A bikinihez hasonló kétrészes ruhák első ábrázolásai közül az Olaszországban található Villa Romana del Casale őrzi az egyik legjobban fennmaradt, kiváló állapotban levő mozaikképet, amely Kr. u. 325-ből származik. Az UNESCO Világörökségének részeként elismert mozaik a köztudatba „Bikinis lányok” néven vonult be, viszont az alakok ezen különböző sporttevékenységeket végeznek, így a XX. századi bikinire kísértetiesen hasonlító ruhadarab praktikus célt szolgál, és nem a férfiszemek kényeztetését.

Bikinis lányok. Olaszországban feltárt ókori római mozaik a szicíliai Piazza Armerina melletti Villa Romana del Casaléban. A kép forrása: Wikipédia

Az első igazi fürdőzésre használt fürdőruhák mai szemmel nézve kényelmetlenek, szorosak és nevetségesek is voltak, hisz teljes egészében takarniuk kellett a nők és férfiak lábát és karját is.
A 19. században használatos fürdőruhákkal először az 1870–80-as években találkozunk újságcikkekben: a nőknél bokáig érő, vastag gyapjúszövetből készült ruha és fürdőkosztüm volt a divat, illetve a hosszú, vászonnadrág, hosszú ujjú inggel.
A Hölgyek Lapja 1881-ben mutatta be a Monaszterly és Kuzmik utódai divatszalon kínálatát. A szalon a Váci utcában volt, ám az árak miatt csak egy szűk társadalmi réteg engedhette meg magának, hogy onnan vásároljon.
A fürdőruha bő bugyogóból, hosszú kabátszerűségből állt, melyet fehér öv szorított a derékhoz. A vászon fürdőköpenyt a fürdőruha fölé vették a vízbelépés előtt s a kilépés után, hogy a testhez tapadó vizes öltözéküket fedje. 3 Fürdőöltözék kis lányoknak, bugyogóból s ruhácskából, melyet écharpe, azaz sál, kendő szorított a derekukhoz, a nyaki részénél szögletes kivágás látszódik. 4. Fürdőruha vászonból. A bő bugyogó fölött hosszú kabátszerű látszik pliszé ráncokkal, a nyaknál fodros gallérral.  
A fürdőöltözékhez harisnya, cipő és kalap is tartozott és a szolid fürdőruha alatt természetesen fűzőt hordtak.

Hölgyek Lapja, 5. évf. 27. sz., 1881. július 3. Címlap – Törzsgyűjtemény

Az Ország-Világ folyóirat 1895-ben ismertette az akkori divatos és népszerű fürdőkosztümöket, nők és kislányok számára is.

• 
• 

A nők úszásának és ezzel együtt a gyakorlatias fürdőruháknak egyik élharcosa az ausztrál úszóbajnoknő, Annette Kellermann volt. 1907-ben bostoni Revere Beach nevű partszakaszra egy 13 mérföldes (21 kilométeres) versenyre – az addig szokásos, textíliákban bővelkedő, fűzőket, kitömött vállú gyapjúruhákat, tömött szoknyás fürdőöltözéket ledobva – testhez simuló, karjait és lábait szabadon hagyó egyrészes fürdőtrikóban érkezett. Viseletéért a strandon letartóztatta a rendőrség. Az ügyében végül egy bíró úgy döntött, hogy Kellerman viselheti az öltönyét – ha egy teljes hosszúságú köpennyel takarja be, amíg el nem éri a víz szélét.
A 20. század első éveiben a még hosszabb ujjú bugyogós-kabátos fürdőruhákra kiváló példa egy 1903-as ismertető vagy a Neuman László és Társa fehérnemű nagykereskedő cég két reklámja a Tolnai Világlapjában 1910-ből.

• 
• 
• 

Az újságcikkekben kevésbé reklámozták a férfiak számára készített fürdőruhákat, ám néhány példa mégis akad, mint például a Gólya áruház reklámja a Pesti Hírlapban 1911-ből és 1913-ból. Jól látható, hogy a férfiak a test vonalait követő egyrészes fürdőruhában fürödtek, amelyek legtöbbször pamutból készültek.

• 
• 

A 20. század első harmadában azonban már az erkölcsös szempontokkal össze lehetett egyeztetni a rövidülő fürdőruha divatot, így a nőknél a nadrág vagy alsószoknya már csak térd fölé ért és egyre jobban teret hódított a kivágott ujjatlan dressz. Erre Stern József császári és királyi udvari szállító reklámja kiváló példa.

Stern József divatáru és fehérneműkereskedésének reklámja 1915-ből. In: Rákos Vidéke, 15. évf. 25. sz., 1915. június 20., 14. – Törzsgyűjtemény

A napi és hetilapokban az ország különböző strandjain érvényes fürdőzési szabályokat többször is publikálták. Somogyvármegye Hivatalos Lapja 1913. nov. 20-án közölte Balatonföldvár fürdőszabályzatát.

A Békésmegyei Közlöny 1928 májusában közölte a békéscsabai rendőrkapitányság vezetőjének rendeleteit a békéscsabai strandról:

Somogy Vármegye Hivatalos Lapja 1933 májusában közölte a Balatonban fürdőzés szabályzatát:

Míg az 1920-as években Magyarországon évenként 150–200.000 fürdőruhát adtak el a kereskedők, 1934-ben ezt a számot már 700.000 darabra tették. A pamutfürdőruha ára 30–40 pengő, a gyapjúfürdőruha 7–20 pengő volt. Ekkor még a gyapjú volt az uralkodó alapanyag, de a szabadon levő hát akkor már megengedett volt.
A nemzeti könyvtár plakátgyűjteménye több reklámplakátot őriz az 1920-as évektől kezdve, amelyeken felfedezhetők a korabeli fürdőruhák típusai és márkái. 1922-ből származik egy, a Palatinus Strandfürdőben megrendezett fürdőruha-bemutató reklámja. A fürdődivat-kiállításon bemutatott strandruhák, fürdőkosztümök és egyéb fürdőtoalett-cikkek ízelítőt adtak az akkori nyári divatból.

Fürdőruha és toilette bemutatás a Szent-Margitszigeti Palatinus standfürdőben: 1922. jún. 15–18. Jelzet: PKG 1922/14. – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Az 1920–1930-as évek végéről a könyvtár Történeti Fénykép- és Videótára is őriz néhány képet.

• 
• 
• 

A rövidnadrágos, ujjatlan fürdőruhára jó példa az 1927-ben megnyitott Szent Gellért Hullámfürdő két plakátja.

• 
• 

A Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár gyűjteményében található a Csillaghegyi Hullám-és Strandfürdő reklámplakátja. A többi stranddal ellentétben fürdőruhás, ugrani készülő férfivel hirdették. Ugyanezzel a grafikával reklámozták a napi- és hetilapokban is a strandot.

• 
• 

A fürdőruhás plakátokkal nemcsak strandokat, hanem gyógyfürdőket is hirdettek, ilyen volt az ismert Erzsébet Sósfürdő is Kelenföldön, amely 1854 és 1954 között működött, évente május 1-től szeptember 30-ig.

Erzsébet sósfürdő: strandfürdő. Jelzet: PKG 1931/224. – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

1930-ból két hazai strand plakátját is őrzi a könyvtár, ahol jól láthatók a kor divatjának megfelelő fürdőruhatípusok is. Az egyik az 1925 májusában megnyílt Danubius strandfürdő reklámja, a másik az Esterházy Tamás gróf által 1932-ben építtetett pápai Esterházy strand plakátja.

• 
• 

Strandokon és fürdőkön kívül fürdőruhatípusokat is reklámoztak a plakátok. A nemzeti könyvtár gyűjteményében találunk Jason aranygyapjú fürdőruhareklámot, illetve a Norma márkájú fürdőtrikó plakátját is. A fürdőruhamárkák közül kiemelkedett a Nor-coc fürdőruha, amely az 1889-ben alapított hódmezővásárhelyi Kokron József és Fiai Kötszövöttárugyár terméke volt. A gyár a Cocron József harisnyaszövő segéd által alapított műhelyből alakult ki és fejlődött száz év alatt az 1980-as évek végéig működő korszerű, a magyar textiliparban jelentős helyet elfoglaló nagyvállalattá Hódmezővásárhelyi Divat Kötöttárugyár néven.

• 
• 
• 

A fürdőruhát az 1930-as években így reklámozták:

A könyvtár Történeti Fénykép- és Videótára az 1930–1940-es évekből is őriz budapesti strandokról fényképeket, ahol jól látszódnak a nők és férfiak által viselt korabeli fürdőruhatípusok.

• 
• 
• 

Források:

• Hölgyek Lapja, 5. évf. 27. sz., 1881. július 3.
• Ország-Világ, 16. évf. 33. sz., 1895. augusztus 18.
• Békés, 69. évf. 114. sz., 1937. május 23.
• Vásárhelyi Friss Ujság, 5. évf. 145. sz., 1932. június 29.
• Esti Kurír, 7. évf. 185. sz., 1929. augusztus 16.
• Somogy Vármegye Hivatalos Lapja, 32. évf. 47. sz., 1913. november 20.; 52. évf. 19. sz., 1933. május 11.
• Békésmegyei Közlöny, 55. évf. 114. sz., 1928. május 20.
• Tolnai Világlapja, 3. évf., 28. sz., 1903. július 12.; 10. évf. 25. sz., 1910. június 19.; 10. évf. 24. sz. 1910. június 12.
• Pesti Hírlap, 33. évf. 149. sz., 1911. június 15.; 35. évf. 141. sz., 1913. június 15.
• Rákos Vidéke, 15. évf. 25. sz., 1915. június 20.

Összeállításunk második része itt olvasható.

Szemerédi Ágnes (Főigazgatói Kabinet)

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre egyet-egyet blogunkban. A sorozat nyolcvanegyedik részében Vasné dr. Tóth Kornélia, a Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár tudományos munkatársa „Ex libris gyűjtők, gyűjtemények” címmel indított alsorozatában a tárban található ex librisek készíttetői közül ezúttal Fülöp Irént és gyűjteményét mutatja be.

Fülöp Irén a II. világháború idején, 1941-ben Budapesten született. A Veszprém megyei Sümegen járt gimnáziumba. A középkori vár a mai napig a város egyik jelképe.

Andruskó Károly grafikája, Jelzet: Exl.F/283 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Irén Sümegről Ajkára költözött, ahol gyors- és gépírást tanult, és nyugdíjazásáig az Ajkai Timföldgyár és Alumíniumkohóban dolgozott TMK-előadóként.
1970 óta aktívan járt az ajkai Városi Könyvtárba. Az akkori könyvtárigazgató, Tilhof Endre hívására lépett be 1980-ban, alapító tagként a Kisgrafika Barátok Köre Ajkán megalakuló csoportjába. 2017-től, Kundermann Jenő halála után az ajkai kisgrafikai csoport vezetője lett.
Első kisgrafikai lapját Bagarus Zoltán (1947–1999), az ajkai KBK és az Ajkai Grafikai Műhely alapító tagja készítette a fertődi Esterházy-kastély bejáratával. A grafikusnak – az alkotásjegyzékében jelölten is – ez volt az első ex librise.

Bagarus Zoltán linómetszete, Jelzet: Exl.F/357 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Bagarus a későbbiekben is számos ex librist készített Fülöp Irénnek, változatos tematikában: Zeusz, Kleopátra és Drakula ábrázolásával, kutya-, illetve virágmotívumokkal. A következő csendélet ablakban virágcsokrot jelenít meg.

Bagarus Zoltán linómetszete, Jelzet: Exl.F/358 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Baranyai Ferenc, Tóth Rózsa és Andruskó Károly emelhető még ki a Fülöp Irén nevére ex libriseket alkotó grafikusok közül. Ezeken dominálnak az irodalmi-történelmi témák, van köztük az ókori egyiptomi fáraókat idéző, várat ábrázoló és Kisfaludy Sándor költőre emlékező. Utóbbi lapon – az ajkai Baranyai Ferenc alkotásán – Kisfaludy portréja látható sümegi szülőházával, mely jelenleg emlékházként működik. Az előtérben Kisfaludy Himfyjének két sorát olvashatjuk:

Baranyai Ferenc rézkarca. Forrás: Magángyűjtemény

A Kisfaludy Sándor Emlékház belső terének egy részletét, Kisfaludy Sándor szobáját jeleníti meg az alábbi képeslap.

Kisfaludy Sándor Emlékház (Kisfaludy szobája), Sümeg, Képeslap 1945 után – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Tóth Rózsa szegedi grafikus színes metszetei virágokat ábrázolnak, illetve a Távol-Kelet, Kelet-Ázsia világát idézik.

Tóth Rózsa linómetszete, Jelzet: Exl.F/356 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Irénnek a gyűjtés során tematikai megkötése nem volt. Rendszeresen beszerezte Bagarus Zoltán és Tóth Rózsa grafikai lapjait. Emellett König Róbert, Kékesi László, Fery Antal, Várkonyi Károly, Nagy László Lázár, Vincze László és az osztrák Alma Petz grafikái szerepeltek nagy számban a gyűjteményében. Több grafikussal aktív levelezésben állt. Az ajkai gyűjtők mellett jelentősebb cserepartnerei voltak Keresi Ferenc, Gombos László, Palásthy Lajos, Vasné Tóth Kornélia és az olasz Mario De Filippis.
Gyűjteménye legszebb darabjait több kiállításon bemutatta – ezek közt legjelentősebb a 2014. februári ajkai tárlat volt, amelyet kifejezetten Fülöp Irén anyagából rendeztek az akkor 15 éve elhunyt Bagarus Zoltánra emlékezve. Ezen Bagarus 50 lapja szerepelt, változatos tematikában. A 2017-es költészet napi Képversek – verses képek című kiállításon is számos grafika volt látható gyűjteményéből az ajkai Városi Múzeumban, ezúttal az irodalomhoz kötődő művek.

Többek között e gondolat jegyében vált aktív gyűjtővé Fülöp Irén is, aki a KBK ajkai csoport 40 éves ünnepi alkalmát 2020 őszén már nem érhette meg, az év tavaszán elhunyt. Ex librisei méltó módon őrzik az emlékezetét.

Tóth Rózsa linómetszete. Forrás: Magángyűjtemény

Irodalom:

• „Ajándék ez a szó”, szerk. Krajcsi Tiborné, Pápa, 2016. (katalógus)
• Bagarus Zoltán ex librisei és grafikái (Alkotásjegyzék és kiállítási katalógus), szerk. Tilhof Endre, Pápa, Jókai Mór Városi Könyvtár, 1995. (op. 1, 5, 14, 34, 40, 69, 85)
• Belépési nyilatkozat Fülöp Irén nevére, KBK Irattár, 1980.
• Morzsák az Ajkai Kisgrafika Barátok Körének történetéből. Az ajkai kör és a Pápai Jókai Mór Városi Könyvtár köszönti a 60 éves KBK-t, szerk. Fazakas Tamásné, Pápa, Jókai Mór Városi Könyvtár, 2019.
• Padné Szabó Mária: Fülöp Irénre emlékezünk, Kisgrafika, 2020/2. sz., 15.
• Sipos Ottó Tibor: Emlékezés Bagarusra: a szíve ellene fordult, Veszprém megyei hírportál, 2014. március 7.
• Tilhof Endre: Ajkai Kisgrafika Barátok Köre vázlatos eseménynaptára, Kisgrafika, 2013/2. sz., 10–12.
• Tisler Anna: Képversek a múzeumban, Ajkai Szó, 2017. április 10.

Vasné dr. Tóth Kornélia (Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

Az Ex libris gyűjtők, gyűjtemények című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész; 56. rész; 57. rész; 58. rész; 59. rész; 60. rész; 61. rész; 62. rész; 63. rész; 64. rész; 65. rész; 66. rész; 67. rész; 68. rész; 69. rész; 70. rész; 71. rész; 72. rész; 73. rész; 74. rész; 75. rész; 76. rész; 77. rész; 78. rész; 79. rész; 80. rész; 82. rész; 83. rész

Az Ezer Székely Leány Napját 1931-ben rendezték meg először Csíksomlyón, amely azóta az ugyanott tartott, több évszázados hagyománnyal bíró pünkösdi búcsú után a legfontosabb székely közösségi eseményé lett. A programot rendszerint július első szombatjára időzítik, és a székely népviselet, néptánc, illetve népzene rangos seregszemléje.
Az egyre népszerűbbé váló rendezvényt a román hatóságok az 1935 utáni években betiltották, a kommunizmus alatt sem lehetett megszervezni. Az 1940-ben kezdődő rövid „magyar világ” után 1990-ben éledt újjá, és azóta is töretlen az iránta való érdeklődés. Ahhoz, hogy megértsük az Ezer Székely Leány Napja lényegét, érdemes visszatekintenünk a kialakulása körüli időkre és körülményekre.
A később mozgalommá fejlődött rendezvény ötletgazdája, egyik szervezője Domokos Pál Péter (1901–1992) Csíkszeredában élő, dolgozó tanár, népzenekutató és -gyűjtő volt. Domokos 1926-ban tért haza Budapestről, ahol pedagógia tanulmányokat folytatott, és a csíkszeredai tanítóképző tanára lett. Csíkban, hat évvel Trianon után a fiatal tanár megérezte, hogy az idegen hatalom és elnyomás idején fokozottan kell figyelni a saját nemzeti önazonosságra és hagyományokra. Kájoni Jánost idézve „édes hazáját”, nemzetét akarta szolgálni már fiatalkori eszmélése, olvasmányélményei után. Domokos Pál Péter oktatói, majd később népzenegyűjtői tevékenysége mellett a székely népviselet népszerűsítését is fontosnak tartotta, hiszen az jelképesen és láthatólag is a nemzeti önazonosság kifejezője volt. Ahogy 1986-ban egy róla készült portréfilmben elmondja, maga kezdett el székely harisnyában járni, jó példát mutatva diákjainak, tanártársainak és minden ismerősének.

Domokos Pál Péter a róla készült portréfilmben mesél az Ezer Székely Leány rendezvény ötletéről. „…édes hazámnak akartam szolgálni” – Domokos Pál Péter-portré, 1986, szerkesztő: Bokor Péter, rendező: Hanák Gábor, beszélgetőtárs: Pálfy István. In: Youtube

A többi tanár eleinte nem lelkesedett a népviseletért, mert számukra a műveltség jelképe az élére vasalt nadrág volt, de az ő példája ragadós volt, és egyre többen követték, főleg a diákok. Domokos azt is elmesélte, hogy egymaga nehezen boldogult volna, ezért szövetségeseket keresett. Tudta, hogy minden egyes személyt és csoportot egyenként nem győzhet meg, ezért inkább egy ismert, közkedvelt személyiséget nyert meg az ügynek, akit sokan már divatból is követtek. Megkérte Dr. Hirsch Hugónét, „a legfontosabb hölgyet Csík vármegyében”, hogy öltözzön népviseletbe, szőttes rokolyába. Hirschnét valóban sokan követték is, a divatból mozgalom lett, és a román idők ellenére 1931-ben, 1932-ben és 1933-ban, háromszor is létrejött a székely népviselet összejövetele, az Ezer Székely Leány Napja. Domokos Péter Pálnak, ahogy kiemelte, élete egyik nagy élménye volt a pünkösdi búcsú, és annak oldalhajtásaként, ugyanazon a helyszínen szervezte meg a népviseleti találkozót. Már az első évben, 1931-ben számos székelyföldi településről, a szomszéd megyékből is érkeztek fiatal, népviseletes leányok, legények, több mint 15600-an, akik felvonultak Csíkszereda fő utcáján, és a közeli Csíksomlyón szentmisét hallgattak, majd bemutatták egymásnak és a közönségnek a népi ének- és tánctudásukat.
Domokos segítői, a tényleges szervezők a Szociális Testvérek Társasága (szürke nővérek) és a Katolikus Nőszövetség, illetve az általuk alapított Kaláka mozgalom volt. Ez egyben ráirányítja a figyelmet az egyházi rendek és egyesületek közösségszervező erejére. 1945 előtt az államnál sokkal több közösségi feladatot láttak el a szerzetesrendek és egyesületek a katolikus, a protestáns többségű vidékeken pedig a többi egyházhoz köthető egyesületek. A kommunisták azért is üldözték olyan kegyetlenül az egyházakat, mert ki akarták venni a vallásos rendek és szervezetek kezéből az ifjúság és egyáltalán az emberek életének szervezését az oktatástól-neveléstől az egészségügyig. Romániában az egyházakat a nemzetiségi megoszlás miatt már a kommunizmus előtt és még élesebben támadták.
Tehát a székely-magyar népviselet és kultúra iránti vonzódás, annak reneszánsza érthetően a román uralom és elnyomás idején, az ellenállás jelképeként erősödött meg. Erre az időszakra esik a székelykeresztúri tanár, zeneszerző, karmester, népzenegyűjtő és közösségszervező, a Szittya előnevet tudatosan felvevő Horváth Lajos (1883–1960) munkásságának kibontakozása is. Teher alatt nő a pálma – mondja a közmondás. Horváth Lajos, aki gyakorlatilag a teljes székelyföldi népdalkincset összegyűjtötte, egy részét feldolgozta, illetve előadta, ebben az ellenszélben tevékenykedett. A sors fintora, hogy Horváthot Domokos nem értette, de ebben kettejükön kívüli más személyes és magánérdekek is közrejátszottak. Nem véletlen azonban, hogy mindketten hasonló nehézséggel küzdöttek, például mindkettejüket elbocsájtották tanári állásukból, mert diplomájukat nem Romániában szerezték. Horváth a székely, Domokos a csángó népdalkincs összegyűjtésében tette magát hasznossá.
Fontos még megemlíteni, hogy a Székely himnusz is a Trianon utáni széttagoltság és román uralom idején, 1921-ben keletkezett, ugyan nem Erdélyben, de más lehetőség híján az anyaországba menekült két székelynek, Csanády Györgynek és Mihalik Kálmánnak köszönhetően.
Visszatérve az Ezer Székely Leány Napjához, a mozgalmat 1990–ben élesztették újjá, László Pál, Csíkszereda első szabadon választott polgármesterének kezdeményezésére. A találkozó önálló életre kelvén több változáson is keresztülment. Velünk él a hagyomány, ahogy Barabás László, egy másik székely tájegységről, a Sóvidékről írt néprajzi monográfiái is igazolják. Például 2003-tól 2007-ig a találkozó „tömegrendezvény”-jellege erősödött, ezekben az években záróeseményként bemutattak egy-egy rockoperát a csíksomlyói „Nyereg”-ben vagy a Csíki Játékszínben. Később azonban megerősítve a találkozó alapítóinak eredeti szándékát, ismét a székely népi kultúrát és a települések helyi műkedvelő előadóit helyezték a középpontba. A szervezést 2010-től átvette Csíkszereda Polgármesteri Hivatala, a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes, az Ezer Székely Leány Napja Alapítvány, valamint három további társszervező: Hargita és Kovászna Megye Önkormányzata és a Hargita Megyei Kulturális Központ. Megőrizték a találkozó helyi, népi (adatközlői) és vallási jellegét is. A résztvevők ugyanúgy felvonultak Csíkszeredában, mint hajdanán, és szentmisét hallgattak a csíksomlyói kegytemplomban, később pedig a búcsújáróhely szakrális helyén, a „Nyereg”-ben, ahová 2019 pünkösdjén a pápa is ellátogatott.

Fotó az első Ezer Székely Leány Napja rendezvényről, a csíkszeredai felvonulásról. In: Pásztortűz (Kolozsvár), 17. évf., 15. sz., 1931. július 26., 366. – Törzsgyűjtemény

Aki nem, vagy csupán futólag hallott a rendezvényről, először biztosan felkapja a fejét, hogy valóban összesereglik-e ezer székely leány évente Csíksomlyón, vagy csak a búcsúra mennek el ilyen és ennél nagyobb létszámban. A Székelyhon megírta, hogy a rendezvényen 2019-ben 1944 székely népviseletes leány és 1001 székely legény vett részt regisztráltan, de valójában ennél sokkal többen voltak. A 2019 előtti években még több fiatal és érdeklődő volt jelen. 2020-ban és 2021-ben a járványhelyzet miatt kevesebben jutottak el Csíkba, erre a jeles a találkozóra, de nem lenne meglepetés, ha idén és jövőre a létszám látványosan megemelkedne.

Deák-Sárosi László (Történeti Fénykép- és Videótár)

Források: 

• Az Ezer Székely Leány Napjáról Csíkszereda város honlapján
• Összefoglaló történeti kiadvány a rendezvényről archív idézetekkel és fotókkal: Ezer Székely leány Napja, Csíkszereda Kiadóhivatal – Csíkszereda Polgármesteri Hivatalának kiadója, 2009.
• Portréfilm Domokos Pál Péterrel, rendező: Hanák Gábor, 1986. Részlet.
• Iszlai Katalin: Ezer Székely Leány Napja: azt üzeni, hogy Székelyföld volt, van és lesz, Székelyhon, 2019. július 6.
• A Székelyhon videóriportjai a 2021-es év rendezvényéről: 1. riport, 2. riport 

A szerző kapcsolódó cikkei: 

• Deák-Sárosi László: Egy székely népdalgyűjtő, zeneművész és pedagógus a XX. század első feléből. In: Ephemeris Hungarologiae, 2021/1., 223–225.
• Deák-Sárosi László: „Porlik, mint a szikla” – százéves a Székely himnusz. In: Magyar Nemzet, 2021. május 22. (Első rész), május 23. (Második rész)
• Deák-Sárosi László, A Székely himnusz ritmusáról és három szövegváltozatáról, Száz évvel ezelőtt született a Székely himnusz. In: OSZK-blog, 2021. július 22.
• Deák-Sárosi László: Velünk élő hagyomány – Barabás László: Az otthonosság gyökerei. Népismereti írások, néprajzi tanulmányok (2016) című könyvéről. In: Erdélyi Múzeum, évf, 2017. 2. sz., 167–169.

Az eredetileg 2020 őszére tervezett nemzetközi konferencia jelenléti megvalósulásához ragaszkodtak a norvég szervezők, így majdnem kétévnyi csúszással, de számos résztvevővel 2022. június 2–3-án rendezték meg a Working with letters című szakmai fórumot. A tanácskozás a CERL (Consortium of European Research Libraries/Európai Kutató Könyvtárak Konzorciuma) és a Manuscript Librarians Group támogatásával, Scot McKendrick, a British Library osztályvezetője elnöklete alatt valósult meg.

A Working with letters című nemzetközi konferencia meghívója és programja a Norvég Nemzeti Könyvtár oldalán

A résztvevők különböző korszakokban – jellemzően a 16–19. században – keletkezett levelekkel való munkájuk során szerzett tapasztalataikról számoltak be, a levélírók között szerepeltek kínai tudósok, norvég írók, nagyszombati polgárok, I. Erzsébet angol királynő, Charles Darwin, Marcel Proust, de maga Isten is. Bepillantást nyerhettünk a levelek őrzésébe, feldolgozásába és szolgáltatásába a Drezdai Állami- és Egyetemi Könyvtárban, a Finn Nemzeti Könyvtárban, a Litván Nemzeti és a Vilniusi Egyetemi Könyvtárban, a Lengyel Nemzeti Könyvtárban és a Leuveni Katolikus Egyetem Könyvtárában.
A magyar jelenlét az európai kultúrában számos előadásban felmerült, hallhattunk a Drezdában őrzött két corvináról, II. Lajos felesége, Habsburg Mária leveleiről, amelyeket a Leuveni Katolikus Egyetem Könyvtárában őriznek vagy Hell Miksa csillagász feljegyzéseiről, amelyeket a Vilniusi Egyetemi Könyvtárban találhatunk meg.
Intézményünket Bakonyi Zsuzsanna, a Régi Nyomtatványok Tára munkatársa képviselte a konferencián 16th-century Hungarian letters from Nagyszombat (Trnava) című előadásával, amelyben Nagyszombatban őrzött mintegy ötezer darab 16. századi levél alapján mutatta be a magyar nyelvű hivatali írásbeliség kezdetét és a város mindennapjait, különös tekintettel az 1567-es pozsonyi országgyűlésen megjelent nagyszombati követek életére.
A kétnapos rendezvény baráti hangulatban, pontos időbeosztással, mindamellett szakmai eszmecserére bőven időt hagyva telt, a résztvevők gazdag tapasztalatokkal térhettek haza, a konferencia szervezőit hálás köszönet illeti.

A konferencia absztraktjai itt olvashatók.

Bakonyi Zsuzsanna (Régi Nyomtatványok Tára)

A legújabb kori erdélyi magyar irodalom legnagyobb hatású alkotójára emlékezünk születésének 95. évfordulója alkalmából.

Sütő András: Csillag a máglyán (Madách Színház). A Hitnyomozó (Haumann Péter) kihallgatja az álnéven rejtőző Kálvint (Sztankay István) és Szervétet (Huszti Péter). In: Színház, 9. évf. 3. sz., 1976. március, 3. – Elektronikus Periodika Archívum

A család és a szülőföld

1927. június 17-én született a mezőségi Pusztakamaráson, Sütő András és Székely Berta gyermekeként. Abban a faluban látta meg a napvilágot, ahol Kemény Zsigmond van eltemetve. Ez a Kolozsvártól negyven, Marosvásárhelytől hatvan kilométerre levő, háromnegyed részben román, egynegyed részben magyar lakosságú szórványfalu távol esik a vasúti és szellemi közlekedés ütőereitől, hajdani lápok, tavak, nádasok kiszikkadt völgyében. Erről a vidékről írta Makkai Sándor 1936-ban megjelent Holttenger című, segélykérő könyvét. A család és a szülőföld annyira meghatározó élménye volt Sütő Andrásnak, hogy íróként is sokáig ebből táplálkozott. Még történelmi drámáin és áttételesebb művein is átsejlik világszemléleti elemként az otthoni környezet. Művészete otthonkereső és otthonteremtő kísérlet, szembeszegülés a posztmodern kori elidegenedéssel és magánnyal. Tamási Áron szállóigévé vált mondata az ő életművére is alkalmazható: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne” (Ábel Amerikában).

Népi elbeszélők. Az első meseélmények és olvasmányok 

Emlékezete szerint a „klasszikus elbeszélők” közül elsőként apai nagyapja, Sütő Mihály, az írástudatlan uradalmi cseléd volt rá igazán nagy hatással. Anyai nagyapja bibliás református ember volt: a Szentírást olvasta vasárnaponként unokáinak. Sütő bibliai motívumokban gazdag, ünnepélyes nyelvének, világszemléletének ez volt az első forrása.
Sütő Mihály mellett Orbán János, pusztakamarási népi elbeszélő is nagy hatással volt rá, aki a segítségért, munkáért is mesével fizetett neki gyerekkorában. Tőle kapta kölcsön Kuncz Aladár Fekete kolostor című regényét is, emlékezete szerint az egyetlen magas színvonalú regényt a faluban kézről kézre járó félpengős ponyvaregények, kalendáriumok mellett. Apai nagyapja a mesélésben Mikszáth és Jókai mellett Ion Creangának volt méltó versenytársa. A pusztakamarási román származású Anika néni így kezdte neki a mesélést: „Volt egyszer, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egy királyfiú, úgy hívták: Ion Creangă.” Ezután pedig elmondta Creangă egyik meséjét, a Fehér szerecsent. Ion Creangă (1837–1889) a 19. századi klasszikus román prózairodalom egyik legnagyobb alkotója. A moldvai román népnyelv az ő műveiben kapott először irodalmi rangot. Az ortodox diakónus végzettségű Creangă prózája nyugodt, kiegyensúlyozott lejtésű, mentes a 19. század második felében Európa-szerte terjedő modernizmus minden frivolságától, Vas Gereben szépprózájához hasonlóan igazi fehér irodalom. A népi elbeszélések és a Biblia mellett Creangă meséinek is tulajdonítható, hogy Sütő prózája szintén ilyen méltóságteljes, kiegyensúlyozott karakterű; mindemellett természetesen az olvasó figyelmét felébresztő és lekötő tenzív és detenzív szakaszok, valamint fordulópontok is megtalálhatók benne. Mikor felnőtt fejjel megtudta, hogy Creangă az írója az Anika nénitől hallott meséknek, magyar nyelvre fordította őket, és sok kiadásban megjelentek, először 1949-ben.

Sütő András arcképe. In: Igaz Szó, 1970/8, 160. – Törzsgyűjtemény

Gimnáziumi tanulmányai. Írói tehetségének megmutatkozása

1940 őszén kezdte meg középiskolai tanulmányait a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban, Jenei Sándor tiszteletes úr segítségével és útbaigazításával, kántortanítói tervekkel. Útiládáját édesapja készítette, a falu kegyurának neje, Kemény Béláné pedig Kemény Anna bárónő kelengyéjéből válogatott neki paplanlepedőt és párnahuzatokat. A monogramok miatt a kollégium mosónője egy ideig báró úrfinak szólította. Magyartanára Vita Zsigmond volt, a kiváló irodalomtudós, aki hamar felismerte Sütő András írói tehetségét. Ő közölte nyomtatásban első írását is, a nagyenyedi Szövetkezeti Egyesület lapjában (Egy őzike halála). 1945 januárjában beiratkozott a kolozsvári Református Kollégiumba. A Független Erdélyi Köztársaságot és Groza Pétert éltető mondatáért letartóztatták és kihallgatták. Május 6-án Balogh Edgár főszerkesztő a Világosság című napilapban leközölte Levél egy román barátomhoz című írását, korszakalkotónak minősítve azt. Ezt követően a Világosság tudósítója lett. Nyáron Pusztakamaráson népdalokat, népszokásokat gyűjtött Faragó József megbízásából. Augusztus 3-án részt vett a Groza-kormány melletti tüntetésen, amelyet a karhatalmi erők vérbe fojtottak. Ősszel bejutott a Móricz Zsigmond Népi Kollégiumba. Írásai rendszeresen jelentek meg a Világosságban.

Szépírói karrierjének kezdetei

1947-ben Balogh Edgár ajánlására belépett a pártba. Decemberben tudósítóként részt vett a Magyar Népi Szövetség III. Kongresszusán Temesváron. 1948 tavaszán az MNSZ ifjúsági bizottsága sajtófelelősének hívták meg Bukarestbe. Néhány hét után az Ifjúmunkás című hetilaphoz került, de mivel engedély nélkül meghosszabbította riportútját egy pusztakamarási kitérővel, fegyelmit kapott. Otthagyta az Ifjúmunkást, visszatért Kolozsvárra, a Falvak Népe munkatársa lett. Megjelent Hajnali győzelem című novellája az Utunk című irodalmi hetilap 22-es számában. Ősztől magánúton az Unitárius Kollégium nyolcadik osztályát végezte. 1950-ben Mezítlábas menyasszony című novellájából Hajdu Zoltánnal közösen színdarabot írt. Ezt a darabot 1951. január 5-én mutatta be először a kolozsvári Állami Magyar Színház. Ezt követően Nagybányán, Konstancán, Galacon, Bukarestben is színpadra vitték, a szerzők pedig Állami díjat kaptak. 1953-ban megjelent Emberek indulnak című novelláskötete, amelyért az Állami díj harmadik fokozatát kapta. Íródelegációban ugyanebben az évben Bulgáriában is járt. Így kezdődött szépírói karrierje.

Sütő András. Nagy Imre rajza 1972-ből. In: Igaz Szó, 1973/6, 913. – Törzsgyűjtemény

1954 telén családjával Marosvásárhelyre költözött és az Igaz Szó  című szépirodalmi folyóirat főszerkesztő-helyettese lett. Egy pakli dohány címmel újabb elbeszéléskötete jelent meg. A címadó írás szüzséjét saját visszaemlékezése szerint Orbán Jánostól hallotta. 1955-ben a Magyar Írószövetség vendégeként feleségével Magyarországra látogatott. Budapesten, Egerben, Debrecenben járt, megismerkedett Szabó Pállal, Veres Péterrel. A Szabad Nép vezető munkatársi állást kínált fel neki, de nem fogadta el. Megjelent Októberi cseresznye című novelláskötete. 1956 januárjában Illyés Gyulát kalauzolta erdélyi körútján. A politikai-ideológiai tisztulás igézetében fogant cikkeket írt az Igaz Szóba és az Utunkba. Megjelent Félrejáró Salamon című regénye, az ebből készült mozifilmet is bemutatták, amelyet társadalomkritikai üzenete miatt rövidesen betiltottak. Tamási Áron szeptemberben hivatalos vendégként Marosvásárhelyre látogatott, és több napot együtt töltöttek. A magyar forradalom ellen tiltakozó memorandumot három kollégájával együtt nem volt hajlandó aláírni, amiért majdnem börtönbe került. 1957-ben irodalmi almanachot szerkesztett, amelybe a helyi szerzők mellett Tamási Áron, Veres Péter is küldött írást, ám a kötet nem jelenhetett meg.
1958-ban a nyitást követően Művészet címmel havilap indult, amelynek főszerkesztője lett, és az Igaz Szótól megvált. Constantin Olariu fordításában románul is megjelent a Félrejáró Salamon. Az Igaz Szó pályázatára megírta Fecskeszárnyú szemöldök című egyfelvonásosát, amelyet 1959-ben mutatott be a kolozsvári Állami Magyar Színház. Tártkarú világ címmel ebben az évben gyűjteményes elbeszéléskötete jelent meg. Október 1-jétől felsőbb utasításra megváltoztatták a Művészet profilját: ebből lett a rendszerváltásig működő Új Élet című színes magazin. 1962-ben a Fecskeszárnyú szemöldök és és a Szerelem, ne siess! című színdarabokból írta meg Tékozló szerelem című háromfelvonásos darabját, amelyet Kovács György rendezésében május 31-én mutatott be először a marosvásárhelyi színház. Színpadra vitték a darabot románul is Bukarestben és Iaşi-ban: ezenkívül bemutatta a szatmári, a sepsiszentgyörgyi, a nagyváradi magyar színtársulat és a Komáromi Magyar Területi Színház is. A darab 1963-ban könyvben is megjelent. 1964 májusában kulturális delegációval Moszkvába látogatott.

Sütő András: Anyám könnyű álmot ígér, Bukarest, Kriterion, 1970. Első kiadás. Borító – Törzsgyűjtemény

Anyám könnyű álmot ígér (1970)

1964 decemberében közölt először az Igaz Szó részleteket az Anyám könnyű álmot ígér című regényéből. Ez a családjáról, gyermekkoráról, szülőfalujáról szóló tudósításregény vagy talán inkább korrajzregény 1970-ben a Kriterion Könyvkiadónál jelent meg először, és a hetvenes években több mint 70.000 példányban kelt el Romániában és Magyarországon. Ennek a regénynek, éppúgy, mint későbbi történelmi drámáinak – Egy lócsiszár virágvasárnapja (1974); Csillag a máglyán (1975); Káin és Ábel (1977) –, legfőbb alapmotívuma az igazság keresése, amint az már a könyv kezdetén is felbukkan:

A kötet szembenézés, szembesülés a múlttal és a jelennel. A család, a faluközösség értékrendjét, hagyományait gyakran szembeállítja az új, bolsevik rendszer értékszemléletével. Nem annyira nyílt polémia révén, inkább csak különböző témájú szövegek egymás mellé állításával. Mint például ezen a helyen:

Történelmi drámái

Az Anyám könnyű álmot ígér műfajánál, jellegénél fogva bemutató, sorselemző regény, amely a 20. századi történelem által előhozott konfliktusokat a jelen távlatából szemléli, többnyire megoldottnak mutatja, olykor játékosan, iróniával emeli tanulsággá, mint a fenti részletben is, máskor pedig a túlélt viszontagságokat megillető belső megnyugvással, diadallal. Mint saját maga írta a Sikaszói fenyőforgácsokban: „A fű elhajlik a szélben, és megmarad”. A regényben megjelenített közösség élete a megmaradásért folytatott küzdelemben tárul elénk, de a megmaradás módozatainak erkölcsfilozófiai kérdéseit Sütő András a történelmi drámáiban elemzi nyitott alternatívaként és egyetemes emberi érvénnyel. Ehhez teremtette meg azt a sajátos szépírói nyelvet, amelyben kisebb szerepet kap az anekdotikus elbeszélésmód, és fontos szerephez jut egy intellektuális lírai nyelv, amely képes a társadalmi, történelmi folyamatok és az egyéni sors útját kölcsönös összefüggésben megjeleníteni. Így lehetséges az, hogy a cselekményes életszerűség és az elvont filozófiai eszmék harmóniája teremtődik meg Sütő András drámáiban. Ezekre általában is jellemző, hogy nem bújtatott, kódolt megjelenítései a jelenkori gondoknak, problémáknak, hanem a művek gondolati gazdagsága rejti magában a legújabb kori befogadó számára fontos jelentésrétegként a legújabb kori problémákat és az azokra adott válaszokat.

Egy lócsiszár virágvasárnapja (1974)

Ezt a nagy jelentésbeli gazdagságot jelzi az először az Igaz Szó 1974/3. számában megjelent, talán máig legnépszerűbb Egy lócsiszár virágvasárnapja műfaji összetettsége is. Az eszmék vitája és a közvetlen cselekmény egyszerre jelenik meg benne, az életszerűség és a filozofikum egymásba tűnik át, egymást igazolja vagy cáfolja. A főhős, Kolhaas Mihály tragikumának fő forrása az, hogy a törvényt egy olyan világban akarja érvényesíteni, amelyben a törvények nem az igazságot, hanem a hatalom érdekeit szolgálják. „Ott kezdődik az ember! Amikor összetéveszti magát mindazzal, amitől megfosztották.” (Nagelschmidt mondja a harmadik felvonás második képében.)

Belia Anna: Törvénytartók és törvényszegők Sütő András drámája Kaposváron. Sütő András: Egy lócsiszár virágvasárnapja (Kaposvári Csiky Gergely Színház). Kolhaas Mihály (Vajda László) ajándékot vesz feleségének, Lisbethnek (Molnár Piroska). In: Színház, 8. évf. 1. sz., 1975. január, 7. – Elektronikus Periodika Archívum

Művészetének belső fejlődése: a sajátosság és egyetemesség harmóniája

Sütő András életműve a közösségi otthonteremtés megindító, lenyűgöző próbálkozása. Az elidegenedés és kozmopolitizmus világszintű térhódítása idején a Rész és az Egész összetartozása mellett tesz hitet. Meggyőződése, hogy az egyén csak tört része az egésznek, de éppúgy vallja azt is, hogy az egyén boldogsága nélkül a társadalom sem üdvözülhet. A mezőségi emberek életét családi, emberi közelségből, Móriczhoz, Veres Péterhez, Nagy Lászlóhoz, Kányádi Sándorhoz, Asztalos Istvánhoz hasonlóan nem kritikátlanul ugyan, de mindig szimpátiával rajzolja, és ezen írótársaihoz hasonlóan a jól végzett munkát emeli valódi értékteremtő és értékminősítő magaslatokra. Művészetének belső fejlődése Németh László gondolataihoz híven „növényi természetű”: nincs benne idegesség, kapkodás, meggondolatlanság. Nem fut múló divatok után: mély, belső szervesség jellemzi. Nem hirtelen változásokkal fejlődött: egyszer már megvalósított értékeit tudatosan mélyítette, fejlesztette tovább. Életműve a sajátosság és egyetemesség harmóniája, egysége révén emelkedett a magyar irodalom legnagyobb szellemi, erkölcsi, esztétikai kincsei közé.

Sütő András művei a Digitális Irodalmi Akadémiában.

Csobán Endre Attila (Régi Nyomtatványok Tára)

Akár a Tabán felől, akár az Erzsébet híd felől közelítjük meg a Gellért-hegyet, egy historizáló villaépület akaratlanul is odavonzza tekintetünket. A későbbi tulajdonosa után csak Hegedüs-villaként hivatkozott ingatlan építtetője az a Schoch Frigyes vállalkozó volt, aki amatőr fényképészként több száz sztereófelvétel segítségével örökítette meg az Osztrák–Magyar Monarchia utolsó békés éveit. A sztereófelvételek üveglemezei a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtárában találhatók, azok széles körben ismertek a publikum előtt, a kizárólag családi fényképeket tartalmazó fényképalbum azonban további bepillantást enged egy nagypolgári família századfordulós hétköznapjaiba.

Schoch Frigyes a 19. század közepén született, de primer források sem születési helyéről, sem pontos születési dátumáról nem tájékoztatnak. A különféle internetes bejegyzések és a fiatalkorából származó portrékép tanúsága szerint 1856-os születésű, svájci származású. A mérnök végzettségű fiatalember Nagybányáról és Máramarosszigetről indulva építette fel vállalkozói karrierjét. 1893-ban már ott ült a Máramarosi Só-vasút Részvénytársaság igazgatóságában olyan nagynevű vállalkozók mellett, mint Chorin Ferenc és Lánczy Leó, és tagja volt a Magyarországi Kárpátegyesületnek mint nagybányai lakos.

A fiatal Schoch Frigyes portréja. Louis Zipfel felvétele, Zürich, 1875 k. – Történeti Fénykép- és Videótár, FTA 03210

Későbbi apósa egy bányaigazgató volt, s mivel a kitermeléshez elengedhetetlen a megfelelő vasúti vonal kiépítése, könnyen feltételezhető, hogy feleségét, Prugberger Máriát a szakmai-gazdasági kapcsolatok révén ismerte meg. A Prugberger família a társadalmi felemelkedés képzeletbeli ranglétráján egy generációval már előrébb járt. Prugberger József (1818–1889) nyugdíjazása idején, 1887-ben nyerte el a nemesi címet, karvai prédikátummal. A jogot és bányászati iskolát végzett Prugberger lényegében végigjárta a hivatali lépcsőfokokat, bányagyakornokból lett bányatiszt, 1868-tól pedig bányaigazgató, később miniszteri tanácsos. Feleséget magának a fajkürti Kürthy, tehát nemes családból választott.

A Schoch-házaspár műtermi portréja Mária kislányukkal. S. Letzter felvétele, Bécs, 1895. – Történeti Fénykép- és Videótár, FTB 00649

Schoch Frigyes és Prugberger Mária házasságkötésének ideje nem ismert előttem, az 1890-es évek elején azonban Máramarosszigeten éltek. Ekkor már megszületett József, Frigyes és Mária nevű gyermekük, ugyancsak ekkor fogott hozzá a családfő első önálló vállalkozásának beindításához. Egy bécsi építésszel, Heider Hugóval 1891 tavaszán jegyeztették be építési vállalatukat. A Schoch család valamikor az 1890-es évek közepén Budapestre költözött, lakóhelyük a Váci utca 55. szám alatt, a második emeleten volt. Életszínvonaluk jócskán meghaladta a minimum három szoba középosztályi nívót, mivel az egész emeletet bérelték az ingatlan tulajdonosától, a ház aljában pékséget működtető Rutterschmidt családtól.

Schoch Frigyes kezdeti próbálkozásai a századfordulóra egyértelműen révbe értek. Ugyan a Heider építésszel való kapcsolat nem maradt fenn sokáig, 1895-től új partnerekre talált a „mérnök-vállalkozó”, ahogy a korabeli egyesületi tagsági névsorok (Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület, Magyar Mérnök- és Építész-Egylet) nevezték. A Gfrerer, Schoch és Grossmann cég eredetileg a Magyar Délkeleti Helyi Érdekű Vasút építési vállalataként alakult, de ugyancsak ők nyerték el a Sopron és Pozsony közötti vasút kivitelezését 1897-ben. Az építési munkálatok további igazgatósági pozíciókat, azok pedig társadalmi presztízst hoztak a vállalkozónak.

Schoch Frigyes ünnepi öltözetben a körfolyosón. Budapest, 1895 k. – Történeti Fénykép- és Videótár, FTB 00656

A vasúti építési vállalat jól jövedelmezett, Schoch Frigyes felhalmozott tőkéjét mindenekelőtt ingatlanokba fektette. Az Andrássy úton található iroda nem, de számos más ingatlan a házaspár nevére volt bejegyezve. 1900-ban az I. kerületi Dezső utcában, valamint a Naphegyen bírt telkekkel Schoch Frigyes, illetve felesége. Egy évtizeddel később már több mint húsz ingatlan volt a házaspár nevén, ennek egy része eredetileg Schoch Frigyes tulajdonát képezte, ám 1910-ben, egy adásvételi szerződés keretében a férj „eladta” Prugberger Máriának több beépítetlen telkét.

A Schoch család a Bérc utcai nyaraló kertjében. Budapest, 1905 k. – Történeti Fénykép- és Videótár, FTA 03156

A most bemutatott, a Történeti Fénykép- és Videótár gyűjteményét gyarapító fényképek családi fényképek. A vizuális antropológiából származó hármas fogalmi keretrendszer értelmében az amatőr, a privát és a családi fotók nem szinonim kifejezések egymással. Fontos a különbségtétel. A hivatásos fényképészek által készített felvételeket a család rendelte meg, vitte haza, őrizte meg, hogy aztán szűkebb körben vagy társasági esemény alkalmából nézegesse azokat. A családi képekhez egyaránt besorolható az a fénykép, amin családtagok és rokonok láthatók, és az is, amin ugyan nem a családhoz tartozó személy szerepel, de a család megőrizte és olykor nézegette. Az értelmezés szerint a kép készítőjének személye alapjaiban határozza meg a fénykép műfaját. Az amatőr fényképész például szabadidős foglalatosságként készít fényképeket, mindennapi foglalkozásától függetlenül.

Értelemszerűen nem a fényképezés hivatásából élt Schoch Frigyes sem, talán emiatt is nehéz pontosan meghatározni amatőr fényképészete mögött húzódó motivációit, még úgyis, hogy a 19. és 20. század fordulóján az amatőr fotográfia még egyáltalán nem volt tömegjelenség. A szakirodalom megállapításai szerint az amatőr fényképészet egyszerre jelenti az egyéni élet és az egyén státuszának dokumentációját, mint ahogy az önmegvalósítás egyik fontos eszköze is egyben. Ez a fajta fényképészet mind az „individuális”, mind a „szociális szükségletek” kielégítésére törekszik, különösen az emberek egymás közti kapcsolatára, egymás felé fordulásra, valamilyen csoporthoz vagy társasághoz, esetükben pedig legfőképp egy családhoz való tartozásra fókuszál. Schoch Frigyes tehát ennek értelmében az 1900 körül vásárolt Gaumont típusú sztereó-fényképezőgépével egyszerre elégítette ki „individuális” és „szociális szükségleteit”, a fényképfelvételek segítségével tette meg (nagy)polgári életstílusából fakadó vizuális vallomásait. Az általa készített fényképek privát és amatőr fotók, ám a család hagyatékában fennmaradt képek messze nem kizárólag amatőr felvételek. A korszak divatos trendjeihez hűen a Schoch család is látogatta a hivatásos fényképészek műtermeit, még akkor is, amikor a családfő már jelentősnek mondható jártasságra tett szert a fényképészet területén.

Schoch Frigyes és lánya, Mária műtermi mellképe. Strelisky Sándor, Budapest, 1908. – Történeti Fénykép- és Videótár, FTA 03211

A mérnök-vállalkozó felvételei mint sztereófényképek ismertek a publikum előtt, ezek szabadon böngészhetők a legjelentősebb magánkézben lévő virtuális adatbázisban. A sztereófényképek egyfajta paradigmaváltást idéztek elő fotótörténeti szempontból a fényképezésben, hiszen a felvételekhez használt, viszonylag kisméretű lemezek rövidebb megvilágítási időt igényeltek a korábbi technikákkal szemben. A felvételek elkészítésekor kevesebb ideig kellett mozdulatlanul állni a fényképezett alanyoknak, ezáltal sokkal jobb minőségű képek készülhettek immár a műtermeken kívül is. A sztereotípia (térfénykép) gyökerei ugyan az ókorig nyúlnak vissza, de a korszerű eljárást a 19. század derekán találtak csak fel, 1841-ben jelentek meg a sztereó-dagerrotípiák, és a képek nézegetéséhez szükséges lencsés sztereónéző készüléket is az 1840-es évek végén alkották meg. A sztereotípia ugyanis olyan kettős fotó, amelynek két felét két szemmel egy időben nézve térhatású képet látunk, ezt a térélményt azonban csakis egy speciális eszköz, az úgynevezett sztereoszkóp segítségével élvezhetjük.
A sztereóképek előfordulása alulreprezentált a családi fényképalbumban, abba alig néhány esetben került csak beragasztásra ilyen térhatású fénykép. Persze könnyen előfordulhat, hogy a többi felvétel is a Gaumont fényképezőgéppel készült, s csak a beragasztás alkalmával esett át a fénykép „csonkításon”.

Sztereófotó ifj. Schoch Frigyesről és Máriáról. Schoch Frigyes felvétele, Budapest, 1905 k. – Történeti Fénykép- és Videótár, FTA 03176

A fényképezéskor kardinális tényező a fényviszony, a családi képek jelentős része ezért nem meglepő módon olyan környezetben született, ahol a kellő fényerő rendelkezésre állt. Az egyik legkedveltebb helyszín egyértelműen a Váci utca 55. szám alatt található 2. emeleti lakás körfolyosója volt. Ezen a gangon készültek a családi csoportképek, a gyerekekről készült portrék, s itt vették le a családnál dolgozó szolgálókat és cselédeket is.

Schoch Frigyes Mária nevű lányával és egy kislánnyal a gangon. Budapest, 1905 k. – Történeti Fénykép- és Videótár, FTA 03153

Enteriőr felvételek mindazonáltal csak kevés esetben készültek. Ezek a belső felvételek legtöbbször valamilyen családi eseményhez kapcsolódóan születtek. Ilyen eseménynek számított a karácsony, amikor mindenki a legcsinosabb ruháját öltötte magára. A szobabelsőkről készített fényképek fontos forrásul szolgálnak a nagypolgárság, polgárság lakhatási viszonyainak, lakberendezési szokásainak kutatásához. A karácsonyi ajándékok és a nagypolgári szobabelső prezentálása mellett azonban legalább ilyen szembetűnő a családi fényképezés egyik jól ismert alapmotívuma, az arckifejezés kötetlen formája, a mosoly vagy éppen a grimasz.

A Schoch gyermekek karácsonyi csoportképe. Schoch Frigyes, Budapest, 1913. – Történeti Fénykép- és Videótár, FTA 03195

A Váci utcai lakás mellett gyakorta fordult elő egy másik helyszín is a fényképeken, jelesül a Gellért-hegy oldalában, a Bérc és az Orom utca között fekvő nyaraló, illetve annak kertje. A Fortepan oldalon fellelhető képek adatai szerint már 1900-ban készült itt fénykép a családról. Ez azért különösen érdekes, mert a szakirodalom szerint a nevezett nyaralót csak 1905-ben vásárolta meg a családfő, ezt az évszámot erősíti meg a budapesti cím- és lakásjegyzék is. Ennek ellenére egy sor családi fénykép keletkezési ideje bizonyítja, hogy már 1905 előtt a család birtokában volt az említett ingatlan. A nyaraló vásárlása mögött akár valamilyen közös befektetési koncepció is meghúzódhatott, hiszen Schoch Frigyes cégtársa ugyanekkor vásárolta meg a szomszédos birtokot az Orom utcában. Talán már ekkor felmerült körükben a Gellért-hegyi sikló megépítésének gondolata. A nagyívű tervek egy része az 1910-es években valósult meg, ekkor vette kezdetét az itáliai mintára megálmodott villa építése. Bár a kastély ikerpárja és a sikló végül soha nem készült el, a Schoch–Hegedüs villa mind a mai napig meghatározza a Gellért-hegy látképét.
A Gellért-hegy oldalában található nyaraló pompás kilátást kínált a budai Várra és a Dunára egyaránt, az itt készült fényképek jelentős része a telek közepén álló kisház előtt készült, ez szolgált a családi fényképezéshez elsődleges színtérül.

• 
• 
• 

A már ismert, többnyire Budapesten készült sztereóképek többségénél megfigyelhető a családtagok, különösképp a három gyermek szereplése a felvételeken. A most bemutatott családi anyag csak erősíti azt a feltevést, miszerint Schoch Frigyes nemcsak megörökítette a 20. század eleji fővárost mint egyfajta külső szemlélő, de egyben saját magát és családját is belehelyezte a városi élet szövetébe. A fényképeken megjelenő helyszínek tehát nem függetleníthetők a Schoch család mindennapi életétől.

Schoch Frigyesné Prugberger Mária gyermekeivel a Gizella téri földalatti lejáró előtt. Schoch Frigyes, Budapest, 1905 k. – Történeti Fénykép- és Videótár, FTA 03185

Egy utolsó szempontra mindenképp szükséges felhívni a figyelmet. Számos, családi körben készült felvételen ugyanis látható maga a családfő. Amennyiben elfogadjuk, hogy nem kizárólag a családfő kezelte a fényképezőgépeket (lásd például az alábbi felvételt, ahol is ifj. Schoch Frigyes egy fényképezőgéppel pózol), akkor további észrevételek merülhetnek fel azzal kapcsolatban, hogy mennyire nemcsak Schoch Frigyesről, hanem az egész család fényképészethez való viszonyáról is új információkat szolgáltatnak ezek a családi fényképek.

Schoch Frigyes családjával a Bérc utcai nyaraló kertjében. Budapest, 1905 k. – Történeti Fénykép- és Videótár, FTA 03159

A mérnök-vállalkozó még megélte a Monarchia összeomlását, fényképezőgépével a Tanácsköztársaság május 1-jei ünnepségére való készülődést is levette, későbbi évekből azonban nem maradt fenn fényképe. A trianoni békediktátum és a gazdasági nehézségek nem kedveztek a vasúti építővállalatnak. Schoch Frigyes 1924-ben öngyilkosságot követett el, ezzel pedig egy nagypolgár vizuális vallomásai is véget értek.

Felhasznált források és irodalom:

• A Magyar Mérnök- és Építész-Egylet tagjai. In: Frohner József (szerk.): A Magyar Mérnök- és Építész-Egylet évkönyve.15. évfolyam. Budapest, 1934.
• A Magyarországi Kárpátegyesület Évkönyve, 12. Igló, 1885.
• Az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület tagjainak névsora. Bányászati és Kohászati Lapok, 69. évf. 1. sz. 1936. január 7.
• Budapest Főváros Levéltára (BFL) IV. 1411. b. 2281/1916. Hagyatéki tárgyalás jegyzőkönyve, hagyatéki leltár (Schoch Frigyesné Prugberger Mária)
• BFL VII. 12. b. 179625/1924. Schoch Frigyes hagyatéki ügye
• BFL VII. 216. 1347/1910. Adásvételi szerződés (1910. október 31.)
• Budapesti Czim- és Lakásjegyzék. XII. évfolyam (1900)–XXVI. évfolyam (1914). Budapest, Franklin-Társulat.
• Gfrerer, Schoch és Grossmann közkereseti társaság. Központi Értesítő, 21. évf. 18. sz. 1896. március 1. 405.
• Gyászlap. Nagybánya és Vidéke, 27. évf. 12. sz. 1901. március 24. 2.
• Heider és Schoch építési vállalat. Központi Értesítő, 17. évf. 15. sz. 1892. február 21.
• Hirdetmény. Budapesti Közlöny Hivatalos Értesítője, 58. évf. 177. sz. 1924. augusztus 20. 5.
• Magyar Compass. Pénzügyi Évkönyv. XVII–XLII. évfolyam, 1889–1914. Ambruster Jakab – Galánthai Nagy Sándor (szerk.) Budapest.
• Thurzó Gábor: Belváros és vidéke, Budapest, Magvető, 1977.
• Boerdam, Jaap – Oosterbaan Martinius, Warna: Családi fényképek – szociológiai megközelítésben. In: R. Nagy József (szerk.): Családi album. Vizuális antropológiai szöveggyűjtemény I., Miskolc, Miskolci Egyetem, 2000. 154–172.
• Bogdán Melinda: „Itt küldöm neked egész családunkat…”. Egy budapesti polgárcsalád fényképei a századelőn. In: Bán András (szerk.): Körülírt képek. Fényképezés és kultúrakutatás, Miskolc–Budapest, Miskolci Galéria–Magyar Művelődési Intézet, 1999. 89–94.
• Elek Orsolya: A fénykép történeti forrásként való alkalmazhatóságáról. Korall, 19. évf. 73. sz. 2018. 5–17.
• Heidtmann, Frank: Széljegyzetek az amatőr-fotográfiához. In: R. Nagy József (szerk.): Családi album. Vizuális antropológiai szöveggyűjtemény I., Miskolc, Miskolci Egyetem, 2000. 25–30.
• Herczeg Renáta – Prakfalvi Endre: Két ház Budapesten: I. kerület Vérmező utca 6., Orom utca 4. Műemlékvédelem, 58. évf. 3. sz. 2014. 204–217.
• Horváth Csaba Sándor: A sopron-pozsonyi HÉV építéstörténete. Korall, 14. évf. 52. sz. 2013. 43–68.
• Kempelen Béla: Magyar nemes családok. Noéh–Quiwal, VIII. kötet, Budapest, 1914.
• Kéri Gáspár: Időutazás három dimenzióban. Magyar Krónika, 7. évf. 11. sz. 2020. 76–82. https://nektar.oszk.hu/hu/manifestation/3540749
• Sidó Anna: Privát családi fényképezés a 19-20. század fordulóján. Per Aspera ad Astra, 8. évf. 2. sz. 2021. 35–51.
• Szakács Margit: Sztereóképek a századfordulón. Fotó, 30. évf. 2. sz. 1983. 71–73.

Papp Viktor (Történeti Fénykép- és Videótár

Szent László király. Forrás: Johannes Thuróczy: Chronica Hungarorum. 1488. Inc-1143. – Bibliotheca Corvina Virtualis

Korunk modern technikai vívmányait használó „motorizált” könyvtárosként fogtam neki e cikkem megírásának, ezért elsőként az erre használt számítógépet kapcsoltam be. A technika szédületes előretörése, és ennek követési kísérlete (nálam inkább csak erről beszélhetünk) ellenére valahogy mégis reménytelenül a múltban merengő humánbölcsész maradtam. Ezt jelzi, hogy a rideg technika világába igyekeztem becsempészni a művészet, mint az élethez számomra közelebb álló alternatíva egy szeletét. Ennek köszönhetően a gép bekapcsolása után először egy archaikus és szakrális világot idéző, templomi freskó jelenetében gyönyörködhettem, hiszen zárolási képernyőként ez jelent meg. A képen látható – a legtöbb templomi képen megjelenő témától eltérő – jelenetet két középkori viseletet hordó, szemmel láthatóan (mai szóhasználattal élve) „A-kategóriás”, magas harcértékű verekedőt ábrázol, amint (szó szerint) egymás torkának esve küzdenek hevesen egy kék, valószínűleg csillagos eget ábrázoló háttér előtt. Egyikük egy páncélba öltözött, tagbaszakadt lovag, kinek nemcsak korona, de a keresztény szentek ábrázolásában megjelenő glória is ékesíti fejét, jelezvén ebben a küzdelemben ő a „jófiú karakter”. Ellensége pedig egy süveget hordó, nomád népekre jellemző öltözetet viselő harcos, akinek „gonosz” mivoltát mivel sem fejezhették volna ki jobban, mint hogy tüzet is okád a szájából. Nem kell a magyar művészettörténet gazdag és szerteágazó ismeretanyagában otthon lenni ahhoz, hogy, ha valaki jártas valamennyire a magyar hadtörténelemben, ne vágná rá rögvest, ez az 1068-as cserhalmi (vagy más néven kerlési) csatát követő jelenet, melyben Szent László király küzd meg párviadalban egy lányrabló kunnal (aki valójában besenyő volt). Akik azonban kissé elmélyültek ebben témában, azok azt is tudják, itt sokkal mélyebb tartalom húzódik meg, mint egyszerűen egy csatát követő párviadal. Akik pedig esetleg ismerik az ún. „Szent László falképciklusokat”, azok a „csillagos kék ég” háttérmotívumból könnyen kitalálhatták, hogy az a bizonyos zárolási képernyő a Székelyderzsen található Szent László legendáját ábrázoló freskó egy részletét ábrázolja. Erről a „feldolgozásról” László Gyula a következőképpen ír:

Az egyik birkózó félről, Árpád-házi I. Szent László királyunkról (1040 k. – 1095) a Schütz Antal szerkesztette Szentek élete című kiadványban a következő bevezetőt találjuk:

Szent László. Róna József szoborműve. In: Vasárnapi Ujság, 41. évf. 19. sz., 1894. május 13., 313. – Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása: Digitális Képarchívum

Az említett gyűjteményes kötet ezután még hosszan taglalja második szent királyunk életútját, a hitéletben, az egyháztörténetben, a kora középkori magyar politikában és a hadakozásban betöltött fontos szerepét. Ha alaposan megvizsgálnánk, nem tudom, hogy találnánk-e még egy olyan alakot a magyar történelemben, akivel kapcsolatban úgy született az idők során tengernyi történelmi, művészettörténeti, egyházi és egyháztörténeti és nem utolsó sorban hadtörténeti monográfia, hogy kortárs forrás gyakorlatilag nem is létezik róla. A Diós István szerkesztette Magyar katolikus lexikon éppúgy nem fukarkodik az Árpád-házi lovagkirály bemutatásával, ahogy a „digitalizált köznép” által használt enciklopédia, a Wikipédia magyar nyelvű változata sem. Az ifjúság körében ismeretterjesztésre szánt Magyarország története sorozat 3. része, a Koszta László által írt Válság és megerősödés. 1038–1196 című kötet legtöbbet emlegetett alakja, hiszen még a királyságának idejével foglalkozó fejezeten kívül is ott „él” a könyv lapjain, mint a besenyők és egyéb népek elleni harcok kiemelkedő lovagja és hadvezére. Bálint Sándor Ünnepi kalendáriuma pedig egy Jókai Mór-novellának megfelelő terjedelemben emlékezik meg a június 27-hez, vagyis Szent László napjához fűződő egyházi és népszokásokról. Egyébként nagy királyunk és legendás szentünk nevét lengyel édesanyja, Richeza választotta. A lengyelesen Vladislavnak ejtett név jelentése: „úrfi, uralkodó fia, származéka”. Lengyel édesanyjának és lengyelhoni nevelkedésének köszönhetően június 27-én ünneplik a magyarországi lengyelek napját, a hazánkban élő lengyelek egyik legkiemelkedőbb társadalmi, kulturális eseményét is.

Az esztergomi Bazilika új szoborművei Kiss Györgytől. In: Vasárnapi Ujság 48. évf. 9. sz., 1901. március 3., 140. – Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása: Digitális Képarchívum

A Tanácsköztársaság idején betöltött szerepe miatt – Stromfeld Aurélhez hasonló módon – ellentmondásos személyiségként számon tartott katonatiszt, a később katonai szakíróként ismerté vált Julier Ferenc Magyar hadvezérek című alapműnek számító munkájában Szent Lászlóval mint hadvezérrel foglalkozik. A legendás lovagkirály harci- és hadvezéri képességeiről írja:

Julier Ferenc külön kitér a kerlési csatára Szent László érdemeinek bemutatásában. Ez a csata, vagyis egy ebben lezajlott párviadal az évtizedek, évszázadok során „önálló életre kelt”. Nyolc évszázad elteltével, a Monarchia korának úri világa által legtöbbet forgatott könyv írója, a Párbaj-codexéről híressé vált újságíró és vívómester Clair Vilmos is megemlíti Magyar párbajok című művében ezt a viadalt. „Ez már valami!” – mondhatnánk, hogy ennyi idő múlva is példaként említik a vívótudását és harci készségét fejleszteni kívánó párbajképes úriembereknek ezt a „karambolt”. Azonban ez a párviadal jóval túlnőtte azokat a kereteket, melyeket egy „egyszerű” példaértékű fegyverténynek való besorolás nyújtana neki. Mielőtt erre rátérnénk, nézzük meg, mi is történt valójában. A cserhalmi ütközet legismertebb írott történelmi forrása finoman fogalmazva sem nevezhető kortársnak. Hiszen az 1360 körül keletkezett Képes Krónikát kortársnak tekinteni körülbelül olyan lenne, mintha Berlin 1757-ben való elfoglalásáról Ordas Ivánnak az 1987-ben megjelent Hadik András. A királynő tábornagya című történelmi kalandregényét tekintenénk. Ennek ellenére egyéb forrás hiányában a „ha nincs ló, jó az öszvér” elv alapján mégis erre kell hagyatkoznunk. Lássuk, mi történt akkor és ott Káli Márk „tudósítása” szerint:

Szent László harca a kun vitézzel. Képes Krónika – Kézirattár, Cod. Lat. 404. f. 36v

A témával foglalkozó kutatók szerint a Képes Krónika által megírt harci jelenetet feldolgozó templomi freskók már egy mitikus és archaikus elemekkel tarkított párviadalt tárnak elénk. Ebben a küzdelemben keleti (iráni, mongol, szibériai) mondákhoz hasonlóan sebezhetetlen hősök viaskodnak egymással. Ahogy László Gyula kimutatta, a küzdelem mindig mitikus keretek között zajlik, valójában kozmikus harcról van szó. A kozmikus erők küzdelmét keresztény köntösbe bújtatva tárják elénk az igazi hungarikumnak számító templomi Szent László-falképciklusok. A birkózás mitikus jellegét erősíti a kun szájából előtörő lángnyelv is. Úgy látszik, a színszimbolika is fontos szerepet kaphatott, hiszen Szent László lova mindig világos, a kuné sötét színárnyalatú. Ez a Diószegi Vilmos által feldolgozott magyar táltoshiedelemre utalhat. Az általában fehér, vagy világos színű táltos igen gyakran kér külső segítséget, Szent László is a leány segítségével győz, amikor az belevágja a kun inába a csatabárdot. Egyébként az elrabolt lány motívuma is éppúgy jelentős, mint a harc végén való szexuális szimbolikájú jelenet egy (világ)fa tövében, mikor is a leány az ölébe fekvő Szent László „fejében keres”. Ennek a keresztény köntösbe bújt mitikus és archaikus kavalkádnak az alapján találónak vélhetjük az alábbi megfogalmazást:

Szent László legendája. (A székelyföldi fülei templom freskójának egy részlete. Rajz: Kimnach László). In: Az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben. Magyarország I. Magyarország története. Szabó Károly: Az Árpád-királyok kora, Budapest, Magyar Királyi Államnyomda, 1888, 66. – Törzsgyűjtemény. A kép forrása: Digitális Képarchívum

László Gyula a Szent László-legenda középkori falképei című munkájában 48 ma is létező, elpusztult, vagy feltételezett freskót vesz számba. Ezek közül néhány jelentősebbnek a helye: Székelyderzs; Kakaslomnic; Vitfalva; Gelence; Karaszkó; Rimabánya; Tereske; Ócsa, etc. Nem szükséges különösebben jártasnak lenni a középkori hadművészetben, hogy a történelmi Magyarország térképére nézve észrevegyük, a Szent László-ciklusokat ábrázoló freskók jelentős része a határvidék vonzáskörzetébe tartozó települések templomain található. Ez nyilván nem véletlen, hiszen egyrészt az ellenséges besenyő sereg betörését verték vissza a párviadalt megelőző cserhalmi ütközetben, másrészt a korai magyar határőrizet megszilárdítása és a határvédelem megszervezése I. (Szent) László király nevéhez fűződik. Emlékét a Határőrség ma is őrzi, a határőrök védőszentjüknek választották, ezért a magyar kormány határozata alapján 1992-től Szent László napján, június 27-én ünneplik Magyarországon a Határőrség napját is.

Johannes Thuróczy: Chronica Hungarorum Inc. 1143b. – Bibliotheca Corvina Virtualis

Ez a keresztény-mitikus-archaikus elemeket ötvöző történet valójában jóval László halála után kezdett el „élni”. Igaz ez a köré épült, elsősorban szakrális jellegű kultusz esetében is. László nemcsak lovagi ideálból lett katonaszentként, de gyógyítószentként is jelentős. Annak ellenére, hogy Arany János Szent László füve című költeményében is elmesélt ismert legendájában még nagyon is hús-vér alakjában találja meg a betegségtől meggyötört katonái számára gyógyírként a róla elnevezett tárnicsot vagy más néven keresztfüvet (Gentiana cruciata), legendáiban nagyon is gyakori és elterjedt elem, hogy sírjánál, ereklyéi hatására keresnek gyógyulást a rászorulók. Ahogy olvashatjuk róla:

Sírjának kultikus szerepe a gyógyításon kívül másra is kiterjedt. Hankovszky Béla szerint „a középkor Szent Lászlóban merészen szólva egy második Krisztust látott”. A közismert, Győrben őrzött Szent László-herma is krisztusi vonásokkal ábrázolja Lászlót. Vannak olyan ábrázolások, ahol a krisztianizáló jelleg annyira erős, hogy László szinte összetéveszthető Krisztussal. A német-római császárnak, vagyis az akkori „világ urának” is megválasztott Luxemburgi Zsigmond (Magy. kir. 1387–1437) végső kívánsága volt, hogy Nagyváradon, László sírja mellé temessék el. Középkori királyaink közül Szent László az egyetlen, akinek sírjához peres ügyekben „esküdni” jártak a vitás felek, hiszen a szent király sírjánál tett eskü perdöntő erejű volt.

Szent László király könyörögj érettünk! – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár. Szentképgyűjtemény

Az Anjou-házból származó, „három tenger mosta” Magyarország királya, I. (Nagy) Lajos (1342–1382) szintén mint lovagkirály él a köztudatban. Természetes, hogy számára is egy eszménykép volt a három évszázaddal korábban uralkodó katonaszent. De nemcsak ő, hanem katonái is szinte úgy tisztelték Lászlót, mint az ókori Róma legionáriusai Mars istent. Lajos idejéből származik egy olyan csata története, melyben ismét felbukkant a szent lovagkirály. A szomszédos Moldvából a tatárok az 1340-es években többször betörtek Erdélybe, nem kis pusztítást hagyva maguk után. Ezt megelégelvén Lajos Lackfi Andrást (Endrét) székely határőrcsapatokkal a tatárok földjére küldte. 1345. február 2-án Lackfi hatalmas győzelmet aratott a tatárok felett. Ez a csata a magyar köztudatban szintén Szent László nevéhez kapcsolódott. Hogy miért? Talán legszebben Arany János meséli ezt el az önállóan megírt, de a Toldi estéjében is szereplő elragadóan szép legendával: 

Szent László csatája a kunokkal; a zsigrai templomban levő, XIV. századi falfestmény után. Rajz: Kimnach László. In: Az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben. Bevezető kötet, Budapest, Magyar Királyi Államnyomda, 1887, 367. – Törzsgyűjtemény. A kép forrása: Digitális Képarchívum

Felhasznált irodalom:

• Arany János összes költeményei
• Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium. 2. kötet. December elsejétől június harmincadikáig. A Mária-ünnepek és jelesebb napok a hazai és közép-európai hagyományvilágból, Szeged, Mandala, 1998.
• [Clair Vilmos] – Ságvári György: Magyar párbaj. A párbaj története. Magyar párbajok. Párbajkódex, Budapest, Osiris, 2002.
• Diós István (főszerk.): Magyar katolikus lexikon. VII. kötet. Klacs-Lond, Budapest, Szent István Társulat, 1993–2014.
• Hankovszky Béla J. – Kerny Terézia – Móser Zoltán: Ave Rex Ladislaus, Budapest, Pulus Hungarus, Kairosz, 2000.
• Julier Ferenc: Magyar hadvezérek, Budapest, Stádium, 1930.
• Képes Krónika, ford. Geréb László, Budapest, Magyar Hírlap, Maecenas Kiadó, 1999.
• Koszta László: Magyarország története (főszerk.): Romsics Ignác, 3. kötet: Válság és megerősödés. 1038–1196, [Budapest], Kossuth 2009.
• Nagy Gábor (összeáll.): Magyar középkor. 997–1526. Forrásgyűjtemény, Debrecen, Tóth Könyvkereskedés, 2000.
• Schütz Antal (szerk.): Szentek élete. Az év minden napjára. Második kiadás, Budapest, Pantheon, 1995.
• Kurcz Ágnes: Szent László király legendája. In: Érszegi Géza (szerk.): Árpád-kori magyar legendák és intelmek. Szentek a magyar középkorból I, Budapest, Osiris Kiadó, 1999.

Hamvai-Kovács Gábor (Olvasószolgálati és Tájékoztatási Osztály)

Az 1897. június 24-én elhunyt tudóst krónikásai egybehangzóan nevezték az utolsó erdélyi polihisztornak.

Brassai Sámuel. Az Uniót kimondó 1848-iki erdélyi országgyűlésen jelen volt írók és hírlapírók. Egykori képek után (Barabás Miklós portréja Brassai Sámuelről, 1845). In: Vasárnapi Ujság, 45. évf., 22. sz., 1898. május 29., 372. – Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása: Digitális Képarchívum

Arra a kérdésre, hogy pontosan ki is volt Brassai Sámuel, a legtömörebb választ Lambrecht Kálmán posztumusz megjelent írásából kölcsönöztük:

Ugyanakkor felvetődik az a kérdés is, hogy alkotott-e maradandót Brassai? Melyik az a műve, amelyet ma is idéznek, vagy melyik az a tudományág, amelyhez nevét szorosan kapcsolják. Erre a választ fiatalabb pályatársa, a későbbi unitárius püspök, Boros György adja meg nekünk:

Ellinger Ede fotója Brassai Sámuelről. – Kézirattár, Arckép 1074. A kép forrása: Magyar Digitális Képkönyvtár

Brassai szerteágazó munkásságának első számbavételét még halála évében volt tanítványa, Kőváry László történész kísérelte meg. Az Erdélyi Múzeum hasábjain, majd később könyv formájában is megjelent emlékiratában az életrajzi adatokat a Brassaira oly jellemző anekdoták fűszerezték, melyekben legtöbbször a szórakozott professzor kedves, szerény, emberszerető alakja elevenedett meg.

Brassai Sámuel és Reményi Antal. Fotó. –  Kézirattár, Arckép 1236. A kép forrása: Magyar Digitális Képkönyvtár

Halálának napján délután, a helyi újság gyászkeretes címlapon közölte a szomorú hírt. Amellett, hogy hosszan méltatták érdemeit és tudományos munkásságát valamint közölték rövid életrajzát, megemlékeztek arról is, hogy egyházához haláláig hű maradt.

A Kuszkó István vezette Kolozsvári Országos Történelmi Ereklyemúzeum-Egylet és az 1848-49. Történelmi Lapok szerkesztősége által közreadott gyászjelentés. – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Jelen blogbejegyzésben tulajdonképpen Brassai Sámuel születésének 225 éves évfordulójáról is megemlékezhetnénk, amennyiben elfogadjuk Kőváry László előtt tett nyilatkozatát, amely szerint 1797. június 15-én látta meg a napvilágot. Ennek írásos nyoma nem maradt fenn. Mint ahogy annak a születési dátumnak sem, amelyet az Akadémia Almanachja közölt. Az Akadémia ugyanis Brassai születésnapját 1800. február 13-ra tette, és ebből kiindulva köszöntötték őt 1890-ben, kilencvenedik életévének betöltése alkalmából. Az öreg tudósnak jólesett a rendes tagjai sorába őt meglehetősen későn besoroló rangos testülettől érkező köszöntés, talán ezért sem igazította helyre a tévedést. Mindenesetre a Házsongárdi temetőben felállított síremlékének szobortalapzatára ezt az évszámot vésték. Ugyanakkor méltatóinak többsége és a későbbi életrajzírói is azt a dátumot fogadták el, amelyről Brassai élete utolsó napjaiban kórházi ágyán nyilatkozott. És természetesen ez az évszám került fel vélt szülőházának, a torockószentgyörgyi parókiának a falára is. Az emléktáblát három héttel halála után ünnepélyes keretek között avatták fel Torockószentgyörgyön.
A szülőház falán ma is álló emléktábla szövege:

A torockószentgyörgyi parókia az emléktáblával és az unitárius templom. 2008. Fotó: Elbe I.

Mondják, hogy az egyén számára jellemformáló hatással bírnak a gyermekkor élményei, és a környezet. Brassai egyik életrajzírója, és munkásságának méltatója, az akkor még alig 23 éves Fitz József erről így vélekedett:

Egyébként Fitz az 1912-ben kiadott monográfiájának függelékében megkísérelte rendszerbe szedni az öreg tudós szerteágazó munkásságát. Az Országos Széchényi Könyvtár későbbi igazgatója, könyvtáros elhivatottságát meg nem hazudtoló módon, tematikus bibliográfiát állított össze Brassai munkáiból.

A Kolozsvár 1897. június 24-i számának címlapja – Törzsgyűjtemény

Kolozsvár városa a mai napig élő szokásoknak megfelelően két nap alatt felkészült a temetésre. A ravatalt a Magyar utcai unitárius templomban állították fel.

A lap tudósítója külön kiemelte, hogy Herman Ottó is megérkezett a temetésre. Sőt a rövid hírekben a volt famulusról, a szintén polihisztor Herman Ottóról – aki még megjelenésében is hasonlított a mesterére – egy kis intermezzót is közöltek.

Mint ismeretes, 1864-ben Brassai, aki akkor az Erdélyi Múzeumot irányította, saját igazgatói fizetését megosztva alkalmazta Herman Ottót preparátornak. Tőle tudjuk azt is, hogyan teltek a „mi Brassai bácsink” hétköznapjai. Ezzel az írásával tisztelgett az „utolsó magyar polihisztor” az „utolsó erdélyi polihisztor” előtt. (L. Herman Ottó: A mi Brassai bácsink. Vasárnapi Újság, 44. évf. 15. sz.,1897)
A délután négy órakor kezdődő temetési szertartáson a templomi imát és gyászbeszédet Ferencz József unitárius püspök tartotta. Búcsúztatóját ezekkel a szavakkal kezdte:

Brassai Sámuel koporsója mellett. Ima és beszédek, Kolozsvár. 1897. Címlap – Törzsgyűjtemény

Brassai Sámuel földi maradványait a Házsongárdi temető unitáriusoknak fenntartott magaslatán, Bölöni Farkas Sándor és Berde Mózes sírja mellett helyezték örök nyugalomra. Már két héttel a temetés után bizottság alakult, amely országos gyűjtést szervezett egy méltó emlékhely kialakítása céljából.
A következő évben, a temetés napjának évfordulóján a Dávid Ferenc Egylet ünnepélyes keretek között emlékezett meg korábbi elnökéről,  a híres tudósról és az unitárius kollégium könyvtárának nagy patrónusáról.

A Brassai emlékünnepély meghívója – Plakát- és Kisnyomtatványtár. Kny. C 10.775

A síremlék 1910-re készült el, a kolozsvári építész, Pákei Lajos tervei alapján. Ebből a célból a városi tanács ingyen rendelkezésre bocsátott a sír közelében egy nagyobb területet. Itt épült fel a kriptát is magába foglaló emlékhely.

Brassai síremléke a Házsongárdi temetőben

A mellszobor hátterében egy rövid felirat olvasható, mintegy ellensúlyozandó a talapzatra vésett születési évet:

„A SZÁZZAL HALADÓNAK”
A NEMZETI KEGYELET
1910.

A mellszobor Veress Zoltánné Kozma Erzsi kolozsvári szobrászművész alkotása. Ugyanez a mű köszön vissza ránk az unitárius kollégium előcsarnokából is.

Brassai Sámuel mellszobra a kolozsvári János Zsigmond Unitárius Kollégium előcsarnokában. A kép forrása: Adatbank.ro. Romániai Magyar Lexikon, Műemlékek

Az unitárius kollégium új otthonát, amely szintén Pákei Lajos tervei alapján készült, 1901-ben adták át. Az akkori időkben modernnek számító, korszerűen felszerelt épületet unitárius kollégiumként az 1948-as államosításig használhatta az egyház.

A kolozsvári Unitárius Kollégium új épülete. Képeslap. – Plakát- és Kisnyomtatványtár, K 2745.

Az államosítást követően a 7. számú, magyar tannyelvű iskola működött benne. Ugyanakkor az épület nyugati felében, az első emeleten továbbra is ott székelt az unitárius püspöki hivatal. Talán ennek hatása, és az ott tanító tanárok elhivatottsága és tartása eredményezte azt, hogy az unitárius kollégium szellemisége nem szűnt meg, hanem visszafogottabb formában ugyan, de tovább élt az iskola falai között. Ennek a szellemiségnek egyik legerőteljesebb kivetülése az volt, amikor az állami iskola felvehette Brassai Sámuel nevét. Szokássá vált, hogy a Brassaiban tanuló diákok évente egyszer, június 15-én (Brassai születésnapján) megkoszorúzták az iskola névadójának sírját a Házsongárdi temetőben.

A Brassai Sámuel Ipari Líceum 5/A. osztályának tanulói 1981-ben. Fotó: Kiss Lajos osztályfőnök

A Brassai név az évtizedek során fogalommá vált a városban, az évenként megrendezett ballagások Kolozsvár magyar közönsége számára népünnepélynek számítottak. Az emberek lelkére egyre súlyosabban nehezedő diktatúrában különösen felemelő volt az 1980-as ballagás, ahol újra az unitárius kollégium eredeti, MUSIS ET VIRTUTIBUS feliratú hímzett zászlajával vonulhattak a végzős diákok. (A zászlót abban az évben találták meg az iskola épületének egyik befalazott helyiségében.)

A Brassai Sámuel Ipari Líceum végzős osztályai az Unitárius Kollégium zászlójával. Ballagás 1980. június 13-án. Fotó: Köpeczy Árpád

Így ötvöződik a múlt a jelennel és viszi tovább a brassais hagyományokat a múzsák és erények templomában Kolozsváron.

A János Zsigmond Unitárius Kollégium kapuja 2017. Fotó: Elbe I.

Elbe István (Gyarapítási és Állomány-nyilvántartó Osztály)

Folytatjuk a gyűjteményünkben található szablyával való vívást oktató könyveket és párbajkódexeket ismertető összeállításunkat, melynek első része itt olvasható. 

Arlow Gusztáv

Az első világháborúban hősi halált halt Lovag Arlow Gusztáv, a Magyarországra költözött olasz hírességtől, Luigi Barbasettitől tanulja az olasz stílust. A kardvívás című műve (Budapest, Athenaeum, 1902.) – Chappon Samu három kiadást (és egy reprint nyomást) megélt vívókönyve mellett – talán a második alapműnek tekinthető szablyavívást oktató munka. Talán mondanom sem kell, a kard ennél a könyvnél is szablyát jelent. Stílusirányzatában már megjelennek az olasz vívóiskola elemei is. Bár jelentős különbséget tesz a két módszer között, ahogy írja:

A szerző egyébként a „gyakorlati vívást” tekinti mértéknek és mélyen elítéli a „versenyvívókat”. Tanításának célja: „hogy megvágjuk ellenfelünket anélkül, hogy mi sebet kapnánk” és hogy a művészi (ti. az olasz vívásra jellemző) stílus helyett: „korán kell rászokni a tanítványnak, hogy amit egyszerű mozdulattal elérhet, azt ne csinálja komplikálttal”.
A Chappon Samu művéhez képest meglehetősen terjedelmesnek mondható könyv három nagy részre oszlik. A vívás elemei című első rész az alapokat mutatja be, úgymint a felállásokat, a lépéseket, a mozgást (közeledéseket), a vágásokat és a védéseket. A második, Gyakorlati rész iskolagyakorlatokat mutat be részletesen. A mérkőzés című harmadik rész azt mutatja be, hogyan működnek az addig leírtak élesben. Érdekes, hogy igazi gyakorlati vívóhoz illően bemutatja a potenciális ellenfelek harcmódjait, úgymint „szabályosan vívok”, „szabálytalanul vívók”; vagy ahogy nevezi őket: „naturalisták”, azon belül is „vadul- és óvatosan verekedők”; illetve külön kiemeli a balkezes vívókat. Ez a könyv is foglalkozik az éles pengével való vívással, bár ez javarészt inkább afféle párbajkódex, de a vívók számára gyakorlati tanácsokkal is szolgál.
Arlow másik vívókönyve jóval szerényebb terjedelmű és német nyelven íródott Systematisches Lehrbuch für den Unterricht im Säbelfechten aus der Hoch-Tierce-Auslage címmel. (Wien – Leipzig, Braumüller, 1894.)
Az előzőnél jóval egyszerűbben és nem annyira tagoltan mutatja be a technikákat, iskolagyakorlatokat. Itt is ír az „éles” vívásról (Zweikampf mit Säbel) nagyon röviden.

Bár a századfordulón a vívás harci tevékenységből egyre inkább sporttá „fajult”, a katonai vívásoktatás még mindig fontos szerepet kapott. Arlow Gusztáv: A kardvívás, Budapest, Athenaeum, 1902. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Sebetič Raimund

Sebetič Rajmund császári és királyi huszár főhadnagyként írta meg 1886-ban az Oktatás a kard-vívásban (Budapest, Grill, 1886. 2., jav. és bőv. kiad.) című művét. A könyv a címlap tanulsága szerint „a M[agyar] Kir[ályi] Honvédelmi Ministerium Által csapat-iskolák számára elfogadott tankönyv”. Szerkezeti felépítését tekintve hasonló a többihez. Három nagy fejezetéből az első az alapokat mutatja be, ezen belül az „előfogalmak” címszó alatt tisztázza a „bajvívás nemeit”. A többiektől eltérően Sebetič kard-; vitőr- és lovassági kardvívást különböztet meg, ez utóbbit élesen elkülöníti a többitől, és nem is foglalkozik vele ezen könyvében. A kardon természetesen itt is 80–90 cm pengehosszal rendelkező szablyát kell érteni, de felhívja a figyelmet a gyakorló és az éles kard közötti különbségre. Ahogy írja:

Az általa oktatott vívás sem sportvívás, kifejezetten éles harcra, például párbajra készít fel. Az első fejezet második részében alapgyakorlatokat mutat be (állások, lépések, vágások). A második fejezet iskolázáskombinációkat mutat be, itt tárgyalja a védéseket is. A harmadik fejezetben az éles vívásra készíti fel az olvasót, egy rész itt is inkább afféle párbajkódex-jellegű, de olvashatunk gyakorlati tanácsokat is „összeütközés” esetére. Így fontosnak találja az ellenfél „vimodorának” megismerését, a vívó (saját és ellenfele) testméretéhez való alkalmazkodást, a nem képzett, „termszetes vívók”, ún. „naturalisták” és balkezes vívók elleni harcra való felkészítést.
A kard-vívás (3. kiad., Pozsony – Budapest, [1904].) című munkáját már huszárkapitányként és császári testőrtisztként írta meg 1904-ben. Gyakorlatilag ugyanarról a könyvről van szó némiképp rövidebb és tipográfiailag eltérő formában. Ebben a könyvben a vágások bemutatásánál egy sematikus „anatómiai” ábra is segíti a vívás tudományát elsajátítani kívánókat.

A Sebetič Raimund által oktatott vívás nem sportvívás, kifejezetten éles harcra, például párbajra készít fel. Sebetič Raimund: Oktatás a karvívásban, Budapest, Grill, 1886. 2., jav. és bőv. kiad. – Törzsgyűjtemény

Murz Frigyes

A Vitőr-, kard-, és párbajvívás (Debrecen, Szerzői kiadás, 1890.) című könyv címlapjáról megtudhatjuk, hogy a szerző (1890-ben) a Császári és Királyi 39. Gyalogezred századosa. A szerző „alapos tanulmány, gondos összehasonlítás és a főbb vívásmódok megfontolt és czélszerű bonczolása után” három részre osztja munkáját. Az első részben a „vitőrvívás [...] hű reprodukálása a mai [19. századi] franczia iskolának” A második részt kardvívásnak nevezi, de a fegyverleírásnál itt is egyértelműen kiderül, hogy az ívelt pengéjű, fokéllel rendelkező szablya a vívás fegyvere, melynek használatát az „osztrák–magyar módszer” szerint tárgyalja. Ahogy írja: „mert ezt a módszert tartom legkifejlettebnek”. A vívásoktatást bemutató rész szerkezete a többi könyvnél megszokotthoz hasonló: fegyvertartás, testállások, érintkezések, mozdulatok, hárítások, támadások, javasolt gyakorlatkombinációkkal. A Murz által anatómiai rajzon is bemutatott vágásirányok eltérnek más mesterekétől, például a Chappon Lajos könyvében látottaktól. A szerző saját maga nevezte meg számokkal és irányuló testrészekkel vágásait, ezekre hivatkozik könyvében. Oktatási módszerében ő is elkülöníti az ’összeütközést” a „párbaj-vívástól”. Ezért külön fejezetben foglalkozik a párbajra való felkészítéssel, ennek előszavából már korábban idéztem.

• 
• 

Clair Vilmos 

Clair Vilmos Emil újságíró (1858–1951) elmagyarosodott francia család harmadik generációs sarja. Korának népszerű alakja a Párbajkódexnek köszönhetően lett. Talán ez volt a „boldog békeidők” férfitársadalmának legtöbbet forgatott könyve. Másik jelentős műve a Magyar párbajok című kétkötetes munka, melyben „Attila hun király idejétől az 1923. év végéig” igyekszik összegyűjteni és bemutatni minden olyan páros összecsapást, mely korának magyar társadalmát foglalkoztatta. Ebben a könyvben megtaláljuk például a Jókai Mór Kárpáthy Zoltán című regényében is ábrázolt Wesselényi Miklós báró és az osztrák tiszt Wurmbrandt Ottó gróf 1836-os párbaját. Az összecsapás hűen tükrözi az éles (párbaj-) vívás és a gyakorló, életlen fegyverekkel való vívás közti különbséget. Hiszen az összecsapásban súlyos – egy átlagember számára valószínűleg halálos sérülést jelentő – nyakvágást kapott Wesselényi végül úgy teszi ellenfelét harcképtelenné, hogy a döntő vágását szabályosan hárító(!) Wurmbrandt négy ujját, annak markolatkosarán keresztül vágja le(!).
1897–1944 között 29 kiadása látott napvilágot a Párbajkódexnek, melyek az OSZK Törzsgyűjteményében mind megtalálhatók, az első és a 29. kiadás bibliográfiai leírását a címhez kapcsolt linken keresztül el is érhetik a kedves olvasók (Párbaj-codex, Budapest, Nágel, 1897.; Párbaj-codex, Budapest, Singer-Wolfner, [1944.]) , ahogy a Magyar párbajok című művének eredeti kiadását is (Magyar párbajok Attila hun király idejétől 1923. év végéig, Budapest, Szerző – Singer és Wolfner, 1930). Ezek a művek az Osiris Kiadó jóvoltából 2002-ben Magyar párbaj címmel egy gyűjteményes kötetben újból napvilágot láttak.

Szablyával bajonett ellen. Chappon Lajos katonai vívókönyve ilyen jellegű gyakorlatokkal is foglalkozik. Forrás: Chappon Luis: Theoretisch-practische Anleitung zur Fecht-Kunst, Pest, Author, 1839. – Törzsgyűjtemény

Hidán Csaba László

A huszadik század végi, huszonegyedik század eleji szablyavívásra épülő katonai hagyományőrzés oktatásának történetében megkerülhetetlen dr. Hidán Csaba László történész-régész neve és tevékenysége. Az általa megteremtett harcművészeti rendszer, az Aranyszablya Történelmi Vívóiskola mozgáskultúrájának alapjait mutatja be társszerzőként A honfoglalók hétköznapjai (Révész László [et al.]: [Őseinkről napjainkban], szerk. Siklódi Csilla; [fotó Benkő Mihály et al.]; [rajzok Puskás Beáta, Hidán Csaba, Révész László], Budapest, Promptus, 1996.) című munkában. Képet kapunk az íjászat, a szablya- és fokosharc gyakorlati elemeiről. A rajzokon is bemutatott alapgyakorlatok: vágások, készségfejlesztő gyakorlatok jó kiindulási alapot jelenthetnek bárki számára, aki érdeklődik a szablyával való „nemes vívás művészete” iránt. Másik, néhány éve megjelent művének címe egy történelmi fegyverekkel foglalkozó, Kalmár Ferenc által írt alapművel azonos: Régi magyar fegyverek (Régi magyar fegyverek. Nem csak hagyományőrzők számára, Budapest, Zrínyi, 2018.)
A szerző itt sem elégszik meg csak az Árpád-kori magyar fegyverek bemutatásával, azok használatával is foglalkozik.

A huszadik század végi, huszonegyedik század eleji szablyavívás oktatásának történetében megkerülhetetlen dr. Hidán Csaba László történész-régész neve és tevékenysége. Forrás: Hidán Csaba: (Régi magyar fegyverek. Nem csak hagyományőrzők számára, Budapest, Zrínyi, 2018. – Törzsgyűjtemény

Hamvai-Kovács Gábor (Olvasószolgálati és Tájékoztatási Osztály)

 

Az év leghosszabb nappalát és legrövidebb éjszakáját manapság Európa-szerte és Magyarországon is elsősorban zenei és kulturális rendezvényekkel ünnepelik a nagyobb városokban. 2022. június 21-én a zene ünnepét huszonhatodik, a Múzeumok Éjszakáját a Szent Iván napjához (június 24.) legközelebb eső szombaton, június 25-én immár huszadik alkalommal rendezik meg hazánkban. Jóval régebbi eredetű a nyári napfordulóval kapcsolatba hozott egyházi ünnep: Keresztelő Szent János születésének június 24-én, illetve ennek előestéjén történő megünneplése az 5. századtól terjedt el a keresztény világban. Ennek a magyar nyelvterületen meghonosodott „Szent Iván-nap” elnevezése arra utal, hogy az ünnepet és a hozzá kapcsolódó szokásokat a magyarság a kereszténység korai időszakában vette át, esetleg még a honfoglalás előtt, amikor a bizánci egyház hatása még erősebben érvényesült.
Ám a Keresztelő születésének ünnepe maga is ráépült a nyárközéphez fűződő ősi, európai népszokásokra, beépítve azok egyes elemeit. Így a szertartásos tűzgyújtás szokását, amely a tűz tisztító, gyógyító, gonoszűző erejébe vetett hitből fakadt, az egyház a szenttel kapcsolatos fényszimbolikának megfelelően átértelmezte, sőt hazánkban például még középkori liturgiájába is beemelte. A jeles naphoz (éjhez) fűződő archaikus szokások és hiedelmek azonban nem tűntek el nyomtalanul: egyes helyeken részben máig fennmaradtak, és ‒ más művészeti alkotások mellett ‒ a zenében is tovább élnek. Összebékítve e sokféle, zenei vonatkozással is bíró hagyományt, a csillagászati nyár első napjának tiszteletére készítettünk egy kis összeállítást Szent Iván napjához, éjjeléhez kötődő zeneművekből, három különböző műfajból válogatva, a zene ünnepe szellemében.

Kodály Zoltán A magyar népzene című tanulmányának első kiadása, Budapest, Királyi Magyar Egyetemi Ny., 1937. Címlap – Színháztörténeti és Zeneműtár, Csuka Béla hagyatéka, CSBM 1.567

A Szent Iván-napi magyar népszokások lényeges eleme volt a tűzugrás, amelynek szerelemvarázsló erőt is tulajdonítottak. A tűz meghatározott rítus szerinti átugrása közben párosító dalokat énekeltek, amelyek gyakran igen hosszúak voltak, hiszen a falu összes fiatalját összeénekelték. Kodály Zoltán 20. századi eleji első, felvidéki népdalgyűjtő útjain ilyen szerelmi dalokat, köztük teljes, sokstrófás Szent Iván-napi énekeket is lejegyzett. Ezeket az egyház által évszázadokon át üldözött „virágénekek” közé sorolta, melyeket a több évtizedes népzenekutató munka eredményeit összegző A magyar népzene (1937) című monográfiájában külön fejezetben tárgyal és vesz védelmébe:

A tudományos feldolgozás mellett Kodály e dalok népszerűsítését is fontosnak tartotta: a Nyitrai járásbeli Gímesben gyűjtött „Vetekedik vala háromféle virág” és a „Magos a rutafa” kezdetű szentiváni énekek saját feldolgozásait a Magyar népdalok énekhangra és zongorára (1906) című, Bartókkal közös kiadványban, a sorozat 11. és 12. számaként jelentette meg. Bár a kiadvány nem volt kelendő, e népdalok nem csupán nyomtatásban terjedtek. Csuka Béla (1893‒1957) gordonka- és viola da gamba-művész zeneműtári hagyatékában fennmaradt egy „2 Virágének a Kodály-féle gyűjtésből” című, a muzsikus kezétől származó kézirat, amely az említett két dallam lejegyzését tartalmazza ‒ C-(tenor), illetve G-kulcsban ‒, az énekek első versszakának szövegével.

„2 Virágének a Kodály-féle gyűjtésből”, gordonkaszóló, beírt szöveggel ‒ Színháztörténeti és Zeneműtár, Csuka Béla hagyatéka, Ms. mus. 4.154

Kodály ezen első népdalfeldolgozásai némelyikét később gramofonlemezre is rögzítették, így most egy Supraphon-lemezről meghallgatjuk a „Magos a rutafa” kezdetűt Likér István (ének) és a Bartók-tanítvány Németh István László (Németh-Šamorínsky István, zongora) előadásában.

A szerelmi bűbáj más népek a nyári napfordulóhoz kapcsolódó hiedelmeiben és szokásaiban is fontos szerephez jutott, ahogy Shakespeare Szentivánéji álom című vígjátéka is tanúsítja. Az ismert színmű Felix Mendelssohn-Bartholdyt már fiatalon egy nyitány (Op. 21) megírására inspirálta. A német zeneszerző jóval később, IV. Frigyes Vilmos porosz király felkérésére komponálta a darabhoz a Szentivánéji álom (Ein Sommernachtstraum, Op. 61) című kísérőzenét, amelynek bemutatója 1843. október 14-én volt Potsdamban. A műre hamar felfigyelt a magyar zenevilág: Liszt Ferenc 1849‒1850 folyamán parafrázist írt a kísérőzene két népszerű részletére (Nászinduló, Tündértánc), Erkel Ferenc pedig az általa alapított, a Nemzeti Színház zenekarának tagjaiból alakult Budapesti Filharmóniai Társaság első bérletes hangversenyének műsorára tűzte a Nászindulót. A „Lakadalmi induló a ’nyáréji álom’-ból Mendelssohn-Bartholdytól” harmadik műsorszámként hangzott el a Nemzeti Múzeum dísztermében 1853. november 20-án rendezett koncerten. Shakespeare vígjátékát ‒ Mendelssohn kísérőzenéjével, Arany János fordításában ‒ 1864. április 23-án mutatták be a Nemzeti Színházban, a nagy drámaíró születésének háromszázadik évfordulója alkalmából. A Fővárosi Lapok 1864. áprilisi 26-i számában megjelent kritika elismeréssel szólt az előadás zenei részéről:

A darab tartós népszerűségét jelzi, hogy 1938 nyarán, túl a Nemzeti Színház 200. Szentivánéji álom-előadásán, a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon sorozatban, telt házzal játszották. Új szereplőkkel színre vitt, 1938. július 22-i előadása eseményszámba ment a Pesti Hírlap szerint. A Zeneműtár gyűjteményében őrzött, Almássy Endre színigazgató könyvtárából származó előadási anyagból vidéki színházakban, Szegeden és Békésgyulán 1914-ben, Kaposváron 1921-ben és 1922-ben, Szolnokon 1933-ban játszották.

Mendelssohn‒Shakespeare, Szentivánéji álom, előadási anyag Almássy Endre könyvtárából. A Tündérek karának karpartitúrája Arany János fordításával. ‒ Zeneműtár, Szính. 177

Mendelssohn kísérőzenéjének máig legkedveltebb részletét, a Nászindulót egy His Master’s Voice márkájú gramofonlemezünkről, az Alfred Hertz vezényelte San Franciscó-i Szimfonikus Zenekar előadásában ajánljuk meghallgatásra.

Mendelssohn Nászindulójának (Ein Sommernachtstraum, Op. 61., No. 9.) felvétele gramofonlemezen. A cím a lemezcímkén tévesen megadva. ‒ Színháztörténeti és Zeneműtár, HN 36.534

A varázslatos Szent Iván-éj és Shakespeare álomszerű, erdei tündérvilága az 1980-as években az Első Emelet nevű hazai könnyűzenei formációt is megihlette. Az egykori népszerű együttes basszusgitárosa, Kisszabó Gábor szíves közlése szerint a Szentivánéji álom című szám második nagylemezükön, 1985-ben jelent meg. Zenéjét Berkes Gábor és az Első Emelet szerezte, szövegírója Geszti Péter volt. Gesztire – mint az első albumon megjelent Középkori házibuli esetében – hatással voltak az akkori idők thrillerei. A dal zenei hangzása rendkívül modern volt, hasonlóan az 1980-as évek újhullámos zenekaraihoz: elsősorban a brit Kajagoogoo és a Duran Duran hatottak az együttesre. A hangszerelés érdekessége az elektromos dob (Simons IX típusú), amelyen Szentmihályi Gábor játszik, és a Kisszabó Gábor által használt, fej nélküli basszusgitár (Washburn). Csakúgy, mint a legtöbb popzenei album az 1980-as években, a felvétel – amelyet az együttes egykori tagjai szíves engedélyével teszünk közzé – a törökbálinti Hungaroton stúdióban készült.

Az Első Emelet együttes második nagylemezének CD-kiadása. ‒ Színháztörténeti és Zeneműtár, HKCD 53.863

Első Emelet együttes: Szentivánéji álom. Forrás: YouTube

Illyés Boglárka (Színháztörténeti és Zeneműtár)

Felhasznált irodalom:

• Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium, Budapest, Szent István Társulat, 1977.
• Dömötör Tekla: Naptári ünnepek ‒ népi színjátszás, Budapest, Akadémiai, 1964, 139‒151.
• A Filharmoniai Társaság multja és jelene 1853‒1903, szerk. Mészáros Imre, Isoz Kálmán, Budapest, Hornyánszky Ny., 1903, 8‒14.
• Józsa Mónika: „Kodály Zoltán népdalgyűjtő munkássága a mai Szlovákia területén”. In: Parlando 2020/6.
• Kodály Zoltán: A magyar népzene, Budapest, Kir. M. Egyet. Ny., 1937, 59‒61.
• Ősze Mária: „Szentivánéji álom a zeneirodalomban”. In: GyőriSzalon.hu, 2019.06.23.
• Tátrai Zsuzsanna: „Jeles napok ‒ ünnepi szokások”. In Magyar néprajz kötet. Népszokás, néphit, népi vallásosság, főszerk. Dömötör Tekla, szerk. Hoppál Mihály, Budapest, Akadémiai, 1990, 186‒192.