának kelle adni. A magyar tábornok sok csatát vívott már, sok győzelmet szerze, sok zászlót elrabolt.
Mikor csatát kezde, kiállt a serege élére, megnézve, hol legerősebb az ellenség, akkor elkiáltá magát: Utánam! – s tört-zúzott, amit elöl-utól talált. Neki ez volt a szokása.
Voltak, kik nem elégedtek meg e rendszerrel. Kik váltig bizonyíták a tábornoknak, miszerint arra, hogy az ember híres hadvezér legyen, nem elég az, hogy csatákat nyerjen meg, annak maradandó érdemeket is kell szereznie, mikről az utókor majd megemlegesse, annak dikciókat kell tartani, proklamációkat kell kibocsátani sat.
Így történt, hogy a bánáti csatatért elhagyva, ottani ellenfeleihez egy famózus proklamációt bocsáta ki, mely is hangzik szórul szóra ekképpen
»Ti kutyák!
Én elmegyek. De visszajövök.
Ha ti azalatt meg mertek moccanni, kiirtalak benneteket a föld színéről, s hogy magva szakadjon a rácnak, utoljára magamat is főbe lövöm, mint az utolsó rácot.«
E legelső kísérlet sikere annyira felbuzdította a tábornokot, miszerint a sok unszolásra elhatározá magában, hogy a legközelebbi csata előtt beszédet fog tartani hadseregéhez, s erre ünnepélyes ígéretet tőn…
A csata előtti éjjel tehát rendkívül szorongó kedélyben érzé magát a vezér.
– Különös – gondolá magában –, soha semmiféle csata előtt sem remegtem, s most úgy vagyok, mintha szeretnék nem lenni.
– Azután haragosan kereste magában e csüggeteg elbúsulás nyomát, de csak nem akadt rá.
Egyszer azonban egyik törzstisztje figyelmezteti rá, hogy holnap csata lesz, hát azután halljuk azt a szép dikciót!
– Hogy a tatár vigye el! – kiált fel a tábornok. – Ez volt az, amitől én úgy féltem, hogy szökhetném volt a bőrömbül, de ne féljetek, meglesz, nem marad el, megbirkózom vele.
A haditervvel egy óranegyed alatt készen volt a vezér, a dikcióval még késő reggelig sem.
Fölállítá seregét csatarendben, s végiglovagolt előtte. Mindenki tudta, hogy ma beszédet fog tartani, s azt is tudta, hogy ez tőle éppen akkora áldozat, mintha egy fél napig parlamentáló táblabírónak ágyútelepeket kellene elfoglalni.
Megállt a kilencedik zászlóalj lobogója előtt, kalapját megemelte, elhalványult és szólt:
– Bajtársak!
E percben megdördültek a Tiszán túl az ágyúk…
A tábornok arca kigyulladt, elfeledett dikciót, frázisokat, kirántá kardját, csákóját fejébe csapta, »ott az ellenség, utánam!« kiálta dörgő hangon, mire a sereg viharos éljenzéssel felelt, s megindult vezére után rohanva, sebesen – sebesen, mint a helyét változtató tenger, a hívogató ágyúk ismert mennydörgése felé.”

Jókai Mór: A két menyasszony. In. Uő.: Forradalmi és csatképek. Részlet, Budapest, Unikornis, 1994, 56–57. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Jókai Mór: Forradalmi és csatképek, Budapest, Unikornis, 1994. Belső címlappár – Magyar Elektronikus Könyvtár

„Az ígéret szép szó, ha megtartják úgy jó!” – tartja a közmondás. Hajdanában az emberi szónak nagyobb értéke volt az aranynál. Tisztában volt ezzel a gyűlölettől eltorzult lelkű Haynau is. Tisztában volt azzal is, hogy egy tisztje szavát is állnia kell. Ha úgy vesszük állta is a maga – torzult lelkű – módján.

„Dessewffy Arisztid tábornok. … A Vág vonal melletti csaták után Pesten keresztülvonulva július 1-én másodszor nősült, de már az esküvő utáni napon a hadtesthez sietett. A szerencsétlen temesvári ütközetben lovassága hátramaradt részével Karánsebes felé vonult, hol a világosi gyásznap hírét vette. Csapatja élén, Erdélyen keresztül Törökországba akart magának utat törni, de visszatért, s jelentkezett az osztrákoknál. Lichtenstein herceg becsületszavát adta, hogy számára kegyelmet fog kieszközölni. Ennek dacára kötél általi halálra ítélték. Haynau olyformán játszotta ki Lichtenstein herceget, hogy a halálra szóló ítéletet golyó általi kivégzésre változtatta kegyelem útján.”

Gracza György: Az 1848–49-iki magyar szabadságharc története. V. kötet. Lampel Róbert kiadása, Budapest, Lampel Róbert (Wodianer F. és Fiai), 1894, 1402. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Toten

Ma is aktuális téma egy adott nemzethez, a szülőföldhöz való kötődés kérdése. Van úgy, hogy ha valaki elszármazik hazájából, és idegen közegbe kerül, akkor ez olyan hatást gyakorol nemzeti identitására, amelynek következtében a gyökerek, a szülőföldhöz való kötődés és az anyanyelv használata háttérbe szorul, vagy eltűnik. Azonban van, akinél ez egyáltalán nem jellemző. Így volt ez a következő vértanú esetében is.

„Török Ignác azon aradi vértanúk egyike, aki úgy kötődött Magyarországhoz, hogy magyar környezetben, magyarnak született. Ez rajta kívül Dessewffy Arisztidra és Nagysándor Józsefre mondható el. Másrészről azonban a katonai hivatás olyan szakágát, a hadmérnökit választotta, amely nagyon szűk testületet alkotott a Császári-királyi hadseregben. A hadmérnökök kiváló képzettségükkel a táborkari tisztekhez hasonlóan a tisztikar elitjét alkották. A magyarok számára is nyitva állt a hadmérnöki testület, de a magas szakmai elvárások és a más csapatnemeket, elsősorban a huszárságot előtérbe helyező történelmi tradíciók miatt csak kevesen választották. A rendkívül magas szűrők miatt közülük is csak a legjobbak juthattak be a hadmérnöki testületbe, mely a szolgálat jellegéből adódóan nem kötődött a Habsburg birodalom egyik részéhez, tartományához sem, ez valóban nemzetek feletti volt, beosztásuk gyakran változott, időről időre a birodalom különböző részeibe helyezték őket. Így az oda bekerülőknek nehéz volt magyarnak megmaradni.”

Hajagos József: Török Ignác, a hadmérnök tábornok. „ … minden kitelhető erővel a végpillanatig …”, [Budapest], Line Design, 2017, 7. – Törzsgyűjtemény

Nicht

Az ismert és népszerű hírességek szinte kivétel nélkül rendelkeznek valamiféle rájuk nagyon jellemző szokással, külső megjelenési jeggyel, ruhaviselettel vagy maguknál hordott tárggyal, mely tisztelőik, követőik, vagy rajongóik számára valóságos, az adott személyt jelképező attribútummá válik az idők során. Több híres, vagy hírhedt történelmi személynél, ismert filmsztárnál fedezhetjük fel, mintha hozzá nőtt volna a szájából kilógó szivar. Lehet, hogy közülük is akad olyan, aki a kivégzése előtt ezt az életének mindennapi rutinját jelentő szokást folytatná, vagy folytatta volna, mint Nagysándor József?

„Az egész szabadságharc alatt mindenkor vitézül állta meg a helyét, s bámulatos elszántsággal harcolt. Az isaszegi döntő ütközetben mint tábornok dicsősége fénypontját érte el. Buda alatt a május 16-iki és 21-iki rohamoknál mindig katonáinak az élén küzdött. Az augusztus 2-iki debreceni véres ütközetben egy fél napig tartóztatta fel az oroszok kilencvenezernyi hadát. Aradon, habár nem tartozott Görgey híveihez, szintén a fegyverletétel mellett foglalt állást. Vértanúhalált szenvedett okt. 6-án Aradon.”

Gracza György: Az 1848–49-iki magyar szabadságharc története. V. kötet. Lampel Róbert kiadása, Budapest, Lampel Róbert (Wodianer F. és Fiai), 1894, 1418-1419. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Az Aradi vértanúink című albumban ezt olvashatjuk Nagysándor Józsefről:

„Fegyelmezetten engedelmeskedő, jó katona, és függetlenül gondolkodó republikánus. Görgeyre célzott fenyegető mondata: »Ha Caesar diktátori hatalomra törne, mellőle egy Brutus sem hiányoznék«. Világosnál tette le a fegyvert, a bíróság kötél általi halálra ítélte, a hóhér ötödiknek végzett vele. … Szivarozva várta kivégzését, s amikor sorra került, a latin mondást idézte: »Hodie mihi, cras tibi!« (Ma nekem, holnap neked!)
»Éljen a haza!« kiáltással halt meg.”

Aradi vértanúink, összeáll. Réthy Endre és Takács László, Budapest, Tankönyvkiadó, 1988, 11. – Magyar Elektronikus Könyvtár

A kilenc honvédtábornok kivégzése Aradon 1849. október 6-ikán. In. Aradi vértanúk albuma, szerk.: Varga Ottó, Budapest, Könyves Kálmán Társ., 1893, 861. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Als

A művészek legtöbbször érzékeny lelkűek. Fontos számukra a megerősítés, a bátorítás, a támogatás, a pozitív kritika. Vajon Horatiust milyen érzés töltötte volna el, ha valaki azt mondja neki, hogy egy kései korban élt rajongója egy szabadságharcos hős lesz, aki versei olvasásával tölti utolsó éjszakáját?

„Aulich Alajos … 1810-ben lépett az osztrák hadseregbe, mint hadapród … A szabadságharc kitörésekor a honvédséghez lépett át. … Görgey felső-magyarországi útjában Váctól Selmecig [hadosztály parancsnokként] az előhad élén állt és január 17-én Turcseknél visszaverte Götz tábornok csapatát. Ez a győzelem mentette meg Görgey hadtestét a szorult helyzetből. … Az isaszegi csatában Jelasics ellen küzdött s Ottinger hadosztályát futásra kényszeríté. Görgey Komárom felmentésére sietett, Aulich pedig Pest alatt maradt… Az osztrákok által elhagyott Pestet a lakosság örömújjongása között ő szállta meg. … Budavár ostrománál … Aulich harcosai mászták meg elsőként a falakat. Kossuth júliusban hadügyminiszterré nevezte ki, s az volt a kormány lemondásáig. A világosi fegyverletétel után Aradra vitték s október 6-án kötél általi halált szenvedett.”

Gracza György: Az 1848–49-iki magyar szabadságharc története. V. kötet. Lampel Róbert kiadása, Budapest, Lampel Róbert (Wodianer F. és Fiai), 1894, 1394–1395. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Az Aradi vértanúink című albumban sorai Aulich Lajosról:

„A szabadságharc e kitűnően képzett, rendkívül vonzó személyiségű katonája, akit még Ernst törzshadbíró is „kiváló embernek” nevezett, nyugalmát a kivégzése előtti éjszakán sem vesztette el. Horatius verseit olvasgatva várta a halált.”

Aradi vértanúink, összeáll. Réthy Endre és Takács László, Budapest, Tankönyvkiadó, 1988, 3. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Kläger

A történelem nagy alakjairól szóló művek rettentő szárazzá és unalmassá tudnának válni, ha csak a bemutatott személy politikai- vagy haditetteiről, az emberiségre vagy csak egy adott társadalomra gyakorolt hatásáról szólnának. A biográfiákat valóban élővé és „emberivé” az varázsolja, ha címszereplőjük „civil életéről”, karakteréről, személyiségéről, jelleméről, magánéletéről is valamiféle képet kaphatunk belőlük. Hegedüs János és Vendrei Ferenc Kiss Ernőről írt biográfiája nem fukarkodik e téren. A „bánsági nábob” jellemábrázolásáról néhány sor:

„Kiss Ernő tökéletes gavallér volt, elegáns magatartással és ruházattal és kitűnő páratlan bajtárs. … Határtalan gazdagsága őt sem mentesítette ugyan bizonyos mérvű arisztokratikus hajlamoktól, de annyira mégsem, hogy őt gőgös oligarchának lehetett volna mondani, de sőt hajlamánál fogva leereszkedő, nyájas és közlékeny volt, amit különösen tisztjei körében minden alkalommal kimutatott. Büszke volt, de nem esztelenül, hanem éppen ellenkezőleg arra, hogy őt mindenki annak a jellemes, gavallér embernek tartsa, ami valóban is volt. Egyetlen gyengéje ama hiúság volt, hogy jót tenni szeretett, s képes volt a bőkezűségre. Legendák vannak emlékezetben bőkezűségéről. Legnagyobb öröme telt abban, ha alantas tisztjein, vagy bajtársain bármi anyagi úton és módon segíthetett. „

Hegedüs János – Vendrei (Aschermann) Ferenc: Kiss Ernő altábornagy, „a bánsági nábob”, [Budapest], Line design, 2018, 15. – Törzsgyűjtemény

Kiss Ernő, Schweidel, Dessewffy és Lázár Vilmos agyonlövetése 1849. október 6-ikán. In. Aradi vértanúk albuma, szerk.: Varga Ottó, Budapest, Könyves Kálmán Társ., 1893, 817. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Egy monarchiában élő, tekintélyuralmi rendszerben gondolkodó katonatiszt republikánus, forradalmi eszmékhez való eljutása több úton-módon lehetséges. Knézich Károly ezt így fogalmazta meg:

„Galícia nyomorúságában született meg az én – minden áldozatra kész – önérzetem, hol is a Metternich-politika erkölcstelenségét, a nemesség esztelen könyörtelenségét... színről színre látva, lelkiismeretem felzúdult, s lelkemben egy jobb kor utáni vágy ébredt.”

Aradi vértanúink, összeáll. Réthy Endre és Takács László, Budapest, Tankönyvkiadó, 1988, 7. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Az 1848–49-iki magyar szabadságharc története című ötkötetes történeti munkában olvashatjuk Knézich Károlyról:

„Knézich Károly tábornok. Született 1808. Velike-Gajovácban. Szolgálatát az osztrákoknál kezdte, a hol 1848-ban százados volt. Ezredével Magyarországba rendeltetvén, Damjanich alatt harcolt a szerbek ellen. Márciusban a fhadsereghez jött s a tápióbicskei ütközetben már mint ezredes, parancsnoka volt azon dandárnak, mely a Tápió hídját iszonyú golyózápor közt rohammal foglalta el. Az április 26-iki Komárom alatti csatát kezdte meg. Budavár ostrománál a 3-ik hadtest parancsnoka volt, mely a vár északi részén küzdött. A peredi csatában magára vonta a fővezér haragját s a főseregnél viselt hadtestparancsnoki állásától elmozdíttatott. Kossuth ezután a Felső-Tiszához rendelte s az ottani tartaléknak lett parancsnoka. Az oroszok augusztusban leszorították Nagyvárad felé, s Görgeivel is lerakta a fegyvert. Vértanúi halált szenvedett 1849. okt. 6-án Aradon.”

Gracza György: Az 1848–49-iki magyar szabadságharc története. V. kötet. Lampel Róbert kiadása, Budapest, Lampel Róbert (Wodianer F. és Fiai), 1894, 1418– 1419. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Leben

Egy fegyvergyár vezetésével megbízott személyről azt hinnénk: hidegfejű mérnök, aki csak a száraz műszaki tudományoknak szenteli gondolatait, akit az acél, az ólom, a réz és a fa pusztító eszközzé munkálásán kívül semmi más nem érdekel. Azt végképp nem gondolnánk, hogy egy ilyen ember muzikális legyen, aki a születésnapján történő kivégzése előtt nem sokkal zenébe foglalva fejezi ki lelki világát. Láhner György úgy látszik nem nagyon zavartatta magát, hogy megfeleljen az „elvárásoknak”.

„A szabadságharc elején a szerb felkelők ellen harcol, szeptembertől a Hadügyminisztériumba kerül, feladata a honvédhadsereg felfegyverzése és ellátása. Nagy ambícióval dolgozik, zseniális szervező, eredményes munkája miatt először alezredesi, majd ezredesi rangot kap, 1849 februárjától tábornok. Ő teszi Nagyváradot a fegyvergyártás központjává, Kossuth szavaival »a magyar Birminghammé«. A szabadságharc elbukásakor a fegyvergyár élén áll. Német, a magyar nyelvet csak töri, de az általa szervezett fegyvergyárakban öntött ágyúkon a felirat: »Ne bántsd a magyart!« Nem mindennapi képességeinek köszönhető, hogy a honvédsereg felszereltsége napról napra javul, tüzérsége kitűnő és korszerű, van elegendő lőszer. Főként e rendkívüli eredményei miatt kellett bűnhődnie, a bíróság kötél általi halálra ítélte, s 1849. október 6-án harmadiknak végzett vele a hóhér…. A szemtanúk szerint utolsó estéjén feleségét fogadta, majd fuvolázott, a Lammermoori Lucia című operából a haldokló Edgár búcsúáriáját játszotta.”

Aradi vértanúink, összeáll. Réthy Endre és Takács László, Budapest, Tankönyvkiadó, 1988, 8. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Egy katonatiszt kötelességei közé sok minden tartozik. Itt is vannak írott és íratlan szabályok. Egy leírt törvény, parancs, kötelesség az világos. Azonban más a helyzet egy íratlan kötelesség esetén. Ez sokszor értelmezés kérdése. A szegedi csatában hősiesen helyt álló Lázár Vilmos emlékirataiból megtudhatjuk, ő mit tartott íratlan kötelességének:

„A szerencsés [Podheringi] ütközetről s tett hadintézkedéseimről rögtön jelentést tevék, s az ellenséget Polenáig üldözém. A hideg lelet, és valóban igen elgyengültem, Munkácson csak annyi időm volt, hogy enyhítő szert vehettem be, egész nap nem ettem semmit és reggeli 8 órától esti 6-ig lovon ültem, a világért sem ültem volna kocsira, nehogy rossz példát mutassak; még kevésbé maradtam volna el, nehogy a Munkácson heverő elégedetlen népnek hacsak még oly csekély okot is adjak a rágalmazásra.”

Matolai Etele: Visszaemlékezéseim honvéd életemre. Lázár Vilmos Aradi várfogságban írt emlékirata, Budapest Lővy Adolf, 1883, 194. – Magyar Elektonikus Könyvtár

Matolai Etele: Visszaemlékezéseim honvéd életemre. Lázár Vilmos Aradi várfogságban írt emlékirata, Budapest Lővy Adolf, 1883. Belső címoldal – Magyar Elektonikus Könyvtár

Hogy egy sok csatát megjárt, a haláltól nyilvánvalóan nem félő, kemény katona lelkét mi volt képes napokig bántani, azt Marczali Henrik Leiningen-Westenburg Károly levelezését és emlékiratait feldolgozó könyvében említi:

„Azzal vádolták L.-t és a bécsi katonai ujság is közölte ezt a hirt, hogy Buda elfoglalásánál tizenhét fogoly osztrák tisztet lelövetett. Természetes, hogy ez merő koholmány. Egyedüli alapja … hogy L. tizenhét sebesült lovat lövetett agyon. Van egy egykoru metszet, mely Leiningent föltünteti a mint Buda elfoglalása után Hentzi holttestét a honvédek bosszúja ellen védelmezi.”

Marczali Henrik (ford és bev.): Gróf Leiningen-Westenburg Károly honvédtábornok levelei és naplója, Budapest, Rákosi Jenő Budapesti Hírlap Újságvállalata, 1900, 210.

A tábornok egy 1849. szeptember 27-én kelt levelében a következőképpen ír ennek kapcsán:

„Húsz csatában szemébe néztem a halálnak, az utolsóban (Isten bocsássa meg bűnömet) kerestem is. Hat hét óta elég időm volt elkészülni reá és ha magam volnék családtalanul, szívesen fogadnám. Csak kétszer, mióta fogva vagyok, volt erősebb nálamnál a fájdalom és keserű könnyeket sajtolt ki belőlem. Először a kis lányom miatt; másodszor mikor ama újságcikk miatt hallgattak ki. Rég elő voltam rá készülve és mégis mikor felolvasták előttem azt a gyalázatos levelet az Allgemeine Zeitung-ból, elhagyott szilárdságom és haragom kivettek képemből, mintha lázban volnék s tán öt percig nem bírtam szólani. A hadi törvényszékben megkérdeztem az auditort: remélhetem-e, hogy ebben az ügyben nemsokára tisztázva leszek? Azt felelte: Nincs senki az egész királyságban, a ki ennek, a különben is névtelen cikknek hinne. … És becsületes nevem még sincs biztonságban ilyen alávaló rágalomtól; egész Európa előtt megbélyegezték; ez rendítette meg különben erős idegeimet; ez okozott nekem néhány szomorú napot”

Marczali Henrik (ford és bev.): Gróf Leiningen-Westenburg Károly honvédtábornok levelei és naplója, Budapest, Rákosi Jenő Budapesti Hírlap Újságvállalata, 1900, 215–216.

Sie

Shakespeare Hamlet-jében Polonius óva inti fiát, Laertes-t, hogy „kémlelve rostálja” meg barátit és minden jöttment cimborának ne adjon kezet. Hogy valakinek halálát egy régi jó barátja okozza, aki korábban akár életét is áldozta volna érte? De sokszor előfordult ez emberiség történelmében. Ezt személyesen is megtapasztalhatta az ismert jelmondat kezdőbetűiben utolsóként szereplő Schweidel József.

„Schweidel Görgeyvel teszi le a fegyvert, a bíróság golyó általi halálra ítéli, de kegyelemre ajánlja. Haynau – régi tiszttársa és volt barátja – elutasítja a kegyelmi kérvényt, és Schweidelt 1849. október 6-án kivégzik. Csontjait 1913-ban, Lázár Vilmos maradványaival együtt találták meg, nyughelye az emlékoszlop sírboltja. Egy szemtanú szerint ő sem akarta engedni, hogy a szemét bekössék, a törzsőrmester kétszer tett erre kísérletet, de Schweidel minden alkalommal lerántotta a kendőt. Kezében azt a feszületet tartotta, amelyet mindenkor, a csatákban is magával hordott. A vérével befröcskölt keresztet papja – utolsó kívánságának megfelelően – eljuttatta honvéd kapitány fiának, aki szintén az aradi várban raboskodott.”

Aradi vértanúink, összeáll. Réthy Endre és Takács László, Budapest, Tankönyvkiadó, 1988, 13. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Schweidel József kihallgatási jegyzőkönyvében olvashatjuk:

„Kihallgatási jegyzőkönyv Cs. kir. tábori törzshadbíróság hadműveleti főhadiszálláson, Arad várában, 1849. augusztus 26. … Ad generalia. Nevem Schweidel József, Zomborban, Bács megyében, Magyarországon születtem, ötvenhárom éves vagyok, katolikus vallású, nős, öt gyermek apja, 1814-ben léptem be a 4. huszárezredbe, itt egészen őrnagyságig vittem, és múlt év augusztus 13-án ezredparancsnokként Bécsből Magyarországra jöttem. Időközben októberben megírták nekem Parendorfba, hogy a magyar minisztérium őfelsége megerősítésének reményében október 1-én ezredessé nevezett ki. A hadicikkekre megesküdtem, bíróság előtt nem álltam. A magyar hadseregben 1848. november 1. óta tábornoki rangot viseltem, vagyonom semmi sincs.”

Hernády Zsolt: „Ha legyőznek is bennünket de bírni soha nem fognak”. Schweidel József tábornok élete, [Budapest], Line design, 2018, 318. – Törzsgyűjtemény

„Nem haltak meg ők, ha az eszme él még,
melyért ők életek és éltük áldozták.”

Palágyi Lajos: Aradi vértanúk. In. Aradi vértanúk albuma, szerk.: Varga Ottó, Budapest, Könyves Kálmán Társ., 1893, 5. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Idézett művek:

Bulla György – Zámbelli Lajos: Pöltenberg és a kápolnai csata. Klapka tbk cáfolatául, Kolozsvár Közművelődés Részv. Társ., 1894.
Gracza György: Az 1848–49-iki magyar szabadságharc története. V. kötet. Lampel Róbert kiadása, Budapest, Lampel Róbert (Wodianer F. és Fiai), 1894.
Hajagos József: Török Ignác, a hadmérnök tábornok. „ … minden kitelhető erővel a végpillanatig …”, [Budapest], Line Design, 2017.
Hegedüs János – Vendrei (Aschermann) Ferenc: Kiss Ernő altábornagy, „a bánsági nábob”, [Budapest], Line design, 2018.
Hernády Zsolt: „Ha legyőznek is bennünket de bírni soha nem fognak”. Schweidel József tábornok élete, [Budapest], Line design, 2018.
Jókai Mór: Forradalmi és csatképek, Budapest, Unikornis, 1994.
Krúdy Gyula: Rózsa Sándor. A betyárok csillaga Magyarország történetében, Budapest, Béta, 1923.
Matolai Etele: Visszaemlékezéseim honvéd életemre. Lázár Vilmos Aradi várfogságban írt emlékirata, Budapest Lővy Adolf, 1883.
Marczali Henrik (ford és bev.): Gróf Leiningen-Westenburg Károly honvédtábornok levelei és naplója, Budapest, Rákosi Jenő Budapesti Hírlap Újságvállalata, 1900.
Aradi vértanúk. In. A Pallas Nagy Lexikona. I. kötet, Budapest, Pallas Irodalmi és Nyomdai részvénytársaság, 1893.
Aradi vértanúink, összeáll. Réthy Endre és Takács László, Budapest, Tankönyvkiadó, 1988.
Aradi vértanúk albuma, szerk.: Varga Ottó, Budapest, Könyves Kálmán Társ., 1893.

Hamvai-Kovács Gábor (Olvasószolgálati és Tájékoztatási Osztály)

komment

A kabátos ember

2021. október 05. 06:00 - nemzetikonyvtar

170 éve, 1851. október 5-én született Ditrói Mór színész, rendező, színigazgató

„Ditrói erős egyéniség volt. Önálló utakon járt. Akaratának érvényesítésében az erőszakosságig erélyes, kitűnő szemű, önérzetes és heves természetű.”

Janovics Jenő: A Farkas utcai színház, Budapest, Singer és Wolfner, 1941, 180. (A magyar irodalom jelesei) – Törzsgyűjtemény

Hasonlóan jellemzi Ditrói Mórt Bródy Sándor.

„Kíméletlen kézzel és nem a legkedvesebb modorral, amint színészét beigazítja a helyes érző és néző pontba – akárhányszor láttam. Bizonyos, hogy az emberi méltósággal ilyenkor nem bánik valami csínján és ő maga, éppen nem divatos télikabátjában, borotválatlan képével, nem valami vidám jelenség.
– Savanyú Józsi megint haragszik! – mormog valami sötét helyen egy megkínzott színésze, aki egy pillanatban megölné, de sokkal állandóbban tűzbe menne érte.”

Bródy Sándor: Ditrói: Amikor Jászai Mari a Vígszínházban játszott. In. Uő.: Komédia, Budapest, Singer és Wolfner, 1911, 70. – Törzsgyűjtemény

Ditrói Mór neve a Vígszínház alapításával kapcsolatos írásokban, beszélgetésekben gyakran felmerül, joggal. A színház első, alapító társulata részben Ditrói szervezése, „teremtménye”, és a Lipót körúti intézmény Ditrói pályájának egyik fontos állomása volt. Ötven, tevékeny színházi évéből húszat töltött a Vígszínházban. 1896-ban, a megnyitás évében azonban már gazdag színházi pálya állt mögötte. Nem véletlenül választotta (néhány, másokat érintő, kudarcba fulladt próbálkozás után) éppen őt művészeti igazgatónak a Vígszínház Bérlőtársaság.

Ditrói Mór az 1880-as években, ismeretlen fényképész felvétele. Jelzet: KC 5.037/1 – Színháztörténeti és Zeneműtár

Ditrói Mór 1871 és 1874 között egyszerre volt a Színészeti Tanoda növendéke és hallgatott bölcsészetet a pesti egyetemen.

„Bánk bánt, Othellót én játszottam. Nagy reményt fűztek az iskolában jövendőbeli színészi működésemhez. Egy ideig Paulay is bennem látta a Nemzeti Színház leendő tragikus színészét. […]
Bánk bánban a tőrjelenésnél: »Hitvány, ne bántsd hazámat!« – oly bősz tekintettel és gesztussal indultam Gertrudis (Szigligeti Ferike) felé. hogy ez – Jaj Isten!-t kiáltva, lefutott a kis háziszínpadról növendéktársai közé.
A művészi hatás felolvadt a nagy kacagásban.
Hanem hát én nem voltam magammal megelégedve. Gyötört a kétség, megszállt a mélabú.”

Ditrói Mór: Komédiások: Ditrói Mór emlékiratai, Budapest, Közlekedési Ny., [1929], 30–31. – Törzsgyűjtemény

Ditrói nem lett a 19. század utolsó negyedének nagy magyar tragikus színésze.
Kétségei önmagával és az akkori Nemzeti Színház nagyjaitól ellesett, akadémistaként még csak külsőségeiben elsajátított játékstílussal kapcsolatban beigazolódtak.
1874-ben a Kolozsvári Nemzeti Színházhoz szerződött. Négy évet töltött itt, majd szinte évente váltott színtársulatot és színigazgatót. Arad, Gyula, Nagybecskerek, Kassa, Budapest (Népszínház), Debrecen, Nyíregyháza, Szeged, Nagyvárad, Sopron, Székesfehérvár voltak – többek között – a vándorszínészi évek állomásai. 1878-tól Aradon még gyakran volt színpadon (például Henrik Ibsen A társadalom támaszai című színművében – a dráma első magyarországi előadásában – Lundt [az eredeti szövegben: Rörlund] rektort játszotta), de már ekkor elcsábította a rendezés. Mestere mégsem az aradi művészeti vezető, Mátrai-Betegh Béla (később Ditrói alatt a Vígszínház egyik rendezője), hanem Krecsányi Ignác lett.

„Engem pedig Krecsányi befogott rendezőnek. Én már akkor sem úgy rendeztem, mint a többi vidéki rendező – én betanítottam a darabot. Mindjárt a második rendezésemmel olyan összjátékot produkáltunk, hogy a kassai sajtó legnagyobb dicsérettel honorálta előadásunkat. A fővárosba is beillett volna.”

Ditrói Mór, Komédiások: Ditrói Mór emlékiratai, Budapest, Közlekedési Ny., [1929], 66. – Törzsgyűjtemény

Krecsányi Ignác, 1880-as évek, Fekete Sándor felvétele – Színháztörténeti és Zeneműtár, KB 4.152/1

Két évadot töltött a kiváló társulatvezető Krecsányinál, az 1880–81-est és az 1882–83-ast, főleg Kassán, illetve Debrecenben játszottak. Ditrói Krecsányitól tanulta a társulat- és műsorszervezés csínját-bínját, a rendezés alapjait, az előadás megtervezésének és megszervezésének fogásait. 1880-tól későbbi igazgatói már nem elsősorban színészként, hanem rendezőként és/vagy művészeti vezetőként számítottak rá.
1887-ben – egy, a székesfehérvári társulaton belüli konfliktus miatt – első színigazgatói vállalkozásába vágott bele, egyelőre még nem önállóan: Ditrói művészeti és Breznay Géza gazdasági irányításával a társulatot elhagyók megalakították a Thália Színészszövetkezetet.

„Társulatot vezetni, amelyben minden tag direktor is, fölötte nehéz dolog. Erre a köztársasági rendszerre még ma sem értek meg a színészek. Nem is tudok társulatot, mely konzorciális alapon még csak egy szezont is kihúzott volna. Olyan ez, mint a lengyel parlament »nyepozvolim«. Hanem én vasmarokkal fogtam a gyeplőt.”

Ditrói Mór: Komédiások: Ditrói Mór emlékiratai, Budapest, Közlekedési Ny., [1929], 83. – Törzsgyűjtemény

A liberum veto mellett a korabeli színtársulati szövetkezetek működésében időzített bomba volt még az is, hogy a társult tagok a tiszta bevétel után fizetett osztalékra szerződtek, és csekély bevétel mellett egzisztenciájuk könnyen megroppant, sem maguk, sem a társulat nem tudott megélni. A Thália Színészszövetkezet 1888 februárjáig élt, nem sokkal tovább annál, hogy az erőskezű és határozott Ditrói 1887 őszén a Kolozsvári Nemzeti Színház bérlő-igazgatója lett.

„Bölöny, Nagyváradról jó barátom – azzal a hírrel fogadott, hogy a kormány őt fogja kinevezni a kolozsvári Nemzeti Színház intendánsává. Ebben már megállapodtak. Ő arra gondolt, hogy én legyek a bérlő-igazgató – a kormánynál az anyagi garanciát és a rizikót ő vállalja értem. Ő lesz az intendáns, én az igazgató. Rendelkezésemre bocsátja a szükséges tőkét, viseli az esetleges deficitet, felerészben osztozunk a nyereségen, – ha lesz. A színház művészi vezetésében szabad kezet enged.”

Ditrói Mór: Komédiások: Ditrói Mór emlékiratai, Budapest, Közlekedési Ny., [1929], 84. – Törzsgyűjtemény

Bölöny József (1850–1930) 1886 és 1892, majd 1897 és 1902 között volt a Kolozsvári Nemzeti Színház intendánsa. A képeslapot második megbízatása idején adták ki. Kolozsvár, Dunky Fivérek, [1896 és 1902 között] – Színháztörténeti és Zeneműtár

A feltételek gálánsak voltak, de mégsem ennyire. A kolozsvári színház magánvállalkozásként működött évi 20.000 forint kormánytámogatással (magánvállalkozón nem az intendáns értendő, ő a szubvenció felhasználásáért és a színház gazdálkodásának egyensúlyáért felelt), a színház és a társulat fenntartásához szükséges összeget a bérlő-igazgatónak kellett megkeresnie, igaz, befektetéseiért némi kárpótlást kapott.

„… a színház szerelvényeit évi 1500 frttal gyarapítja, a megszerzett darabokért és anyagokért a szerződés lejártával 33 1/3 % kárpótlást kap az alapból s díszlet- és ruhatári szerzeményeit a színház 50% kárpótlással megtarthatja. Így kezdődött Bölöny intendánssága és Ditrói igazgatása, kik alatt érte meg a színházunk, illetve színészetünk 1892. nov. 11-én fönnállása 100-ik évfordulóját.”

Ferenczi Zoltán: A kolozsvári színészet és színház története, Kolozsvár, Jubileumi Rendező Biz., 1897, 340. – Törzsgyűjtemény

A kolozsvári jubileumi előadás színlapja – Színháztörténeti és Zeneműtár színlapgyűjtemény

Hosszú volt az út a 100. évforduló ünnepségsorozatáig. Ditrói először is „rendet tett” a színházban. Átszervezte, felfrissítette a társulatot. A régi kolozsváriak, E. Kovács Gyula, Szentgyörgyi István, Várady Miklós, Gerő Lina mellé az első években szerződtette Fenyvesi Emilt, Hunyady Margitot, Ivánfi Jenőt, Szakács Andort, Delly Emmát. Másodszor: bevezette saját rendezői és próbamódszerét.

Ecsedi Kovács Gyula William Shakespeare Othellójának címszerepében, bemutató: Kolozsvár, 1873. Jelzet: KB 5.058/6 – Színháztörténeti és Zeneműtár

„– Holnapra urak teljes szereptudást kérek. Szereptudás nélkül nem lehet játszani. – Rendezői tisztemhez híven, utasításokat adtam a szereplőknek, hogy ide vagy oda lépjenek, meg hogy milyen kifejezéssel mondják szerepüket. Egyik-másiknak meg is magyaráztam, hogy milyen alakot személyesít. Összenéztek, csodálkoztak, mosolyogtak. Furcsállották a dolgot, kicsit komikusnak is találták.”

Ditrói Mór, Komédiások: Ditrói Mór emlékiratai, Budapest, Közlekedési Ny., [1929], 91. – Törzsgyűjtemény

Ditrói kilencéves igazgatói, rendezői működése a kolozsvári színjátszás egyik aranykora volt. 1891-ben magyar drámasorozatot rendezett, 1894–95-ben Shakespeare-ciklust mutatott be, ezt kevesebb sikerrel. Kiváló kolozsvári együttesének számos tagja (Hegedűs Gyula, Góth Sándor, Delly Emma, Fenyvesi Emil, Szerémy Zoltán, Ráthonyi Ákos, Hunyady Margit) vele tartott a Vígszínházba. A budapesti társulat új korszakot nyitott a magyar színjátszás történetében. A „vígszínházi stílus” átélésre és őszinteségre törekvő, tökéletesen összehangolt színészi játékra épült.

Varsányi Irén mint Elise és Hegedűs Gyula mint Croche Paul Gavault és Robert Charvay A csodagyermek című bohózatában, Vígszínház, 1903, ismeretlen fényképész felvétele. Jelzet: KC XIV. 95 – Színháztörténeti és Zeneműtár

„Ha a régi színészek játékmodorát akarom jellemezni, azt mondom róluk, hogy alakjaikat erősen stilizálták. Pathetikus volt az előadásuk, szavaltak. Drámában szerették elnyújtani a szavakat – énekeltek.
A ma színésze természetes előadásra törekszik, keresi az egyszerűséget, a közvetlenséget. Ez azonban csak a forma kérdése. A színész értéke, lényege: a lelki tartalom, az érzések igazsága. Hiába az egyszerűség, ha a színész nem tudja beleélni magát teljesen az általa személyesített alak lelkivilágába. Ha a lobogó szenvedély helyett siránkozik, érzeleg – akár régi stílusban, akár modernül cselekszi azt – egyformán hamis. Az igazán jó színész, lelke tüzével, a szenvedélyek igazságával magával ragadott a régi formában és magával ragad ma, egyszerűbb stílusával. Melyik értékesebb, azon nem érdemes vitázni. Akkor az volt jó (ha jó volt) és ma ez jó (ha jó). A színészetnek is van divatja.”

Ditrói Mór: Komédiások: Ditrói Mór emlékiratai, Budapest, Közlekedési Ny., [1929], 40. – Törzsgyűjtemény

Felhasznált irodalom:

Fesztbaum Béla: Aki Budapestet mulattatja, de Kolozsvárról álmodik…,: Ditrói Mór színházi életrajza, Budapest, Corvina, 2017.
Magyar Bálint: A Vígszínház története alapításától az államosításig: 1896–1949, Budapest, Szépirodalmi, 1979 (Műhely)
Mészöly Tibor: Színház a század küszöbén: Ditrói Mór és a Vígszínház stílusforradalma, Budapest, Múzsák, [1986.] (Szkénétéka)
Piroska Katalin–Piroska István: Az aradi magyar színjátszás 130 éve, 1818–1948, [1.] 1818–1905, Arad, Concord Media Jelen, 2012 (Irodalmi jelen könyvek)

Rajnai Edit (Színháztörténeti és Zeneműtár)

komment

„Ferenc József hídként fog megnyílni, s neked Szabadság híd”

2021. október 04. 16:30 - nemzetikonyvtar

125 éve adták át a Szabadság hidat

„E napon a Vámház téri híd helyén már leverték a cölöpöket a Duna medrébe – Ferenc József hídként fog megnyílni, s neked Szabadság híd, német robbantás, magyar újjáépítés után – sajnálom, ha netán ugyanezt mondtam más hídról, egyhangú e tekintetben az ország történelme.”

Lengyel Péter: Macskakő. Részlet, Budapest, Európa, 1994. – Digitális Irodalmi Akadémia

I. Ferenc József, Báró Bánffy Dezső, Lukács László, Dr. Wekerle Sándor, Dániel Ernő és Lukács Béla látta el kézjegyével azt az iratot, melyet a híd egyik oszlopa tetején lévő aranygomb aljában, ezüst tokban helyeztek el az átadáskor:

„Mi I. Ferenc József Isten kegyelméből ausztriai császár, Csehország királya stb. és Magyarország apostoli király.
A magyar állam ezeréves fennállásának magasztos emlékét ünnepeljük szeretett magyar nemzetünkkel együtt, a midőn Budapest székesfővárosunknak a Duna folyam által szétválasztott két felét a Szent Gellért hegy déli aljánál összekapcsoló, s Nevünket viselendő e szép és hatalmas művet, melynek építését az 1893. évi XIV. törvényczikk alapján, 1894-ik év szeptember havában megkezdetvén, a vasszerkezet utolsó szögecsének Általunk most történt elhelyezésével teljes befejezést nyert, rendeltetésének átadjuk.
Az ezeréves múlt történetéből merített bizalommal a jövő iránt, vallásos áhítattal fordulunk az Isteni Gondviseléshez, vegye továbbra is oltalmába Házunkat és hű magyar nemzetünket s óvja minden viszontagságtól e művet, hogy a hozzá fűződő remények megvalósulván, örvendetesen fejlődő székesfővárosunk további haladásának és felvirágzásának biztos eszközévé váljon.

Kelt Budapest székesfővárosunkban, ezernyolcszázkilencvenhatodik évi október hó negyedik napján.”

Részlet a Szabadság híd átadására készült díszokiratból

1_kep_vasarnapi_ujsag_1896_oktober_11_1896_41_szam_a_f_j_hid_atadasa_a_kiraly_es_kiserete_atmegy_a_hidon_opti.jpg Weinwurm Antal: A Ferenc József híd átadása. A király és kísérete átmegy a hídon. In. Vasárnapi Újság, 43. évf., 41. szám. (1896. október 11.), 676. – Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása: Digitális Képarchívum. Jelzet: DKA-061732

Néhány adat a 125 évvel ezelőtt átadott Ferenc József hídról, a mai Szabadság hídról. Ez Budapest legrövidebb hídja, 333,6 m hosszú, 20,1 m széles, a kocsipályák szélessége 10,7 m, a járdáké pedig 2,9 m, a kapuzatok magassága 46 m a nulla vízszint fölött. Átadásakor 48 gázlámpa, 12 ívlámpa és 8 izzólámpa gondoskodott a világításról. A Duna 1645,29 folyamkilométerénél, a Vámház teret és a Sárosfürdőt (ma a Fővám tér és Gellért tér) kötötte össze. A híd jellegzetessége a pillérek feletti díszes kapuzat a magyar címerrel és fölötte a koronával, az oszlopok tetején pedig hegyes gúlákkal, azok csúcsán aranygömbbel és a kiterjesztett szárnyú turulmadarakkal, valamint a hídkorlátok, amelyek jellegzetes vasszerkezet díszítéssel készültek.

Miért éppen ide építették? Az 1885. évi XXI. törvénycikk alapján, ha a hídvámokból befolyó éves bevétel túllépi a 650.000 osztrák-magyar forintot, a többletet egy negyedik híd építésére kell fordítani. (Az első Budát és Pestet összekötő közúti híd a Lánchíd volt, ezt követte a Margit híd, majd felépült az Összekötő vasúti híd.) 1890-ben, amikor bekövetkezett az összeg túllépése, a Kereskedelmi Minisztérium pályázatot írt ki közúti híd tervezésére. 21 pályázat érkezett be, ebből a II. díjat nyert Feketeházy János tervei alapján épült meg a híd. Az építkezés megkezdését követően a hídfők és a pillérek 1895 decemberére készültek el. A hídfőknél négy vámszedő ház épült, ezek közül a két pesti máig is áll. A hídon villamosvágány haladt át. Érdekesség, hogy eredetileg a síneket a hídpálya két szélére helyezték, csak 1938-ban tették át középre. Ugyanebben az évben a budapesti Eucharisztikus Kongresszus tiszteletére kékre festették át az eredetileg zöld színű hidat.

A millenniumi ünnepségek keretében, 1896. október 4-én az uralkodó, Ferenc József jelenlétében adták át a hidat, az ő tiszteletére nevezték el Ferenc József hídnak, és ő verte be az utolsó szegecset, amely ezüstből volt. A hídavatás része volt az is, hogy ezt követően a király és kísérete átsétált a pesti oldalról a budai oldalra az új hídon.

„Most Dániel [Ernő, kereskedelemügyi] miniszter arra kérte [a királyt], hogy nyomjon meg egy, az asztalon elhelyezett gombot, hogy ezzel az utolsó szöget beleverje a hídba. A király erősen megnyomta a gombot, mire a híd felől sistergés, majd koppanás hallatszott: az utolsó szög bele volt verve a hídba. A gomb ugyanis villamos vezetékkel megmozgatott egy emelőt, mely egy kis pörölyt sűrített levegő segítségével 4 tonnás erővel zúdított a szegre, mélyen, mely az ütés után félgömbölyűre lapulva, a pörölyön levő mélyedésnek megfelelően a király monográfiája volt megörökítve. Újra felhangzott az éljenzés.”

Magyarország ezredik éve. 1896. Az ezredik évi ünnepségek története 1–2. Szerk. Szmollény Nándor, Liptai Károly. Szeged, Endrényi Ny., 1897–1898. oldalszám! – Törzsgyűjtemény

Sajnos a Ferenc József által elhelyezett ezüst szegecs eltűnt vagy ellopták, pedig üveg alatt volt. Pótolták ugyan minden felújítást követően, de a pótlásnak is lába kelt, ma a pótlás pótlását láthatja a figyelmes sétáló. A pesti hídfő egykori, a Fővámház felé eső oldalán található egy kandeláber alatt, és távolról ugyan, de ma is vethetünk rá egy pillantást.
Az 1945. január 16-án a visszavonuló német hadsereg a Ferenc József hidat is felrobbantotta. Egy hónappal később a szovjet hadsereg lebontotta a sérült részeket, és a megmaradt hídrész felhasználásával ideiglenes pontonhíd készült. Budapest ostromát követően ez volt az első Pestet és Budát újból összekötő híd. 1945. március 15-től 1946. január 10-ig lehetett használni, ekkor a pontonhidat tartó öt kis uszályt és az általuk tartott szerkezeteket elsodorta a jégzajlás. Ekkor néhány napig ismét összeköttetés nélkül maradt a város két része, de szerencsére nyolc nappal később megnyitották a Kossuth hidat.

Szabadság híd. Képeslap, 1946. – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A Ferenc József híd helyreállítása 1946 tavaszán kezdődött el. A középső, lebombázott hídrészt az eredeti tervek alapján gyártották le, majd úszódaruk segítségével emelték be, és erősítették a meglévő szerkezethez. A hídrészeket a parton szerelték össze 50 tonnás elemekké, amelyeket egyben emeltek be a helyükre. Helyreállították a villamosvágányokat, a kiskockakő-borítású úttestet és a járdákat. Külsejében kicsit megváltozott a híd, mert az eredeti díszes korlátokat egyszerűbbekkel pótolták, és az eredeti zöld színét sem kapta vissza, mivel csak szürke színű festék állt a hídépítők rendelkezésére. A felrobbantott budapesti hidak közül elsőként helyreállított hidat 1946. augusztus 20-án nyitották meg a forgalom számára, ekkor kapta mai nevét is, Szabadság híd lett.

A híd a ’60-as és a ’80-as években is átesett kisebb felújításokon: kicserélték a közvilágítás lámpatesteit, az úttest aszfaltburkolatot kapott, 1984-ben visszakapta zöld színét és a két kapu boltíveire visszakerültek a címerek és a koronák. 1996-ban a hídon megszüntették az autóbuszforgalmat.

A rozsdásodás és a növekvő forgalom miatt 2007 augusztusában elkezdődött a tovább nem halogatható felújítás. 2008 decemberében adták át a hidat a villamosforgalomnak, 2009 májusától pedig a kerékpárosok és az autósok is használatba vehették. A felújítások magukba foglalták a híd szerkezetének megerősítését, a pillérek és a hídfők javítását, az útpálya, a villamospálya és a járda átépítését, a műemléki rekonstrukciót, valamint a díszkivilágítás kiépítését. A hídon manapság naponta kb. 17 ezer autó, és (hétköznaponként) több mint ötszáz villamos halad át.

Szabadság híd. Képeslap, 2015. – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A Szabadság híd stilizált, kicsinyített mását Pétfürdőn, a csónakázó tavon állították fel.

A Szabadság híd stilizált, kicsinyített mása a pétfürdői csónakázó tavon. A kép forrása: A Bakony és Balaton Keleti Kapuja Közhasznú Egyesület honlapja

A monumentális, híres építmények szépségét látva gyakran nem figyelünk fel az apró részletekre. Álljon itt befejezésül néhány fénykép, amely a Szabadság híd ez apró részleteiből is bemutat néhányat.

Kopcsay Ágnes (Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

komment