Alaszkától Ausztráliáig

2024. december 30. 06:00 - nemzetikonyvtar

A világutazó, vadász és író Vojnich Oszkár (1864‒1914)

Százhatvan éve született és száztíz éve halt meg a világutazó bácskai földesúr, aki mintegy tíz kötetet és jónéhány folyóiratban közölt cikket, számtalan amatőr fényképet és komoly néprajzi és vadászati témájú magángyűjteményt hagyott maga után. (Útjairól már életében is több közgyűjteménynek küldött kőzeteket, preparált állatokat, néprajzi tárgyakat.) Ötvenedik születésnapján Port Saidban önkezével oltotta ki az életét. A végrendeletéhez egy rövid, ’Pedigrém’ feliratú dokumentumot csatolt, amely néhány életrajzi adatot tartalmazott, valamint számos, külföldi ismerőseinek megcímzett borítékot a halálát tudtul adó értesítéssel, mindössze a helyet és időpontot hagyva üresen, ezzel a feladattal sem akarván elhunyta után terhelni a rokonait.

„A nagy borítékban sok kisebb boríték, valamennyi megcímezve, mind ellátva szükséges postabélyeggel. A kis borítékok mindegyikébe beletéve »Vojnich Oscar« címeres névjegye, rajta az írása »meghalt«. Utána pontok következnek a hely és dátum számára. A meghalt szó annak az országnak a nyelvén van írva, amelybe a boríték küldendő.”

Vojnich Oszkár halála és végrendelete. In: Az Est, 5. évf. 120. sz. (1914. május 22.), 3. – Törzsgyűjtemény

12_30_vojnich_oszkar_160_1.jpgVojnich Oszkár legutolsó arcképe, melyet halála előtt pár nappal levelezőlapon küldött Bársony Istvánnak. In: Uj Idők, 20. évf. 23. sz. (1914. május 31.), 603. – Törzsgyűjtemény
(Egy tanulmány szerint a kép több évvel a vadászutazó halála előtt készült. Varga Judit: Vojnich Oszkár fényképei a századforduló világából. A Spitzbergáktól a kelet-indiai szigetekig. In: Fotóművészet, 42 évf., 1‒2. sz. (1999), 87. – Törzsgyűjtemény)

Amint jóbarátja, a szintén délvidéki születésű író és szerkesztő, Herczeg Ferenc írta népszerű hetilapjában a róla szóló nekrológban:

„Vojnich Oszkár egyike volt a legértékesebb embereknek, akikkel földi életünkben találkozhattunk. A sors megadott neki mindent, ami egy emberi életet fényessé és élvezetessé tehet: adott neki előkelő nevet, nagy gazdagságot, férfiasan szép külsőt, megkapóan rokonszenves modort, testi ügyességeket és lelki kiválóságokat. A veleszületett nagy lelki tisztasága, nemes érzékenysége, jellemének bizonyos altruista vonásai és melankóliája tartózkodóvá és magába vonulttá tették. Kerülte a nyilvános szereplést, némileg a társasélet zavaros lármáját is, egészen a lelki kultúrájának élt, lovag volt a szó legnemesebb és legönzetlenebb értelmében […] Természetimádása és a fizikai veszedelmekben való férfias gyönyörködése nagy utazót és nagy vadászt csinált belőle. A szenvedélye pedig íróvá és költővé avatta.”

Hg. F. [Herczeg Ferenc]: Vojnich Oszkár. In: Uj Idők, 20. évf. 23. sz. (1914. május 31.), 603. – Törzsgyűjtemény

A Vojnich – vagy más írásmód szerint Vojnits – család a 18. században szerzett nemességet, számos tagja töltött be meghatározó szerepet a helyi, a vármegyei és az országos közéletben. A korabeli sajtóhírek tanúsága szerint Vojnich Oszkár maga minisztériumi tiszteletbeli fogalmazó, majd segédtitkár lett és különböző egyesületeknek volt tagja (például az Országos Magyar Gazdasági Egyesület, Országos Kaszinó, Hunnia Csónakázó Egyesület, Magyar Földrajzi Társaság), de nevét sokkal inkább vadászszenvedélyének és utazásainak köszönhetően ismerte a közönség. Szenvedélyes galamblövő volt, olyannyira, hogy nemcsak rendszeresen nyert díjakat különböző versenyeken, hanem, amint erről a Fővárosi Lapok 1895 januárjában hírt adott, Szabadkán ő honosította meg ezt a sportot.

12_30_vojnich_oszkar_160_2.jpgGalamblövészet a Margitszigeten. Vojnits [!] Oszkár, a második díj nyertese (Az Uj Idők fényképe). In: Uj Idők, 12. évf. 21. sz. (1906. május 20.), 499. – Törzsgyűjtemény

Alig húszévesen tett első, Egyiptomba és a Szentföldre vezető útján készített naplóbejegyzései csak halála után jelentek meg, közel egy évtizeddel későbbi észak-amerikai útjának élményei azonban hazaérkezése után saját kiadásában, nagyalakú, illusztrált kötetként láttak napvilágot. Szerénységét jól mutatja, hogy utazási tárgyú írásait általában ’naplójegyzetek’ vagy ’kézirat helyett’ alcímmel adta közre, és visszafogottságára utal a több mint négyhónapos tengerentúli útját megörökítő album bevezetője is:

„Midőn utamról tett feljegyzéseimet a nagyközönség elé bocsájtom, szükségesnek tartom megjegyezni, hogy az alábbiakban csak az egymásutáni benyomásoknak engedtem, ennek folytán ne keressenek naplómban rendszert.
Éjszak-Amerikáról tudomásom szerint mindeddig nem jelent meg illusztrált magyar munka. Amíg érdemesebb mű e hiányt pótolni nem fogja, talán az én szerény naplójegyzeteim is tesznek némi szolgálatot az érdeklődőknek.”

Dr. Vojnich Oszkár: Budapesttől Sitkáig (Alaska). Úti leirások, Budapest, a Szerző saját kiadása, 1894, [6.] – Törzsgyűjtemény

12_30_vojnich_oszkar_160_3.jpgÚtban a „Cheyenne Falls”-hoz. Dr. Kosztka Emil, Suesse bácsi, dr. Vojnich Oszkár, Krisztinkovich Béla. In: Dr. Vojnich Oszkár: Budapesttől Sitkáig (Alaska). Úti leirások, Budapest, a Szerző saját kiadása, 1894, 55. – Törzsgyűjtemény

Néhány évvel később Észak-Európa következett az utazások sorában, majd az Orosz Birodalom, Dél-Európa (pontosabban az éppen működésbe lépett Vezúv megtekintése), majd Afrika és a Távol-Kelet. Bár több életrajz született róla és köteteit is nemegyszer naplószerű feljegyzései alapján írta meg, utazásainak pontos időpontjait és útvonalait nem mindig egyszerű megrajzolni.
Könyvei megírásakor, összeállításakor nemcsak az vezette, hogy megörökítse a látottakat és saját élményeit, tapasztalatait, hanem az is, hogy tanáccsal szolgálhasson mind az utazóknak, mind a vadászoknak. Köteteit többször kezdte statisztikákkal és általánosabb jellegű – általában mások szakmunkáiból vett adatokból összeállított – ismertetéssel, ezeket követte aztán saját tapasztalatainak személyesebb hangvételű lejegyzése.
Leírásai élvezetes beszámolók. Érdekelte a természeti és az épített környezet, foglalkoztatták a különböző népcsoportok és a helyi szokások, éppúgy írt a helyi őslakosokról, mint a gyarmatosokról, a mindennapi életről és kiemelt, ünnepi alkalmakról. Megörökített helyszíneket, eseményeket, találkozásokat és természetesen számos vadászélményét is papírra vetette.
Önálló cikket szentelt a mangaroknak, felvetve egy esetleges rokonságot a magyarokkal.

„… mégis érdemes lenne keresni és kutatni, amíg valami határozott fölfedezés ellent nem mondana a föltevésnek, hogy a mangar és magyar egy forrásból eredhettek!”

Vojnich Oszkár: Séták a nagyvilágban, A mangar néptörzs Nepálban, Körösi Csoma Sándor sírhelye Darjelingben. In: Uj Idők, 18. évf. 31. sz. (1912. július 28.), 120. – Törzsgyűjtemény

12_30_vojnich_oszkar_160_4.jpgRendőrök Darjeelingben. A bal oldali rendőr a mangar népfajhoz tartozik (Vojnich Oszkár felvétele). In: Uj Idők, 18. évf. 31. sz. (1912. július 28.), 118. – Törzsgyűjtemény

Ez a téma olyannyira érdekelte, hogy a Herczeg Ferencnek írt egyik, kéziratban fennmaradt és a nemzeti könyvtárban őrzött levelében is foglalkozott a kérdéssel, sőt, az Uj Időkben megjelent cikkét Brit Indiáról írt könyvébe is beemelte, valamint egy témával foglalkozó kötetet is lefordított magyar nyelvre (Ázsia egy vidékéről származtak-e a Nepálban lakó gurkhák…).
Nagy érdeklődéssel fordult egyes természeti képződmények, főként a vulkánok felé, amelyekről több hosszabb-rövidebb írása született. A Vezúv 1906. évi kitörésekor háromszor is járt a tűzhányónál, hol egyedül, hol Lóczy Lajos társaságában. Megörökített élményei azt is jól mutatják, hogy az utazások során veszélyes helyzetekbe is kerülhetett.

„Belefényképeztem [a kráterbe], de sajnos füstnél egyebet meg nem örökíthettem gépem segítségével. S nem is volt idő, hogy kedvezőbb alkalomra várjak, mert vezetőim sürgették, hogy térjünk vissza, nehogy utolérjen egy eltévedő kődarab. Vártam aztán egy ideig a szél fordulását, de eredmény nélkül. Amint azonban leszállottam a hegycsúcsról, észrevettem, hogy a bennünket megzavaró párák csak néhány méternyi magasban úsztak s így, a nagyobb távolságból lekaptam a kitörés képét. […] Március 17-én és 18-án, verőfényes időben órákon át élvezhettem a Vesuvio hatalmas játékát. A biztos veszedelem körén kívül állottam, körülbelül százhetven-száznyolcvan méternyire magától a krátertől, mégis néhányszor kereszttűzbe jutottam. Egy jókora csomó lávát alig négylépésnyire tőlem dobott a kitörés ereje…”

V. [Vojnich Oszkár]: Séták a nagyvilágban. A Vesuvio. In: Uj Idők, 12. évf. 15. sz. (1906. április 8.), 346. – Törzsgyűjtemény

Nemcsak Európában figyelte a működő tűzhányókat, hanem messzi utazásai idején is, élményeit, tapasztalatait pedig ott is megörökítette írásban és képben.

„[1906. augusztus] 16-án este tíz óra tájban érkeztünk a Tofuától 54 tengeri mértföldre fekvő Honga-Tonga [Hunga-Tonga] szigethez. […]
A feltámadt jó széllel csakhamar horgonyt vetettünk a két Honga-sziget közt.
A két sziget vulkanikus eredetű. Mindkét sziget partja meredek lávarétegekből és egyéb vulkanikus termékekből van.
Honga-Tonga [!] sziget partján, a két sziget közti csatornában a hullámok a lávából óriási kavicsokat formáltak. Itt kötöttünk ki.
Egyik hajósunk hasonló meredek, hullámjárta partvidékről származván, igen értett az ilyen körülmények közt való partra szálláshoz. Közel evezett a parthoz, bevárta az alkalmas alacsonyabb hullámot, ennek a hátán a megfelelő magasságú kőtorlaszig evezett. Egy utas kiugrott. A kísérletet annyiszor ismételte meg, amíg mindhármunkat partra nem tett. De így is csak térdig vizesen értük el a szárazföldet.” 

Vojnich Oszkár: Utazás Oceánia tűzhányói közt. In: Földrajzi Közlemények, 35. kötet, 10. füzet (1907. december), 448. – Törzsgyűjtemény

12_30_vojnich_oszkar_160_5.jpgPartra szállás Honga-Tonga szigetén. In Földrajzi Közlemények, 35. kötet, 10. füzet (1907. december), 447. – Törzsgyűjtemény

„Augusztus 21-én délután a tengeralatti vulkán újabb kitöréséről hoztak hírt a szállodába. Hogy erről meggyőződjek, kocsin a sziget ellenkező hosszoldalán fekvő kilátóhelyre siettem. Egy órai megfigyelés alatt 13 kitörést láttam délkeletnek. Úgy a kitörések közötti időköz, mint a kitörések nagysága változó volt. […] A felszálló füst hol egy, hol kettő, öt, sőt egy ízben hét füstoszlopból állott. Tekintve a nagy távolságot, a füstoszlopok kiinduló pontját nem lehetett látni és így nincs kizárva, hogy az egy kráterből fellövellt füst csak később oszlott meg, habár ennek ellene szól a füstoszlopoknak egymástól való nagy távolsága.”

Vojnich Oszkár: Utazás Oceánia tűzhányói közt. In: Földrajzi Közlemények, 35. kötet, 10. füzet (1907. december), 449. – Törzsgyűjtemény

12_30_vojnich_oszkar_160_6.jpgA Szavaii [Savai’i] szigeti vulkánból a tengerbe ömlő láva füstje. In: Földrajzi Közlemények, 35. kötet, 10. füzet (1907. december), 449. – Törzsgyűjtemény

„A [Savai’i] sziget belsejében, becslés szerint mintegy 20 km-re fekvő kráterből a láva régibb lávatakaró alatt elrejtve érkezik a tenger partjára és ott egyszerre tör elő. A forró láva és a tenger érintkezésénél áthatolhatatlan hófehér gőzoszlop kél szárnyra. A bodros gőzfelhő lábánál, mintha kikötőváros állana lángokban, haragos vörös lángnyelvek futkosnak. A gyorsan lehűlt láva helyenkint robbanásszerűen repül fel és fekete folt gyanánt jelentkezik hófehér környezetben. Virradatkor a tűzfény elhalványul, átcsap rózsaszínbe, végül már csak helyenként villanik meg a gőzburokban. […]
Másfél órai járással egy kiugró dombhátról megpillantottuk a krátertől északkeletnek folyt egyik széles lávaágat és a tengerbe szakadó új lávafolyás füstjét. Az utolsó félórában az erdőszélen vivő gyalogösvényről már a tűzhányó közelében jártunk. […]
A kráter belső szélén felállított fényképező készülékkel több időfelvételt tettem, de úgy látszik, hogy a felszálló forró levegő a filmeket tönkretette.” 

Vojnich Oszkár: Utazás Oceánia tűzhányói közt. In: Földrajzi Közlemények, 35. kötet, 10. füzet (1907. december), 450453. – Törzsgyűjtemény

A távoli tájak ismertetésekor rendszeresen leírta egy-egy népcsoporthoz tartozó férfi vagy nő antopológiai jellemzőit, viseletét, máskor munkájukat, szórakozásukat figyelte meg, nemegyszer pedig portrészerű beállításban vagy csoportképen örökítette meg őket. Sokszor mutatott be templomokat, régi romokat, és kitért az utazása körülményeire is (legyen szó közlekedési eszközről vagy szállásról).

Olykor ismerősökkel vagy nevesebb utazókkal, vadászokkal is találkozott. Járt például Nansen második északi-sarki expedíciója előtt a Fram nevű hajóján és felvételeket készített az Afrikában vadászó Theodore Roosevelt és fia úti társaságáról.

Írásai jelentős része foglalkozik vadászélményeivel. Nemcsak a hazai tájakon, hanem utazásai alkalmával is sokszor cserkészett madarakra és nagyvadakra is. Utolsó kötetét kifejezetten a (fiatal, kezdő) vadászok számára állította össze neves vadászok munkái és saját tapasztalatai alapján:

„Amidőn ezen idézetekből összeállított s kis részben saját tapasztalataimból merített adatokat a nyilvánosság elé bocsátom, tisztán a nemes irányban gyakorolt vadászsportot akarom szolgálni és a trópusra készülő fiatal magyar vadásztársakat irányítani. […]
Afrika, British-India és Ceylon azon vidékeinek vadászviszonyaival foglalkozom, amelyeket már felkerestek európai vadászok. Csak hozzávetőleg érintem Burmát, a malája félszigetet, Siamot [Maláj-félszigetet, Sziámot] és a hollandus fennhatóság alatt álló kelet-indiai szigeteket, hogy az említett területeken honos veszélyesnek nevezett nagyvad […] vadászatát ösmertessem. Ezenfelül a krokodilus vadászatát is jónak láttam a sorozatba felvenni, habár ez nem tartozik a veszélyes vadak közé. […]
[…] hiszem, hogy hézagpótló dolgot végeztem, s ha ezzel irányt mutatnék a nálamnál nagyobb gyakorlati tudással bíró vadászainknak arra, hogy irodalmilag alaposabban foglalkozzanak a fölvett kérdéssel, örömöm telnék a végzett munkában.”   

Vojnich Oszkár: Hogyan vadásszunk veszélyes vadra: idézet hires vadászok könyveiből: vonatkozással csakis Afrikára, British Indiára, Burmára, a Maláji félszigetre, Ceylonra és a hollandus fennhatóság alatt álló kelet-indiai szigetekre, Budapest, Singer és Wolfner, 1914, 5, 7. – Törzsgyűjtemény

Vojnich Oszkár nemcsak ismerte, hanem tisztelte is az állatokat, a természetet. Éppúgy elítélte a vaktában lövöldözőket, mint a fészke mellett magát biztonságban érző madarat lepuskázókat.

„Közeledő ladikomat a házijog sérthetetlenségének tudatával fogadt[á]k, a legalantabb ülőkhöz negyven lépésig juthattam. Egy sor madár fölött nagy jeges sirály leselkedett. Félretettem puskámat és fényképező készülékemmel vettem madaraimat célba. Mire elkészültem fölvételeimmel, sirályom szárnyra kelt, odagyújtottam neki, de nagyon távol volt, alig érhette sörétem. Lövésemre csak kisebb része szállt föl a madaraknak, amelyek rövid kóválygás után helyökre visszaültek. Csónakosaimnak intek, hogy visszafordulhatunk, ezek bámészkodva kérdik, hogy nem lövök-e a madarakra? »Itt nem« válaszolom. »És más turisták« kérdem, »hogy szokták?« »Kérem, közéjök lőnek ültükben és még csak föl sem veszik a hulló zsákmányt.«
Azt, hogy egy szenvedélyes lövő a madárhegyről gyorsan húzódó madarakra puskáz, értem, kitűnő alkalom ez az ügyesség fejlesztésére, de azt a turistát, aki a fészke körül magát otthonosan érző szerencsétlen madársorok közé lő, el nem bocsájtanám Spitzbergenről, amíg alapos leckét nem kapott.”

Vojnich Oszkár: A Spitzbergen szigeteken. Vojnich Oszkár úti naplójából. In: Uj Idők, 4. évf. 45. sz. (1898. november 6.), 410411. – Törzsgyűjtemény

Utazásai során részt vett bálnavadászaton, lőtt rénszarvast, fókát, számtalan madarat, krokodilt, oroszlánt, tigrist és orrszarvút, vízilovat és elefántot. Utóbbival kapcsolatban azonban barátja, a már említett Herczeg Ferenc a visszaemlékezéseiben (talán némi túlzással) így írt:

„Nevezetes, hogy elefántra akkor sem lőtt, ha hatósági engedélye volt rá. Egyszer elejtett egy díszpéldányt, de mikor előtte hevert a gigantikus holttest, a vadásznak kétségei támadtak az iránt, szabad-e merő szórakozásból ilyen évszázadra teremtett, hatalmas életet kioltani? Azontúl leginkább csak nagyragadozókra ment.”

Herczeg Ferenc emlékezései. A gótikus ház, Budapest, Singer és Wolfner, 1939, 165. – Törzsgyűjtemény

12_30_vojnich_oszkar_160_14.jpgElefántbika a terítéken. Lőtte Vojnich Oszkár Észak-Ugandában [Vojnich Oszkár felvétele] In: Uj Idők, 20. évf. 19. sz. (1914. május 3.), 493. – Törzsgyűjtemény

Befejezésül érdemes idézni egy másik utazó, Gubányi Károly emlékezését, amelyre Domaniczky Endre hivatkozik tanulmányában. Gubányi egy évvel Vojnich halála után megjelent kötetében az egyik novellát – A real-gentleman címmel és a főszereplő neve említése nélkül – az elhunyt utazó és vadász emlékének szentelte, akivel személyesen is találkozott.

„[Vojnich] Elmondta, hogy szívéből megunta Európát. Megunta a modern érintkezési módokat a társaságban, az őszinteség teljes hiányát, a konvencionális hazugságokat, a tettetést, no meg a rafinált élvezeteket. Mindezek untatják ‒ mondá ‒, és kimerítik az idegeit.
Aztán némi csekély szünet után hozzátette, hogy valami igazabb, természetesebb, egyszerűbb, de mégis föltétlenül gyönyörűbb élet és környezet után vágyik, az után kutat és járja a világot már évek óta. Ilyen helynek kell valahol lenni a föld valamely elrejtett sarkában. Hol lehet a világnak ez a boldog pontja? Ezt szeretném én még megtalálni!” 

Gubányi Károly: A real-gentleman. Emlékezés egy magyar utazóra. In: Uő: Tengerentuli történetek, Budapest, Singer és Wolfner bizománya, 1915, 8889. – Törzsgyűjtemény

A már többször említett Herczeg Ferenc pedig barátjáról szóló arcképvázlatában azt írta Vojnich Oszkárról:

„Valami tépelődő nyugtalanság hajtotta távoli óceánok és őserdők felé. Lehet, hogy a trópusi éjszakák csillaghieroglifáit betűzve a saját életrejtélyének megoldását kereste… Időközönként váratlanul megjelent megint közöttünk, új benyomásokkal, ismeretekkel, emlékekkel gazdagon. Magányos bolyongásain csodálatosan megérett, elmélyült, megnemesedett a lelke. Vojnich Oszkár íróvá, költővé, bölcselkedővé lett. Egy-két napig velünk volt, újból összemelegedett a régi barátaival, de midőn látszólag a legjobban érezte magát, váratlanul felkelt, nyújtotta kezét, és az ő melankolikus mosolyával mondta: »Holnap utazom – Ausztráliába…«”

Herczeg Ferenc: Arcképkísérlet bajsai Vojnich Oszkárról. Kézirat a Szabadkai Történelmi Levéltárban. Közli Székely Tibor: A világjáró vadász. (Vojnich Oszkár élete és munkássága), Szabadka, Veljko Vlahović Munkásegyetem, 1980. (Életjel Miniatűrök 34.), 46. – Törzsgyűjtemény (Szinte ugyanezzel a szövegváltozattal Polgárdy Géza: Vojnich Oszkár, az elfelejtett utazó. In: Földgömb, 23. évf. 8. sz. (2005), 66. – Törzsgyűjtemény)

Az idézeteket a mai akadémiai helyesírás szerinti átiratban közlöm.
A földrajzi helyek, a kiadványok, cikkek és folyóiratok nevének írásmódját megtartom.

Felhasznált és ajánlott irodalom:


Dede Franciska (Lipták Dorottya Sajtótörténeti Kutatócsoport)

komment

Born digital 3.0 konferencia 2024

2024. december 27. 06:00 - nemzetikonyvtar

Digitálisan született műtárgyak a múzeumi gyakorlatban

2024. december 14-én rendezte meg a Magyar Nemzeti Múzeum Közgyűjteményi Központ Petőfi Irodalmi Múzeum a harmadik born digital témájú műhelykonferenciáját. A konferencia alcíme Digitálisan keletkezett műtárgyak a múzeumi gyakorlatban volt, és a rendezvény valóban elsősorban a muzeológiai területre fókuszált, a legtöbb előadás a digitálisan létrejött műtárgyak kezelésének és megőrzésének témakörével foglalkozott.

born_digital_fb.jpgA Born digital 3.0 konferencia meghívója

A konferencia délelőtti szekciója a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtár és Információs Központ, a Magyar Nemzeti Levéltár, valamint a Szegedi Tudományegyetem Klebelsberg Kuno Könyvtár szakembereinek előadásával indult, majd a Néprajzi Múzeum, az MNM KK Országos Széchényi Könyvtár Digitális Bölcsészeti Központ és a Budapesti Történeti Múzeum prezentációival folytatódott. A délutáni panelekben pedig az MNM KK Magyar Nemzeti Múzeum, MNM KK Petőfi Irodalmi Múzeum és az MNM KK Országos Széchényi Könyvtár munkatársai mutatták be a digitálisan keletkező hagyatékok, képek, médiatári anyagok, e-mailek gyűjteményezésének sajátosságait. Az előadásokat szakmai vita követte, majd este 18 órától kerekasztal-beszélgetés zárta le a műhelykonferenciát. Az esemény során három kortárs író, Bartis Attila, Simon Márton és Galántai Zoltán folytattak eszmecserét a saját digitális szövegeik, fotóik megőrzéséről, művészetük muzealizálódásáról.

pim_born_digital_202411_5.jpgA Petőfi Irodalmi Múzeum által szervezett Born digital 3.0 konferenciát nagy érdeklődés övezte. Fotó: MNMKK PIM

Az MNM KK OSZK részéről két előadás is elhangzott. A délelőtti második szekcióban Mihály Eszter, az MNM KK OSZK Digitális Bölcsészeti Központ Digitális Filológiai és Webarchiválási Osztályának vezetője beszélt a digitális filológia feladatairól A nyomtatott, digitalizált és a digitális szövegek kereszttüzében c. előadásában.

pim_born_digital_202411_4.jpgMihály Eszter előadást tart a Born digital 3.0 konferencián. Fotó: MNMKK PIM

A délutáni második szekcióban került sor Horváth Dániel, az MNM KK PIM muzeológusa és Kalcsó Gyula, az MNM KK OSZK webarchiválási csoportvezetője közös előadására, amelynek címe E-mailek archiválása az Országos Széchényi Könyvtárban és a Petőfi Irodalmi Múzeumban volt.

pim_born_digital_202411_3.jpgKalcsó Gyula a Born digital 3.0 konferencia jó gyakorlatokról szóló szekciójában. Fotó: MNMKK PIM

Az utóbbi években a Petőfi Irodalmi Múzeumban többször szembesültek azzal a problémával, hogy az írói hagyatékok között az ezredforduló utáni levelezés jelentős része digitális formában, e-mailként van jelen. Az e-mail mint born digital objektum esetében egyszerre merülnek fel a digitális megőrzésre általában jellemző problémák, valamint a kifejezetten az elektronikus levelekre és levelezésekre vonatkozó kérdések. A az MNM KK PIM az MNM KK OSZK-val együttműködve indított el egy kísérleti e-mail-archiválási projektet, amelynek legfontosabb célkitűzése egy e-mail fiók szakszerű és szabványos gyűjteményi archiválása volt. Az előadás ennek a kísérleti projektnek a tanulságait és eredményeit kívánta összefoglalni, továbbá bemutatta az MNM KK OSZK projektjét is, amelynek keretében a Katalist könyvtártudományi és informatikai levelezőlista e-mailjeit archiválták.
A hagyományos, papíralapú levelek gyűjteményi kezelése természetes dolog, a világon mindenütt feladata a könyvtáraknak, levéltáraknak, múzeumoknak. Az OSZK Kézirattára is jelentős mennyiségű levelet őriz, ezek forrásértéke, kutatási felhasználhatósága a különböző tudományágak számára magától értetődő dolog. A levelek digitális kiadása is fontos feladata és kutatási területe a nemzeti könyvtárnak, a 2021-ben indult Copia projektünk keretében és a dhupla.hu digitális bölcsészeti platformon is jelentetünk meg digitalizált leveleket, valamint digitális kritikai és forráskiadásokat. A papíralapú levelek gyűjteményi kezelése, kutathatóságának biztosítása réges-rég kidolgozott eljárásrenden alapul. Ugyanakkor a már napjainkban is tömegesen – akár a gyűjteményekben is – rendelkezésre álló elektronikus levelezések anyaga szinte teljesen hozzáférhetetlen, mivel a kezelésükre nincs még kidolgozott módszertan. Írók, költők, képzőművészek és más jeles személyiségek digitális hagyatéka, ezen belül elektronikus levelezése egyre gyakrabban fogja a könyvtárak, levéltárak, múzeumok dolgozóit nagy kihívások elé állítani: már jelenleg is vannak a különböző gyűjtemények birtokában számítógépek, adathordozók, amelyek jelentős archiválandó anyagot (benne levelezést) tartalmaznak.
Az OSZK Digitális Bölcsészeti Központja egyik kiemelt célkitűzése, hogy az elektronikus levelek gyűjteményi kezelésének a módszertanát kidolgozza. Ez a tevékenység még a Petőfi Irodalmi Múzeummal karöltve kezdődött, ahol első projektként a 2020-ban, a pandémia apropóján indult hangoskönyv-kezdeményezés elektronikus levelezését dolgozta fel a PIM Adattára. Ennek a projektnek a keretében hatvan színész felolvasásában több tucat kortárs magyar irodalmi mű vált hangoskönyv formájában ingyenesen elérhetővé. A szerzőkkel, valamint a jogtulajdonosokkal folytatott elektronikus levelezés természetesen fontos forrásanyag, megőrzendő gyűjteményi elem a PIM számára, ezért elő kellett készíteni a digitális megőrzésre. A közös munka eredményeképpen ún. benyújtási adatcsomagok készültek, amelyek tartalma viszont nem nyilvános.
Az OSZK Digitális Bölcsészeti Központja ezt az eljárást a Katalist levelezőlista archiválásával próbálta ki. A könyvtártudományi és informatikai levelezőlista az 1990-es évek eleje óta működik, de az archivált anyaga csak 1997-től hozzáférhető. A korábban az NIIF, jelenleg a KIFÜ gondozásában lévő anyagot 2022 augusztusában kaptuk meg egy 3,64 GB méretű MBOX-fájlként, amely 43 250 levelet tartalmazott a 10 267 csatolmánnyal együtt. A csatolmányok között 4749 kép – .jpg (3391), .png (1012), .gif (297), .bmp (29), .jpeg (14), .tif (6), 1808 PDF-fájl, 1133 .doc, 410 .rtf kiterjesztésű fájl és sok más volt található. A listára 8658 címről érkezett levél. Ebből az állományból állítottunk elő archiválásra alkalmas adatcsomagokat. Az eljárásról további hírek és információk találhatók a dhupla digitális bölcsészeti platformon.
A konferencia előadásai megtekinthetők a Videotoriumban.

Kalcsó Gyula (Digitális Filológiai és Webarchiválási Osztály)

komment

„Jászolba fekszik, rongyruhába, ki mennyet, földet alkotá”

2024. december 24. 06:00 - nemzetikonyvtar

Karácsony, Jézus Krisztus születésének ünnepe

Karácsonykor, amely hagyományos értelemben nem csupán egy nap, hanem a karácsonytól vízkeresztig terjedő ünnepi időszak, három dolgot ünnepel elsősorban a keresztény világ. Ünnepli, dicséri és imádja a szent éjszakán megtestesült örök Igét, a betlehemi kisdedet, aki nem más, mint az igaz Isten, a mi teremtőnk és gondviselőnk. Ünnepli ezen túl az emberiség kimondhatatlan örömét, lelki újjászületését a megváltás hajnalán. Végül pedig, de nem utolsósorban, különös tisztelettel és csodálattal, gyöngédséggel ünnepli a Szűzanyát, Üdvözítőnk édesanyját.

karacsony_01.jpgSzent Család. Karácsonyi képeslap. Kromolitográfia, 1920-as, 30-as évek – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Az ünnep rövid története

Rómában először a Kr. u. 4. század közepén vezették be az Úr földi születésnapjának a megünneplését. A keleti ortodox egyházban a Julianus-naptár használata miatt hagyományosan január 6-án ünnepelték meg a karácsonyt. Egyes helyeken ismét más napon ülték meg ezt az ünnepet, mivel a legalaposabb kutatások segítségével sem lehet pontosan megállapítani, hogy mely napon született az Üdvözítő. Hogy miért éppen december 25-ét fogadta el végül az Egyház, annak egyéb, missziós oka van. A pogány római vallás központi eleme volt a 4. században a napkultusz. A régi római naptár szerint a téli napforduló december 25-re esett. Aurelianus császár Kr. u. 274-ben hivatalosan bevezette a Legyőzhetetlen Nap Születésnapja ünnepét (Dies Natalis Solis Invicti). Ennek, a Sol Invictus ünnepének az ellensúlyozására tette a római katolikus egyház ezt az ünnepet, az Igazság Napja, az Úr Jézus születése megünneplését ugyanezen napra, december 25-re. Van ennek az időzítésnek régtől fogva egy allegorikus magyarázata is. Ez a magyarázat az egyházi évet az idők összességével, a történelem egészével állítja párhuzamba. Jézus születése akkor következett be, amikor eljött „az idő teljessége” (plenitudo temporis – Gal. 4. v. 4–5.). Az ő eljövetele pedig reménységben megváltást jelent minden bűnös ember számára. Amint a téli napforduló után újra több fény lesz az anyagi világban, úgy az idő teljességét követően több lesz a fény a mi lelkünkben is, hiszen, ha igazán és őszintén akarjuk, szívünkbe fogadhatjuk a Messiást, világ világosságát (Joan. 8. v. 12.).

A szeretet ünnepe

Ha valóban betölti ilyenkor a szívünket karácsony varázsa, és szeretnénk, hogy ebből az ünnepi elfogódottságból maradjon valami a munkás hétköznapokra is, emlékezzünk rá minél gyakrabban, hogy mi teszi igazán vonzóvá, széppé ezt az ünnepet. Két dolog elsősorban. Először az, hogy amint a teremtés műve által az Isten emberi ésszel felfoghatatlan mértékben megalázta magát, hiszen mintegy kilépve önmagából, lemondott arról, hogy ő legyen minden mindenben (1 Cor. 15. v. 28.), úgy hasonlóképpen megalázta magát, értünk, emberekért, a mi üdvösségünkért, a megtestesülés által is. Mindkét gesztus, mindkét isteni cselekvés szeretetből, az isteni szeretet kiáradásából történt. Szeretetből teremtette a világot a jó Isten, és szeretetből jött el hozzánk a szent éjszakán, hogy bűneinktől, az ördög fogságából megszabadítson. Másodszor tehát az teszi igazán kedvessé számunkra ezt az ünnepet, hogy ez a túláradó isteni szeretet minket is szeretetre indít. Szeretetre Isten iránt és embertársaink iránt is. A betlehemi kisded örömöt, békességet hozott a szent család, Mária és József számára. De már ugyanazokban a történelmi pillanatokban kimondhatatlan örömöt, békét hozott a betlehemi pásztorok és a napkeleti bölcsek számára is, és hozza, kínálja ezt az örömöt, békét nekünk is, mi pedig továbbadhatjuk azt, elsősorban azoknak, akiket a legjobban szeretünk. A szép számmal osztogatott karácsonyi ajándékoknak mai napig is ez a legfőbb értelme. Hagyományos kontextusban az a narratíva, amely szerint a karácsonyi ajándékokat a kis Jézus hozza, nem valami butácska, kegyes hazugság. A karácsonykor adott, kapott ajándék jelkép: arra a valóban fontos, nélkülözhetetlen ajándékra emlékeztet bennünket, amelyet Jézus hoz nekünk. Ott zörget vele szívünk ajtaján – nem csupán Szentestén, hanem egész évben számos alkalommal; sosem erőszakkal, hanem mindig jó szívvel, csendes alázattal.
Az idő teljessége előtt, a bűnbeesés után a próféták Ura, az örök mennyei Atya elküldte népéhez Mózest és a többi prófétát, hogy a bűnében meghalt emberi nemzetet újonnan lelki életre támassza. Mózes csodatevő vesszőjével, majd a próféták a törvény pálcájával eleget illették, sőt, keményen is ütögették az emberek szívét, de hiteles lelki életet és érzékenységet nem tudtak adni neki. Mert ha törvény által lehetett az igazulás, hiába halt meg a Krisztus (Galat. 2. v. 21.). Ami tehát lehetetlen volt a törvény által, azt maga az Isten Fia vitte végbe (Rom. 8. v. 3.), és aki régen képek és példázatok által szólott a próféták ajkán, most maga jött el hozzánk születése által (Hebr. 1. v. 1–2.). Végtelen nagyságát, melyet az egek egei be nem foglalhatnak (2 Paral. 2. v. 6.), annyira egybevonta, és amint az Írás mondja, az Igét annyira megrövidítette (Rom. 9. v. 28.), szolgai alakban magát annyira megüresítette és kicsinyítette (Phil. 2. v. 7.), hogy egy újszülött fiúgyermek testével egyesülvén, a betlehemi istálló kisded jászlában is elfért.

karacsony_02.jpgPásztorok imádása. Karácsonyi képeslap. Kromolitográfia, 1920-as, 30-as évek – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Krisztus születésének ideje és helye

Senki közülünk, emberek közül időpontot, módot és helyet nem választhat születésére, hanem ezeket akaratunkon kívül, szent tetszése szerint a teremtő és gondviselő Isten rendeli számunkra. Ám Krisztus, aki isteni erejével és bölcsességével fölötte áll az időnek és a történelemnek, bizonyos okokból, bizonyos célok végett saját maga választotta és rendelte öröktől fogva születésének minden körülményét.
Ha megtekintjük a mi Urunk születésének idejét: nem jött el mindjárt Ádám, illetve az első emberpár bűnbeesését követően, hanem a hagyományos bibliai kronológia szerint azután körülbelül négyezer esztendővel. Azt akarta ugyanis, hogy a kísértő ördög szavára hallgató, elesett ember alaposan felismerje betegségét, és eszébe vegye, hogy az igaz Isten kegyelme és orvoslása nélkül abból ki nem gyógyulhat. E felismerés nélkül oly epedő buzgósággal nem kívánhatták volna a Messiás eljövetelét már a régi próféták is, és igazán méltó és hasznos módon nem fogadhatták volna őt a kései utódok, magunkat is beleértve. Az igaz bűnbánathoz és bűnbocsánathoz mindig a szenvedésen keresztül vezet az út.
A Messiás születéséről azt mondja az Evangélium, hogy Augustus római császár idejében jött a világra, aki Izrael országát, a választott nép hazáját adófizetőjévé tette (Luc. 2. v. 1–5.). Ha Dávid, Ezékiás, Jósiás és hozzájuk hasonló szent királyok idejében született volna, azt gondolhatták volna az emberek, hogy ezek tökéletes jámborságára, életszentségére, érdemeire nézve jött a világra Krisztus: noha nem a mi cselekedetünk igazságáért, hanem csak saját maga irgalmasságából jött hozzánk, bűnösökhöz az Isten Fia. Továbbá, ha egy szent király uralkodása alatt született volna a Messiás, oly megbecsüléssel és áhítattal fogadták volna őt, amely váltságunknak öröktől fogva elvégzett rendjével össze nem férhetett, mivel alázattal és szenvedéssel akarta a jó Isten végbevinni szabadulásunkat. Be kellett teljesednie az Írásnak, hogy idegen fejedelem uralma alatt születik (Gen. 49. v. 10., Mich. 5. v.2.) és Jesse gyökeréből fakad a Krisztus, akin megnyugszik az Úr Lelke, és nem a szemek látása szerint ítél, sem a fülek hallása szerint, hanem igazságban ítéli a szegényeket (Isai 11. v. 1–4.). Jesse törzse ebben az időben annyira megfogyatkozott, hogy József és Mária régi őseik városában szállást nem találtak, és közeledvén a szülés ideje, istállóba tértek. Nem nyáron, minden jóban bővelkedő, kellemes évszakban, hanem télen született az Igazság Napja (Malach. 4. v. 2.), hogy az élet forrásától, az igaz Istentől elszakadt, didergő világot melegítse; hogy szenvedéssel és nélkülözéssel kezdje meg érettünk való fáradozását, posztóba takarva, jászolba fektetve. Végül, amint Áron vesszeje éjjel virágzott ki (Num. 17. v. 1–8.), sötét éjszakának közepén jött e világra a mindenható Ige, mikor a betlehemi pásztorok kinn a pusztán őrizték nyájukat. Ebből azt tanulhatjuk, hogy sűrű sötétségben volt a világ a Messiás jövetele előtt, és a választott nép a halál árnyékának tartományában lakott (Isai. 9. v. 2.), és azt is megérthetjük, hogy amiképpen szemünk nem lát a sötétben, úgy a mi értelmünk fel nem foghatja a Krisztus születésének, az Ige megtestesülésének csodálatos voltát. Ez hittitok, amely előtt úgy illik, hogy magunkat megalázzuk, és az igaz Isten szavára a mi emberi okoskodásainkat félretéve, ezt a karácsonyi misztériumot leborulva imádjuk. Ezt cselekszi régtől fogva az Egyház: mert a szentmisében a Credónak minden részét felállva mondjuk, de mikor ehhez a fölséges titokhoz érünk: és emberré lett (et homo factus est), térdre esünk. Hasonlóképpen, mikor a reggeli, déli és esti harangszó idején mondott Úrangyala imádságban ehhez a részhez érünk: „És az Ige testté lőn, és miköztünk lakozék”, térdre borulunk.

karacsony_03.jpgSzűz Mária a kis Jézussal és adoráló angyalokkal. Karácsonyi képeslap. Kromolitográfia, 1920-as, 30-as évek – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Krisztus születésének csodálatos módja

E titokzatos születés módját Izajás próféta szerint emberi nyelv ki nem beszélheti (Isai. 53. v. 8.). Azért, mikor a Szent Lélek sugallatából ennek hirdetéséhez akart kezdeni, először is így kiáltott fel: Uram, ki hiszi, amit hall tőlünk? (Isai. 53. v. 1.) Hogy egy szűz méhében fogan és fiút szül, kinek neve ez lesz: Emmanuel, azaz velünk lakó Isten, Istenember (Isai. 7. v. 14.). E szent Szűz szüléséről azt írta, hogy „Minek-előtte szűlendő vólna, szűlt: minek-előtte el-jőne az ő szűlése, fiú magzatot szűlt. Ki hallott valaha illyen dolgot? és ki látott e’hez hasonlót?” (Antequam parturiret, peperit: antequam veniret partus eius, peperit masculum. Quis audivit umquam tale? et quis vidit huic simile? – Isai. 66. v. 7–8.) Mielőtt még a szülésnek erőlködését és fájdalmait érezte volna, a szentséges Szűz fiúgyermeket hozott a világra. Hiszen, ha Krisztus feltámadása után úgy ment tanítványaihoz zárt ajtókon keresztül, hogy ezeket meg nem nyitotta (Joan. 20. v. 26.), mért ne lenne hihető, hogy születésekor békességben, csendben ment át az anyaméh kapuján, nyomot nem hagyván, sérelmet nem okozván? (Isai. 41. v. 3.) Azért, hogy fogantatásában, szülésében és szülése után is szűznek ismernők a Messiás édesanyját, háromszor is hangoztatja Ezékiel: „Ez a’ kapu zárva lészen: fel nem nyittatik, és férfiu azon által nem mégyen: mert az Israël Ura Istene ment-bé rajta, és bé-zárva lészen a’ fejedelemnek.” (Porta haec clausa erit: non aperietur, et vir non transibit per eam: quoniam Dominus Deus Israel ingressus est per eam, eritque clausa principi. – Ezech. 44. v. 2–3.) E csodálatos születés tisztaságát még azzal a hasonlattal is szemlélteti Izajás, amely szerint úgy jön el Izrael igaza, mint a fényesség, és az ő Üdvözítője, mint a lámpás. (Isai. 62. v. 1.) Miképpen a napfény nem sérti meg az égboltot, úgy száll le a földre, és nem sérti meg az ablaküveget sem a rajta áthatoló napsugár, úgy jött hozzánk a Szent Lélek erejéből anyja méhében testet öltött Üdvözítő. Továbbá, hasonlítja Izajás a mi Urunk születését a gyümölcsfa virágzásához és vesszőneveléséhez: „És veszsző jő-ki a’ Jesse gyökeréből, és virág nevekedik az ő gyökeréből.” (Et egredietur virga de radice Jesse, et flos de radice eius ascendet. – Isai 11. v. 1.) Nem képzelhetünk ebben a teremtett világban tisztább és szebb eredést, származást, mint mikor a fa virágzik vagy vesszőt növeszt: ebben a származásban semmi éktelenség, rútság, vér és szenny, szakadás, sebesülés nincsen. Szent Dávid király Urunk jövetelét az esőhöz és égi harmathoz hasonlítja (Psal. 71. v. 2–6.). Miképpen az esők és harmatok a felhők és az égbolt szakadása nélkül, csendben hullnak a földre, úgy e tisztaságos mennyei harmat, melyet a régi próféták annyi óhajtással kívántak (Isai. 45. v. 8.), mikor az Isten egéből a Boldogasszony méhébe alászállt, végül, mikor onnan világra jött, nem sértette meg semmiképpen ezt a szűzi anyaméhet.
Végül Ozeás próféta a mi Urunk születését a hajnalhoz hasonlítja: „Mint a’ hajnal el-készűlt az ő ki-jövetele, és hozzánk jő mint a’ földre az őszi ’s tavaszi esső.” (Quasi diluculum praeparatus est egressus eius, et veniet quasi imber nobis temporaneus, et serotinus terrae. – Oseae 6. v. 3.) Mert miképpen a gyönyörű, piros hajnal az egek sérelme nélkül e világ teremtményeinek sok örömmel és szépséggel mutatja magát, úgy a mi Üdvözítőnk, tiszta szűz Anyjának méhéből minden kellemetlenség, minden sérelem nélkül született. Azért, mikor eljött születésének ideje, kimondhatatlan örömökkel töltötte be Anyjának szívét. És miképpen Ádámra csendes, mély álmot bocsátott az Isten, míg Évát az ő oldalcsontjából felépítette (Gen. 2. v. 21.), úgy a szeplőtelen Szűz értelmét mennyei elmélkedések csodálatos, mélységes tengerébe, akaratát isteni szeretetnek tüzébe merítette, mikor a mi Urunkat világra hozta. Így írt erről a teljes történelemben egyedülálló, csodálatos szülésről Pázmány Péter:

„...és, mint egy mély álomból, az Isteni dolgok tsudálkozásából fel-otsódván, előtte látá Szülöttét, Urát, Teremtőjét. Azért öröm és félelem-között nem tudván, mit mivelne; térdre borúlván, hihető, hogy e’-képen szóllott néki: Óh áldott gyermek! óh felséges Isten! óh édes Fiam! óh én mennyei szent Atyám! óh Uram Teremtőm! ki vagyok én, hogy alázatos szolgálódat illy nagy jóval látogatod? Szoptassalak-e téged, mint fiamat; vagy imádgyalak, mint Istenemet? Bé-takarjalak-e, mint Anyád; vagy tisztellyelek, mint szolgálód? Tejet adgyak-e, vagy temjénnel áldozzam néked? Hogy lehet, Uram, hogy ölembe vegyelek téged, ki az egeket bé-tőltöd? mint táplállyalak téged, ki minden állatokat eledellel tartasz? E’-féle sok, és mi-tőlünk gondolhatatlan ajtatosságok-után, végre ölelvén, tsókolván, sirván, örűlvén, ölébe vévé, és nagy bötsűllettel bé-takargatá Fiát, Attyát, Istenét.”

Pázmány Péter: A’ Romai Anya-Szent-Egy-Ház szokásából minden Vasárnapokra, és egy-nehány Innepekre rendeltt Evangeliomokrúl Predikátziók... Nagy-Szombatban, A’ Jesus Társasága Akademiai Collegiumának Bötűivel, 1768, 103–104. – Törzsgyűjtemény

karacsony_04.jpgSzent Család, az égen keresztet tartó, adoráló angyalokkal. Karácsonyi képeslap. Kromolitográfia, 1943 k. – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

„Igen, én vagyok az. Hozzád jöttem”

Karácsony megünnepléséhez sok magyar család esetében még napjainkban is hozzátartozik a templomozás, katolikusoknál leginkább az éjféli mise. Ennek végeztével ünnepi hangulatban, talán nem főképpen a fentebb leírtak szellemében, hanem a rég várt családi, baráti találkozások, beszélgetések örömében, pár pillanatra megállunk az oltár elé készített betlehemi jászol előtt is. Nem szükséges feltétlenül, hogy ez egy régi nagy művész alkotása legyen. Megteszi a hatást egy jó ízléssel faragott és festett betlehemi kisded-szobor is, amilyeneket ma is lehet a kegytárgyboltokban kapni. Megállunk előtte egy pillanatra, és már mondjuk is magunkban, csak úgy, hangtalanul: „Nini, kis Jézus. De aranyos.” Ekkor előfordulhat, hogy meglepetés ér bennünket, és egy pillanatra a lélegzetünk is eláll. Nem hallunk szózatot, még talán belső hangot sem, inkább csak egy gondolatátvitel lesz az egész. Megkapjuk az üzenetet egy másodperc törtrésze alatt: „Igen, én vagyok az. Hozzád jöttem.” Erre kimondhatatlan öröm fogja el a szívünket, ugyanakkor félelem, rettegés is, hiszen úgy érezzük: nem voltunk igazán felkészülve erre a találkozásra. A gyerekeket mindig meg szoktuk kérdezni, mielőtt átadjuk nekik az ajándékokat: jó voltál-e ebben az évben? Magunkat már sokszor nem kérdezzük meg ugyanígy, Szentestén. Pedig karácsony legfontosabb kérdése minket, felnőtteket illet leginkább. Meg tudunk-e állni tiszta szívvel, félelem és rettegés nélkül a betlehemi kisded, az élő Isten színe előtt? E kis ünnepi írás végén Mihai Maci történész, nagyváradi egyetemi tanár 2023 karácsony napján megjelent cikkéből szeretnék néhány gondolatot idézni:

„Nem tudjuk pontosan, hogy hol születik meg a Megváltó: egy barlangban, egy istállónak használt gazdasági épületben, egy fogadó vagy egy ház melléképületében, egy mező szélén, ahol karámok vannak, birkanyájakkal? Az egyetlen dolog, amit tudunk, a földrajzi hely – Betlehemben –, de a helyszínt egyáltalán nem ismerjük. Ennek a tudatlanságnak az az előnye, hogy úgy képzelhetjük el, ahogy akarjuk. Évszázadok óta egy teljes művészeti irány teszi ezt, a Kezdet Nélküli születését pásztori környezetben ábrázolva, ekképpen egy őseredeti állapotra emlékeztetvén bennünket, amelyet a vidéki, paraszti egyszerűségtől való eltávolodásunk egyre inkább elhomályosít. (...) Lukács evangéliuma mindössze néhány szóban leginkább azt mondja el nekünk, hogy az Isten belépése a történelembe atopikus, nemvárt, hogy Ő hír nélkül jön („mint az éjszakai tolvaj”), és hogy – noha a próféták megjövendölték – mi azt sem tudjuk, hogy mikor érkezik meg, azt sem, hogy hová, és azt sem, hogy hogyan. Eljövetele mindig meglepetésként ér bennünket: elvarázsol (mint a napkeleti mágusokat), csodálkozásra késztet (mint a pásztorokat) és megfélemlít (mint Heródest). A valóságban, mikor megadatik nekünk, hogy találkozzunk Vele, sohasem egy aranyos, tudatlan gyermekkel állunk szemben, hanem Isten Fiával, aki fölött az időnek nincs hatalma, és aki minden pillanatban úgy lát bennünket, amint vagyunk, egész múltunkkal és egész jövőnkkel együtt; összes lehetőségünkkel és összes mulasztásunkkal együtt; mindazzal együtt, amit cselekedtünk, szóltunk és gondoltunk. Mi sosem vagyunk képesek ezeket a dolgokat egybegyűjteni és együtt tartani, noha „a mi dolgaink”; sosem találjuk meg igazi helyüket a szívünkben, lelkünkben.”

Mihai Maci: Karácsony. Részletek. Saját fordítás, Cs. E. A. In: Marius David: Naşterea de Mihai Maci. In: Marius Cruceru blogja, 2023. 12. 3.

(A bibliai idézeteket Káldi György 1626-os fordításából és a Vulgata Clementina szövegéből vettük.)

Csobán Endre Attila (Régi Nyomtatványok Tára)

komment

„… ügyes ember és ravasz róka”. Lovik Károly és négylábú barátja

2024. december 23. 06:00 - nemzetikonyvtar

Idén 150 éve született Lovik Károly író

Lovik Károly (1874‒1915) nevét a mai olvasó elsősorban talán A kertelő agár és A leányvári boszorkány című regényeinek köszönhetően ismeri, bár a százötven éve született író, újságíró még jónéhány további regényt, illetve elbeszéléskötetet is közrebocsátott. Munkatársa volt a Magyar Hirlapnak, a Pesti Naplónak, Az Ujságnak és a Pester Lloydnak, valamint szerkesztője a Vadász és Versenylapnak. Számos írása jelent meg az Uj Időkben (és kötetei nagy részét is a lapot jegyző Singer és Wolfner kiadó jelentette meg), valamint szinte a lap indulásától kezdve szerzője és munkatársa volt Kiss József új hangvételű, népszerű irodalmi folyóiratának, A Hétnek is. Utóbbi folyóiratban mintegy hatvan (részben a hátrahagyott irataiból posztumusz megjelent) szépirodalmi szöveg és számos – sokszor álnéven – írt publicisztika, valamint rengeteg innen-onnan jelent meg tőle. Utóbbi írásai az azonos című rovat miniglosszái voltak, amelyek néhány soros, sokszor humoros, szarkasztikus hangvételű írások az aktualitásokra reflektálva. Szerzőik különböző jegyek alatt írtak, Lovik szövegeit három csillag jelezte, amely jegyet a rovatban író egyetlen női szerzőtől vett át, sőt, olykor egyszerre is használták.

„Az Innen-Onnan !?! jele alatt éppen a kegyed egyik szellemes földije: Széchy Károlyné ír. Ő az egyetlen női írónk, aki ezt a nehéz rovatot állandóan és ritka esprit-vel támogatta. Régebben *** jegy alatt is irt, de azóta a három csillagot egy más munkatársunknak [Lovik Károlynak] engedte át.”

Amélie. Kolozsvár) Heti posta. In: A Hét, 10. évf. 52. sz. (1899. december 24.), 886. – Törzsgyűjtemény

esprit: szellem, szellemesség (fr.)

12_23_lovik_karoly_150_01.jpgLovik Károly In A Hét, 10. évf. 52. sz. (1899. december 24.), 866. – Törzsgyűjtemény

Egyszerre több műfajban is alkotott.

„Felajánlom részemről, hogy hetenkint öt Innen-Onnant írok, ezenfelül ha szükséges képczikkeket vagy saisont is, és: minden hónapban egy novellát. Részt szeretnék venni a szerdai konferencziákon is, a hol legjobb tudásom szerint mozdítanám elő a lap ügyét. […] Egyebet, sajnos, nem tudok nyújtani, de talán szükségtelen mondanom, hogy másfajta akármily munkát is mindig örömmel fogok végezni, ha netán rája szükség volna. Bármily összeggel is honorálod a tevékenységemet, előre is megelégszem vele, mert szeretem az újságot s ha megengeded téged is, a ki ellen ha netán vétettem, bocsásd meg.”

Lovik Károly Kiss Józsefnek, Budapest, március 5., Petőfi Irodalmi Múzeum Kézirattára V. 5239/242/2, közli Lengyel András: Lovik Károly néhány levele. In: Kortárs, 56. évf. 1. sz. (2012), 50. – Törzsgyűjtemény

Saison – A Hét egyik tárcarovatának címe

Természetesen az olvasók nemcsak tőle, hanem róla is olvashattak, például amikor egy-egy új műve napvilágot látott. Sőt, többször került a kap borítójára a fényképe is.
Bár A Hét elsősorban írott anyagával kívánt hatni, minden héten díszes borítóval jelent meg, amelyen általában egy-egy aktualitáshoz kapcsolódó (fény)kép kapott helyet. (Később néhány szövegközi kép is megjelent az oldalakon, de a folyóirat sosem lett illusztrált/képes hetilap.
Kezdetben a szerkesztőség csak ritkábban jelentette meg belső munkatársainak arcképét, az évek során azonban egyre többeket ismerhetett meg a közönség a lap borítójáról is. Lovik Károly is többször címlapra került, elsősorban azonban nem írói mivoltához kötődően.
Először a század utolsó évében tett közzé róla páros portrét a szerkesztő, amikor menyasszonyával, a színésznő Somló Emmával állt a kamera elé. Ekkor az M. E. monogramú szerző írt szöveget a képhez.

12_23_lovik_karoly_150_02.jpgSomló Emma és Lovik Károly. In: A Hét, 10. évf. 13. sz. (1899. március 26.). Címlap (Strelisky fényképe után) – Törzsgyűjtemény

„Ebben a téli verőfényben láttam őket is majd minden nap, amint egymáshoz simulva, céltalanul kószálták be a várost. Nem kerülték a sokadalmat, talán mert magányos utakon nincs annyira egyedül az ember, mint a lelkétől idegen tömegben. A déli korzón úgy suhantak át az emberek áradatán, mint akik hallanak, de nem értenek; néznek, de nem látnak. Beszélni tudtak egymáshoz szavak nélkül és gyönyörködni egymásban anélkül, hogy tekintetük találkozott volna. Remekebbül kigondolt szerelmespárt az Olympon se adtak össze az égiek.”

M. E.: Lovik Károly – Somló Emma. In: A Hét, 10. évf. 13. sz. (1899. március 26.), 201. – Törzsgyűjtemény

A másik megjelenése szintén nem (csak) írói szerepében mutatja és itt sem egyedül került a borítóra. A szokásosnál nagyobb címlapképen egy olyan társsal látható, akit az olvasó nem várna egy irodalmi hetilap címlapján: egy versenyló mellett állva örökítették meg. 1904-ben Schossberger Lajos négyéves lova, Kapus nyerte a Szent István-díjat. S hogy hogy kerülhet egy író, újságíró társaságában a címlapra? Lovik volt a Schossberger-istálló vezetője, „managere”.

12_23_lovik_karoly_150_03.jpgKapus és Lovik Károly. In: A Hét, 15. évf. 35. sz. (1904. augusztus 28.). Címlap (Strelisky fényképe) – Törzsgyűjtemény

A Hét címlapján lévő kép e héten egy köpönyeges, sapkás fiatalembernek és egy erőtől duzzadó lónak hasonmását közli. A sapkás fiatalember én vagyok, a ló a Szent István-díj nyerője. Kettőnk közül kétségtelenül az utóbbi az érdekesebb. Miután azonban Kapus nem tud írni, Kiss József szíves felszólítására én fogom betűkbe foglalni, hogyan kerültem össze négylábú pajtásommal egy gyékényen.
Az én nevem e cikk végén áll, a lóét már megörökítette a történetíró. Az 1904. évi Szent István-díjat Kapus […] négyéves, pej mén nyerte meg ‒ ezt minden jó magyar emlékezetébe véste. […]
A derék négyévest tehát nem kell bemutatnom. Sokkal fontosabb, hogy magamat toljam előtérbe. Meg kell ugyanis vallanom, hogy csekély személyemet illetőleg a világ nincs túlontúl informálva. Megírtam ugyan egy-két kötet elbeszélést és két regényt, sőt színdarabot; tizenkét év óta alig múlt nap, hogy a magam kis cikkével ne szolgáltam volna az irodalmi halandóságot, de hát mindez, belátom, kevés. […]
Szóval: tisztában vagyok vele, hogy az olvasók nagy része nem ösmer. Talán hallotta a nevemet, de már nem emlékszik rá: egy kocsma cégérén látta-e vagy valami újságcikk fölött… Ah, megvan, ez az úr egyszer a Vígszínházban vendégszerepelt… Oh, ne tessék mentegetőzni, nem bánt a dolog. Az irodalommal amúgy is leszámoltam, hiszen különben hogy kerülnék össze egy négylábúval a címlapon? Ami pedig a dicsőséget illeti, abban, ím, most lesz csak igazán részem, nevemet ismeretessé teszi, hogy másfél esztendőn keresztül úgy manageáltam egy lovat, hogy az végre canterben nyerte meg a Szent István-díjat. Erről, kérem, tovább beszélnek, mint a tárcáimról vagy a regényeimről s az összvélemény ez: »Ez a Lovik ügyes ember és ravasz róka. Egy vagyont nyert Kapuson.« Akit pedig a turfon a róka címmel ékesítenek föl, az letette a doktorátust. Az előtt tessék kalapot emelni. Nevem össze van forrva a Kapuséval s az ő dicsősége az én dicsőségem.”

Lovik Károly: Kapus. In: A Hét, 15. évf. 35. sz. (1904. augusztus 28.), 557. – Törzsgyűjtemény

A korabeli idézeteket a mai akadémiai helyesírás szerinti átiratban közlöm, de a folyóiratok nevének eredeti írásmódját megtartom. A kéziratos levelet a forrásközlő átiratában adom közre.

Felhasznált irodalom:

  • Dede Franciska: „Ma én ülök az asztalfőn”. A Hét jubileumi számai (1899, 1913) (várható megjelenés: Paál Vince, Sz. Nagy Gábor szerk.: Médiatörténeti mozaikok 2023, Budapest, Médiatudományi Intézet, 2025.)
  • Dede Franciska: „... miniszter, diplomata, fűzfapoéta, táncosné...” A Hét címlapképei (1889–1914) In: Paál Vince (szerk.) Médiatörténeti mozaikok 2022, Budapest, Médiatudományi Intézet, 2023, 89‒138.
  • Galambos Ferenc: „A Hét” írói és írásai 18891924, [Budapest], [OSZK], 1954 (online változat)
  • Galambos Ferenc: Az Uj Idők írói és írásai 18951949, [Budapest], [OSZK] 1958 (online változat)
  • Gulyás Pál: Magyar írói álnév lexikon, Budapest, Akadémiai, 1956
  • Lengyel András: Lovik Károly néhány levele. In: Kortárs, 56. évf. 1. sz. (2012), 49‒55.
  • Lovik Károly: Kapus. In: A Hét, 15. évf. 35. sz. (1904. augusztus 28.), 557‒558.
  • E.: Lovik Károly – Somló Emma. In: A Hét,10. évf. 13. sz. (1899. március 26.), 201.
  • Kenyeres Ágnes (főszerk.): Magyar Életrajzi Lexikon, Javított, átdolgozott kiadás (online változat)
  • Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái, Budapest, Hornyánszky, 1891–1914. (online változat

Dede Franciska (Lipták Dorottya Sajtótörténeti Kutatócsoport)

komment

A 19. században megedződött kegyesség

2024. december 18. 06:00 - nemzetikonyvtar

A nemzetiségek napja Magyarországon

Bárány Zsófia, a Lipták Dorottya Sajtótörténeti Kutatócsoport munkatársa előadást tartott a magyarországi németajkú katolikusok történetéről szóló nemzetközi konferencián.

banati_svabok_12_18_a_kisebbsegek_napja_magyarorszagon.jpgBánáti svábok. Képeslap – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár. A kép forrása: Hungaricana közgyűjteményi portál. Képcsarnok

2024. november 9-én a sindelfingeni Dunai Svábok Házában a St. Gerhards-Werk e. V. Stuttgart szervezésében került sor A 19. században megedződött kegyesség című konferenciára.
Miként a szervezők témabemutatása is említi, a konferencián résztvevő előadók a „svábok” egyházi életét vették górcső alá mind áttekintő jelleggel, mind konkrét példákon keresztül. A felekezeti egyházakbeli kereszténység ugyanis mind egyéni, mind csoportos szinten kulcsfontosságú társadalmi, politikai és kulturális szerepet játszott a német kisebbségek történelmében a 17. század végi letelepedésüktől egészen napjainkig. Az egyházak nemcsak lelki ügyekben, hanem politikai, közigazgatási és gazdasági kérdésekben is részt vettek. A lelki hivatalviselő közvetítőként tekintett magára a faluközösségen belül, közvetítőként az állami hatóságok felé, valamint a nép tanítójaként és nevelőjeként.
A szervezők kiemelték továbbá, hogy a „hosszú 19. századot” az államosítás és a nemzetépítés jellemezte. A vallás nacionalizálása és a nemzet szakralizálása, különösen a 19. század második felétől kezdve, a dunai svábok számára is új identifikációs konfigurációkat teremtett a Dunai Monarchia magyar felében. Mivel az egyház és a vallás korábban a dunai svábok (kollektív) identitásának meghatározó tényezőjeként funkcionált, lojalitási válságok alakulhattak ki. Mindez az egyes betelepített részeken ugyanazokat az ingereket generálta, de mikroszinten eltérő eredményekhez vezetett a vallási hagyományok és gyakorlatok tekintetében.

svab_nepviselet_12_18_a_kisebbsegek_napja_magyarorszagon.jpgBaranya megyei sváb népviselet a 19. századból. In: Vasárnapi Ujság, 9. évf. 2. sz. (1862. január 12.), 17. – Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása: Digitális Képarchívum

Azt, hogy mindez milyen konkrét hatásokkal és következményekkel járt a magyarországi németajkú katolikusokra nézve, az alábbi témákon keresztül vitatták meg a konferencia résztvevői Rainer Bendel (Institut für Kirchen- und Kulturgeschichte der Deutschen in Ostmittel- und Südosteuropa e.V.) vezetésével és Robert Pech (IKKDOS) közreműködésével.
A bánáti területek kapcsán a szerzetesrendek ‒ különös tekintettel a nőoktatásban kiemelt szerepet játszó, bajor alapítású szegényiskola nővérek ‒ működése, valamint a házassággal összefüggő egyházfegyelmi kérdések kerültek előtérbe Claudiu Călin (Temesvári Római Katolikus Egyházmegye), Raluca Nelepcu (Allgemeine Deutsche Zeitung für Rumänien), illetve Bárány Zsófia (MNMKK Országos Széchényi Könyvtár) tolmácsolásában.  Bednárik János (HUN REN BTK Néprajztudományi Intézet) a vallásgyakorlat normatív jellegéről beszélt egy törökbálinti példán keresztül, míg Miklós Réka (Kunstuniversität Graz) a bácskai kántorkönyvekbeli kegyességi irodalomról, Tüskés Gábor (HUN REN BTK Irodalomtudományi Intézet) pedig Martin von Cochem német kapucinus szerzetes, prédikátor, író munkásságának magyarországi recepciójáról tartott előadást.

Bárány Zsófia a csanádi egyházmegye sógorsági és vérrokonsági házassági felmentéseit tekintette át az 1830-as évek második, valamint az 1840-es évek első felére vonatkozólag. Az 1834-ben a püspökség élére került Lonovics József ugyanis kitartóan és hatékonyan járt el a jelentős számban a német telepeseket érintő diszpenzációk ügyében. Fontosnak tartotta például elmagyarázni Rómának a történelmi előzményeket a felmentések kapcsán, de az is sokatmondó, hogy mindenképp a szentszéki útmutatások alapján akarta rendezni ezeket a házasságokat, vagy épp sürgette magát Rómát a döntés kapcsán.

kepko_12_18_a_kisebbsegek_napja_magyarorszagon.jpg Bildstock (képoszlop) Szent György ábrázolásával. Pilisszentiván. Fotó: Bárány Zsófia 

Bárány Zsófia(Lipták Dorottya Sajtótörténeti Kutatócsoport)

komment

„Könyvtár, ami összeköt” 2024

2024. december 17. 06:00 - nemzetikonyvtar

Kárpát-medencei fiatal magyar könyvtárosok együttműködése

Idén tizenharmadik alkalommal, 2024. szeptember 15–29. között rendezték meg a „Könyvtár, ami összeköt” című ösztöndíjprogramot, melynek révén határon túli és magyarországi kollégákkal töltöttem el két hetet az Országgyűlési Könyvtárban. A program fő célja a szakmai együttműködésen túl a tapasztalatcsere, a kapcsolatok kialakítása és a különféle könyvtártípusokkal való megismerkedés.

orszaggyulesi_konyvtar.jpgOrszággyűlési Könyvtár. Fotó: Szőnyegi Zsanett

Az első nap az ismerkedés jegyében telt el: megismerkedtünk egymással, valamint az Országgyűlési Könyvtár és az Országgyűlési Múzeum munkatársaival, ezenkívül a Közgyűjteményi és Közművelődési Igazgatóság igazgatóhelyettese is köszöntött minket. Az ismerkedés után az Országházban egy vezetett sétán lehetőségünk volt megnézni a Szent Koronát és a koronázási jelvényeket. Az Országgyűlési Könyvtár olvasótermében, a Ghyczy Ignác Kiállítótérben pedig számos érdekes muzeális gyűjteményt láthattunk.
A második nap az ösztöndíjas és delegált könyvtároskollégák mutatkoztak be prezentációk formájában. A soron következő nap számomra igazán érdekes volt, mert ezen a napon mutatkoztak be az Országgyűlési Könyvtár Gyűjteményszervezési, Olvasószolgálati és Tartalomszolgáltató, valamint a Szakreferensi Osztály munkatársai. A harmadik nap egyik legérdekesebb előadását a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtár és Információs Központ Kézirattár és Régi Könyvek Gyűjtemény vezetője tartotta, amelyen megtekinthettünk egy bizonyosan Mátyás király könyvtárához tartozó könyvet, a Carbo-kódexet, ezenkívül Ady Endre Elbocsátó, szép üzenet című versének kéziratát, Madách Imre művének, Az ember tragédiájának egy részletét, illetve egy Széchenyi István-kéziratot is láthattunk. Még ezen a napon a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár (FSZEK) Központi Könyvtárába látogattunk el, ahol Kovácsné Koreny Ágnes izgalmas prezentációja után Farkas Ferenc részletesen bemutatta az intézményt, az olvasói tereket és a könyvtár kiemelkedőnek számító közösségi szerepvállalásait.

eger_liceum_konyvtara.jpgFőegyházmegyei Könyvtár, Eger. Fotó: Szőnyegi Zsanett

Az ösztöndíjas programot egy kétnapos szakmai kirándulás követte: pénteken ellátogattunk Egerbe, bejártuk a líceum könyvtárát és a Bródy Sándor Könyvtárt, szombaton pedig Gyöngyösre utaztunk, ahol betekintést nyertünk a Vachott Sándor Városi Könyvtár életébe, délután pedig lehetőségünk volt megismerni a Mátra Múzeumot is.
A második hetünket az Országos Széchényi Könyvtárban (OSZK) kezdtük, ahol bemutatkozott a Könyvtári Intézet Könyvtártudományi Szakkönyvtára, a Digitalizáló Központ és a Gyűjteményszervezési Főosztály. A különböző szervezeti egységek bemutatkozása után a nemzeti könyvtár Széchényi-kód elnevezésű szabadulószobájából kellett kijutnunk, jelenleg ez a nemzeti könyvtár egyik legnépszerűbb programja.
Az utolsó napokban ellátogattunk még a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolára, a Piarista Gimnáziumba, továbbá megismerkedtünk az ELTE Egyetemi Könyvtárával és Levéltárával, a FSZEK közelmúltban átadott Körúti Könyvtárával, a Ceglédi Városi Könyvtárral és a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) Könyvtárával.

cegledi_varosi_konyvtar.jpgA Ceglédi Városi Könyvtár gyermekkönyvtári részlege. Fotó: Szőnyegi Zsanett

Szinte kivétel nélkül mindegyik könyvtárban az ott dolgozó könyvtárosok külön kiemelték, hogy szeretnek a munkahelyükön dolgozni, érezhető volt a kollégák közötti összhang, a tisztelet és az az együttműködés, amellyel nap mint nap hozzájárulnak ahhoz, hogy az olvasókat a legnagyobb mértékben kiszolgálják.
A program során számos pozitív, innovatív megoldással találkoztam, érdekesnek találtam, hogy a KSH Könyvtárában, a könyveket tematikusan és korosztályonként is elrendezik, továbbá kifejezetten innovatívnak gondolom, hogy a 100 éves Ceglédi Városi Könyvtár 100 érdekességet osztott meg magáról a közösségi oldalakon, és hogy Cegléd város teljes helytörténetét digitalizálva elérhetővé tették az Arcanum Digitális Tudománytáron (ADT) keresztül. Azt, hogy a könyvtárak egy bizonyos része milyen nagy hangsúlyt fektet a helytörténeti kutatásokra, igazán inspirálónak tartom. A Minősített Könyvtár címmel rendelkező könyvtárakban a vezetők és a kollégák is mindig büszkén mesélték el nekünk: sokat dolgoztak azért, hogy ezzel a címmel rendelkezzenek. Kiemelném még a városi könyvtárak szociális funkcióinak szerepét is, a könyvtároskollégák jó szívvel mondták el, hogy az olvasóik között vannak olyanok, akik a nehéz élethelyzetük miatt szeretnek bejárni a könyvtárba, mert ott mindig akad olyan kolléga, aki pár kedves szót intéz hozzájuk.
Számos jógyakorlatot láttam, amelyekkel kimondottan a gyerekeket, a fiatalabb korosztályt szólítják meg, Cegléden például nagyon tetszett a gyerekeknek kialakított rész, ahol tematikus rendezvényekre várják őket. Mindegyik városi könyvtár kiemelt tevékenységei közé tartozik a fiatalok megszólítása, valamint tanulásának és fejlődésének segítése.
Hálás vagyok az eltöltött időért, mert rengeteg kiváló szakembert ismerhettem meg közelebbről, volt olyan Kárpát-medencei résztvevő, akivel a Könyvtári Intézet képzéseiről beszélgettük, és emiatt szeretnénk kapcsolatban maradni, mert az intézet nyitott a határon túli képzésekre és a kollégák szakmai ismereteinek fejlesztésére. Az Országgyűlési Könyvtárban dr. Urai-Tóth Éva könyvtárvezető-helyettes lehetőséget adott a szakmai gyakorlatom elvégzésére, valamint már a szakdolgozat megírásáról és az ezzel kapcsolatos tervekről is szó esett a búcsúvacsorán.
A programon való részvételem támogatásáért külön hálás vagyok Rózsa Dávidnak, a nemzeti könyvtár főigazgatójának, Dr. Hangodi Ágnesnek, a Könyvtári Intézet képzésekért felelős igazgatóhelyettesének, valamint az intézet igazgatójának, Szüts Etelének.
Köszönöm, hogy részt vehettem az ösztöndíjprogramon, külön köszönöm Villám Juditnak, Maltsik Balázsnak és az Országgyűlési Könyvtár többi munkatársának a programok irányítását, megszervezését és lebonyolítását. 

Szőnyegi Zsanett (Könyvtári Intézet
Könyvtári Szak- és Továbbképzési Osztály)

Vonatkozó tartalom:

„Könyvtár, ami összeköt” 2022

komment

Cristallo – Jankovics Marcell, a hegymászó és a hegyek

2024. december 16. 06:00 - nemzetikonyvtar

150 éve született és 75 éve hunyt el Dr. Jankovics Marcell

Báró Eötvös Ilona és Rolanda a Dolomitokban – A hegymászó Jankovics Marcell tudósításai címmel tartottam előadást a Dr. Jankovics Marcell 150 – Egy felvidéki író újrafelfedezése címmel a Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézete, az MNMKK Országos Széchényi Könyvtár és a Magyar Tudományos Akadémia által november 7-én, a magyar tudomány ünnepe keretében megrendezett tudományos emlékkonferencián.

12_04_dr_jankovics_marcell_150_01.jpgDr. Jankovics Marcell. In: Jankovics Marcell: Az Alpesek, Budapest, Hornyánszky, 1911. – Törzsgyűjtemény

Jankovics Marcell (Gárdospuszta, 1874. november 3. – Budapest, 1949. november 12.) egész életére hatással voltak a Dolomitok, a Dél-Tirolban lévő hegyek.

12_04_dr_jankovics_marcell_150_02.jpg A Monte Rosáról hazafelé. Fotó: Dr. Jankovics Marcellné Jamniczky Agát. In: Jankovics Marcell: Az Alpesek, Budapest Hornyánszky, 1911, 208. – Törzsgyűjtemény

A Monte Cristallo, ez a különlegesen szép kis hegycsoport pedig, egyszerűen csak a „Cristallo”, maga a főcsúcs, kiemelkedő fontosságú volt a hegymászó, író, irodalomszervező és közéleti ember számára.
Cristallo – a szabadság, az emelkedett érzület, a természet szépsége és békéje, sőt az országok feletti barátság jelképe, vagyis az érdek nélküli rokonszenv titkos találkozási pontja volt Jankovics Marcellnek ez a merész, büszke sziklaalakzat, hova oly sokszor visszatért, s a nehéz időkben is visszagondolt. Számos írásában megemlékezik róla, ami nem is csoda, hisz ez a csúcs, az ezen a csúcson történt találkozás avatta igazi íróvá.

12_04_dr_jankovics_marcell_150_03.jpgMonte Cristallo Schluderbach (Carbonin) felől. Fotó: Kis Domokos Dániel, 2019.

A magas hegyek iránti rajongásának is köszönheti az Eötvös családdal való szoros ismeretséget. Eötvös Loránd korának híres hegymászója is volt, s az ő két lányával, a Tofana di Rozes déli falának és a Torre del Diavalo hajmeresztő, addig elérhetetlennek hitt első megmászóival, vagyis Eötvös Ilona és Eötvös Rolanda bárónőkkel hármasban keresték föl egy ízben a Cristallo csúcsát. Ekkor szólította föl a két lelkes kisasszony, hogy – édesapjuk helyett is – örökítse meg hegymászó élményeit, a dolomitsziklák szépségeit. Ebből az elhatározásból született meg az Úttalan utakon 1903-ban, melyet azután – számos hegymászó és turisztikai szakcikk és visszaemlékezés mellett – még két gyönyörű könyv követetett, a Sasfészkek. Bolyongások a legmagasabb hegyeken és Az Alpesek.

„Dr. Jankovics Marcell, a felvidéki közéleti személy, ügyvéd, író, irodalomszervező kora egyik ismert hegymászója is volt, így a XIX. és XX. század fordulóján Eötvös Loránddal és két lányával, Ilonával és Rolandával szorosabb ismeretségbe került. Ő volt az első, aki a zárkózott Eötvösék hegymászó bravúrjairól hírt adott, és részletesen, az értő hegymászó szemével örökítette meg a Tofana di Rozes déli falának és a Diavolo sziklatornyának első megmászását, amit azután – a látott sikeren felbuzdulva – az első mászók tapasztalataival maga is véghezvitt. Az Úttalan utakon című 1903-as könyvét egyenesen a két sportos bárónőnek ajánlotta. A szerző még számos munkájában ír a hegycsúcsok meghódításáról. Későbbi visszaemlékezésében is többször vall ezekről az irodalmi szárnypróbálkozásairól és hegymászó emlékeiről.
A szerző kéziratban lévő, több mint hatvan év emlékeit részletesen felvillantó önéletrajzi „esszékötetében”, a Száz percben a hegyek, az átélt magashegyi túrák, sziklamászások, csúcstámadások sokszor előfordulnak, s az Eötvös lányokról egy kedves, már-már anekdotisztikus történetet is előad.

Kis Domokos Dániel: Báró Eötvös Ilona és Rolanda a Dolomitokban – A hegymászó Jankovics Marcell tudósításai. (Előadásabsztrakt). In: Dr. Jankovics Marcell 150 – Egy felvidéki író újrafelfedezése. emlékkonferencia Jankovics Marcell születésének 150. évfordulója alkalmából. 2024. november 7. OSZK – A Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézetének honlapja

A teljes előadás megnézhető, a prezentáció letölthető az Eötvös 100 honlapon.

Georg von Ompteda (1863–1931), katonatiszt, híres hegymászó, regény- és színdarabíró, műfordító készített felvételt Jankovics Marcellről a Croda da Lagón.
Erre a csúcsra először Eötvös Loránd jutott föl 1884-ben.

12_04_dr_jankovics_marcell_150_06.jpgJankovics Marcell a Croda da Lagón. In: Uő: Sziklatúra a Dolomitokban és téli kirándulás az Engadinban. In: Turisták Lapja, 16. évf. (1904), 195. – Törzsgyűjtemény

„E kép Zardini Rafael két felvételének egyesítése. Balra a Torre del Diavolo, jobbra a Gobbo. A két csúcs között lebegő alak Dimai Antoniot ábrázolja, ki itt az eredeti felvétel után éppen abban a pillanatban van feltüntetve, midőn a Gobbo ormáról (a képen láthatatlan kötélen) átsiklik a Torre sziklavállára. Időrendileg későbbi mozzanat a kép másik része, mely a leszállás módját ábrázolja a dupla kötéllel. Fent a csúcson látszik a kis lobogó, a sziklavállon Dimai erősíti az egyik kötelet, egy kicsit alatta áll Siorpaes Pietro; a fal közepén a szerző ereszkedik alá, lenn a nagy kőlapnak élén a kamin bejáratánál Siorpaes Giovanni szorítja a falhoz a köteleket.”

Jankovics Marcell: A Torre del Diavolo megmászása. In: Turisták Lapja, 16. évf. 1–4. sz. (1904), 11. – Törzsgyűjtemény

12_04_dr_jankovics_marcell_150_07.jpgA Torre del Diavolo és a Gobbo csúcsok. Fotó: Rafael Zardini. In: Jankovics Marcell: A Torre del Diavolo megmászása. In: Turisták Lapja, 16. évf. 1–4. sz. (1904), 11. – Törzsgyűjtemény

Eötvös Lorándról írja Jankovics Marcell a Kézirattárunkban őrzött értékes kéziratban, a Száz percben:

„Rajongója lett ennek a sportnak, mely természetimádás és művészet. Remekbe fényképezi e derengő csúcsokat. Írás, illusztráció és nagy név, iskolát nevelne a szépség és bátorság egyetemén.”

Jankovics Marcell: Száz perc. Részlet – Kézirattár

Jankovics Marcell kedves pozsonyi orvosa, Tauscher Béla, a híres alpinista tanácsa pedig mindannyiunknak szól:

„Menj a hegyekbe, meggyógyul a tüdőd, a szíved. Menj a hegyekbe, – meggyógyul a lelked…”

Jankovics Marcell: A hegyek világa. (Száz perc. 172–177.). In: Új Idők, 1944. június 10.

12_04_dr_jankovics_marcell_150_08.jpgMonte Cristallo. Fotó: Kis Domokos Dániel, 2019.

Kis Domokos Dániel (Színháztörténeti és Zeneműtár)

Irodalom:

  • Jankovics Marcell: Az Alpesek, Budapest, Hornyánszky, 1911.
  • Jankovics Marcell: A Torre del Diavolo megmászása. In: Turisták Lapja, 16. évf. 1–4. sz. (1904), 7–12.
  • Jankovics Marcell a Croda da Lagón. Fotó: Báró Ompteda György. Uő: Sziklatúra a Dolomitokban és téli kirándulás az Engadinban. In: Turisták Lapja, 16. évf. (1904), 183–197.
komment

Mosonyi Aliz és Háy Ágnes: Szekrénymesék – Juhász István ajánlója CSEVEJ 33.

2024. december 15. 06:45 - nemzetikonyvtar

Elindítjuk KINCSESPOLC című sorozatunkat.

Ebben az ajánlóban az Országos Idegennyelvű Könyvtár állományában található könyvekből válogatunk, és minden alkalommal más dokumentumot ismerünk majd meg.

csevej_juhasz_istvan_2.png

Sorozatunk első részében Mosonyi Aliz – Háy Ágnes Szekrénymesék című gyermekkönyvét ajánlja Juhász István, az Olvasószolgálati és Tájékoztatási Főosztály olvasószolgálati könyvtárosa, akivel Madarász Tímea, a nemzeti könyvtár kommunikációs referense beszélgetett. Solymosi Ákos hangmérnök segítette a csevej elkészültét.

 

komment

„Lucia ünnepe a magyar néphagyomány egyik legjelesebb napja”

2024. december 13. 06:00 - nemzetikonyvtar

December 13-án, Luca napján Szent Lúcia keresztény vértanúra emlékezünk

December 13-án már jócskán „benne járunk” a karácsonyt váró adventi előkészületekben. A napjainkban túlzottá vált ajándékvásárlási láz okozta zűrzavarban és lármában csendesen „megbújik” egy, a római katolikus egyházhoz köthető ünnep, melynek jelentősége a magyar néphagyomány számára sem elhanyagolható. Bálint Sándor Ünnepi kalendáriuma a következőket írja erről a napról:

„Lucia ünnepe a magyar néphagyomány egyik legjelesebb napja. Hiedelemvilága azonban csak részben hozható kapcsolatba az ókeresztény szűz (†310) alakjával és legendájával.”

Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium. 1. Mária ünnepek és jelesebb napok hazai és közép-európai hagyományvilágból. December 1 – Június 30., Budapest, Neumann Kht., 2004. – Magyar Elektronikus Könyvtár

12_13_szent_lucia_1.jpgFrancisco Zurbarán: Szent Lúcia. A kép forrása: Wikipédia

Ezen a napon sokan lucabúzát ültetnek, hogy az karácsony estére 8-10 centiméternyi, zöldszárú veteménnyé sarjadjon. De ehhez a naphoz köthető a lucaszéke-készítés, melyen karácsonyig minden nap egy munkafázist lehet csak végezni. Valamint a gyerekek ekkor mennek a lucázás hagyományát művelni, hogy termékenységét, bőséget és gazdagságot hozzanak a meglátogatottaknak. De mégis, kinek a nevéhez köthető mindez a hagyomány? A 4. században élt keresztény vértanú, Szent Lúcia (vagy szent Luca) élettörténetét a már idézett Bálint Sándor a következőképpen mutatja be:

„Legendáját a Legenda Aurea nyomán az Érdy-, Debreczeni- és Cornides-kódexben olvassuk. Ez utóbbi szerint Szent Luca asszony támada Syracusana nevű várasból. Nemzete szerént nemes vala, testében szeplétlen szűz. Színében szép, lelkében annál szép, szent hitnek miatta, mint Krisztus Jézusnak szerelmes jegyese.
Édesanyja már tizenegy éve szenvedett vérfolyásban. Elzarándokolnak tehát Szent Ágota katániai sírjához. Amíg ott könyörögnek, Luca elalszik, és látá álmában Szent Ágotát a szent angyalok között, nagy gyengyes ruhában, mondván őneki: jó húgom, szűz Lucia, Krisztusnak ájojtatos leánya, mit kérsz éntőlem, kit tennen magad es megadhatsz az te szülédnek, ki immáran az te hitednek miatta megvigaszott, és miképpen énmiattam az Karthágónak várasa felmagasztatott Krisztustul, azonképpen temiattad Syracusának várasa es megékesöltetik temiattad.
Álmából fölébredve kéri meggyógyult édesanyját, hogy ne adja férjhez, mert neki már van vőlegénye, Jézus Krisztus. A jegyruha árát, továbbá örökségét szétosztja a szegények között.
Pogány jegyese följelenti a fejedelemnél, aki a bálványok előtti áldozatra akarja kényszeríteni. Luca e szavakkal tagadja meg: Istennek kellemetes áldozat az szegényeket látogatni és segéleni. De miért immáran nincsen mit továbbá őnekik adnék, ennen magamat Krisztus Jézusnak adom és áldozom. Pascasius fejedelem ezután szűzi állhatatosságában akarja megszégyeníteni, és kezdé bordélyba vonyatni, kit Szentlélek oly igen megnehezejte, hogy semmiképpen az helyről el nem indojthaték. Azt látván, mind kezeit, mind lábait megkötözék, és ezer embert készerejtének vonni, de még azok sem indojthaták el az helyről. Azokhoz ragasztanak ötven iga barmot, de azok sem tehetének indojtást az szent szűzen... Most Pascasius parancsolá, hogy azon álló helyében megégetnék. És hagyá, hogy fenyőszurokkal és olvasztott olajjal agyonöntenék, hogy hamarabb az tűz megemésztené.
Mondá Lucia: én az én édes Uram Jézusnak szent malasztját kértem, hogy ez tűz énnekem semmit ne árthasson, az hű keresztyéneknek eremekre. Erre a poroszlók tőrt döfnek a torkába, de maga még es nem veszté el szólását, miglen ő szent imádságát el nem végezné az Úr Istenhez.”

Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium. 1. Mária ünnepek és jelesebb napok hazai és közép-európai hagyományvilágból. December 1 – Június 30., Budapest, Neumann Kht., 2004. – Magyar Elektronikus Könyvtár

12_13_szent_lucia_2.jpgSzent Lúcia ereklyéje Velencében. A kép forrása: Wikipédia

Szent Lúcia vagy magyarosan Szent Luca 283 körül született Siracusa városában. Az idézetben olvasott mártírhalála is itt következett be, ennek évéről a források eltérően tájékoztatnak. Egyes források szerint 303-ban, következett be mindez, mások 304-re, vagy 310-re teszik a dátumot. A Magyar Katolikus Lexikon szerint halála előtt magához vette az Oltáriszentséget és megjövendölte, hogy véget érnek a keresztényüldözések. A történelmet valamelyest ismerők előtt ismeretes, hogy a -kifejezetten kereszténygyűlölő Diocletianust következő római császár, az ortodox és az egyéb keleti egyházak számára szentként tisztelt I. Constantinus vagy más néven Nagy Konstantin az, aki a Milánói ediktummal egyszer és mindenkorra véget vetett a Római Birodalom évszázadokig tartó kegyetlen, véres és élvhajhász keresztényüldözéseinek. Szent Luca mint szűz és vértanú tisztelete az 5. században alakult ki a keresztények körében. Sírja fölé halála után nem sokkal bazilikát építettek, ereklyéit a hagyomány szerint 1040-ben Konstantinápolyba, majd innen 1204-ben Velencébe vitték. Koporsója ma a velencei San Geremia-templom főoltárának része.
Egy korábbi, arkangyalokról szóló blogbejegyzésemben említettem, hogy a bukott és a sátánná váló főangyal neve, vagyis a Lucifer név, a latin lux és fero szavakból áll össze. Ez annyit tesz: a Fényhozó, a Fény hordozója. A „lux”, vagyis a fény szó a töve a Lucia, illetve Luca neveknek is. A névetimológiai szótárakban ez annak kifejezője, hogy viselője ragyogó és világos személyiségű. Ráadásul Szent Lucia/Luca még nem is vált méltatlanná az efféle névre, ahogy az a bukott arkangyalnál történt. „Nomen ist omen”, ahogy a mondás tartja, vagyis itt tényleg nem csak egy üres frázisról van szó. Hogy miért? Erről a Magyar Katolikus Lexikonban a következőket olvashatjuk:

„Ünnepét az Egyház nem véletlenül helyezte dec. 13-ra. E nap a Gergely-naptár (1582) előtt az esztendő legrövidebb, egyúttal a téli napfordulat kezdő napja volt. A középkorban Luca nevének a lux szóval való rokonsága révén temetők, temetőkápolnák védőszentjének is választották. Az Egyház ugyanis liturgikus imádságaiban azért könyörög, hogy a halottaknak az örök világosság fényeskedjék (et lux perpetua luceat eis).”

Lúcia, Szt, Luca. In: Diós István főszerk.: Magyar Katolikus Lexikon. VIII. kötet. Lone–Meszl., Budapest, Szent István Társulat, 2003. – Törzsgyűjtemény. Online kiadás

12_13_szent_lucia_3.jpgLuca-nap köszöntése egy svéd evangélikus templomban 2007-ben. A kép forrása: Wikipédia

Bálint Sándor gyűjtése alapján kiderül, hogy a szegedi, zalaszentbalázsi kalendáriumban szereplő mondás szerint „Szent Lucának híres napja a napot rövidre szabja”. Nem véletlen, hogy az archaikus néphagyományban igen jelentős dátum Luca napja, hiszen a „jámbor néplélek” a természeti jelenségeket és változásokat pontosan számontartja és szimbolikus-mágikus összefüggésekben is szemléli. Luca napja a méhében hordozza az új esztendő reménységeit éppúgy, mint annak nehézségeit és próbatételeit. Nem meglepő ezért, hogy tele van elsősorban nőkhöz köthető változatos kezdeményezésekkel és tilalmakkal, amelyeknek hatása, következménye a népi felfogás szerint azután az egész új esztendőben érvényesül. Érdekesség, hogy az angolszász hagyományban „divatos” halottak napja előestéjéhez (All Hallows Eve – közismerten Halloween) kivágott belű, szem-, száj- és orrnyílással ellátott belülről gyertyával megvilágított sütőtök a Dunántúlon is ismert volt, melyet Luca napján készítettek. A hosszú téli éjszakáiról ismert skandináv országokban Luca napja lényegesen jelentősebb ünnep, mint nálunk. Hiszen itt a sötét tél miatt nagyon vágynak fényre az emberek. Luca-napja körül a leghosszabbak az éjszakák, így a gonoszoknak, bűbájosoknak és egyéb ördögi erőknek bőven van idejük, hogy cselekedeteikkel ártsanak az embereknek és megrontsák őket. Úgy tűnik, hogy a gonoszok között található egy ismerős nevű teremtés is. Róla Bálint Sándor így számol be:

„A Luca napjához fűződő hagyománynak e végletességéből következik, hogy az oltáron tisztelt Luca mellett a közép-európai néptudatban egy boszorkányszőrű, rontó-bontó nőalak is él, akit a magyarok lucapuca, luca; lucaasszony, Hollókőn Lucca, a németek Lutzelfrau néven emlegetnek. Ez a kísértetszerű jelenség ezen az éjszakán és napon, tehát a kezdődő új esztendőben az embereknek mindenképpen a kárára törekszik. Erre az alakra előadásunkban azonban csak éppen emlékeztetünk. Ez a kettősség magyarázza, hogy hazánkban Luca templomi titulusával csak hírmondóul, találkozunk. A Luca-keresztnév is igen ritka. Sokfelé teljességgel hiányzik. Attól tartogatnak, hogy az ilyen nevű újszülött hamarosan meghal, elviszi a Luca. Ezért a naptól a szegedi tájon régebben a várandósok is féltek. E névmágiás szorongásból következik, hogy Tápén még születésnapjuknak sem akarják vállalni, akik akkor jöttek világra.”

Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium. 1. Mária ünnepek és jelesebb napok hazai és közép-európai hagyományvilágból. December 1 – Június 30., Budapest, Neumann Kht., 2004. – Magyar Elektronikus Könyvtár

12_13_szent_lucia_4.jpgLuca-napi töklámpások. A kép forrása: Wikipédia

De térjünk vissza az „eredeti”, keresztény vértanú Szent Lucához. Neve miatt elsősorban – Raffael arkangyal mellett – a vakok és szembetegek védőszentje is. Például a szembajokkal küszködő középkori költőóriás, Dante Alighieri is védőszentjeként tisztelte őt. Ahogy az Isteni színjátékban is olvashatjuk:

„S a Legnagyobb Család atyjával szemben
ül Lúcia, ki Hölgyed' küldte hozzád,
mert vakon jártál a veszedelemben.”

Dante Alighieri [ford. Babits Mihály]: Isteni színjáték. Paradicsom. Harminckettedik ének. [Szentendre], Interpopulart, 1993. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Ezen „pozíciójához” hozzájárul, hogy ezzel összefüggésben egy legenda szerint a pogány és őt később eláruló vőlegényét Luca szemének szépsége varázsolta el, aminek következtében ehhez fűződik egy – mai szemmel nézve kissé morbidnak tűnő – esemény. A szentéletű szűz ugyanis kivájta saját szemeit és egy tálon elküldte a férfinak. De ezen önfeláldozó tette őt sem csonkította meg, hiszen a Szűzanyától még szebb szemeket kapott. Végsőkig élő népszokásként számítottak Luca szemgyógyító csodáira. Kiskanizsában a néphit szerint kiszúrták Szent Luca szemét, ezért azon a napon nem volt szabad varrni.
Hitéletben betöltött szerepe nagyon sokrétű, védőszentje a vakok és szembetegségben szenvedők mellett a bűnbánó utcanőknek, valamint a hegyes szerszámmal dolgozóknak, mint az írnokok, jegyzők, kocsisok, szabók, szíjgyártók, nyergesek, takácsok, üvegesek, varrónők, párnakészítők, földművesek. De a fertőző betegségben, torokfájásban, vérfolyásban, vérhasban szenvedők is számíthatnak a védőszentségére.
Miután a legenda szerint Szent Luca „Krisztus koszorús menyasszonya”, ezért az eladó lányoknak is mennyei pártfogója, a jegyesi és hitvesi szerelem, illetve a szerzetesi hűség oltalmazója. A népi hagyomány természetesen ehhez is hozzátett, hazánkban a hercegszántói sokác lányok a századforduló táján hajukba font virágkoszorúval (košanka) mentek Luca napja és karácsony között az iskolába. De divat volt ezen a napon 12 gombócot főzni a lányoknak. A gombócokba egy-egy férfi nevét rejtették. Amelyik gombóc legelőször a felszínre jött, abban volt elrejtve a lány jövendőbeli férje. Ha pedig több lánynál is ugyanaz a név jött felszínre? Hát akkor kénytelenek voltak megegyezni a dologban. Kiskunmajsán az ún. lucapogácsába egy gyűrűt is belesütöttek, amelyet, ha egy eladó lány megtalált, akkor férjhez ment. Azonban a lucapogácsa nemcsak az élet örömteli eseményeihez, hanem annak árnyoldalához is kalauzként szolgálhatott. Göcsejben a kemencébe vetés előtt itt is a családtagok számának megfelelően egy-egy tollat szúrnak beléjük, mindegyiket megjelölve egy-egy családtag számára. Akinek a tolla megperzselődik, az a hiedelem szerint a következő évben meghal. A magyar lucapogácsa a család élő és elhalt tagjait a lakoma kultikus közösségében fogta össze. A leghosszabb éjszaka nemcsak a gonoszok, de a halottak hazalátogatásának ideje is, akiket meg kell vendégelni.
A lucabúza sarjaztatása Bálint Sándor szerint ősi primitív természetvarázsló, vegetációs kultuszból szublimálódik szinte liturgikus hagyománnyá. Ahogy a Magyar Katolikus Lexikon ír erről:

„A lucabúza hozzánk az Adria tájáról érkező vegetációs hagyomány, melyet katolikus horvátok, bunyevácok, sokácok honosítottak meg. Azokon a déli vidékeken tűnt föl, melyek a hódoltság idején a ferencesek szellemi hatása alatt álltak: először ők helyezték az ősi és általános megújulásjelképet a karácsonyi oltárra. Ezzel a hagyománynak liturgikus jelleget, szentelményi erőt tulajdonítottak.
Idővel a lucabúza eucharisztikus szimbólum lett, s mint ilyen a karácsonyi asztal szakrális ékessége: a kizöldellő búzaszem (a kenyér alapanyaga) a megtestesült Igének, az emberré vált Jézusnak jelképe. Népünk körében is ismert apokrif hagyomány szerint a búzaszemen rajta van az élő kenyérnek, Krisztusnak a képmása.”

Lucabúza. In: Diós István főszerk.: Magyar Katolikus Lexikon. VIII. kötet. Lone–Meszl., Budapest, Szent István Társulat, 2003. – Törzsgyűjtemény. Online kiadás

A lucabúza egy olyan tárgyi néprajzi emlék, amiből nem maradt fenn tárgyi memento, hiszen azt megették az emberek. De ugyanígy nem nagyon maradt tárgyi emlék a boszorkányszéknek is nevezett lucaszékéből sem, pedig az elméletileg egy tartós használati eszköz. Mint írtam, készítését Luca napján kezdik el, többféle – általában kilencféle – fából, mindennap csak egy munkafázist végezve rajta. Az elkészült bútordarabot gazdája magával viszi a karácsony éjféli misére, majd ott szentelt krétával kört írván, ennek közepén a székre áll. Az eucharisztikus színeváltozáskor meglátja a jelen lévő boszorkányokat. A „nézés” után viszont a hazaszaladva a széket el kellett égetni. Így érthető, miért nem találkozunk ezzel a tárgyi emlékkel a néprajzi gyűjteményekben. A ma már játéktárggyá finomodott lucaszéke készítésének gyökereit természetesen szintén a téli napfordulóhoz kötődő hiedelemvilág kettősségében találhatjuk meg.
Régi magyar hagyományaink egyike a Luca-naptár. E szerint a következő esztendő januárjában a megfigyelési helyen olyan idő lesz átlagot számítva, mint Luca napján, vagyis december 13-án. Ez persze folytatódik, hiszen a másnapi idő a februárt jósolja meg, és így tovább egészen karácsonyig, ami a következő év decemberének időjárását „jelzi előre”. Az persze kérdés, hogy ezek a derék eleink, hogy gondolták azt, hogy december 18-tól 20-ig képet kapnak a nyári időjárásról? Hihetőbb időjósló módszer a hagymakalendárium, mely szerint egy fej hagymát az év hónapjaihoz társítva tizenkét szeletre vágnak és a szeleteket megsózzák. Amely hónapnak megfelelő szeletek benedvesednek, azok lesznek a legcsapadékosabb hónapok a következő évben. A székelyek efféle jóslathoz a hagyma rétegeit használták. A vöröshagymából lefejtettek 12 réteget, ez az év egy-egy hónapjának felelt meg. Mindegyikbe egy csipet sót szórtak és amelyik hónapnak megfelelő szeletben a só elolvadt, az esősnek ígérkezett, a többi száraznak.
Ahogy a katolikus egyház sok szentjéről, úgy Luciáról, vagy másnéven Lucáról is elmondható, hogy nemcsak a vallásos hitéletben töltött be fontos és sokrétű szerepet, de a folklorisztika terén is igen széles az a színskála amely az ő palettájára került. Zárszóként egy Bálint Sándor-idézettel tennék hozzá egy újabb színfoltot ehhez a sokszínűséghez:

„Luca nagyon szerette Isten világát és a házi állatokat. Halála után az Úr ezért a szelídségéért szentjei sorába emelte. Napjának előestéjén fiú- és leánygyermekek így köszöntik Lucát:

Megjöttem én jó este,
Luca köszöntésére.
Luca fekszik ágyában
Az őrző angyalával.

Gyere Luca menjünk el,

Mennyországot nyerjük el.

Ha mi aztat elnyerjük,
Boldog lesz az életünk.”   

Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium. 1. Mária ünnepek és jelesebb napok hazai és közép-európai hagyományvilágból. December 1 – Június 30., Budapest, Neumann Kht., 2004. – Magyar Elektronikus Könyvtár

12_13_szent_lucia_5.jpgQuirizio da Murano: Szent Lúcia. A kép forrása: Wikipédia 

Felhasznált irodalom:

Hamvai-Kovács Gábor (Olvasószolgálati és Tájékoztatási Főosztály)

komment

„Egy sült laikus”: Herczeg Ferenc a levegőben

2024. december 10. 06:00 - nemzetikonyvtar

Idén február 24-én múlt hetven éve, hogy elhunyt a huszadik század első felének népszerű írója és szerkesztője, országgyűlési képviselő, a délvidéki születésű Herczeg Ferenc.
Regényei, színdarabjai és népszerű folyóiratai (elég az Uj Időkre és a Magyar Figyelőre gondolni) mellett több lap munkatársa (például A Hét, Budapesti Hirlap, Az Ujság) és számos társaságnak, egyesületnek a tagja volt. Három visszaemlékezéskötete értékes forrás a korszakkal foglalkozó történészek, irodalom- és művelődéstörténészek számára. Közéleti és irodalmi munkássága mellett széles kapcsolati hálója, valamint egyénisége és személyes érdeklődése is fontos kutatási téma.
A „vitorlás sportember úti naplója”, a Szelek szárnyán című kötet nem is kerülte el a figyelmet, az azonban talán kevéssé ismert, hogy mennyire érdekelte Herczeget a léghajózás. Nemcsak hogy többször felszállt a Turullal, hanem az Uj Időkben és egyik visszaemlékezésében is írt élményeiről, sőt, a századfordulón született női alteregója, Horkayné is utalt egyik csevegésében rá, hogy darabot ír a Meteor és a Turul felszállásáról. Léghajós élményeit felidézve emlékezünk rá.

01_12_10_herczeg_ferenc_70.jpgHerczeg Ferenc a „Turul” léghajó fedélzetén. In: Uj Idők, 39. évf. 39. sz. (1933. szeptember 24.), 404. –Törzsgyűjtemény

„Én azóta már, mint annyi más ember, keresztül-kasul repültem Európán, az aeroplán azonban mindmáig sem tudott kiábrándítani a léghajóból. Az útnak, amit léggömbön tesz meg az ember, valami különös, titokzatos költői bája van. Ez nem mozgás, csak szelíd és megfoghatatlanul könnyű lebegés, amilyenben talán a szárnyas angyaloknak telik örömük. Amint a ballon a vonuló felhők birodalmába érkezik, ünnepélyes csend veszi körül, az őstermészet csendje, amely fölemelőbb minden orgona- és harangmuzsikánál. Az ember ösztönszerűen azt várja, hogy a feszült csend hirtelen darabokra fog törni és mennydörgés kísérőzenéje mellett gyönyörű és félelmetes jelenések fognak kibukkanni az ég azúr méhéből. Ebben a gigantikus és harmonikus némaságban a léggömb mindig kisebb lesz, mindjobban eltörpül, végül a pitypang egy súlytalan pelyhe vitorlázik végig a mindenségen és néhány megszeppent parányi bogár kapaszkodik belé.
Álomszerűén romantikus kép, mikor a gömb lassan száll a gomolygó felhők közt. A nap felé tornyosuló havas csúcsokat horzsol, majd elhúz a hatalmas felhőhíd íve alatt, hogy aztán hirtelen boldog iszonyodással a partnélküli, kristályos légóceán fölött lebegjen. A léggömbön a természetet csodálja az ember, az aeroplánon a technikát.”

Herczeg Ferenc emlékezései. A gótikus ház, Budapest, Singer és Wolfner, [1939], 163164. – Törzsgyűjtemény

Első légi útjának emlékét is felelevenítette visszaemlékezésében (ahol egyszersmind megemlékezett Ordódy Pál tragikus balesetéről is), ezt az utazását azonban harmincöt esztendővel korábban, saját lapjában is megírta, friss élmények hatása alatt. Herczeg Vojnich Oszkár bácskai földbirtokos, világutazó, vadász és író, valamint Král Sándor tüzérfőhadnagy társaságában emelkedett a levegőbe, a Turult dr. Tolnay Lajos meteorológus, csillagász, író, a Magyar Aëro-Club kapitánya vezette. A klub 1901-ben alakult meg Budapesten, ez azonban csak a „ gömbi léghajózás sportját űzte” és fennállása második évében feloszlott. 1909-ben jött létre a második Magyar Aëro-Club, amely néhány évvel később szintén megszűnt, végül 1913-tól a Magyar Géprepülők Szövetsége felvette a Magyar Aëro-Szövetség nevet.

02_12_10_herczeg_ferenc_70.jpgHerczeg Ferenc, dr. Vojnich Oszkár és Král főhadnagy a „Turul” léggömbön. In: Uj Idők, 39. évf. 39. sz. (1933. szeptember 24.), 405.Törzsgyűjtemény

„Március 5-én indult el tizennyolcadik légi útjára a Turul. […] A Turult a magyar Aero-klub nagy tudományú ifjú kapitánya vezette, Tolnay Lajos dr., aki arról is nevezetes, hogy máig az ő nevéhez fűződik a magassági világrekord. Tudományos megfigyelések céljából egy ízben másodmagával (persze oxigén légző-tömlők segítségével) fölszállott tízezer méternyi magasságba.
A Turul utasai voltak: Král főhadnagy, az ismert légi sportember, továbbá Vojnich Oszkár dr., aki már előbb is járt a felhők birodalmában és végül egy sült laikus: e sorok írója.”

Hg. F. [Herczeg Ferenc]: Léghajón. In: Uj Idők, 9. évf. 13. sz. (1903. március 22.), 291. – Törzsgyűjtemény

03_12_10_herczeg_ferenc_70.jpgBallontöltés a lipótvárosi gázgyár udvarán. In: Uj Idők, 9. évf. 13. sz. (1903. március 22.), 292. Törzsgyűjtemény

„A fölszállás a lipótvárosi gázgyár udvarán történt, […] reggeli nyolckor. Hatkor még úgy látszott, hogy a vihar miatt egyáltalában nem lehet megtölteni a gömböt. Később azonban engedett valamit a szél.”

Hg. F. [Herczeg Ferenc]: Léghajón. In: Uj Idők, 9. évf. 13. sz. (1903. március 22), 291. – Törzsgyűjtemény

04_12_10_herczeg_ferenc_70.jpgA Turul fölszáll. In: Uj Idők, 9. évf. 13. sz. (1903. március 22.), 292. Törzsgyűjtemény

„A gyors emelkedésből semmit se érzek. Inkább az az érzésem, mintha a kosár nyugodtan állana egy helyben és a talaj süllyedne alattunk rohamosan. Most villámgyorsan elsiklik alattunk a gázométer veszedelmes teteje… Most meg egy óriás gyári kémény vágtat felénk, gyönyörűen megcélozva a Turult. A következő pillanatban már alattunk siklik el a kormos nyílása. […]”

Hg. F. [Herczeg Ferenc]: Léghajón. In: Uj Idők, 9. évf. 13. sz. (1903. március 22.), 291. Törzsgyűjtemény

05_12_10_herczeg_ferenc_70.jpgFölvétel a kosárból, a fölszállás pillanatában. In: Uj Idők, 9. évf. 13. sz. (1903. március 22.), 292. Törzsgyűjtemény

„Némi titkos önérzettel konstatálom, hogy nem szédülök semmit. Öt perccel az indulás után már ki tudok könyökölni a kosár szélén. […]
Azt hiszem, egypár jóvérű falusi csikóval végighajtani a Kerepesi úton jóval veszedelmesebb vállalkozás, mint léghajóra ülni. Kellemetlenség tulajdonképpen csak erős vihar idején érheti a léghajóst – akkor se a levegőben, hanem a kikötés pillanatában.
A hajó mozgását nem érzi az ember, a rohamos emelkedést vagy gyors esést sem, mivel a körülötte levő levegő együtt mozog vele. Ha a légi utas tisztába akar jönni a hajója mozgásával, papírszeleteket dob ki a kosárból, vagy az árnyékot figyeli, amelyet a gömb a földre vet. […]
Itt-ott ránk kiáltott egy-egy emberi hang is. Rendesen azt kérdik, hogy »hová mennek a tekintetes urak?« Erre pedig nagyon nehéz lesz a válasz mindaddig, amíg ki nem találják a kormányozható léghajót.
Fél tízkor Alsódélegyháza fölött voltunk. Két ismerős úri családnak szomszédos pusztáit pillantottuk meg lenn a mélységben. Hamarosan elhatároztuk, hogy meglátogatjuk őket. Nagyobb utat már nem tehetünk a szélcsend miatt, megszerezzük magunknak tehát a szokatlan élvezetet, hogy léghajón megyünk vizitelni. Az erősen tűző nap ugyan megnehezítette a leszállást – a melegtől tágul a gáz és emelkedik a ballon –, miután azonban a kapitány néhányszor erélyesen meghúzta a szelepet, annyira mégis leszállottunk, hogy az elősietett béresek belecsimpaszkodhattak a hosszú kötelünkbe. Egy ideig ott kóvályogtunk az istállók fölött, a nagy fák között, majd kényelmesen, mintha csak bérkocsiból szállanánk ki, közvetlenül a ház mellett a földre léptünk. Még jóformán jónapot se kívánhattunk elősietett gazdáinknak, amikor a Turul mellett már ott állott a reggelihez terített asztal.”

Hg. F. [Herczeg Ferenc]: Léghajón. In: Uj Idők, 9. évf. 13. sz. (1903. március 22), 291, 293. Törzsgyűjtemény

06_12_10_herczeg_ferenc_70.jpgLátogatás Délegyházán. In: Uj Idők, 9. évf. 13. sz. (1903. március 22.), 292. Törzsgyűjtemény

„Negyven perc múlva újra útra keltünk. Kevés homokot kellett csak kiszórnunk, hogy a jókora pusztai házat svédgyufás skatulyának lássuk. […]
Vagy két kilométernyire magunk előtt láttuk a Cséri-kastélyt, kedves véletlen, hogy annak az ura is jóbarátunk. Elhatároztuk, hogy lebegve odavontatjuk magunkat. Az osztrák Aero-klub ugyan nemrégiben kimondotta, hogy az ilyen vontatás, mint veszedelmes experimentum kerülendő – ha a vontató emberek eleresztik a kötelet, akkor tényleg baj eshetik –, de az osztrák klub alkalmasint nem ismeri a magyar parasztot, aki nem ereszti el egykönnyen azt, amit egyszer megfogott. Ledobtuk a kötelet és fölszólításunkra belekapaszkodott vagy harminc ember. Egy kis ellenszéllel kellett most már megküzdenie a Turulnak, mely 20–30 méternyire lebegett a szántóföldek fölött.
Kapitányunk a kosár szélén állva dirigálta a vontatók fantasztikus menetét, melyet egyre szaporítottak a szélrózsa minden irányából gyalog és kocsin elősiető kíváncsiak. Olykor erélyesen rendre is kellett utasítania az ifjabb generáció tagjait, akik nekibátorodva mindenféle tornamutatványokat kíséreltek meg a Turul lefüggő kötelein. Így vittek bennünket diadalmas kurjongatás közepett a kastély udvarára, ahol 3 óra 15 perckor elhagytuk a léghajót. A háziak, amikor hírét vették, hogy léghajó ereszkedett le a határban, a magyar vendégszeretet éles logikájával tüstént kiadták a parancsot, hogy ebédet készítsenek. Ebéd után még mindig szélcsend volt és mivel nem akartunk cél nélkül kóborolni az alkonyodó égen, nehéz szívvel kivégeztük a Turult, amely akkor még duzzadt az életerejét alkotó gáztól.”

Hg. F. [Herczeg Ferenc]: Léghajón. In: Uj Idők, 9. évf. 13. sz. (1903. március 22.), 293. Törzsgyűjtemény

07_12_10_herczeg_ferenc_70_1.jpgA léghajósok önkéntes asszisztensei. In: Uj Idők, 9. évf. 13. sz. (1903. március 22.), 292. Törzsgyűjtemény

„A gázeresztés tényleg a ballon kivégzésének képét kelti föl az emberben. Az óriás sárga gömb behorpad, lekonyul, lefekszik. Egy ideig még vergődik, dübörög benne az erő, végül nagy kerek ponyvává lapul. Az emberek ügyesen lefejtik róla a kötélhálót, aztán a kapitány utasításai szerint szépen összehajtogatják a ballont s mindent becsomagolnak a kosárba, melynek tetejére viaszos ponyvát kötnek. Egy igás kocsi elszállítja a kosarat a pilisi állomásra, onnan mint gyorsárut Budapestre viszik. Érdekes megfigyelni, hogy milyen lángoló lelkesedéssel segédkezik a falusi nép a léghajósoknak. Nem hinném, hogy akadna a gazdaságban munka, melyet ennyi odaadással végeznének. Nekem egyébként ez alkalommal a földműveseink intelligenciája is imponált. Egyikük se látott még léghajót, de mindegyikük tudta, hogy mi legyen a furcsa alkotmány. Levegőhajónak nevezték. Amint közelről nézték, nagyjában megértették a szerkezetét is. Babonás félelemnek sehol semmi nyoma.”

Hg. F. [Herczeg Ferenc]: Léghajón. In: Uj Idők, 9. évf. 13. sz. (1903. március 22.), 293–294. Törzsgyűjtemény

Az idézeteket a mai akadémiai helyesírás szerinti átiratban közlöm.
A folyóiratok nevének írásmódját megtartom. 

Felhasznált irodalom

Dede Franciska (Lipták Dorottya Sajtótörténeti Kutatócsoport)

komment
süti beállítások módosítása