Kallós Zoltán 1926. március 26-án látta meg a napvilágot a Kolozsvártól 26 kilométerre levő Válaszúton, egy mezőségi szórványfaluban, ahol a magyarok már évszázadokkal korábban is kisebbségben éltek. Így magától értetődő volt az, hogy felcseperedő gyermekként szülőfalujában anyanyelvével együtt a román és a cigány nyelvet is megtanulta. Édesanyja egyszerű falusi asszony volt, a feketelaki Kiss nemzetségből származott. Nem volt magas iskolai végzettsége, de nagyon szerette a könyveket, sokra becsülte az írott betűt. Falusi lányként a 20. század elején Budapestről rendelte meg a Pesti Művelt Társalgót, a kor legnépszerűbb magyar illemtankönyvét. Bejárogatott a református parókiára könyvekért, és mikor tudott rá időt szakítani, lelkesen olvasgatta Petőfit, Aranyt, Gyulai Pált, Jókait, Vas Gerebent. Az édesanyának kiterjedt rokonsága volt a Mezőségen, ezért a magyar folklór, különösen a népballadák iránt érdeklődő fiúnak könnyen ment a gyűjtés, szinte kézről kézre adták őt a rokonok, ismerősök. Az apai ág szintén szép számmal képviseltette magát Válaszúton, így nem kell azon csodálkoznunk, hogy a Balladák könyvében öt Kallós is szerepel adatközlőként. Zoltán az első osztályt még magyarul járta ki szülőfalujában, ám Iuliu Maniu miniszterelnöksége alatt megszűnt a magyar iskola, a következő négy osztályt már románul végezte.

Kallós Zoltán portréja. Korniss Péter fotója. In: Ablonczy Bálint – Korniss Péter: Kallós Zoltán világa, Budapest, Helikon Kiadó, 2016. Borítókép – Törzsgyűjtemény

Tanulmányai. Első gyűjtőútjai

1937-ben bekerült a Kolozsvári Református Kollégiumba. Hatodikban megbukott latinból, és átment a sepsiszentgyörgyi líceumba és tanítóképzőbe, ám a háború eseményei miatt az oktatás ott is megszakadt, nem tudott ott leérettségizni. Tanítói oklevelét már Kolozsváron szerezte meg, 1946-ban. Kezdő tanítóként előbb a kalotaszegi Magyarvistán, majd a moldvai csángó vidéken, Lészpeden működött. 1948-ban behívták katonának. A moldvai északi csángók vidékére került ekkor, Roman faluba. A háború után 1949-ben visszament Vistára néptanítónak, majd sikeresen felvételizett a kolozsvári Gheorghe Dima Zeneakadémiára, ahol többek között Jagamas János tanítványa volt. A folklór érdekelte őt különösen, mind a három évet színjelessel végezte, megtanulta a dallamokat fül után lejegyezni. Jagamas nem tudott jól románul, ezért a már kisdiák korától balladákat gyűjtögető tanítványát szívesen vitte magával gyűjtőútjaira, például Belényes környékére, a Fekete-Körös völgyébe. Köröstárkányban, Városfenesen, Négerfalván dolgoztak, felmentek a havasba is a keskeny vasúton (mocăniță), ott is gyűjtöttek szép, értékes román anyagot. Jagamas jegyezte a dallamokat, a fiú a román szöveget. 1955-ben végezte el a kolozsvári Zeneakadémiát. 1957-ben kinevezték szakirányítónak a kolozsvári Népi Alkotások Házához, majd 1958-ban politikai okok miatt rövid ideig börtönben ült. Édesapja szorgalmas ember volt, cséplőgépre tett szert. Ezért a Sztálin-korszakban kuláklistára tették, noha a két világháború közt illegális kommunistaként is tevékenykedett. 1950-ben hat hónapra elzárták és vagyonelkobzásra ítélték. Így tehát az édesapa mélységesen csalódott a bolsevik rendszerben, és a fia is hasonló okból került börtönbe. Kiszabadulása után rövid időre újra tanító volt, majd egy faipari vállalatnál dolgozott Gyimesben (1959–1968). Ezt követően szabad művészi pályára lépett és a kolozsvári ifjúsági táncházmozgalom egyik meghatározó tanácsadója lett. Ezt a tevékenységet a folklórgyűjtés mellett élete végéig nagyon fontosnak tartotta, nagy örömmel, büszkén vállalta.

Lokálpatrióta és intézményalapító

A rendszerváltás után visszaigényelt, némi jogvita után teljes egészében visszakapott válaszúti családi birtokon bentlakásos iskolát és néprajzi múzeumot alapított, illetve ezek finanszírozásának céljából létrehozta a Kallós Zoltán Alapítványt, 1992-ben. Az iskolában a diákok napi ötszöri étkezést, tanszereket, ruhát, orvosi ellátást kapnak, kézműves foglalkozásokon vesznek részt, tehát az intézménynek van egyfajta szociális felzárkóztató szerepe is. Az iskola ma is sikeresen működik és nagy szerepet játszik a környékbeli szórványban élő magyar gyerekek oktatásában. Tánctáborok is vannak minden évben, így a válaszúti iskola ma is fontos tényezőként van jelen a táncházmozgalom továbbélésében.

Kallós Zoltán (szerk.): Új guzsalyam mellett. Bukarest, Kriterion Könyvkiadó, 1973. – Törzsgyűjtemény

Balladák könyve

A hetvenes évektől kezdve jelentek meg sajtó alá rendezve balladagyűjtésének eredményei. Első, egyben máig legjelentősebb kötete, a Balladák könyve öt kiadást ért meg Romániában és Magyarországon (1970, 1971, 1973, 1974, 1977). Ebben a szövegeket Szabó T. Attila, a dallamokat Jagamas János ellenőrizte. Szabó T. Attila bevezető tanulmánya szerint a kötetben közölt anyag rendkívüli értéket képvisel, már a puszta számadatok szerint is. A korábbi hasonló balladagyűjtemények (Seprődi János, Bartók Béla, Kodály Zoltán, Domokos Pál Péter, Faragó József és Jagamas János balladaközlései) együttvéve 160 dallammal együtt közölt darabot tartalmaznak. Ezzel szemben a Balladák könyve 162 dallamot közöl. A Balladák könyvének 259 balladából, balladás dalból és nyolc meseváltozatból álló gyűjteménye már abban is a korábbi balladakötetek fölé emelkedik, hogy minden darabjában saját gyűjtésű, első közlésű anyagot bocsát az olvasók, kutatók rendelkezésére. Az Ortutay Gyula és Kriza Ildikó gondozásában 1968-ban megjelent Magyar népballadák című vaskos kötetben mindössze 11 darabbal van több, mint Kallós gyűjteményében, persze ebben nagyon csekély számú, a Balladák könyvében pedig kizárólagos az első közlésű anyag. A Balladák könyve a széles körű olvasóközönség számára is készült, mindemellett Szabó T. Attila számára nem kétséges, hogy forrásértékű anyaga és az anyag szakszerű feldolgozottsága miatt elsősorban a szaktudomány számára nyújt jelentőset, vitathatatlanul maradandót. (Kallós Zoltán [szerk.]: Balladák könyve. Élő hazai magyar népballadák, Szabó T. Attila gondozásában, Bukarest, Kriterion Könyvkiadó, 1970, 42.) Ezzel a méltatással Kallós valószínűleg nem értett teljesen egyet, hiszen ő a hagyományápolásnak, a dalok, táncok visszatanulásának nagy jelentőséget tulajdonított, és igyekezett folklórközléseit ilyen célra is fordítani. (Kallós Zoltán: A Mezőségtől Moldváig. Kallós Zoltán útjai, Budapest, Helikon, 2013, 137.) A Balladák könyve legnagyobb értékét természetesen nem a más közléseket felülmúló számok „rekordja” jelenti. Ennél sokkal fontosabb, hogy milyen felfedezéseket köszönhetünk neki. Elsősorban a régi stílusú, klasszikus balladák addig ismeretlen típusainak a fölfedezését, amelyek az ő komoly hivatástudattal gyakorolt gyűjtőmunkája nélkül örökre feledésbe merültek volna. A katona-lány az egyik ilyen típus, amelynek 16. századi átdolgozása Béla királyról és az Bankó lányáról című széphistóriánkban őrződött meg. Másik korábban ismeretlen típus a Talányfejtő leány, amelynek szüzséjét korábban csak angol, skót balladákból ismertük. (Kallós Zoltán [szerk.]: Balladák könyve, i. m., 391–394., 350–352.) Vargyas Lajos az alábbi szavakkal méltatta a Balladák könyve első kiadását a kolozsvári Korunk folyóirat hasábjain:

Kallós Zoltán (szerk.): Világszárnya. Moldvai magyar népmesék, Kolozsvár, Stúdium Könyvkiadó, 2003 – Törzsgyűjtemény

Új guzsalyam mellett. Világszárnya

Új guzsalyam mellett címmel jelent meg másik fontos balladás és daloskönyve (Bukarest, Kriterion Könyvkiadó, 1973), amely Kallós legkedvesebb adatközlője, egy klézsei özvegyasszony, az 1894-ben született Miklós Gyurkáné Szályka Rózsa énekrepertoárjának monografikus igényű, teljes gyűjteménye. Az adatközlő iskolába nem járt, őt még nem befolyásolta az írott betű. Ez volt az első kísérlet a magyar balladakutatásban egy személyi monográfia összeállítására. Dallamanyagát szintén Jagamas János ellenőrizte, előszót és jegyzeteket a gyűjtő írt hozzá. A lemezmelléklettel is rendelkező könyv 26 balladát, 36 keservest és bujdosó éneket, 59 szerelmi dalt, 31 tréfás dalt és 11 párosító dalt, összesen 163 dalt tartalmaz.
Világszárnya cím alatt egy másik adatközlője, az 1926-ban a Beszterce völgyében fekvő Gerlénben (Gârleni) született Demeter Antiné Jánó Anna moldvai magyar népmeséit adta közre (Kolozsvár, Stúdium Könyvkiadó, 2003). Anna néni az 1960-as években, pesti tartózkodása idején sokat énekelt Kodály Zoltánnak is. Napokon át gyűjtöttek tőle a Magyar Tudományos Akadémia kutatói. Lejegyzett dalai hanglemezeken, CD-lemezeken és tanulmányokban jelentek meg. Portréfilm is készült róla. 2002-ben a magyar állam A Népművészet Mestere kitüntetést adományozta neki.
Kallós Zoltán odaadó, példás hivatástudattal végzett gyűjtőmunkája elismeréseként a rendszerváltás után számos kitüntetésben részesült. Már 1990-ben megkapta az Életfa díjat. 1993-ban a Magyar Művészetért díjat, 1996-ban a Julianus- és a Kossuth-díjat nyerte el. A díjak pénzösszegeit sorra a válaszúti iskola és múzeum építésére, bővítésére fordította. A falubeli lakosság is kedvezően fogadta intézményalapító törekvéseit, és örvendetes módon a helyi hatóságokkal is megtalálta a közös hangot.
Ő végezte a magyar nyelvterületen mindmáig legnagyobb népzenei gyűjtést. Mintegy 15.000 dallamot jegyzett le, amelyek felhasználásával 18 bakelitlemezt, 26 magnókazettát és 14 CD-t jelentetett meg. Népzenei fesztiválok ünnepelt énekese, előadóművésze volt. Már fentebb is említett nevelői tevékenysége szintén maradandó értékű, hiszen évek során át fiatalok tömegével ismertette és kedveltette meg a magyar folklórt. Személyes példája, szakmai tanácsai, útmutatásai több nemzedéket indítottak el a zenész, táncos, néprajzos pályán. Híressé vált mondása: „Addig leszünk magyarok, míg magyarul énekelünk és magyarul táncolunk.”

Csobán Endre Attila
(Régi Nyomtatványok Tára)

Amikor a könyvtár Amerikából jön – Háromká magazin a könyvtárosoktól Mi történik a könyvtárakkal a digitális korszakban, és van-e jövője a könyvtáros szakmának a mesterséges intelligencia árnyékában? Az Országos Széchényi Könyvtár Csevejének legújabb epizódjában Szeifer Csaba, a Háromká könyvtári magazin főszerkesztője és Szüts Etele, a Könyvtári Intézet vezetője, egyben a szerkesztőbizottság elnöke beszélgetnek ezekről a kérdésekről.

A beszélgetést Tóth Péter, a nemzeti könyvtár tartalompakolója vezeti, a technikai háttérért pedig Solymosi Ákos hangmérnök felel. Az epizódból kiderül, hogyan született meg a Háromká a Könyv, Könyvtár, Könyvtáros utódjaként, milyen témák és műfajok jelennek meg a magazinban, és milyen kihívásokkal szembesül ma egy szakmai szerkesztőség. Szó esik szakmai párbeszédről, együttműködésekről és a könyvtári világ átalakulásáról is.

A lap elérhetősége: https://journals.oszk.hu/haromka

A digitalizáció és az AI hatása megkerülhetetlen: a beszélgetés arra is választ keres, hogyan tud a könyvtáros szakma alkalmazkodni, és milyen irányba fejlődhet a következő években – akár új platformok és formátumok felé nyitva.

Tartalom:

03:01 Ömlenek ránk a könyvtári hírek, események, történetek
07:13 Open Journal System a print helyett
10:02 Szerkesztőségi kommunikáció
14:02 Fiatalos, friss design
16:20 Önmenedzselési eszköz is lehet a lap a könyvtárosoknak
19:30 Célközönségi névsorolvasás
22:20 Iskolai könyvtárak és könyvtárosok a tervezett új rovatok kozott
26:41 Friss lapszámelemzés amerikai nyitással
30:11 Irodalomterápia és a terápiás írás
33:36 Márpedig vannak új és megújult könyvtárak

Guillaume Apollinaire híres Búcsú című versét többen is lefordították. Bár ma már a költő erre a versre vonatkoztatott magánélete is eléggé ismert, az elhagyott szerelmesé, mégis a versforma hű visszaadása és az értelmezés minden esetben komoly gondot okozott.
A legelső és legismertebb Vas István fordítása:

Erica cinerea – hamvas hanga. A kép forrása: Wikimedia

A francia nyelvű verset eredetiben idézzük:

A la bruyère, vagyis a ’hanga’ a francia nyelvben nőnemű. Talán ezért lesz a halott ősz is a költőnél a megszokott hímnem helyett nőnemű, „L’automne est morte” mint la femme morte – ha nem véletlen elírás – mert az ősz-halott (ősszel meghaló) a la bruyère szóra vonatkozik, tehát a ’hanga’ „hal meg” ősszel, s születik újjá jövőre, ezt várja, reméli – talán hiába – a költő. Így lehet ez valóban egy egyszerű természeti kép, az elmúlás és a megújulás jelképe, de a múló és visszavárt szerelemé, kedvesé is. (le brin hímnemű, szál, mint le brin d’herbe, fűszál.)

Zsálya – Ercsi

A zsálya, hasonlóan a levendulához, a magyar olvasó számára közismertebb, ismertebb illatú gyógynövény, mint a hangaszál, ezért fordításomban ezt választottam.

Az eredetihez hű, központozás nélküli változat több áthallásra is lehetőséget nyújt:

Eredetileg a második sor végén „ősz-halott” áll, de a rím és az egyértelműség kedvéért ezt elvetettük.
A „fordító” – e sorok írója – személyes véleménye, megérzése szerint az eredeti gondolat hasonló Shelley Óda a nyugati szélhez végkicsengéséhez, utolsó sorához:

Az elmúlás és megújulás, újjászületés gondolata Tóth Árpád Március című versében szintén, még erőteljesebben visszatér:

Kis Domokos Dániel
(Színháztörténeti és Zeneműtár)

A blogbejegyzés első részében az olvasó áttekintést kaphatott Demetrius Rhodocanakis életéről és impozáns magánkönyvtáráról. A továbbiakban nézzük meg, milyen kötetek kerültek Rhodocanakis magánkönyvtárából az Országos Széchényi Könyvtárba.
A Régi Nyomtatványok Tárában Ant. 5333 jelzet alatt őrzött, 1556-ban Wittenbergben megjelent politikai traktátus a  De capta Constantinopoli anno 1453... az olvasó figyelmét már a külsejével, sárga maroquin kötésével megragadja. A könyvet kinyitva az előtábla tükrén, legalul „Bound by Zaehnsdorf” felirat olvasható, míg a háttábla tükrén, alul pedig egy aranyozott pecsétnyomatot is láthatunk.

A könyvkötő(cég)re utaló jelzések az Ant. 5333 jelzetű nyomtatványban – Régi Nyomtatványok Tára

Némi kutatómunka után sikerült kideríteni, hogy a könyvkötő(cég) magyarországi vonatkozással bír, ugyanis Joseph Zaehnsdorf Pesten látta meg a napvilágot 1816-ban, és itt is végezte el a gimnáziumot. A könyvkötő szakmát Stuttgartban, majd Bécsben sajátította el, majd vándorévei alatt Zürichben, Freiburgban, Baden-Badenben és Párizsban is megfordult. Londonba 1837-ben érkezett meg és állt könyvkötő cégek alkalmazásába, míg végül 1842-ben megalapította saját vállalkozását, aminek vezetését 1886-ban bekövetkezett halála után fia, Joseph William Zaehnsdorf vett át.
A háttábla tükrén látható pecsét nyomat képét Joseph Zaehnsdorfs és az általa alapított könyvkötő műhely egyaránt használta márkajelzésként vagy klasszikus bélyegzőként bőrbe nyomtatva aranyozás nélkül, vagy olykor a vaknyomott felületet aranyozva. Ez alapján nehéz megmondani, hogy maga Joseph Zaehnsdorf kötötte be a könyvet, vagy a jelzés alatt már a céget kell sejtetnünk. A pecsétnyomat képe egyébként egy könyvkötőt ábrázol munkája közben, és valószínűleg a 16. századi, svájci festő és fametsző, Jost Amman Könyvkötő című fametszete szolgálhatott ihletül Joseph Zaehnsdorf számára. Oly annyira a márka jelzésének számított a kép, hogy az általuk lakott londoni épület falának egyik domborműve is ezt ábrázolja.
Ez a könyv is remekül példázza, hogy Rhodocanakis a könyvtárának igazán impozáns megjelenést akart biztosítani, ami illik egy bizánci herceghez, ezért nem sajnálta a pénzét, hogy az általa vásárolt könyveket a legfinomabb anyagba és a legismertebb könyvkötőkkel (pl. Edouard Pagnant, Thierry) köttesse be.
Az Ant. 5333 jelzetű könyvben Demetrius Rhodocanakis mindkét fajta ex librise szerepel. Ezek az ex librisek külső körvonaluk mentén erősen körbe vágottak. Az előtábla tükrén Rhodocanakis ex librise mellett Ex Bibliotheca C. Alexandri Apponyi Rariora felirattal gróf Apponyi Sándoré is megtalálható. Mivel a De capta Constantinopoli anno 1453 szerepel az árverési katalógusban (1147. tétel), így minden bizonnyal az 1904-es árverésen vásárolhatta meg a gróf. 1924-ben írt végrendeletében Apponyi teljes magánkönyvtárát a nemzeti könyvtárra hagyta, így 1925-ben bekövetkezett halála után került a könyvtárba ez a könyv.

Gróf Apponyi Sándor ex librise az Ant. 5333 jelzetű nyomtatványban – Régi Nyomtatványok Tára

Apponyi Sándor Rariora-gyűjteménye mellett a Hungarica-gyűjteményben is találkozhatunk a görög kereskedő, Demetrius Rhodocanakis ex librisével ellátott nyomtatvánnyal. Az kolligátum első darabja Martinus Crusius Turcograciae libri octo című műve, ami görögök helyzetét tárgyalja az Oszmán Birodalomban a Bizánci Birodalom bukásától a 16. századig. Az egyes könyvek kitérnek a kulturális vonatkozásokra, az egyházi életre és a politikára is. Ezt követi Sigismund von Herbersteinnek a Moszkvai Nagyfejedelemségről szóló földrajzi, történeti és az ottani szokásokat elbeszélő írása, a Rerum Moscovitarum commentarii.

Rhodocanakis ugyanazon címere az App. H. 1869/2. péld. (balra) és az Ant. 5333 (jobbra) jelzetű nyomtatvány előtáblájának tükrén Régi Nyomtatványok Tára

Ebben a könyvben Rhodocanakisnak csak az egyik ex librise szerepel, az előtábla tükrén a „ΜΕΓΑΣ ΔΙΔΑΣΚΑΛΟΣ ΤΟΥ ΕΝ ΕΛΛΑΔΙ ΤΕΚΤΟΝΙΚΟΥ ΤΑΓΜΑΤΟΣ” feliratú könyvjegy fogadja az olvasót. Az Ant. 5333 jelzetű példányban lévő ex librissel ellentétben ez nincs a körvonal mentén körbe vágva, itt még látszódik a nyomólemez okozta mélyedés is a papíron. Az előtábla tükrén emellett Apponyi Sándor ex librise is szerepel, hiszen ahogyan a másik nyomtatványt, így ezt is Rhodocanakis könyvtárának 1904-es vette a gróf.

Gróf Apponyi Sándor és Demetrius Rhodocanakis

Ez a könyv Rhodocanakis kapcsán is tartogat még érdekességeket azok számára, akik kézbe veszik. Ebben az esetben nemcsak arról van információnk, hogy mikor került Apponyi tulajdonába ez a példány, hanem arról is, hogy Rhodocanakis mikor vette meg. Úgy tűnik, hogy a görög „trónkövetelő” nemcsak a könyvkötéséről kiállított számlákat köttette be előszeretettel saját példányába – az 1904-es árverési katalógus 59. tételének leírásában olvasható, hogy Rhodocanakis a könyv beköttetéséről kiállított 20 font sterling (500 frank) összegű számlát is beköttette –, hanem olykor a megvásárolt könyv árverési katalógusát is. Ezek alapján tudjuk, hogy Rhodocanakis a Turcograeciae librit Ludwig Rosenthal német könyvkereskedőtől vette meg 1887-ben, és az árverési katalógus (Bibliotheca Slavica. Catalogue 51.) szerint ez a nyomtatvány Crusius Germanograeciae-jével és Acta et scripta theologorum Wittenbergensium, et patriarchae Constantinopolitani... című munkájával volt egybekötve.
Az 1887-ben vásárolt Crusius-kolligátum két darabja szerepel Rhodocanakis 1904-es árverési katalógusában, a Germanograeciae az 509. tétel alatt, míg a Turcograeciae libri (immár a Rerum Moscovitarummal egybekötve) az 510. tétel alatt.
Herberstein művét is Ludwig Rosenthaltól (Bibliotheca Slavica IV. Catalogue 54.) vásárolta meg 1888-ban. Azt nem tudni, hogy milyen megfontolásból szedte szét a Crusius műveit tartalmazó kolligátumot Rhodocanakis, de az biztos, hogy a Turcograeiciae és a Rerum Moscovitarum köttetésére sem sajnálta pénzét: a könyv egy Lavellière barna árnyalatú marokkói kötést kapott aranyozott metszéssel. A könyvkötő műhely/személy az antikvával ellentétben sajnos ismeretlen.

Rosenthal katalógusaiból néhány lap bekötve az App. H. 1869/2. péld. végére – Régi Nyomtatványok Tára 

A könyv másik érdekessége, hogy Rosenthal katalógusának lapjai mellett francia Messageries Maritimes hajózási társaság vonalazott levélpapírjára írt levelet is beragasztották a könyv végére, amit Marseilleben kelteztek 1888. április 14-én, és arról tájékoztatja az igazgató Rhodocanakist, hogy megkapta az április 6.-i levelét, hogy indítsa útnak a könyvcsomagot Londonból Syrába, és igyekszik eleget tenni ennek.

App. H. 1869/2. péld. jelzetű nyomtatvány végére beragasztott francia nyelvű levél – Régi Nyomtatványok Tára

A halvány rózsaszín, vonalazott géppapírt fény felé tartva jól kivehetővé válik a papír 15×116 mm befoglaló méretű monogramos vízjele: L-J D L & C°. A betűk feloldása a következő: L-J = Laroche-Joubert, D = Dumergue, L = Lacroix, & C° = Compagnie. A papír tehát annak a papíripari vállalatnak a terméke, amelyet Jean-Edmond Laroche-Joubert (1880–1884) tett valódi óriásvállalattá.
A vállalat több helyszínen is működtetett papírgyárat (Nersac; l’Île d’Espagnac; l’Escalier; Girac; Chantoiseau; la Rochandry; le Petit Rochefort). A Laroche-Joubert cég kiváló minőségű papírjairól volt ismert, amelyeket Európa-szerte használtak. Magyarországon is találkozhatunk a vállalat egyik korábbi vízjelével Jókai Mór egy 1861-ben kelt levelében.
A Laroche-Joubert cégnevet 1863-tól használták. Külön figyelmet érdemel, hogy a Laroche fivérek dolgozták ki azt az eljárást, amellyel a vonalazott papír gépi úton is előállíthatóvá vált. Ezt a módszert szabadalmaztatták is. A levél megszületésekor a cég virágkorát élte, azonban a különböző összeolvadások, tulajdonosváltások során a vállalat neve a 20. század első felében eltűnt, gyárai viszont még sokáig működtek.

L-J D L & C° monogramos vízjel

A kétrészes blogban két olyan régi nyomtatványt ismerhettek meg az olvasók, amelyek egykor Demetrius Rhodocanakis, a szélhámos bizánci herceg, könyvtárához tartoztak, majd árverés útján gróf Apponyi Sándor gyűjteményébe kerültek, aki végül az Országos Széchényi Könyvtárra hagyta azokat. Az is kiderülhetett, hogy egy-egy régi nyomtatvány nemcsak szövegként értékes, hanem fizikai tárgyként is számos történeti információt hordozhat magán és ha megfelelően kérdezzük, felfedi titkait. Ez az írás is jól példázza, hogyan válik feltárhatóvá egy-egy könyv tulajdonlástörténete a különleges könyvkötések, az ex librisek, az árverési katalógusok és vízjelek segítségével.

Ezúton szeretném köszönetemet kifejezni Dede Franciskának, aki lefordította számomra a francia nyelvű levelet, valamint Szebelédi Zsoltnak, hogy a levélpapírral és azon látható vízjellel kapcsolatos ismereteit megosztotta velem.

Felhasznált irodalom:

• Gertz, Stephen J.: The Mark of Zaehnsdorf. In: Booktryst. Interesting and curious rare and antiquarian Books, & c., November 2, 2011 
• Jahn, Regina: Die Bibliothek des Demetrios Rhodokanakis. Untersuchungen im Zusammenhang mit dem Auktionskatalog der Büchersammlung (Rom 1904), Universität Wien, 2016 [szakdolgozat]
• Rhodocanakis, Demetrius: The Imperial Constantinian Order of St. George. A Review of Modern Impostures and a Sketch of its True History, London,  Longmans, Green & Co., 1870
• Rosenthal, Ludwig: Bibliotheca Slavica. Catalogue 51., München, 1887
• Rosenthal, Ludwig: Bibliotheca Slavica IV. Catalogue 54., München, 1888
• Rossi, Dario G.: Catalogue des livres anciens et modernes composant la bibliothèque de feu son altesse impériale le prince Demetrius Rhodocanakis de Chios, Róma, Dario G. Rossi, 1904
• Végh Gyula: Rariora et Curiosa gróf Apponyi Sándor gyűjteményéből, Budapest, MNM Könyvtára, 1925
• William Younger Fletcher: Zaehnsdorf, Joseph. In: Dictionary of National Biography, Volume 63, Smith, Elder & Co., 1885-1900
• Dimitrios Rodokanakis (1840-1902) Agios Andreas Lodge. In: Grand Lodge of Greece

Csapó Fanni
(Régi Nyomtatványok Tára)

Egy-egy könyv számos érdekes részletet tár fel olvasója számára. Egy ismeretlen ex libris után való nyomozás során egy különös és ellentmondásos férfi élete, valamint az áhított társadalmi rangot reprezentálni kívánó magánkönyvtár képe rajzolódhat ki a kutató számára, számos egyéb érdekes mellékszálat is magával hozva. A soron következő írásban egy szélhámos bizánci herceg két régi nyomtatványának „rejtélyeit” és érdekességeit szeretném blogunk olvasója számára megmutatni. A két könyv bemutatása előtt érdemes azok egykori tulajdonosával is megismerkedni.

Ismeretlen fényképész: Demetrius Rhodocanakis, 1902–1903 körül. A kép forrása: Wikipedia

A görög származású Demetrius Rhodocanakis (1840–1902) irodalomtörténeti és teológiai témájú felsőfokú tanulmányait Athénban kezdte, majd más európai egyetemeken is tovább képezte magát, Heidelbergben például filozófiát is hallgatott. Tanulmányai befejezése után, 1860-ban Manchesterben telepedett le, négy évvel később a brit állampolgárságot is megszerezte. A fivérével közösen 1862-ben kereskedő céget alapítottak, majd annak csődbe jutása után saját kereskedő céget hozott létre immár London székhellyel. Rhodocanakis kevésbé a könyvgyűjteménye, mint inkább magánélete miatt került a kortársak érdeklődésének középpontjába. Az 1860-as évektől a bizánci császári dinasztia, a Palaiologos-ház közvetlen leszármazottjának vallotta magát, ekkortól kezdi nevét a Dimitrios Rhodokanachi helyett a latinosabb Demetrius Rhodocanakis alakban használni. 1895-ben, apja halála után Rhodocanakis magának követelte a konstantini Szent György lovagrend* nagymesteri címét, azon a jogalapon, hogy Demetrios II Dukas Angelos Komnenos Palaiologos Rhodokanakis néven ő Konstantinápoly jogos császára.
Természetesen halála után nyilvánvalóvá vált, hogy szélhámos, hamis trónkövetelő, ugyanakkor az vitathatatlan tény, hogy igazi bibliofil volt és igazán impozáns magánkönyvtárat hozott létre.

Nem véletlen, hogy 1867-ben Foglietta könyvét más nyomtatványokkal együtt ennek a könyvtárnak adományozta Rhodocanakis, ugyanis vidéki rezidenciája nem messze, körülbelül három kilométernyire feküdt a Chetham’s Librarytől.
Rhodocanakis egykori könyvtárának rekonstrukcióját segítheti, hogy a görög bibliofil tulajdonbélyegzővel és/vagy ex librisszel látta el könyveit, így általuk azok könnyen beazonosíthatóvá válnak. Jahn a szakdolgozatában az alábbi négy változatot különítette el ezekből: Rhodocanakis szárazbélyegzője, a tulajdonbélyegzője, és végül két ex libris.

Rhodocanakis által használt címer

Az egyik ex libris Rhodocanakis fentebb már bemutatott címeréhez hasonló képet mutat, a díszes címerpajzsot ugyanúgy Pegazus és egy szfinx tartja két oldalról egy „ΕΝ ΡΟΔΩ ΑΝΘΩ” feliratú szalagon állva, ugyanakkor itt a pajzson nem korona, hanem lovagi sisak látható. A címert körben görög nyelvű felirat díszíti:

Jelentése: A görögországi szabadkőműves páholy nagymestere. A másik ex libris esetében is központi helyen szerepel Rhodocanakis címere a pajzsot tartó két mitikus lény nélkül, immár a konstantini Szent György lovagrend jelképeivel kiegészítve. Körben görög nyelvű felirat olvasható:

Jelentése: A görögországi Rend legfőbb mestere.

Rhodocanakis ex librisei

Itt érdemes megemlíteni, hogy Demetrius Rhodocanakis a szabadkőműves társaságnak is aktív tagja volt, az edinburghi Szent András páholyban lépett be, de az 1868-ban alakult görög nagypáholy (Grand Lodge of Greece) működésében is szerepet vállalt. A görög szabadkőművesek 1869 októberében kérték fel Rhodocanakist, hogy töltse be a nagymesteri posztot. 1871 szeptemberében meg is érkezett Görögországba és sorra látogatta az egyes páholyokat, hogy elsimítsa a nézeteltéréseket. Végül 1872-ben választotta meg a görög nagypáholy Rhodocanakist nagymesternek.
A fenti életrajzi adatok tükrében kijelenthető, hogy az ex libriseket legkorábban 1872-től használhatta Rhodocanakis. Arra vonatkozóan nem találtunk adatot, hogy a nagymesterré való megválasztása után a tulajdonbélyegzőket használta-e Rhodocanakis párhuzamosan az ex librisekkel, vagy 1872 után megszerzett könyveit már csak a két ex librisszel vagy azok valamelyikével látta el. Az viszont kitűnik, hogy míg a bélyegzők esetében a hangsúly kizárólag Rhodocanakis konstantinápolyi császári származásán van, addig az ex librisek esetében már a szabadkőműves mivolta is kifejezésre jut.

*Az eredetlegenda szerint a konstantini Szent György lovagrendet (Sacred Military Constantinian Order of Saint George) maga I. (Nagy) Konstantin római császár (306–337) hozta létre, egy másik változat szerint II. Iszaakiosz Angelosz bizánci császár (1185–1195, 1203–1204) a nyugati lovagrendek mintájára alapította meg, vagy élesztette fel újra a Szent György lovagrendet. A valóságban azonban egy velencei nemes, Angelo Flavio Comneno, aki 16. században élt, nevéhez kötődik a rend létre jötte.

Csapó Fanni
(Régi Nyomtatványok Tára)

Az Országos Széchényi Könyvtár podcastjának 47. epizódjában a kora újkori történetírás világába utazunk. Vendégünk Kasza Péter, a Kulcsár Péter Historiográfiai Kutatócsoport vezetője, akivel nemcsak a magyar historiográfia kulcsfiguráiról beszélgetünk, hanem arról is, hogyan születnek és formálódnak történeti narratíváink a források mögött.

A műsor házigazdája Tóth Péter, a nemzeti könyvtár kulturális megosztója, a beszélgetést pedig Solymosi Ákos hangmérnök rögzítette és vágta.

Szó esik arról, miért viseli a kutatócsoport Kulcsár Péter nevét, és milyen örökséget hagyott a magyar irodalom- és történettudományban. Megismerjük a kutatócsoport tevékenységét, az OSZK és a Szegedi Tudományegyetem együttműködését, valamint azt is, hogyan kapcsolódnak be fiatal kutatók ebbe a munkába.

A beszélgetésben konkrét kutatások is előkerülnek: Wolfgang Lazius udvari történetíró szerepe a Habsburg-kori történeti narratívák kialakulásában, az új Zermegh János-kiadás vagy Szerémi György különös történetei a Magyarország romlásáról című műből.

A beszélgetés végén már a Mohács 500-ba is belecsapunk: milyen kutatások, konferenciák és együttműködések várhatók a jubileum kapcsán, és hogyan segíthetnek a régi krónikások szövegei abban, hogy újraértelmezzük a magyar történelem egyik legfontosabb korszakát. 

Petőfi Sándor A tavaszhoz című versét és verskéziratát, valamint Szegedi-Szabó Béla kollégánk Tavaszi sorok című versét ajánljuk olvasóink figyelmébe.

Tavasz. A kép forrása: Az OSZK honlapja

Petőfi Sándor (1823–1849): A tavaszhoz, Pest, 1848. április. Jelzet: Fond VII/8. – Kézirattár. A kép forrása: Copia. Digitalizált kéziratok

Szegedi-Szabó Béla
(Állománygyarapítási és - nyilvántartási Osztály)

1851 és 1854 között Székelyföldön az osztrák abszolutista, elnyomó uralom ellen szervezett felkelés, szabadságmozgalom robbant ki. A székelyföldi fegyveres felkelésnek a nemzeti függetlenség, az 1848/49-es forradalom és szabadságharc folytatása és győzelemre vitele volt a célkitűzése. A mozgalmat az osztrák kormányzat elfojtotta és kivégzésekkel torolta meg. 1854. március 10-én a marosvásárhelyi Postaréten, valamint 1854. április 29-én a sepsiszentgyörgyi Őrkőnél az ellenállás szervezőit kivégezték. Az események és a kivégzett székely vértanúk emlékére a Székely Nemzeti Tanács 2012 januárjában döntött arról, hogy minden esztendő március 10-e legyen a székely szabadság napja, ami egyben a székelység összetartozásának szimbólumát is jelenti.

A nemzeti nyelvű egyházi ének Közép-Európában I. Zsoltárok című konferencia meghívója

2025. december 8-án a Szent Adalbert Közép-és Kelet-Európa Kutatásokért Alapítvány hagyományteremtő jelleggel elindította konferenciasorozatát, amelynek címe: A nemzeti nyelvű egyházi ének Közép-Európában. A sorozat ezen első konferenciájának témája a zsoltáréneklés volt. Társszervezője volt az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar és a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Kar mellett kiemelt partnerintézményként könyvtárunk is. Munkatársunk, Kovács Eszter Biblikus cseh nyelvű verses zsoltárok a régi magyarországi nyomtatványokban címmel tartott előadást a konferencián.
 

Kovács Eszter előadása A nemzeti nyelvű egyházi ének Közép-Európában című konferencián. A kép forrása: A Szent Adalbert Közép-és Kelet-Európa Kutatásokért Alapítvány honlapja

A 17. századi biblikus cseh, illetve  szlovák nyelvű magyarországi költészet elsősorban a liturgiához és a magánáhitathoz kötődött, a versek többsége rímekbe szedett imádság vagy templomi ének. A zsoltárok éneklése minden felekezet liturgiájában kiemelkedő jelentőséggel bír, ezért a szlovák katolikusok énekeskönyve a Cantus catholici és az evangélikus Cithara Sanctorum is tartalmaz önálló zsoltáros fejezetet, valamint más fontos énekszerzők, Adam Plintovic, Daniel Pribiš, Štefán Pilárik, Jiřík Joannides, Samuel Martinius z Dražova, Ján Ábrahamffy és Juraj Babčani énekes- és imádságoskönyveiben is találhatók verses zsoltárfordítások vagy parafrázisok. A zsoltárokat nemcsak versben fordították, például Philipp Kegel Dvanáctero přemyšlování… [Tizenkét elmélkedés] című művében szerepel a hét bűnbánati zsoltár, de prózai formában. Jiřík Třanovský Phiala odoramentorum, modlitby křesťanské… [Keresztény imádságok] című imádságoskönyve ezeket a prózai fordításokat vette át. Samuel Martinius z Dražova Modlitby, též přemyšlování, i jiné potěšitedlné věci… [Imádságok, elmélkedések és más vigasztaló dolgok] című könyvének első kiadásában is prózában fordította a zsoltárokat. Ezek azonban éppen prózai formájuk miatt kiesnek vizsgálódási körünkből.
A 17. századi magyarországi biblikus cseh irodalomra jellemző az evangélikus művek dominanciája. A zsoltárok felekezeti megoszlása is hasonló képet mutat, a legtöbb evangélikus kiadványokban jelent meg. Ezek együtt sem ölelik fel a teljes Zsoltárok könyvét, a 17. században a 150 zsoltárból csak ötvennek ismeretes magyarországi nyomtatványban biblikus cseh nyelvű verses fordítása vagy parafrázisa. Ezek között azonban találhatók olyanok is, amelyeknek több feldolgozása és fordítása is ismeretes. A legnépszerűbb zsoltár a 130-as, katolikus számozás szerint a 129-es volt (De profundis), ennek 1701-ig összesen hat feldolgozása jelent meg különféle énekeskönyvekben. De több változatban maradt fenn biblikus cseh nyelven az első, a 6, 19/18, 23/22, 27/26, 42/41, 51/50, 100/99, 102/101, 143/142 és néhány más zsoltár is.
Példaként vegyük az első zsoltárt, amelynek egyik korai változata („Blahoslavený muž, kterýž nechodí…”) a húsvéti énekek között szerepel a Cithara Sanctorum minden kiadásában, más énekeskönyvek azonban nem vették át. Ugyanennek a zsoltárnak egy másik verses fordítása („Ó Blahoslavený člověk, kterýž v dobrém strávil svůj věk…”) a keresztény életvezetésről szóló énekek között található, és a Cithara Sanctorum kiadásai mellett a Cantus catholicinek is része volt. Az 1684-as lőcsei Cithara Sanctorum kiadásban jelenik meg egy harmadik szövegváltozat, Jan Blahoslav műve („Ó Blahoslavený člověk, kterýž tak v dobrém tráví svůj věk…”), amely a későbbi változatokban is szerepel, és a hasonló kezdet ellenére nem variánsa az előzőnek, hanem mind a kettő önálló mű.
Egy fordításváltozat a három közül, a Cantus catholiciben szerepelő módon és magyar fordítással:

Ugyanezen ének kevésbé szlovakizáló helyesírással az evangélikus Cithara Sanctorum kiadásaiban is megtalálható.
A tanulmány, amelyből ez a blogbejegyzés készült, és a konferencia többi előadása várhatóan 2026 decemberében tanulmánykötetben publikálásra kerül.

Irodalom:

• Szöllősi Benedek: Cantvs catholici. Pýsne katholjcke latinské y slowenské, nowé y starodawné, z kterymi krestiané w Pannoňygi..., [Levoča] [Lőcse], [Brewer], 1655.
• Kovács Eszter: Cseh és szlovák verses emlékek a régi magyarországi nyomtatványokban (17. század) – České a slovenské veršované památky v starých uherských tiscích (17. století), Esztergom, Szent Adalbert Kelet –és Közép Európa Kutatásokért Alapítvány, 2022, 1131. 
• Kovács Eszter: A régi magyarországi énekköltészet biblikus cseh nyelvű nyomtatott emlékei a kezdetektől 1701-ig (Tanulmány és szövegkiadás magyar fordítással), Esztergom–Budapest, Szent Adalbert Közép- és Kelet-Európa Kutatásokért Alapítvány – MNMKK Országos Széchényi Könyvtár, 2024, 163–165. (zsoltárszöveg kritikai jegyzetekkel és a magyar fordítással) 

Kovács Eszter
(Régi Nyomtatványok Tára)

Munkatársunk, Szabóné Kozma Katalin A tanítók szerepe a himlő elleni védekezésben a XIX. század elején című előadásával vett részt a 2025. november 13. és 15. között Szegeden megrendezett XXV. Országos Neveléstudományi Konferencián.

A XXV. Országos Neveléstudományi Konferencia absztraktkötetének címlapja

A himlő

A himlő évszázadokon át Európa egyik legveszélyesebb, rendkívül fertőző betegsége volt. Az évről évre visszatérő, kiütésekkel járó kór gyorsan terjedt emberről emberre, és igen magas halálozási aránnyal járt. A 18. századi források szerint ez a betegség évente mintegy 400–450 ezer ember halálát okozta Európában. Magyarországon és Erdélyben évente körülbelül 350 ezer fő fertőződött meg, közülük mintegy 42 ezren vesztették életüket a betegség következtében (Kováts, 1822, 30.). A betegségnek elsősorban a gyermekek voltak kitéve, de azt a felnőttek is elkaphatták.
A magas halandóság mellett a himlő súlyos szövődményeket is okozott: gyakori volt a vakság, a siketség és a maradandó bőrelváltozások kialakulása. A betegség nemcsak az embereket, hanem a háziállatokat is – így a lovakat, juhokat és szarvasmarhákat – érintette (Felkai, 2022, 196.).
A fertőzöttek elkülönítése mellett a himlő kezelésére különféle népi gyógyászati eljárásokat alkalmaztak. Ilyen volt például a „forró vaj és tikmony belének” keveréke (P. Antony M., 1790, 41.). Azt tapasztalták, hogy a betegségen való átesés tartós védettséget biztosított a további himlőjárványokkal szemben. További hasznos népi megfigyelés volt az is, hogy a tehénhimlőn átesett személyek az emberi himlőt enyhébb lefolyással vészelték át. Ennek nyomán Európa-szerte elterjedt egy sajátos megelőzési gyakorlat: a gyermekeket himlős tehén tejében fürösztötték annak reményében, hogy a betegséget később enyhébb formában kapják majd el. 

A himlő elleni orvosi védekezés

Az 1720-as évektől kezdődően a himlő elleni védekezés egyik formájaként a mesterséges megfertőzést alkalmazták. Az eljárás első hazai képviselője volt Raymann János Ádám (1692–1770) eperjesi orvos, aki himlővel fertőzött gyermeke nyirokváladékával szándékosan megfertőzte másik, egészséges gyermekét, hogy amaz védettséget szerezzen a betegség ellen. Ez az eljárás volt az úgynevezett varioláció – azaz az emberhimlővel történő szándékos megfertőzés –, amely a természetes fertőzésnél jóval kisebb kockázattal járt: halálozási aránya körülbelül 2% volt. A 18. század folyamán Európa-szerte széles körben alkalmazták ezt a módszert a himlő elleni védettség kialakítására.

Edward Jenner portréja. In: Vasárnapi Ujság, 32. évf. 47. sz. (1885. november 22.), 749. – Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása: Digitális Képarchívum

A század végén Edward Jenner (1749–1823) angol orvos felfigyelt arra a jelenségre, hogy az állati himlővel fertőzött tehenekkel kapcsolatban álló fejőnők az emberi himlőt rendszerint enyhébb formában vészelték át. Ezen tapasztalat alapján dolgozta ki a vakcináció módszerét, amely során tehénhimlő-alapú oltóanyagot alkalmazott. Ezzel tulajdonképpen egy népi körökben régóta ismert megfigyelést tett át az orvosi gyakorlatba. Jenner 1796-ban adta be az első tehénhimlő-alapú vakcinát. Az eljárás hatékonysága és a variolációnál lényegesen nagyobb biztonsága miatt a módszer rövid időn belül egész Európában elterjedt. Magyarországon 1801-ben alkalmazták először a tehénhimlő-alapú oltást.
A varioláció elnevezése a himlőt jelentő latin variola szóra vezethető vissza, míg a vakcináció neve a latin vacca (‘tehén’) kifejezésből származik. Az oltás beadása mindkét esetben hasonló módon történt: a bőrt tűvel megkarcolták, majd a sebbe juttatták az oltóanyagot (Felkai, 2022).

A himlő különböző fázisai és az oltáshoz használt szike. In: Váradi Sámuel: A’ tehén himlő avagy a’ vaktzina' természetének, és terjesztése' módjainak rövid elő adása, Bécs, Schrämbl Ferentz Antal, 1802. – Törzsgyűjtemény

Ellenérvek a himlőoltással szemben

Az új oltási eljárást a hatékonysága ellenére a lakosság körében számos előítélet és ellenérzés övezte. Elterjedt nézet volt például, hogy „a hólyagos himlő magva velünk születik”, ezért sokan értelmetlennek tartották a védekezést ellene. A korábban évtizedekig alkalmazott módszer, a varioláció során fellépő – bár a természetes fertőzéshez képest ritkább – szövődmények szintén hozzájárultak a bizalmatlansághoz.
A falusi közösségekben az orvosokkal szembeni általános fenntartások tovább erősítették az elutasítást. Ennek legfőbb oka az volt, hogy vidéken kevés orvos praktizált, a lakosság inkább a helyben ismert gyógyítókhoz – javasasszonyokhoz, kuruzslókhoz – fordult. Mivel az oltás beadása orvosi feladatnak számított, sok falusi közösség elzárkózott a beavatkozástól, míg a városi lakosság körében nagyobb volt annak elfogadottsága.
Egy Pest megyére vonatkozó, 1817/1818 második félévéből származó kimutatás szerint több településen is elmaradt az oltás. Ennek okai két fő csoportba sorolhatók: egyrészt „a’ lakosok a Himlő oltástól igen idegenek” voltak, másrészt a (seb)orvos nem jelent meg, vagy egyáltalán nem állt rendelkezésre. A dokumentum megjegyzése szerint „nehéz is volna a’ Felsőség segedelme nélkül a’ népet a’ himlő oltásra bírni”, ami jelen problémát illetően az állami támogatás szükségességére utal (Pest vármegyei oltási kimutatások, 1817/1818).

Tehénhimlő-oltás. 1. Az oltóanyag kivétele a borjútól; 2. Gyermekek beoltása. In: Vasárnapi Ujság, 30. évf. 3. sz. (1883. január 21.), 41. – Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása: Digitális Képarchívum

Egészségügyi felvilágosítás és a himlőoltás népszerűsítése

Ahogy láttuk, a 18. században már rendelkezésre álltak a himlő megelőzésére szolgáló eljárások, társadalmi elfogadottságuk azonban korlátozott maradt (Felkai, 2022). A varioláció – azaz az emberi himlővel történő mesterséges fertőzés – valóban számottevő kockázatot hordozott: az így beoltott személyek mintegy 2%-a életét vesztette, míg a természetes fertőzés halálozási aránya 20–30% között mozgott. A tehénhimlővel végzett oltás ezzel szemben lényegesen biztonságosabbnak bizonyult. Az oltást követő halálesetek többsége nem magából az eljárásból fakadt, hanem abból, hogy az érintett szervezetében a természetes fertőzés már a beavatkozás előtt ott lappangott. Ezt a problémát érzékletesen fogalmazta meg Nyulas Ferenc kolozsvári orvos 1802-ben megjelent munkájában, amikor hangsúlyozta, hogy az oltást követően időre van szükség a védettség kialakulásához, és a korai megbetegedések nem az oltás eredménytelenségét bizonyítják.

Nyulas Ferenc: Kolosvári tehén himlő, Kolozsvár, Hochmeister Márton, 1802. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Az oltás elfogadtatásában meghatározó szerepet játszott az egészségügyi felvilágosítás. Ennek célja a korszerű orvosi ismeretek terjesztése, a félelmek és a tévhitek eloszlatása, valamint a tehénhimlőoltás biztonságosságának és hatékonyságának bemutatása volt. A felvilágosító tevékenység több szinten zajlott, egyrészt az orvosok között folytatott szakmai diskurzusban, másrészt az egyház és az oktatás közvetítésével a laikus rétegek felé történt.
Az orvosok eredeti művek kiadásával, külföldön megjelent munkák fordításával, esetismertetések és statisztikai adatok közlésével igyekeztek meggyőzni a kétkedő kollégákat az oltás hasznáról. A természetes himlő, a varioláció és a tehénhimlő következményeit összehasonlító kimutatások a korabeli orvosi érvelés fontos eszközei voltak.
A társadalom szélesebb rétegeihez az orvosi tudás közvetítő személyeken keresztül jutott el. Azok a csoportok, amelyek ritkán kerültek kapcsolatba orvosokkal, gyakran bizalmatlanabbak voltak az oltással szemben. Számukra a helyi közösségben tekintéllyel bíró személyek – papok, lelkészek és tanítók – jelentették a hiteles információforrást.
Az orvosok külön műveket írtak a számukra – ilyen volt Nyulas Ferenc műve 1802-ből, vagy Szotyori József munkája 1831-ből –, hogy felkészítsék őket az egészségügyi téren történő felvilágosító munkára. Emellett a papok és a lelkipásztorok közérthető kiadványokat is készítettek a falusi lakosság számára. E művek célja a bizalmatlanság csökkentése és az oltás melletti elköteleződés erősítése volt.
Az egyházi embereket kötelezték arra, hogy évente több alkalommal beszéljenek a templomban a himlőoltás fontosságáról. A prédikációkban többféle érvelési stratégia jelent meg. Egyrészt hangsúlyozták a himlő súlyosságát és a szülői felelősséget, másrészt az oltást isteni gondviselésként értelmezték. A vallási érvelés mellett érzelmi hatáskeltéssel is éltek: a betegséggel járó szenvedés és maradandó következmények felidézésével igyekeztek a szülők lelkiismeretére hatni. Az oltást gyakran „mentő” és „oltalmazó” eljárásként mutatták be, pozitív jelentéstartalommal ruházva fel a beavatkozást.
Nézzünk egy jellemző részletet egy 1800-as évek elején a szülők számára megjelent, oltásra buzdító felhívásból:

Jó Szülők! A Természetnek Mindenható Alkotója megáldván benneteket Magzatokkal, egyszersmind Szent kötelességtekké tette, hogy azoknak életjeket minden veszedelem ellen, [S.l.], [s.n.], [s.a.] – Térkép-, Plakát és Kisnyomtatványtár

Az iskola szintén fontos színtere volt a himlőoltás népszerűsítésének. Tóth Ferenc református püspök által kiadott A’ mentő himlőnek beoltását.illető … instructiója (1822) az iskolai tanítók feladatává tette a lelkészek munkájának a segítését, miszerint a vallásos szövegekből kiindulva beszéljenek az iskolában a himlőoltás fontosságáról. Az 1808-ban megjelent Utasítás a’ tehén himlő’ oltásnak kormányozására, és folytatására Erdélyben című irat is felhívja többek között a figyelmet a tanítók oltásnépszerűsítő feladatának fontosságára.
A tanítóknak is fontos szerep jutott a himlőoltással kapcsolatban. Az oktató tevékenységük részeként alapvető egészségügyi ismereteket közvetítettek, beleértve az oltás jelentőségének a megismertetését is a tanulókkal. De nemcsak a tanórákon kellett a himlőoltás hasznáról beszélniük, hanem a betegséghez kapcsolódó adminisztratív feladatokat is elláttak: nyilvántartották a beoltott gyermekeket, és jelentették a megbetegedéseket. Elvárás volt továbbá, hogy személyes példát mutassanak: saját magukat és gyermekeiket is beoltassák, ezáltal erősítve a közösség bizalmát az oltással szemben.
A himlőoltás témája a pedagógiai irodalomban is megjelent. Az erdélyi Józsa János (1761–1820) 1816-ban megjelent olvasókönyvének egyik olvasmánya egy tanító és tanítványai közötti beszélgetést rögzített. A párbeszéd az iskolások szemszögéből szólt az oltással kapcsolatos félelmekről. A tanító a himlőoltás hasznát és annak elmaradásának súlyos következményeit ecsetelte a tanítványainak.

Józsa János: Olvasásba szoktató, elmét világosító, s erkölcsöt formáló kis olvasókönyv, az alsóbb oskolákbéli fiú és leány gyermekek számára, Brassó, Scholbeln Ny., 1816. Címlap – Törzsgyűjtemény

Gustav Nieritz (1795–1876) német ifjúsági író egyik könyvében Jenner felfedezésének állított emléket. Az eredetileg 1834-ben megjelent művet a nevelőként dolgozó Szilvágyi József (1814–1848) fordította magyarra tíz évvel később.

Gustav Nieritz: Beti és Tamás, vagy Jenner orvos és találmánya, Pest, Trattner Károlyi Ny., 1845. Címlap– Törzsgyűjtemény

Összefoglalás

A fentiek alapján látható, hogy a himlőoltás magyarországi elfogadtatása a 19. század elején nem pusztán orvosi, hanem összetett társadalmi és kommunikációs folyamat volt. A variolációt felváltó, biztonságosabb vakcináció viszonylag gyorsan eljutott Magyarországra, tényleges elterjedése azonban jelentős társadalmi ellenállásba ütközött. Az oltással kapcsolatos félelmek, bizalmatlanság és hiányos ismeretek szükségessé tették a széles körű felvilágosító tevékenységet.
A korszak egészségpolitikai törekvései ezért túlmutattak az orvosi szakma keretein: a vakcináció népszerűsítésében az orvosok mellett papok, lelkészek és tanítók is szerepet kaptak. A himlőoltás hazai elterjedése jól példázza tehát, hogy a 19. század elején az orvosi innováció sikere nem csupán tudományos megalapozottságukon, hanem a társadalmi kommunikáció és a helyi közösségekbe ágyazott szereplők együttműködésén is múlott. A vakcináció története így egyben a modern egészségügyi felvilágosítás korai fejezeteként is értelmezhető.

Felhasznált irodalom:

• Deáky Zita: A medicina pastoralis és a papok egészségügyi felvilágosító tevékenysége a XVIII. század végétől a XIX. század közepéig. In: S. Lackovits Emőke – Mészáros Veronika (szerk.): Népi vallásosság a Kárpát-medencében 5., Veszprém, Veszprémi Múzeumi Igazgatóság, 2001. 343–360.
• Felkai Péter: A járványok története, Budapest: Medicina, 2022.
• Antony M.: Gyógyító eljárások, 1790. (Kézirat) Néprajzi Múzeum Adattára, EA 5607
• Pest vármegyei oltási kimutatások 1817/1818. Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Daday Gyűjtemény
• Kiss László: A védhimlőoltás hatósági megszervezése Magyarországon a 19. század első felében. A megyék viszonyulása a közegészségügyi kérdések megoldásához a vakcináció tükrében. In: Orvostörténeti Közlemények, 2014. 60. 1–4. sz. 109–125.
• Kováts Mihály: Értekezés a’ himlő kiirtásáról. Szerzé a’ lelkitanítók számokra, Pest, Trattner, 1822.
• Krász Lilla: Az „oltalmazó himlőről”. A himlőoltás magyarországi népszerűsítése és bürokratizálása. In: Századok, 2022. 156. évf. 1. sz., 61–80.
• Nyulas Ferenc: Kolosvári tehén himlő, Kolosvár, Hochmeister Márton, 1802.
• Szotyori József: Diététikai rövid kátékhezis, 2. mégjobb kiad., Maros Vásárhely, Ref. Koll. Ny., 1831. 
• Szőkefalvi-Nagy Zoltán – Spielmann József – Vida Tivadar: Részletek Nyulas Ferenc újonnan megtalált műveiből. A’ Tehén himlő’ Oltásnak Kormányozására, és folytatására Erdélyben (1808.) (Részletek). In: Orvostörténeti Közlemények, 1971. 60–61. sz., 317–324.
• Váradi Sámuel: A’ tehén himlő avagy a’ vaktzina’ természetének, és terjesztése’ módjainak rövid elő adása, Bécs, Schrämbl Ferentz Antal' betűivel, 1802.
  
  

Szabóné Kozma Katalin
(Retrospektív Könyvfeldolgozó Osztály)