2025. április 25-én a HUN-REN–PPKE Barokk Irodalom és Lelkiség Kutatócsoport Kert és lelkiség a régi Magyarországon címmel megrendezte XVIII. lelkiségtörténeti konferenciáját, melynek középpontjában a XVI–XVIII. századi magyarországi irodalom nyomtatott és kéziratos lelkiségi műveinek vizsgálata állt, különös tekintettel a kertmotívum vallási és szimbolikus jelentésrétegeire.
A konferencián könyvtárunk Régi Nyomtatványok Tárának két munkatársa, Kovács Eszter és Garadnai Erika is előadott. Elsőként Kovács Eszter A természet szépsége és a Teremtő dicsérete a XVIII. századi magyarországi biblikus cseh nyelvű versekben, énekekben című előadásának ismertetőjét adjuk közre.

Neubarth, Johann: Nowý Kalendář na 1708. … Zsolna, 1707. Jelzet: RMK II. 2354a. Címlap – Régi Nyomtatványok Tára
Wonomirski, Stanisľaw: Nowý domownj, pocestný y hospodářský kalendář na rok … 1748. … Pozsony, 1749. Címlap. – Törzsgyűjtemény

A keresztény énekirodalomban a kezdetektől hagyományos a természet dicsérete, amely a Teremtő Isten ajándéka. Nem kivétel ez alól a 18. századi hazai biblikus cseh nyelvű hagyomány sem. Jelenleg az 1701 és 1760 között Magyarországon biblikus cseh nyelven megjelent versek és énekek jegyzékének teljességre törekvő feltárása zajlik, az eddig feldolgozott anyagból emeltem ki a téma szempontjából érdekes, és színvonalas alkotásokat:
Ján Glosius (1670–1729) szlovák anyanyelvű „Hungarus” szerző, evangélikus lelkész, a Podmaniczky család pártfogoltja a Křestian vždycky se modlícy… (Szüntelen imádkozó keresztény) című imádságoskönyvében az emberi élet minden percére ajánl imádságot: ünnepekre, hétköznapokra, kiemelt eseményekre, az óra ütéseire, a hónapok és évszakok változásira. Témánk szempontjából ez utóbbiak érdekesek. Közös vonása minden könyörgéséneknek, hogy bemutatja az adott időszakot, majd hálát ad annak ajándékaiért, megfogalmazza kéréseit, és párhuzamba állítja az ember sorsát a természetével. A tavaszi versekben a természet újjászületését írja le, amely szépségével, üdeségével a hosszú tél után örömmel és reménnyel tölti be az emberek lelkét. Ugyanakkor nem szabad elbizakodottnak lenni, kérni kell, hogy Isten ne sújtsa a földet természeti csapásokkal, főleg a késői faggyal. Elgondolkodik azon, hogy számára is el fog jönni a feltámadás, a mennyei tavasz, és Isten segítségét kéri, hogy majd akkor a „mennyei nyárba”, vagyis az üdvösségre jusson. A legszebb és leggondtalanabb évszaknak a nyarat tartja. Lelkesen festi meg szépségét, minden egyre jobb lesz, hosszabbak a nappalok, melegebb az időjárás, bőségesen érik a sok gyümölcs és zöldség. A nyár az üdvösség szimbóluma, a tavasz a felkészülési idő. Az ősz a termény begyűjtésének és a télre való felkészülésnek az időszaka. Lelki értelemben is a számvetés ideje, hálát kell adni a tavasz és a nyár ajándékaiért és bizakodni abban, hogy Isten télen is gondoskodni fog rólunk. Az őszi versek központi képe az Isten kertjében elültetett és a keresztség által beoltott a gyümölcsfa, amely így gazdag gyümölcsöt hoz. Végül a tél a legrettegettebb időszak, nem is említ benne semmi szépséget. Az ember ilyenkor a legkiszolgáltatottabb, teljesen korábbi munkája gyümölcseire van utalva. Glosiusnál a tél a pokol szimbóluma. A halált megelőző időszak lehet olyan, mint a tavasz, amikor a földi szenvedések után az ember egy jobb életre támad fel, és olyan, mint az ősz, amely a kilátástalanság felé halad. Az évszakok mellett az egyes hónapokhoz is írt verses könyörgéseket. Minden hónapnak elemzi a szláv nevét, időnként tréfálkozik azon, hogy bárhogy töri a fejét, nem jön rá az etimológiára (pl. únor/február, říjen/október hónapok neveinél), de a legtöbb esetben az eredetét és a jelentését is megfejti a rá jellemző humoros stílusban, vidáman csengő rímekkel, de annál komolyabb mondanivalóval. (pl. leden/január, led/jég – a szív ridegsége; srpen/augusztus, srp/sarló – aratás, utolsó ítélet, listopad/november, pád listů/levélhullás – halál stb.)
Hónapokhoz kapcsolódó versikéket találunk a kalendáriumokban is. Ezek műfajukból adódóan mások, mint Glosius hosszú, elmélkedő versei. Rövidek, 4, 6, maximum 8 sorosak, amelyek az adott hónap jellegzetességeit emelik ki a hozzá kapcsolódó jótanácsokkal.
Johann Neubarth kalendáriumaiban népi jóslatokat találunk. Néhány példa (nyers fordításban K.E.):

Stanisław Wonomirksi kalendáriumaiban a versek hasonlók, az adott hónaphoz kötődő életvezetésre és gazdálkodásra vonatkozó jótanácsok, általában egyértelmű keresztény üzenettel, pl. farsangkor mértékletességre, nyáron szorgalmas munkára, az év végén hálaadásra buzdít. A naptárversek jelentős részében a leírt természeti kép egyben szimbólum is, a természet sorsa előre jelzi az ember sorsát. Néhány példa:

Források:

• Glosyus, Ján: Křesťan Wždycky se modljcy. …, Pozsony, 1727. 
• Neubarth, Johann: Nowý Kalendař na tento rok … 1706 …. Lőcse, 1705. RMK II 2251
• Neubarth, Johann: Nowý Kalendář na 1708. … Zsolna, 1707. Jelzet: RMK II. 2354a
• Wonomirski, Stanisľaw: Nowý domownj, pocestný y hospodářský kalendář na rok … 1747. … Pozsony, 1746.
• Wonomirski, Stanisľaw: Nowý domownj, pocestný y hospodářský kalendář na rok … 1750 … Pozsony, 1749.
• Wonomirski, Stanisľaw: Nowý a starý domownj, pocestný y hospodářský kalendář, na rok … 1754 ... Pozsony, 1753.
• Wonomirski, Stanisľaw: Nowý a starý domownj, y pocestný kalendář, na rok … 1758. … Pozsony, 1757.

Kovács Eszter
(Régi Nyomtatványok Tára)

2025. május 12-én a Magyar Nemzeti Múzeum Dísztermében volt A mohácsi csata. Mohács 1526–2026 című, Pap Norbert szerkesztésében megjelent tanulmánykötet bemutatója. A kötetet Farkas Gábor Farkas munkatársunk ismertette, akinek a rendezvényen elhangzott írását az alábbiakban közöljük.

A mohácsi csata. Mohács 1526–2026 című könyvet Farkas Gábor Farkas ismertette. Fotó: Tóth Péter

Hölgyeim és Uraim, kedves Kollégák!

Terebi Lukács és Fortuna Illés vitájában visszaköszön a hatvanas-hetvenes évek Mohács-diskurzusának egyik fő – és hamis – eleme, a Nemeskürty István által megfogalmazott „úri banditizmus” és az „elszalasztott évek” problémája. Természetesen a 21. századi magyar nyelvű próza egyik kimagasló alkotásában, a Hollóidőben a kolozsvári író, Szilágyi István nem a minden elemében hiteles történelmi valóságot kívánta rekonstruálni, hanem a mágikus realizmus európai mestereként egy örök érvényű történetet mesélt el nekünk, az olvasóinak, ahogyan lépdelgetünk a holtakkal terített végesség fele.
Erről a holtakkal terített mezőről szól tehát a Mohács 1526–2026, rekonstrukció és emlékezet című sorozat legújabb kötete is Pap Norbert pécsi történész és földrajztudós szerkesztésében. Ne hallgassuk el azt a tényt, hogy e könyv születésében meghatározó szerepet játszott a Brill-kiadó 1997-ben indult hadtörténeti sorozata. Ennek a könyvsorozatnak a 146. kötete lett a Mohács – közbevetőleg: elképesztő ez az ütem, jövő héten már a 153. lát majd napvilágot –, tehát a Mohács, ami, átfutva az elmúlt évek kiadásainak címeit, még a régiót és a témát tekintve is újdonság, nem számítva persze egy 2012-ben megjelent kötetet, ami feldolgozza I. Ulászló és II. Murád fegyveres konfliktusait a végzetes várnai csatáig.

A mohácsi csata, szerk. Pap Norbert, Budapest, HUN-REN BTK TTI, 2025. (Mohács, 1526–2026: Rekonstrukció és emlékezet) – Törzsgyűjtemény

Tehát előbb készült el az angol nyelvű változat kézirata, ami meg is jelent nyomtatásban az előző év októberében, s ezt követte az anyanyelvű verzió kiadása, ahogyan ezt a lépést az előszó megindokolta: a történelmi kérdések iránt érdeklődő hazai olvasók számára lehetővé tegyék, hogy magyarul is olvashassák a legfrissebb Mohács-kötetet.
Ugyanis Moháccsal nem lehet hibázni a Kárpát-medencében, hiszen nincs még egy ehhez hasonló történelmi kérdés – az őstörténetet és a 20. századi traumákat leszámítva –, amely ilyen tartósan beleívódott volna az emlékezet kultúrájába és ennyire erős érzelmeket váltott volna ki a szakmai és azon túli vitapartnerek között immár közel másfél évszázada. Ennek okára nekem sincs megfejtésem – bár éppen lassan negyven éve nyomta kezembe egy barátom a kanizsai laktanyában Perjés Géza alapművét – s azóta „törököt fogtam és nem ereszt”, hogy az alkalomhoz illők legyünk. És így vannak ezzel nyilván a kötet tanulmányírói is, akiknek eddigi munkái szintén megkerülhetetlenek – akár egyetértve, akár vitatkozva – a Mohács-kutatók számára. S ehhez csatlakozik a most megjelent, négy jól elkülöníthető részből álló könyv is.
Az első rész a magyar és az oszmán haderőt, a szemben állók fegyverzetét és a helyszíneket tárgyalja, kiegészülve a csata – talán nem túlzás ezt mondani – monumentális bemutatásával. Majd ezt követi a második részben a történeti táj prezentációja, vagyis a geomorfológia és a vízrajz meghatározó szerepe Mohács jobb megértésében. A harmadik rész a csatamezőé, hol lehetett – ha már a mágikus realizmust megidéztük – a magyar Macondó, a rejtélyes Földvár, és hol és hogyan is halt meg II. Lajos. A negyedik rész felvázolja az olvasóknak az emlékezet tereit, mit tudhatunk meg a Törökdombról, és hogyan formálta az éppen aktuális politika a Mohácsról való gondolkodásunkat.

A mohácsi csata ábrázolása Lázár deák térképén, 1528. Tabula Hungariae, Ingolstadt, 1528. Jelzet: App. M. 136 – Régi Nyomtatványok Tára. A kép forrása: Tabula Hungariae tartalomszolgáltatás

Néhány évvel ezelőtt lehetőségem volt áttekinteni a Mohácsot érintő forrásokat és részletesebben megismerni a terjedelmes szakirodalom köré szerveződő – néha meglepően intenzív – vitákat a helyszínről, a csata lefolyásáról és II. Lajos haláláról. Ez az ismertetésem egy kéthetes friss olvasás és töprengés eredménye.
Az egyik fontos tanulság volt számomra, hogy mindig hiányzott egy logikusan berendezett Mohács-terepasztal, ami megmutatta volna nekem, a kutatást távolról szemlélő olvasónak, hogyan is nézett ki ez a színpad 1526 augusztusában. Ezt a problémakört mutatja be nyitótanulmányában Pap Norbert, aki részletesen kitér a történeti földrajz: a klímaváltozás, a vízrendszer, a domborzat elemeire, különösképpen az ütközet eddig kissé háttérbe szorult szereplőjére: a Dunára. Különösen fontos a jogos kritika az egyébként nagyra becsült Gyalókay Jenő kutatásaival kapcsolatban, aki képzett katonatisztként kiválóan alkalmazta a harcászatban megkerülhetetlen topográfiai ismereteket, ám ezek nagyjából az akkori modern kor – a 19. század vége és a 20. század eleje – statikus természeti tájképén alapultak és nem számolt a késő középkortól és a kora újkortól elindult dinamikus változásokkal: kis jégkorszak, folyószabályozás, erdőírtás, hogy néhány példát kiemeljek.
Fodor Pál a hódítás, az ideológia és az emlékezet hármassága alapján elemzi bőséges hivatkozásokkal Szulejmán és Magyarország kapcsolatát. A történész a korszak iránt érdeklődőt azzal szembesíti, hogy ne is várjon olyan egykorú szöveget, amelyből kiviláglik a szultán személyes véleménye; így tettei és a vele kapcsolatos források mutatják meg számunkra, hogy valójában ő mit is gondolt a magyarokról. A probléma összetettségét jól mutatja, hogy az ismert ideológiai, bel- és külpolitikai okok mellett ott volt még a gazdasági helyzet is: joggal feltételezték ugyanis, hogy a Balkánnál fejlettebb közép-európai földek megszerzése előnyös lesz számukra. Az oszmanista tudós egyik megállapítása különösen fontos a 16–17. századi magyar történelem – így természetesen Mohács – jobb megértése szempontjából, miszerint Szulejmán utolsó győzelme – Szigetvár elfoglalása – az oszmán világhatalmi ambíciók bukásának jelképévé vált és végső soron az általa vázolt „szulejmáni örökséghez való makacs ragaszkodás hosszú távon teljes kudarccal: Magyarország elvesztésével végződött”. Ennek a tételmondatnak nemcsak a szakmán belül van jelentősége – mint azt ismertetésem végén majd kiemelem –, hanem azon túl is, mivel elsőrangúan rímel emlékezetkultúránk egyik jeles alkotására.
Ha megengedik, most felsorolom a kötet további szerzőit, mivel többen több cikket is jegyeznek, így szerencsésebb, ha ebben a formában említem meg őket: Gyenizsei Péter, Hancz Erika, Kitanics Máté, Konkoly Sándor, Lóczy Dénes, Morva Tamás, Szalai Gábor és Varga Gábor kutatásai olvashatók a tanulmánykötetben, a már idézett szerkesztő Pap Norberté, illetve a Mohács-kutatóprogram vezető Fodor Pálé mellett.

Tudósítás a mohácsi csatáról, röpirat, 1526. Jelzet: Röpl. 66. Fametszet – Régi Nyomtatványok Tára. A kép forrása: Régi Ritka tartalomszolgáltatás

Visszatérve a kötet ismertetésére, a magyar és a török sereg Mohácsra vonulását és a csata főbb helyszíneit tárgyalja a következő tanulmány. Ebben megtörténik végre a színpad berendezése, a Duna és a hozzá szorosan kapcsolódó Mohácsi-sziget és az úgynevezett „mély árok” szerepének a bemutatása, majd a lehetséges útvonalak ábrázolása: Mohácstól Mohácsig, vagyis a harcálláspontok felvétele, majd a menekülés és az üldözés irányainak megrajzolása. Az elemzésben a szerzők felhasználják az ismert forrásokat, s kiegészítik, mintegy ütköztetve ezt a történeti tér morfológiai vizsgálatával. Ez alapján a két katonai vezetés racionális döntéseket hozott a felvonulás, a táborverés és az ütközet helyszínének megválasztásában. A következő tanulmány egyfajta enumeráció, eposzi seregszemle: a magyar és az oszmán haderő bemutatása. A fejezet összegzése szerint az oszmán győzelmet nemcsak a meghatározó számbeli, nagyjából két és félszeres fölény segítette, hanem a két sereg minőségi különbsége is: értve itt az erősebb és hatékonyabb tüzérséget, a komolyabb hajóhadat és a janicsárok jobb felszereltségét.
Az első részt a csatatáj részletes bemutatása zárja, amiben a kutatók a korabeli források és a történeti terep rekonstrukciója segítségével igyekeznek tisztázni a magyarok számára végzetessé vált ütközet lefolyását, valamint Báli bég szerepét, illetve az egymásnak nekifeszülő csapatok dinamikáját. Fontos megállapítása a fejezetnek, hogy a Tomori-féle haditervnek akkor lehetett volna minimális esélye a sikerre, ha a magyar csapatok mozgása hibátlan és ha az oszmán hadvezetés súlyos baklövéseket követ el a harcászatban. Tudjuk jól, nem ez következett be. Az utolsó fejezetet pedig megrendítő volt olvasni – visszautalok itt az idézett Hollóidő zárlatára –, ugyanis a hadifoglyok kivégzéséről és a holtak eltemetéséről szól.
A fejezet erényeit növelik továbbá az olyan fontos és még a kevésbé járatos olvasók számára is befogadható elemzések, mint például az oszmán-török puskák 16. század eleji szerepéről szóló szöveg.

Tudósítás a mohácsi csatáról, röpirat, 1526. Jelzet: Röpl. 68. Fametszet – Régi Nyomtatványok Tára. A kép forrása: Régi Ritka tartalomszolgáltatás

A kötet második részében Mohács környékének, pontosabban a Mohácsi-síknak felszínalaktani és vízrajzi elemzését mutatják be a szerzők. Összegzésükben kiemelik, hogy a csata a sík ármentes teraszán zajlott, ami megfeleltethető a korabeli források, legfőképpen Brodarics beszámolójával. A 16. század eleji színpad berendezésének főszereplője – mint már említettük – a Duna. A folyó alacsony ártér és magasabban fekvő ártéri erdők között kanyargott. Az ármentes teraszt pedig – ahol a kutatók szerint a csata zajlott – még a természetes medrükben hol csordogáló, hol sebesen folyó patakok szelték át. A török sereg számára a legnagyobb akadályt – a Duna mellett – természetesen a Karasica- és a Bodza-patak jelentette. Ezek komoly szerepet játszottak a magyar hadvezetés számára, nevezetesen hol is jelöljék ki a tervezett összecsapás helyszínét.
A harmadik rész immár a csatamezőé. Az első nagyívű tanulmány a mindenki által keresett rejtélyes Földvár falu lokalizálásáról szól. A részletesen ismertetett vizsgálatok azt mutatják a kutatók szerint, hogy a már említett – és a témával foglalkozók által jól ismert – Borza-patak mentén, az egykori Borza-major közelében lehetett ez az elpusztult település, amit a felszabadító háború után megpróbáltak ugyan újra benépesíteni, de ez a 18. század elejére kudarcot vallott. Ehhez kapcsolódnak a kritikai észrevételek a hadirégészet topográfiai adatairól, melyeket a Mohácsi-síkságról gyűjtöttek össze. Ennek egyik legfontosabb állítása, hogy megalapozatlan Majs falu keleti előterét összefüggésbe hozni a mohácsi csata centrumával, ugyanis nagyon kevés – egyértelműen 16. századinak datált – lelet került elő.
A harmadik fejezet II. Lajos rejtélyes halálának minden részletre kiterjedő vizsgálatával zárul. Közel fél évezrede foglalkoztatja – és nem hagyja nyugodni – sem a széles közvéleményt, sem a tudományos közéletet, hogy mi is történt a Csele-patakban vagy a dunaszekcsői kastélyban 1526. augusztus 29-én éjjel.
Az itt jelenlévők tudják, hogy semmi. Pontosabban semmi olyasmi, ami rejtély lenne. Ugyanakkor a kérdésfelvetések és válaszkeresések műfaji szempontból széles spektrumot kínálnak az érdeklődőknek: publicisztikát, szaktanulmányt, szépirodalmat, blogbejegyzést, tévéfilmet, rádiójátékot, politikai kinyilatkozást, vagyis az emlékezetkultúra számtalan kifejeződését. Ezt szabdalja periódusokra az idő múlása és az újabb divatos témák keresése, vagyis hol felbukkan, s vihart vet a magyar király halála a tudomány határán innen és túl, pár hónapig, hol pedig elcsöndesül egy-két évtizedre. A tanulmány szerzői megerősítik a szakma egyik ritka egyetértő véleményét: II. Lajos halála egy szerencsétlen kimenetelű lovasbaleset volt.
A vesztett csata után a menekülők célja – a kutatók szerint – a Mohácsi-sziget elérése lehetett, s ezért a Csele-patak torkolatától délre egy feltehetően korábban itatóhelyként használt területnél, – amit már napokkal előtte megismerhettek – próbálkoztak meg az átkeléssel. A keskenyebb nyugati ágon sikerrel jártak, átúsztak a lovakkal, ám a part közelében egy iszapos területen a talán megsérült ló és lovasa – van erre ugyanis korabeli forrás – a vízbe zuhant és megfulladt. Itt álljunk meg egy pillanatra. Most sem tudom elképzelni – és erről a tanulmány szerzőivel is beszéltem-vitatkoztam már évekkel ezelőtt –, még egy jóval keskenyebb Duna-ág esetében sem, amelynek nem tudjuk, pedig igen fontos lenne a menekülési irány szempontjából, a szélességét –, hogy a sérült ló fáradt lovasa talpig vasban az átúszást választaná menekülésre és – ez talán még fontosabb, hiszen menekülés közben a kétségbeesett ember nem feltétlenül hozza a legjobb döntést – át is jutna a túlsó partra. Tehát az egyik legfontosabb kérdés II. Lajos menekülése irányának megrajzolásakor, hogy milyen széles lehetett a Duna 1526-ban, nagyjából Mohács és Dunaszekcső között. Újra átolvasva a vonatkozó forrásokat továbbra is csak feltételezéseink maradtak erről, így sötétben tapogatódzunk, és még mindig az északi irány, tehát az eszéki-budai út számomra a legvalószínűbb. Össze kellene vetni a magyar király halálával kapcsolatos összes forrásban szereplő kifejezést más szövegekkel, mit érthetett pontosan a kor embere átúsztatásnak, pataknak, mocsaras résznek, mély kiöntésnek, tónak, egy meredek part hasadékának vagy a folyó egyik ágacskájának.

Tudósítás a mohácsi csatáról, röpirat, 1526. Jelzet: App. H. 189. Fametszet – Régi Nyomtatványok Tára. A kép forrása: Régi Ritka tartalomszolgáltatás

A szerzők is kihangsúlyozzák, hogy a Mohácsi-Duna 1526-os nyomvonalának, idézem: „teljesen pontos meghatározása ma már lehetetlen, mivel a folyóvízi felszínalakítás azóta teljesen átformálta az ártér domborzatát”. A lovasbaleset leírását viszont teljes mértékben elfogadom, sokat tanultam a részletes elemzésből és a történeti-földrajzi környezet megrajzolásából: a vita itt abban áll, hogy mindez hol történhetett. Egy kis kitérő ismét: lótenyésztő barátom hívta fel a figyelmem, hogy a Gyálai-Holt-Tisza egyik medrében majdnem végzetes baleset történt pár éve: iszapba süllyedt három gyerek három lóval és komoly küzdelem árán sikerült őket kiszabadítani. A kisebb testű ló magától kievickélt, de a másik kettő egyre mélyebbre süllyedt, egyikük majdnem nyakig elmerült. Végül a katasztrófavédelemnek kellett közbelépni. Tanulságos, hogy a helyzet – az emberi felelőtlenség mellett – azért alakulhatott ki, mert környezetvédelmi-kármentesítő és tájrehabilitációs program keretében leeresztették a vizet, hogy megtisztítsák a területet, illetve helyreállítsák a természetes vízfolyást. A történet – véleményem szerint – jól mutatja Lajos halálának körülményét, milyen gyorsan kialakulhat egy hétköznapi esetből is tragédia. Rendkívül szemléletes és izgalmas eredménynek tartom emellett a Duna 17. század végi futásának térképészeti és geoinformatikai módszerekkel történt rekonstrukcióját négy régi, 17–19. századi térképek segítségével. Az egykorú keresztény és oszmán szövegekben szereplő kiöntés, fok, tó megoldására a szerzők a Csele-birtokhoz kapcsolódó kilenc halastavat tartják, melyek – véleményük szerint – a Mohácsi-szigeten feküdtek. A környéken élhettek azok a halászok, akik megtalálják, majd másodjára eltemetik Lajos királyt – először, mint az jól ismert, Czettritz Ulrik kamarás nyomja bele a sáros-iszapos vízbe a holttestet még augusztus 29-én éjjel. Ez a második elhantolás a nedves-agyagos földbe akkor történhetett, amikor a Duna pár nap múlva visszahúzódott és a török elindult Buda irányába. A nedves-agyagos földet csak azért emelem ki, mert ez adhat tudományos magyarázatot arra a látszólagos ellentmondásra, hogy miért maradhatott a nehezen azonosítható holttest mégis épségben? Erre a válasz a hullaviaszosodás ijesztő folyamata lenne. Rögtön felvetődik a kérdés: hol lehetett agyagos a talaj, ami biztosítja az oxigénhiányos környezetet?
Az utolsó, negyedik fejezet az emlékezet tereit vizsgálja. A mohácsi Törökdomb már a római korban is fontos eleme volt a csatatájnak. Eredetileg megfigyelőtoronyként funkcionált, mivel jól rálátást biztosított az eszéki-budai útra. Ezt a római utat használta Szulejmán is 1526-ban. A mohácsi csatatérről megemlékezik a 16–17. századi utazók egy része is, ám a Törökdomb első ismert említése egy Bécsben élő dalmát humanistához kötődik 1626-ból. Látványos melléklete a tanulmánynak a régi térképeken 1691 és 1827 között jelölt emlékhely egymás mellé helyezett képei.
Végezetül egy történeti esszé következik, amely a mohácsi csatatér és a politika kapcsolatát tárgyalja: mennyiben tekinthetjük civilizációs konfliktusnak vagy összekapcsolt történelemnek az Oszmán Birodalom és a keresztény Európa viszonyát? Három konfliktustípust vizsgál a szerző a történelmi jelentőség és a helyi emlékezet szempontjából. Az ütközetek első típusa európai fontosságú – mint például Nikápoly 1396, Lepantó 1571 vagy Nagyharsány 1687 –, ám történelmi hatása csak a nemzeti emlékezetre korlátozódik. A második csoport tagjai a legjelentősebb emlékezeti helyekké váltak – Rigómező 1389, Mohács 1526, Bécs 1683 –, ahol a nemzet sorsát eldöntő ütközet zajlott le és erős európai visszhangja lett, később pedig szervesen beépült az emlékezet-, illetve identitáskultúrába.
A harmadik csoport pedig a maga után fontos és meghatározó kulturális lenyomatot hagyó összecsapások vagy akár csetepaték, amelyek viszont nem lépnek túl a közösség keretein – Kőszeg 1532, Eger, 1552, és ezt én teszem hozzá, a zalai Orosztony 1571 – rövid kitérő: gyermekkorom egyik hőse Thury György, a vitéz és magyar módra termett harcművész igazi filmszereplő lehetne manapság egy népszerű sorozatban, viszont alig ismerik a szakmán, valamint Kanizsán és Várpalotán kívül, pedig kopjafával jelölt halálának helye meseszerű: Táltostemető. E körben elég csak utalnom arra a bibliográfiai jellegzetességre, miszerint a 16. századi európai hírekben – jellemzően a német nyelvű hírlapokban – két ízben tudott csak tartós figyelmet kiharcolni magának Magyarország: 1526-ban és 1566-ban. Majd a 15 éves háború utolsó szakasza idéz elő jelentősebb hírfolyamot a kontinensen.
Az utolsó fejezet az emlékezetkultúra és az emlékezetpolitika Mohácshoz való viszonyát tárgyalja kellő részletességgel. A kötetet a szövegek bibliográfiai előzményeinek listája és a szerzők affiliációja zárja.

Tudósítás a mohácsi csatáról, röpirat, 1526. Jelzet: App. H. 189. Fametszet – Régi Nyomtatványok Tára. A kép forrása: Régi Ritka tartalomszolgáltatás

Az ismertetésem végéhez közeledve szeretnék még egy szempontot kiemelni. A könyvtáros nézőpontját. Nekünk mindig öröm, ha egy könyv papíron is megjelenik. A Gutenberg-korszak utolsó szakaszában ezt kiemelten fontosnak ítélem. Ráadásul a Mohács-sorozatot, így ezt a kötetet is, az olvasók számára készítették, amit talán furcsa megemlítenem, de ez nem ennyire evidens manapság. Csinos a tipográfia, megfelelő a méret, keményfedeles, védőborítóval ellátva, szépek benne a képek, informatívak az ábrák és a táblázatok, tehát jó kézbe venni és elmerülni benne. Sok időt töltöttem a térképrészletek és az ábrák nézegetésével, miközben a kezemben tartottam a 2020-as forráskiadást. A szöveg valódi birtokba vétele – ha szabad ennyire személyesnek lennem – egy fotelban ülve történt meg.
A bibliográfiai részből kitűnik, hogy a bemutatott kötet szövege hosszú érlelési – és ezt ne hallgassuk el – erős vitákkal fűszerezett folyamaton ment keresztül: néhány most tárgyalt tanulmánynak három-négy nyomtatásban is megjelent angol-magyar nyelvű előzményét már volt szerencsénk olvasni. Ez jól példázza azt a tényt, hogy nincs lezárt történeti kutatás, mindig kerül elő valami új, legyen az írott forrás vagy régészeti lelet, mindig érdemes a problémákat új szemlélettel felvetni, a lehetséges válaszokat a szakmai diskurzusokon ütköztetni. Ez akkor is elengedhetetlenül fontos, ha a vitapartnerek ugyan nem kedvelik egymást, de mégis – vagy talán éppen ezért – erősen hatnak egymásra és többek között, az ő vitájukból kristályosodik ki a mai nemzedék új Mohács-képe. Tehát a tét komoly számunkra.
Nem tagadom, magam sem tudom hideg, távolságtartó, érzelemmentes módon szemlélni Mohácsot. Nagy örömmel olvasom az újonnan megjelent könyveket, tanulmányokat, interjúkat, szívesen hallgatom a kollégákat – jobbára, idő hiányában a különböző YouTube-csatornákon vagy podcast-beszélgetésekben.
Valami van Moháccsal fél évezred után is, mutatja ezt a felfokozott érdeklődés, a szakmai viták parázs hangulata, az összeesküvés-elméletek néha mulatságos, néha kevésbé humoros, de mindig tanulságos túlélése. Szakmán innen, a történeti emlékezeten túl.
Örüljünk tehát annak, hogy új szemléletű, gazdag tartalommal bíró könyv jelent meg Mohácsról. Ott lesz a helye minden történelmet szerető ember könyvespolcán, a Történettudományi Intézet által kiadott többi forráskiadás, monográfia és tanulmánykötet mellett. Ez a kötet is kinehézkedi majd a helyét a tudományos kutatásban, idézni fogják az eredményeit, vitatkozni fognak az állításaival; tehát a legjobb, ami történhet egy könyvvel: írni és beszélni fognak róla. Ugyanis a visszhangtalanság – ezt merem állítani – rosszabb bármiféle kritikánál.
Végezetül – ha már megidéztük ismertetésünk elején korunk egyik legfontosabb irodalmi kötetét, a Hollóidőt, jöjjön a 20. századi magyar próza talán legjelentősebb könyvének zárógondolata, ami tökéletesen illeszkedik, mint már említettem, Fodor Pál bevezető tanulmányának summájához:

Hölgyeim és Uraim, kedves Kollégák, köszönöm megtisztelő figyelmüket!

Farkas Gábor Farkas
(Kutatási és Különgyűjteményi Főosztály)

Apponyi Sándorban már jóval halála előtt tudatosodott az elképzelés, hogy az egy életen át, nagy anyagi áldozattal és szakértelemmel összegyűjtött könyvtára csak úgy maradhat együtt, ha védett közgyűjteménnyé válik. Ezért határozott úgy, hogy a mintegy tizenötezer darab könyvet és közel ezerdarabos metszetgyűjteményt, valamint az úgynevezett Rariora-gyűjteményt és a modern műveket tartalmazó kézikönyvtárát halála után a Magyar Nemzeti Múzeum Országos Széchényi Könyvtárának adományozza. 1924. szeptember 15-én írta alá az ajándékozási okiratot, s ezt a nemes gesztust Klebelsberg Kuno vallás- és közoktatási miniszter javaslatára a nemzetgyűlés az 1925. évi I. törvénycikkben rögzítette és fejezte ki egyszersmind a nemzet háláját az adományozónak.
Az Apponyi-gyűjtemény közgyűjteménnyé válásának folyamatában a korszak két kiemelkedő kultúrpolitikusa játszott főszerepet: Hóman Bálint és gróf Klebelsberg Kunó.
Hóman Bálint (1885–1951), politikus, történész, egyetemi tanár, az adományozáskor (1923-tól 1932-ig) a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója Gróf Apponyi Sándor Magyar Könyvtára címmel írta meg emlékező gondolatait 1926-ban az Apponyi-gyűjtemény létrehozójáról.

Hóman Bálint 1935 körül. A kép forrása: MNM Történeti Fényképtár

A továbbiakban Hóman azt fejtegeti, milyen erős nemzet- és kultúramegtartó hatással is bír a közkinccsé lett Apponyi-gyűjtemény a Trianon utáni Magyarországon:

Hóman Bálint szerint Apponyi Sándor nemzetnek adományozott Hungarica-gyűjteményének értéke kétévi nemzeti jövedelemmel ér föl, de valójában nem lehet pénzben kifejezni, hiszen ezeket a könyveket ma már lehetetlen lenne összegyűjteni. Nem véletlen, hogy a tudományos világ, a közvélemény és a magyar állam egyaránt a legnagyobb lelkesedéssel üdvözölte a nemeslelkű elhatározást.

Gróf Klebelsberg Kuno vallás-és közoktatásügyi miniszter (1875–1932) 1920 körül. A kép Forrása: MNM Történeti Fényképtár

Gróf Klebelsberg Kuno vallás-és közoktatásügyi miniszter – a rendi országgyűléseknek a Nemzeti Múzeum alapításánál és későbbi adományozásainál követett gyakorlatát felelevenítve – törvényjavaslatot terjesztett a nemzetgyűlés elé, amely törvényerőre emelkedve, hivatva volt az egész nemzet hálájának kifejezésére.
Hóman emlékező írásában közli a nevezetes 1925. évi I. törvénycikk gróf Apponyi Sándor könyvtáráról teljes szövegét – Horthy Miklós és gróf Bethlen István kézjegyével ellátva – benne a legfontosabb passzussal:

A törvény szövege után Hóman szó szerint közli Klebelsberg Kuno indoklását, amely történeti áttekintést ad a korábbi, magyarországi főúri adományozókról, s megállapítja:

Apponyi Sándornak az adományozással és a törvénybeiktatással kapcsolatos utolsó (köszönő)levelei Hóman Bálinthoz és Klebelsberg Kunóhoz szintén Kézirattárunkban maradtak fenn.
Apponyi 1924. január 30-i levelében Hóman Bálint és a Nemzeti Múzeum születésnapi üdvözletét köszöni meg január 19-i nyolcvanadik születésnapja alkalmából.

Apponyi harmadik, 1924. december 9-i Hómannak írott levele feltehetően fogalmazvány, a végén ez áll: papírkosárba! Apponyi Sándor szeptember 15-én írta alá az ajándékozási okiratot, amelyben Hungarica-gyűjteményét az Országos Széchényi Könyvtárnak ajándékozta. Alábbi levelében az erről szóló, gyönyörűen kiállított okiratot köszöni meg Hóman Bálintnak, a Nemzeti Múzeum főigazgatójának.

A Nemzeti Múzeum és az Országos Széchényi Könyvtár köszönőoklevele Apponyi Sándornak – Régi Nyomtatványok Tára

A vendégkönyv bejegyzése szerint Hóman Bálint az 1925. február 21–24-i napokat töltötte az Apponyi kastélyban…. És két hónap múlva ő mondta a gyászbeszédet Apponyi Sándor ravatalánál Lengyelen 1925. április 20-án.

Hóman Bálint aláírása a lengyeli vendégkönyvben Jelzet: Fol. Hung. 2458 – Kézirattár

Végül közzétesszük Apponyi Sándor Klebelsberg Kuno vallás- és közoktatási miniszterhez írott azon levelét, amelyben az adományozás 1925-ös törvénybeiktatásáért mond köszönetet. Klebelsberg a Törvénycikk szövegét, az 1925. április 7-i ünnepélyes kihirdetés előtt néhány hónappal megküldte Apponyinak, aki 1925. január 9-i levelében meghatottan mondott érte köszönetet. A levél azonban már rezignált hangvételű, valószínűleg Apponyi Sándor utolsó fennmaradt nyilvános megszólalása. Január közepén betegeskedni kezdett és április 18-án lengyeli kastélyában elhunyt.

A leveleket betűhíven közöltük.

Felhasznált irodalom:

• W. Salgó Ágnes: Gróf Apponyi Sándor. In: Gyűjtők és gyűjtemények. A Nemzeti Könyvtár gyűjteményes kincsei és történetük, szerk.: Boka László és Ferenczyné Wendelin Lídia, Budapest, Kossuth Kiadó – Országos Széchényi Könyvtár 2009, 117–131.
• Magyarország és Európa az Apponyi-gyűjtemény tükrében. Emlékülés és kiállítás Apponyi Sándor születésének 150. évfordulója alkalmából, szerk.: W. Salgó Ágnes, Budapest, OSZK, 1995. 
• Apponyi Albert et al.: Gróf Apponyi Sándor emlékezete, Budapest, Magyar Bibliophil Társaság, 1926. 
• Töttős Gábor: Apponyi Sándor gróf: egy élet a nemzetért. In. Napút, 21. évf. 6. sz. (2019. július–augusztus), 88–97. 

Deák Eszter
(Régi Nyomtatványok Tára)

A sorozat további részei: Bevezető; 1. rész; 2. rész; 3. rész (1., 2., 3.)

Apponyi Sándor 1890. február 4-i levelében a Thököly Imre-életrajz második részének megküldését köszöni meg Szilágyi Sándornak. (Angyal Dávid: Késmárki Thököly Imre 1657–1705. Magyar Történeti Életrajzok, Budapest, Méhner, 1888–1889.)
Ebbe a kötetbe már több metszet és fénykép is bekerült illusztrációként az Apponyi-gyűjteményből, amit így nyugtáz a gyűjtemény tulajdonosa:

Apponyi Sándor levele Szilágyi Sándorhoz, Lengyel, 1890. február 4. Jelzet: Fond IX. 43 – Kézirattár

Thököly Imre személye kiemelten reprezentált az Apponyi-gyűjteményben, közel negyven, zömmel 17–18. századi Thököly Imrére vonatkozó nyomtatvánnyal. Nem véletlenül. A korabeli Nyugat-Európa különleges érdeklődést mutatott a magyarországi protestáns fejedelem iránt és ez a nyomtatványok (röplapok, könyvek, metszetek) nagy számán is jól látható.

„Warhaffte Eygendliche Abbildung und Conterfey Des Fürtrefflich-Tapfferen Ungarischen Helden Teckeli” [A kiváló és bátor magyar hős, Thököly igaz valóságos bemutatása és arcképe]. Jelzet: App. M. 455 – Régi Nyomtatványok Tára

A következő Apponyi-metszet (App. M. 85) a Thököly-életrajz 72–73. lapján található és az 1683-as magyarországi hadszíntér térképét ábrázolja Thököly Imre arcképével és allegorikus utalással a török vereségére.

„A felső-magyarországi főrebellis Thököly Imre hiteles arcképe 28 éves korában. 1683.” Ismeretlen német mester rézmetszete és -karca. Jelzet: App. M. 85 – Régi Nyomtatványok Tára

A sas kardja alatt látható német felirat: „Thököly, neved nagy lehet, Én, sas, átdöföm szívedet.”
A nagy szultánt jelképező kutya szájából jövő német felirat: „Thököly bármily nagy a szád, A nagy szultán ugat terád.”
A kutya nyakörvére csatolt német felirat: „Szultán, ugass ide-oda, Mi Bécsnél elveszett, Nem kapod vissza soha.” (Hajnal Gábor fordítása)
A Thököly-monográfia címképeiként szereplő Thököly Imre (1657–1705) és Zrínyi Ilona (1649–1703) arcképeit ábrázoló reprodukciók szintén Apponyi Sándor jóvoltából kerültek a kötetbe.

Ismeretlen mester XVII. század vége: Thököly Imre és Zrínyi Ilona. Az eredeti olajfestmények Angliában magántulajdonban találhatók. In: Angyal Dávid: Késmárki Thököly Imre 1657–1705. Magyar Történeti Életrajzok, Budapest, Méhner, 1888–1889, 289. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Braunecker Stina (Ernestina): Zrínyi Ilona gyászruhás képmása. Az eredeti longleati olajkép másolata, 1906. A kép forrása: MNM online katalógus

Apponyi észrevesz valamit a képen, amire egyelőre nem tud magyarázatot, de felveti Szilágyinak:

A longleathi Zrínyi Ilona portrén, amely bizonyosan fiktív, a kezet takaró kendő szimbolikus jelentéssel bírhat vagy a keleties viselet része lehet, de sem a korabeli, sem a mai szakirodalom nem tér ki ennek magyarázatára.
További illusztrációk a kötetből, amelyek Apponyi metszetei alapján készültek a monográfia 146. és 271. lapján találhatók:

Thököly Imre arcképe, [Amsterdam], F. de Wit, [cca. 1680]. Jelzet: App. M. 89 – Régi Nyomtatványok Tára
Gróf Koháry István (1649–1731) országbíró, hadvezér, politikus, költő egészalakos képmása, Aug. Vind. [Augsburg], p(er) Ioh. Andr. Pfeffel, [post 1742]. Jelzet: App. M. 78 – Régi Nyomtatványok Tára 

Apponyi 1890. április 15-i levelében köszöni meg Szilágyinak Bethlen Gábor-életrajzának díszpéldányát, amelynek címképe, Bethlen Gábor arcképe az Apponyi Sándor birtokában lévő 1620-ból való rézmetszetről készült. (App. M. 49;  App. M. 51)
Ebben a levélben Bethlen Gábor arcképeivel kapcsolatos észrevételeit osztja meg Apponyi Szilágyi Sándorral:

A balra forduló Bethlen-arckép, amelyet Apponyi Párizsban vásárolt, [S. l.], [s. n.], [post 1613]. Jelzet: App. M. 491 – Régi Nyomtatványok Tára

Az Apponyi-gyűjtemény leírásában nem szerepel a kép metszőjének neve, így Apponyi kijelentése alapján legalább is feltételezhetjük, hogy Hendrik Hondius (1573–1650) németalföldi kiadóról és rézmetszőről lehet szó.

A jobbra forduló, szinte megegyező Bethlen-portrék. Apponyi szerint mindkettő Sadeler munkája.
A „fedetlen fejű”. In: Ipolyi Arnold: Bedegi Nyáry Krisztina 1604–1641. Magyar Történeti Életrajzok, Budapest, Méhner, 1887. 33. – Magyar Elektronikus Könyvtár
A „kalpagos”. (App. M. 49; App. M. 51).  A kép forrása: Régi Ritka 

Apponyi Sándor immár többszöri unszolására Szilágyi Sándor a vendégkönyv tanúsága szerint 1891. június 16–19-én látogatott el a lengyeli kastélyba.  

Szilágyi Sándor aláírása a lengyeli vendégkönyvben. Jelzet: Fol. Hung. 2458 – Kézirattár

Apponyi Sándor rendkívüli szerénysége igazi tudósi alázattal párosult, valójában abból fakadt. Ennek számos megnyilatkozását láttuk leveleiben, álljon itt még egy példa erre. A már említett Millenniumi kiállítás előtt Szilágyival egyeztetett a gyűjteményéből kiállítandó könyvekről és tárgyakról:

A Szilágyi Sándor utolsó életéveiben ritkuló levelek egyik utolsó darabja az 1896. június 14-i levél. E szerint Szilágyi szerette volna megíratni Apponyival a könyvgyűjtő dédapa, Apponyi Antal György (†1817) életrajzát a Magyar Történeti Életrajzok sorozat számára. Apponyi kitért a feladat elvállalása elől, azzal, hogy bár nagyon művelt, könyvgyűjtő ember volt rokona, de országos érdemei nem voltak, ezért szerinte a Történeti Életrajzokba nem illik a portréja. Azonban, ha a katalógusokkal elkészült, szeretné megírni az életét, ami kultúrtörténeti szempontból érdekes, bár történeti szempontból kevésbé, és ez családi könyv lenne elsősorban, nem a nagyközönségnek való. Végül sajnos – ahogy már említettük – Apponyinak ez a tervezett munkája nem készült el.

Felhasznált irodalom

• Angyal Dávid: Késmárki Thököly Imre 1657–1705. Magyar Történeti Életrajzok, Budapest, Méhner, 1888–1889.
• Gindely Antal, Acsády Ignác: Bethlen Gábor és udvara 1580–1629. Magyar Történeti Életrajzok, Budapest, Magyar Történeti Társulat, 1890.
• Magyarország és Európa az Apponyi-gyűjtemény tükrében. Emlékülés és kiállítás Apponyi Sándor születésének 150. évfordulója alkalmából, szerk.: W. Salgó Ágnes, Budapest, OSZK, 1995. 
• Köpeczi Béla: „Magyarország a kereszténység ellensége” A Thököly-felkelés az európai közvéleményben, Budapest, Akadémiai, 1976. Függelék: Cennerné Wilhelmb Gizella: Thököly Imre és szabadságharca az egykorú grafikában, 360.
• Cennerné Wilhelmb Gizella: A Zrínyi család ikonográfiája, Budapest, Balassi, 1997. 
• Etényi Nóra: Thököly Imre nemzetközi híre. In: Credo, 11. évf. 3–4 sz. (2005), 211–227.
• Serfőző Szabolcs: Egy képmás metamorfózisa. Zrínyi Ilona arcképének eredete és recepciótörténete. In: Folia Archaeologica, 36. évf. 2021.

Deák Eszter
(Régi Nyomtatványok Tára)

A sorozat további részei: Bevezető; 1. rész; 2. rész; 3. rész (1., 2.)

Szilágyi Sándor (1827–1899) történész, az MTA rendes tagja, a Magyar Történelmi Társulat titkára, a Századok című történelmi folyóirat szerkesztője és az Egyetemi Könyvtár igazgatója volt 1878-tól haláláig. A Magyar Történelmi Társulat gondozásában megjelenő Magyar Történeti Életrajzok sorozat, valamint A magyar nemzet története című tízkötetes munka, közismert nevén a Millenniumi történet szerkesztője 1894 és 1898 között. Többezres nagyságrendű levelezése Fejérpataky László főigazgató (1916–1923) közvetítésével, majd Hóman Bálint főigazgatósága idején (1923–1932) került a Magyar Történelmi Társulattól a Magyar Nemzeti Múzeum Országos Széchényi Könyvtárának kézirattárába 1924-ben.

Szilágyi Sándor egész alakos portréja 1890 és 1895 között – Kézirattár

Az Országos Széchényi Könyvtár kézirattára az 1886 és 1896 közötti időszakból Apponyi Sándor huszonegy Szilágyi Sándorhoz írott levelét őrzi. Szilágyi Sándor válaszleveleinek meg- és hollétéről nincs tudomásunk.
Az 1886. október 20-i levelében Apponyi egy érdekes albumra hívja fel Szilágyi figyelmét, amelyet Bécsben látott a kiváló műgyűjtő gróf Zichy Edmundnál (1811–1894), és amely a maga nemében páratlan, minthogy az 1640 és 1670 közötti korszakból a híres püspökök, tábornokok és államférfiak képe szinte mind benne foglaltatik. A tulajdonos nevére sajnos nem emlékszik Apponyi. A Történeti Életrajzokra nézve ez felbecsülhetetlen kincs volna, ezért megkérdezte a grófot, említést tehet-e erről az albumról Szilágyinak. A beleegyező német nyelvű levelében, amelyet Apponyi csatol saját leveléhez, Zichy gróf kijelenti, a Magyar Történeti Életrajzokhoz mindent Szilágyi rendelkezésére bocsát, ami csak a birtokában van. S Apponyi még hozzáteszi, „talán nekem is lesz egy pár ritkább arcképem (metszetem), amelyeket a most következő kötetekben felhasználhat.” Egyben meghívja lengyeli kastélyába, hogy ott helyben maga válogassa ki ezeket gyűjteményéből.
Ezt követően Szilágyi Sándor a Magyar Történeti Életrajzok 1891 és 1898 között megjelent összes kötetének díszpéldányát megküldi Apponyi Sándornak, akiben a legszakavatottabb olvasóra talál, s aki leveleiben rendszeresen megosztja Szilágyival történeti és irodalomtörténeti megjegyzéseit és az illusztrációkra (metszetekre) vonatkozó észrevételeit.
Apponyi Sándor 1887. február 7-i levelében köszöni meg Szilágyi Sándornak a II. Rákóczy György 1621–1660 című életrajzot.
E levél esetében kronológiai rejtéllyel állunk szemben. A levél dátuma ugyanis: Pozsony, Edl u. 9. ’87. II. 7., a szóban forgó II. Rákóczi György-életrajz megjelenési éve pedig 1891.

Johannes Amos Comenius arcképe, G. Glouver angol festő és metsző munkája. In: Szilágyi Sándor: II. Rákóczy György 1621–1660, Budapest, Magyar Történelmi Társulat, Történeti Életrajzok, 1891, 113. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Johannes Amos Comenius (1592–1670) cseh pedagógus, a Cseh Testvér egyház (Jednota bratrská) utolsó püspöke 1650-ben Lorántffy Zsuzsánna hívására érkezett Magyarországra, s tanított 1654-ig a sárospataki iskolában. Ekkor írta még Magyarországon a Gentis felicitast Habsburg-ellenes politikai röpiratot, s távozása előtt II. Rákóczi György fejedelem kezébe juttatta a neki címzett művet, amelyben igyekezett rávenni a fejedelmet az osztrák ház elleni támadó fellépésre. A mű nyomtatásban csak öt évvel később, 1659-ben jelent meg, ritkának számít.

Komenský, Jan Amos: Gentis felicitas speculo exhibita iis, qui num felices sint, et quomodo fieri possint, cognoscere velint. Ad serenissimum Transylvaniae Principem, Georgium Racoci, [Sine loco], [sine typographo], [1659]. Címlap. Jelzet: App. H. 852 – Régi Nyomtatványok Tára

Végül e műnek az egyik amszterdami példánya később mégis Apponyi Sándor tulajdonába került (App. H. 852), s erről a kiadásról a következőt írja katalógusának annotációjában: „nem Nagyváradon nyomtatták, mint azt Szabó Károly feltételezte (RMK II.2051), hanem Amszterdamban nyomtatta Peter van den Berge” állítja a betűtípus és a lapdíszítés összehasonlítása alapján Comeniusnak több, itt nyomtatott művével. Apponyi megállapítása helytállónak bizonyult, a későbbi könyvtörténeti kutatások megerősítették az amszterdami nyomtatás hitelességét. (RMK III.6383)
A levél folytatásából – amelyben egy érdekes felfedezéséről számol be Szilágyi Sándornak – bepillantást nyerhetünk abba, milyen filológiai mélységekbe hatolt le Apponyi Sándor katalógusa tételeinek leírása során.

A vitaindító Transylvanus származásáról valóban 1887-ben jelent meg a Századokban (Kropf Lajos: Maximilianus Transylvanus életéhez, 1887, 546–548.), Apponyi Sándor fejtegetése pedig a Magyar Könyvszemle 1894. évfolyamában (Apponyi Sándor: Maximilianus Transylvanus származása, 1894, 244–250.) Ez a szöveg csaknem megegyezik az Apponyi-katalógusban az App. H. 132 tétel ötoldalas annotációjával.
Maximilianus Transylvanus (1485–1538?) diplomata, humanista, V. Károly német-római császár (1500–1558) titkára, Magellán 1519–1522. évi Föld körüli útjának első krónikása volt, műve, a Relatio de Moluccis Insulis [Jelentés a Molukki (Fűszer) szigetekről] Kölnben jelent meg 1523-ban. Magyarul olvasható Dr. Salánki József fordításában: Az Újvilág hajósai – Kolumbus Vespucci Magellán.

Maximilianus Transylvanus: Relatio de Moluccis Insulis, Köln, 1523. Címlap. A kép forrása: Wikipedia

Transylvanusról korabeli életrajz nem maradt fenn, csak a 19. században kezdték kutatni életét. Származására nincs egyértelmű forrás, de Apponyi korának magyar irodalomtörténetében elfogadott tény volt erdélyi származása. Apponyi a következőket írja a Magyar Könyvszemlében megjelent értekezésében:

Az említett munka Complurium eruditorum uatum carmina… [Számos művelt ember dicsérete] (1518), (App. H. 132) tudós költők dicsőítő költeményeit tartalmazza a tiroli születésű Blasius Hölzlhez (1471–1526), aki I. Miksa császár nagy műveltségű tanácsosa és kiváló mecénás volt.

A Complurium eruditorum címlapja és Apponyi Sándor leírása a katalógusban: „A czímlapon gyönyörű fametszetű keret lombozatos díszítéssel, alakokkal és D. H. kezdőbetűkkel, melyek Hopfer Dániel hírneves augsburgi művészre utalnak.”

Apponyi nyomozása során Dr Fétishez, a brüsszeli királyi könyvtár igazgatójához fordult ebben az ügyben, aki először kiderítette, hogy Maximilian von Zevenbergennek semmi köze Maximilianus Transylvanushoz, a Relatio szerzőjéhez és Zevenberghen sohasem latinosította nevét. Továbbá megerősítette Apponyit abban, hogy a De Moluccis insulis szerzője egy epigrammájával szerepel a Delitiae poetarum belgicorum [Belga költők gyönyörűsége] (Francofurti, 1614) című kötetben, tehát valószínűsíthető belga származású.
„Azt hiszem, hogy a Maximilianusra vonatkozó további kutatásokat bátran átengedhetjük a belga tudósoknak” – fejezi be írását Apponyi Sándor, s némi öniróniával teszi hozzá: „A jó Maximilianus gondolhatja magában: Sat mecum lusistis; ludite nunc aliis!” [Velem eleget játszottatok, játsszatok most másokkal!] (Magyar Könyvszemle, 1894. 247.)
És hogyan vélekedik ma a tudomány Maximilianus Transylvanus származásáról?

Mindennek igazsága azonban egyáltalán nem kisebbíti Apponyi Sándor filológiai érdemeit Transylvanus származásának kiderítésével kapcsolatban.
1887. november 18-i levelében Apponyi a Magyar Történeti Életrajzok következő kötetét, Ipolyi Arnold Bedegi Nyáry Krisztina 1604–1641 című életrajzának  díszpéldányát köszöni meg Szilágyi Sándornak.

Apponyi Sándor levele Szilágyi Sándornak, Lengyel 1887. november 18. Jelzet: Fond IX. 43 – Kézirattár

Nyáry Krisztina, Apponyi Sándor feleségének, Esterházy Alexandrának ősanyja, eredeti olajfestmény a fraknói várban. In: Ipolyi Arnold: Bedegi Nyáry Krisztina 1604–1641. Magyar Történeti Életrajzok, Budapest, Méhner, 1887. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Nyáry Krisztina első férje, Thurzó Imre halála után Esterházy Miklós nádor felesége lett, s kilencedik gyermekük, Ferenc, – az Esterházy család fraknói grófi ágának megalapítója – születésekor gyermekágyban hunyt el. Katolikus ájtatossági művek kiadásának támogatója volt.

Ahogyan Nyáry Krisztina esetében is a protestáns hit csak „színmutatás” volt, de szívében igazi pápista maradt, úgy említi meg ennek kapcsán a monográfia szerzője, Ipolyi Arnold Apponyi Sándor egyik felmenőjének, a zsoltárfordító Apponyi Balázs fiának, az ifjú Apponyi Jánosnak hasonló esetét, abból az időből, amikor az Apponyiak még protestánsok voltak.

Apponyi János alig ismert történetéhez Apponyi ezt a megjegyzést fűzi:

Apponyi Sándor még a következő észrevételt teszi 17. századi ősei kapcsán.

Idézve a mű teljes latin ajánlását a császárhoz ezt állapítja meg:

Apponyi Balázs (?–†1637) Bars vármegye főispánja, katolikus versszerző In Divini et Regii David triadem (Bécs, 1624) című zsoltárgyűjteményét, vagyis a Zsoltárok Könyve időmértékes, latin parafrázisát II. Ferdinánd császár számára állította össze.
Apponyi levelét így fejezi be:

Apponyi Sándor levele Szilágyi Sándornak, Lengyel 1887. november 18. Jelzet: Fond IX. 43 – Kézirattár

Folytatjuk... (1. rész)

Felhasznált irodalom:

• Rédey Tivadar :Szilágyi Sándor levelezése. In: Magyar Könyvszemle, Új folyam, 31. kötet, 1–4. sz. (1924), 75–85.
• Szilágyi Sándor: Rákóczy György 1621–1660, Budapest, Magyar Történelmi Társulat, Történeti Életrajzok, 1891.
• Ipolyi Arnold: Bedegi Nyáry Krisztina 1604–1641. Magyar Történeti Életrajzok, Budapest, Méhner, 1887.
• Rákóczi István: Maximilianus Transylvanus: a színe és a visszája. In: Világtörténet, 43. évf. 2. sz. (2021), 241 252. 

Deák Eszter
(Régi Nyomtatványok Tára)

A sorozat további részei: Bevezető; 1. rész; 2. rész; 3. rész (1., 3.)

Apponyi Sándor fennmaradt levelei Kézirattárunkban, elsősorban a Schönherr Gyulához szóló három levél, a Szilágyi Sándorhoz szóló 21 levél, továbbá a Hóman Bálinthoz írott három, valamint Klebelsberg Kunóhoz írott egy levele érdekes tudománytörténeti adalékokkal szolgálnak általában és az Apponyi-gyűjtemény vonatkozásában is, egyszersmind hiteles közelképet adnak Apponyi Sándorról az emberről és a tudósról.

Gróf Apponyi Sándor a lengyeli kastély könyvtárában, gróf Esterházy Alexandra akvarellje – Régi Nyomtatványok Tára

A tragikusan fiatalon elhunyt, nagybányai születésű Schönherr Gyula (1864–1908) történész, 1894-től a Magyar Nemzeti Múzeum levéltárnoka, majd múzeumi őre, neve szélesebb körben alig ismert, pedig kora kiváló szakembere volt. Fő kutatási területe a 14-15. századi politikatörténet, s egyik szerzője A magyar nemzet története, közismert nevén a Milleniumi magyar történet tízkötetes kiadványsorozatának, amely Szilágyi Sándor szerkesztésében 1894 és 1898 között jelent meg. Mindemellett kiváló corvina-kutató is volt. 1899-ben Firenzében kísérletet tett egy lappangó corvina, a Calderinus-kódex megszerzésére, ami sajnos nem járt sikerrel. Corvinát megszerezni ugyan nem tudott a nemzeti könyvtár számára, de 1903-ban ő fedezte fel a római Casanate-könyvtár Corvin-kódexét, amely Mátyás király könyvtárába tartozott, s amelynek tételeihez késő középkori használója beírta a magyar növényneveket, s ezért magyar nyelvemlék is egyben.

Schönherr Gyula portréja. In: Schönherr Gyula emlékezete, kiad. özv. Schönherr Antalné, Budapest, Franklin, 1910. – Törzsgyűjtemény

Apponyi Sándor írja 1893. szeptember 4-i Schönherr Gyulának, hogy érdeklődve olvassa tudományos cikkeit és nagyon várja készülő Corvin János-életrajzát.
Ebben a levélben Schönherr kérésére a Janus Pannonius-kódexről ad felvilágosítást, melynek kapcsán először is tisztázni kívánja az ajándékozó személyét:

Úgy látta, a Nemzeti Múzeum vezetősége nem volt pontosan tisztában az adományozó személyével és attól tartott, hogy „nehogy valami confuzió befészkelje magát közém és a nemes adományozó közé.” A kódex eredetéről, pedig a következőt írja:

A levélben arról a 15. századi észak-itáliai Janus-kódexről van szó, amely a Cod. Lat. 357. jelzeten található az Országos Széchényi Könyvtárban, s amely az egyik legfontosabb kódexnek számít a Janus-szöveghagyomány tekintetében.

Az könyvtárunkban őrzött Janus-kódexről tudott volt, hogy gróf Apponyi Lajos ajándékaként került a Magyar Nemzeti Múzeum Országos Széchényi Könyvtárába 1892-ben, azonban az előtörténete, amit Apponyi Sándor a levelében említ, eddig nem volt ismeretes.

A Janus-kódex díszes címlapja: korabeli észak-itáliai, feltehetően ferrarai munka. Jelzet: Cod. Lat. 357. – Kézirattár

Ez a téma Szilágyi Sándorral folytatott levelezésében is felmerül: Szilágyi Sándor mint a Magyar Történeti Életrajzok szerkesztője szerette volna felkérni Apponyi Sándort, hogy Apponyi Antal (Apponyi Antal György 1751–1817) életrajzát írja meg a sorozat számára, de ez sajnos csak terv maradt, hiszen katalógusán haláláig dolgozott, s erre már nem maradt ideje az idős Apponyi Sándornak.

Apponyi Sándor dédapja, Apponyi Antal György, a családi könyvtár megalapítója. Mertz János portréja, 1780. Szekszárd, Wosinsky Mór Megyei Múzeum

Apponyi alapos történeti és filológiai munkamódszerére a katalógus összeállításakor álljon itt egy részlet Schönherr Gyulához írott 1893. november 3-i leveléből, amelyből azt is megtudhatjuk, milyen közvetlen udvariassággal fordult a tudós gróf a Nemzeti Múzeum akkori segédőréhez egy információkérés kapcsán:

Apponyi Sándor levele Schönherr Gyulához, Lengyel, 1893. november 3. Jelzet: Levelestár – Kézirattár

Kapisztrán Szent János (1386–1456) itáliai ferences szerzetes, teológus, 1456-ban a magyar keresztény seregek toborzója a nándorfehérvári csatában, akiről több korabeli életrajz maradt fenn, amelyeket Apponyi a levelében megemlít.

Címlapmetszet Kapisztrán egészalakos képével kezében a keresztes zászlóval és különböző jelenetekkel a szent életéből, a háttérben Belgrád (Nándorfehérvár) ostroma. Memoranda Periphrasis das ist: denckwürdige Beschreibung von dem Leben und Wunderwercken des Heiligen Vatters Joannis Capistrani…, Grác, 1691. Jelzet: App. H. 1427 – Régi Nyomtatványok Tára

Varisius életrajzát feltehetően sikerült megkapnia Schönherr Gyula segítségével a Múzeumból, s ennek alapján azonosítani tudta a birtokába került Kapisztrán-életrajzot, Theophilo Vita del beato Giovanni da Capistrano (Como, 1479) című művét (App. H. 1541). A tétel annotációjában Apponyi ezt írja:

Varisius olasz ferences szerzetes, Kapisztrán társa és kísérője volt, Közép-Európában és Csehországban is tevékenykedett, s valóban olykor a Theophilus álnevet használta.

Az Apponyi által azonosított Kapisztrán-életrajz címlapmetszete. Vita et Gesta beati Joannis Capistrano, [Wien], [Johann Singriener], 1523. Jelzet: App. H. 179 – Régi Nyomtatványok Tára 

Apponyi Sándor közel ezerdarabos történelmi metszetgyűjteménye kísérője és kiegészítője a Hungarica-könyvgyűjteménynek, a lapok sok esetben ugyanazon mesterek kezétől származnak, mint a könyvek illusztrációi. E kollekció legértékesebb része a 16. század első felétől a 18. század elejéig tartó időszak magyar vonatkozású városképei, térképei és arcképei, amelyek között sok unikum akad. Apponyi metszetgyűjteménye 1882-ben az Országos Iparművészeti Múzeum által rendezett könyvkiállításon került először bemutatásra a nagyközönség előtt 51 darabbal. Az 1896-os Millenniumi Országos Kiállításon, a történelmi főcsoport épületeiben, a Román- és a Renaissance-épületben Apponyinak számos metszetét, térképét, könyvét, emléktárgyát, valamint olajképeit is kiállították a lengyeli kastély gyűjteményéből.
Többek között Zrínyi Miklós arcképét 1566-ból (App. M. 26) és egy 1519-ből való Kapisztrán életrajzot (App. H. 138), amelynek címlapján érdekes fametszet látható Kapisztrán egyik prédikációját megjelenítve: az előtérben férfiak és nők kösöntyűiket, társasjátékaikat és kártyáikat a tűzre vetik.

Zrínyi Miklós, a szigetvári hős portréja. Jelzet: App. M. 26 – Régi Nyomtatványok Tára 
Vita Iohannis Capistrani. Sermones, Augustae Vindelicorum [Augsburg], Ioannis Miller, 1519. Jelzet: App. H. 138 – Régi Nyomtatványok Tára

Apponyi és Schönherr 1896. november első napjaiban találkoztak személyesen a városligeti Ezredéves Országos Kiállítás helyszínén, Schovanecz János Hungária Kávéházában, amelyet az Ezredéves kiállításra építettek fel. Nyilván szó volt köztük arról, hogy Apponyi rendelkezésre bocsájtja metszeteit illusztrációként az ekkor készülő A magyar nemzet története vagyis a Millenniumi magyar történet számára, amelynek Schönherr Gyula is egyik szerzője volt. Közben azonban hazautazott a fővárosból és levelét már Lengyelről írja Schönherrnek.

Apponyi Sándor levele Schönherr Gyulához, 1896. november 4. Jelzet: Levelestár – Kézirattár

Nincs adatunk arról, hogy Schönherr Gyula ellátogatott-e a lengyeli Apponyi-kastélyba – kézjegye nem található meg a vendégkönyvben –, azonban Apponyi Sándor Szilágyi Sándorral folytatott levelezése kellőképpen dokumentálja, hogy mind a Magyar Történeti Életrajzok, mind a tízkötetes Millenniumi magyar történet köteteibe Apponyi metszetei közül számos darab bekerült reprodukcióként. Erről blogbejegyzésünk második és harmadik részében írunk részletesen.

Folytatjuk...

Felhasznált irodalom:

• Magyarország történeti emlékei az 1896. évi ezredéves országos kiállításon, szerk.: Czobor Béla, Szalay Imre, Budapest, Bécs, Gerlach, 1902–1903.
• Csillag a holló árnyékában. Vitéz János és a humanizmus kezdetei Magyarországon. Az Országos Széchényi Könyvtár kiállítása, 2008. március 14 – június 15., Budapest, Országos Széchényi Könyvtár, 2008. Kat. 41 (208–209.) 
• Magyarország és Európa az Apponyi-gyűjtemény tükrében. Emlékülés és kiállítás Apponyi Sándor születésének 150. évfordulója alkalmából, szerk.: W. Salgó Ágnes, Budapest, Országos Széchényi Könyvtár, 1995.
• Mikó Árpád: Schönherr Gyula és a firenzei Calderinus-kódex. In: „Mestereknek gyengyének”. Ünnepi kötet Madas Edit hetvenedik születésnapjára, szerk.: Hende Fanni, Kisdi Klára, Korondi Ágnes, Budapest, Országos Széchényi Könyvtár – Szent István Társulat, 2020, 183–193.

Deák Eszter
(Régi Nyomtatványok Tára)

A sorozat további részei: Bevezető; 1. rész; 2. rész; 3. rész (2., 3.)

Most induló sorozatunkkal azt a hagyományt kívánjuk feleleveníteni, aminek keretében a Régi Nyomtatványok Tárában dolgozó elődeink rendszeresen beszámoltak egy-egy kiemelkedően értékes és érdekes új szerzeményről. Az Új régi könyveink tehát az elmúlt pár év régikönyves gyarapodásának javát mutatja be, bepillantást engedve tárunk munkájába, az évszázados könyvritkaságok színes és izgalmas világába.
Sorozatunk első részének befejezése következik.

Lapozzunk bele!

Ahhoz, hogy igazán megérezzük a mű hangulatát, nézzünk meg egy metszetet és egy-egy szövegrészletet részletesebben.

Hans Schäufelein Theuerdank ágyúlövés közben című fametszete

Hans Schäufelein fametszete Theuerdank ötvenedik kalandját meséli el. Ez a fejezet versben írja le, hogy Unfalo meghívja Theuerdankot a fegyvertárába, hogy a lovag kipróbálhassa az ágyúit, amelyeket Unfalo előzőleg túlterhelt, hogy tüzeléskor darabokra robbanjanak. Theuerdankkal végül csodálatos módon nem történik semmi végzetes, és amikor megkérdezi Unfalót, hogy miért tette ezt, az meggyőzi a lovagot ártatlanságáról. 

Theuerdank lovag 50. kalandjának illusztrációja. In: Theuredank lovag hősi kalandjai, Frankfurt am Main, Egenolff, 1553. Jelzet: Ant. 9376 (1) – Régi Nyomtatványok Tára

A táj a kép felső felét foglalja el, a fő cselekmény a fametszet alsó felében játszódik. Theuerdank lovagi páncélban látható, és épp az ágyút készül elsütni. A lékből láng csap ki, figyelmeztetve a nézőt a lovagot fenyegető veszélyre. A fametszet jobb szélén álló Unfalo köpenyt visel, fején sapka fölött cilinder van, a vele szemben álló Ehrenhold pedig úgy áll a meghibásodott ágyú előtt, mintha küldetése részeként megpróbálná megakadályozni, hogy Unfalo kárt tegyen Theuerdankban. Unfalo és Ehrenhold kompozíciós párhuzamba állítása hangsúlyozza az utóbbi szerepét, mint a gonosz ellenpontját. A kerék kompozíciós ismétlődése (Ehrenhold ruháján a szerencsekerék és az ágyúkerekek) egy további értelmezési megközelítést is kínál: a hős újra és újra veszélynek van kitéve, mintha egy kerék fogságában lenne.
Theuerdank ötvenedik kalandjának mintájául egy igaz történet szolgálhatott I. Miksa életéből, ugyanis a császárnak gyermekkorában volt egy játékágyúja, amelyet titokban szerzett puskaporral töltött meg és el is sütött. Szerencséjének köszönhetően nem lett baja, de emlékezetes leckét kapott elővigyázatosságból. Mint a középkor és a kora újkor határán álló uralkodó, Miksa császár egyébként később egyszerre vett részt lovagi tornákon és képviselte a lovagi eszményeket, ugyanakkor a haditechnika terén is naprakész volt – innen ered, hogy az utolsó lovag mellett az első tüzérként is gyakran hivatkoznak rá. 

A szerelem ábrázolása az eposzban 

A Theuerdank nem csupán lovagi kalandok és tornák krónikája, hanem a hős szerelmi történetét is elbeszéli. Az érzelmek kibontakozásának első állomása, hogy a hőst örömmel fogadják a királynő udvarában:

Mielőtt azonban Theuredank elnyerhetné Ernreich királynő kezét, több lovaggal is meg kell küzdenie, ahogy az illem kívánja. Ezeket a viadalokat a hölgy is megtekinti, s – ahogy az alábbi részből kiderül – kezd aggódni hősünkért, azaz érzelmileg kötődni kezd Teuerdankhoz.

Megfigyelhető, hogy a hölgy szinte féltékeny és aggódó kedvesként kéri, hogy a hős lovag hagyja abba az életveszélyes tornákat. A férfi válasza tiszteletteljes, de kitart a lovagi becsület mellett. A jelenet az udvarlás, a szerelem és a hősiesség finom egyensúlyát ragadja meg.

Ez a jelenet nemcsak romantikus fordulatot hoz a történetben, hanem a királynő és Teuerdank kapcsolatának kiteljesedését is előrevetíti — a tánc itt a közeledés, a királyi kegy és az érzelmek szimbolikus megnyilvánulása.

Ernreich úrnő megkoszorúzza a lovagi torna győztesét, Theuerdankot. In: Theuredank lovag hősi kalandjai, Frankfurt am Main, Egenolff, 1553. Jelzet: Ant. 9376 (1) – Régi Nyomtatványok Tára

Ezzel a koszorúzással a Theuerdank-eposz szinte a csúcspontra ér: a királynő nemcsak nyíltan elismeri a hős erényeit, hanem egy antik, szimbolikus gesztussal — a babérkoszorúval — meg is koronázza őt, ami a legmagasabb elismerést fejezi ki a lovagi kultúrában. A rivális lovagok csöndes visszavonulása kontrasztot képez Teuerdank dicsőségével, és megerősíti a hős méltóságát és kiválóságát. Az igazi csúcspont, az egyik legjelentősebb és legemelkedettebb jelenet azonban még csak most következik: a hős Theurdank és a királynő végre megtartják a kézfogót, de csak egy újabb nagy vállalás feltételével.

A kézfogó. In: Theuredank lovag hősi kalandjai, Frankfurt am Main, Egenolff, 1553. Jelzet: Ant. 9376 (1) – Régi Nyomtatványok Tára 

Irodalom:

• Gäbisch, Daniela: Theuerdank beim Zünden einer Kanone. (Praxisbezogene Studienprojekte. Wilde Männer und Weibermacht. Der Herrscher). In: Friedrich-Alexander-Universität Philosophische Fakultät und Fachbereich Theologie Department Medienwissenschaften und Kunstgeschichte
• Bürger, Otto: Beiträge zur Kenntnis des Theuerdank, Straßburg (Quellen und Forschung zur Sprach- und Culturgeschichte der Germanischen Völker 92), 1902.
• Hollegger, Manfred: Maximilian I. (1459–1519): Herrscher und Mensch einer Zeitwende, Stuttgart, 2005.
• Krieg, Heinz: Kaiser Maximilian I. und das Rittertum. In: Oliver Auge, Ralf-Gunnar Werflich und Gabriel Zeilinger (Hrsgg.): Fürsten an der Zeitwende zwischen Gruppenbild und Individualität. Formen fürstlicher Selbstdarstellung und ihre Rezeption (1450–1550). Wissenschaftliche Tagung. Landeskulturzentrum Schloss Salzau. 27.–29. März 2008, Jan Thorbecke Verlag, 2009, 221–238.
• Schmale, Wolfgang: Geschichte der Männlichkeit in Europa. 1450–2000, Wien, Böhlau Verlag, 2003.
• Unger, Helga (Hrsg.): Maximilian I. Theuerdank. Die Geferlicheiten und eins Teils der Geschichten des loblichen streitbaren und hochberümbten Helds und Ritters Teuerdanks, München, Winkler-Verlag, 1968.
• Füssel, Stephan: Kaiser Maximilian und die Medien seiner Zeit. Der Theuerdank von 1517. Eine kulturhistorische Einführung, Köln, Taschen, 2003.
• Strohschneider, Peter: Ritterromantische Versepik im ausgehenden Mittelalter: Studien zu einer funktionsgeschichtlichen Textinterpretation der „Mörin” Hermanns von Sachsenheim sowie zu Ulrich Fuetrers „Persibein” und Maximilians I. „Teuerdank”, Frankfurt am Main, Lang, 1986.
• Ziegeler, Joachim: Der betrachtende Leser. Zum Verhältnis von Text und Illustration in Kaiser Maximilians I. „Theuerdank”. In: Literatur und bildende Kunst im Tiroler Mittelalter v. Egon Kühebacher, Innsbruck (Innsbrucker Beiträge zur Kulturwissenschaft. Germanistische Reihe. Bd. 15), 1982, 67–121.
• Farkas Gábor Farkas: A Keszthelyi és a Festetics-kódex 1947-es megvásárlásának története. In: Forráskiadás, forráskutatás, tudománytörténet III., szerk. Haader Lea et al., Budapest, Magyar Nyelvtudományi Társaság – ELTE Magyar Nyelvtudományi és Finnugor Intézet, 2019, 135−151. 
• Verzeichnis der im deutschen Sprachbereich erschienenen Drucke des 16. Jahrhunderts (VD16). In: Bayerische Staatsbibliothek

Varga Bernadett
(Régi Nyomtatványok Tára)

Új régi könyveink sorozatunk további részei: Első rész. 1., 2.

Most induló sorozatunkkal azt a hagyományt kívánjuk feleleveníteni, aminek keretében a Régi Nyomtatványok Tárában dolgozó elődeink rendszeresen beszámoltak egy-egy kiemelkedően értékes és érdekes új szerzeményről. Az Új régi könyveink tehát az elmúlt pár év régikönyves gyarapodásának javát mutatja be, bepillantást engedve tárunk munkájába, az évszázados könyvritkaságok színes és izgalmas világába.
Folytatjuk sorozatunk első részét.

Hogy a szereplők azonosítását ne bízzák a véletlenre, a könyv minden példányához mellékeltek egy függeléket, amely megmutatta, hogy kik a regény szereplőinek valós megfelelői. A Theuerdank név után a K.M.E.Z.O.V.B. (Kaiser Maximilian Erzherzog zu Österreich und Burgund), Ernreich után pedig a H.M.V.B. (Herzogin Maria von Burgund) rövidítés szerepel.

Lovagi torna. In: Theuredank lovag hősi kalandjai, Frankfurt am Main, Egenolff, 1553. Jelzet: Ant. 9376 (1) – Régi Nyomtatványok Tára

I. Miksa császár tehát ezzel az utolsó nagy középkori hőseposszal saját, történelmileg is hiteles utazását örökítette meg, amelyet 1477-ben tett meg Mária hercegnőhöz, aki apja, Merész Károly halála után örökölte Burgundia hercegségét. A házasságot még Károly életében elhatározták, az esküvőre egy nappal Miksa Gentbe való megérkezése után került sor. Bár a frigy politikai megfontolásokból született, szerelemi házasságnak is tartották. (Tragikus módon Mária, a szépségéről híres hercegnő, már 1482-ben meghalt, miután leesett a lováról.)

A szerelmesek találkozása. In: Theuredank lovag hősi kalandjai, Frankfurt am Main, Egenolff, 1553. Jelzet: Ant. 9376 (1) – Régi Nyomtatványok Tára

Ahogy az eddigiekből is látszik, akkoriban az igazság fogalma más volt, mint ma. Az emberek életük egyes eseményeit természetfeletti erőkkel magyarázták, az életrajzokat pedig általában utólag írták, így idealizált és erényes módon ábrázolták magukat, jelen esetben tökéletesen megfelelve 16. századi férfiasság ideáljának.

Theuerdank lovag elbúcsúzik atyjától. In: Theuredank lovag hősi kalandjai, Frankfurt am Main, Egenolff, 1553. Jelzet: Ant. 9376 (1) – Régi Nyomtatványok Tára

Eszerint a férfi becsülete a legfontosabb, hiszen a társas kapcsolatok többnyire férfiak között alakultak ki, mivel a nők mozgástere korlátozott volt. A veszélyhelyzeteket a férfinak kellett saját erejéből leküzdenie, miközben mindig bátornak, megfontoltnak, elszántnak és erényesnek kellett mutatkoznia. Mindehhez társult a hit Istenben, valamint a szerencsébe (Fortuna) vetett bizalom. Ezek a vonások a bátor lovagot is jellemzik kalandjai során.

Utóélet

A ma már alig ismert Theuerdank könyvművészeti egységműként (Gesamtkunstwerk) vonult be a német művelődéstörténetbe, egyben fontos forrás a késő középkor lovagi szokásainak és illemszabályainak, valamint a tornáknak és ünnepségeknek az ismeretéhez. Bár Theuerdank kalandjai mesterkéltnek, a szereplők durván vázlatosnak, a leírások nehézkesnek, sőt, a rímes versekbe szorított nyelvezet gyakran ügyetlennek tűnik, a 16–17. században több kiadásban és feldolgozásban is megjelent. Később Goethe Götz von Berlichingen című művében is megemlítik, de a 18. század további részében csökkent az érdeklődés iránta. A romantika korában fedezték fel újra, 1832-ben színpadi változat készült belőle, szövegét többször kiadták, 1897-ben Ludwig Thuille operává dolgozta át.

Theuerdank lovag puskával lő. In: Theuredank lovag hősi kalandjai, Frankfurt am Main, Egenolff, 1553. Jelzet: Ant. 9376 (1) – Régi Nyomtatványok Tára

Az 1517-es első kiadásról ma elmondható, hogy a gyűjtők által rendkívül keresett, ha nagy ritkán felbukkan a piacon egy pergamenre nyomott, színezett példánya, minimum hat számjegyű dollárösszegről beszélhetünk, ami az árát illeti. Az Országos Széchényi Könyvtárnak valamikor két példány is a birtokában volt az első kiadásból, mégpedig Jankovich Miklós és Széchényi Ferenc gyűjteményéből. Az előbbit List és Francke lipcsei antikváriusok kapták meg a Nagy István-féle kéziratgyűjtemény közelebbről nem ismert darabjaiért 1875-ben, a másodikat pedig 1947-ben adta el a könyvtár Svájcban egy értékes hattagú ősnyomtatvány-kolligátummal együtt, hogy megvásárolhassa a Festetics-kódexet.

Theuerdank lovag elbánik két oroszlánnal, 1517. A kép forrása: Bayerische Staatsbibliothek. Die Bildähnlichkeitssuche

Példányunk ugyan egy kevésbé ritka kiadásból származik, de ez is a kiemelkedő könyvkincsek közé tartozik. Magyarországon csupán egy közgyűjteményi példányáról tudunk ezen kívül. A példány értékét növeli továbbá a kolligátum második darabja (VD16 T 2391), amely magyar vonatkozással is bír. A Thournier Kampff unnd Ritterspiel című műben (Frankfurt am Main, 1550, Egenolff) bemutatott lovagi torna szervezője Habsburg Mária, II. Lajos magyar király özvegye. A spanyol trónörökös tiszteletére 1549-ben, Binche városában rendezett eseményen egy, az Arthur-mondakör alapján kitalált történetet is előadtak a résztvevők. Az illusztrációk nagy részét a kolligátum első darabját képező Theuerdankból (VD16 M 1653) vették át.

Folytatjuk...

Varga Bernadett
(Régi Nyomtatványok Tára)

Új régi könyveink sorozatunk további részei: Első rész. 1.

Most induló sorozatunkkal azt a hagyományt kívánjuk feleleveníteni, aminek keretében a Régi Nyomtatványok Tárában dolgozó elődeink rendszeresen beszámoltak egy-egy kiemelkedően értékes és érdekes új szerzeményről. Az Új régi könyveink tehát az elmúlt pár év régikönyves gyarapodásának javát mutatja be, bepillantást engedve tárunk munkájába, az évszázados könyvritkaságok színes és izgalmas világába.

Nemrégiben vásároltuk meg azt a kolligátumot, amelynek az első tagja a Theuerdank lovag hősi kalandjai, azaz egy gazdagon illusztrált, fiktív utazást elbeszélő allegorikus verses lovagregény. A hősköltemény, amely a német reneszánsz irodalom egyik legfontosabb alkotása, 1553-ban került ki Christian Egenolff nyomdájából Frankfurt am Mainban. Jól mutatja a mű korabeli sikerét, hogy ez már a negyedik kiadása, először ugyanis 1517-ben jelent meg Nürnbergben I. Miksa császár (1459–1519) megrendelésére.

Theuredank lovag hősi kalandjai, Frankfurt am Main, Egenolff, 1553. Jelzet: Ant. 9376 (1) – Régi Nyomtatványok Tára

I. Miksa, az egyik legnépszerűbb Habsburg császár, aki rendkívül becsvágyó uralkodó volt – Luther Mártonhoz hasonlóan – tudatosan használta az új médiumokat, például a könyvnyomtatást, hogy jelen legyen a köztudatban. „Aki életében nem gondoskodik emlékezetéről, annak halála után sem lesz emlékezete, és az ilyen embert a harangszóval együtt elfelejtik – ezért a pénz, amit emlékezetemre költök, nem vész kárba.” – áll a Weisskunig (weiser König – Bölcs király) című írásában. Ez a kijelentés programértékű: a példamutató életvitel és a hőstettek önmagukban nem elegendők ahhoz, hogy valaki az utókor emlékezetében a kívánt módon maradjon fenn. A humanista gondolkodásban népszerű antik memoria eszméje nyomán a császár tehát maga próbálta irányítani, miként emlékezzenek rá. Ennek érdekében nemcsak festményeken, érméken és síremlékeken örökíttette meg magát, hanem irodalmi emlékműveket is készíttetett. Az általa megrendelt röplapokon például Hercules Germanicusként ábrázoltatta magát, illetve számos olyan művészi értékű kiadvány létrehozására adott megbízást, amely saját személyét és politikáját magasztalta. Mint a művészetet igazán értő uralkodó a korabeli jelentékeny német művészek egész sorát foglalkoztatta, így könyvillusztrátorokat és betűtervezőket (köztük Albrecht Dürert is), s legnagyobb nyomdai vállalkozásait a kor kiemelkedő német nyomdászára, idősebb Johann Schönspergerre (kb. 1455–1521) bízta.

Albrecht Dürer portréja I. Miksáról. A kép forrása: Wikipedia

Az első és a negyedik kiadás

Az uralkodó emlékét megörökítő művek (Gebetbuch [Imádságoskönyv], Weisskunig [Bölcs király], és a Pforte der Ehren [Dicsőség kapuja]) közé sorolhatjuk a Theuerdankot is, amelyhez – ahogy kéziratos forrásokból tudjuk – részben maga I. Miksa szolgáltatta a saját életében megesett kalandokat és a fametszetek ötleteit. A szövegeket a császár kamarása, Siegmund von Dietrichstein; titkára, Marx Treitzsaurwein és udvari történetírója, Johann Stabius alkották meg, a szerkesztést pedig Melchior Pfinzing kanonok, a nürnbergi Szent Sebald-templom prépostja végezte.

Hans Schwartz metszete Melchior Pfinzigről. A kép forrása: Wikidata

A mű illusztrálásának és nyomtatásának megszervezésére Konrad Peutinger augsburgi humanista tudós kapott megbízást, a fametszetek technikai megvalósításért pedig az akkoriban Augsburgban dolgozó antwerpeni metsző, Jost de Negker volt felelős. Utóbbi a kor legnevesebb művészei: Leonhard Beck, Hans Burgkmair, Erhard Schön, Wolf Traut és Hans Schäufelein rajzai alapján dolgozott. A 118 fametszettel díszített könyvet végül 1517-ben, két évvel Miksa halála előtt nyomtatták ki. Ekkor mindössze 40, később gazdagon színezett pergamen- és 300 papírpéldány készült (az előbbieket fejedelmeknek és királyoknak szánták ajándékként, utóbbiakat is elsősorban magasabb méltóságoknak), de a mű rövid időn belül tágabb kereskedelmi forgalomba szánva is megjelent 1519-ben és 1537-ben.

Theuerdank lovag vadászat közben majdnem beleesik a kardjába. Színezett fametszet, 1517. A kép forrása: Bayerische Staatsbibliothek. Die Bildähnlichkeitssuche

Schönsperger kiadványai nemcsak könyvdíszeik és illusztrációik révén váltak művészi alkotásokká, a nyomdász tevékenysége fordulópontot jelent a német betűtörténetben is. Munkatársa, Vinzenz Rockner tervezte a betűtípust, amely Miksa kancelláriájában használt kézírásra emlékeztetett, ezt hívták később Theuerdank-írásnak, amely a fraktúr betűtípus előfutára lett. A német nyelvterületen később általánosan elterjedt fraktúr betűt a gót betű alapján hozták létre úgy, hogy a szögletes, kissé merevnek ható gót betűt cirádássá, díszesebbé tették, ugyanakkor S-alakban hajlított, kacskaringós díszítő elemekkel ellátva mozgalmasabbá és könnyedebbé is.

A Theuerdank-típus. A kép forrása: Wikimedia Commons

E korai szakasz után a még mindig igen jó minőségű fadúcok Frankfurt am Mainba kerültek, a kiváló humanista, Christian Egenolff (1502–1555) nyomdászhoz, aki a város első könyvkiadója is volt. A sokoldalú és rendkívül aktív mesterrel kezdődött meg Frankfurtban a folyamatos könyvnyomtatás, mindenekelőtt népszerű orvosi, természettudományi és teológiai könyvek kiadásával, de ő nyomtatta a később híressé vált frankfurti törvénygyűjteményeket, sőt a zeneművek nyomtatásban is hírnevet szerzett. Egenolff javasolta a népszerű hősköltemény szövegének nyelvi modernizálását. Erre a feladatra Burkard Waldist tudta megnyerni, aki elvégezte a szöveg nyelvi korszerűsítését, így az negyedszer, 1553-ban új formában, a korábbi kiadásokhoz képest több versszakban került az érdeklődő közönség elé. 

Christian Egenolff. A kép forrása: Wikipedia

A történet

A rímes párversekben, középkori Artúr-regényként, egyben Miksa allegorikus önéletrajzaként elmesélt Theuerdank a lovagvilágba vezeti be az olvasókat. A császárt Theuerdank (Fontos Dolgokra Gondoló) lovagként ábrázolja, akinek 80 különböző próbát kell kiállnia, hogy feleségül vehesse Európa egyik legbefolyásosabb hercegnőjét, a gyönyörű és gazdag Ernreich úrnőt, azaz Burgundiai Máriát, aki megtestesíti az „emberi és isteni becsületet” is. A verses eposz 118 fejezetben írja le azokat a kalandokat, veszélyeket és megpróbáltatásokat, amelyeket a lovagnak és hűséges társának, Ehrenholdnak – aki egyben az emlékezést és az igazság feltárását is megszemélyesíti – kell leküzdenie. Ehrenhold címerként egy szerencsekereket visel a mellkasán, ami feltehetően arra a műben elhangzó atyai intelemre utal, hogy a hős mindig tartsa szem előtt Istent, mert akkor a szerencse mellé áll. 

Theuerdank lovag és Ehrenhold. In: Theuredank lovag hősi kalandjai, Frankfurt am Main, Egenolff, 1553. Jelzet: Ant. 9376 (1) – Régi Nyomtatványok Tára

Útközben három gonosztevő, Fürwittig (Elbizakodott), Unfalo (Balsors) és Neidelhart (Irigy) akadályozzák a kívánt házasságot. Fürwittig a fiatalságot és az ezzel a korral járó kíváncsiságot és meggondolatlanságot testesíti meg. Unfalo az érett férfit, annak túlzott buzgalmát és észszerűtlen gondolkodását képviseli. Neidelhart pedig az idősebb kort szimbolizálja, amelyet az irigység és a gyűlölet hajt. Mindhárman politikai ellenfeleket is megszemélyesítenek. Ékes nevük pedig már sejteti, hogy milyen veszélybe akarják sodorni Theuerdankot. Fürwittig megpróbálja rábeszélni a lovagot a nagyzoló kalandokra, Unfalo szándékosan ártani akar neki, Neidelhart pedig irigységből és haragból harcol Theuerdank ellen. 

Theuerdank lovag a viharos szélben hánykolódó hajóban. In: Theuredank lovag hősi kalandjai, Frankfurt am Main, Egenolff, 1553. Jelzet: Ant. 9376 (1) – Régi Nyomtatványok Tára

Az összesen 80 próbát kiálló hős azonban minden veszélyt leküzdve, csodával határos módon mindig győzedelmeskedik, eléri menyasszonyát és eljegyzi őt, ellenségei pedig megsemmisülnek. Mielőtt azonban megszólalnának a nászharangok, főszereplőnknek a Szentföldre kell utaznia, hogy újabb kalandokba keveredjen, így a történet kimenetele nyitva marad. Ezzel a mű a lovagiasság legdicsőbb formájára, a militia Christire (Krisztus fegyveres erejére) utal, vagyis arra, hogy Theuerdankot Isten kezdettől fogva a királynő hitetlen ellenségei elleni fellépésre, a kereszténység védelmére hívta el.

Theuerdank lovag elindul a Szentföldre In: Theuredank lovag hősi kalandjai, Frankfurt am Main, Egenolff, 1553. Jelzet: Ant. 9376 (1) – Régi Nyomtatványok Tára

Folytatjuk…

Varga Bernadett
(Régi Nyomtatványok Tára)

2025. január 1-jén azoknak a kultúra és a tudomány terén tevékenykedő szerzőknek a műveivel gyarapodott a Magyar Elektronikus Könyvtár állománya, akik 1954-ben hunytak el, így életművük immár szellemi közkincs. Közülük különösen unikálisnak számít az a válogatás, amely a zenekritikus és zenei író, Papp Viktor (Szilágysomlyó, 1881. április 13. – Budapest, 1954. május 10.) publikációiból tesz hozzáférhetővé egy válogatást. A 20. század első felének egyik legmeghatározóbb kritikusaként Papp Viktor számos napilapban referált a mindennapi zenei eseményekről – egy 1937-ben, a Budapesti Hírlapban megjelent cikk szerint akkorra már nem kevesebb, mint ötezer kritikát közölt. Amellett, hogy rendszeresen írt zenekritikákat, Papp önálló kiadványokat és ismeretterjesztő monográfiákat is megjelentetett – a Magyar Elektronikus Könyvtárban ezekből a köteteiből olvashatunk.

Papp Viktor, a szilágysomlyói iskolatárs, Ady hűséges muzsikusa. A kép forrása: Vig Emese: „Mert innen hoztam, amit hoztam” – Ady Endre Zilahon. In: Maszol.ro portál, 2019. június 15. Korábban megjelent: Színházi Élet, 7. évf., 52. sz. (1918. december 29.), 12. – Törzsgyűjtemény

A zenekritikus első kötete Arcképek a zenevilágból címmel jelent meg 1918-ban. Mint a tartalomjegyzékből kitűnik, a kötet két részre osztható: első felében a nemzetközi – például Erich Korngold (1897–1957), Claude Debussy (1862–1918), Richard Strauss (1864–1949) –, míg a másodikban a magyar zeneélet művészeinek – Telmányi Emil (1892–1988), Kerner István (1867–1929) és Kodály Zoltán (1882–1967) – arcképeit festi le. Ahogy a kötet bevezetőjéből kiderül, a könyv fejezeteit Papp már korábban más fórumon is publikálta:

Papp Viktor: Arcképek a zenevilágból, Budapest, Franklin, 1918. A kötet belső címlapja a szerző herceg Esterházy Pálnak szóló dedikációjával – Magyar Elektronikus Könyvtár

Papp Viktor később további három arcképsorozatot felvonultató kötetet közölt: egyet az Operaház, egyet a külföldi, egyet pedig a magyar zenevilág művészeinek szentelt.
A kortárs művészek és zeneszerzők népszerűsítésén túl ugyanakkor Papp a korábbi zenetörténeti korszakok zeneszerzőinek életművét is fontosnak tartotta a közönség elé tárni. Ilyen például az a három kötet az 1920-as években napvilágot látott „élete és művei” sorozatból, amely Johann Sebastian Bach (1685–1750) – Bach János Sebestyén élete és művei –, Joseph Haydn (1732–1809) – Haydn József élete és művei – és Ludwig van Beethoven (1770–1827) – Beethoven élete és művei – munkásságáról értekezik.
Ez utóbbi zeneszerzőről ráadásul egy további kötetet is közölt Beethoven és a magyarok címmel a zeneszerző halálának centenáriumán, 1927-ben. A szerző a kötet bevezetőjében a következőképpen összegezte kiadványa célját:

A kortárs magyar zeneszerzők közül Papp talán a nemzetközi hírű zeneszerző, zongoraművész és karmester, Dohnányi Ernő (1877–1960) munkásságával foglalkozott a legtöbbet és vált életművének legelhivatottabb propagátorává. Ezt nem csupán a számos Dohnányi-hangverseny után született kritika, de a zenei író két kiadványa is dokumentálja. Az egyik kötet Dohnányi születésének 50. és művészeti pályafutásának 30. évfordulóján jelent meg 1927-ben. A korábban már használt „arckép” kifejezés e köteten is szerepel, ezúttal azonban csak jelzésértékűen, alcímként, ráadásul zárójelben. A szerző mintha ezzel azt jelezné, hogy nem csupán egy életrajzi összefoglalót rejt kiadványa, hanem azon is túlmutat, hiszen a kötetben Dohnányi műveinek jegyzéke és műismertetések is olvashatóak. Papp Dohnányi iránti rajongását a kötet bevezetőjének költői szófordulatai is jól sejtetik:

Papp Viktor: Dohányi Ernő, Budapest, Stádium, 1927. A kötet borítója – Magyar Elektronikus Könyvtár

A másik kötet egy nagyszabású alkalmi kompozíció, a szegedi Fogadalmi templom – a dóm – felszentelésére komponált Dohnányi-mű, a Szegedi mise (Missa in dedicatione Ecclesiae), op. 35 ismertetésére vállalkozik. A kiadvány aktualitása, hogy az életrajzi bevezetőn túl a szerző a mű első elemzésére is vállalkozik, mégpedig abban az évben, amikor a mű bemutatásra került, 1930-ban. A kötet különlegessége továbbá, hogy Papp Viktor az ismertetőben az eredeti Dohnányi-autográfból közöl példákat.

Papp Viktor: Dohnányi Ernő és Szegedi miséje. Missa in dedicatione ecclesiae, Debrecen – Budapest, Csáthy, 1930, 22. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Az arcképeken kívül általános zenetörténeti témákról is publikált. Ilyen a Bevezető a zeneművészetbe című kiadványa, amelyet 1927-ben Berlinben jelentetett meg. A kiadvány a zenetörténeti korszakok áttekintése után zenei műfajokat, majd két hangszert mutat be. Hasonlóan ismeretterjesztő szándékkal jelentek meg a zenekritikus azon kötetei is, amelyekben rádiós felolvasásainak szövegét jelentette meg az 1930-as és az 1940-es években. Papp munkássága ugyanis a Magyar Rádióval is összefonódott, hiszen 1928-tól a Rádió Zenei Tanácsának tagja volt. Rádióelőadásainak szövegét egyrészt a Muzsika című kiadványban – amely nem egyezik meg az azonos címmel 1929 és 1930 között megjelent és egyébként Papp Viktor által szerkesztett zenei folyóirattal –, majd Zenekönyv-sorozatában publikálta. E négyrészes sorozatból csupán két kötet címében szerepel utalás a rádióelőadásokra: a Zenekönyv rádióhallgatók számára. Operaismertetések és a Zenekönyv rádióhallgatók számára. Zenekari esték I–II. esetében. A Zenekönyv-sorozat utolsó két kötete – a Tanulmányok, kamarazene és A nóta – már sem címében, sem előszavában nem utal rádióelőadásokra, ami arra enged következtetni, hogy ismertetéseit a szerző már nem csupán egy behatárolt közönség számára írta, de valamennyi zenei iránt érdeklődőnek.

Papp Viktor: Zenekönyv rádióhallgatók számára. Zenekari esték I–II., [Budapest], Stádium, [1942]. A kötet belső címoldala – Magyar Elektronikus Könyvtár

Irodalom (Papp Viktor művei):

• Arcképek a zenevilágból, Budapest, Franklin, 1918
• Arcképek az Operaházból, Budapest, Stádium Sajtóvállalat, 1924
• Arcképek a külföldi zenevilágból, Budapest, Stádium Sajtóvállalat, 1924
• Arcképek a magyar zenevilágból, Budapest, Stádium Sajtóvállalat, 1925
• Bach János Sebestyén élete és művei, Budapest, Pantheon Irodalmi Intézet Részvénytársaság (Zenei Pantheon), 1920
• Haydn József élete és művei, Budapest, Pantheon, 1922
• Beethoven élete és művei, Budapest, Pantheon (Zenei Pantheon), 1927
• Beethoven és a magyarok, [Budapest], Szerző, 1927
• Bevezető a zeneművészetbe, Berlin, Voggenreiter, 1927
• Dohányi Ernő, Budapest, Stádium, 1927
• Dohnányi Ernő és Szegedi miséje. Missa in dedicatione ecclesiae, Debrecen – Budapest, Csáthy, 1930
• Liszt Ferenc élő magyar tanítványai, Budapest, Dante, [1938]
• Muzsika, [Budapest], Gergely, 1935
• Zenekönyv rádióhallgatók számára. Operaismertetések, Budapest, Stádium, [1940 után]
• Zenekönyv rádióhallgatók számára. Zenekari esték I–II., [Budapest], Stádium, [1942]
• Zenekönyv. Tanulmányok, kamarazene, Budapest, Stádium (Papp Viktor könyvei 21.), 1944
• Zenekönyv. A nóta, Budapest, Stádium (Papp Viktor könyvei 22.), 1944

Laskai Anna
(Színháztörténeti és Zeneműtár)