Folytatjuk a gyűjteményünkben található szablyával való vívást oktató könyveket és párbajkódexeket ismertető összeállításunkat, melynek első része itt olvasható. 

Arlow Gusztáv

Az első világháborúban hősi halált halt Lovag Arlow Gusztáv, a Magyarországra költözött olasz hírességtől, Luigi Barbasettitől tanulja az olasz stílust. A kardvívás című műve (Budapest, Athenaeum, 1902.) – Chappon Samu három kiadást (és egy reprint nyomást) megélt vívókönyve mellett – talán a második alapműnek tekinthető szablyavívást oktató munka. Talán mondanom sem kell, a kard ennél a könyvnél is szablyát jelent. Stílusirányzatában már megjelennek az olasz vívóiskola elemei is. Bár jelentős különbséget tesz a két módszer között, ahogy írja:

A szerző egyébként a „gyakorlati vívást” tekinti mértéknek és mélyen elítéli a „versenyvívókat”. Tanításának célja: „hogy megvágjuk ellenfelünket anélkül, hogy mi sebet kapnánk” és hogy a művészi (ti. az olasz vívásra jellemző) stílus helyett: „korán kell rászokni a tanítványnak, hogy amit egyszerű mozdulattal elérhet, azt ne csinálja komplikálttal”.
A Chappon Samu művéhez képest meglehetősen terjedelmesnek mondható könyv három nagy részre oszlik. A vívás elemei című első rész az alapokat mutatja be, úgymint a felállásokat, a lépéseket, a mozgást (közeledéseket), a vágásokat és a védéseket. A második, Gyakorlati rész iskolagyakorlatokat mutat be részletesen. A mérkőzés című harmadik rész azt mutatja be, hogyan működnek az addig leírtak élesben. Érdekes, hogy igazi gyakorlati vívóhoz illően bemutatja a potenciális ellenfelek harcmódjait, úgymint „szabályosan vívok”, „szabálytalanul vívók”; vagy ahogy nevezi őket: „naturalisták”, azon belül is „vadul- és óvatosan verekedők”; illetve külön kiemeli a balkezes vívókat. Ez a könyv is foglalkozik az éles pengével való vívással, bár ez javarészt inkább afféle párbajkódex, de a vívók számára gyakorlati tanácsokkal is szolgál.
Arlow másik vívókönyve jóval szerényebb terjedelmű és német nyelven íródott Systematisches Lehrbuch für den Unterricht im Säbelfechten aus der Hoch-Tierce-Auslage címmel. (Wien – Leipzig, Braumüller, 1894.)
Az előzőnél jóval egyszerűbben és nem annyira tagoltan mutatja be a technikákat, iskolagyakorlatokat. Itt is ír az „éles” vívásról (Zweikampf mit Säbel) nagyon röviden.

Bár a századfordulón a vívás harci tevékenységből egyre inkább sporttá „fajult”, a katonai vívásoktatás még mindig fontos szerepet kapott. Arlow Gusztáv: A kardvívás, Budapest, Athenaeum, 1902. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Sebetič Raimund

Sebetič Rajmund császári és királyi huszár főhadnagyként írta meg 1886-ban az Oktatás a kard-vívásban (Budapest, Grill, 1886. 2., jav. és bőv. kiad.) című művét. A könyv a címlap tanulsága szerint „a M[agyar] Kir[ályi] Honvédelmi Ministerium Által csapat-iskolák számára elfogadott tankönyv”. Szerkezeti felépítését tekintve hasonló a többihez. Három nagy fejezetéből az első az alapokat mutatja be, ezen belül az „előfogalmak” címszó alatt tisztázza a „bajvívás nemeit”. A többiektől eltérően Sebetič kard-; vitőr- és lovassági kardvívást különböztet meg, ez utóbbit élesen elkülöníti a többitől, és nem is foglalkozik vele ezen könyvében. A kardon természetesen itt is 80–90 cm pengehosszal rendelkező szablyát kell érteni, de felhívja a figyelmet a gyakorló és az éles kard közötti különbségre. Ahogy írja:

Az általa oktatott vívás sem sportvívás, kifejezetten éles harcra, például párbajra készít fel. Az első fejezet második részében alapgyakorlatokat mutat be (állások, lépések, vágások). A második fejezet iskolázáskombinációkat mutat be, itt tárgyalja a védéseket is. A harmadik fejezetben az éles vívásra készíti fel az olvasót, egy rész itt is inkább afféle párbajkódex-jellegű, de olvashatunk gyakorlati tanácsokat is „összeütközés” esetére. Így fontosnak találja az ellenfél „vimodorának” megismerését, a vívó (saját és ellenfele) testméretéhez való alkalmazkodást, a nem képzett, „termszetes vívók”, ún. „naturalisták” és balkezes vívók elleni harcra való felkészítést.
A kard-vívás (3. kiad., Pozsony – Budapest, [1904].) című munkáját már huszárkapitányként és császári testőrtisztként írta meg 1904-ben. Gyakorlatilag ugyanarról a könyvről van szó némiképp rövidebb és tipográfiailag eltérő formában. Ebben a könyvben a vágások bemutatásánál egy sematikus „anatómiai” ábra is segíti a vívás tudományát elsajátítani kívánókat.

A Sebetič Raimund által oktatott vívás nem sportvívás, kifejezetten éles harcra, például párbajra készít fel. Sebetič Raimund: Oktatás a karvívásban, Budapest, Grill, 1886. 2., jav. és bőv. kiad. – Törzsgyűjtemény

Murz Frigyes

A Vitőr-, kard-, és párbajvívás (Debrecen, Szerzői kiadás, 1890.) című könyv címlapjáról megtudhatjuk, hogy a szerző (1890-ben) a Császári és Királyi 39. Gyalogezred századosa. A szerző „alapos tanulmány, gondos összehasonlítás és a főbb vívásmódok megfontolt és czélszerű bonczolása után” három részre osztja munkáját. Az első részben a „vitőrvívás [...] hű reprodukálása a mai [19. századi] franczia iskolának” A második részt kardvívásnak nevezi, de a fegyverleírásnál itt is egyértelműen kiderül, hogy az ívelt pengéjű, fokéllel rendelkező szablya a vívás fegyvere, melynek használatát az „osztrák–magyar módszer” szerint tárgyalja. Ahogy írja: „mert ezt a módszert tartom legkifejlettebnek”. A vívásoktatást bemutató rész szerkezete a többi könyvnél megszokotthoz hasonló: fegyvertartás, testállások, érintkezések, mozdulatok, hárítások, támadások, javasolt gyakorlatkombinációkkal. A Murz által anatómiai rajzon is bemutatott vágásirányok eltérnek más mesterekétől, például a Chappon Lajos könyvében látottaktól. A szerző saját maga nevezte meg számokkal és irányuló testrészekkel vágásait, ezekre hivatkozik könyvében. Oktatási módszerében ő is elkülöníti az ’összeütközést” a „párbaj-vívástól”. Ezért külön fejezetben foglalkozik a párbajra való felkészítéssel, ennek előszavából már korábban idéztem.

Clair Vilmos 

Clair Vilmos Emil újságíró (1858–1951) elmagyarosodott francia család harmadik generációs sarja. Korának népszerű alakja a Párbajkódexnek köszönhetően lett. Talán ez volt a „boldog békeidők” férfitársadalmának legtöbbet forgatott könyve. Másik jelentős műve a Magyar párbajok című kétkötetes munka, melyben „Attila hun király idejétől az 1923. év végéig” igyekszik összegyűjteni és bemutatni minden olyan páros összecsapást, mely korának magyar társadalmát foglalkoztatta. Ebben a könyvben megtaláljuk például a Jókai Mór Kárpáthy Zoltán című regényében is ábrázolt Wesselényi Miklós báró és az osztrák tiszt Wurmbrandt Ottó gróf 1836-os párbaját. Az összecsapás hűen tükrözi az éles (párbaj-) vívás és a gyakorló, életlen fegyverekkel való vívás közti különbséget. Hiszen az összecsapásban súlyos – egy átlagember számára valószínűleg halálos sérülést jelentő – nyakvágást kapott Wesselényi végül úgy teszi ellenfelét harcképtelenné, hogy a döntő vágását szabályosan hárító(!) Wurmbrandt négy ujját, annak markolatkosarán keresztül vágja le(!).
1897–1944 között 29 kiadása látott napvilágot a Párbajkódexnek, melyek az OSZK Törzsgyűjteményében mind megtalálhatók, az első és a 29. kiadás bibliográfiai leírását a címhez kapcsolt linken keresztül el is érhetik a kedves olvasók (Párbaj-codex, Budapest, Nágel, 1897.; Párbaj-codex, Budapest, Singer-Wolfner, [1944.]) , ahogy a Magyar párbajok című művének eredeti kiadását is (Magyar párbajok Attila hun király idejétől 1923. év végéig, Budapest, Szerző – Singer és Wolfner, 1930). Ezek a művek az Osiris Kiadó jóvoltából 2002-ben Magyar párbaj címmel egy gyűjteményes kötetben újból napvilágot láttak.

Szablyával bajonett ellen. Chappon Lajos katonai vívókönyve ilyen jellegű gyakorlatokkal is foglalkozik. Forrás: Chappon Luis: Theoretisch-practische Anleitung zur Fecht-Kunst, Pest, Author, 1839. – Törzsgyűjtemény

Hidán Csaba László

A huszadik század végi, huszonegyedik század eleji szablyavívásra épülő katonai hagyományőrzés oktatásának történetében megkerülhetetlen dr. Hidán Csaba László történész-régész neve és tevékenysége. Az általa megteremtett harcművészeti rendszer, az Aranyszablya Történelmi Vívóiskola mozgáskultúrájának alapjait mutatja be társszerzőként A honfoglalók hétköznapjai (Révész László [et al.]: [Őseinkről napjainkban], szerk. Siklódi Csilla; [fotó Benkő Mihály et al.]; [rajzok Puskás Beáta, Hidán Csaba, Révész László], Budapest, Promptus, 1996.) című munkában. Képet kapunk az íjászat, a szablya- és fokosharc gyakorlati elemeiről. A rajzokon is bemutatott alapgyakorlatok: vágások, készségfejlesztő gyakorlatok jó kiindulási alapot jelenthetnek bárki számára, aki érdeklődik a szablyával való „nemes vívás művészete” iránt. Másik, néhány éve megjelent művének címe egy történelmi fegyverekkel foglalkozó, Kalmár Ferenc által írt alapművel azonos: Régi magyar fegyverek (Régi magyar fegyverek. Nem csak hagyományőrzők számára, Budapest, Zrínyi, 2018.)
A szerző itt sem elégszik meg csak az Árpád-kori magyar fegyverek bemutatásával, azok használatával is foglalkozik.

A huszadik század végi, huszonegyedik század eleji szablyavívás oktatásának történetében megkerülhetetlen dr. Hidán Csaba László történész-régész neve és tevékenysége. Forrás: Hidán Csaba: (Régi magyar fegyverek. Nem csak hagyományőrzők számára, Budapest, Zrínyi, 2018. – Törzsgyűjtemény

Hamvai-Kovács Gábor (Olvasószolgálati és Tájékoztatási Osztály)

Az év leghosszabb nappalát és legrövidebb éjszakáját manapság Európa-szerte és Magyarországon is elsősorban zenei és kulturális rendezvényekkel ünnepelik a nagyobb városokban. 2022. június 21-én a zene ünnepét huszonhatodik, a Múzeumok Éjszakáját a Szent Iván napjához (június 24.) legközelebb eső szombaton, június 25-én immár huszadik alkalommal rendezik meg hazánkban. Jóval régebbi eredetű a nyári napfordulóval kapcsolatba hozott egyházi ünnep: Keresztelő Szent János születésének június 24-én, illetve ennek előestéjén történő megünneplése az 5. századtól terjedt el a keresztény világban. Ennek a magyar nyelvterületen meghonosodott „Szent Iván-nap” elnevezése arra utal, hogy az ünnepet és a hozzá kapcsolódó szokásokat a magyarság a kereszténység korai időszakában vette át, esetleg még a honfoglalás előtt, amikor a bizánci egyház hatása még erősebben érvényesült.
Ám a Keresztelő születésének ünnepe maga is ráépült a nyárközéphez fűződő ősi, európai népszokásokra, beépítve azok egyes elemeit. Így a szertartásos tűzgyújtás szokását, amely a tűz tisztító, gyógyító, gonoszűző erejébe vetett hitből fakadt, az egyház a szenttel kapcsolatos fényszimbolikának megfelelően átértelmezte, sőt hazánkban például még középkori liturgiájába is beemelte. A jeles naphoz (éjhez) fűződő archaikus szokások és hiedelmek azonban nem tűntek el nyomtalanul: egyes helyeken részben máig fennmaradtak, és ‒ más művészeti alkotások mellett ‒ a zenében is tovább élnek. Összebékítve e sokféle, zenei vonatkozással is bíró hagyományt, a csillagászati nyár első napjának tiszteletére készítettünk egy kis összeállítást Szent Iván napjához, éjjeléhez kötődő zeneművekből, három különböző műfajból válogatva, a zene ünnepe szellemében.

Kodály Zoltán A magyar népzene című tanulmányának első kiadása, Budapest, Királyi Magyar Egyetemi Ny., 1937. Címlap – Színháztörténeti és Zeneműtár, Csuka Béla hagyatéka, CSBM 1.567

A Szent Iván-napi magyar népszokások lényeges eleme volt a tűzugrás, amelynek szerelemvarázsló erőt is tulajdonítottak. A tűz meghatározott rítus szerinti átugrása közben párosító dalokat énekeltek, amelyek gyakran igen hosszúak voltak, hiszen a falu összes fiatalját összeénekelték. Kodály Zoltán 20. századi eleji első, felvidéki népdalgyűjtő útjain ilyen szerelmi dalokat, köztük teljes, sokstrófás Szent Iván-napi énekeket is lejegyzett. Ezeket az egyház által évszázadokon át üldözött „virágénekek” közé sorolta, melyeket a több évtizedes népzenekutató munka eredményeit összegző A magyar népzene (1937) című monográfiájában külön fejezetben tárgyal és vesz védelmébe:

A tudományos feldolgozás mellett Kodály e dalok népszerűsítését is fontosnak tartotta: a Nyitrai járásbeli Gímesben gyűjtött „Vetekedik vala háromféle virág” és a „Magos a rutafa” kezdetű szentiváni énekek saját feldolgozásait a Magyar népdalok énekhangra és zongorára (1906) című, Bartókkal közös kiadványban, a sorozat 11. és 12. számaként jelentette meg. Bár a kiadvány nem volt kelendő, e népdalok nem csupán nyomtatásban terjedtek. Csuka Béla (1893‒1957) gordonka- és viola da gamba-művész zeneműtári hagyatékában fennmaradt egy „2 Virágének a Kodály-féle gyűjtésből” című, a muzsikus kezétől származó kézirat, amely az említett két dallam lejegyzését tartalmazza ‒ C-(tenor), illetve G-kulcsban ‒, az énekek első versszakának szövegével.

„2 Virágének a Kodály-féle gyűjtésből”, gordonkaszóló, beírt szöveggel ‒ Színháztörténeti és Zeneműtár, Csuka Béla hagyatéka, Ms. mus. 4.154

Kodály ezen első népdalfeldolgozásai némelyikét később gramofonlemezre is rögzítették, így most egy Supraphon-lemezről meghallgatjuk a „Magos a rutafa” kezdetűt Likér István (ének) és a Bartók-tanítvány Németh István László (Németh-Šamorínsky István, zongora) előadásában.

A szerelmi bűbáj más népek a nyári napfordulóhoz kapcsolódó hiedelmeiben és szokásaiban is fontos szerephez jutott, ahogy Shakespeare Szentivánéji álom című vígjátéka is tanúsítja. Az ismert színmű Felix Mendelssohn-Bartholdyt már fiatalon egy nyitány (Op. 21) megírására inspirálta. A német zeneszerző jóval később, IV. Frigyes Vilmos porosz király felkérésére komponálta a darabhoz a Szentivánéji álom (Ein Sommernachtstraum, Op. 61) című kísérőzenét, amelynek bemutatója 1843. október 14-én volt Potsdamban. A műre hamar felfigyelt a magyar zenevilág: Liszt Ferenc 1849‒1850 folyamán parafrázist írt a kísérőzene két népszerű részletére (Nászinduló, Tündértánc), Erkel Ferenc pedig az általa alapított, a Nemzeti Színház zenekarának tagjaiból alakult Budapesti Filharmóniai Társaság első bérletes hangversenyének műsorára tűzte a Nászindulót. A „Lakadalmi induló a ’nyáréji álom’-ból Mendelssohn-Bartholdytól” harmadik műsorszámként hangzott el a Nemzeti Múzeum dísztermében 1853. november 20-án rendezett koncerten. Shakespeare vígjátékát ‒ Mendelssohn kísérőzenéjével, Arany János fordításában ‒ 1864. április 23-án mutatták be a Nemzeti Színházban, a nagy drámaíró születésének háromszázadik évfordulója alkalmából. A Fővárosi Lapok 1864. áprilisi 26-i számában megjelent kritika elismeréssel szólt az előadás zenei részéről:

A darab tartós népszerűségét jelzi, hogy 1938 nyarán, túl a Nemzeti Színház 200. Szentivánéji álom-előadásán, a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon sorozatban, telt házzal játszották. Új szereplőkkel színre vitt, 1938. július 22-i előadása eseményszámba ment a Pesti Hírlap szerint. A Zeneműtár gyűjteményében őrzött, Almássy Endre színigazgató könyvtárából származó előadási anyagból vidéki színházakban, Szegeden és Békésgyulán 1914-ben, Kaposváron 1921-ben és 1922-ben, Szolnokon 1933-ban játszották.

Mendelssohn‒Shakespeare, Szentivánéji álom, előadási anyag Almássy Endre könyvtárából. A Tündérek karának karpartitúrája Arany János fordításával. ‒ Zeneműtár, Szính. 177

Mendelssohn kísérőzenéjének máig legkedveltebb részletét, a Nászindulót egy His Master’s Voice márkájú gramofonlemezünkről, az Alfred Hertz vezényelte San Franciscó-i Szimfonikus Zenekar előadásában ajánljuk meghallgatásra.

Mendelssohn Nászindulójának (Ein Sommernachtstraum, Op. 61., No. 9.) felvétele gramofonlemezen. A cím a lemezcímkén tévesen megadva. ‒ Színháztörténeti és Zeneműtár, HN 36.534

A varázslatos Szent Iván-éj és Shakespeare álomszerű, erdei tündérvilága az 1980-as években az Első Emelet nevű hazai könnyűzenei formációt is megihlette. Az egykori népszerű együttes basszusgitárosa, Kisszabó Gábor szíves közlése szerint a Szentivánéji álom című szám második nagylemezükön, 1985-ben jelent meg. Zenéjét Berkes Gábor és az Első Emelet szerezte, szövegírója Geszti Péter volt. Gesztire – mint az első albumon megjelent Középkori házibuli esetében – hatással voltak az akkori idők thrillerei. A dal zenei hangzása rendkívül modern volt, hasonlóan az 1980-as évek újhullámos zenekaraihoz: elsősorban a brit Kajagoogoo és a Duran Duran hatottak az együttesre. A hangszerelés érdekessége az elektromos dob (Simons IX típusú), amelyen Szentmihályi Gábor játszik, és a Kisszabó Gábor által használt, fej nélküli basszusgitár (Washburn). Csakúgy, mint a legtöbb popzenei album az 1980-as években, a felvétel – amelyet az együttes egykori tagjai szíves engedélyével teszünk közzé – a törökbálinti Hungaroton stúdióban készült.

Az Első Emelet együttes második nagylemezének CD-kiadása. ‒ Színháztörténeti és Zeneműtár, HKCD 53.863

Első Emelet együttes: Szentivánéji álom. Forrás: YouTube

Illyés Boglárka (Színháztörténeti és Zeneműtár)

Felhasznált irodalom:

• Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium, Budapest, Szent István Társulat, 1977.
• Dömötör Tekla: Naptári ünnepek ‒ népi színjátszás, Budapest, Akadémiai, 1964, 139‒151.
• A Filharmoniai Társaság multja és jelene 1853‒1903, szerk. Mészáros Imre, Isoz Kálmán, Budapest, Hornyánszky Ny., 1903, 8‒14.
• Józsa Mónika: „Kodály Zoltán népdalgyűjtő munkássága a mai Szlovákia területén”. In: Parlando 2020/6.
• Kodály Zoltán: A magyar népzene, Budapest, Kir. M. Egyet. Ny., 1937, 59‒61.
• Ősze Mária: „Szentivánéji álom a zeneirodalomban”. In: GyőriSzalon.hu, 2019.06.23.
• Tátrai Zsuzsanna: „Jeles napok ‒ ünnepi szokások”. In Magyar néprajz kötet. Népszokás, néphit, népi vallásosság, főszerk. Dömötör Tekla, szerk. Hoppál Mihály, Budapest, Akadémiai, 1990, 186‒192.

A lábra történő vágás hatékony védését bemutató rajz Chappon Lajos reformkorban megjelent katonai vívást oktató könyvéből. In: Chappon, Luis: Theoretisch-practische Anleitung zur Fecht-Kunst, Pest, Author, 1839. – Törzsállomány

Korunk egy örvendetes jellemzője, hogy sokan kezdik felfedezni a múlt értékeit és erejükhöz mérten igyekeznek azt megőrizni vagy rekonstruálni, ha azok esetleg elsüllyedtek valahol az idők tengerében. A múlt emlékeinek őrzői közé tartoznak a történelmi hagyományőrzők is. A történelmi hagyományőrzés fontos ága pedig a katonai hagyományőrzés. A történelmünk különböző korszakaihoz köthető hadi kultúrának van olyan területe, melyet meglehetősen könnyű és van, amit kevésbé könnyű rekonstruálni. Eleink sok mindent „elvittek magukkal a sírba”, így igen komoly felkészültségre van szüksége annak, aki a múlt ezen „elveszett dolgait” életre kívánja kelteni. Így van ez egy hadi kultúránkat meghatározó hidegfegyver, a szablya éles harcban való használatának rekonstrukciója esetében is. Hiszen nyugodtan kijelenthetjük, hogy a mai sportvívás köszönőviszonyban sincs például a török elleni harcok bajvívóinak vívóstílusával, ahogy azt Mikszáth Kálmán Új Zrínyiász című regényének halálos kimenetelű párbajánál is olvashatjuk. A 19. század – éles harcot tanító – vívómesterei számára valóságos rémképként jelent meg, hogy vajon hová „fajul” a „nemes vívás művészete”, ha a kard (vagy szablya), megszűnik éles harci fegyverként létezni és vérre menő párbajok helyett mindössze „álczákba, kesztyűkbe, kar- és mellvédekbe” öltözött urak (és természetesen hölgyek), életlen fegyverekkel történő „tornájává” válik. Ezen mesterek „rémálma” abból a szempontból valóra is vált, hogy az olimpiákon szereplő sportvívást senkinek sem jutna eszébe véres történelmi csatákban, vagy azok közötti „fegyvernyugvás” idején zajló éles párviadalokhoz hasonlítani.

A 39. Cs. és K. Gyalogezredének századosa, Murz Frigyes megdöbbentő pontossággal fogalmazza meg 1890-ben írt (e bejegyzésben is ismertetett), többek között szablyavívást oktató művében, miért alkalmatlan az általa „összeütközésnek” nevezett „gyakorló” vívásból kialakult mai sportvívás az akkor még létező, karddal, vagy szablyával való éles harci helyzetekre való felkészüléshez. A legnagyobb különbséget nyilván az jelentette, hogy a párviadalokat és az éles harcot fegyverekkel vívták, míg az „összeütközések” sporteszközökkel történtek. A magyar történelmi vívókultúrában meghatározó szerep jutott a szablyának. Ezen fegyver sajátságos konstrukciója, ívelt pengéje és élkiképzése lehetővé tette a megfelelően hozzá értő használójának olyan rafinált cselek alkalmazását harcban, melyek kontójára rengeteg ember halála róható a történelemben. Az ívelt pengéjű szablyánál:

De vajon hogyan forgathatták elődeink ezeket a fegyvereket éles harcban? Mik lehettek azok a rafinált cselek, agyafúrt technikák, melyeknek köszönhetően a magyar bajvívók rettegett ellenfelei voltak párviadalokban bármely nemzet harcosának. Erről némi képet kaphatunk az általam ismertetett és korukban elismert vívómesterek tankönyveiből is. 

Lovag Arlow Gusztáv szablyavívó alaptechnikái. In: Arlow Gusztáv: A kardvívás, Budapest, Athenaeum, 1902. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Albrecht Dürer

Korának egyik legjelesebb vívókönyve Albrecht Dürer 1520-ban készült műve, a Fechtbuch (Állományunkban: Friedrich Dörnhöffer: Albrecht Dürers Fechtbuch, Wien, Leipzig, 1910.), mely számos fegyver használata mellett a pusztakezes küzdelmeket is ismerteti. A fegyveres küzdőjelenetek között vagy ötven képről nehéz eldönteni, hogy az ott ábrázolt fegyver szablya vagy a 15. században, német területen oly népszerű fegyver, a messer látható. Az én véleményem azért hajlik inkább a szablyával való vívás ábrázolása felé, mert nehezen tartom elképzelhetőnek, hogy egy (magyar) nemes a (kard használatától eltiltott) parasztok tipikus fegyverének használatához készítsen vívókönyvet.

Chappon Lajos

Louis Chappon Theoretisch-practische Anleitung zur Fecht-Kunst (Pest, Author, 1839.) című könyve kifejezetten katonai vívást oktat, ami azt jelenti, hogy többször „túllép” az ember-ember elleni páros küzdelmekre való felkészítés gyakorlatain. Az általa oktatott fegyverek a tőr (spádé), a szablya (ezt németül is Säbel-nek hívja) és a szurony (Bajonett). A szablyavívó-technikák ábrázolását egy anatómiai képpel kezdi, melyeken a korban használatos vágásirányok láthatók. Így jól kivehető az ún. „hatvágás” is, mely egy-egy testtájra irányuló hat különböző vágást jelentett. Az anatómiai vágásirányok bemutatása után precíz módon ábrázolja az azokhoz tartozó vágásokat, sőt azoknál többet is. Úgy gondolom, ez a könyv remek forrás például a magyar vívókultúrában alkalmazott fokéllel végrehajtott technikák rekonstruálására. A könyv készségfejlesztő gyakorlatokat is bemutat a szablyavívást oktató résznél, úgy mint csuklóforgatásokat, ún. ütemérzék-gyakorlatokat (tempo) vagy buzogánnyal való lépésfejlesztést, sőt a mai tornában gyakorolt lólengés-gyakorlatokat. Különlegességként a szurony ellen is látunk benne szablya- és vívótőrtechnikákat.

Megelőző vágás fokéllel Chappon Lajos könyvéből. In: Chappon Luis: Theoretisch-practische Anleitung zur Fecht-Kunst, Pest, Author, 1839. – Törzsállomány

Chappon Károly

Chappon Károly Kardvívás kezdő és haladó vívók számára (Debrecen, Csokonai Ny., 1893.) vívókönyve saját vívóiskolát tükröz. A vágásirányok eltérnek a Chapon Lajos által bemutatottaktól. Egyedi, hogy külön foglalkozik a kézre való vágások irányaival. A könyv nagy hibája, hogy nem illusztrált, így a technikák szöveg alapján való megértéséhez szükséges a vívásban való jártasság.

Chappon Samu

A szablyavívó könyvet író mesterek közül talán Chappon Samu neve és műve a legismertebb. A nemes vívás művészetének elmélete és a párbaj szabályai című könyve három, tartalmában szinte teljesen egyező, küllemében egymástól sokban eltérő kiadást élt meg. A legszembetűnőbb, hogy az eredetileg Pécsett, 1892-ben megjelent első kiadás (Reprint kiadása: A vívás művészetének elmélete, Szombathely, OSKAR, 1996.) képei rajzok, míg a második (Kolozsvár, Ajtai Ny., 1904.) és a harmadik kiadásban (Szeged, Engel Ny., 1911.) fotók szerepelnek, melyeken a mester és tanítványai állnak be az egyes technikák bemutatásához. A könyv három részre oszlik, úgymint „vitőr” (vívőtőr); kard-vívás (itt elkülöníti az ívelt szablyát az egyenes kardtól) oktatására, végül pedig – a korban hiányt pótló módon – egy párbaj-szabálygyűjteményre. Könyvében a mester kifejezetten éles harcra készíti fel tanítványait. Ha édesapja, Chappon Lajos könyvét katonai vívótankönyvnek tekintjük, ez annak „polgári” változata. Ugyanis csapatharc helyett párbajokban alkalmazott, „egy az egy elleni” vívásra készíti fel tanítványait. A ma élő laikus számára kissé bizarr és ijesztő lehet egy fokéles vágástechnikához fűzött figyelmeztetése:

Bár a párbajképes magyar társadalom bőségesen el lett látva vívókönyvekkel, a legkedveltebb iromány mégis Chappon Samu műve volt. In: Chappon Samu: A nemes vívás művészetének elmélete és a párbaj szabályai, Szeged, Engel Ny., 1911. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Hamvai-Kovács Gábor (Olvasószolgálati és Tájékoztatási Osztály)

A gyűjteményünkben található szablyával való vívást oktató könyveket és párbajkódexeket ismertető összeállításunkat, melynek második része itt olvasható. 

Szomorúan adunk hírt róla, hogy Dr. Dörnyei Sándor bibliográfus és orvostörténész, az Országos Széchényi Könyvtár bibliothecarius emeritusa, kedves kollégánk 2022. június 15-én, életének 96. évében elhunyt.

Dörnyei Sándor 90. születésnapi köszöntése 2016. november 22-én az Országos Széchényi Könyvtárban. Az ünnepelt kezében az őt köszöntő tanulmánykötet.

Dörnyei Sándor 1926. november 4-én Szarvason született, ahol édesapja ügyvéd volt. A helyi gimnáziumban érettségizett. 1944-től Budapesten, a Pázmány Péter Tudományegyetem görög–latin szakán kezdte meg tanulmányait, majd hamarosan ezek mellé a magyar szakot is felvette. Az Eötvös Kollégium diákjaként egész életében meghatározza lényét, személyiségét annak szellemisége és ismert jelmondata: „Szabadon szolgál a szellem”. 1948-ban bölcsészdoktori, majd a következő évben középiskolai tanári oklevelet szerzett. 1949–1950-ben Dezsényi Béla vezetésével ösztöndíjasként az Országos Széchényi Könyvtárban, a hazai, 19. századi sajtóbibliográfia munkálataiban vett részt. 1950. október 6. és 1952. július 31. között az Országos Könyvtári Központban dolgozott. Ennek feladata minisztériumi rendeletre az egyházak megmaradt könyvtáraiban őrzött és az „értékes” kategóriába (kódexek, ősnyomtatványok stb.) tartozó kötetek számbavétele és a köztulajdonba vett könyvtárak állományának biztosítása volt. Előbb Budapesten szinte egyedül, majd néhány hónap múlva már kis csoporttal járta az országot, hogy főként a feloszlatott rendházakban maradt könyveket mentse a többfelől is fenyegető veszély elől. Az új birtokosok (szociális otthon, szakiskola stb.) helyhiánnyal küszködve akartak megszabadulni a számukra terhes könyvektől. De az épületek lakói (katonák, tanulók stb.) is igyekeztek „megismerni” a számukra rejtélyesként különösen vonzó „kincseket”. Ezért mielőbbi, biztos helyre szállításukra volt szükség. Mindezekből a feladatokból ő alaposan kivette a részét. A veszélyeztetett könyvek többségének központi raktárakba juttatását követően az ezzel foglalkozó 3-5 fős, majdnem kizárólag fiatalokból álló együttest – közöttük állandó tagként őt is – ráállították az anyag a leltározásának végzésére. Az Országos Könyvtári Központot 1952 derekán átszervezték, annak munkatársai részben a korábbi feladatokkal más intézménybe kerültek. Így jutott ő az Országos Széchényi Könyvtár gyarapítási osztályára, majd néhány évnyi itteni munka után átkerült a főigazgatói titkárságra. A Magyar Könyvszemle újraindulásától egy évtizedig (1955–1965) annak technikai szerkesztője volt.
1956. október 30-án megalakult az Országos Széchényi Könyvtár Ideiglenes Nemzeti Bizottsága. A könyvtárban tartott titkos választáson a grémium egyik tagjaként Dörnyei Sándor szintén bizalmat kapott a kollégáktól. „A legnehezebb napokban, a november 4-i szovjet orvtámadás idején Dörnyei Sándor és Fazekas László ’tartotta a frontot’. Jelentős részben az ő érdemük, hogy legnagyobb kincseink (pl. a corvinák) hiánytalanul és épségben megmaradtak” – olvasható egy memoárban. Tevékenységéért 2018-ban Füzéki István-emlékérmet kapott. 1957 áprilisában azonban szerepvállalása következtében többekkel együtt elbocsátották.

In memoriam dr. Dörnyei Sándor. Az interjú a Történeti Interjúk Tárában készült 2006-ban. Kérdező: Lukács Bea. Részlet. Forrás: YouTube

Egy darabig „hónaljas” antikváriusként igyekezett megélni, majd a Mezőgazdasági Lexikon külső bedolgozójaként tevékenykedett. 1958-tól az Orvostudományi Dokumentációs Központ (később Országos Orvostudományi Könyvtár) munkatársaként kurrens magyar orvosi bibliográfiát és orvostudományi szakbibliográfiákat szerkesztett.
1965 októberében az Országos Gyógyszerészeti Intézetbe került, ahol nyugdíjazásáig, 1986-ig dolgozott. Először a Gyógyszerészeti és Gyógyszerterápiás Dokumentációs Szemlét, majd annak kettéválása után a Spectrum Pharmaceuticumot és a Gyógyszerterápiás Dokumentációs Szemlét, később a WHO megbízásából a Drog Regulation Indexet szerkesztette.
1986-tól kezdődően – Borsa Gedeon, az egykori Könyvtári Központos kolléga, családi jóbarát hívására – ismét folyamatosan részt vett az Országos Széchényi Könyvtár munkájában, a Régi Magyarországi Nyomtatványok Szerkesztőségének nyugdíjas tagjaként elsősorban az 1801 előtti retrospektív bibliográfia összeállításában tevékenykedett. Összeállította Szabó Károly Régi Magyar Könyvtára III. kötetének ötfüzetnyi kiegészítését, részt vett az RMNy 3. kötetének munkálataiban, majd a XVIII. századi hazai szerzők külföldön, idegen nyelven megjelent publikációinak bibliográfiáját készítette el. A magyar nemzeti bibliográfia több ezer tétellel vált teljesebbé Dörnyei Sándor és szerkesztőtársai jóvoltából. Ezzel a korábbinál jóval biztosabb vezérfonalat adott az adalékok gyűjtéséhez és az újabb adatoknak a bibliográfiai rendszerben való elhelyezéséhez. Gazdag bibliográfusi és könyvtörténészi tevékenységéért 2006. augusztus 20-án Széchényi Ferenc-díjjal tüntették ki. 2015. január 1-től pedig az Országos Széchényi Könyvtár bibliothecarius emeritusa.
Könyvtörténeti kutatásaival párhuzamosan a Budapest Lexikon mindkét kiadásának szakszerkesztője volt. Különösen jelentős és szélesebb körben is ismert orvos- és gyógyszerészettörténeti munkássága. Legfontosabbak talán alapvető kéziratos és nyomtatásban megjelent bibliográfiái. Elkészítette az 1945–1960, az 1961–1970 (kéziratban) és az 1715–1944 korszak orvostörténeti bibliográfiáját. Összeállította az 1772 és 1849 között megjelent régi magyar orvosdoktori értekezések jegyzékét, a magyar gyógyszerészettörténet irodalmát. Szinte felbecsülhetetlenül hasznos munkáival megteremtette ezen szakterületek alapbibliográfiáit, amelyek a további kutatások számára is kiinduló pontul szolgálhatnak.
Emellett több évtizeden át publikált a szakma hazai fórumaiban, az Orvostörténeti Közleményekben és az Orvosi Hetilap Horus rovatában. 2016-ban a Hetilap Markusovszky-díjjal jutalmazta a 2015-ös évfolyamban közölt legjobb orvostörténeti munkáért.
A kezdetektől részt vett a Semmelweis Orvostörténeti Könyvtár állományának gazdagításában, a Magyar Orvostörténelmi Társaság, illetve a Magyar Gyógyszerészettörténeti Társaság alapítói közé tartozott. Munkásságáért a Magyar Orvostörténelmi Társaság 2001-ben Weszprémi-emlékéremmel és díjjal tüntette ki, 2016-ban pedig tiszteleti tagjai közé választotta. A Magyar Gyógyszerésztörténeti Társaság 2005-ben Szigetváry Ferenc-emlékérmet adományozott neki.
Dörnyei Sándor 90 éves koráig aktív kutatója volt az Országos Széchényi Könyvtárnak, 2015-ig jelentek meg publikációi. Tudományos kiválósága mellett kedvessége, humora, szakmai, emberi segítőkészsége sokakban mély nyomot hagyott. Hozzá mindig bátran lehetett, és érdemes is volt kérdéssel, kéréssel fordulni. Nem sajnálta az időt, energiát, hogy – jellemzően fiatalabb – kutatótársaival megbeszélje ezeket, megossza velük jobbító ötleteit, tapasztalatait. A legkülönbözőbb tudományterületekkel kapcsolatban is szinte mindig tudott ajánlani olyan irodalmat, amely rendre közelebb vitt a probléma megoldásához.
Diszkrét, szerény, derűs lénye, élvezetesen elmesélt számtalan érdekes régi története, könyvtári anekdotái, egy-egy történelmi korszakot, élethelyzetet hajszálpontosan leíró, tanulságos viccei nagyon hiányozni fognak. Emléke, sokoldalú, színes, fiatalos személyisége mindig velünk marad!
Humorát, szellemi frissességét betegágyán sem vesztette el.

Isten nyugosztalja!

Dr. Dörnyei Sándor bibliográfus és orvostörténész, az Országos Széchényi Könyvtár bibliothecarius emeritusának temetése 2022. július 26-án, 14 órakor lesz az Óbudai temető szóróparcellájában.

A család e-gyászjelentés formájában tájékoztatja a gyászolókat a temetés részleteiről.

Az életrajz forrásai bővebb adatokkal:

• Peregrinálók. Negyvenhárom magyarországi és erdélyi orvostanhallgató életrajza (1683–1783), szerk., vál. Dörnyei Sándor, Budapest, Borda Antikvárium, 2006, 7–9.
• Pogány György: Füzéki István Emlékérem 2018 Dörnyei Sándor laudációja. In: Könyvtári Figyelő, 28. (64.) évf. 4. sz. (2018.)
• Dörnyei Sándor műveinek jegyzéke: Alexander multifrons: Tanulmányok a 90 éves Dörnyei Sándor tiszteletére, Budapest, OSZK – Argumentum, 2016, 185–197.

Perger Péter (Régi Nyomtatványok Tára)

Úrnapja (latin nevén Festum Eucharistiae) alkalmából régi nyomtatványok oldalain látható ábrázolások segítségével hívjuk elmélkedésre olvasóinkat. Nem történeti áttekintést nyújtunk, inkább a különböző korokban és műfajokban keletkezett művek válogatásával rácsodálkozunk az isteni kegyelemre.
A Régi Nyomtatványok Tárának gyűjteménye a korai hungarikák mellett jelentős számú vallásos tárgyú ritkasággal is büszkélkedhet. Mivel az Eucharisztiában egybeforr az Utolsó vacsora emlékezetének cselekménye és a legméltóságosabb áldozat jelenné tétele, ábrázolásában is ezen két összefüggő valóság kap hangsúlyt.
Méltó, ha szemlélésünket misekönyvekkel kezdjük. Az első képen a Velencében 1499-ben nyomtatott Missale Quinqueecclesiense két, egészbőr kötésben fennmaradt példányának lapjai láthatók. Johannes Emericus nyomdájában összeállított szerkönyv fametszeteit az Inc. 989-es hártyapéldányán gazdagon kifestették, a lap szélét aranypontozással és növényi ornamentikával díszítették. Míg az Inc. 990-es szerényebb kivitelű, vörös és fekete nyomással papírra készült.

A misekönyv Eucharisztia liturgiájának nyitólapján egy egész oldalt borító miniatúra szerepel. Ezen Krisztus keresztáldozata jelenik meg, amint angyalok kelyhekbe fogják fel az Ő szent vérét. A lappár írásos oldalán T-iniciáléban a szent áldozatot bemutató papot ábrázolja, ahogy épp ezt a könyvet használva mondja az átváltoztatás imájának szövegét. A Missale Strigoniense a bécsi Johann Winterburger nyomdájában 1514-ben készült, finoman cizellált grafikájával kompozíciói követik az említett Missale Quinqueecclesiense könyvet. A színezés elhagyását a részletek aprólékos kidolgozásával igyekszik pótolni.

Apponyi Sándor gróf metszetgyűjteményében találjuk Albrecht Dürer Az utolsó vacsora című fametszetének 1580 körüli levonatát, amely egy passiósorozat része. Az elrendezés arányos szerkesztésében ügyesen elhelyezett apró részleteket figyelhetünk meg. Különösen izgalmas, hogy a mimika és a tekintetek miként alakítják az asztalközösség kommunikációját. Az Oltáriszentség nagycsütörtöki alapításának nyomatékaként a Festum Eucharistiae avagy Solemnitas Corpus Domini ünnepét is csütörtöki napon ünnepli a katolikus egyház.

Albrecht Dürer: Az utolsó vacsora, 1580 körüli levonat. App. M. 1069 – Régi Nyomtatványok Tára. A kép forrása: Régi Ritka digitális tartalomszolgáltatás

Az Oltáriszentség tiszteletének az egyházban való elterjedésén és méltó ünneplésén két Julianna munkálkodott. Egyikőjük Lüttich mellett született és 1209 körül látomásokban részesült, melyek mind az Eucharisztiában valóságosan jelenlevő Krisztus hódolatára irányultak. Az isteni kinyilatkoztatás egy külön az Oltáriszentségnek kijáró ünnep alapításáról szólt. Az Úrnapját IV. Orbán pápa 1264-ben az egész egyház számára előírta, de bullája csak 1311-től vált gyakorlattá. Az Oltáriszentség körmenetben való hordozása csak később vált szokássá. A körmenet ábrázolása a Mátyás-gradualéban ugyanazon kezdőének okán a pünkösdhétfői liturgia miniatúrájába került. Ezért az Oltáriszentség ünnepénél más képtípust alkalmazott az illuminátor, a mannahullás („égi kenyeret adtál nékünk”), mint az utolsó vacsora alapításának ószövetségi előképe szerepel.
A másik Julianna a firenzei Falconieri nemzetségből származott és 1270 táján született Firenzében. A szervita világi rend alapítójaként számon tartott szentről halálával kapcsolatban ismerhetjük a legendát, miszerint gyomorbántalmai miatt nem áldozhatott, de az Eucharisztia iránti vágyakozásában kérte a papot, hogy a hódolattal való szemlélés után kegyeskedjék mellkasára teríteni a korporálét és arra a szentostyát. A szűz apáca Istennek szentelt szíve mint oltár fogadta magába az Eucharisztiát halála pillanatában, testén is nyomot hagyva.
IV. Orbán pápa parancsára Aquinói Szent Tamás megírta az Úrnapja ünnepi szentmise és zsolozsma liturgikus szövegeit, melyekbe az ótestamentumi előképek felidézése mellett az oltáriszentségről szóló saját himnuszait is bevette. A skolasztika nagymestere hangsúlyozza az ember gondolkodási képessége mellett az eucharisztikus misztériumhoz való viszonyában a természetfölötti hit szükségességét. A hit a megismerés elve, dogma és természet között nincs feloldhatatlan ellentmondás.

Boldog Suese/Suso Henrik szerint az Eucharisztia a szeretet legnagyobb és legkedvesebb jele. A misztikus dominikánus nyomatékosan ajánlja a megholtakért való felajánlást, hiszen az ártatlan vér áldozata élők és holtak számára is gazdag kegyelmi ajándék. Vallotta, hogy az Istennel való tökéletes egyesülés legbiztosabb útja az Oltáriszentség vétele által valósul meg.

Az Eucharisztia titkának szemlélésében segítségünkre lehetnek a Szentséget felmutató személyek, akik életpéldájukkal, csodákkal mutatnak rá Krisztus Testének tiszteletére.
Az 1493-ban keletkezett Schedel-krónika lapjain felfedezhetjük Szent Klárát és Szent Borbálát, amint a monstranciát felemelve hirdetik az Úr dicsőségét. Gyönyörködhetünk az egyik fametszet ikonográfiai megoldásában, mely szerint maga Krisztus áldoztatja meg híveit. Ez utalás arra, hogy a szent liturgia végzése közben a pap személye mintegy felolvad Jézus Krisztus felmutatásában.
Az Oltáriszentséghez való hűség, annak akár a saját élet árán is való megvédelmezése mellett – ahogy az ókorban élt ifjú Tarzíciusz, vagy a közelmúltban Boldog Brenner János és a stigmatizált Galgóczy Erzsébet példáján ismerhetjük –, meg kell említenünk a középkor szentjét, aki példájával a jelenhez is szólhat. Szent Konrád, akiről a 12. században keletkezett életrajza megemlíti, hogy amikor konszekráció közben egy mérges pók ereszkedett a kehelybe, a Szent Vér iránti tisztelete és szeretete jeléül a pókkal együtt vette magához a szentséget, ám csodálatos módon nem esett baja. Ezért, ahogy a krónika színezett fametszetén is láthatjuk, a pók a hűség és a feltétlen bizalom jeleként társul alakjához.

Érdekességként tűnt elő az I. József magyar király koronázását ábrázoló rézkarcon, milyen jelentős szerep jutott az Oltáriszentség főségének hangsúlyozásának. A két változatban is kiadott metszeten a Szentség előtt hódoló király, mint az keresztény országokban szokásban volt, Istentől kapja megbízatását a kormányzásra, amelyet a Szent Korona jelenléte is megpecsétel. Elnézve I. József békességet szorgalmazó bel-, kül- és egyházpolitikáját, feltételezhetjük, hogy számára valósággal bírt az Eucharisztiával való élő kapcsolat.
Gyűjteményünk kiapadhatatlan forrásként mutatkozik témánk tekintetében, melynek gazdagsága megsejtet valamit a szent elődök hitéből: „Minden forrásunk belőled fakad.”

Felhasznált irodalom:

• Holböck, F.: A legszentebb Oltáriszentség és a szentek, Budapest, Marana Tha Kiadó, 2012.
• Magyar katolikus lexikon, [főszerk. Diós István]; [szerk. Viczián János], Budapest, Szt. István Társulat, [2004]–

• Római misekönyv. A Magyar Katolikus Püspöki Kar megbízásából, a hivatalos vatikáni kiadás alapján készült fordítás, Budapest, az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, 1991. In: A Magyar Liturgikus és Egyházzenei Intézet honlapja

Andrási Erika (Régi Nyomtatványok Tára)

A ferences szerzetes a római katolikus egyház egyik legnépszerűbb és legismertebb szentje. Kezében a gyermek Jézust és liliomot tartó szobra talán minden katolikus templomban megtalálható, előtte a szegényeknek szánt adományokat gyűjtő persellyel.

Paduai Szent Antal ábrázolása. In: Paduai Szent Antal solosmaja eletenek, es csuda tetelenek rövid sommaban foglaltatott le-irasaval …  Nagy-Szombatban 1675 az academiai bötükkel, RMKI271. Részlet – ELTE Egyetemi Könyvtár Kézirattár

A későbbi Páduai Szent Antal 1195-ben előkelő és vallásos szülők gyermekeként született Lisszabonban Fernando néven. Tizenöt éves korában belépett szülővárosának Sao Vincente de Fora nevű ágostonos kanonokrendi kolostorába. A papi pályára való csendes felkészülésre és a teológiai elmélyülésre vágyó szerzetes azonban a világi és egyházi elöljárók közti viszályba sodródott házból kénytelen volt a coimbrai Santa Cruz kanonoki kolostorba áttelepülni, ahol azonban hamarosan ugyanabban a helyzetben találta magát.
Ennek ellenére – vagy talán éppen ezért -- itt történt meg vele az a két esemény, amelyek egész következő életét meghatározta. Egyrészt épp ide hozták a Marokkóban megölt első ferences vértanúk holttestét, valamint találkozott azokkal a közeli, kicsiny rendházból való testvérekkel, akik a kolostor ajtajánál alamizsnát koldultak. E két élményből indult ki élete két összefonódó vezérfonala, a missziós tevékenység és a szegénységben való élet.
1220 nyarán csatlakozott Santo Antonio dos Olivais rendház teljes szegénységben élő közösségéhez, egyszerű ruhájuk mellett felvette templomuk védőszentje, Remete Szent Antal nevét is. Engedélyt kért, hogy misszionáriusként Marokkóban hirdethesse az evangéliumot. Itt azonban súlyosan megbetegedett, ezért 1221 tavaszán kénytelen volt hazaindulni. Hajóját a vihar azonban Szicília partjaira sodorta. Kilenc hónapot töltött az ottani testvérek között, majd velük együtt indult az Assisi melletti Porciunkulába rendje egyetemes káptalanjára, amelyen maga Szent Ferenc is részt vett. Amikor az ott összegyűlt háromezer rendtársa hazaindult a számukra kijelölt rendházba, az idegenként egyedül maradt Antal megkérte az észak-itáliai tartományfőnököt, hogy vigye magával, és oktassa a rendi életre. A provinciális pedig Montepaolo remeteségébe küldte, hogy ott szemlélődő életet éljen, és legyen a testvérek segítségére.
Képességei 1222 nyarán kerültek napvilágra, amikor pappá szentelése alkalmával váratlanul prédikálnia kellett. A beszéd elmondására kijelölt testvér ugyanis megbetegedett, készületlenül pedig senki sem merte vállalni a feladatot. Antalnak azonban megparancsolták, hogy beszéljen. A leírások szerint egyszerűen kezdte el prédikációját, de szavai egyre élénkebbek és melegebbek lettek, láthatóan teljesen eltöltötte a Szentlélek tüze.

Paduai Szent Antal solosmaja eletenek, es csuda tetelenek rövid sommaban foglaltatott le-irasaval …  Nagy-Szombatban 1675 az academiai bötükkel, RMK I. 1184 – Régi Nyomtatványok Tára

Társait is meglepték a csendes, addig figyelemre se méltatott szerzetes rendkívül felkészült, de egyszersmind magányban és az elmélkedő imádság csöndes óráiban átélt lelki tapasztalatain alapuló, őszinte, szívből jövő szavai.
Elöljárói felismerték, hogy e képessége és ágostonos kanonok korában elmélyített Szentírás-ismerete alapján igen alkalmas lenne arra, hogy a hozzá hasonlóan a szegénységet hirdető, Krisztus és az apostolok életmódjának szigorú követését kitűző, de buzgóságukban túlzásokba és már téves tanításokba eső mozgalmakat visszaterelje az egyházba.
Antalt Felső-Itáliába küldték, ahol hatalmas tömeget nyert meg prédikációval és vitával. A szegénységről szóló katolikus tanítást hirdető szavait saját élete hitelesítette hallgatói előtt: „A szabadon vállalt szegénység erőt ad az embernek, a gazdagság viszont elgyöngíti. Mert az ember hamarosan vagyonának szolgája lesz, ahelyett hogy uralkodna rajta. Ha ugyanis valakit veszteség ér, és emiatt szomorkodik, ez megmutatja, hogy rabja lett annak, amit előbb, a szerencséje idején birtokolt.” Még a vele ellentétes véleményen lévők is csodálták mélységes vallásosságát.
Antalt az Isten utáni szerető vágyakozás mindig visszavitte a magányba és a szemlélődő életbe, az emberek iránti szeretete azonban hamarosan ismét közéjük vezette, hogy hirdesse számukra hite igazságát.

Sikerét látva, rendtársai kérték, képezze ki őket is erre a munkára. Kérésüket egyenesen Szent Ferenc elé terjesztették, aki megbízatást is adott Antalnak a tanításra. Ő megalapította rendjének első tanulmányi házát Bolognában, ahol egyúttal a teológia első tanára lett.

Paduai Szent Antal solosmaja eletenek, es csuda tetelenek rövid sommaban foglaltatott le-irasaval …  Nagy-Szombatban 1675 az academiai bötükkel, RMK I. 1184 – Régi Nyomtatványok Tára

1224-ben a felső-itáliai munkát rendtársaira bízhatta, ő maga pedig Dél-Franciaországba, Montpellierbe, majd Toulouseba ment. 1227-ben tért vissza ismét Észak-Itáliába. Különösen emlékezetesnek tartották 1231-ben Padovában tartott böjti beszédeit. Akkora tömeg volt kíváncsi szavaira, hogy nem akadt templom, amely be tudta volna fogadni őket, ezért Antal a szabadban prédikált. A beszédek nagy hatást váltottak ki a városban, az emberek gyónáshoz tódultak, halálos ellenségek békültek ki, adósokat engedtek szabadon, uzsorakamatokat és jogtalanul szerzett javakat adtak vissza, rossz nők, tolvajok és más gonosztevők bűnbánatot tartottak. A politikai csatáktól egyébként ódzkodó Antal még a világi kormányzásra is maradandó hatással volt, az 1231. március 15-én hozott törvény szerint azontúl az adós csak vagyonával, és nem személyével vagy szabadságával kezeskedik.
Az óriási munka végképp felőrölte gyenge egészségét, útban Padova felé, Arcellában 1231. június 13-án, alig harminchat éves korában meghalt.
A sírjánál számos ima meghallgatás, gyógyulás és csoda történt, így a nép buzdítására IX. Gergely pápa szokatlanul gyorsan, alig tíz hónappal halála után szentté avatta. Sírja Padovában, a neki szentelt bazilikában található, híres zarándokhely. Ünnepét kezdettől „mennyei születésnapján”, „liliomnyíláskor” ülték meg, s tisztelete gyorsan általánossá vált.
XII. Pius pápa 1946. január 16-án egyháztanítóvá nyilvánította. Ezzel a népi vallásosságban elterjedt csodatevő híre mellett felhívta a figyelmet az evangélium hatásos hirdetésében betöltött szerepére is.
Páduai Szent Antal a szegények és a tévelygők, az utasok, a szobrászok, gyümölcskereskedők, agyagmunkások és porcelánkészítők patrónusa. Terméketlenség, láz, tengeri betegség, tengeri vihar, hajótörés, háborús ínség, pestis esetén fohászkodnak hozzá, de hívők szerint segít az elveszett tárgyak megtalálásában is.
Legendáriuma számos életében végbevitt csodatettét megőrizte. Legfőbb attribútuma a karján tartott gyermek Jézus, egy alkalommal ugyanis, amikor éppen imádkozott, az imakönyv felett egy gyönyörű kisgyermeket, Jézust pillantotta meg, aki átölelte őt.
Egy csodatétele során egy eretnek, aki tagadta Krisztus jelenlétét az Oltáriszentségben, azt mondta, hogy nem hisz addig az Eucharisztikus Istenben, amíg öszvére le nem térdel az Oltáriszentség előtt.

Paduai Szent Antal solosmaja eletenek, es csuda tetelenek rövid sommaban foglaltatott le-irasaval …  Nagy-Szombatban 1675 az academiai bötükkel, RMK I. 1184 – Régi Nyomtatványok Tára

Más alkalommal gyilkosággal vádolt édesapját mentette meg, akinek a kertjében egy megölt nemes ifjút találtak, és minden bizonyíték ellene szólt. Antal csodálatos módon Páduából Lisszabonba sietett. Bár a bíróság előtt hiába érvelt atyja ártatlansága mellett, megengedték neki, hogy a holttestet a sírból kivéve szerezzenek bizonyosságot. Antal Istenhez fohászkodva a koporsóhoz lépett és felszólította a halottat, hogy tegyen tanúságot, hogy atyja-e a gyilkos. A halott csodálatos módon koporsójából félig felemelkedve, kezét esküre emelve kijelentette, hogy „nem”, majd visszatért a halálba.

Paduai Szent Antal solosmaja eletenek, es csuda tetelenek rövid sommaban foglaltatott le-irasaval …  Nagy-Szombatban 1675 az academiai bötükkel, RMK I. 1184 – Régi Nyomtatványok Tára

Riminiben a város lakossága teljesen elutasította, hogy meghallgassa őt. Ekkor Antal bánatában a tengerpartra ment, és a tenger felé fordulva prédikálta a teremtő dicséretét, mire – miként Szent Ferenc esetében az állatok -- különféle halak sokasága dugta ki a fejét a tengerből és hallgatta őt.

Paduai Szent Antal solosmaja eletenek, es csuda tetelenek rövid sommaban foglaltatott le-irasaval …  Nagy-Szombatban 1675 az academiai bötükkel, RMK I. 1184 – Régi Nyomtatványok Tára

Máskor – amint a kép alatt olvasható versike elmeséli – egy kereskedő erszényét szerezte vissza egy haltól:

Paduai Szent Antal solosmaja eletenek, es csuda tetelenek rövid sommaban foglaltatott le-irasaval …  Nagy-Szombatban 1675 az academiai bötükkel, RMK I. 1184 – Régi Nyomtatványok Tára

Néhány szórványos korábbi megjelenését követően Páduai Szent Antal tisztelete Magyarországon csupán a 17. század folyamán bontakozott ki. 1663-ban Pozsonyban alakult Szent Antal-társulat, majd hamarosan Gyöngyösön és Kecskeméten is létrejött egy-egy kongregáció. Hazai kultuszát jól jelzik a 17. század második felében hat kiadásban is megjelenő, zsolozsmáját tartalmazó nyomtatványok. A kis alakú, ún. 12-ed rét formátumú kötetek Szent Antalhoz címzett, és egyéb ferences szentekhez, illetve Szűz Máriához szóló imádságokat, himnuszokat, litániákat tartalmaznak. Ezen kívül olvasható bennük a szent kérdés-felelet formában megírt, rövid életrajza, valamint attribútumainak magyarázata („Rövid kérdések Szent Antalnak hazájáról, képéről, avagy leírásáról”). Némelyik kiadásához kilenc-tíz, csaknem az egész lapot betöltő, a szent életéből vett jeleneteket ábrázoló illusztráció is csatlakozik.
A munka elsőként 1662-ben jelent meg Nagyszombatban. Ezt a magyar nemzeti bibliográfia vonatkozó kötete (Régi Magyarországi Nyomtatványok) a 3058 számon írja le (az OSZK csupán pozsonyi példányának másolatát őrzi). A mű népszerűségét jelzi, hogy 1673-ban ismét kiadták Kassán, Horvaty János jászberényi plébános költségén, aki egy Szent Antal oltárt alapított, valamint a gyöngyösi Páduai Szent Antal kongregáció elöljárója volt. A kötet képeket nem tartalmaz, azonban megőrizte a vallási társulat rendtartását, illetve azoknak a búcsúknak ismertetését, amellyel kongregációt X. Kelemen pápa 1672. május 10-én „megajándékozta”.
A fenti illusztrációk, a szentet ábrázoló első kivágat kivételével, a munka 1675-ös kiadásának az Országos Széchényi Könyvtárban őrzött példányából származnak. E köteten is jól látszik, milyen sűrűn forgatták olvasói: levelei elpiszkolódtak, egyes lapjai kisebb-nagyobb részben hiányosak, éleik elrongyolódtak, hiányzik két – talán önálló szentképként tovább használt – rézmetszetes kép is.

Paduai Szent Antal solosmaja eletenek, es csuda tetelenek rövid sommaban foglaltatott le-irasaval …  Nagy-Szombatban 1675 az academiai bötükkel, RMK I. 1184. Címlap – Régi Nyomtatványok Tára

A szöveg két évvel később Pozsonyban latinul látott napvilágot, amikor a magyarországi mariánus ferences rendtartomány elöljárói ajánlották a szent oltalmába a kötet megjelenésének támogatóját, gróf Csáky László, Léva, Végles, Tata és Szádvár urát, Tata főkapitányát. Érdekesség, hogy ebben egyszerűbb, olcsóbb fametszetes formában közölték azokat a szent életéből vett képeket, amelyeket az 1662-es kiadás rézmetszetei alapján készítettek. A század folyamán még kétszer jelent meg hazánkban Szent Antal zsolozsmája, a latin szöveg a következő évben szintén Pozsonyban, Georg Zerweg nyomdájában, majd 1684-ben Kassán a magyar változat, szerényebb, illusztrációk nélküli formában (e kiadásokat a Régi Magyarországi Nyomtatványok megjelenés előtt álló kötete fogja ismertetni). A mű és Páduai Szent Antal töretlen népszerűségét jelzi, hogy a 18 században újabb három kiadása jelent meg (Nagyszombat 1703, Kolozsvár 1747, Nagykároly 1758). A kiadványok ritkaságára jellemző, hogy nagyobb részükből az OSZK-nak sincs példánya, sőt több jelenleg csupán korabeli említés alapján ismeretes.

Perger Péter (Régi Nyomtatványok Tára,
Könyv- és Művelődéstörténeti Kutatócsoport)

2022. május 13-án az ELTE BTK Kari Tanácstermében Miroslav Krleža horvát író halálának 40. évfordulója alkalmából horvát nyelvű nemzetközi tudományos konferenciát rendezett az egyetem Szláv és Balti Filológiai Intézetének Szláv Filológiai Tanszéke. Társszervezőként közreműködött a fővárosi és több kerületi horvát önkormányzat is. A konferencia egyik szervezője és előadója volt Mann Jolán munkatársunk, akinek beszámolóját adjuk közre az alábbiakban.

A krležai szöveguniverzum intermediális értelmezéseinek távlatai című nemzetközi tudományos konferencia meghívója. Grafika: Kóbor Szilvia

Tizenegy évvel ezelőtt, 2011. március 23-án nyílt meg a Miroslav Krleža halálának 30. évfordulója alkalmából rendezett A magyarul tudó horvát klasszikus – Miroslav Krleža című kiállítás könyvtárunk Nemzeti Ereklye kiállítóterében, amely a horvát író robosztus életművének különösen érdekes és sok tekintetben még mindig ismeretlen szegmensét, írásainak magyar vonatkozásait és műveinek magyar fogadtatását mutatta be. A nagy sikerű kiállítás a meghosszabbítás után június 30-ig volt látogatható. Ezt követően készült el a kiállítás virtuális változata.

A magyarul tudó horvát klasszikus – Krleža című tartalomszolgáltatás nyitó oldala

A konferencia középpontjában a neves horvát író, Miroslav Krleža (1893–1981) életműve áll, akinek közismertek életrajzi magyar kapcsolódásai, hiszen 1908 és 1913 között Pécsett és Budapesten tanult, így a magyar társadalmi és kulturális viszonyok jó ismerője volt. A háborús kataklizmák tragikus és pusztító mivoltáról pontos képet adó A horvát hadisten címmel magyarul is olvasható háborús és háborúellenes elbeszélései napjainkban különösen aktuálisak. Az író halálának 40. évfordulója alkalmából eredetileg a tavalyi év végére tervezett konferenciát akkor a koronavírus-járvány újabb hulláma által előidézett bizonytalan helyzetben elnapolták. A konferencia témájául a horvát író életművének kutatásában előremutató, termékeny és új szempontokra, az intermedialitásra rávilágítani kívánó, azt előtérbe állító területet választottak a szervezők. Az intermedialitás összetett problémakörén belül külön figyelem illette meg a konferencián az utóbbi években előtérbe került kutatási tematikát – Krleža és a film viszonyát, elsősorban a korai mozgóképek, azaz a némafilmek ihlető hatását az író korai műveire.
A konferencia népes közönség előtt – köztük a Szláv és Balti Filológiai Intézet hallgatóival és oktatóival és a Horvát Gimnázium (HOŠIG) tanáraival és tanulóival – és tizenkét előadó részvételével zajlott. A résztvevőket és a hallgatóságot dr. sc. Lukács István felvezetője után dr. sc. Bartus Dávid dékán köszöntötte, majd dr. sc. Mladen Andrlić, a Horvát Köztársaság nagykövete üdvözölte. A megnyitót Gyurity István, a Pécsi Horvát Színház színművésze produkciója zárta, aki az Aretaeus avagy legenda Szent Ancilláról, a mennyei madárról című Krleža-dráma szerzői utószavának részletét adta elő.
Az előadók kisebb részben magyarországi, nagyobb részben horvátországi tudományos műhelyek munkatársai és valamennyien Miroslav Krleža életművének elismert kutatói voltak. A nyolc külföldi előadó közül ketten érkeztek a Zágrábi Egyetem Bölcsészettudományi Kara Kroatisztika Tanszékéről: dr. sc. Tvrtko Vuković egyetemi tanár és dr. sc. Lana Molvarec docens. Zágrábból érkezett dr. sc. Marjanić Suzana is, az Etnológiai és Folklorisztikai Intézet tudományos főmunkatársa. Négy egyetemi tanár képviselte az Eszéki Josip Juraj Strossmayer Egyetemet: dr. sc. Ivan Trojan, a BTK dékánja, a Horvát Nyelv és Irodalom Tanszék egyetemi tanára, dr. sc. Goran Rem és dr. sc. Ivana Žužul, valamint dr. sc. Medve Zoltán, a Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék egyetemi tanára. A Bécsi Tudományegyetemről Paula Rem doktoranda tartott előadást.
A négy magyarországi előadó a konferenciát rendező ELTE BTK Szláv és Balti Filológiai Intézet Szláv Filológiai Tanszéke részéről dr. sc. Lukács István, egyetemi tanár és dr. sc. Mann Jolán tanársegéd, a Szegedi Tudományegyetem BTK Magyar Irodalmi Tanszékéről dr. sc. Virág Zoltán docens, a veszprémi Pannon Egyetem Magyar és Alkalmazott Nyelvtudományi Intézetéből pedig dr. sc. Ladányi István docens volt.

Az előadások egy része Krleža műveinek vizuális vonatkozásairól szólt, Tvrtko Vuković a művészregénykényt is értelmezhető Filip Latinovicz hazatérése című mű képzőművészeti vonatkozású eszmefuttatásairól, Virág Zoltán a pécsi születésű Petar Dobrović (Dobrovits Péter) festészetének krležai értelmezéséről, s részben ezt érintette Ivan Trojan előadása is, amelyben két város – Pécs, Eszék – Krleža műveiben megjelenő vedutáinak szerepét is vizsgálta.
Medve Zoltán Bora Čosić író Krleža személye és szerepe által ihletett fiktív műveivel foglalkozott. Ladányi István Krleža műveinek (nem utolsó sorban azok magyar vonatkozásainak) sok szempontból felszabadító és inspiráló szerepét mutatta be a vajdasági Új Symposion és a Híd folyóiratok alkotói köreiben. Suzana Marjanić Krleža második világháborús naplóiban vette számba az orvosi, valamint a hit- és a babonavonatkozásokat. Lana Molvarec az Agónia című színmű alakjainak intim és közéleti viszonyrendszerében vizsgálta meg az intermedialitás szerepét, Ivana Žužul pedig Krleža a Tücsök a vízesés alatt című novellája és egy párbeszédes esszétöredéke alapján írt Út a paradicsomba című filmforgatókönyve viszonyrendszerét vizsgálta. A film és az életmű viszonya állt további két előadás központjában is: Lukács István Krleža (néma)filmélményének a szerző korai műveire gyakorolt hatásával, Mann Jolán pedig Balázs Béla és Miroslav Krleža filmesztétikai nézeteinek párhuzamaival foglalkozott.
Goran Rem, Lukács István, a konferencia ötletgazdája és az eszéki Davor Špišić a múlt század kilencvenes éveiben írt drámáinak dramaturgiáját tárgyalta a Krleža-drámák tükrében, Paula Rem pedig Krleža Zászlók című regényfolyama egyik szereplője társadalmi identitásának szétszálazására összpontosított előadásában.

A konferenciáról beszámolt a hazai kisebbségi horvát sajtó (a Hrvatski glasnik hetilap analóg és online kiadása), valamint a horvátországi sajtó (Horvát Rádió. Egyes Csatorna, A határon túli horvátok műsorának (Hrvatima izvan domovine) május 19-i adása).

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre egyet-egyet blogunkban. A sorozat nyolcvanadik részében Vasné dr. Tóth Kornélia, a Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár tudományos munkatársa „Ex libris gyűjtők, gyűjtemények” címmel indított alsorozatában a tárban található ex librisek készíttetői közül ezúttal Erdélyi Istvánt és gyűjteményét mutatja be.

Erdélyi István (1925–1984) zentai matematikatanár, helytörténész, szakíró. A tanári pályától megválva mint hivatásos kultúrmunkás a zentai könyvtári, illetve az egész művelődési életet szervezte. Nagy része volt a múzeum, a képtár, a művelődési ház megnyitásában, és a művésztelep megindításában. Fontos szerepet játszott a zentai Dudás Gyula Múzeum- és Levéltárbarátok Köre munkájában, a zentai Bélyeggyűjtők Egyesületének is vezetőségi tagja volt. Munkássága összeforrt a városi könyvtár tevékenységével, annak történetét is megírta Adalékok Zenta könyvtáréletének történetéhez (1961) címmel.
Az 1960-as évek elején főszerkesztése alatt beindultak a Zentai Füzetek, majd a Zentai Monográfia Füzetek. Ezek keretében mintegy 70 helytörténeti munka jelent meg, melyek közül több megírásában Erdélyi István is közreműködött: Nyomtatványok a Művésztelepről (1962), A zentai hidak története (1963), A zentai nyomdáról (1964), A zentai kiadványok bibliográfiája (1965), Kiadói tevékenység Zentán (1968), A zentai írók bibliográfiája (1968), Adalékok Zenta művelődési életéhez (1968) stb.
Az ex libris kapcsán is írt a műfajt bemutató elméleti cikkeket a Magyar Szóban és a Könyvbarátok Híradójában, értékes tanácsokat közölve az ex libris kedvelők számára. A gyűjtők szerinte leggyakrabban tematika szerint válogatnak, Erdélyi saját gyűjteményében is erre törekedett.

Andruskó Károly grafikája, Jelzet: Exl.E/243 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A Vajdaságban Zentán volt legfejlettebb az ex libris kultusz. A könyvjegyek tervezésében törekedtek az érdekek összehangolására: a zentai művésztelep, a könyvterjesztő és az alkotó együttműködésére. Az ex librisek nyomtatását a Múzeum- és Levéltárbarátok Köre szervezte, a műalkotások egy részét a Könyvbarátok Híradója is közölte. A zentai Bibliofil Klub szintén sokat tett a könyvek mellett az ex librisek népszerűsítéséért. Erdélyi István 1967-ben ezt a megállapítást tette:

Erdélyi szerint nem ment ki a divatból az ex libris készíttetés, véleménye szerint helyesebb lenne, ha a fiatalok is gyufacímkék és színészképek helyett inkább ex librist gyűjtenének. Maga is beállt a gyűjtők sorába, az 1960-as évek elejétől kezdve 1967-re már 1200 könyvjegyre – többségében magyar grafikusok alkotásaira – tett szert, melyeket országok szerint csoportosítva rendezett.

Andruskó Károly grafikája, Jelzet: Exl.E/143 –Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Gyűjteményében kiemelkedőek voltak Andruskó Károly és Fery Antal grafikái, tematikában a híres emberek portréit bemutatók. Művészileg legértékesebb lapjait, köztük Italo Zetti olasz művész alkotásait – bélyegekért cserébe – Gino Sabattini olasz ex libris gyűjtőtől kapta.
Erdélyi egyre növekvő ex libris gyűjteményéről a jugoszláv filmhíradó riportfilmet készített 1967-ben. Az akkori Jugoszláviában még a magyar származású, Kranjban élő Dagmar Nováček asszony foglalkozott komolyabban ex libris gyűjtéssel, az 1967-ben megalakuló Društvo Exlibris Sloveniae (Szlovéniai Ex libris Egyesület) vonzáskörében. Erdélyi István szoros kapcsolatban állt az ugyancsak zentai Andruskó Károly (1915–2008) grafikusművésszel, nyomdásszal, aki az 1960-as évekre már több száz ex librist készített, köztük Erdélyi István, a Bibliofil Club, a Zentai Népkönyvtár számára is. Az Erdélyi nevére szóló, az OSZK Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtárában is fellelhető ex librisek jórészt a foglalkozására és Zentára utalók, könyv, zentai épületek, vízpart gyakran előforduló motívumaival. Több ex libris egyben valamely eseményre is készült, például a budapesti XIII. Nemzetközi Ex libris Kongresszus (1970), a Nemzetközi Könyvév (1972) és a bledi XV. Nemzetközi Ex libris Kongresszus (1974) alkalmából.

Andruskó Károly grafikája (1974), Jelzet: Exl.E/228 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A kapcsolat kölcsönösségére mutat, hogy Andruskó Kubikusélet–barbárélet (1967) címmel kiadott linómetszeteihez Erdélyi István írt bevezetőt; A zentai amatőr festők ex librisei (1968) című kiadvány az Erdélyi szerkesztette Zentai Füzetek sorozatban látott napvilágot. Andruskó Zentai exlibrisek (1969) című művét Erdélyi ismertette a Magyar Szóban, 1969-es maribori ex libris kiállításáról Erdélyi írt a Tiszavidék (a Magyar Szó melléklete) az évi számában.
Kiemelkedő az Útleírások. Ex libris geographicis Caroli Andruskó (1969) című mappa, melyhez Galambos Ferenc írta a bevezetőt. A benne szereplő alkotások Andruskó utazásaihoz, a megismert tájakhoz, épületekhez kapcsolódnak. E grafikák kétszínnyomatúak, az ábrázolás „couleur locale” jellegét nemcsak a helyi sajátságok adják meg, hanem a táj és az élmény, a valóság és a művészi megfogalmazás egysége is. Japán ház, szakura (japán díszcseresznye), a háttérben a Fudzsi-hegyek tűnnek fel a sorozat egyik – Erdélyi István nevére szóló – darabján.

Andruskó Károly grafikája, Jelzet: Exl.E/244 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

1971-ben a zentai Dudás Gyula Múzeum- és Levélbarátok Köre kiadásában jelent meg Andruskó Olimpia című mappája, emellett Hóviharban címmel 17 linómetszete, Turdus [Rigók] címmel 15 ex librise, mindegyik Erdélyi István bevezetőjével. Andruskó 1972–73-as zentai tárlatainak katalógusaihoz is Erdélyi írt előszót. Ekkorra egyébként már 1300 (!) fölé növekedett Andruskó Károly kisgrafikáinak a száma.
A zentai művelődési élet ikonikus alakja, Erdélyi István tervezte egy átfogó városmonográfia kiadását is, ám ezt sajnálatos módon nem sikerült megvalósítania, 1984-ben elhunyt. A Vajdaságban az ex libris gyűjtés Erdélyi István gyűjtő, közművelődési munkás és Andruskó Károly grafikusművész érdemeként Zentán ért el a legmagasabb, immár nemzetközi szintet. Ez irányú tevékenységükkel mindketten beírták nevüket nemcsak a vajdasági, zentai, de az ex libris kultúra tágabb nemzetközi történetébe is.

Andruskó Károly grafikája, Jelzet: Exl.E/237 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Irodalom: 

• Andruskó Károly. In. Vajdasági Magyar Digitális Adattár
• Belec Imre, Pejin Attila: A zentai Bélyeggyűjtők Egyesületének hat évtizede (1949–2009), Krónika, Almanach, 25–45.
• Erdélyi István: Ex libris…, Magyar Szó, 1967. április 4. – a Könyvbarátok Híradója mellékletként, számozatlan oldal
• Erdélyi István: Kiment a divatból az ex libris, Magyar Szó, 1967. szeptember 24., 16.
• Hírek, Kisgrafika Értesítő, 1967. szeptember, 405.
• Kalapis Zoltán: Jugoszláviai magyar életrajzi kalauz – Az ország széthullásával az új cím: Életrajzi kalauz. Ezer magyar biográfia a délszláv országokból, I. kötet, Újvidék, Forum Könyvkiadó, 2002, 268.
• Pejin Attila: A zentai hírlapok történeti bibliográfiája (1875–1962), Zenta, Thurzó Lajos Közművelődési Központ, 2004.
• Vasné dr. Tóth Kornélia: Erdélyi István (1925–1984). In. Uő.: Múltunk neves ex libris gyűjtői, lexikon, Budapest, Kisgrafika Barátok Köre Grafikagyűjtő és Művelődési Egyesület, 2019, 55–56.
• Vasné Tóth Kornélia: Ex libris és képkultúra. Modern magyar ex librisek, Budapest, Országos Széchényi Könyvtár – Kossuth Kiadó, 2016., 223.
• Zentai Dudás Gyula Múzeum- és Levélbarátok Köre
• Zentai Füzetek, Történelmi Levéltár, Zenta
• Zentai Monográfiai Füzetek, Történelmi Levéltár, Zenta

Vasné dr. Tóth Kornélia (Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

Az Ex libris gyűjtők, gyűjtemények című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 24. rész

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész; 56. rész; 57. rész; 58. rész; 59. rész; 60. rész; 61. rész; 62. rész; 63. rész; 64. rész; 65. rész; 66. rész; 67. rész; 68. rész; 69. rész; 70. rész; 71. rész; 72. rész; 73. rész; 74. rész; 75. rész; 76. rész; 77. rész; 78. rész; 79. rész; 81. rész; 82. rész; 83. rész

Dancs Szabolcs beszámolója

Erről a konferenciáról is elmondható, ahogy talán minden hasonló nagyszabású rendezvényről, hogy az előadások egyenetlen színvonala jellemezte, ugyanakkor szinte minden prezentáció tartogatott valami érdekeset vagy jól hasznosíthatót.
Az olyan, jórészt nyílt forráskódú alapokra építő helyi fejlesztések, mint a Bács-Kiskun Megyei Katona József Könyvtár mobilapplikációja, azt mutatják, hogy a szakma képviselőiben van innovatív erő és kreativitás, és komolyan veszik a szolgáltatásközpontú látásmódot. A konferencia másik domináns vonulatát a könyvtárszakmán túlmutató, kutatói ambíciójú kezdeményezések alkották. Az informatika korszerű eszközeire, a mesterséges intelligenciára épülő kísérletezgetések részint olyan humán területeket céloznak meg, mint a szociológia vagy a filológiai kutatások, és olyan kiváló „műhelyekben” valósulnak meg, mint amilyen – az OSZK mellett – az ELTE, az MTA, a DEENK, a SZTAKI vagy az SZTE. Nem mehetek el persze némán az OSZK munkatársainak teljesítménye mellett, itt különösen a DBK-t emelve ki, amely, ahogy mondani szokás: hozta a formáját. A „szokásos” – például kézirati hagyatékok feldolgozását célzó – digitális bölcsészeti fejlesztések mellett a konferencia visszatérő témájaként hallottunk a hosszú távú megőrzésről, amiről immár elmondható, hogy a szakma elfogadni látszik, hogy ennek szigorúan szabványos alapon (OAIS) szükséges megvalósulnia. Mindemellett az OSZK-s munkatársaknak köszönhetően olyan intézményi fejleményekről is értesülhettünk, amelyekről nem volt eleddig tudomásunk. Digitális bölcsészeti előadásokat egyébként szép számmal hallhattunk a mi kollégáinkon kívül másoktól is – ezekkel kapcsolatban olykor az a benyomásunk volt, hogy egyes témák, tapasztalások a megakadt lemeztű csökönyösségével ismétlődnek, ami persze nem jelentette egyben azt, hogy maguk az előadások semmitmondók vagy fölöslegesek lettek volna.
Meglepően kendőzetlen előadás hangzott el Héjja Balázstól, a szentendrei Hamvas Béla Pest Megyei Könyvtár informatikusától, aki a maga megkapó, szórakoztató stílusában ismertette – többek között – sikeresen megvalósult webshopprojektjük bürokratikus buktatóit. Hasonlóképpen érdekes, hasznos és magával ragadó volt a Magyar Nemzeti Levéltár két kiváló szakemberének, Bánki Zsoltnak és Szatucsek Zoltánnak a prezentációja. (A földrajzi nevek authority állománya kapcsán felmerül az együttműködés lehetősége.)
További, a könyvtárak számára a digitális szolgáltatásaik szempontjából lényegi kérdéseket boncolgató előadásban részesülhettünk az SZTNH-t képviselő Takács Nórától; a vakok és gyengénlátók könyvtári ellátását a MVGYOSZ-t képviselő Nagyné Berke Mónika ismertette a szervezet hangoskönyvgyűjteményére fektetve a hangsúlyt, és messze nem utolsósorban: hallhattunk az OSZK Webarchívumának nemzetközi kapcsolatairól Németh Márton kollégánktól.

Drucker György beszámolója

Nyilván nem vagyok egyedül azzal, hogy két év virtuális konferenciái után jó volt végre valódi összejövetelen találkozni és eszmét cserélni a kollégákkal, partnerekkel, akár az előadótermekben, akár a szünetekben vagy a szabadidős programokon.
Vélhetően azzal sem vagyok egyedül, hogy a rendkívül bőséges és szerteágazó tematika előadásain való, forgószínpadszerű részvétel – 20 perces prezentációk négy párhuzamos szekcióban – inkább csak benyomások szerzését tették lehetővé, s alig várom, hogy a Videotoriumban történő közzététel után vissza lehessen nézni a tartalmasabb, illetve ütősebb anyagokat.
Jómagam főleg az információtechnológiai és IT-biztonsági kérdéseket szem előtt tartva a „Hálózat és technológia”, „A szélesebb körű digitális átalakulás kérdései”, a „Digitális infrastruktúrák” és a „Tudomány- és kutatástámogatás” szekciókra fókuszáltam.
Kiemelkedően érdekesnek találtam Zeisel Tamás gondolatait, aki nemcsak a plenáris ülésen tartott az NWS aranyfokozatú támogatójának kijáró előadást a Hewlett Packard Enterprise képviseletében, hanem másnap az adatközponti hálózatbiztonság új szintjét jelentő, saját Smart IO-ra alapozott Pensando fejlesztésről is részletesen beszámolt. Az architektúra felsőbb rétegeit illetően a Cisco hálózati forgalom monitorozására, analizálására szolgáló megoldásait Nagy Tibor prezentálta, míg Barta Péter a Nokia mesterséges intelligenciával is támogatott Deepfield megoldását részletezte. Jól kirajzolódott a tendencia, hogy a vezető gyártók gyorsan próbálnak reflektálni az exponenciálisan megnövekedett kiberbiztonsági kihívásokra (pl. DDoS) az eszköztár szélesítésével.
Hasznosak voltak a KIFÜ munkatársainak beszámolói, részükről Farkas István megnyugtató helyzetjelentést adott az EU-forrásokkal is támogatott HBONE gerincvezetéki fejlesztések üteméről, Molnár Péter pedig a C4E felhőszolgáltatások testre szabási lehetőségeiről tájékoztatott. (Zárójelben említem a kapcsolódó értesülést, hogy a debreceni adatközpontba a szuperszámítógép mellé hamarosan átköltöztetik Budapestről az OKP infrastruktúra részét képező szalagos tárolót.)
Fontos és hasznosítható tapasztalatokat osztott meg Koczka Ferenc az EKKE hálózati behatolásvédelmi eszközeiről, valamint Kadlecsik József a KFKI jelszókezelési gyakorlatáról. A gondolatébresztő, illetve jövőbe mutató előadások közé sorolom Czeglédi Tamás beszámolóját a Magyar Blockchain Koalíció tevékenységéről és terveiről.
Professzionális összefoglalót nyújtottak Tószegi Zsuzsanna és Takács Nóra (SZTNH) előadásai a szerzői jog módosításai nyomán előállt helyzetről, ami létfontosságú a tervezett digitális szolgáltatásaink szabályozási környezetét illetően. Fontos értesülés, hogy a szerzői jogi törvény rendelkezéseiben szereplő „megfelelően biztonságos elektronikus hálózat” és „megfelelő biztonsági szint” fogalmak nincsenek tovább definiálva, specifikálva, az általános elvárhatóság gondossági mércéjéhez kell majd igazodnunk. A témakörben kiemelném még Varga Gábor, a Microsoft képviselőjének fejtegetéseit az adatvédelmi megfontolásokról.
Végül, de nem utolsó sorban nagyon érdekes volt a Balaton átfogó monitoringját célzó analitikai projektről tartott módszertani beszámoló, amelyre teljesen rímelt egy egészen más területen elvégzett munka, jelesül az MNL földrajzi névterének elkészítése, erről Bánki Zsolt adott összefoglalót. Mindkét projekt közös problémája a komplex és heterogén adatforrások összeépítése volt.
Örülök, hogy az előadások mellett nem mulasztottam el a lehetőséget a DEENK meglátogatására. Rendkívül impresszív módon alakították át a debreceni kollégák a könyvtári helyiségeket a látogatói igényekre reflektáló közösségi terek koncepciója alapján.

Dancs Szabolcs (Könyvtári Szabványosítási Iroda)
Drucker György (Projektiroda)

Sorozatunk további részei: Első rész; Második rész; Harmadik rész

A Magyar Szemiotikai Társaság 2022. május 27-én konferenciát tartott Thomas Sebeok és Jurij Lotman 100 éve címmel, a két világhírű szemiotikus születésének centenáriuma alkalmából.
Az előadások a két tudós elméleteihez, munkáihoz kapcsolódtak. Jómagam Jurij Lotman 1973-ban írt és magyarul 1977-ben megjelent filmszemiotikáját (Filmszemiotika és filmesztétika) ismertettem, helyeztem szakirodalmi kontextusba, és gondoltam tovább. Az elmélet és a könyv fél évszázad múltán is meglepően friss; számos, ma is érvényes megállapítást tartalmaz, csak ki kell egészíteni az elmúlt évtizedek filmes gyakorlati és elméleti tapasztalataival.

Deák Sárosi László A szimbolikus és az ikonikus jelek művészete. (Lotman megközelítése alapján) című előadása a Magyar Szemiotikai Társaság Thomas Sebeok és Jurij Lotman 100 éve című 2022. május 27-én megrendezett konferenciáján

Lotman a film kifejező eszköztárát az emberi nyelv analógiájára írta le, a nyelvi szinteknek megfelelően, de a különbözőség miatt nem merev kategorikussággal, helyenként inkább csak metaforikus összevetésben. A filmnyelv ugyan nem nyelv a szó szoros értelmében, hiszen az emberi nyelven kívül nem létezik hozzá mérhető bonyolultságra és absztrakcióra képes jelrendszer, de az összehasonlítás, párhuzamba állítás (nyelv – filmnyelv) lehetséges és termékeny. Annál is inkább, mert a filmnyelvnek egyik fő összetevője az emberi nyelv is, a hangosfilmkorszaktól fokozottan. A másik összetevő Lotman szerint a képi, mozgóképi reprodukció. Az első az egyezményes (vagy szimbolikus) jelek művészete, a másik az ikonikus jelek művészete, és a kettő paradox módon ellentmondásos, de dialektikusan egymást kiegészítő egységben olvad egybe.
Fontos tehát megkülönböztetni a filmes jelképzés alapján a szimbolikus és az ikonikus jelek művészetét, amelyek a jelképzés első szintjén egymás eljárását kölcsönzik. A szimbolikus jelek művészete (jellemzően az emberi nyelvé, az irodalom) a képi, az érzéki képzetek megidézésére törekszik; az ikonikus, képi jelek művészete pedig első lépésben fogalmiságra törekszik. Tovább gondolva Lotman e érvényes felvetését, a jelek további szinteken is törekszenek képi vagy absztrakt jelek létrehozására. A könyve a filmtörténeti modernizmus korszakának nagyjából a közepén keletkezett, és így az absztrakciót a reflexióval és a kritikai önreflexióval együtt a művek (filmek) kis-, középső és nagyszerkezetében is értelmezi. Ezért is hangsúlyozza kissé túl azt az önreflexív réteget, miszerint a filmnyelvnek, hogy egyáltalán kommunikációként érvényesülni tudjon, saját magát is tematikusan meg kell jelenítenie. Ugyanakkor Lotman kiemeli, ha nem is minősíti nyíltan, hogy mivel a film egyszerre művészet és tömegmédium:

Ez tulajdonképpen megelőlegezi a szélsőségekbe és tényleges önellentmondásokba jutott filmtörténeti modernizmus kritikáját. A modernizmus elmélete és gyakorlata a mindent tagadó, 2011-ben készült A torinói ló (Tarr Béla) filozófiai tézisfilm után vált folytathatatlanná.

Deák-Sárosi László (Történeti Fénykép- és Videótár)