Jakob Glatz (1776–1831) evangélikus lelkész, egyházi tanácsos, kora gyermekirodalmának egyik legismertebb szerzője, 245 évvel ezelőtt született Poprádon, és 190 évvel ezelőtt hunyt el Pozsonyban.

W. Binder: Jakob Glatz. Őrzőhely: Osztrák Nemzeti Könyvtár, Bécs; Österreichische Nationalbibliothek, Wien. A kép forrása: Wikipédia (magyar kiadás)

Közép- és felsőfokú tanulmányait előbb a késmárki gimnáziumban, majd a pozsonyi evangélikus líceumban végezte. 1796-tól a jénai egyetemen tanult, 1797-től hat éven keresztül Christian Gotthilf Salzmann (1744–1811) schnepfenthali intézetében dolgozott nevelőként, illetve a német és a latin nyelv tanáraként.

A Salzmann Intézet a thüringiai Schnepfenthalban., 1843. A kép forrása: Bookloker

Salzmann az intézetét a filantropizmus jegyében szervezte meg, munkája során a tevékeny, a társadalom számára hasznos leendő polgár nevelését tűzte ki célul. A 18. század utolsó harmadában Németországban kibontakozó, felvilágosult nevelési irányzat eszménye az olyan erényes polgár nevelése volt, aki neveltetésének köszönhetően hivatásában képes volt helytállni. A filantropizmus elveit követő pedagógusok az angol és francia felvilágosodás motívumait is felhasználva az ember teljes kiművelését tették meg feladatukul, melynek része volt a praktikus ismeretek megtanítása, a modern nyelvek tanulása és a testi nevelés is. Az emberszeretet és a közhasznú tevékenységek eszménye képezte a nevelés alapját. A filantropisták bíztak abban, hogy a tanulók képesek az intézményes nevelés keretein belül a társadalom számára is hasznos erények elsajátítására.
1799-ben jelent meg név és kiadó feltüntetése nélkül a Freymüthige Bemerkungen eines Ungars über sein Vaterland Glatz tollából, amely szokatlanul kemény hangnemben bírálta a korabeli Magyar Királyság politikai, társadalmi, gazdasági és kulturális viszonyait.
A mű megírása miatt Glatz Jakab nem térhetett vissza Magyarországra, és a Tessedik Sámuel szarvasi iskolájában felkínált tanári állást sem tudta elfoglalni.

Jakob Glatz: Freymüthige Bemerkungen eines Ungars über sein Vaterland. Auf einer Reise durch einige ungarische Provinzen, Teutschland [Gotha], [Karl Wilhelm Ettinger], 1799. Címlap. – Törzsgyűjtemény.  A kép forrása: Google Könyvek

Tessedik személyét, népnevelő munkásságát több német lapban is megörökítette, többek között a Der neue Teutsche Merkur közölte Glatznak a Tessedik Sámuelről szóló költeményét 1798-ban.
1804-től Jakob Glatzot az egyik bécsi evangélikus iskolában előbb tanítóként alkalmazták, később megválasztották az ottani evangélikus gyülekezet lelkészének, majd 1806-ban kinevezték egyházkerületi tanácsosnak. Glatz tevékenyen részt vett a bécsi evangélikus teológiai intézet újjászervezésében. Később megromlott egészségi állapota miatt lemondott lelkészi állásásról, és 1824-től családjával Pozsonyba költözött, ahol is néhány évnyi betegeskedés után elhunyt.
Jakob Glatz pedagógiai nézeteire, melyek a gyermek- és ifjúsági könyveiben is visszatükröződtek, meghatározóan hatottak a Schnepfenthalban eltöltött évek. Több tucat ifjúsági könyve jelent meg, ezek nagy része megtalálható a nemzeti könyvtár állományában.

Jakob Glatz: Die frohen Kinder, oder Erzählungen und Bilder aus der Kinderwelt, Wien, Triest, Baden, Geistinger, [1806]. Metszet a könyvből. – Törzsgyűjtemény

Könyvtárunk Kézirattárában megtalálható Glatz Jakabnak Széchényi Ferenchez írt levele, amelyben megköszöni a könyvtáralapítónak a könyvgyűjteményéről készült katalógusát (Jelzet: Fol. Germ. 883. fol. 10.).

Szabóné Kozma Katalin (Retrospektív Feldolgozó Osztály)

A budapesti Népszínház 1898-ban ifjabb Bokor József zeneszerző, színműíró Az édes című népszínművének bemutatójára színes plakátot nyomatott. A plakáton a főszereplők, Blaha Lujza és Vidor Pál csárdást táncolnak. Pörgéné–Blaha Lujza, „az édes”, arca mintha szomorkás lenne (talán az utolsót táncolja szerelmével Galamb Ferkó–Vidorral). A jelenet idilli, éppen olyan, ahogy azt Hevesi Sándor majdnem húsz évvel később, 1916-ban a Pesti Naplóban leírta.

Az édes című népszínmű plakátja, 1898. – Színháztörténeti és Zeneműtár. Színlapgyűjtemény

Hevesi ragyogó jellemzése nagyvonalúan egybemossa a mai fogalmaink szerinti népdalt és a népies műdalt, hiszen a régebbi (1840–50-es évek) és a régi (1870-es évektől) népszínművekben ez is, az is előfordult. Vidor Pál baritonján pedig mindkettő igen szépen szólt.

Bodonyi Kajtár Pál 1864-ben lett színész Demjén Károly kistársulatánál. 1865. október 15-én – Vidor Pálként – a frissen megnyitott debreceni színház színpadán a második harcos szerepét játszotta a Zrínyi, a költő című, énekkel, tánccal, harci és tömegjelenetekkel feldúsított történeti korrajz előadásában. Vidor ekkor epizodista és kardalos minden tekintetben és minden típusú színjátékban, s emellett ügyelő.
1874-ben, Kolozsváron, a jó hangú, törekvő fiatalember már Don Basiliót, a zenetanárt énekelhette a Sevillai borbélyban, 1876-ban pedig a Rossini-életműből Tell Vilmos és Figaro szerepében aratott sikert.

Vidor Kolozsváron kapta első főszerepeit is népszínművekben 1875, illetve 1876 februárjában, Tóth Ede műveiben, A falu rosszában és A kintornás családban játszotta Göndör Sándort, illetve Bimbó Lacit. Ditrói Mór így emlékezett A falu rossza kolozsvári bemutatójára:

A magyar színpadokon honos népszínmű az 1840-es évek első felében, egy sistergően politikus korszakban született, érzékeny társadalmi témákkal foglalkozott. 1849 után veszített közéletiségéből, a történetek főleg szerelmi szálakból szövődtek, a látószög szűkebb lett. A színész szerzők (elsősorban Szigeti József) ellenben ragyogó, hatásos szerepeket írtak maguknak és kollégáiknak.
A népszínművek ideális „első színésze”, drámai hőse az 1870-es években Tamássy József volt, az ő előadásmódja, éneklési stílusa fejezte ki legjobban azt, amilyennek a színpadon látni kívánták a magyar népi (falusi) hőst. Tamássy 1876-ban szerződött a budapesti Népszínházhoz, 1887-ig játszott ott.

Tamássy József mint Andris bojtár Szigligeti Ede Csikós című népszínművében, Nemzeti Színház, 1869, illetve Népszínház, 1876, Kassai Vidor fénykép után falemezre festett olajképe. Jelzet. SZT KE 3.438 – Színháztörténeti és Zeneműtár

1875-től szerepelt a Népszínházban Blaha Lujza, kinek egyénisége szinte átitatta a népszínmű-primadonna szerepkörét. Kétségtelen, hogy formálta is e szerepeket, a szerzők rá szabták, köréje építették a műveket. Ahogy Bokor József is Az édest.
Vidor Pál 1878-ban érkezett a budapesti Népszínházba, Tamássy mellé szerződtették, és a népszínművek hős-, illetve naturburs (szeles siheder, ifjú) szerepeiben számítottak rá: Csepreghy Ferenc Sárga csikójában Csorba Laciként debütált, első emlékezetes sikerét mégis naturburs szerepben aratta, Kósza Gyurkaként A piros bugyellárisban (Csepreghy Ferenc). 1882-ben ő is írt magának egy sihederszerepet, Széll Matyit, művének A vörös sapka címet adta. Darabbeli párját, a pergő nyelvű Jucikát, Blaha Lujza játszotta.

 Vidor Pál és Blaha Lujza A vörös sapkában, Népszínház, 1882, Strelisky felvétele Jelzet: SZT NSZ KB B 174 – Színháztörténeti és Zeneműtár

A vörös sapka siker lett, nemcsak a Népszínház tűzte műsorára időről időre két évtizeden keresztül (természetesen Vidorral és Blahánéval), de a vidéki társulatok is szívesen játszották, ahogy Vidor másik népszínművét, az 1889-es Ingyenélőket is. (Többi műve, A száraz malom, a Cifra Zsuzsi lakodalma, az Apja lánya nem váltak be különösebben.)
A Népszínház operát nem játszott, operettet azonban igen (Vidor Debrecenben, majd Kolozsvárott hangját operaszerepeken is gyakorolta, képezte), és ez legalább akkora helyet foglalt el a repertoáron, mint a népszínmű. Vidor tehát operetténekes is lett, súlyos partik eléneklése és szerepek megformálása fűződött népszínházi pályájához. 1882-ben Jacques Offenbach Hoffmann meséi című operáját Budapesten is a szokásos bemutatóknál izgatottabban várták, a vélemények végül megoszlottak a műről és az előadásról egyaránt.

Vidor Pál mint Miracle doktor és Hegyi Aranka mint Antonia a Hoffmann meséiben, 1882, Strelisky felvétele. Jelzet: SZT KB XVII 60 – Színháztörténeti és Zeneműtár

Robert Planquette operettjének, a Rip van Winklének 1883. december 28-i bemutatója sem aratott osztatlan elismerést, kivéve Vidor alakítását.

Vidor Pált mégis inkább népszínműénekesként tartották számon. Halálakor, 1906-ban, a Borszem Jankó elegáns nekrológja így szólt:

Vidor, aki 1904 tavasza óta színházának, a Népszínháznak bérlő-igazgatója volt, 1906. november 29-én öngyilkos lett. Kétségkívül az anyagi tönk szélén állt, ahogy igazgatásának két és fél éve alatt mindvégig ott egyensúlyozott. Elődjétől egy csőd szélén táncoló intézményt vett át, nagy ambíciókkal és reményekkel. A sikerhez fortélyosabb színházvezetői tudás és képességek kellettek volna. Főképpen pedig a változások megértése. Felismerése annak, hogy a népszínmű, azzal a stilizált világgal, amit Az édes plakátja oly jól kifejezett, a 20. század elején már nem volt elég vonzó. Helyén a játékrendben véglegesen ott áll a megújulni képes operett, de legfőképpen a népies daljáték (mint a János vitéz). A Népszínház helyén pedig a budapesti színházi világban ott állt a Király Színház.

Pálmay Ilka, a Népszínház primadonnája mint Manola Charles Lecocq Nap és hold című operettjében, 1882. Strelisky felvétele, Jelzet: SZT NSZ KB P 163 – Színháztörténeti és Zeneműtár 

Felhasznált irodalom:

• Cseh Gizella: A népszínmű tündöklése és bukása: Magyar művelődéstörténeti pillanatképek. In. Zempléni Múzsa, 2009/4, 38–50.
• Kerényi Ferenc: A színház mint társaséleti színtér. In. Budapesti Negyed, 46. (2004. tél) 
• Kolta Magdolna: A Népszínház iratai, Budapest, MSZI, 1986. (Színháztörténeti könyvtár – Új sorozat 16.)
• Molnár Ferenc: A népszínmű jövője. In. Fővárosi Lapok, 26. évf., 311. sz., 1889. nov. 12., 2299–2300.
• A Népszínház műsora, összeáll. Berczeli A. Károlyné, Színháztud. és Filmtud. Int.–Orsz. Színháztört. Múzeum, 1958 (Színháztörténeti füzetek 20.)
• Verő György: Blaha Lujza és a Népszínház Budapest színi életében, Budapest, Franklin, [1926].

Rajnai Edit (Színháztörténeti és Zeneműtár)

A magyar államnyelv bevezetésének szűken vett folyamata közel hatvan évet ölelt fel. Ennek az időszaknak számos közismert fejezete és szereplője van az irodalmi, a politikai, a nemzetiségi vagy épp az egyházi részről. Dacára a kiterjedt kutatásoknak továbbra is vannak azonban olyan részletek, személyek, amelyekről vagy akiknek e területen kifejtett, jótékony munkásságáról még mindig keveset tudunk.

II. József 1784 májusában kelt rendelete elnémetesítette a törvényhozást, a központi és a helyi közigazgatást, a közép- és felsőfokú oktatást, továbbá a német nyelv ismeretéhez kötötte az országgyűlési követnek való megválasztást is. A birodalmi egység, a közszolgálat érdekében meghozott uralkodói döntés azonban erős ellenszenvet váltott ki a nemességben, amely ekkor még nem a magyar, hanem alkotmányos jogai védelméért, a latin nyelv érdekében lépett fel. Noha a „kalapos király” halála előtt, 1790 januárjában nyelvrendeletét is visszavonta, az mégis fontos szerepet játszott a magyar nemesség nemzeti ébredésében.
A magyar nyelv századvégi felfedezésében az abszolutizmus mellett a felvilágosodás hatása és az irodalmi munkásság szintén meghatározó volt. Kisfaludy Sándor, Csokonai Vitéz Mihály, Berzsenyi Dániel már a századfordulón egyértelművé tették, hogy a magyar nyelv alkalmas a magasabb műveltség kifejezésére. Ezzel egy időben a nyelvkérdés az irodalmi térből átkerült a politika szférájába. Szinte az összes 1790 és 1844 közötti országgyűlésen a sérelmek és kívánalmak között ott található a magyar államnyelv ügye.

Csokonai Vitéz Mihály: A Tihanyi Ekhóhoz. Kézirat. In. Vende Ernő (szerk.): A magyar irodalomtörténet képekben. 1. kötet, Budapest, Athenaeum, 1905, 61. – Magyar Elektronikus Könyvtár. A kép forrása: Digitális Képarchívum. Jelzet: DKA-031180

Az első nyelvtörvény, az 1791: 16. törvénycikkely biztosította, hogy nem hoznak be az országba idegen nyelvet, illetve a magyar nyelv terjedése érdekében a gimnáziumokban, az akadémiákon és a magyar egyetemen magyar tanszéket fognak felállítani. Az 1792: 7. törvénycikkelynek köszönhetően pedig Magyarországon rendes, a kapcsolt részekben rendkívüli tantárgy lett a magyar nyelv tanítása. Dacára a Martinovics-féle összeesküvésnek a napóleoni háborúk alatt sikerült elérni, hogy latin és magyar nyelven szerkeszthessék az országgyűlési felterjesztéseket, valamint az udvari kancelláriához írt, törvényhatósági felterjesztéseket, illetve a helytartótanáccsal történő levelezés magyarul folyhatott, miként a törvényszéken a perekben is használhatták a magyart (1805: 4. törvénycikkely). Ezt követően azonban egészen a reformországgyűlésekig kellett várni a további politikai eredményekért. A művelődés terén ellenben jelentős előrelépés mutatkozott: az Országos Széchényi Könyvtár 1802. évi alapítását követően 1808-ban létrehozták a Ludovika-akadémiát és a Nemzeti Múzeumot (1808:7. és 8. törvénycikkelyek).
Az irodalomban Vörösmarty Mihály eposza, a Zalán futásának megjelenése (1825), a politikában Széchenyi István fellépése jelentette az új korszak kezdetét. 1825. november 3-án az országgyűlés kerületi ülésén hangzott el a fiatal gróf sokat idézett kijelentése:

[Széchényi István felajánlja egyévi jövedelmét egy „Tudós Társaság” felállítására]. Jókai Mór Örök emlékek: I. Az első alapkő c. írásának illusztrációja. In. Vasárnapi Ujság, 4. évf., 1. sz., 1857. január 4., 5. – Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása: Digitális Képarchívum. Jelzet: DKA-044557

A Magyar Tudományos Akadémia megalapításával (1827:11. és 12. törvénycikkelyek) a magyar nyelvi törekvések kiléptek az országgyűlési keretek közül. Azt, hogy adott esetben mennyire egymásra találhattak a korszakban a magyar nyelv érdekében tett politikai, irodalmi és tudományos irányzatok, jól mutatja egy egyházi példa is. Az 1819 és 1824 között megjelenő, első magyar tudományos katolikus folyóirat, az Egyházi Értekezések és Tudósítások szerkesztője, a Zala megyei Csicsón jobbágy szülők gyermekeként napvilágot látott Horváth János veszprémi kanonok volt, aki káptalani követként részt vett az 1825–27. évi országgyűlésen. A kanonok az irodalom, a kultúra, a tudomány terjesztését célzó Tudományos Gyűjtemény mintájára hozta létre a felvilágosodás eszméire építő veszprémi kiadású egyházi periodikáját.
Vállalkozásának sikeréhez a katolikus pap nemcsupán a baráti körként működő Veszprémi Tudós Társaságot szervezte meg, de tanulmányokat közölt számos protestáns személy tollából is. Így a szerzők között volt található Ángyán János és Hrabovszky György evangélikus, valamint Sebestyén István református lelkész, továbbá a pozsonyi evangélikus líceum rektora, Rumy Károly György. Horváth kezdeményezése az első lépcsőfoknak tekinthető a magyar teológiai szaknyelv megteremtésének hosszú folyamatában is. Mindezeken túl a lap színvonalát emelte, hogy az első év fedőlapjainak díszítésében a reformkori irodalmi élet fő szervezője, Kisfaludy Károly vállalt szerepet. 1822-ben azonban a katolikus egyházon belül felmerült egy latin nyelvű folyóirat terve, amelyet Horváth az magyar nyelvű Értekezések elleni fellépésként értékelt.

• 
• 

Az 1830-ban (1830: 8. törvénycikkely) a körlevelek kivételével magyar nyelvű lett a helytartótanács levelezése és kötelezővé vált a Kúria számára, hogy a magyar nyelvű pereket magyar nyelven folytassa. Emellett a kerületi táblákhoz, a vármegyei és városi bíróságokhoz, továbbá bizonyos mértékben még a szentszékekhez is bevezették a magyar nyelvet. A közhivatalok betöltéséhez kötelező lett a nyelv ismerete. Négy évvel később pedig már az ügyvédi vizsgára való jelentkezéshez is szükséges volt a magyar nyelvtudás.
Az 1832–36. évi országgyűlésen folytatódtak az államnyelv bevezetéséért tett törekvések. A vitákban újdonságként merült fel a katolikus liturgia magyarosítása is. Ez ellenkezést váltott ki az egyházi oldalon, amelynek soraiban így a nemzetiségi (pl. horvát) képviselők támogatókra leltek saját céljaikhoz, jelen esetben a latin nyelv védelmezéséhez.
A politikai csatározások ellenére azonban az országgyűlésen résztvevő egyháziak körében továbbra is jelentős szereppel bírt a magyar nyelv ápolása. Így volt ezzel a vámoscsaládi malomban a molnármester fiaként született Guzmics Izidor, egykori bencés apát is, aki még 1824-ben írta Kazinczy Ferencnek: 

Guzmics Izidor. Acélmetszet Barabás Miklós rajza után. A kép forrása: Magyar művelődéstörténet, szerk.: Domanovszky Sándor [et al.]. Ötödik kötet: Az új Magyarország, szerk.: Miskolczy Gyula, Budapest, Magyar Történelmi Társulat, [1942]. – Magyar Elektronikus Könyvtár

1832-ben indult folyóiratában, a Vallási és Egyházi Tárban pedig valóban kiemelt szerep jutott az esztétikumnak. Fontosnak vélte, hogy a magyarul megjelenő teológiai, egyházi téma egyúttal szépen is legyen megírva.
Ugyancsak 1832-ben indította magyar–latin–francia nyelvű Egyházi Folyóírását Kováts Mátyás pap, tanár, kanonok is, aki már a művelt közönségnek is szánta lapját. Saját megfogalmazása szerint az életre szolgáló tudományos (elsősorban egyháztörténeti) ismereteket és a lelki kultúra művelését tűzte ki célul. Az erkölcstannal kapcsolatban pedig külön megjegyezte, hogy „főleg a modern psychológiai véleményekre való tekintettel” kívánja közölni.
Az országgyűlést követően (1836: 3. törvénycikkely) a törvények két szerkezete közül a magyar vált eredetivé. Többek között bevezették a magyar nyelvet a királyi ítélőtábla és az udvari főtörvényszék ügykezelésébe. Elrendelték egyúttal a magyar nyelvű anyakönyvvezetést ott, ahol magyarul tartották a szentbeszédeket. Az 1839–40. évi diétán mindamellett, hogy háromszáz év óta először köszöntötték magyar nyelven az uralkodót, döntés született arról is, hogy a feliratok, valamint a törvényhatóságok felterjesztései csak magyar nyelven készülnek, az országos pénztárak számadásait pedig magyar nyelven folytatják. Magyar nyelvűek lettek a helytartótanácsi körlevelek, illetve az egyházi törvényhatóságoknak is magyarul kellett levelezni a világiakkal. Sőt, a szabályozás értelmében három éven belül minden anyakönyvet magyar nyelven kellett vezetni, a papságnak pedig el kellett sajátítani a nyelvet (1840: 6. törvénycikkely).
1844: 2. törvénycikkely zárult a folyamat, amelyet 1844. november 13-án szentesített V. Ferdinánd. Az országgyűlés ebben ugyanis arról határozott, hogy a leiratok és a törvények is magyar nyelven lesznek szerkesztve, valamint a diétán kizárólag a kapcsolt részek követei szólhatnak meg latinul. Ám ők is csak a következő hat évben tehetik ezt. Döntöttek arról is, hogy a magyar udvari kancellária és a helytartótanács minden leirata (utóbbinak a feliratai is) magyar nyelvű lesz, illetve hogy a kapcsolt részek fő- és középiskoláiban rendes tárgyként fogják tanítani a magyart, amely Magyarországon a közoktatás nyelve lesz.
Noha az igény a magyar nyelv diplomatikai uralmáért jogos volt, a törekvés azonban mértékét tévesztette a kizárólagos magyar nyelvű ügyintézés bevezetésével, amely nem vette figyelembe a más ajkú lakosság illetékességeit. Éppígy helytálló volt a gondolat, miszerint állami kötelesség gondoskodni arról, hogy a közigazgatás nyelvét „mindenki megtanulhassa”, ám a kivitelezésben itt is jelentkezett az arányvesztés. Az oktatás egészének magyarrá változtatása helyett, amellyel kötelezték a teljes lakosságot a magyar nyelv megtanulására, érdemes lett volna inkább a nyelv önkéntes elsajátítását célzó maximális lehetőségekben gondolkodni, azokat megteremteni.

Források:

• Bárány Zsófia: Sajtó, nyilvánosság és a katolikus papság középső rétege, 1819–1845. In. Katolikus egyházi társadalom Magyarországon a 19. században. Szerk.: Csibi Norbert–Forgó András‒Gőzsy Zoltán, Pécs, META-Egyesület, 2021, 463‒
• Mikó Imre: A magyar államnyelv bevezetése és a nemzetiségi kérdés. In. Mikó Imre: Nemzetiségi jog és nemzetiségi politika. Tanulmány a magyar közjog és politikai történet köréből, Kolozsvár, Minerva, 1944, 7–86.
• Varga János: A magyar nemzeti mozgalom és viszonya az ország más ajkú népeihez. Varga János: Helyét kereső Magyarország. Politikai eszmék és koncepciók az 1840-es évek elején, Budapest, Akadémiai, 1982, 25–93.

Bárány Zsófia (MTA-OSZK Res Libraria Hungariae,
ELKH 19. századi Könyv- és Sajtótörténeti Műhely)

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre egyet-egyet blogunkban. A sorozat hatvanhetedik részében Szemerédi Ágnes „A fényképészet úttörői” című alsorozatában Goszleth István és fia, Goszleth Gyula munkásságát mutatja be.

A fénykép és a fényképezés a 19. század utolsó harmadára áthatotta az élet egész területét, a portréfényképészet szinte behálózta az egész országot, 1872-ben már több mint százhúsz mester dolgozott fényképészként az országban. A fővárosban többek között Uher Ödön, Koller Károly működtetett sikeres műtermet, Debrecenben Gondy (Károly) és Egey (Imre), Kolozsváron a Dunky fivérek tevékenykedtek. Ehhez a második generációs fotós nemzedékhez tartozott Goszleth István, aki 1850. február 13-án született Pesten. Ősei, a hagyomány szerint, még a 18. század végén kerültek Triesztből Magyarországra. A lecsúszott grófi család gyermeke szorgalmával, erejével és kitartásával egészen más területen alkotott maradandót, mint felmenői. Édesanyja, Giergl Sarolta, Györgyi (Giergl) Alajos festő nővére, apja, Goszleth Károly Pest városi tisztviselő volt. Goszleth fényképészeti kalandjai 1863-ban kezdődtek, amikor is tizennégy évesen került Doctor Albert (1818–1888) fényképész Kristóf téri műtermébe tanulónak. Kozmata Ferenc ekkor még Aradon dolgozott, Pestre költözve Doctor Alberttel társult, így 1868-ban megalakult a Doctor és Kozmata cég. Továbbfejlesztették a meglévő műhelyt, Goszleth lett az első segédjük, rajta kívül további húsz munkatársat is alkalmaztak. A műtermet később egy másik „fölvételi” teremmel bővítették, így egy időben két helyiségben tudtak fényképeket készíteni. 1868-ban a hamburgi fényképkiállításon együtt szerepeltek, 1871-ben a londoni nemzetközi kiállításon aranyéremmel jutalmazták a gyermekekről készült kabinetképekből összeállított albumukat. Kozmata Ferenc az 1870-es évektől önállósította magát.

• 
• 

Az 1871-ben létrejött Magyar Fényképészek Egyletének alapításában is részt vett Goszleth István. Az egylet alapszabályainak kidolgozásával rajta kívül Kecskeméthy Mihályt és Lamberg Mórt bízták meg. 1871 novemberében tartották meg az egylet bizottmányi ülését Lamberg vezetésével, melyen a nevesebb Pesten levő fényképészek jelentek meg. Goszleth felolvasta az alapszabályokat, ebből az első és legfontosabb szabály a következő volt:

Az egylet alakuló ülése, hatvan fővel a Grand Hotel Hungáriában volt 1871. december 6-án. Ideiglenesen kinevezett elnökként Lamberg Mór nyitotta meg az ülést, majd Simonyi Antalt megválasztották elnökké, Kozmata Ferencet alelnökké, Goszleth Istvánt titkárrá és Kecskeméthy Mihályt pénztárnokká. A választmányi tagok között szerepelt többek között Weinwurm Antal is. 1872-ben Goszleth lett a pénztárnok, így lemondott titkári pozíciójáról. Sajnos az egylet rövid életű volt, még ebben az évben meg is szűnt.
Goszleth 1874-ben vette feleségül Muzsik Jozefát (Józsát) (1853–1929), esküvői tanúja Kozmata Ferenc volt. Házasságukból tizenhárom gyermek született, de csak hat (Géza, Gyula, Emma, István, Károly, Béla Norbert) érte meg a felnőttkort. Goszleth következő szakmai sikere a trieszti nemzetközi kiállításon volt, ahol 1882-ben még csak (Kozmata) munkatársaként nyert aranyérmet. Ám a következő évben átvette a fényképészeti üzlet tulajdonjogát, ez tekinthető karrierjében az egyik legfontosabb momentumnak. A 19. században fényképészeti szakiskola még nem volt, az utánpótlás a műtermekben történt, a tanuló fotográfusok mindig az akkor ismert és elismert művészeknél tanulták meg a mesterség alapjait. Nőger Frigyes szekszárdi udvari fényképész Goszlethnél tanulta meg a legfontosabb tudnivalókat. Goszlethtől kapott alapképzés után Bécsben, Berlinben, majd Münchenben tanult. Hazatérve átvette a Dunky fivérek császári és királyi udvari fényképészek sátoraljaújhelyi műtermét, amelyben a környékbeli mágnás családok mind megfordultak, itt fotografálta Ferenc József királyunkat is. A háború miatt be kellett szüntetnie tevékenységét, majd az 1910-es években került Szekszárdra, ahol a főparancsnokság fényképészeti osztályán helyezkedett el.  
Goszleth pályája meredeken ívelt felfelé, ekkor már a legjobb és a legelismertebb műteremtulajdonosok közé tartozott. A 19. században Pest város legforgalmasabb kereskedelmi utcájában, a Váci utcában működött Szent Kristófhoz címzett patika két ajtaja között volt Goszleth István fényképész kirakata, mivel a műterem bejárata a Rózsavölgyi és Társa zeneműbolt épületében, illetve annak emeleti részén volt, ezért ott kirakat nem állt rendelkezésére. Ezenkívül a Váci utca sarkán, a Sárkány J. S. norinbergi-díszműárus kirakatában is megtekinthette a közönség a fényképeit. Itt vehettek hozzá díszes, míves fényképalbumot is. Ez a kirakat a legfrekventáltabb helyen volt a városban, így sok fényképész versengett azért, hogy kiállíthassa képeit, a híres és ismert emberek (színészek, politikusok, főurak stb.) pedig gyűjtötték a korban. 1885-ben az Országos Kiállításon aranyérmet nyert, harmincöt évesen nyolc alkalmazottat foglalkoztató cég tulajdonosa volt. Mai Manó fotográfus vezetésével 1885-ben alakult meg a Fényképész Ifjak Önképző és Segély Egylete, mely az inasokat és segédeket fogta össze, és a szakma érdekképviseleteként is működött, többek között Veress Ferencet, Koller Károlyt és Goszleth Istvánt választotta tiszteletbeli tagnak.

Klösz György: Goszleth István kirakata. Leltári szám: bibFOT00002494 – Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár, Budapest Gyűjtemény

Goszleth kiemelkedő volt a színházi fényképészet terén is, megörökítette a kor vezetői színészeit, színésznőit. Ismert vendégei voltak Prielle Kornélia, Jászai Mari, Márkus Emília. A többi művészhez hasonlóan a színház helyett ő is a műtermében ábrázolta a művészeket jelmezben, legfontosabbnak ítélt szerepeikben, legkifejezőbb pózokban, gesztusokkal és mimikával. Könyvtárunk Színháztörténeti Tára és Kézirattára is sok fényképet őriz az 1880-as évekből, többek között Jókai Mór Az arany ember című regényéből készült (Nemzeti Színház) színdarab képeit. A 19. század végén a lapokban megnövekedett a fényképek által elfoglalt felület, gyakoriak voltak a féloldalas, sőt az egész tüköroldalt elfoglaló illusztrációk is. A Vasárnapi Újság több oldalon keresztül közölte 1885-ben Az arany ember színpadi változatának szereplőit és színpadképeit megörökítő sorozatot is.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

A 19. század végén, a 20. század elején a portrékészítés magas nívójú volt Budapesten. Ennek bizonyítéka az Ellinger testvérek és Zelesny Károly képei, valamint Goszleth István arcképei is.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Az Önkéntes Fényképészeti Szövetkezet tagjai, Strelisky Sándor, Weinwurm Antal, Mai és Szigeti, Mertens Ede és Társa, Koller Károly utódai Forché Román és Gálfy István, Klösz György, ifj. Divald Károly és Goszleth István fényképészek együttesen a kizárólagos fotografáló jogért 12 000 forintot biztosítottak hozzájárulásképpen a Millenniumi Kiállításon az 1895 és 1896 októbere között működött Sokszorosító Ipar pavilonjának felépítéséhez. Az általuk készített bemutató fényképeket a kiállítás csarnokairól és a kiállított tárgyakról a kiállítás egész területén árusították. Emellett a kiállítás igazgatósága megengedte a tagoknak, hogy pavilonjukban műtermet, a kiállítás területén pedig a gyorsfényképezéshez szükséges sátraikat elhelyezzék. Az esemény alkalmával nagy millenniumi érmet nyertek: ifj. Divald Károly új iparág meghonosításáért; Goszleth István jó munkáért; Klösz György kiváló működésért és elismerésre méltó versenyképességért. A Photographische Correspondenz fényképészeti folyóirat a Millenniumi Kiállításra küldött műbírálója Goszleth felvételeit tartotta a legjobbnak. A korszak fotósai az utókorra hagyták elődeink képmásait, a kor arculatának öltözetben, megjelenésben, magatartásban megmutatkozó jellegét. Goszleth a Millenniumi Kiállításon hatvan képet állított ki Küry Klára színésznőről. A századforduló ünnepelt sztárját 1894 és 1909 között a korszak neves fotográfusai közül Strelisky Sándor, Uher Ödön, Kossak József, Rozgonyi Dezső is fotografálta.
Váradi Antal érdekes írásban számolt be Goszleth műhelyéről az Ország-Világ 1888. november 10-i számában, ebből itt olvasható néhány részlet:

A Goszleth István Kristóf tér 3. szám alatti műtermében készült, több kép hátoldalán is olvasható nyomtatott felirat szerint a mester »2 Disz oklevél, 5 Arany érem, 4 Kiállítási érem, 1 Nagy ezüst érem« tulajdonosaként végezte művészi tevékenységét.

• 
• 

A színészeken kívül több ismert emberről is készített fényképeket. A nemzeti könyvtár Kézirattárában és magángyűjteményben is maradt fenn néhány ezek közül.  

• 
• 
• 
• 
• 

A Ludovika ünnepeiről és hétköznapjairól, történetéről Ellinger Ede, Klösz György, Uher Ödön mellett Goszleth István fényképeik tanúskodnak.

• 
• 

Fia és utódja, Goszleth Gyula (1878–1943) tizenhét évesen,1895-ben társult apja mellé és fokozatosan vette át tőle a munkát, ezen alkalomból Goszleth és Fia feliratú cégtáblát is kihelyeztek műtermük homlokzatán. A két mesternek 1902 és 1910 között a Csömöri út 28. szám alatt is volt műterme.

• 
• 

Goszleth rendszeresen hirdetett és reklámozta műhelyét a különböző napi- és hetilapokban, ezekkel is bővítette megrendelési körét. A fényképészet történetében ritka, hogy számlák maradtak fenn az utókorra, de a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum gyűjteménye őriz két bizonylatot, az egyik Goszleth és Fia név alatt szerepel.

• 
• 
• 

1906-ban lépett be Goszleth és fia a Magyar Fényképészek Országos Szövetségébe, mely később saját halottjának tekintette neves mesterüket. 1912-ben a Színházi Hét című újságban is hírül adták, hogy képei rendszeresen szerepelni fognak a lapban. A 32. számban a Tengerész Kató című színdarab montázsfelvételei jelentek meg.

A Tengerész Kató című színdarab képei. In. Színházi Hét, 3. évf., 32. sz., 1912. szeptember 29 – október 6., 11. – Elektronikus Periodika Archívum

Színházi tematikájú képeik között is szerepel több olyan a könyvtár gyűjteményében, amely már a két fényképész neve alatt van bejegyezve.

• 
• 
• 
• 

A neves műterem-alapító művész képei a kor minden jelentősebb kiállításán szerepeltek és legtöbb alkalommal díjazták is fényképeit, mint például Triesztben, Teplitzben, Edinbourghban, Luzernen. Fényképei verzóján mindig feltüntette az aktuális sikereit és eredményeit.

• 
• 

Goszleth István 1913-ban bekövetkezett halálával szegényebb lett a fényképész nemzedék, de Gyula továbbra is igyekezett fenntartani a képek és a műterem színvonalát. Fia áthelyezte ötven éve működő műtermét a Kossuth Lajos u 7-be, ahol még másfél évtizedig, 1927-ig fényképezett, Kristóf téri műtermét pedig Uher Ödön vette meg és üzemeltette.

Fiatal bajuszos férfi mellképe. Budapest Kossuth Lajos utca 7. – Magángyűjtemény

Goszleth Gyula 1924-ben elnyerte a római pápa őszentségének udvari és kamarai fényképésze, a hercegprímás udvari szállítója rangot. Gyula 1941-es halála után a Goszleth név egy hosszabb szünet után még tovább élt a fényképészetben, mert unokája Goszleth Róbert a Műszaki Egyetem egyik tanszékének a fotósa lett, illetve a Pannon Filmstúdió laboránsa is volt.

Goszleth Gyula gyászjelentése. Gyászjelentés-gyűjtemény – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Források:

• Királyok szekszárdi fényképésze. In. Tolna Megyei Újság, VIII. évf., 32. sz., 1926. aug. 14., 4. 
• Kincses Károly: A Goszleth fényképészek (Adalékok a Giergl-Györgyi család történetéhez Művészgenerációk: a Györgyi-Giergl család három évszázada: kiállítás a Budapesti Történeti Múzeumban, 2006. október 4 – 2007. március 5., Budapest, BTM, 2007, 89–95.
• Somogyi Hírlap, 4. évf., 27. sz. 1993. február 13., 6.
• Színészek vizitkártyákon, kabinetportrékon, levelezőlapokon (1860 k. – 1910 k.) In. Kincses Károly: A színház a fénykép. A 200 éves magyar színjátszás és a 151 éves magyar fotográfia közös történetéből, Budapest, 1990, 10–20.
• Győri Lajos: A sajtófotó útja. In. Múzsák. Múzeumi Magazin, 1985. 4. sz. 13–15.
• Szakács Margit: Simonyi Antal a hazai fényképezés egyik úttörő egyénisége. In. Horváth Attila – Bánkuti Imre – H. Tóth Elvira (szerk.): Cumania 3. Historia (Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Közleményei), Kecskemét, 1975.
• Ország-Világ, 1888. november 10., 721–722.
• Varga Katalin: Egyszer és azóta sem. Önkéntes fényképész szövetkezet a Millenniumi Kiállításon. In. Budapesti Negyed, 5. évf. 1. sz., 1997. tavasz (Orbis pictus – város-(fotó)-történet), 119–143.
• Kelet-Magyarország, 25. sz., 1993. január 30, 13.
• Fejős Imre: Fényképészetünk első virágkora. In. Folia Archeologica,10. 209–220. (1855–1885). 
• Színházi Hét, 1912. szept. 29-től október 6-ig 32. sz., 18.
• Fényképészeti Lapok, 1872. 1. sz., 1885. 1. sz.
• Az Ujság, III. évf., 350. sz. 1905. 12.17.

Szemerédi Ágnes (Kutatásszervezési Osztály)

A fényképészet úttörői című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész; 56. rész; 57. rész; 58. rész; 59. rész; 60. rész; 61. rész; 62. rész; 63. rész; 64. rész; 65. rész; 66. rész; 68. rész; 69. rész; 70. rész; 71. rész; 72. rész; 73. rész; 74. rész; 75. rész; 76. rész; 77. rész; 78. rész; 79. rész; 80. rész; 81. rész

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre egyet-egyet blogunkban. A sorozat hatvanhatodik részében Vasné dr. Tóth Kornélia, a Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár tudományos munkatársa „Ex libris gyűjtők, gyűjtemények” címmel indított alsorozatában a tárban található ex librisek készíttetői közül ezúttal Csernáth Gábort és gyűjteményét mutatja be.

A hajdúböszörményi Csernáth Gábor (1931–2010) tevékenysége jó példája annak, hogy rövid idő alatt miként válhat valaki nagy ex libris gyűjtővé. Foglalkozására nézve lakatos volt. A művészet iránt fogékony emberként járta a debreceni régiségvásárokat, hogy gyűjteményét – amely kiterjedt a bélyegre, éremre, minikönyvre, szabad grafikára, festményre egyaránt – gyarapítsa.

Szilágyi Imre linómetszete (2001). Forrás: Palásthy Lajos ex libris gyűjteménye

2000-ben, már nyugdíjasként lépett be a Kisgrafika Barátok Köre országos szervezetébe. Bélyeggyűjtőként a Hajdúböszörmény Városi Bélyeggyűjtő Kör titkára lett. 2008-ban újraélesztette az 1978-tól az 1980-as évek végéig működő helyi kisgrafikakört, mely korábban a művelődési központban, ekkoriban a Kertész László Városi Könyvtárban kapott helyet.

Szilágyi Imre linómetszete (1978). Forrás: Kisgrafika, 2002/1. sz., 5. – Törzsgyűjtemény

Mindkét kör megalakulásában kiemelkedő szerepe volt Szilágyi Imre (1942–) grafikusművésznek, aki debreceni művészeti tanulmányok, majd az Egri Tanárképző Főiskola elvégzése után Hajdúnánáson, aztán Hajdúböszörményben tanított, utóbbi helyen több évtizedig. A Hajdúsági Nemzetközi Művésztelep alapítója volt, számos kiállításon mutatta be munkáit hazánkban és külföldön, ex librisei rendszeresen szerepeltek a Kisgrafika című országos szaklapban, emellett egyéb folyóiratokban, külföldi újságokban is.
A hajdúböszörményi városi könyvtárban a havonkénti grafikai összejöveteleken előadások, kiállításokról beszámolók, műalkotások tanulmányozása volt napirenden. Sajnálatos módon a kör Csernáth Gábor halála (2010) után hamarosan széthullott.
Csernáth gyűjtőként rövid időn belül kb. hatvan művésztől négyezer körüli ex librisre, alkalmi grafikára tett szert. Az indulásban nagy segítségére volt Imolay dr. Lenkey István (1941–2019) könyvtáros, teológus, műgyűjtő, aki duplum példányai és grafikai mappái egy részével ajándékozta meg, emellett általános útmutatásokat is adott számára a gyűjtéshez. Csernáth a grafikákról rendszerezett jegyzéket készített. A grafikai szakmai ismeretek, a linó- és fametszet nyomtatási technikájának elsajátítása révén – saját nyomtatópréssel – maga is nyomtatott ex libriseket.
Nemzetközi hírű gyűjtővé vált, legkedveltebb grafikusai Szilágyi Imre, Józsa János, Tóth Rózsa, Burai István, Tamus István, Moskál Tibor, Nagy László Lázár; az erdélyi Imets László; a szlovéniai Salamon Árpád, az olasz Angelo Arrigoni, a spanyol Oriol M. Diví, az argentin Anteo Scordamaglia voltak. Többen névre szóló grafikát is alkottak a számára, például Szilágyi Imre, Tóth Rózsa, Salamon Árpád és Imets László. Utóbbi egyik fametszetén zenei motívum látható, fuvolázó nőalakkal.

Imets László fametszete (2008). Forrás: Kisgrafika, 2008/3. sz., 15. – Törzsgyűjtemény

A főleg rézkarcokat és linómetszeteket készítő Szilágyi Imre grafikussal jó kapcsolatot épített ki, művészete különösen nagy hatással volt Csernáthra, tőle több grafikát rendelt magának és a családjának. Zenélő állatok teszik játékossá a következő ex musicis lapot.

Szilágyi Imre linómetszete (2009), Jelzet: Exl.Cs/124 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Csernáth Gábor kedvelt témája volt még a magyar őstörténet, a lovas íjász motívuma több lapján is szerepel.

Szilágyi Imre linómetszete (2003), Jelzet: Exl.Cs/123 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

2007-re összeállította Szilágyi teljes kisgrafikai alkotásjegyzékét, majd 2008-ban minikönyvet is megjelentetett, melyben a művész 70 rézkarcát mutatta be, többségében könyvjegyeket, és néhány alkalmi lapot. A 90 oldalas minikönyv átfogóan ismerteti az akkor 40 éve kiállító Szilágyi Imre kisgrafikai munkásságát, többek között e szavakkal jellemezve őt:

Csernáth Gábor ex librisei többször kiállításra kerültek, 2007-ben a hajdúböszörményi Kertész László Városi Könyvtárban, 2009-ben a Debreceni Egyetem Élettudományi Galériájában, a külföldi helyszínek közül például Argentínában.
Rá emlékezve nyílt tárlat Salamon Árpád képzőművész alkotásaiból Grafikai tárlat egy helyi gyűjtő emlékének adózva címmel 2013 áprilisában Hajdúböszörményben, a Hajdúsági Múzeumban. Az Országos Széchényi Könyvtár a nevére készült ex librisekkel őrzi a gyűjtő emlékét.

Salamon Árpád grafikája, Jelzet: Exl.Cs/122 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Irodalom:

• Csernáth Gábor belépési nyilatkozata, KBK Irattár, 2000.
• Grafikai tárlat egy helyi gyűjtő emlékének adózva, Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei hírportál, 2013. 04. 25.
• Lenkey István: Csernáth Gábor emlékezete (1931–2010), Kisgrafika, 2012/1. sz., 2.
• Szilágyi Imre grafikusművész életéről szóló könyvet mutatnak be Debrecenben, dehir.hu, 2019. 06. 18.
• Szilágyi Imre kisgrafikai alkotásjegyzéke, összeáll. Csernáth Gábor, Debrecen, Csernáth G., 2007.
• Varga Gábor, Dr: A hajdúböszörményi kisgrafika-gyűjtés múltjából (1978–1997), Kisgrafika, 2002/1. sz., 4–5.
• Vasné dr. Tóth Kornélia: Csernáth Gábor (1931–2010). In. Uő.: Múltunk neves ex libris gyűjtői, lexikon, Budapest, Kisgrafika Barátok Köre Grafikagyűjtő és Művelődési Egyesület, 2019, 40.
• Vitéz Ferenc: 70 rézkarc Szilágyi Imre kisgrafikáiból, Néző Pont, 2008 nyár, 382–383.

Vasné dr. Tóth Kornélia (Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

Az Ex libris gyűjtők, gyűjtemények című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész; 56. rész; 57. rész; 58. rész; 59. rész; 60. rész; 61. rész; 62. rész; 63. rész; 64. rész; 65. rész; 66. rész; 67. rész; 68. rész; 69. rész; 70. rész; 71. rész; 72. rész; 73. rész; 74. rész; 75. rész; 76. rész; 77. rész; 78. rész; 79. rész; 80. rész; 81. rész; 82. rész; 83. rész

Gérecz Attila alakja viszonylag ismeretlen a magyar irodalmi és történelmi köztudatban. Az 1956. november 7-én, nem egészen 27 évesen hősi halált halt költőt ismerő irodalomtörténészek mind egyetértenek abban, hogy alakja tiszta, sőt mitikusan hősszerű, egy vékony kötetben elférő életműve pedig méltánytalanul elfelejtett értéke a magyar irodalomnak.

Gérecz Attila (1929–1956). A kép forrása: Gérecz-hagyaték honlap 

Élettörténetében valóban bőven találunk – Jankovics Marcell szavaival – „már-már zavarbaejtően mesébe illő” mozzanatokat, a megpróbáltatások feletti győzelmei egymást érik rövid életében: 15 évesen Németországban katonai alreálos növendékként franciaországi hadifogságba esett 1945-ben, ahonnan csak 1946. október 23-án tért haza. A kényszerű lemaradások miatt egy év alatt három évfolyam tananyagából tesz sikeres különbözeti vizsgát a budapesti Kölcsey Ferenc Gimnáziumban. Az első világháborúban vitézi címet nyert édesapja és saját múltja miatt egyetemre nem jelentkezhetett, ezért vasesztergályos képesítést szerezve helyezkedett el a Rákosi Mátyásról nevezett csepeli gyárban. Katonai neveléséből adódó képességeit felhasználva 1948-ban részt vesz első hivatalos öttusaversenyén, egy évvel később pedig már a Magyar Öttusa-válogatott kerettagja. A helsinki olimpiára azonban nem juthatott ki, 1950 decemberében „hűtlenség” vádjával letartóztatják és 12 évnyi börtönbüntetésre ítélik. Az ügyben szintén vádlott barátai közül hármat kivégeznek. 1951-től 1956. november 7-én bekövetkezett haláláig összesen mintegy 10 napot töltött szabadon, a váci és márianosztrai börtön és a budapesti Gyűjtőfogház falain kívül. Verseit kivétel nélkül ezekben a börtönökben írta, legtöbbet közülük a Vácon együtt alkotó „füveskerti költők” körében. Rajta kívül többek között Béri Géza, Kárpáti Kamil, Szathmáry György, Kecskési Tollas Tibor és Tóth Bálint voltak a kör tagjai. 1954-ben, a tetőző Dunát átúszva és további szinte hihetetlenül kalandos körülmények között megszökik a váci börtönből, de elárulják és Budapesten elfogják. Két szabadon töltött nap után már szigorított fogságba kerül vissza. Rabságának utolsó helyszínéről, a Gyűjtőfogházból a forradalom szabadítja ki november 1-én. Gyerekkori szerelmével, Drechsel Máriával november 4-én eljegyzik egymást, másnap pedig csatlakozik a szabadságharcosokhoz. November 7-én, az alkonyat beállta előtt a Klauzál utcában esik el szovjet harckocsiból érkező gépfegyvertűztől, miután – a szóbeszéd hagyománya szerint legalábbis – két ellenséges tankot is hatástalanított.

A hétéves Gérecz Attila családjával 1936-ban. A kép forrása: Gérecz-hagyaték honlap 

Életműve csekély mennyiségű. Mintegy 43 ránk maradt verse, 14 műfordítása közül a legelső művek utánérzésektől sem mentesek és egyes későbbi verseiben is – az alkotás sajátosan tragikus, sőt sokszor lehetetlen körülményeivel magyarázhatóan – a zsengékre jellemző egyenetlenségek fedezhetők fel. De a teljes, bő két év alatt létrehozott életmű, töredékes jellegében is tökéletes egységbe rendeződő, ösztönös és intellektuális zsenialitást egyaránt mutató, néhol világirodalmi színvonalra felnövő, páratlan líra, amely különböző okok miatt a mai napig nem nyerte el az őt megillető figyelmet.
‘56 lánglelkű költője Rákosi börtöneiben, a társadalomtól elrekesztve alkotott abban az időszakban, amikor Hajnal Géza szavaival:

Kéziratos művei, amennyiben sikerült őket lejegyezni, két alkalommal juthattak ki a cellafalakon kívülre. Publikációról, saját kiadványokról, intézményi fedezettel rendelkező irodalmi körről, az ahhoz köthető kritikusok működéséről vagy bármilyen mértékű kulturális kölcsönhatásról szó sem lehetett. Így a közvetlen hozzátartozókon kívül senki sem tudhatott a folyamatos alkotómunka létezéséről, sem irodalmárokkal, sem olvasókkal nem érintkezhettek. Gérecz Attila minden versét börtönben írta – „Sztálin”-vécépapírra, ceruzacsonkkal – vagy csak fejben alkotta meg. Költőként és a szabadságharc hőseként történő teljes tabusítása ebből a helyzetből indult el halála után és folytatódott egészen 1989-ig.
Amire azóta szinte minden szerző felhívta a figyelmet, az Gérecz életművének látszólagos töredékessége, mely az egyes művekben is megjelenik, részként utalva az egészre. Ám paradox módon ebben a töredékességben teljesül be az életmű, marad egységes egész, az önként beteljesített sorsszerű adottságokkal a legszorosabban összefüggő módon. Göncz Árpád köztársasági elnök találóan köszöntötte Gérecz Attilát 1991-ben annak első, Klauzál téri emléktáblájának avatásán.

Fontos azonban hozzátenni, hogy nem pusztán egy elvontabb, magasrendű eszmei teljességről beszélhetünk. Szörényi László irodalomtörténész szavaival:

A költő Klauzál téri emléktáblája. A kép forrása: Köztérkép

Teljességre való törekvése az imitatio Christi küzdelmesen és a művekben nyomon követhetően belsővé vált – így a szövegeit is szervező – elvén keresztül nyilatkozik meg. Erre hívják fel a figyelmet az életműről készült legátfogóbb elemzések szerzői, Pomogáts Béla és Rónay László. A rab költő a folyamatos halálközelségben és szorongattatásban, életének abban az időszakában, amikor családot alapíthatott és karriert építhetett volna, együttérez nem csak a fogolytársakkal (Óda a bajtársnőimhez, Fuit), de hihetetlen módon még a fogvatartóival is (A gyűlöletről, Daróc a szürkéhez). Ennek a belsővé lett magatartásnak legdöbbenetesebb dokumentuma a Kiáltvány címmel ránk maradt prózai szövege, melyet november 3-án maga olvasott fel a POFOSZ Benczúr utcai székházában.

Ezzel a naivitáson túli, érett szeretettel azonosul végül Krisztus áldozatával:

Kevés verset írt. Keveset írhatott. De ezek esztétikai és intellektuális értéke elválaszthatatlan attól a ténytől, hogy a határhelyzetekben bizonyítottan megálltak, a klasszikus formafegyelmükkel is a szellem mindenféle vonatkozásban teremtő és ellenálló erejét képesek felmutatni. Az egyes irodalmi életművek közül éppen ezért talán az ő lírája eleveníti fel a legméltóbb módon az 1956-os forradalom és szabadságharc emlékét.

Irodalom:

• Göncz Árpád bevezetője. Részlet. In. Gérecz Attila, a költő – 1956 mártírja, szerk.: Kárpáti Kamil, Budapest, Stádium, 1991, 7.
• Hajnal Géza: A Gérecz-hagyaték: Előmunkálatok a nagymonográfiához, Budapest, Kortárs, 2016.
• Jankovics Marcell: Gérecz Attila, a hős. In. Sorsod művészete: Gérecz Attila versei és utóélete, Budapest, Stádium, 2001, 7–11. [10.]
• Pomogáts Béla: Az Isten balján: Gérecz Attila helye a magyar költészetben. In. Hitel, 10. évf., 1997. 3. sz., 92–95. [91.]
• Rónay László: Csillagfény a börtönökben. In. Sorsod művészete 2., Budapest, Stádium, 2006, 140–157. [143.]
• Szörényi László előadása. In. Sorsod művészete 2. Gérecz Attila versei és utóélete, szerk.: Kárpáti Kamil, Budapest, Stádium, 2006, 115–121. [116.]

Fehér István (Régi Nyomtatványok Tára)

Szent István király és Boldog Gizella királyné fia, a magyar trón örököse 1031-ben hunyt el.
A magyarok között a keresztény hit elterjedésében és megszilárdításában nemcsak Géza fejedelem templomalapításai és István király törvényei játszottak szerepet, hanem az Árpád-házban kibontakozó elkötelezett lelki élet, amely fényes csillagokat hintett Európa egére.

Petrus Rucholle: Emericus Mariae. Szent Imre herceg allegóriája. Rézkarc. In. Georgius Aloysius Erdeodi: Gloria virtutis Hungaricae…, Duaci [Douai]m typis Viduae Petri Telu, 1633. Jelzet: App. H. 2027 – Régi Nyomtatványok Tára. A kép forrása: Régi Ritka digitális tartalomszolgáltatás

A Krisztus követésében példát adó családtagokat már életükben nagy tisztelet övezte. Szent István és Boldog Gizella házasságából több gyermek született, de a fiúk közül csak Imre érte meg a felnőttkort. A keresztény értékek szerint neveltetett ifjú hamar megértette a hit lényegét. Imre hercegről a legendák feljegyezték állhatatosságát és fogyhatatlan buzgalmát. A humanista Antonio Bonfini (1427–1502) Rerum Hungaricarum decades (A magyar történelem tizedei) című könyvével felbecsülhetetlen művet hagyott hátra a magyar történetírás számára. Mátyás király 1488-ban bízta meg a hatalmas munka elkészítésével, melyet később II. Ulászló is támogatott. A kéziratos példány már a század végére bekerülhetett a Corvina-könyvtárba (Cod. Lat. 434. és Cod. Lat. 542.), míg a teljes mű csak 1568-ban jelent meg nyomtatásban. Az itáliai történetíró gondosan összegyűjtött legendairodalomból dolgozott, így a Szent Imréről szóló fejezetben megtalálhatjuk a halála után jegyzett csodákat is. Köztük bizonyos Konrád esetét, aki vezeklését igyekezett bevégezni.
A bűnbánó Rómába ment, hogy a pápa előtt feltárja vétkeit, aki penitenciául adta, hogy alsóruha helyett viseljen páncélt, és ötszörös vasbilincsbe verjék. Majd összes bűnének hosszú sorát jegyzőkönyvbe vallotta, amelyet pápai gyűrűvel pecsételtek le.

Konrád a kegyhelyeket végiglátogatta, nem felejtve el Jeruzsálemet, a Megváltó sírját sem. Végül Szent István király hírének hallatára elment Székesfehérvárra. Esedező könyörgéseire álmában megjelent neki a király, aki Imre sírjához küldte Konrádot.

A vezeklő Konrád hamar Imre kápolnájába szaladt és ott térdre borult, mire a bilincsek hirtelen kinyíltak és a bűnlajstromról a pecsét leesett, a legkisebb betű sem volt látható rajta.
Bonfini feljegyezte továbbá, hogy Szent László buzgólkodásának köszönhetően emelte az egyház Imre herceget is a szentek tisztelendő sorába. Fontosnak tartotta megemlíteni azt is, hogy Korvin Mátyás az Árpád-házi szentek nyughelyének, a koronázó templomnak ékesítésén fáradozik.

Antonii Bonfinii rerum Ungaricarum decades tres. Basileae [Basel]: ex Roberti Winter officina, MDXLIII. [1543]. Jelzet: RNYT App. H. 292 – Régi Nyomtatványok Tára

A Régi Nyomtatványok Tárában megtalálható a Bonfini művét feldolgozó Heltai Gáspár (1510–1574) krónikája is, amely már elhagyja a szentek életét bemutató stílust, így a legendás elemeket, mindazonáltal zavarosan nyilatkozik a Magyar Királyság korai évtizedeiről. Valamint, mivel Imre korai halála miatt nem foglalhatta el apja trónját, igen kevés feljegyzést találunk róla az uralkodókról szóló kötetben. A Chronica az magyaroknac dolgairol 1575-ben Kolozsvárott jelent meg.

A nagyszombati egyetem alapítását követően, 1648-ban létrejött az akadémiai nyomda, amely közel hatszáz könyvet jelentetett meg. A korszak jellegzetes kiadványtípusának számított a szentek életét részleteiben ábrázoló képsorozatos kötet. Sajátosan magyar témának számított Hevenesi Gábor (1656–1715) Ungaricae sanctitatis indicia címmel közreadott magyar szenteket bemutató könyvecskéje. Hevenesi két oldalon fejti ki a szent életét, megadva a forrásokat is, amelyből merített. Köztük Petrus Ranzanus neve mellett Illyés András (1637–1712) – A keresztyéni életnek példája vagy tüköre, azaz a szentek élete – és Tarnóczy István (1626–1689) Regi magyar szentseg... – hagiográfusok neve is feltűnik.
A rövid leíró szövegek mellett egy-egy feliratos szentkép is látható. Hoffmann és Schott 50 rézmetszetet készített a műhöz, amelyet így 1692-ben jelentettek meg. Majd 1695-ben Hevenesi könyve Régi magyar szentség címmel magyarul és képek nélkül került az olvasók kezébe. Ugyanakkor a képsorozatot a nagyszombati akadémiai nyomda a XVIII. században is használta.
A jellemzően 11 x 8 cm méretű lemezeken a magyar, illetve magyar vonatkozású szenteket attribútumaikkal láthatjuk változatos ornamentikával díszített keretben, kilétüket külön felirat jelzi. Szent Imrét három metszeten is ábrázolták, igaz, a harmadikon tévesen.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Boldog Gizella, miközben áhítattal tekint a Megfeszítettre, rózsafüzért ad fia kezébe, mintegy az imádságra való tanítás gesztusaként. Imre bizalommal néz édesanyjára, kezében már ott a fehér lilioma.
A herceg életét leíró szöveget félalakos portréja zárja, amelyen az ifjú kezében a tisztaság virágával, szemeit már közvetlenül a fényes égre emeli. A szülők és nevelők iránti engedelmesség, a hitben való buzgóság és a szüzesség erénye tette Imrét a magyar ifjúság és a diákok védőszentjévé. Alakját gyakorta láthatjuk gyermekként, hiszen Isten és a Szűzanya iránti elköteleződése már kora ifjúságában megnyilvánult. Ezért minden tanító rend kedves közbenjáróként fordult hozzá és adta például növendékei elé, ahogy a jezsuiták is.
A harmadik metszet, amelynek feliratán Imre neve szerepel, a Prágai Szent Adalbertet ábrázoló képecske. István király nagylegendájából tudjuk, hogy a vértanú püspök térítő céllal érkezett magyar földre. Hogy a hit magva jó talajba hullott, István megkeresztelése adott nyomatékot és egyben követendő példát. A legenda szerint tehát Adalbert, aki egyébként I. Henrik rokona is volt, a fiatal Vajkot részesítette a szentségben, nem pedig annak fiát, ahogy ezen a képen láthatjuk. (A magyar fordításban helyesen István szerepel.)
Jean Bolland (1596–1665) Acta Sanctorum Ungariae című munkája is Nagyszombatban, a jezsuiták nyomdájában jelent meg. A németalföldi hagiográfus mesterének, Heribert Rosweyde-nek a szentek életéről szóló alapos forrásgyűjteményét kívánta közreadni ünnepnapjaik alapján, hónapos beosztásban. Nagyszabású munkáját a köré szerveződő történeti műhely gondozta tovább. A magyar szenteket is ehhez hasonlóan hónapok szerint találjuk az 1747-ben nyomtatott kötetben.

• 
• 
• 

Bolland is Bonfinire hivatkozik és Szent Imre életének részletes leírásában megemlíti a Szent Mórral való csodálatos találkozást. István az ifjú herceg társaságában látogatott el Pannonhalmára, amikor Imre a kegyelem által bepillantást nyert a mennyei dolgokba. A köszöntés alkalmával mint valami angyal sorra csókot adott a szerzeteseknek, kinek-kinek erényes éveinek száma szerint. Apja a szentmise után megtudakolván a történtek hátterét, ki akarta deríteni annak igazságát. Ezért titokban visszatért a Márton-hegyére és álruhában külön-külön üdvözölte a zsolozsma után még ájtatosságba visszavonult testvéreket. Így történhetett, hogy egy kivételével mind megszakította imáját, hogy üdvözölje a királyt, csak bizonyos Mór maradt meg az ima csendjében. Másnap a szerzetes az alázatosság próbáját is kiállta, így bizonyossá lett Imre herceg igazsága, miszerint őt hét csókkal illette. Az uralkodó a csodát mint főpapi székre való kiválasztottságot értékelte, ezért Mórt kihívta a bencés közösségből és érdemeiért a neki szánt pécsi egyházat püspöki rangra emelte.

• 
• 

Korunkban alig fogható fel a legendák esszenciáját adó tisztaság erénye, amely szentünk számára az Istenhez vezető legegyenesebb és legrövidebb utat jelentette. A kereszténységgel éppen ismerkedő, a hitet életre váltó magyar nép ékes virága, illatos lilioma, mely korántsem férfiatlanság vagy az uralkodói felelősség elől való menekülés, hanem a legméltóságosabb Istennek való teljes önátadás.
A 990. évfordulón is ide illik Prohászka Ottokár 1907-ben mondott ünnepi beszéde, amikor így üdvözölte a magyar ifjúság szentjét:

Felhasznált irodalom:

• Magyar katolikus lexikon, [főszerk. Diós István]; [szerk. Viczián János], Budapest, Szt. István Társ., 1993–2014. Online változat. 
• Antonio Bonfini: A magyar történelem tizedei (ford. Kulcsár Péter), Budapest, Balassi, 1995, 249–260. 
• Ecsedy Judit: A régi magyarországi nyomdák betűi és díszei, XVII. század, Budapest, Balassi, OSZK, (Hungaria typographica, 2.), [2010].
• Prohászka Ottokár: Szent Imre herceg ünnepére I. A magyar ifjúság példaképe (1907) In. Uő: Élet igéi. Beszédek, Budapest, Szent István-Társulat, (Prohászka Ottokár összegyűjtött művei, 18. kötet), 1929.

Andrási Erika (Régi Nyomtatványok Tára)

Lassan végéhez közeledik a Cziffra György (Budapest, 1921. november 5. – Longpont-sur-Orge, 1994. január 15.) előtt tisztelgő emlékév, melynek keretében sok program segített abban, hogy közelebb kerüljön hozzánk ez a rendkívüli előadóművész. Nehéz ebbe a sorba illeszkedni anélkül, hogy ismétlésekbe ne bocsátkoznék, ennek ellenére mégis kísérletet teszek arra, hogy a korabeli sajtóban megjelent néhány tudósítás és kortárs visszaemlékezését segítségül hívva próbáljak meg ezekkel az apró mozaikdarabokkal a magam csekély módján hozzájárulni Cziffra György emlékezetének fennmaradásához.

Cziffra György portréja, rajta dedikáció: „Sok szeretettel Kun Imrének. Paris 1972. G. Cziffra” – Színháztörténeti és Zeneműtár

„Meghalt Ciffra [!] Gyuri zongoratanárnője.” – olvasható a Magyar Országos Tudósító 1935. március 16-i számában, ami a következőképp folytatódik:

Szirányi Gábor és Szirányi János Keéri-Szántó Imre emlékének szentelt kötetéből a Zeneakadémián folytatott tanulmányaival kapcsolatban további részleteket is megtudhatunk:

Keéri-Szántó Imre növendékeinek önálló hangversenyére 1934. január 25-én került sor, melyről a Magyar Hírlap hasábjain Péterfi István tollából január 26-án jelent meg beszámoló „Rendkívüli zenei tehetség feltűnése egy növendékvizsgán” címmel:

Erről a hangversenyről hasonlóan lelkesült kritikát írt Tóth Aladár is, melyben az ifjú növendék játékát a következő szavakkal méltatta:

A korabeli sajtóban megjelent egy rövid kritika Keéri-Szántó Imre növendékeinek újabb önálló hangversenyéről:

mja: Növendékhangverseny. In. Pesti Hírlap, 57. évf., 1935. február 19. – Törzsgyűjtemény

Időben nagyot ugorva Határ Győző visszaemlékezéséből szeretnék idézni, aki az 1950-es évek elején együtt raboskodott Cziffra Györggyel. Életút című háromkötetes önéletrajzában a spontán tartott „rabkoncertekről” a következőket írta:

Liszt Ferenc II. Magyar rapszódiájának autográf cadenzája, mely mű szintén Cziffra kedvelt repertoárdarabja volt – Színháztörténeti és Zeneműtár, Ms. Mus. 274

A megemlékezést Ferenczy György elbeszélésének felidézésével szeretném zárni, aki egy unalmas hangversenyről távozva Budapest egyik füstös presszójában hallotta meg első ízben Cziffra György játékát:

A képen jobbról Cziffra György, középen Ferenczy György az 1970-es évek végén. – Színháztörténeti és Zeneműtár

Hanvay Hajnalka (Színháztörténeti és Zeneműtár)

Déchy Mór (Budapest, 1851 nov. 4. – Budapest, 1917. febr. 8.) középiskoláit Budapesten és Temesváron végezte és már gimnáziumi évei alatt járt az Alpokban, ami oly meghatározó élmény volt számára, hogy egész életére és munkásságára kihatott. További tanulmányai során jogot tanult Budapesten és Bécsben, de emellett eljárt Hunfalvy János (1820–1888) földrajztudós és Szabó József (1822–1894) geológus előadásaira is. Ez az időszak az alpinizmus hőskora – 1857-től, az első angol klub megalapításától kezdve sorra alakultak a magashegységi turizmus szervezetei Nyugat-Európában. Maga Déchy is kivette részét ebből a pezsgő hegymászó életből, amelynek szerves része volt az utak megörökítése is mind írásban, mind képekben. Geográfiai egyesületek, alpesi klubok folyóirataiban, évkönyveiben jelentek meg cikkei. Anyagi helyzete lehetővé tette, hogy gyakorlatilag kedvteléseinek éljen. Nyaranta a hegyekben fényképezett és csúcsokat hódított meg, míg télen útélményeit jegyezte le, előhívta a fotóit és elmélyült a zenében és szépirodalomban.

Déchy Mór portréja a Kaukázusról szóló könyve magyar kiadásában. In. Déchy Mór: Kaukázus. Kutatásaim és élményeim a kaukázusi havasokban, Budapest, Athenaeum, 1907, 394. – Törzsgyűjtemény

Már fiatalon elkötelezte magát a földrajztudomány és az alpinizmus mellett, 1872-ben részt vett a Magyar Földrajzi Társaság megalapításában és számos alpesi hegycsúcsra felért, de természetesen járt a Magas-Tátrában, Erdélyben, a Dinári-Alpokban, a Pireneusokban, sőt, még Norvégiában is. Idővel még magasabb régiókba vágyott, így a Himalája sem maradhatott ki tervei közül. Az 1878-as párizsi világkiállításon teljesített megbízatása után indult el egy svájci hegymászóval, célja Tibet volt. Odáig sajnos nem jutott el, Dardzsiling elhagyása után lázrohamok gyötörték, így ’csak’ a Nepál és Szikkim közötti területen haladt tovább, követve elődei útját, majd visszatért Európába. Második útra már nem került sor, egyrészt elhúzódó betegsége, másrészt 1884-es kaukázusi útja miatt, amikor teljesen beleszeretett a hegységbe.
De hogy került érdeklődése középpontjába a Kaukázus? Egy odesszai bankár lányával, Steinberg Simonovics Paulinával házasodott össze 1884-ben, majd Oroszországba költözött. Az itteni családi birtokok ügyeinek rendezése során megtanult oroszul, aminek nagy hasznát vette későbbi útjai során.
A Kaukázus addig ismeretlen, magas régióját kutatta, de nemcsak egymagában, útjaira más alpinistákat, geológusokat, botanikusokat is vitt. Összesen hétszer járt a hegységben, második utazása 1885-ben volt, majd 1886-ban és 1887-ben. Ekkor kisebb szünetet tartott, családi ügyeit intézte 1897-ig, ekkor indította újabb expedícióját, amelyet egy újabb követett 1898-ban és végül 1902-ben.
A felfedezőutakról általában a következőképpen írt még 1875-ben:

Összefoglaló művét a Kaukázusban tett felfedezéseiről 1905 és 1907 között adta ki német nyelven, 3 kötetben 1210 oldalon, amelyet 38 tábla, 18 körkép, 400 szövegkép és 5 geológiai tábla gazdagított (Kaukasus: Reisen und Forschungen im kaukasischen Hochgebirge).
Magyar nyelven ennek rövidített változata jelent meg 1907-ben Kaukázus. Kutatásaim és élményeim a kaukázusi havasokban címmel. Összefoglaló műve igen pozitív fogadtatásra talált, egy addig alig ismert hegyvidéket mutatott be igen részletesen és precízen. A szakmai eredményeit már korábban is honorálták: különböző külföldi földrajzi társaságok választották az évek során tiszteletbeli tagjaik közé, Londontól Madridig, Párizstól Szentpétervárig. A Magyar Tudományos Akadémia 1910-ben választotta levelező tagjává.
Fontos kiemelnünk, hogy tudományos eredményei részben saját mérésein és számításain alapultak. Előre meghatározott munkaprogram alapján dolgozott: vizsgálta a magashegység arculatát, szerkezetét, geomorfológiáját, a hótakarók, gleccserek alakját, mozgását. Emellett tanulmányozta a terület növényföldrajzát, botanikai gyűjtésekkel összekapcsolva. Különböző műszerekkel végezte meteorológiai megfigyeléseit (légnyomás, légnedvesség, hőmérséklet és annak ingadozása). Útleírásaiban keverednek a tudományos megfigyelések és a személyes élmények:

• 
• 

Déchy Mór már fiatal korától kezdve fényképezett, felszerelését mindig magával vitte útjaira. Többször leírta, hogy a legpontosabb képet csak ezzel az eszközzel érhetjük el, bármilyen szép is egy grafika vagy festmény, pontosságban nem érhet fel egy fotóval. A hegyeken kívül a helyi lakosságot is szívesen lencsevégre kapta, bár vizsgálódásain kívül estek az embertani, régészeti és néprajzi kutatások, de az ’organikus élet jelenségeit’ figyelemmel kísérte.

Fénykép a lezg népcsoport tagjairól. In. Déchy Mór: Kaukázus. Kutatásaim és élményeim a kaukázusi havasokban, Budapest, Athenaeum, 1907, 311. – Törzsgyűjtemény

Mivel e hegycsúcsok csak tapasztalt hegymászók összehangolt munkájával járhatók, így számos alkalommal svájci, francia és tiroli kísérőket vitt magával. Emellett magyar tudósok is csatlakoztak hozzá: második útján Lojka Hugó (1844–1887) botanikus, harmadik útján Schafarzik Ferenc (1854–1927) geológus, hatodik útján Hollós László (1859–1940) botanikus és Papp Károly (1873–1963) geológus, hetedik útján Laczkó Dezső (1860–1932) geológus. Ők csak a szakmájukban dolgoztak, a fiziogeográfiai, geomorfológiai és glaciológiai megfigyeléseket, a térképészeti és fényképfelvételeket, magasságméréseket és meteorológiai megfigyeléseket Déchy végezte.

Az időközben összegyűjtött növényeket, kőzeteket, kövületeket és ásványokat nagyrészt a Nemzeti Múzeum növénytani osztályának és a magyar királyi Földtani Intézetnek adományozta, egy kisebb kőzetgyűjteményt pedig a Budapesti Tudományegyetem ásványtani intézetének adott. Emellett komoly könyvtárat hozott létre, ami végül 1223 műből (5360 kötet) és vagy 1000 térképből állt. Halála után mindez a Debreceni Egyetem könyvtárába került.
Végül nézzük meg, milyen térképek találhatóak az Országos Széchényi Könyvtár Térképtárában Déchy Mór műveiből!
Az első egy kisebb munka, melléklet az Adai-Choch hegycsúcs megmászásáról szóló német nyelvű cikkhez, amely a Petermanns Geographische Mitteilungen című neves német földrajzi szaklapban jelent meg 1889-ben. A térkép címe: Die Gruppe des Adaichoch im zentralen Kaukasus, orosz katonai-topográfiai szelvények alapján készült, amit a szerző saját mérései alapján pontosított. Maga az útleírás is érdekes, hiszen – akárcsak többi munkájában – itt is részletes képet kapunk a bejárt útszakasz felszíni formáiról, földtani ismérveiről, növényzetéről, bányászatáról és éghajlatáról, emellett a hegymászás nehézségeiről, személyes élményekről is.

Déchy Mór 1884 és 1886 közötti felfedezőútjainak térképe. Jelzet: T 8.826 – Térképtár

A második, két szelvényből álló térkép a már említett összegző, szintén német nyelvű monográfiában jelent meg. Maga a szerző egy 1910-es tanulmányában ismerteti, miként készült a mű:

• 
• 

Érdemes még a lábjegyzetet is elolvasnunk, hiszen még több részlettel – és korabeli kifejezéssel – ismerkedhetünk meg:

Fontos megjegyeznünk, hogy az 1907-es magyar nyelvű kiadásban is található térképmelléklet, amely az első részletes kartográfiai munka a Kaukázus hegységről. Ez azonban önálló lapként nem került be a Térképtár gyűjteményébe, ’eredeti’ helyén, a könyvbe kötve tekinthető meg.

Felhasznált irodalom:

Schafarzik Ferenc: Déchy Mór l. tag emlékezete, Budapest, Akadémia, 1922.

Samu Botond Gergő (Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

Fra Angelico: Mindenszentek. A kép forrása: Mindenszentek. In. Wikipedia

Agatha Christie hallhatatlan regényalakja, a végletekig piperkőc és elviselhetetlenül bogaras, de mégis szeretni való londoni belga mesterdetektív, Hercule Poirot egy David Suchet által alakított filmadoptációban az angolszász világban népszerű Halloween kultuszának szokásai kapcsán, magából kikelve a következő megjegyzést tette társának, aki a rádióban hangzó rémtörténetet Mindenszentek előestjéhez illőnek találta.

A folyton a „szürke agysejtjeit" segítségül hívó és mélyen vallásos katolikus Poirot az angolszász világban népszerű Halloween kultuszának szokásait többször is kritizálja. A film végén így összegzi a nyugalmas kisvárosban történt gyilkosságsorozat tanulságait:

(A teljesség kedvéért megjegyzendő azonban, hogy ez az epizód Agatha Christie regényéből hiányzik, csak az említett filmsorozatban szerepel, árnyalva Poirot alakjának jellemrajzát.)
A Poirot által kifogásolt jelenséggel ifjúkoromban találkoztam először. Eleinte filmekben, főként rémtörténetekben láthattam a kivágott belű, rémarccá maszkírozott, gyertyával kivilágított sütőtököket, valamint a rémfigurának beöltözős „őszi farsang” kultuszát. Bevallom őszintén, ez akkor nekem – mint a „feje lágya be nem nőtt” kategóriába tartozó suhancnak – még tetszett is. Ma már, több családtagom elvesztése és a gazdag magyar vallási és népszokások valamilyen szintű megismerése után nem tartom annyira vonzónak, hogy október vége felé egy egyszerű bevásárlást sem tudok elintézni anélkül, hogy sütőtökökből formált rémarcok seregével és különféle Halloween-partik ízléstelen kellékeivel ne találkoznék, melyek jól észrevehető helyen zsúfolódnak. Nem kis mértékben köszönhetően az üzleti reklámfogásoknak mára már többek számára Magyarországon is népszerűvé vált a mindenszenteket megelőző naphoz kapcsolódó „All Hallows Eve” kifejezésből származó „Halloween” kultusza, mely eredetileg nem más, mint a kelták halotti istenének éjszakája.

Zichy Mihály: Erzsébet királyné Deák Ferenc ravatalánál. A kép forrása: Wikipédia 

Mindenszentek ünnepe és halottak napja. Mi is tulajdonképpen ez a két ünnepnap? Mit ünneplünk ezeken a napokon? Mit kell tudni róluk? Mi az eredetük? Miben kapcsolódnak és miben térnek el egymástól? Mi a jelentőségük életünkben és mi volt eleink életében? Hogyan ünnepelték ezeket a napokat? Milyen szokások alakultak ki? Meglepően hangzik, de sokan nem, vagy nem igazán tudják ezekre a kérdésekre a választ. Nem véletlen, hogy ebbe az ismerethiány alkotta űrbe ennyire be tudta fészkelni magát a rémfigurás farsang kultusza. Talán segít valamit az alábbi összeállítás, melynek alapjául alapműveknek tekinthető vallási- és néprajzi témájú könyvek szolgálnak.

November 1. Mindenszentek napja

Van Eyck: A Bárány imádása a genti oltáron. A kép forrása: Végh János: Van Eyck. Tizennégy színes és huszonkét fekete-fehér képpel, Budapest, Corvina, 1983. – Törzsgyűjtemény

Bálint Sándor írja Ünnepi kalendáriumában:

A Kr. u. 4. században mindenszentek ünnepét pünkösd utáni első vasárnap ülték meg. Ezt az ortodox egyházban ma is így gyakorolják. Kezdetben az összes keresztény vértanú ünnepe volt e nap, később „minden tökéletes igazra” emlékezett e napon a keresztény egyház. 835-ben, IV. Gergely pápa alatt tevődött át ez az ünnep november első napjára. Ennek hatására az ünnepet megelőző hónap (október) a régi magyar kalendáriumban Mindszentek havának is neveztetett. Mivel a külön ünnepnappal nem rendelkező szentek, vagyis a megdicsőült lelkek megszámlálása a sivatagban lévő homokszemek, vagy a tenger vízcseppjeinek megszámlálásához lenne hasonlatos, ezért a praktikus néplélek és az ehhez igazodó egyházi gyakorlat úgy döntött, hogy őket egyben, egy napon ünnepli meg. Bár a hagyomány szerint IV. Leó bizánci császár terjesztette ki a vértanúkról minden szentre az ünnepet. Ennek oka, pedig nem szent, hanem nagyon is profán volt. Ugyanis szent életű feleségének templomot emeltetett, de arra nem kapott engedélyt, hogy róla nevezze el azt. Ezért Leó úgy döntött, hogy a templomot mindenszentekről nevezzék el.
Magyarországon e napon ma is szokás a sírok megtisztítása, feldíszítése és gyertyák gyújtása a halottak emlékezetére. A népi hiedelem szerint erre azért van szükség, hogy a véletlenül kiszabadult, kóbor lelkek visszataláljanak sírjukba. A sír rendbetétele azért fontos, hogy a halottak otthon érezzék ott magukat és ne akarjanak kijönni kísérteni. Ahány halott volt, annyi gyertyát gyújtottak. Van ahol a gyertya nemcsak az emlékezés eszköze, hanem ijesztő jóslat is volt egyben, az azt meggyújtó személynek:

A gyertya fénye az örök világosságot jelképezi, a katolikus egyház szertartása szerint a „temetők nagy keresztjénél” ma is elimádkozzák mindenszentek litániáját, és megáldják az új síremlékeket. A halottakról való gondoskodás is fontos szerepet kapott:

Nem mindenhol örültek a holtak visszatértének. A szegedi és csallóközi lakosok a következőt okoskodták ki védekezésül.

Ezzel egyúttal karitatív tevékenységet is folytattak, jópontot szerezve az Örök Ítélőbíró előtt. Kétszeresen is. Hiszen nemcsak a maguk jócselekedeteit szaporították ezzel, hanem imáik hatásfokát szerették volna növelni. Hiszen:

A koldusok megvendégelése és a megholtak végtisztessége kultuszának összekapcsolódása mélyen meggyökeresedett a népi lelkületben. Ha meghalt valaki, a temetési szertartás alatt, vagy közvetlenül az után osztották ki a koldusok, „ispotálybeliek” (vagyis betegek) és a magukra maradt öregek közt a gyászoló család ajándékát, főként kenyeret, kalácsot, bort és az imádsághoz gyertyát. Nem volt véletlen ez a bőkezű adakozás, hiszen a koldusok imaerejéről már olvashattunk. Volt úgy, hogy az elhunyt „biztosra akart menni” és a végrendeletében előre meghatározta az adakozás mértékét a hátramaradottaknak. Ezt persze ők teljesítették is, hiszen ha elhunyt hozzátartozójuknak jó dolga van „oadát”, akkor biztos nem kíván visszajönni kísérteni közéjük.

Caspar David Friedrich: Temetőkapu, 1825 k. A kép forrása: Wikipédia (német kiadás)

Emellett, mint minden ünnepkör, ez is összekapcsolódott az emberek hétköznapi, dolgos életével. Nemcsak a lelki, de a gyakorlati, mindennapi materiális dolgok is hozzá tartoztak, jól berögzült szokásokkal.

November 2. Halottak napja

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

A november 2-i halottak napja a mindenszentek ünnepénél jóval későbbi eredetű. Szent Odilo clunyi apát 998-ban vezette be emléknapként a clunyi bencés apátság alá tartozó bencés monostorokban. Hamarosan a renden kívül is népszerűvé vált ez az ünnep és a 14. század elejétől a katolikus egyház egésze átvette. Ez azért is vált fontos ünneppé, mert a katolikus hit szerint vannak olyan lelkek, akik ugyan Isten kegyelmében hunytak el, de nem teljes „adóság” nélkül. Nekik törlesztendő bűn- és bűntetésteher van a lelkükön, ettől Isten színe előtt meg kell tisztulniuk a tisztítótűzben, vagy más néven purgatóriumban. Ezért persze a hátramaradottak is tehetnek valamit, imával, vezekléssel, misézéssel segíthetik őket, könnyítve szenvedéseiken. Erre az egyik legalkalmasabb nap a halottak napja. A Magyar katolikus lexikon szigorúan felhívja rá a figyelmet, hogy mindenszentek ünnepe ekkleziológiailag a megdicsőült Egyház ünnepe. Nem tévesztendő össze a szenvedő Egyház ünnepével, mely a halottak napja. Ez pedig a földön küzdő Egyház ünnepélyes megemlékezése a tisztítótűzben szenvedő lelkekről.

Peter Paul Rubens: Avilai Szent Teréz közbenjár a tisztítóhelyen lévő lelkekért. A kép forrása: Wikipédia

A katolikus egyház buzgalma a két nap különválasztásra nem véletlen, hiszen:

A két nap közötti éjszaka sem telhetett eseménytelenül eleink számára, akik kétségtelenül gazdag, de teológiailag már nem egészen kifogásolhatatlan hitvilággal rendelkeztek.

Római katolikus temető kör alaprajzú kápolnája, Kissikátor (Borsod-Abaúj-Zemplén megye). Kunt Ernő felvétele, 1980. In. Dömötör Tekla (szerk.): Magyar néprajz. VII. kötet, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1990. – Magyar Elektronikus Könyvtár

A koldusok és szegények ezen a napon is jól tartattak, hiszen szokás volt, hogy halottak napi alamizsnát kaptak. A templomokban ilyenkor felállítottak egy gyászkoporsót, melyet katafalknak neveztek. E mellé bőségesen raktak elemózsiát: kenyeret, kalácsot, bort, zsírt, szalonnát, kölest, babot. És hogy minden rászoruló megfelelő módon részesüljön ebből, szétosztására egy „bizottság” hivatott, mely az adott templom papjából, a harangozóból, az ún. koldusbíróból és a templomatyából állt.
Azonban úgy látszik, hogy a jól tartott koldusok imája sem volt elegendő a holtak visszajárásának megfékezésére. A visszajáró halottak bizony a mindennapi életet sok bosszantó dologgal meg tudták keseríteni, ezért kénytelen-kelletlen különféle tilalmakat kellett bevezetni védekezésül.

Caspar David Friedrich: Behavazott temető, 1826. A kép forrása: Wikipédia (német kiadás)

Mára ez a két ünnepnap és a köré épült halottkultusz jócskán megszelídült. Bár a katolikus hit szerint ma is gondoskodnak a hátramaradottak az elhunytak lelki üdvösségéről. Gyertyákat azonban nem azért gyújtunk és temetői sírokat sem azért gondozunk, hogy megakadályozzuk a holtak visszatértét. Hanem az irántuk való tiszteletből és szeretetből. Mind a katolikus, mind a protestáns, mind a nem hívő körökben, az elveszett családtagok, hozzátartozók, barátok emlékezete kap ezekben a napokban főszerepet.

Felhasznált irodalom:

• Bálint Sándor: November 1.; November 2. In. Ünnepi kalendárium 2. A Mária-ünnepek és jelesebb napok hazai és közép-európai hagyományvilágából: Július 1. – november 30., Budapest, Szent István Társulat, 1977.
• Dömötör Tekla (szerk.): Magyar néprajz. VII. kötet, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1990. 
• Balogh Júlia: Szent Mihály havától Kisasszony haváig. Jeles napokhoz fűződő néphagyományok, Győr, Novadat, 1996.
• Magyar katolikus lexikon. IV. és IX. kötet, Budapest, Szent István Társulat, 1993. Online változat.
• Honnan ered a mindenszentek ünnepe? In. Múlt-kor. Történelmi Magazin, 2019. november 1.
• Mindenszentek. In. Wikipédia (magyar kiadás)
• Mindenszentek litániája. In. A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia honlapja
  

Hamvai-Kovács Gábor (Olvasószolgálati és Tájékoztatási Osztály)