„Budát csupán gyalogsággal és taracktűzzel be lehet venni”. Második rész

2026. május 20. 06:00 - nemzetikonyvtar

A magyar honvédelem napja. 2. rész

Buda 1849-es visszafoglalásának emléknapja május 21. A magyar szabadságharc tavaszi hadjáratának csúcspontjaként 1849. május 21-én a Görgey Artúr vezette honvédsereg háromhetes ostrom után visszafoglalta Buda várát. Ennek emlékére 1992-től a kormány határozata alapján e napon ünneplik a magyar honvédelem napját.
Blogunkban az elkövetkező négy napban kétszer kétrészes bejegyzéssel emlékezünk meg e jeles napról. Hamvai-Kovács Gábor írásának folytatását közöljük.

Than Mór: A budai vár visszavétele (1849. május 21.). A kép forrása: Wikimedia

Büttner Emil tüzérhadnagy emlékei alapján úgy tűnik, az ostromlott vár és a körülötte fekvő város lakói az 1686-tól 1849-ig tartó békeidőben sem feltétlenül éltek békés viszonyban egymással. A rossznyelvek hatalmát bizony sok ember és közösség tapasztalhatta meg életében. A Bomba téren (mai Batthyány téren) található Erzsébet-rendi apácazárda lakói ezt saját bőrükön is érezhették. Engem személy szerint nagyon megdöbbent az a tény, hogy a magyar történelem nem kisebb alakja, mint Kossuth Lajos árulónak bélyegezte történelmünk egy másik, nem kisebb alakját, Görgey Artúrt. Ha ez a döbbenetes eset egy ilyen magas szinten megtörténhetett, akkor nincs mit csodálkozni azon, hogy a rendház lakóit „németérzelmű hazaárulóknak” bélyegezték Buda polgárai. Pedig Büttner emlékirataiból egyértelműen kiderül a valóság:

„Egy napi tétlenség után Ring hadnagy azt a parancsot kapta, hogy az úgynevezett bombatéren [a mai Batthyány tér] a felhalmozott bombákat nézém meg, hogy használhatók-e a megtöltésre. E szemlére Ring hadnagy engem küldött ki. ... a várbeliek csakhamar észrevettek, s nem engedtek annyi időt, hogy az ott lévő üres bombákat megnézzem. Azonnal két ágyú dördült el a várból, s a golyók mellettem csaptak le. Erre én gyorsan a félig rommá lőtt őrházba mentem, honnét kijönni nem lehetett, – de bent sem maradhattam. E szorult helyzetemben kénytelen voltam az apácák kertfalán tört résen át a kertbe menekülni.
...
Nemsokára megnyílt a vasajtó, és mentve voltam. Ott elmondtam a fejedelemasszonynak a velem történteket, s örült, hogy így megmenekültem. Ekkor ő kezdte panaszát, hogy a nép valótlan, rossz híreket terjeszt felőlük, – ők sem forró vizet, sem olajat a honvédekre az ablakból nem öntenek, ők magyar érzelműek; ha azok nem volnának, akkor a császáriak nem lőnék a kolostort. – Hogy ezt igazolja, megmutatta a templom boltíveit, mit a bomba több helyen áttört, sőt az oltárban is nagy kárt tett. Ezután felszólított, hogy kérjem meg a nevében a tábornok urat, hogy venné a kolostort pártfogásba. Én vigasztaltam és megígértem, hogy kérelmét teljesíteni fogom.”

Büttner Emil tüzérhadnagy emlékeiből. Buda ostroma. In: Nóvé Béla (vál. és szerk.): Kortárs krónika Pákozdtól Aradig, 1848/1849, 2. bővített, javított kiadás, Budapest, Krónika Nova, 2000. 121–122. – Törzsgyűjtemény

1849. május 21. Honvédek rohama a Nyugati-bástya ellen. In: Ezernyolczszáznegyvennyolcz: az 1848/49-iki magyar szabadságharcz története képekben. Egykoru képek, okiratok, eredeti kézirások, ereklyék, nevezetes nyomtatványok, kiáltványok, művészi emlékek, Budapest, Franklin, 1898. – Törzsgyűjtemény

De ne gondolja senki, hogy a szabadságharc során honvédeink viszonya a lakossághoz mindig olyan idilli volt, ahogyan azt Karsa Ferenc korábban idézett naplójában leírta. A katonák és civilek közötti békés-békétlen együttélés számtalan szak- és szépirodalmi, illetve filmművészeti alkotás kedvelt témája. Azt se gondolja senki, hogy a katonaság és a civilek közötti konfliktusok kizárólag abból fakadhatnak, hogy egy terület lakossága valamilyen okból kénytelen elszenvedni egy idegen hadsereg jelenlétét. Egy korábbi blogbejegyzésünkben olvashatták, hogy nemzetünk egyik kiemelkedő hőse, Mekcsey István egri várkapitány is egy civilekkel történt konfliktus során vesztette életét. Ilyesféle konfliktushelyzetekről tanúskodik Nagysándor József tábornok (későbbi aradi vértanú) egyik hadparancsa, melyben az ezzel szembeni komoly megelőző rendelkezések is olvashatók:

„Főhadiszállás Budakeszi, 1849. május 4.
A Kazinczy-hadosztálynak

Pontosan reggel 8 órakor a hadtest egy jobbra fejlődött oszlopban elvonul.
[...] Rohamra csak az éj folyamán kerül sor kifejezetten a hadtestparancsnokság parancsára, mégpedig a Nádorkerten keresztül.
Mihelyt az ellenség tevékenysége csak a vár védelmére korlátozódik, el kell ismerni a hősiességét, és minden derék katonának arra kell korlátoznia magát, hogy ellenfelét foglyul ejtse.
Ha Pestet netán mégis bombáznák, vagy a Lánchidat a levegőbe röpítenék, akkor az ellenséges helyőrséget lekaszaboljuk.
Ezt közölni kell a legénységgel és éppúgy azt is, hogy halálbüntetés terhe mellett tilos Buda magánházainak fosztogatása.
A hadosztályparancsnok urakat teszem érte felelőssé, hogy a csapatnál egy málhakocsi se legyen látható.

Nagysándor m.p. tábornok”

Nagysándor tábornok parancsa a budai vár körülzárására és lövetésére. In: Nóvé Béla (vál. és szerk.): Kortárs krónika Pákozdtól Aradig, 1848/1849, 2. bővített, javított kiadás, Budapest, Krónika Nova, 2000, 119. – Törzsgyűjtemény

1849. május 21. Honvédek ostroma a Fehérvári-kapu ellen. In: Ezernyolczszáznegyvennyolcz: az 1848/49-iki magyar szabadságharcz története képekben. Egykoru képek, okiratok, eredeti kézirások, ereklyék, nevezetes nyomtatványok, kiáltványok, művészi emlékek, Budapest, Franklin, 1898. – Törzsgyűjtemény

A hadparancs sorait olvasva nem lehet nem észrevenni, hogy a magyar hadvezetés (nyilván a katonákkal együtt) még bizakodott abban, hogy ellenfelük egy – az egykor élt Abdurrahman pasához hasonló – gavallér, akinek nem lehet célja az értelmetlen pusztítás. Sajnos bizakodásukban csalatkozniuk kellett, hiszen történelemkönyveink lapjairól ismerjük, hogy Hentzi miért nem szolgált rá olyan síremlékre és az utókor tiszteletére, mint amit az utolsó budai basa megkapott. Pest értelmetlen pusztításáról a festőművész Barabás Miklós ekképp emlékezett meg:

„Mikor Hentzi Pestet bombázni kezdte, éppen vacsoránál ültünk. Mikor aztán láttam, hogy házunk fölött repülnek a bombák, kivált mikor egyik a házunk fölött pattant szét és súlyos darabjai iszonyú csörömpölést vittek véghez a házfödél cserepein, beszaladtam a folyosóról a szobába s egy gyermekemet én, egyet nőm, egyet a dajka és egyet a szakácsné véve karjára, lesiettünk a pinczébe, hová az egész ház személyzete, egy nagy üres raktárba menekült. Szörnyű volt a pokoli zaj, a mit a közeli utczákon lehullott bombák okoztak.
...
Borzalmas volt nézni, a mint a pesti dunaparti házak lángjai megvilágították a budai vár oldalát és eközben a várbeli ágyúk okádták a tüzet. Mikor a budai királyi palota égett, olyan volt, mint a Vezúv kitörésének utánzata kicsiben.
...
A vár bevételével ez az állapot is véget ért és mi még aznap hazakerültünk. Szállásunk sértetlen maradt, de a házmester 29 ágyúgolyót és gránátdarabot szedett össze. Az egyik gránát egy utczai szállás ablakán bejutván, végigjárt az ajtókon s egy falat átütve, a lépcsőházba gurult s az első emeleten robbant szét, a hol a márvány lépcső egyik darabjáttörte le s az ajtókat és ablakokat zúzta be, de emberéletben kárt nem tett. Egy másik golyó a kapu fölötti nyíláson jött be, végig haladt az udvaron és a hátul lévő földszinti árnyékszéket zúzta szét, nagyobb kár a házban nem történt.”

Barabás Miklós önéletrajzából. Pest bombázása és Buda visszafoglalása. In: Nóvé Béla (vál. és szerk.): Kortárs krónika Pákozdtól Aradig, 1848/1849, 2. bővített, javított kiadás, Budapest, Krónika Nova, 2000, 123–124. – Törzsgyűjtemény

Amiért – többek között – Hentzi soha nem válhatott olyan tiszteletreméltó ellenféllé, mint Abdurrahman pasa: értelmetlen pusztítás a pesti házakban. In: Ezernyolczszáznegyvennyolcz: az 1848/49-iki magyar szabadságharcz története képekben. Egykoru képek, okiratok, eredeti kézirások, ereklyék, nevezetes nyomtatványok, kiáltványok, művészi emlékek, Budapest, Franklin, 1898. – Törzsgyűjtemény

Vajda János honvédnek azonban nem csak a hírhedt osztrák várparancsnokkal gyűlt meg a baja. Ahogy írja naplójában, Hentzitől nem várt mást, mint afféle gazemberséget, hogy a hadászati értelemben teljesen kívülálló Pestet drasztikusan bombáztatja. De a derék magyar honvéd a nevezetes Pest városának polgáraitól teljesen másféle viselkedést várt el, mint amit átélt. Ahogy említettem, a katonák és a civilek közötti konfliktushelyzetek bizony az élet velejárói háborúban és békeidőben egyaránt. A civilek nem szeretik a katonákat, mert úgy érzik, azok sokszor hatalmaskodnak felettük, rabolnak-fosztogatnak, ott is, ahol nem kellene (vagyis saját hazájukban, saját nemzetük képviselőivel szemben), a katonák nem szeretik a civileket, mert úgy érzik, amíg ők vérüket áldozzák a közösségért, addig a védelmezett lakosság a legkisebb áldozatot sem hozza meg érettük. Vajda honvédnek azonban nem minden város polgáraival támadt problémája. Sőt, ahogy a sorait olvassuk, az ország több városának lakóit méltatja hősies magatartásuk miatt, azonban Pest polgáraiban nagyot csalódott. A lövetett városban való tartózkodásának eseményeire ekképp emlékszik vissza:

„Alig néhány napot töltve Pesten, meg mint fennjáró, egy bot segélyével a Poplan sőrházba mentem a Sebestyén utcába. Egy sereg városi polgár vett körül, kegyelettel nézegette újdonat honvédtiszti attilámat, panaszkodva az átélt Windis-Grätz korszak szenvedései felül, midőn közelben – esti 6 óra tájon – az első bomba robbant szét iszonyatos dörejjel, valamelyik ház tetején, vagy udvarán. Már néhány napja az a sejtelem nyugtalanítá a várost, hogy a város bombáztatni és porrá égettetni fog. Az ostromló sereg fővezérlete tudtul adatá Hentzinek, hogy a pesti oldalról egy puska sem fog elsüttetni, tehát kímélje a várost. De Hentzi osztrák vezér volt, s ezzel, úgy hiszem, mindent elmondtam, legalább a magyar közönség előtt.
A békés sörözők rémülve ugráltak fől az asztaloktól, s amint néhány perc múlva egy másik bomba – de ez már jó távol, valahol a Lánchíd körül – esett a városra, az egész kocsma kiürült. Csak néhány fiatal ismerősöm ült még mellettem, de már ezek is erősen sürgettek a távozásra. Az ablak alatt futók robogása hallatszott, kik egymást tiporták le ijedtük- és siettükben.
...
Sok város lakosságát megismertem a forradalomban, így többek közt Fehérvárt, melynek csekély népessége botokkal felfegyverkezve, egy egész rendes zászlóajt lefegyverzett, midőn Jelacsics a város alatt táborozott. Szegeden, hol a vívott csatában a város lakossága is részt vett.
És különösen Aradot, melyet alig két hónappal előbb tanultam ismerni, s melyek lakossága szitokkal és vegyes élcekkel Blomberg golyóit, s olyannyira megszokta, hogy az ágyúgolyó már rendes fűszerévé vált napi ételüknek. Mondom, amerre csak jártam, mindenütt bátor népet találtam, annál meglepőbb volt tapasztalnom a főváros lakosságának nagy ijedségét.”

Vajda János: Egy honvéd naplójából. In: Nóvé Béla (vál. és szerk.): Kortárs krónika Pákozdtól Aradig, 1848/1849. 2. bővített, javított kiadás, Budapest, Krónika Nova, 2000. 125. – Törzsgyűjtemény

Than Mór: Buda várának felszabadítása után. A kép forrása: Wikipédia

De nem csak Pest polgárainak viselkedése keltett megdöbbenést katonáinkban. A már többször idézett Karsa Ferenc vélhetőleg szemtanúként élte meg Buda visszafoglalását. Ha – mint idáig többször – visszatekintünk az 1686-os ostromra, akkor eszünkbe juthat az a több szak-, és szépirodalmi műben szereplő, Buda e liberata! hagyományőr rendezvényeken többször eljátszott romantikus, de a valóságban is megtörtént jelenet, amikor a hetvenedik életévét töltő Abdurrahman pasa katonái élén, szablyával a kezében, a mai Hess András tér környékén, az ellenségei által is hősiesnek tartott módon esett el a csatában. De mi volt a helyzet 1849-ben, amikor a várat megszálló katonáknak Heinrich Hentzi osztrák császári tábornok parancsnokolt. Tudjuk, ő is meghalt az ostrom során. De hogyan történt mindez? Ha hinni lehet Karsa Ferencnek, akkor bizony Hentzi nemcsak Pest lövetésével váltott ki ellenszenvet, de halála nemhogy a magyar honvédek, de még saját katonái szemében sem váltotta ki azt a hősnek járó tiszteletet, amit Abdurrahman pasa kivívott magának.

„Bent a várban, a 34. 26. 6. 52. zászlóaljakat követte a 17-ik honvéd és a Don Miguel zászlóalj, s nem sokára a házak, udvarok kitisztultak az ellenségtől; csak egy helyben tartották még magokat, a vár legdélibb részén, ahol Czuczor Gergely mint az osztrák hatalom rabja ülte fogságát. A várnak azt a szögletét kell még megostromolnunk.
Ekkor esett Hentzi elfogatása, mégpedig ekképpen: Hentzi egy korcsma ajtajában állt, – fején holcmiczli, tábornoki ruhája fölébe komisz baka köpönyeget öltött. Egy osztrák fogoly megmutatta a honvédeknek, hogy az Hentzi. Észrevette a várparancsnok, hogy a honvédek rá figyelnek, menekülő, nagy sebességgel a bombák közé ugrott, és a Pestre néző bástyának igyekezett. A 34. z. aljból néhány legény utána iramodik, s mikor látják, hogy mindjárt a bástyákra ér, rá lőttek. Hentzi halálosan találva elesett...”

Karsa Ferenc naplójából. Budavár bevétele. In: Nóvé Béla (vál. és szerk.): Kortárs krónika Pákozdtól Aradig, 1848/1849. 2. bővített, javított kiadás, Budapest, Krónika Nova, 2000, 126–127. – Törzsgyűjtemény

Sterio Károly: Buda ostroma. A kép forrása: Wikipédia

Buda vára ezzel felszabadult és egészen a II. világháború végéig, Budapest 1944. december 25-től 1945. február 13-ig tartó kegyetlen ostromáig nem látott harcokat. Január 30. körül már csak a budai vár és térsége maradt az országot 1944 márciusától megszálló német és a velük szövetséges magyar katonák fennhatósága alatt. Az a tény, hogy a – szintén megszálló – szovjet és a velük szövetséges román csapatok a várat csak február 13-án – a várvédők kitörését, vagy egyes történészek véleménye szerint kitörési kísérletét követően – tudták elfoglalni, újból felvetik annak a hadászati paradoxonnak az átgondolását, miszerint a 16. század közepére már elavultnak titulált Buda vára többször is borította a papírformát.

Köszönjük Somogyi Győző festőművésznek a képei közlési engedélyét!

Felhasznált dokumentumok:

Ezernyolczszáznegyvennyolcz: az 1848/49-iki magyar szabadságharcz története képekben. Egykoru képek, okiratok, eredeti kézirások, ereklyék, nevezetes nyomtatványok, kiáltványok, művészi emlékek, Budapest, Franklin, 1898
Görgey Artúr [et. al.]: A szabadságharc kilenc nagy csatája. Than Mór csataképei, Budapest, Magyar Helikon, 1978
Hamvai-Kovács Gábor: „Vitéz módra porkolábok Egörben / Dobó és Mecskei István az tisztben”. In: OSZK-blog, 2023. október 17.
Jókai Mór: A kőszívű ember fiai, Budapest, Unikornis (Jókai Mór munkái: gyűjteményes díszkiadás, szerk. Lukácsy Sándor), 1996
Katona Tamás (vál. és szerk.): Budavár bevételének emlékezete, 1849, Budapest, Európa, 1989.
Nóvé Béla (vál. és szerk.): Kortárs krónika Pákozdtól Aradig, 1848/1849, 2.bővített, javított kiadás, Budapest, Krónika Nova, 2000.

Hamvai-Kovács Gábor
(Olvasószolgálati és Tájékoztatási Főosztály)

komment

„Budát csupán gyalogsággal és taracktűzzel be lehet venni”. Első rész

2026. május 19. 06:00 - nemzetikonyvtar

A magyar honvédelem napja. 1. rész

Buda 1849-es visszafoglalásának emléknapja május 21. A magyar szabadságharc tavaszi hadjáratának csúcspontjaként 1849. május 21-én a Görgey Artúr vezette honvédsereg háromhetes ostrom után visszafoglalta Buda várát. Ennek emlékére 1992-től a kormány határozata alapján e napon ünneplik a magyar honvédelem napját.
Blogunkban kétszer kétrészes bejegyzéssel emlékezünk meg e jeles napról. Elsőként Hamvai-Kovács Gábor írását közöljük.

Jakobey Károly festménye Buda 1849-es ostromáról. A kép forrása: Wikipédia

Egy állam fennállásának és működésének alapvető feltétele, hogy meg tudja védeni állampolgárait. Ehhez szüksége van fegyveres szervekre. A fegyveres szervek működtetéséhez, pedig szükség van emberekre. Olyan emberekre, akik akár életük kockáztatásával, szükség esetén más életének kioltásával, vagy sajátjuk elvesztésével látják el feladatukat. Persze mai, sokszínű társadalmunkban akadnak olyanok, akik –mindenféle pacifista és általuk humánusnak vélt nézeteiktől vezérelve – ezt másként gondolják. De gondoljunk csak bele! Ha egy állam megszüntetné fegyveres rendvédelmi, és honvédelmi feladatokat ellátó testületeit, akkor olyanná válna, mint egy immunrendszerét elvesztett emberi szervezet. Ezért van szükség katonákra, rendőrökre és egyéb fegyveres erőkre.
Hazánkban komoly hagyománya van annak, hogy megemlékezünk nemzetünk szuverenitását védő és önvédelmi készségét kifejező fegyveres erőinkre. 1940-ben Horthy Miklós kormányzó rendelte el június 28-át honvéd nappá. A rendelet szerint ez a nap a fegyveres erők ünnepe, a katonai szellem és hadsereg belső erejének ünnepélyes megnyilatkozása a nemzet színe előtt. A második világháborút követően a kommunista államberendezkedés az 1848–49-es szabadságharc egy eseményét, az 1848-ban szeptember 29-én lezajlott pákozdi csata évfordulóját nyilvánította a fegyveres erők, illetve a magyar honvédség napjának. A rossznyelvek szerint ennek a napnak a kiválasztásába a Mihály nappal való egybeesés is belejátszott, hiszen (A Tanú című film Bástya elvtárs karakterének alapul szolgáló) Farkas Mihály töltötte be a hadügyminiszteri tisztséget. Ezt a pletykát csak erősíteni látszik az a tény, hogy rendszerváltás után a magyar honvédelem napjának megválasztásánál ugyanúgy az 1848–49-es szabadságharcot tekintették etalonnak, ugyanis a 82/1992. (V.14.) évi kormányrendelet május 21-ét nevezte meg, hiszen 1849-ben ezen a napon vette be a Görgey Artúr vezette magyar honvédség a Hentzi osztrák császári tábornok csapatai által megszállt Buda várát.

A Budai vár ostromának két parancsnoka: Görgey Artúr és Heinrich Hentzi

Korábbi két blogbejegyzésben már bemutattuk a pákozdi csata és Budavár visszafoglalásának eseményeit, történelmi összefüggéseit. Bemutattuk, hogyan látja az utókor ezen eseményeket, ezek idő- és térbeli összefüggéseit, előzményeit és következményeit. De vajon hogyan látták a kortársak mindezeket? Hogyan élték meg Buda várának ostromát az ostromlók, az ostromlottak, vagy az ott élő civil lakosság? Erről viszonylag könnyen képet alkothatunk, hiszen a szabadságharc eseményei – így Buda ostroma is – meglehetősen jól dokumentáltak, mivel hadparancsok, beszámolók, újságcikkek, kortárs visszaemlékezések egész regimentje áll rendelkezésünkre. De mielőtt ezekből szemelvényeznénk, néhány szót ejtenék fővárosunk egyik legfontosabb műemlékéről, a budai várról. Aggházy Kamil tömören és esszenciálisan így fogalmazta meg az erősség szabadságharc előtti történetét:

„A XIII. század közepe óta, amikor IV. Béla királyunk a tatárjárás tapasztalatain okulván az óbudai kiscelli dombról a »Pesti új hegy«-re, a mai Várhegyre helyezte át királyi székhelyét, s a hegyen és hegy alatt elszórtan már létező lakóhelyeket erős fallal körülkerített »város«-sá foglalta össze, egészen 1526-ig nem volt rá eset, hogy ezt a várost bárki ostromolta, méghozzá elfoglalta volna. II. Szulejmán szultán jutott csak abba a szerencsés helyzetbe, hogy a mohácsi nagy győzelem után szeptember 11-én ellenállás nélkül vonulhasson be Buda falai közé és csak 21-én hagyja el, saját serege kivonulása után a magyar őrségre bízva. A magyar uralom ezzel ismét helyreállott, de már csak rövid időre. Ferdinánd és János ellenkirályok váltakozó uralma után, 1541 augusztus 26-án a szultán a várat csellel elfoglalta. Ezután török kézen maradt 1686. szeptember 2-ig, amikor I. Lipót király 145 évi idegen uralom után, két hónapos véres ostrom árán visszafoglalta. Ettől kezdve, bár a király jogán, de idegen parancsnokok, többnyire idegen katonái kezén maradt 1848. május 11-ig.”

Aggházy Kamil: Buda ostroma 1849. május 4–21, Budapest, BFL, 2001, 110. – Törzsgyűjemény

Buda a török végvárként töltötte be legfontosabb hadászati szerepét (Joris Hoefnagel: Buda és Pest, 1617). A kép forrása: Wikipédia

Buda várának kulturális fénykora egyértelműen Hunyadi Mátyás 15. századi uralkodásához köthető, míg hadászati szempontból a 16–17. században, a török uralom alatt töltötte be legjelentősebb feladatát. Bár ezen feladat sajnos az ellenség szempontjából volt fontos, hiszen Buda, vagy ahogy a törökök hívták, Kizil Elma (Aranyalma) az Oszmán Birodalom tizedik legfontosabb városa, az „Iszlám nyugati védőbástyája”, vagyis az egyik legjelentősebb végvára volt. A Buda történetének ezen része iránt érdeklődők szíves figyelemébe ajánljuk a Buda 1686-os visszafoglalásáról szóló, illetve a török kori Budát bemutató két-két részes cikksorozatainkat. Ezen írásokban szó volt arról, hogy Buda mai, illetve az 1849-es állapotoknak megfelelő falai, továbbá védművei a török uralom alatt, főként a tizenöt éves háború után épültek ki. Az sem volt lényegtelen, hogy a vár rondellákra (körbástyákra) épült védelmi rendszere már a 16. század közepén – a szögletes, ún. olaszbástyák megjelenésekor (amelyből a budai várban összesen egy, az ún. Erdélyi bástya állt) elavultnak számított. Még inkább elavulttá vált az 1848–49-es szabadságharc idejére. De ahogy 1686-ban, a mintegy két és fél hónapnyi, minden erejüket felemésztő, iszonyatosan kemény és véres harcok során, az ostrom keresztény katonái azt megtapasztalták, úgy az 1849 májusában oda sereglett magyar honvédek legendás parancsnokukkal, Görgey Artúrral együtt szintén rá kellett ébredjenek, hogy ennek a már a török korban is elavult erősségnek a bevétele bizony nem egy délutáni teazsúr intermezzójában lezajló tornagyakorlat lesz. Görgey Artúr a következőképpen emlékszik vissza ennek körülményeire:

„Május 4-én délben zártuk körül Budát, és csak május 21-én reggel került birtokunkba a vár, vagyis csaknem tizenhét napot fordítottunk a meghódítására.
Az ellenséges várőrség állhatatosságán kívül a váratlanul szükségessé vált rendszeres ostrommunkálatok előkészületeinek hiánya, a munkálatok végrehajtása során elkövetett hibáink, ostromtüzérségünk kis száma és mindezek tetejébe a komáromi várparancsnoknak, Guyon grófnak, hogy a legenyhébb kifejezéssel éljek, idétlen akadékoskodása ennek a ránk nézve igen jelentékeny időveszteségnek fő okai.
Aligha lehet tagadni, hogy a budai várnak a Hentzi vezérőrnagy követte védelmi módszert figyelembe véve legfeljebb nyolc nap alatt hatalmunkban kellett volna lennie, ha én nem hiszek abban az előítéletben, hogy Budát csupán gyalogsággal és taracktűzzel be lehet venni, és az ostromtüzérséget Komáromból mindjárt magammal hozom, ha az ütegek építéséhez szükséges anyag beszerzéséről előre gondoskodom, és ha az ütegek építéséhez ugyanannyi eréllyel, de alaposabb szakismerettel fogok hozzá. Mert az a módszer, amellyel Hentzi vezérőrnagy Buda védelmét intézte, sajátságos képzelődésen alapult – mintha bizony egy körülzárt erőd hosszasan tartható volta nem az ostrommunkálatok szakadatlan akadályozásától, hanem a védő által a támadás körzetén kívül eső ponton véghezvitt pusztítástól függne.”

Görgey Artúr: Életem és működésem Magyarországon 1848-ban és 1849-ben, Budapest, Európa, 1988. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Ismeretlen festő: Buda ostroma 1849-ben. A kép forrása: Wikipédia

Ha valaki napjainkban végigsétál a Buda várának nyugati szélén végigfutó Tóth Árpád sétányon, ha a Halászbástyáról letekint az alant elterülő pesti tájra, vagy ha egyszerűen csak beül a Széchényi-könyvtárba egy jó könyvet olvasni, akkor nagyon nehezen tudja elképzelni, hogy ezen a helyen valamikor a – nem éppen kék színű – Duna folyón, a környéken termesztett borokon és a kocsmákban csapra vert seritalon kívül más, például vér is folyhatott. Pedig folyt, nem is kevés. Buda várának falai kegyetlenül véres harcokat láttak fennállásuk során. Nemcsak a török kori ostromok, de az 1849-es májusi is kegyetlenül próbára tette az ostromló seregek harcedzett és sokat látott katonáit. De nem csak a harcokban kellett rátermettséget tanúsítani hős honvédeinknek. Buda ostromára való visszaemlékezéseiben Karsa Ferenc honvéd egy különleges harcról is említést tesz, ahol ugyan vér nem folyt, de az égi áldás annál inkább:

„Május 15-én szürkületkor, mély álomban hevert az egész tábor, mikor az ostrom ágyúk 4 db 24 fontos, egy darab 18 fontos, mind az öt egyszerre – megdördültek.
...
Éjfél tájban újfent megdördülnek az ágyúk, de nem a földi seregek bömbölő rémei, hanem az úristen romboló hadának, az elemek hatalmának, a zivatar mindent elpusztító, elsöprő tömegeitől kísért – ádáz bombái. Eleintén fejeinkre húzott köpönyegekbe burkolódzva akartunk az úr hangjával dacolni; – de a dörgés hatalmasabb, a zápor szaporább tempóban érezteti hatalmát, s az orkán rohama, karókból összetákolt sátrainkat feldönti, s mint Csokonai stratagémája leszorít bennünket a földhöz. Alig tudott egy némely részünk a fedél alól kivakarkodni. Ízromba tört sátrainkat elsöpörte a zápor. Mit volt mit tennünk, nehogy fegyvereinket is elsodorja a zápor – fegyverbe léptünk, sorakoztunk, kelletlen ugyan, de szemben álltunk az úristen haragjának tűzi, vízi, és szél-ostrom ütegeivel. A legénység egyik kezében a puskát, a másikban a bornyúját [hátizsákját] tartva, állotunk a fél lábszárig érő és folyvást szaporodó felhőszakadás sodró vizében. Fejünk fölött, majd közöttünk egyfolytában cikázott a villám, dörgött és morajlott a mennydörgés. Ha a fegyverinket eleresztjük, elviszi őket az özönvíz, ha megtartjuk, megüthet az istennyila. Ilyen kétségek közt, szó-szótlan lehunyt szemmel álltunk örökkévalóságnak tetsző 10-15 percig.”

Karsa Ferenc naplójából. Budavár ostroma. In: Nóvé Béla (vál. és szerk.): Kortárs krónika Pákozdtól Aradig, 1848/1849. 2. bővített, javított kiadás, Budapest, Krónika Nova, 2000, 120–121. – Törzsgyűjtemény

Ágyút irányzó tűzérek. A kép forrása: Barcy Zoltán – Somogyi Győző: A szabadságharc hadserege. 1848/49 katonai szervezete, egyenruhája és fegyverzete, Budapest, Corvina, 1986, 144. – Törzsgyűjtemény

Persze Karsai Ferenc honvédnek és bajtársainak akadtak ennél kellemesebb emlékei is, amiről a napló szintén beszámol. Ahogy olvashatjuk, a szabadságharc eseményeinek a harcok során szerzett sérüléseken, vagy jobb esetben kitüntetéseken kívül egyéb tartós következményei is lehettek, sőt lettek is több honvéd számára, akár tiszt, akár egyszerű baka volt az illető. Hogy ez későbbi életükre miként hatott ki, hogy jót, vagy rosszat hozott nekik, azt nehéz megmondani. Leginkább az öreg gazda elkóborolt, majd másodmagával visszatért lovának tanmeséjét lehetne ezekhez az élethelyzetekhez viszonyítani.

„Délben [1849. május 5-én] a budai nők eleséggel, sörrel, borral megrakott kosarakkal, mint a processio özönlöttek a táborba. Még kávét, rumot, s teát is hoztak, estig közöttünk mulattak. Nem egy belsőbb viszony szövődött azon a napon a honvédek és a szép leányok között. Őrnagyunk Stetina Lipót is akkor ismerkedett meg egy Patay kisasszonnyal, a fegyverletétel már mint férjet és feleséget sújtotta őket.”

Köszönjük Somogyi Győző festőművésznek a képei közlési engedélyét!

Felhasznált dokumentumok:

Aggházy Kamil: Buda ostroma 1849. május 4–21, Budapest, BFL, 2001.
Barcy Zoltán – Somogyi Győző: A szabadságharc hadserege. 1848/49 katonai szervezete, egyenruhája és fegyverzete, Budapest, Corvina, 1986.
Görgey Artúr: Életem és működésem Magyarországon 1848-ban és 1849-ben, Budapest, Európa, 1988.
Hamvai-Kovács Gábor: „Reggel hat óra volt. Budavár minden ormán trikolor lobogott.” A magyar honvédelem napja. OSZK-blog, 2024. május 21.
Hamvai-Kovács Gábor: „Sok függött ettől a csatától. Nemcsak egy nép, hanem egy forradalom sorsa is.” A pákozdi csata emléknapja (1848). OSZK-blog, 2025. szeptember 29.
Hamvai-Kovács Gábor: „A város külső alakja is azt mutatja, hogy ez a török birodalom végvára, mint azt, hogy Magyarország egykori fővárosa.” A török Buda emléknapja. OSZK-blog, 2024. szeptember. 2.
Nóvé Béla (vál. és szerk.): Kortárs krónika Pákozdtól Aradig, 1848/1849. 2.bővített, javított kiadás, Budapest, Krónika Nova, 2000.

Hamvai-Kovács Gábor
(Olvasószolgálati és Tájékoztatási Főosztály)

komment

Címkék: horthy miklós 1849 farkas mihály görgey artúr hamvai-kovács gábor buda visszafoglalása olvasószolgálati és tájékoztatási főosztály somogyi győző joris hoefnagel a magyar honvédelem napja nóvé béla karsa ferenc aggházy kamil heinrich hentzi jakobey károly

Egykori itáliai papírmalmok és papírgyárak nyomában

2026. május 15. 10:47 - nemzetikonyvtar

Munkatársaink 2026. május 1. és 7. között a Magyar Papírmúzeum szervezésében egyhetes szakmai úton vettek részt Olaszországban, amelynek során három, történelmi papírmalmok és papírgyárak alapjaira épülő papírmúzeumot látogattak meg: a toscolano-madernói Museo della Cartát, a pesciai Museo della Carta di Pesciát, valamint a fabrianói Museo della Carta e della Filigranát. Könyvtárunk Állományvédelmi és Restauráló Osztályát Horváth Diána, Franges Krisztina, Tóth Zsuzsanna, Koppán Orsolya és Érdi Marianne képviselte, míg a Régi Nyomtatványok Tára részéről Szebelédi Zsolt csatlakozott a csoporthoz.

A szakmai út résztvevői

A látogatások során a résztvevők megismerkedtek az intézmények történeti gyűjteményeivel, és az ott dolgozó szakemberek segítségével átfogó képet kaptak a múzeumok szakmai, oktatási és közönségkapcsolati tevékenységéről is. A személyes találkozások egyúttal lehetőséget teremtettek későbbi szakmai együttműködések megalapozására, amelyek a vízjelkutatások előmozdítását is jelentősen segíthetik.
Az első helyszín a Toscolano-völgyben található Museo della Carta volt. A Toscolano-völgy papírmalmainak története közel hét évszázadra nyúlik vissza. Az első biztos adat 1381-ből származik, de a papírkészítés már évtizedekkel korábban megkezdődhetett a térségben. A 15. századra már több malom működött a folyó mentén. A Velencei Köztársaság idején (1426–1797) a környék papírgyártása mennyiségében és minőségében is kiemelkedővé vált, különösen a 16. században, amikor a nyomtatás elterjedése ugrásszerűen növelte a papír iránti keresletet. A helyi papírt a mediterrán kereskedelmi útvonalakon egészen Konstantinápolyig szállították. A fejlődést az 1630-as pestisjárvány törte meg: számos malom bezárt, de a termelés később fokozatosan újraindult. A Velencei Köztársaság bukása után új korszak kezdődött, amely végül a 19–20. század fordulójának iparosodásával zárult le. Magát a múzeumot a völgyben az utoljára, 1960-ban bezárt papírgyár területén alakították ki. A múzeum vezetése rendkívül szívélyesen fogadott bennünket, és tartalmas beszélgetést folytattunk a munkánkról, valamint egy esetleges későbbi együttműködés lehetőségeiről.
A múzeumban megtekintettük a kézi papírkészítés valamennyi fontos eszközét: a kalapácsos zúzóművet, a merítőkádakat, a merítőszitákat és a hollandi őrlőt is.

Papírmerítőkád Toscolano-Madernóban

Gyönyörű, művészi kivitelezésű vízjeleket láthattunk, jóllehet ezek egy része Fabrianóból származott. Hosszú időn keresztül Toscolanóban készítették a biztonsági vízjellel ellátott papírokat is. Különösen látványos volt a régi síkszitás papírgép, amelynek vízjelnyomó hengereit szintén megőrizték. A múzeumlátogatás után bejártuk a természeti adottságait tekintve is lenyűgöző völgyet, ahol számos egykori papírmalom mára romossá vált épületét is megtekinthettük. A múzeum munkatársai elmondták, hogy a látogatók számára bemutató jelleggel ma is készítenek kézi merítésű papírt.
Következő állomásunk a pesciai Museo della Carta di Pescia volt, ahol az intézmény igazgatója, Massimiliano Bini fogadott bennünket. A helyi papírmalom fénykora szorosan összefonódott a Magnani család nevével, amely a 18. század végére a toszkán papírkészítés meghatározó szereplőjévé vált. Giorgio és Domenico Magnani 1783-tól jelentős beruházásokkal építették fel vállalkozásukat: 1813-ra már hét malmot működtettek, több tucat családnak biztosítva megélhetést, és gyakorlatilag uralva a térség papíriparát. A 19. század közepére tizenkét papírmalmukkal Európa élvonalába kerültek, termékeik pedig Brazíliától Észak-Amerikáig világszerte keresettek voltak. Az igazgató elmondása szerint a múzeum gyűjteménye elsősorban a Magnani-korszakhoz kapcsolódik, így a fókusz a 18–20. század történetére irányul.
A malomban egészen 1992-ig folyt papírmerítés, és csak a bezárást követően alakították át múzeummá. Az igazgató vezetésével itt is megtekinthettük a hagyományos papírkészítés eszközeit: a kalapácsos zúzóművet, a merítőkádakat és a vízjeles merítőszitákat.

Zúzóművek a Pescia papírmúzeumban

Toscolano-Madernohoz hasonlóan itt is készül kézi merítésű papír, elsősorban bemutató céllal, de a látogatók helyben készült papírokat szuvenírként is vásárolhatnak. Különösen érdekesek voltak a merítősziták, köztük az árnyalatos vízjelek készítésére szolgáló változatok. A múzeumlátogatás után egy igazi gyöngyszemet is felfedeztünk: Sassoferrato városát.
Harmadik célpontunk az itáliai papírkészítés történelmi fellegvárának tekinthető Fabriano volt. A helyi papírkészítés nem csupán azért bír kiemelkedő jelentőséggel, mert itt már a 13. századtól működtek papírmalmok, hanem azért is, mert a helyi mesterek számos meghatározó technológiai újítást vezettek be. Ilyen volt például a papír állati enyvezése, amely megakadályozta, hogy a tinta szétfolyjon az írás során; a kalapácsos zúzómű alkalmazása, amely jelentősen javította a feldolgozás hatékonyságát és minőségét; valamint magának a vízjelhasználatnak az elterjedése is Fabrianóhoz köthető. Az itt készült papírok kiváló minőségükről váltak Európa-szerte híressé.
A papírkészítés a 17. századtól hanyatlásnak indult, ám a 18. század végén Pietro Miliani új lendületet adott a város papíriparának. 1782-ben egyesítette a helyi papírmanufaktúrák jelentős részét, létrehozva a Cartiere Pietro Miliani vállalatot. A 19. század során a cég jelentős ipari modernizáción ment keresztül, és 1851-ben a londoni világkiállításon aranyérmet nyert. A Miliani-üzemek különösen a biztonsági papírok és a művészpapírok gyártásában váltak világhírűvé. A 20. században a fabrianoi papírgyártás továbbra is meghatározó szerepet játszott Olaszországban: a vállalat állami ellenőrzés alá került, majd Cartiere Miliani Fabriano néven működött tovább. 2002-ben a céget a Fedrigoni csoport vásárolta meg, amely ma is kézzel készített művészpapírokat, akvarellpapírokat, rajzpapírokat állít elő, valamint gépi biztonsági és speciális papírok is gyárt.

Papírmerítő mester Fabrianoban

A Museo della Carta e della Filigranaban – a Papír- és Vízjelmúzeumban – különösen szívélyes fogadtatásban részesültünk. Rövid megbeszélésünket követően az igazgatónő, Francesca Manucci személyesen tartott számunkra tárlatvezetést. A hagyományos papírkészítés folyamatának bemutatása után utunk talán leglátványosabb részéhez érkeztünk: a múzeum páratlan vízjelgyűjteményéhez. Itt egyrészt kiállították a 13. század végéről fennmaradt legkorábbi vízjeleket, másrészt különösen impozáns volt az árnyalatos vízjeleket bemutató gyűjteményük. A vezetés után lehetőségünk nyílt betekinteni a helyi levéltár anyagába is, ahol az itáliai papírgyártás 13. századi kezdeteihez kapcsolódó dokumentumokat tekinthettünk meg. Ezt követően a Gianfranco Fedrigoni nevét viselő alapítvány, a Fondazione Fedrigoni Fabriano gyűjteményében is külön vezetést kaptunk. Először az üzleti levéltárban jártunk, ahol betekintést nyerhettünk az alapítvány által gondozott papírgyári dokumentáció gyűjteménybe, megtekintettük az árnyalatos vízjeleket bemutató kiállítást, illetve bemutatták számunkra a páratlan vízjelkatalógusukat is. Ezt követően látogatást tettünk az egykori Cartiere Miliani Fabriano gyár épületében. Itt lehetőségünk volt betekinteni a valaha ott dolgozó szakemberek, művészek világába, a hagyományos eszközök, gyűjtemények, kiállítás anyagok és videófelvételek segítségével. Végigjárhattuk a papírgépeken időnként ma is használt vízjeles hengerszita gyűjteményt, valamint megtudhattuk azt is, hogyan készülnek viaszba vésett művészi portrék felhasználásával, a galvanoplasztika eljárását is alkalmazva az árnyalatos vízjelek merítőszitái. Igazi különlegességük a 2295 darabos, kézi papírkészítéshez használt vízjeles merítőszita gyűjtemény.

Vízjelszita-gyűjtemény Fabriano

Ez a páratlan kollekció segít megérteni az európai papírkészítés történetét, és fejlődését, ezért a papírtörténet szempontjából kiemelkedően fontos ennek a technikai örökségnek a megőrzése.
Az egyhetes olaszországi szakmai út így nemcsak három különleges papírmúzeum megismerését jelentette. A látogatások során szerzett tapasztalatok és a helyi szakemberekkel folytatott eszmecserék új ismeretekkel gazdagították a résztvevőket, és felvetették a papír- és vízjelkutatás nemzetközi együttműködésének jelentőségét is. A személyes találkozások, a gyűjtemények közvetlen megismerése és a műhelyek működésének áttekintése mind hozzájárultak ahhoz, hogy ez a szakmai párbeszéd kézzelfogható alapokra helyeződjön.
Az út végére kirajzolódott, hogy a papír nem csupán hordozóanyag, hanem kulturális emlékezet, technológiai innováció és kézműves tudás lenyomata is egyben – amelynek megőrzése és kutatása közös európai felelősség.

Árnyalatos vízjel Fabriano

Franges Krisztina
(Állományvédelmi és Restauráló Osztály)
Szebelédi Zsolt
(Régi Nyomtatványok Tára)

komment

„fagyos ujjal ölelgetnek” – a fagyosszentek

2026. május 12. 06:00 - nemzetikonyvtar

Szent Pongrác, Szent Szervác, Szent Bonifác, (néhol Szent Orbán is) az ún. fagyosszentek közé tartozik. A népi megfigyelések szerint május 12.,13., 14. ill. 25. környékén az időjárás hirtelen hűvösre fordul, sokszor még fagy is jön, amely a rügyeket, a virágokat és a sarjadó vetést tönkreteheti.

„Göcsejben fagyosnapok néven tartja számon Pongrác, Szervác, Bonifác (máj. 12, 13, 14) alakját és napjait a közép-európai, tehát a hazai néphagyomány is. […] Mindszent idősebb népe úgy véli, hogy e szentek úgy fagytak halálra: nyomorult betegeket a maguk ruhájába takargattak. Ezek megmaradtak, ők azonban belehaltak a névünnepükön hirtelen támadt hidegbe. A szegedi tanyák öregjei szerint a garabonciások valamikor el tudták űzni a fagyosszentek haragját, mert ezekben a napokban könyvükből ráolvastak az időre.
Pereked baranyai faluban mondogatják: sok bort hoz a három ác, ha felhőt egyiken sem látsz. A rábaközi Vág népét a környékbeliek azzal ugrasztják, hogy a fagyosszentek nevét és ünnepét furfangosan decemberre írták át. Ha májusi fagy éri a szőlőt, Eger szőlőművesei így fakadnak ki: a fagyosszentek megszüreteltek.
Ha a fagyosszentek napjaiban az idő hidegre fordult, az eleki németek trágyát égettek és félreverték a harangokat.”

Bálint Sándor: Fagyosszentek. In: Uő.: Ünnepi kalendárium 1., Budapest, Szent István Társulat, 1977 – Magyar Elektronikus Könyvtár

Szent Pongrác ókeresztény vértanú volt, akit a Diocletianus császár nevéhez fűződő üldözésekor fogtak el és a Via Aurelia mentén fejeztek le (†304), Szent Bonifác szintén Diocletianus és Maximianus császárok idején Tarsus városában szenvedett vértanúhalált a 3 és a 4. század fordulóján, Szent Szervác püspök pedig – legendája

„Pongrác igen nemes szülőktől származott. Frígiában veszítette el atyját és anyját. Ekkor Dénes, atyai nagybátyja gyámságára maradt. Együtt tértek vissza Rómába, ahol atyja nagy öröksége várt rájuk. Az ő negyedükben bujkált híveivel Kornél pápa, s tőle vette fel a keresztséget Dénes és Pongrác. Végül Dénes békében elhunyt, Pongrácot pedig elfogják, és a császár elé hurcolják. Pongrác ekkor mintegy tizennégy éves volt.
Azt mondja neki Diocletianus császár: „Gyermekem, nem szeretném, gonosz halállal kellene meghalnod! Te még kisfiú vagy, könnyen rá lehetett szedni téged. Mivel nemes vagy és egy számomra oly kedves embernek voltál a fia, kérlek, hagyj föl ezzel az őrültséggel! Úgy fogok bánni veled, mint saját fiammal.” Pongrác erre így válaszolt: »Ha a testem szerint gyermek vagyok is, szívemben vénséges vén vagyok. Az én Uram, Jézus Krisztus erejénél fogva annyit számít nekem a ti fenyegetésetek, mint ez a képmás itt, amit nézünk. Ezek az istenek, akiket szerinted tisztelnem kellene, csalók és saját nővéreik megrontói, akik még szüleiknek sem irgalmaztak. Ha ma ugyanez valamelyik szolgádról derülne ki, rögtön megöletnéd. Csodálom, hogy nem szégyelled tisztelni ezeket!« A császár látta, hogy a gyermek legyőzte, s parancsot adott, hogy fejezzék le a Via Aurelián. Ez az Úr 287. esztendeje táján történt. Pongrác testét Cocavilla, egy szenátor felesége temette el nagy buzgósággal.”

Szent Pongrác [május 12.], részlet (fordította: Madas Edit). In: Legenda Aurea, Budapest, Helikon, 1990 – Magyar Elektronikus Könyvtár

Ismeretlen szobrász: Szent Pongrác pálmával, mellén ereklyéje és Pongrác életnagyságú aranyozott ezüst fejereklyetartó hermája. 1600. k. Basilica San Pangrazio, Roma. A kép forrása: Szilárdfy Zoltán: Martyr candidatus. Római Szent Pongrác ikonográfiájához. In: Magyar Egyháztörténeti Vázlatok 16., 2004 / 1-2. sz., 176., 175. – Törzsgyűjtemény

„Szervác a rajnavidéki Maastricht püspöke volt (†384). Pünkösd hétfőjén halt meg, amely akkor május 13-ára esett. A legenda szerinte szabadban lévő sírját soha nem lepte be a hó, bár körülötte magasan állott a hóesés. Később templomot emeltek föléje és búcsújáró hellyé vált. Sírjánál, ereklyéinél sok beteg, ördöngös meggyógyult. Szervác hajdani jámbor népszerűségére jellemző, hogy legendája szerint ősei Jézus Krisztusnak voltak rokonai, éspedig Szent Anna húgának ivadékai..”

Bálint Sándor: Május 13. (részlet) – In: Uő.: Ünnepi kalendárium 1., Budapest, Szent István Társulat, 1977 – Magyar Elektronikus Könyvtár

Szerváciusz püspök. In: Jacobus de Voragine (ca 1230-1298): Legenda Aurea Sanctorum, Augsburg, 1482, 133. Fametszet, Az eredeti dokumentum őrzőhelye: Pannonhalmi Főapátsági Könyvtár Jelzet: 122-H-25. A kép forrása: Jeles napok tartalomszolgáltatás

„[Bonifác] Egy Aglaes nevű nemes hölgy vagyonának volt a sáfára, akivel paráznaságba keveredett. Később isteni intésre töredelmesen megbánták bűnüket, és elhatározták, hogy Bonifác a vértanúk holttesteinek megkeresésére indul, hátha ily módon, engedelmesen szolgálván, imáik révén üdvöt nyerhetnek. Néhány nap múlva megérkezett Bonifác Tarsus városába, és azt mondta társainak: „Menjetek és kerítsetek szállást, én pedig megkeresem azokat, akik után nagyon vágyódom: a küzdő vértanúkat.” Odasietett tehát, és látta a boldogságos vértanúkat: az egyiket a lábánál fogva akasztották fel és tüzet gyújtottak alája, a másikat négy fa közé feszítve lassan kínozták, egy harmadikat vaskarmokkal hasogattak […] Bonifác távolról szemlélte őket, és Krisztus szeretetétől hevítve kiabálni kezdett: „Nagy a szent vértanúk Istene!” Odafutva leült lábaikhoz, bilincseiket csókolgatta, és szólt: „Tapodjátok meg az ördögöt, Krisztus küzdő vértanúi! Csak még egy kicsit tartsatok ki! Rövid a szenvedés, amit örök nyugalom és kimondhatatlan megelégülés követ majd. E kínzások, amiket Isten iránti szeretetből elszenvedtek, csak ideig-óráig tartanak, egy pillanat alatt el is múlnak, és rövidesen az örök boldogság örömébe juttok, ahol Királyotok látásának örvendeztek, néki mennyei énekek dicséretét zengitek, az angyalok kórusában a halhatatlanság díszébe öltözve meglátjátok majd, amint az örök szenvedés poklában gyötrődnek pribékjeitek.”

Szent Bonifác vértanú [május 14.], részlet (fordította: Sarbak Gábor). In: Legenda Aurea, Budapest, Helikon, 1990 – Magyar Elektronikus Könyvtár

Bonifác ókeresztény vértanú. In: Jacobus de Voragine (ca 1230-1298): Legenda Aurea Sanctorum, Augsburg, 1482, 177. A kép forrása: Jeles napok tartalomszolgáltatás

„Pedig e három jámbor szentje az Istennek igazán nem tehet róla semmit, ha kalendáriuma évfordulójuk épp e rosszhírű napokra esik. Ők igazán semmivel sem szolgáltak rá sem életükben, sem halálukban, hogy ily szomorú dicsőségre tegyenek szert a hagyományos meteorológia révén. Csakhogy ez nem sokat törődve az ő ártatlanságukkal, bizony megtette őket annak a jelenségnek az okaivá, amely rendesen az ő emléknapjaikhoz fűződik. Erre vall a magyar nevükön a »fagyosszentek« címén kívül az is, amelyet Dél-Németországban viselnek, ahol »Eismänner« (jégemberek) néven ismeretesek, holott Észak-Németországban „Die drei gestrengen Herrn” (a három rideg nagyúr) a még ünnepélyesebb titulusuk.”

Katona Lajos: A „fagyosszentek”. In: Uő.: Folklór-kalendárium, Budapest, Gondolat, 1982 – Magyar Elektronikus Könyvtár

S. A., szerk.
(Főigazgatói Kabinet)

komment

Címkék: bálint sándor fagyosszentek jacobus de voragine madas edit főigazgatói kabinet diocletianus császár katona lajos szent pongrác szent bonifác szent szervác maximianus császár szilárdfy zoltán

„Alleluja! Itt vagyok, engem küldj!” – Boldog Salkaházi Sára

2026. május 11. 06:00 - nemzetikonyvtar

127 évvel ezelőtt született Salkaházi Sára vértanú, szociális testvér, akit 20 évvel ezelőtt avattak boldoggá

1899. május 11-én született Salkaházi Sára szerzetes, a Szociális Testvérek Társasága tagja, akit 1944. december 27-én az általa bújtatottakkal együtt a nyilasok lőttek agyon a Duna-parton. Örökfogadalmas szerzetesként választotta mottóként: „Alleluja! Ecce ego, mitte me!” (Alleluja! Itt vagyok, engem küldj!). 1943-ban tudatosan felajánlotta életét az üldözöttekért:

„Tele van a szívem-lelkem lobogó lelkesedéssel! – Az indítást, hogy életemet, ill. halálomat ajánljam fel a testvérekért, követhetem. Előterjesztettem elöljáróknak, lelkiatyának, s engedélyt kaptam! S a boldogságnak első mámorában eltűnt az a természetes borzongás, ami eddig kavargott bennem. De arra számítok, hogy újra előjön. Nem baj. A fölajánló imát már összeállítottam. Most még meg kell várnom Margit testvért. S akkor, akkor felajánlhatom magam. Hála Neked teljes Szentháromság!”

[1943. szeptember 14.] – A szeretet tüzével. Válogatás Salkaházi Sára naplójából, Budapest, Új Ember, 2008, 48. – Törzsgyűjtemény

Salkaházi Sára 14 éves korában Szűzanya éremmel. In: Boldog Salkaházi Sára Emlékkönyv, Budapest, Szent István Társulat, 2006 – Törzsgyűjtemény

„Ahová viszel, oda akarlak követni. Örömmel, boldogan, készségesen szabadon. … Teljesedjék bennem és általad a Te akaratod. Legyen bármily nehéz, szeretni és imádni kívánom a Te akaratodat! Akarategység Veled, én Jegyesem, én Szerelemem.”

[1937. július 27.] – A szeretet tüzével. Válogatás Salkaházi Sára naplójából, Budapest, Új Ember, 2008. 48. – Törzsgyűjtemény

Salkaházi Sára (1899–1944) 1929-ben lépett be a Szociális Testvérek Társaságába. A II. világháború idején óriási kockázatot vállalva menekítette az embereket, elsősorban az öregeket, a betegeket és a gyengéket: üldözött zsidók, nők és gyerekek százait rejtegette budapesti rendházukban. Miután valaki följelentette őket, a nyilasok – az általa bújtatottakkal együtt – a Duna-partra hajtották utolsó állomáshelyéről, a Bokréta utcából…

„1944. december 27-én a nyilasok … körülzárták a Bokréta utcai munkásnőotthont, amely Sára testvér vezetése alatt állt. Zsidók után kutattak, s négy gyanús személyt, valamint Bernovits Vilma hitoktatónőt őrizetbe vették. Sára testvér éppen nem tartózkodott a házban, csak végszóra érkezett meg. Kikerülhette volna a letartóztatást, de nem tette meg. Mint az otthon felelős vezetőjét, őt is elhurcolták, s egy szemtanú szerint még aznap este mind a hatukat – mezítelenre vetkőztetve – a jeges Dunába lőtték Budapesten, a Szabadság-híd lábánál. A kivégzés előtti percben Sára testvér gyilkosai felé fordulva letérdepelt, és égre emelt tekintettel nagy keresztet vetett magára. Isten elfogadta felajánlását, vértanúsága beteljesedett.”

Salkaházi Sára életútja – A szeretet tüzével. Válogatás Salkaházi Sára naplójából, Budapest, Új Ember, 2008, 48. – Törzsgyűjtemény

Salkaházi Sára szociális testvér 1944-ben. In: Boldog Salkaházi Sára Emlékkönyv, Budapest, Szent István Társulat, 2006. – Törzsgyűjtemény

„Mindentől elszakadni. Mindentől szabadnak lenni! Ne kössön se anyagi, se szellemi, se vérségi kötelék! Egyedül a szeretet kössön!”

[1943. november 24.]. In: A szeretet tüzével. Válogatás Salkaházi Sára naplójából, Budapest, Új Ember, 2008. 74. – Törzsgyűjtemény

2006. szeptember 17-én, XVI. Benedek pápa felhatalmazásával Erdő Péter bíboros, prímás, esztergomi érsek a Szent István-bazilika előtti téren a boldogok sorába emelte Salkaházi Sára vértanút, szociális testvért. (Salkaházi Sára boldoggá avatása azért is jelentős esemény, mert kilencszáz év elteltével ez volt az első boldoggá avatás Magyarországon. Hasonló szertartás legutóbb 1083-ban volt, amikor Szent Istvánt és fiát, Szent Imre herceget, valamint az őt nevelő Szent Gellért püspököt avatták boldoggá.)

„Megfosztottak ruháidtól,
s Te beburkolóztál a keresztbe.
Úgy tekintettél rájuk, mintha drága ékszerrel is
felékesítettek volna,
térden állva fogadtad a menyegzős köntöst
s hozzá a koronát, amit készített neked a Mester,
s éppen általuk, akik nem tudták mit cselekszenek,
éppen általuk s talán értük is,
meg azokért, akiket magfosztottak ruháiktól,
mielőtt hosszú sorokban elhajtották őket a soha
vissza nem térés kapujáig […]”

Schéda Mária: X. állomás. Salkaházi Sára emlékére (részlet). In: Uő. Boldog vagy, Sára? Salkaházi Sára útja a vértanúságig, Budapest, Új Ember, 2006, 112. – Törzsgyűjtemény

Salkaházi Sára szerzetes emlékét tábla hirdeti a Szabadság híd pesti hídfőjénél és a Bokréta utca 3. alatt.

Nagyobb térképre váltás

S. A., szerk.
(Főigazgatói Kabinet)

komment

Címkék: fasizmus xvi. benedek pápa erdő péter salkaházi sára szociális testvérek társasága főigazgatói kabinet schéda mária

„Tűnő éltem rövidségét én tehát nem siratom”

2026. május 07. 06:00 - nemzetikonyvtar

250 éve született Berzsenyi Dániel

Berzsenyi Dániel 1776. május 7-én született a Vas vármegyei Egyházashetyén, középbirtokos nemesi családban. Édesapja, Berzsenyi Lajos a korabeli jómódú vidéki nemesség szokásrendjéhez híven jogot végzett, de ügyvédi gyakorlatot nem folytatott, vármegyei hivatalokra nem pályázott, megszerzett tudását csak műveltségének gyarapítására fordította, a korabeli magyar szokásjog szerint készen állva arra, hogy peres ügyekben szükség esetén szabadlábon, ügyvéd nélkül védekezhessen. Komoly, tekintélyes, művelt férfi volt, a görög és római klasszikusokat nagyon szerette, birtokán elvonultan élt, gazdálkodott, olvasgatott. Édesanyja, a szintén falusi nemes Thulmon Rozália féltő gonddal vette körül az átlagosnál gyengébb testalkatú, beteges fiút, és férjével egyetértésben gyenge fizikumára hivatkozva csak tizenkét éves korától engedte iskolába a kis Dánielt. Dániel így 1788 őszén kezdte meg tanulmányait a soproni Evangélikus Líceumban.

Donáth János (1744–1830): Berzsenyi Dániel arcképe. Olajfestmény. Borítókép innen: Tóth Sándor Attila: „Minden órádnak leszakaszd virágát”. Lehetséges (neo)latin szöveg- és képvilágok Berzsenyi Dániel poézisében. Szeged, Juhász Gyula Felsőoktatási Kiadó, 2021. – Törzsgyűjtemény

Kivételes képességű diák volt; a latin és német nyelvet nagyon jól elsajátította. Sok könyvet olvasott a humán tudományok köréből, és Kis Jánossal együtt alapító tagja volt a Nemes Magyar Társaságnak, az iskola magyar nyelvű önképzőkörének. Talán leginkább túlkorossága volt az oka, hogy a soproni diákság körében kakukkfióka lett: nehezen tudott alkalmazkodni a líceum szokásrendjéhez, néha órára sem ment be. Édesapja, látván a római klasszikusokhoz való vonzódását, kezébe adogatta, illetve tanuló fiával együtt olvasta az ókori római prózaírókat, de a „fertelmes poétáktól”, különösen Ovidius hatásától mindenáron óvni szerette volna az egyébként is heves képzelőerejű, makrancosságra hajló fiút. A fiú azonban annál inkább megszerezte a klasszikus triász (Vergilius, Horatius, Ovidius) költői munkáit, és éjjelente, titokban olvasta őket. A szigorú atya szíve imádságát azonban, úgy tűnik, mégis meghallgatta az örök Gondviselő, mert a fiú leginkább az ódaköltő Horatius verseit kedvelte meg. Így Berzsenyit már nagyjából Toldy Ferenc óta „a magyar Horác” néven is emlegetik az irodalomtörténészek.

Alkotói módszere. Ódái

Alkotói módszerére, egész költészetére leginkább a klasszikus imitáció (imitatio classica) jellemző. Ez a reneszánsz korban gyökerező és az egész kora újkori európai irodalomban alapvető szerepet játszó irodalmi, művészeti irányzat nem plagizálást, nem az ókori klasszikus auktorok silány, szolgai utánzását jelentette, hanem a klasszikusok írásművészetének a szabályain alapuló, önálló, szabad alkotótevékenységet. Az imitatio a kora újkori szerzőknél gyakran lépett tovább az aemulatio (versengés) szintjére. Az imitatio classica tehát az ideáltípusnak tartott klasszikus szerzők műveivel egyenrangú, magas színvonalú művek létrehozását jelenti. Berzsenyi legfőbb lírai műfaja az óda, amely ebben az időben még Európa-szerte is a leggyakrabban művelt költői műfaj volt. A versírás még nála is, mint Csokonainál, a legtöbbször valamilyen alkalomhoz kötődik, amelyet az egyes versek címe is szemléltet: Kisfaludy Sándorhoz; Herceg Esterházy Miklóshoz; Virág Benedekhez; Egy leánykához; Egy hívtelenhez. Ódáiban a magyar költői nyelvet addig sosem látott magaslatokra emelte. Sikerültebb költeményei bámulatra méltó fenséggel, nyelvi erővel, tündöklő fénnyel, dübörgő, érces hangokkal szólnak, tartalom és művészi forma összhangját teremtve meg. Mint például itt:

„Lelkedhez illő tárgy a nép erkölcse!
Az erkölcs-alkotó teremt népet,
Az erkölcs minden polgártestnek lelke,
E talpon áll létünk, alkotmányunk,
Ezen függ mind egyes, mind köz szerencsénk;
Minden népek, kiket csak esmerünk
Most és a mult kor történeteiben,
Az erkölccsel nőttek s viszont fogytak.

A fényűzés és a bujálkodás
A nagy polgártestben lassú méreg;
De ily csekély népben, mint a magyar,
Nemcsak betegség az, hanem halál.
Más nép erős temérdekségében,
Ezt a fekvés, amazt kereskedés

Gazdaggá és hatalmassá teszi:
De nékünk részünk mindezekben nincs.
Mi az hát, ami a magyart emelheti?
Valóban nem más, mint az ész s erkölcs:
Csak úgy állhat meg a mi kis testünk,
Ha az lélekkel s erővel teljes.”

Berzsenyi Dániel: Kazinczy Ferenchez (1809. dec. 31.) Részlet. In: Berzsenyi Dániel költői művei. Bev. és jegyz. Merényi Oszkár, Budapest, Magyar Tudományos Akadémia, 1936, 223–224. – Törzsgyűjtemény

Barabás Miklós (1810–1898): Berzsenyi Dániel. Litográfia. In: Merényi Oszkár: Berzsenyi Dániel, Kaposvár, Uj-Somogy Nyomda- és Lapkiadó Rt., 1938. – Törzsgyűjtemény

Életfilozófiája. Közösségi költő és niklai remete

Már ebből a kis részletből is láthatjuk, hogy a későbbi nagy klasszikusokhoz, Vörösmartyhoz, Petőfihez, Aranyhoz hasonlóan költészetében Berzsenyi is társadalmi, erkölcsi, művelődési programot hirdetett, elsősorban közösségi költő volt. A makrancos diákból családos ember, ősi kötelességéről meg nem feledkező, élete végéig tiszta szívű, jó magaviseletű nemesember lett. (Osztályrészem) 1804-ben feleségével Niklára költözött. Ettől fogva ezt a somogyi falut csak ritkán hagyta el. Ezért nevezi az utókor niklai remetének. Életbölcsességét a klasszicizmus mellett szentimentalista, népi romantikus stílusjegyeket hordozó elégiáiban is olvasói elé tárta:

„Én is örömre születtem
Arkádia berkében,
Rózsapárnán szenderegtem
Cypris ambrás ölében.

...........................................

Ah, de mint az aranyvilág,
A rózsakor elrepül!
Olympusra más isten hág,
S Dodona berke dördül.
Elvirít a szép kikelet,
S vele a hesperi liget.

Az enyém is elvirult már!
Pályám vége közelít:
Hol a gigászi Örök vár
S chaoszába elmerít,
Mint egy cseppet az óceán,
Mint egy sóhajtást az orkán.

Légyen álom, légyen bíró,
Bátran megyek elébe,
Mint egy elfáradt utazó
A vadon enyhelyébe.
Mert ha bíró: nem furdal vád,
Mert ha álom: nyugalmat ád.

................................................

Tűnő éltem rövidségét
Én tehát nem siratom,
S a jövendő kétes képét
Előre nem borzadom.
Minden kornak van Istene,
Nem zúgolódom ellene,
S kebelemben marasztom.”

Berzsenyi Dániel: Életfilozófia (1811). Részletek. In: Berzsenyi Dániel költői művei. Bev. és jegyz. Merényi Oszkár, Budapest, Magyar Tudományos Akadémia, 1936, 231–233. – Törzsgyűjtemény

Az ulmai ütközet című Berzsenyi-óda utolsó szakaszát legtöbbször a sorssal való szembeszállás, egyfajta humanista gyökerű emberi-költői dac példájaként szokták idézni. Ám ha kontextusában szemléljük ezt a versszakot, láthatjuk, hogy „a fene fátumok” itt nem az Isten örök tervét, illetve az abban megírt emberi sorsokat jelentik, hanem a napóleoni háborúk Magyarországra néző veszélyeit, amelyekre a korabeli magyar közvélemény úgy tekintett, mint az igaz Isten iránti hűséget próbára tevő, ördögi eredetű mesterkedésekre:

„Nyolc száz repült el már Budavár felett.
Villámok ádáz zápora, vérözön
Toldult s rohant rád számtalanszor:
Ámde te, mint az egekbe ötlő

Kriván, mosolygál a zivatar között.
Rémíthetetlen melled acélfalat
Vont fel körülted, s vakmerően
A haragos buzogányt ragadván

Gigászerővel harcra szegült karod,
Vívtál ezerszer többel ezer csatát:
Menj, most mutasd meg Zrínyi lelkét,
Zrínyi dicső remekét, halálát!

Merj! a merészség a fene fátumok
Mozdíthatatlan zárait átüti,
S a mennybe gyémánt fegyverével
Fényes utat tusakodva tör s nyit.”

Berzsenyi Dániel: Az ulmai ütközet (1805) Részlet. In: Berzsenyi Dániel költői művei. Bev. és jegyz. Merényi Oszkár, Budapest, Magyar Tudományos Akadémia, 1936, 198. – Törzsgyűjtemény

A merészség mennybe utat törő gyémánt fegyvere nem az igaz Isten trónja ellen tusakodó, szentségtörő emberi törekvést jelent. Hasonló jelentésátvitelről van itt szó, mint amikor az ima erejéről beszélünk, miközben az Isten erejére gondolunk, aki az alázatos hittel könyörgő ember szavát meghallgatja és szent tetszése szerint teljesíti is.
Amint ebből a költeményből, vagy például A felkölt nemességhez című ódából is láthatjuk, Berzsenyi hitt a magyar nemzetben, a magyar hősiesség, a férfias erények (virtutes viriles) és a tiszta szív, tiszta erkölcs erejében. Egy pillanatig sem volt kétséges előtte, hogy csak becsületesen érdemes élni, és ezt felnőtt férfiként életpéldájával is bizonyította. Poézise nemesi-rendi költészetnek is nevezhető, hiszen a magyarságnak ezt az erőteljes, ideális lényegét a rendi alkotmányban is szemlélte (Barátimhoz). Három igazán megtartó tényezőt látott a magyarság életében: a tiszta erkölcsöt, a keresztény műveltséget és az alkotmányt. Gyakran emlegette a „párducos ősöket”, hitt a honfoglaló magyarok és nemes utódaik véráldozatának erejében, amely a haza földjét megszenteli (Görög Demeterhez). Költői nyelvének főbb jellegzetességei: fenség, pompa, méltóság, dinamika, szenvedélyesség. Minden verssort, minden szót ki akar emelni a köznapiság szürkeségéből. Ez néha túlzott ódonságot, modorosságot eredményez, mint például Báró Prónay Sándorhoz című ódájában. Költői életműve mottójául is szolgálhat, amit Poétai harmonistika című értekezésében a költészetről írt:

„Minden eddig mondottakbul tehát látnivaló, hogy valamint minden szépnek és jónak, ugy a poesisnak is legfőbb oka és tzélja a szeretet és a szeretetbül folyó teremtés.”

Berzsenyi Dániel: Poétai harmonistika. IX. Részlet. In: Berzsenyi Dániel prózai munkái. Sajtó alá rendezte Fórizs Gergely, Budapest, Editio Princeps Kiadó, 2011, 355. – Törzsgyűjtemény

Csobán Endre Attila
(Régi Nyomtatványok Tára)

komment

Címkék: kazinczy ferenc berzsenyi dániel virág benedek kisfaludy sándor barabás miklós toldy ferenc régi nyomtatványok tára publius vergilius maro csobán endre attila donáth jános publius ovidius naso quintus horatius flaccus

A keszthelyi Balatoni Múzeum mecénása, Poór Ferenc – Ex libris gyűjtők, gyűjtemények. 71. rész

2026. május 06. 06:00 - nemzetikonyvtar

Munkák és napok – és kincsek. 137. rész

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre egyet-egyet blogunkban. A sorozat százharminchetedik részében Vasné dr. Tóth Kornélia, a Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár tudományos munkatársa „Ex libris gyűjtők, gyűjtemények” címmel indított alsorozatában a tárban található ex librisek készíttetői közül ezúttal Poór Ferencet és gyűjteményét mutatja be.

Józsa János fametszete (1976). A kép forrása: Palásthy Lajos ex libris gyűjteménye

Az ELTE bölcsészkarán végzett főiskolai docens, oktatásszervező Poór Ferenc (1931–2021) pályáját szülőfalujában, Ozorán kezdte tanítóként. Ozorai Pipo várában 1955 augusztusában megalapította a Kaposmenti Tájmúzeumot, melynek 1962-ig állt az élén. A vár megmentésén is sokat fáradozott.

Andruskó Károly grafikája. Jelzet: Exl.P/468 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Házassága révén 1962-ben került Keszthelyre. Itt a Járási Tanács művelődési osztályán felügyelő, 1967-től osztályvezető lett.

Nagy László Lázár fametszete (1973). A kép forrása: Vasné dr. Tóth Kornélia: Nagy László Lázár kisgrafikai világa, Budapest, Országos Széchényi Könyvtár, 2018, 33. – Törzsgyűjtemény

1972-től Veszprémben élt. Kezdetben a Veszprém Megyei Tanács művelődési osztályán osztályvezető-helyettesként dolgozott, majd 1976-ban a veszprémi G. Dimitrov Megyei Művelődési Központ igazgatója, 1977-től az Országos Oktatástechnikai Központ (OOK) vezető munkatársa lett. Elsősorban tréningekkel, a tréninges képzés – a videotréning – elméleti és gyakorlati kérdéseivel foglalkozott, a munka megalapozásaként feltárta ezek nyugati szakirodalmát. Kutatásaihoz kapcsolódóan vendégtanár volt a szombathelyi Berzsenyi Dániel Főiskolán, majd az ELTE TTK Oktatástechnikai Központjában és a JATE Neveléstudományi Tanszékén, külföldön a Klagenfurti Egyetem Pszichológiai Intézetében. A felnőttképzéssel kapcsolatos módszertani kutatásokat nyugdíjasként is folytatta, tréningvezetőként, oktatatásszervezőként. Rendszeresen jelentek meg szakmai írásai a felnőttképzés andragógiai és pszichológiai kérdéseiről.
Anyai nagybátyja, a neves gyűjtő és kisgrafikai szakíró Galambos Ferenc keltette fel érdeklődését az ex libris műfaj iránt. A gyűjteménye alapját képező grafikákat és a cserehátteret is ő biztosította a számára. A belépési nyilatkozatok tanúsága szerint az 1959. évi megalakuláskor lett tagja a Kisgrafika Barátok Körének. A kisgrafikagyűjtést hosszú időn át hobbiként folytatta, az ez irányú tevékenység jelentős szerepet töltött be a mindennapjaiban. Közel 15.000 darabos gyűjteményre tett szert, a hazai gyűjtők mellett széles körű kapcsolatokat ápolt külföldiekkel is.
Poór Ferenc és családtagjai részére összesen 111 névre szóló ex libris és alkalmi grafika készült, melyeket a gyűjtő személyes névjegyként cserélt ismerőseivel. Az első nevére szóló lap ifjúkori barátja, Mözsi Szabó István festőművész alkotása, egy parasztfejet ábrázoló linómetszet. Az utolsó lapot a veszprémi várral Stettner Béla metszette 1974-ben.

Stettner Béla linómetszete (1974). Jelzet: Exl.P/441 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A számára ex librist készítő grafikusok közül említhető még többek között Andruskó Károly, Kertes-Kollmann Jenő, Fery Antal, Károlyi Zsigmond, Póka György – Meskó Anna, Nagy László Lázár, Menyhárt József, Sólyom Sándor, Józsa János, Sterbenz Károly, Várkonyi Károly, Bordás Ferenc, Tellinger István, Takács Dezső, Varga Antal és Kósa Bálint. Folyamatos kapcsolatban állt a művészekkel. Galambos Ferenc révén közeli barátságba került Andruskó Károly grafikussal, aki évente többször látogatott Zentáról Magyarországra, ilyenkor Poóréknál vendégeskedett Keszthelyen, illetve Veszprémben. Andruskó lapjait rendszeresen megküldte Poór Ferencnek, így műveinek legteljesebb anyagával ő rendelkezhetett – ez kiegészült alkotásainak jegyzékével és a róla szóló publikációkkal. A szoros kapcsolatnak köszönhetően a vajdasági művész különösen sok ex librist készített Poór Ferenc nevére. Ezeken központi téma a Balaton, Keszthely és a gyűjtő szülőhelye, Ozora.
A bonyhádi Kertes-Kollmann Jenő grafikus Poór Ferenc aktuális lakhelyére, az ottani neves emberekre utalóan készített számára ex libriseket, gyakran portréábrázolásokkal. A Balaton és Keszthely vonatkozásában emléket állított Lovassy Sándor ornitológusnak, faunakutatónak és Beszédes József vízépítő mérnöknek. Lovassy Sándor (1855–1946) a keszthelyi Balatoni Múzeum egyik alapítója, a keszthelyi Gazdasági Akadémia igazgatója volt. Számos szakirányú írása közül kiemelkedik az 1927-ben megjelent Magyarország gerinces állatai és gazdasági vonatkozásaik című műve, melyet zoológusok, mezőgazdák, erdészek, kertészek stb. részére egyaránt ajánlott. Foglalkozott a Balaton élővilágával, erről jelent meg A Balaton madárvilágának rendes jelenségei (Budapest, 1897) című munkája. A tó madárvilágába ad betekintést az ornitológus portréjával az alábbi Lovassy-emlékgrafika, szintén Poór Ferenc ex librise.

Kertes-Kollmann Jenő grafikája. Jelzet: Exl.P/445 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Keszthely kapcsán felidéződik még a város életében kiemelkedő szerepet betöltő felvilágosult főúr, Festetics György (1755–1819) alakja.

Kertes-Kollmann Jenő grafikája. Jelzet: Exl.P/447 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Festetics birtokának jószágigazgatója, Nagyváthy János tanácsára az uradalmi gazdatisztek képzésére iskolát alapított, így jött létre 1797-ben a világ első, felsőfokú képesítést is nyújtó mezőgazdasági tanintézete, a Georgikon. Ennek első igazgatója Nagyváthy lett, aki szintén szerepel egy ex librisen.

Kertes-Kollmann Jenő grafikája. Jelzet: Exl.P/452 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Festetics György 1817-től Keszthelyi Helikoni Ünnepségek elnevezéssel irodalmi eseménysorozatot rendezett, amelyeken a helybeli diákság mellett megjelentek a kor ismert költői, írói. A dunántúli magyar írók találkozójaként szervezett irodalmi eseményeket Festetics anyagi támogatásával rendezték, a gróf azonban az 1819 februárjában tartott ünnepség után hamarosan elhunyt, e rendezvények így abbamaradtak. A résztvevők emlékfákat is ültettek a parkban, melyeket sajnálatos módon az 1900-as évek legelején kivágtak, majd 1920-ban a város lakói helyükre hársfákat telepítettek. A fasor közepén épült fel a nyolcoszlopos, kupolás Helikon-emlékpavilon, melyet 1921. július 2-án avattak fel. Ez a két világháború közötti állapotában látható az alábbi, 1931-ben készült képeslapon.

Keszthely, Helikon-emlékmű. Képeslap 1945 előtt. Jelzet: K.1.744 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A pavilon a második világháborúban elpusztult, de 1954-ben újból felállították, a Helikon-ünnepségek örök emlékére. Ezt mutatja be az alábbi, Poór Ferenc nevére szóló ex libris.

Andruskó Károly grafikája. Jelzet: Exl.P/466 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A gyűjtő kollekciójából többször került sor kiállításra, például az 1970. évi budapesti XIII. Nemzetközi Ex libris Kongresszushoz kapcsolódóan a keszthelyi Balatoni Múzeumban. Poór 1971-ben nagy szerepet vállalt az Első Balatoni Kisgrafikai Biennálé megszervezésében, Marcali Kiss József festőművésszel együtt, aki akkoriban a Balatoni Múzeum munkatársa volt.

Első Balatoni Kisgrafikai Biennálé, Keszthely, Balatoni Múzeum, 1971. (katalógus). Címlap

A kisgrafikai biennálét több alkalommal is megrendezték az 1970-es években Keszthelyen – ezek anyaga alapozta meg a múzeum kisgrafikai gyűjteményét, melynek gondozására Sági Károly akkori igazgató Poór Ferencet kérte fel.
Veszprémi lakosként Poór nevéhez fűződött a Kisgrafika Barátok Köre veszprémi csoportjának megalakítása 1979-ben, mely az országos találkozó itteni szervezése közben történt. Az általa szerkesztett veszprémi Horizont című folyóirat illusztrációi közt gyakran az ex librisek vitték a főszerepet. Az alábbi, nevére szóló könyvjegyen veszprémi városrészlet látható a település jelképévé vált Szent István völgyhíddal, mely Magyarország első és egyik legnagyobb, legszebb ívszerkezetű viaduktja; 1937-ben adták át. A háttérben a vár körvonalai rajzolódnak ki.

Andruskó Károly grafikája. Jelzet: Exl.P/462 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Szintén az 1930-as években építették a veszprémi várhegy elejére a Hősök kapuját, elsődlegesen az első világháború áldozatainak és a korábbi honvédőknek szentelve. Az építményt a következő képeslap 1945 előtti állapotában mutatja be.

Veszprém, Hősök kapuja. Képeslap 1945 előtt. Jelzet: Exl.V.770 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A város e nevezetességét – immár a 2. világháború utáni állapotában – egy Andruskó-grafika is megörökíti, Poór Ferencné könyvjegye.

Andruskó Károly grafikája. Jelzet: Exl.P/470 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Poór Ferenc az ex libris műfaj népszerűsítésével egyfajta képzőművészeti és kulturális missziót teljesített. Nagy szerepe volt a pápai-veszprémi Kisgrafikai Galéria létrehozásában 1976-ban. Ezekhez a – Jókai Mór Városi Könyvtárban Pápán és az Eötvös Károly Megyei Könyvtárban Veszprémben rendezett – tárlatokhoz a szereplő kortárs grafikusokról katalógusokat is kiadtak Poór Ferenc sorozatszerkesztésében, több esetben az ő anyagából. A bemutatott alkotók közt szerepelt 1976-ban Nagy László Lázár, Várkonyi Károly és Sterbenz Károly; 1977-ben Tellinger István, Bordás Ferenc és Drahos István; 1978-ban Kőhegyi Gyula, Stettner Béla és Bognár Zoltán; valamint 1979-ben Szilágyi Imre, M. Kiss József és Takács Dezső.

M. Kiss József kisgrafikai kiállítása, Kisgrafikai Galéria (Kisgrafikai füzetek 12.), az előszót írta, a katalógust és alkotásjegyzéket készítette Poór Ferenc, Veszprém, Eötvös Károly Megyei Könyvtár; Pápa, Jókai Mór Városi-Járási Könyvtár, 1979. Címlap – Törzsgyűjtemény

Poór Ferenc élete utolsó negyven évében már abbahagyta a gyűjtést, a cserét. 14.500 darabos ex libris gyűjteményét, az ehhez tartozó szakirányú kiadványokat, könyveket 2015-ben a keszthelyi Balatoni Múzeumnak adományozta. Kutatói és egyetemi, főiskolai munkásságának anyaga a Veszprém Megyei Levéltárba került.
2021 februárjában, életének 90. évében hunyt el. A család és a Balatoni Múzeum közös elhatározásából 2021 őszén Idő-vonalak címmel jubileumi kiállítással tisztelegtek munkássága előtt, a jelen cikk az idén öt éve elhunyt gyűjtőnek állít emléket.

Irodalom:

Halász Gabi: 17 hektárnyi liget a város szívében, a keszthelyi Helikon park. In: Csodálatos Balaton portál, 2020. november 17.
Galambos Ferenc: Ex libris kiállítások. In: Kisgrafika Értesítő, 1970. december, 738.
Helikoni ünnepek. In. A Pallas nagy lexikona
A Helikoni ünnepségek rövid története. In: ZalaMédia – A helyi érték, 2010. április 27.
Hírek. In: Kisgrafika, 1974/3. sz., 36.
Hírek. In: Kisgrafika, 1979/3. sz., 38.
Idő-vonalak – kiállítás Poór Ferenc gyűjteményéből. In: Híradó, Keszthelyi Televízió, 2021. szeptember 29.
Idő-vonalak. Emlékkiállítás dr. Poór Ferenc kisgrafikai gyűjteményéből az Első Balatoni Kisgrafikai Biennálé 50. évfordulóján. In: a Balatoni Múzeum honlapja, 2021. szeptember 24.
M. Kiss József kisgrafikai kiállítása, Kisgrafikai Galéria (Kisgrafikai füzetek 12.), az előszót írta, a katalógust és alkotásjegyzéket készítette Poór Ferenc, Veszprém, Eötvös Károly Megyei Könyvtár; Pápa, Jókai Mór Városi-Járási Könyvtár, 1979.
Németh István Péter: A könyv-jegyesség dicsérete. Dr. Poór Ferenc és családja ex libris gyűjteménye a Balatoni Múzeumban. In: Balatoni Múzeum, blog, 2018. december 14.
Poór Ferenc. In: Veszprém megyei életrajzi lexikon. In: Az Eötvös Károly Megyei Könyvtár honlapja
Poór Ferenc: Oktatási-képzési tréningek könyve, Eger, Líceum Kiadó, 2011.
Vidéki csoportjaink életéből. In: Kisgrafika, 1979/1– sz., 21.

Vasné dr. Tóth Kornélia
(Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

Az Ex libris gyűjtők, gyűjtemények című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész; 56. rész; 57. rész; 58. rész; 59. rész; 60. rész; 61. rész; 62. rész; 63. rész; 64. rész; 65. rész; 66. rész; 67. rész; 68. rész; 69. rész; 70. rész

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész; 56. rész; 57. rész; 58. rész; 59. rész; 60. rész; 61. rész; 62. rész; 63. rész; 64. rész; 65. rész; 66. rész; 67. rész; 68. rész; 69. rész; 70. rész; 71. rész; 72. rész; 73. rész; 74. rész; 75. rész; 76. rész; 77. rész; 78. rész; 79. rész; 80. rész; 81. rész; 82. rész; 83. rész; 84. rész; 85. rész; 86. rész; 87. rész; 88. rész; 89. rész; 90. rész; 91. rész; 92. rész; 93. rész; 94. rész; 97. rész; 98. rész; 99. rész; 100. rész; 101. rész; 102. rész; 103. rész; 104. rész; 105. rész; 106. rész; 107. rész; 108. rész; 109. rész; 110. rész; 111. rész; 112. rész; 113. rész; 114. rész; 115. rész; 116. rész; 117. rész; 118. rész; 119. rész; 120. rész; 121. rész; 122. rész; 123. rész; 124. rész; 125. rész; 126. rész; 127. rész; 128. rész; 129. rész; 130. rész; 131. rész; 132. rész; 133. rész; 134. rész; 135. rész; 136. rész

komment

„Ki ennek születik, ki annak, Lázár mesemondónak jött a világra”

2026. május 05. 11:52 - nemzetikonyvtar

Lázár Ervin születésének 90. évfordulója

Az In memoriam Lázár Ervin című virtuális kiállítás nyitó oldala

Az In memoriam Lázár Ervin című virtuális kiállítás a húsz évvel ezelőtt, 2006 végén elhunyt író, Lázár Ervin tiszteletére készült el 2007-ben felső tagozatos és gimnazista diákokkal együttműködésben. A szolgáltatás a már korábban digitalizált Lázár Ervin-művek és a Szent László Gimnázium diákjai által készített alkotások felhasználásával, egy rajzpályázat kapcsán született képekkel kiegészülve állít emléket az írónak. Az összeállítás megörökíti a könyvtárunk és a Magyartanárok Egyesülete által meghirdetett rajzpályázat eredményhirdetése kapcsán megrendezett kiállítást és a nap további eseményeit is. Az alábbiakban a 2009-ben lezárult szolgáltatásunkból adunk ízelítőt:

Illusztráció A Hétfejű Tündér című meseregényhez. In memoriam Lázár Ervin

„Ha abból a tükörből néztük a világot, amelyet ő tartott, ha a műveiből, ha az ő szemével néztük – mást láttunk! Káprázatosan különöset, játékosabbat, vidámabbat, gyerekesebbet. Sóvárgó szívvel és sóhajtva megállapíthatjuk, hogy jobb volt a világ, amikor közöttünk élt – derűsebb, könnyűbb és könnyelműbb. Istenem, hányszor derítette fel komor képünket mindig mosolyra kész kedélyével, hányszor kerültük meg a mohos falakat könnyelmű jókedvvel, mielőtt ránk omolnának.
Együtt jártuk a pályát és jó volt és fölemelő volt Vele versenyezni! Meg a különböző görbe utakat róni, az éjszakába vesző vargabetűket, amit úgy hívtak, hogy élet, a mi életünk.”

Csukás István: Búcsú – Lázár Ervintől. Részlet (Elhangzott Lázár Ervin búcsúztatóján, 2007. január 10-én, szerda délután 3 órakor, a Farkasréti temető ravatalozójában.). In memoriam Lázár Ervin

Illusztráció A Hétfejű Tündér című meseregényhez. In memoriam Lázár Ervin

„Ki ennek születik, ki annak, Lázár mesemondónak jött a világra. Minden azzá tette: a »rácpácegresi« örökség, a látásmódja, a fantáziája, a beszédmódja. A szeretetről mesélt. Fölötte tényleg ott voltak a csillagok, lelkében az erkölcsi törvény, talpa alatt »ridogáltak a füvek«, barátai voltak a lovak, kutyák, madarak, és nem tudott betelni azzal, amit úgy hívunk, hogy gyerekkor. A könyveit cseh, dán, észt, francia, lengyel, lett, német, olasz, orosz, spanyol, svéd, szlovák nyelvre fordították. De a világhír ábránd, ehhez »lázárul« kéne tudni a világnak. Nemcsak az fordíthatatlan, hogy: »Ha három lábon gyábokorsz«, hanem az is, hogy világfája a rácpácegresi Nagy Szederfa, s hogy »amióta a föld gömbölyű, minden falu, minden vége Isaszeg felé esik.«”

Komáromi Gabriella: Berzsián elment (A mesemondó Lázár Ervinről). Részlet. In memoriam Lázár Ervin

Illusztráció A Négyszögletű Kerek Erdő című meseregényhez. In memoriam Lázár Ervin

„Az egész ifjúkoromat áthatotta ez a Lázár Ervin meséiből merített remény, hogy egyszer én is megtalálom majd ezt az erdőt (legyen akármilyen formája is), és végigbukfencezem az elejétől a végéig. Hittem benne – hiszen a mesemondók minden szava igaz –, hogy Mikkamakka értem is eljön és magával visz oda, ahol nem kell szégyenkeznem azért, mert egy kicsit másmilyen vagyok. Elvisz oda, ahol kicsit mindenki másmilyen, de ez nem számít, mert erősebb kötelékek is léteznek, mint az, hogy ujjal mutogatunk a másikra, hátat fordítunk neki, megbélyegezzük, leszóljuk, netán becsméreljük. Ha Lázár Ervin azt állítja, hogy ez a világ létezik, akkor ez bizonyára így is van – gondoltam.”

Boldizsár Ildikó: Lázár Ervin öröksége. Részlet. In memoriam Lázár Ervin

Szigfrid búcsúfellépése. Illusztráció A kisfiú meg az oroszlánok című meséhez. In memoriam Lázár Ervin

„Tapasztalatom szerint minden meséje – igaz, más-más síkon – egyaránt hat a mesehallgató 2–3, 4–6, 7–9 éves, vagy még idősebb gyerekre és a 30–40, netán 60–80 éves szülőre, könyvtárosra, tanárra, nagyszülőre. Mi több, a huszonéves főiskolai, egyetemi hallgatók ugyancsak élvezettel hallgatják, mesélik, mondják, idézik, parafrazálják Lázár Ervin történeteit, nyelvi, lélektani leleményeit. Tehát meséit a lehető legjobb, generációk közötti kapcsolatteremtő eszközként érdemes értékelnünk. Ezzel a „mesebeli” képességével ő könyvek sorát ajándékozta a magyarul olvasók millióinak, míg a hozzá leginkább közel állók tarisznyájában inkább csak 1-1 ilyen jellegű kincs található (Kis herceg, Micimackó). Végleges távozása még élesebben rajzolja elénk a feladatok garmadáját: olvassunk gyerekeinknek, unokáinknak, tanítványainknak, tehát menjünk könyvtárba, könyvesboltba, vegyük kézbe, észbe, élménybe, emlékezetbe!”

Nagy Attila: Sorok Lázár Ervinről. Részlet. In memoriam Lázár Ervin

M. J. (szerk.)
(Főigazgatói Kabinet)

komment

Címkék: lázár ervin boldizsár ildikó csukás istván rajzverseny virtuális kiállítás főigazgatói kabinet in memoriam lázár ervin komáromi gabriella magyartanárok egyesülete

130 éves a Vígszínház. Harmadik rész

2026. május 04. 06:00 - nemzetikonyvtar

A megnyitó és Ferenc József látogatása

400 koronás, kitöltetlen részvényjegy részlete, 1895. Jelzet: SZT Irattár, Vígszínház 374/1 – Színháztörténeti és Zeneműtár

1896. április 2-án délelőtt 10 órakor a színház vezetősége és személyzete birtokba vette a Vígszínház épületét és megkezdődtek a próbák.

„Egy hónappal a megnyitó előtt verődtünk össze. Össze-vissza szedett társaság. Sok ismert kitűnő név és sok ismeretlen szürke vidéki komédiás. Egy része Aradról, más része Szegedről, Pécsről, egy nagyobb töredéke Kolozsvárról jött fel.”

Hegedüs Gyula: Emlékezések [a Vígszínház első huszonöt évére], [ill. Balázsffy Rezső], Budapest, Légrády, 1921, 10. – Törzsgyűjtemény

A Vígszínház épülete és első társulata. Jelzet: SZT KC 2752– Színháztörténeti és Zeneműtár

„A szerződtetett művészgárda félkörben állott föl. Balról a hölgyek mosolygó arccal: Haraszti Hermin, Delli Emma, Kalmár Piroska, Nikó Lina ismertebb nevek, hogysem ismertetésre szorulnának, a legmarkánsabb két női erő: Hunyadi Margit és Lánczy Ilka gátolva voltak a megjelenésben. A nők között az új nemzedéket két szép leány képviseli: Wollner [Varsányi] Irén és Lenkei Hedvig, de a többiek is kitűnnek egyelőre szépségükkel. A férfiak során ott áll Molnár László, akit szintén nem szükséges ismertetni; ott van Szathmáry Árpád, Fenyvesi Emil, Balassa Jenő, Ráthonyi Ákos, Sziklay [Kornél], Gyöngyi [Izsó], Gaál Gyula, Tapolczai [Dezső], mind kiváló erők, akik nyugodtan mehetnek a fővárosi közönség ítélete elé. A művészgárda élén Ditrói Mór áll, a kolozsvári színház volt jeles igazgatója, aki, miután irodájában fogadta a bérlő igazgatóságot, Keglevich István grófot, Szécsi Ferencet és Faludi Gábort, lejött velük a színpadra, hol a személyzet erősen megéljenezte őket. Keglevich gróf elmés beszéddel üdvözölte a színház tagjait, kiknek nevében Gaál Gyula felelt. A kölcsönös üdvözlések és bemutatások után a személyzet mindjárt munkába fogott. Az igazgatói irodában először Kozma Andor Prológusának olvasó próbája folyt le, melyben Lenkei Hedvig, Balassa, Gaál és Tapolczai játszanak. Tizenegy óra tájban megjelent Jókai, a vígszínház megnyitó darabjának nagynevű szerzője. Nem sokat teketóriázott, hanem elővette zsebéből a darabot, melynek címe A Barangok, és belefogott halk, de csengő, szimpatikus hangján az olvasásba.”

A Vígszínház első munkanapja. In: Budapesti Hirlap, 16. évf. 93. sz. (1896. április 3.), 8. – Törzsgyűjtemény

„– Mit akarnak itt ezek a vidékiek? (…) És ki az a Sziklai Kornél, Ráthonyi Ákos meg az a Molnár László?
Így dohogott az elsőrangú színházaihoz szokott közönség, amely nagyon elszégyellte volna magát, ha csak sejti is, hogy mi vár rá majd három nap múlva, mit jelent majd számára, de még az unokái számára is, például az a két név, amelyet én is csak úgy tudtam megtalálni a színlapon, hogy ceruzával áthúztam a jelentékenyebb szerepeket játszó művészek neveit. Így maradt áthúzatlanul két akkor még jelentéktelen név: Hegedűs Gyula és Varsányi Irén. Ez a Hegedűs Gyula lesz három nap múlva annak a stílus-forradalomnak a vezére, amely ledönti a dohos színészet utolsó bástyáit és kitűzi a tökéletes színjátszás zászlaját.”

Bárdi Ödön: A régi Vígszínház, [Budapest], Táncsics Kiadó, 1957, 22. – Törzsgyűjtemény

„A vígszínház május elseji megnyitó előadására már naponkint tartják a próbákat. Az olvasópróbán Jókai maga olvasta »Barangok« czimű színművét. Ennek 3-ik felvonásában egy bordal fordul elő, s itt Jókai a Vörösmarty »Fóti dalát« alkalmazta, maga énekelte el Egressy Béninek hozzá szerzett s már elfeledett dallamát. Jókai után írták le a zenekar számára a dallamot. A megnyitó előadásra Kozma Andor írta a prológot, s ezt követi a »Barangók« előadása.”

Irodalom és művészet. In: Vasárnapi Ujság, 43. évf. 16. sz. (1896. április19.), 252. – Elektronikus Periodika Archívum

A könyvtár gyűjteményében megtalálható a Barangok partitúrája, amely alapján a következő zeneműveket játszották az előadásban: ifj. Johann Strauss: Cigánybáró (Verbunkos); Giacomo Meyerbeer: A próféta (Krönungsmarsch); Erkel Ferenc: Bánk bán (részlet); Erkel Ferenc: Hunyadi László (Hunyadi-induló); Martinovics-nóta; Egressy Béni – Vörösmarty Mihály: Fóti dal.
A megnyitóra a színház vezetősége meghívta Ferenc Józsefet is. Az uralkodó elfogadta a meghívást, de jelezte, hogy a millenniumi ünnepségek okozta elfoglaltságai miatt csak május hatodikán tud a színházban megjelenni, ezért az udvar javasolta a megnyitó elhalasztását erre a napra. A vezetőség azonban ragaszkodott a május elsejei megnyitóhoz, aminek egyik oka talán az volt, hogy ezen a napon ünnepelték Faludi Gábor gazdasági igazgató 50. születésnapját.
A vezetőség arra kérte a nézőket, hogy a megnyitón „a nézőtéren felöltő, bot és esernyő nélkül, a hölgyek kalap nélkül szíveskedjenek megjelenni”.

A Vígszínház megnyitása, színlap. Jelzet: SZT SZL Víg 1896.05.01. – Színháztörténeti és Zeneműtár

„Meszesgödörnek, homokbuckának nyoma sem volt. Aszfaltos járdák, gázlámpák, új kerítések rámázták a színház körüli utcákat – villany és gáz ontotta a fényt, a mi szemünknek szokatlant. Hintók tömege hajtott a főbejárat elé, s a portás – mint egy táborszernagy, olyan előkelő volt ezüstgombos hosszú pálcájával – segítette kiszállni az estélyiruhás közönséget… Ilyet a mi környékünk most látott először. És belül? A nézőtere? Mesébeillő!”

Bárdi Ödön: A régi Vígszínház, [Budapest], Táncsics Kiadó, 1957, 22. – Törzsgyűjtemény

A megnyitón először Barna Izsó szerzeménye hangzott el nyitányként. Barna Izsó 1859-ben született Brauner Izidor néven, a Zeneakadémián végzett. Előbb több vidéki város karmestere volt, majd a budapesti Népszínházhoz szerződött. Több zeneművet és operetteket is szerzett. Jókai Mórral 1885-ben ismerkedett meg egy balatonfüredi szerenád alkalmával.
Az Ünnepi nyitányt Kozma Andor Prológja követte, amelyben Tapolczai Dezső helyett Beregi Oszkár alakította Kisfaludy Károlyt.

Mártonfy Gyula: Beregi Oszkár portréja. Fénykép, [Budapest], [ante 1900]. A fénykép a Festetics Andor számára készített, a Nemzeti Színház tagjait ábrázoló album része. A kép forrása: Fotótér

(Leveldi) Kozma Andor 1861 január 12-én született Marcaliban. A korszakban elismert költő, hírlapíró, műfordító, a Petőfi Társaság tiszteletbeli tagja, a Kisfaludy Társaság másodelnöke, a Magyar Tudományos Akadémia nyelv- és széptudományi osztályának tiszteletbeli tagja volt. Budapesten jogot hallgatott, majd az Első Magyar Általános biztosító társaság tisztviselője, később vezértitkára volt, 1910-től pedig országgyűlési képviselő. Koboz és Andronicus álnevek alatt is publikált, lefordította Goethe Faustját. A Prológ mellett „A szabadság ünnepére” című színi költeményét adták elő a Vígszínházban, utóbbit 1898. március 15-én.
A Prológ eltért a megszokott, hagyományos formától, már csak azért is, mert benne a Vígszínház Szelleme mindenekelőtt modern színházat ígért a közönségnek, mégpedig olyat, amelyben a kortársak igényei szerinti szórakoztatás alapjait a vígjátéki klasszikusok teremtik meg: Plautus, Molière, és Kisfaludy Károly. A modernség tehát ebben az értelemben nem a klasszikus és nemzeti hagyományok megtagadását, lerombolását jelenti, hanem az arra való építkezést.

Kozma Andor: Prológ. A Vígszínház megnyitójára készült szövegkönyv. Borító. Jelzet: MM 22.443 – Színháztörténeti és Zeneműtár

A megnyitó fő attrakciója Jókai Mór Barangok vagy a peoniai vojvoda című vígjátéka volt.
Jókai sokat dolgozott a darabon, ennek az eredménye a könyvtárunk állományában található három szövegváltozat. Közülük a Színháztörténeti és Zeneműtár példányait a rendezővel, Mátrai Betegh Bélával folytatott „levelezése” tarkítja.

A nyomtatott, kéziratként megjelent (tehát más színházak számára is hozzáférhetővé tett) harmadik változat „Jókai Mór sajátkezű jegyzéseivel, törléseivel ellátott” példányát a kötetbe írt sorok tanúsága szerint Szász Károly egy Múzeum körúti antikváriumban vásárolta meg 1897 áprilisában, majd kezelőorvosának, dr Tompa Kálmánnak ajándékozta.

Jókai Mór: A Barangok vagy A paeoniai vojvoda. Vígjáték, Budapest, Athenaeum Ny., 1896, Jókai Mór saját kezű bejegyzéseivel és törléseivel – Törzsgyűjtemény

A darab a Prológban említett modernségnek egyszerre képviselője és a megkérdőjelezője is: a közönségnek görbe tükröt mutatva (ön)ironikus formában jeleníti meg az éppen ezeréves fennállását ünneplő, „modern” magyarságot, egyúttal alternatívákat kínál arra, hogy hogyan lehet egyszerre modernnek és magyarnak lenni.
A modernséget többek között Barang Tamás báró bicikligyára, és az emancipált nő megtestesítője, a gazdag amerikai rokon leánya, Barang Miriám képviseli, aki egy verseny miatt a második felvonás hatodik jelenetében „kerékpározó jelmezben” jelenik meg: „piros jaquet, fehér mellény, térdig érő bugyogó, selyem harisnya, szíjas öv, kerek kalap” van rajta.

A korabeli közönség azonban nem tudta vagy nem akarta észrevenni a mondanivalót, Jókai jellegzetes humora valószínűleg nem érvényesült a színpadon, a színház pedig számított is minderre.

„A Vígszínház természetesen számított arra, hogy a „Baranghok” három előadás után végleg a süllyesztőbe kerül. A bemutatóból neki mindössze Jókai Mór neve kellett.”

Bárdi Ödön: A régi Vígszínház, [Budapest], Táncsics Kiadó, 1957, 22. – Törzsgyűjtemény

De nemcsak a közönség, hanem maguk a színészek sem értették a vígjátékot:

„Valami zagyvaság volt ez. Vagy mi nem értettük a költőt, vagy a publikum mindkettőnket. Volt a darabban minden. Felvonulás, nemzeti ünnep. Magyarok, angolok, Tallérossi Zebulon, urak, parasztok, frakk és díszmagyar. Töltött képoszta és „buffet”. (Jókai utasított bennünket arra, hogy ugy mondjuk ki a „buffet”-et, ahogy írva van.)”

Hegedüs Gyula: Emlékezések [a Vígszínház első huszonöt évére], [ill. Balázsffy Rezső], Budapest, Légrády, 1921, 10. – Törzsgyűjtemény

A hangsúly így az első „igazi” vígszínházi darabra került, ez volt Az államtitkár úr, amelynek május 6-i előadásán – ígéretéhez híven – Ferenc József is megjelent.

„A Vígszínház királyi följárójánál a villamos lángok ma nemzetiszinü drapériákat ragyogtak be, az udvari páholy szalonját Keglevich István gróf a királyné arcképével díszíttette, sőt egy üveg cognacot is odakészíttetett az asztalra, a nézőteret nagy és díszes közönség töltötte meg, egyszóval várták a királyt, aki este fél nyolc órakor Gizella kir[ályi] hercegnő társaságában meg is érkezett. Az előcsarnokban Keglevich, István gróf, Széchenyi Béla gróf, Rosenberg Gyula, hatvani Deutsch Sándor, Wagner Géza, Lánczy Leó, Szécsi Ferenc dr., Faludi Gábor és Fellner műépítész fogadták a királyt, a kit a Vígszínház részvénytársaság nevében Széll Kálmán üdvözölt.”

Budapesti Hirlap, 16. évf. 126. sz. (1896. május 7.), 10. – Törzsgyűjtemény

„A jó öreg királyunk (…) nagyon fáradt volt és korán fekvő ember volt és bizony elszunyókált egy kicsit. Én egy Bouquet nevű, öreg, zsörtölődő, kotnyeles hivatalnokot játszottam és fehér köténnyel, ingujjban tejszínhabot vertem egy rézüstben. Az első felvonásban a konyhából jövök egy habverővel a kezemben. Felpislantottam a királyra. Fölébredt és jót nevetett. A második felvonást már nem várta be. Hazament anélkül, hogy az államtitkárt látta volna. A cimszereplő t.i. csak a II-ikban lép fel.”

Hegedüs Gyula: Emlékezések [a Vígszínház első huszonöt évére] [ill. Balázsffy Rezső], Budapest, Légrády, 1921, 12. – Törzsgyűjtemény

A Vígszínházban, Az államtitkár úr 1896. május 6-i előadásán alvó Ferenc József, Balázsffy Rezső illusztrációja. In: Hegedüs Gyula: Emlékezések [a Vígszínház első huszonöt évére] [ill. Balázsffy Rezső], Budapest, Légrády, 1921, 11. – Törzsgyűjtemény

Az uralkodó, mivel a színház megnyitó előadásán nem jelent meg, Az államtitkár úr első felvonása során elaludt, a szünetben pedig elhagyta a színházat, többszörösen is elmulasztott egy igazi színháztörténeti eseményt: a vígszínházi stílus megszületésének pillanatát.

„A Vígszínház (…) [m]inden erejével Bisson: Az államtitkár úr című vígjátékára készült, és azt olyan előadásban és olyan keretek között hozta színre, amely valóban forradalom volt a magyar színészet történetében.”

Bárdi Ödön: A régi Vígszínház, [Budapest], Táncsics Kiadó, 1957, 22–23. – Törzsgyűjtemény

Budapest Vígszínház, az épület homlokzata és jobb szárnya. Tervezte: Fellner Ferdinand – Helmer Hermann. Épült: 1896-ban. Színezett fénykép, 1896 k. Jelzet: KA 7682/5levelezőlap – Színháztörténeti és Zeneműtár Színháztörténeti gyűjtemény

Felhasznált irodalom:

Bárdi Ödön: A régi Vígszínház, [Budapest], Táncsics Kiadó, 1957.
Hegedüs Gyula: Emlékezések [a Vígszínház első huszonöt évére], [ill. Balázsffy Rezső], Budapest, Légrády, 1921.
A száz éves Vígszínház. Mozaikok tíz évtized történetéből, 1896–1996, [főszerk. Radnóti Zsuzsa], Budapest, Vígszínház Igazgatóság, [1996]
Színművészeti lexikon. A színjátszás és drámairodalom enciklopédiája, szerk. Erődi Jenő és Kürthy Emil ... anyagának felhasználásával Schöpflin Aladár, [Budapest], Színészegyesület, [1929]–1931.
A Vígszínház irattára a Színháztörténeti és Zeneműtár Színháztörténeti gyűjteményében. Jelzet: Víg 374/1-8

Patonai Anikó Ágnes
(Színháztörténeti és Zeneműtár)

A sorozat további részei: Első rész; Második rész

komment

„...nem emlékszem, hogy valaha is vidámabb embereket láttam volna a kolostorunkban.”

2026. április 30. 06:00 - nemzetikonyvtar

A Sankt Gallen-i kaland

1100 évvel ezelőtt (926. május 2-án) a kalandozó magyar seregek elfoglalták A Sankt Gallen-i monostort

László Gyula: Sankt Gallen. In: László Gyula: 50 rajz a honfoglalókról. [5. kiadás], [Budapest], Kairosz, 2025 – Törzsgyűjtemény

A kalandozásnak nevezett hadjáratok

Emlékszem a történelemórákon tanított szlogenre, amikor a ‘80-as években az általános iskola padjait koptattam, vagy amikor a ‘90-es évek elején töltöttem középiskolás tanulmányaimat. Eszerint a Kárpát-medencébe érkező honfoglaló magyar társadalom mind gazdasági, mind társadalmi, mind pedig hadi kultúráját tekintve jóval „fejletlenebb” volt, mind az itt lakó, mind a tőlünk Nyugatra elterülő államok lakóinál. Emellett „gyenge gazdasági viszonyai” miatt – mai szóhasználattal élve – a GDP-je növelése, sőt egyáltalán fennmaradásának biztosítása céljából „vad, barbár hordaként” lerohanta a „fejlett civilizációt jelentő” környező országokat. Ilyen jellegű szemlélettel még jóval a rendszerváltás után is találkoztam (!), ugyanis az egyik érettségi tételként kidolgozandó esszé „hivatalos” megoldása szerint a kalandozó hadjáratok célja kizárólag a zsákmányszerzés, dúlás, rablás, fosztogatás volt. Mindez persze addig tartott, amíg a „jóval fejlettebb” nyugati páncélos lovagok alkotta sereg Regensburgnál és Augsburgnál „katasztrofális” vereséget nem mért erre a „szedett-vedett” nomád seregre. Azt hiszem, ma már bárki számára, aki ismeri valamelyest a magyar hadtörténelmet (és úgy általában a lovasíjászok harcmodorát), nem kis mértékben megdöbbentő ez a finoman fogalmazva tényeket egyáltalán nem ismerő, vagy figyelembe venni nem akaró hozzáállás. Hiszen napjainkban a Kassai Lajos sportíjász, mint alapító nevéhez fűződő - lovasíjászat gyakorlatilag tömegsporttá nőtte ki magát, évről-évre történelmi hadijátékok, vagy egyéb rendezvények szentelnek módot ezen íjak hatékonyságának bemutatására, bárki megvásárolhatja a honfoglaló magyarok (és egyéb nomád népek) összetett, merev szarvú reflexíjának rekonstrukcióját és – többek között ennek is köszönhetően – a lovas-íjász harcmodor hadtörténeti szempontból való megismerése hatalmas fejlődésen ment keresztül.
A „kalandozásoknak” nevezett hadi vállalkozásokról a következőképpen fogalmaz László Gyula régész-professzor:

„De hát mik voltak azok a »kalandozó hadjáratok«… Nagy hadi vállalkozások, de mindig valamelyik nyugati hatalommal szövetségben. Úgy is felfoghatjuk őket, hogy különféle uralkodók zsoldosként fogadták meg a híres, kiváló katonai erényekkel ékes magyarok egy-egy csapatát. Semmiképpen sem voltak ezek pusztán »rabló« hadjáratok, mint ahogy ellenségeink és a magyar történészek egy része is tanítja. Nemrégen írt Vajay Szabolcs egy könyvet erről a kérdésről, melyből kiderül, hogy a magyar segédcsapatok csak átvonultak a szövetségesek területén, s csak az ellenég földjére érve kezdődött meg a verekedés, dúlás, fosztogatás. De hát abban az időben így volt ez világszerte! Ma – méltán – nagyra becsüljük a dánokat, svédeket és norvégokat, ám őseik, a harcias vikingek, évenként végigrabolták egész Nyugat-Európát, nem is beszélve az orosz területekről. Más szemmel kell néznünk tehát a kalandozásokat, s akkor bontakozik ki előttünk vitézi virtusuk, ha meggondoljuk: néhány ezer főnyi magyar lovas néha még Spanyolországot is megjárta!
Mindez azonban a kalandozó hadjáratoknak csak egyik oka volt. Újabban Földváry Gábor ötféle hadjáratot különböztet meg: önvédelmi ütközetek a támadó ellen; a környező erők gyérítését szolgáló hadjáratok; a fentebb leírt nagyobb kalandozó hadjáratok, két nagy hadjárat a Német-római Császárság megfenyítésére és végül kisebb hadjáratok adóbehajtás és zsákmányolás okából.”

László Gyula: 50 rajz a honfoglalókról, [Budapest], Kairosz, 2014, 34-35. – Törzsgyűjtemény

A kalandozások útja Európában. A kép forrása: Wikipédia

Azt hiszem, nincs mit hozzáfűzni ehhez az idézethez. Talán ez is az oka annak, hogy László Gyula szigorúan, tudományos megalapozottsággal és kidolgozottsággal, mégis szenvedélyesen érvel amellett, hogy népünk hadi kultúrája semmivel sem volt elmaradottabb a környező államokénál. Hiszen érdemes azon például elgondolkodni, hogy néhány ezer fős magyar csapatok hogyan voltak képesek gyakorlatilag harcképtelenné tenni az egyesek szerint „fejlettebb” haderőt képviselő páncélos lovagok alkotta, nagyobb létszámú seregeket? Aki nem elfogult, nyilván sejti a választ. Nemhogy nem rendelkeztek fejlettebb hadi kultúrával a megtámadott országok, de kifejezetten ők voltak őseinkhez képest gyengébb harcértékűek.
A romantika korában, a 19. században alakult ki a „kalandozások” vagy más néven „kalandozó hadjáratok” gyűjtőnév. Horváth Mihály és Szabó Károly használták először ezt a kifejezést. Napjainkban több történész és hadtörténész nem ért egyet az elnevezéssel, Hidán Csaba László hadtörténész, történelmi vívómester és oktató szerint például szerencsésebb a „szervezett hadi vállalkozások” megnevezés. „Kalandozásoknak” összefoglalóan azokat a hadi vállalkozásokat nevezzük, melyeket 862 és 970 között bonyolítottak le eleink. Történelmi források negyvenhét hadjáratról maradtak fenn, ami azt jelenti, hogy ennél több is lehetett. Az ismert hadjáratokból harmincnyolc nyugat felé (itáliai és német területekre, illetve frankföldre és az Ibériai-félszigetre); kilencet déli irányba (bizánci és bolgár területekre) vezettek őseink. Elképzelhető, hogy voltak hadjáratok északi (fehér-horvát) és déli (horvát és szerb) területekre is, de ezekről hiteles történelmi forrás nem áll rendelkezésre.
A 899 és 970 közötti 47 hadjáratból csak 8 volt sikertelen (köztük a sokat emlegetett 933-as merseburgi és 955-ös augsburgi vereség), a többi győztes csatákkal, sikeresen végződött. A számok magukért beszélnek. Azt is mondhatnánk, őseink harcosai tönkreverték a kalandozások célpontjait jelentő államok katonáit. Boksznyelven fogalmazva ezek kiütéses győzelmek voltak. De hogyan volt lehetséges ez? Miért voltak képesek erre a hatalmas hadi fölényre őseink? A honfoglaló magyarok harcmodorával kapcsolatban a legjobban ismert, legtöbbet forgatott forrás VI. (Bölcs) Leó bizánci császártól származik.

„Ügyesen kilesik a kedvező alkalmakat, és ellenségeiket nem annyira karjukkal és haderejükkel igyekeznek leverni, mint inkább csel, rajtaütés és szükségképpen való megszorítás útján.
Fegyverzetük kard [szablya- H-K G], bőrpáncél, íj és kopja, s így a harcokban legtöbbjük kétféle fegyvert visel, vállukon kopját hordanak, kezükben íjat tartanak, s amint a szükség megkívánja, hol az egyiket, hol a másikat használják. Üldöztetés közben azonban inkább íjjal szerzik meg az előnyt.
De nemcsak ők viselnek fegyvert, hanem az előkelők lovainak szügyét is vas, vagy nemez fedi.
Sok gondot fordítanak rá, hogy gyakorolják magukat a lóhátról való nyilazásban is.
Követi őket egy nagy csapat ló, mén és kanca is, részint táplálékul és tejivás végett, részint pedig a sokaság látszatának keltése végett.
...
Őrseiket messzire, sűrűn egymás mellé helyezik el, nehogy egykönnyen rajtaütés érje őket.
A harcban nem mint a rómaiak, három hadosztályban állnak csatarendbe, hanem különböző ezredekben, tömören összekötve egymással az ezredeket, melyeket csak kis közök választanak el, hogy egyetlen csatasornak látszódjanak.
A derékhadon kívül van tartalékerejük, melyet kiküldenek tőrbe csalni azokat, akik elővigyázatlanul állnak fel velük szemben, vagy pedig a szorongatott csapatrész megsegítésére tartogatnak.
...
Jobbára a távolharcban, a lesben állásban, az ellenség bekerítésében, a színlelt meghátrálásban és visszafordulásban és a szétszóródó harci alakzatokban lelik kedvüket.”

Bölcs Leó: Taktika. In: Györffy György (összeáll.): A magyarok elődeiről és a honfoglalásról. Kortársak és krónikások híradásai, Budapest, Osiris, 2002. 108. – Törzsgyűjtemény

László Gyula: A hadrend. In: Uő.: 50 rajz a honfoglalókról, [5. kiadás], [Budapest], Kairosz, 2025. – Törzsgyűjtemény

Bölcs Leó sorai egy, az akkori nyugat- és dél-kelet európai hadviselés számára teljesen eltérő és ismeretlen, de az ő harcmodorukhoz maximálisan alkalmazkodni tudó, hibáikat és gyengeségeiket kihasználó, fegyelmezett seregről árulkodnak. Nem csoda, hogy a megtámadott népek – annak ellenére, hogy nem több, mint tízezer fős sereget győztek csak le – óriási győzelemként élték meg Merseburgot és Augsburgot. Hiszen győzni tudtak azok felett, akiktől rettegtek, akikkel szemben hatástalannak érezték azt a harcmodort, amelyet ismertek, amelyre rábízták életüket. De a harcmodoron kívül más okai is voltak a honfoglaló magyar harcosok félelmetes harcértékének, amit László Gyula ekképpen fogalmazott meg:

„A nyugati sereg csupa jól képzett, egyéni becsvágytól fűtött harcosból állt, akik nehezen engedelmeskedtek a központi parancsoknak, mindegyik egyéni vitézségére volt büszke. Éhséget, szomjat, hideget nem nagyon tűrtek, s ha sokáig halasztódott a harc, bizony hazaszállingóztak. A honfoglalók seregéről mindennek ellenkezőjét mondhatjuk el: fegyelmezett, a parancsnokoknak feltétlenül engedelmeskedő, hideget-meleget, éhséget, fagyot egyaránt jól tűrő, edzett harcosokról van szó, akiknek a lovai is igénytelenül szolgálták gazdáikat, fáradhatatlanok voltak a harcban.”

László Gyula: 50 rajz a honfoglalókról, [5. kiadás], [Budapest], Kairosz, 2025. 31. – Törzsgyűjtemény

A Sankt Gallen-i kaland

László Gyula: Az üldözés. In: László Gyula: 50 rajz a honfoglalókról. [5. kiadás], [Budapest], Kairosz, 2025. – Törzsgyűjtemény

A kalandozásoknak nevezett hadi vállalkozások egyik hadjárata éppen 1100 esztendeje, 926-ban történt. Ez a hadjárat elég mozgalmas volt. Az új itáliai király, Hugó szövetségeseként a magyarok megostromolták Augsburgot. Ugyanebben az évben Konstanzot is elérték, felgyújtva annak külső falait, majd továbbvonulva a Fekete-erdőben tönkreverték a Liutfred vezette bajor sereget. Néhány elfoglalt hajó segítségével átkeltek a Rajnán, majd Elzászt és Lotharingiát dúlták fel. Ezt követően kitartó és igénytelen, kis testű harci lovaikon és több száz méterre hordó íjaikkal észak felé vették útjukat a nyugati lovagok számára legyőzhetetlen harcosaink és eljutottak az Atlanti-óceán partjára. Visszaúton Bajorországban Arnulf herceggel hat évre békét kötöttek. Ahogy olvasható, elég jelentős a hadjárat alatti események listája. Azonban ez az esztendő mégsem a győztes csaták miatt vált az egyik legismertebbé kalandozásaink sorában. Ennek okáról László Gyula a következőket írja:

„A nagyrészt szerzetes írók tollából származó, régi források inkább csak az eseményeket, háborúkat jegyzik fel, s ritkán tudunk általuk bepillantani a régi emberek mindennapjába, életébe. A magyar történelem forrásai közül is mindössze kettő van, amelyik az emberrel, a hétköznapokkal ismertet meg. Az egyik mohamedán forrás (Ibn Ruszta és Gardizi), melyből a magyarok esküvői szokásáról kapunk hírt, a másik egy Ekkehard nevű Sank Gallen-i szerzetes, aki a kolostor történetének megírása közben széles mesélőkedvvel örökítette meg egyik kalandozásunkat.”

László Gyula: 50 rajz a honfoglalókról, [5. kiadás], [Budapest], Kairosz, 2025, 32. – Törzsgyűjtemény

A 926-os hadjárat egy megörökített mellékepizódjából napjainkban a történészek bizonyos szempontból többet profitálnak, mint az összes többi hadjárat leírásából. A Sankt Gallenben álló kolostor neve nem biztos, hogy sokat mond azoknak, akik nem ismerik történelmünknek az államalapítás előtti korszakát. A 643-ban alapított kolostor nevét Szent Gálról, egy írországi hittérítőről kapta. A kolostor egyfajta kulturális központ szerepét tölthette be, számos kéziratot és kódexet őriztek falai között. Ezek közé tartozott a Sankt Gallen-i Történetek (Casus Sancti Galli), amely tartalmát tekintve több, mint a középkorban szokásos évről évre nagy gonddal vezetett évkönyvek (Annales). A Sankt Gallen-i Történetekben mindezeken túl a kolostor belső életét és történetét is egy-egy barát időnként megírta. Sankt Gallen történetének megírását Rapertus barát kezdte 895 előtt. A 891 és 971 közötti időszakra vonatkozó részeket Ekkehard barát írta. Róla annyit tudunk, hogy 1060 körül halt meg, így a magyar történelemben szentgalleni kaland néven ismert 926-os eseményt nem szemtanúként élte meg. Györffy György szerint mégis feltételezhető „hogy nagyjából hitelt érdemlő szóbeli hagyományok alapján dolgozott”.
Ez az esemény a következőképpen zajlott le. Ebben az időben Engelbert apát vezette a kolostort, és mikor hírét vette a magyarok közeledtének, megkezdte az alapos felkészülést:

„Ő maga, mint az Úr óriása, páncélt öltve arra vett fel kámzsát, és stólát, s elrendeli, hogy ugyanezt tegyék a barátok is. ... Dárdákat fabrikálnak, a nemezből vért lesz, parittyákat fonnak, táblákat és rostákat összeszerkesztve pajzsféléket készítenek, lándzsákat és hegyes fustélyokat edzenek a tűzben.”

Györffy György (összeáll.): A magyarok elődeiről és a honfoglalásról. Kortársak és krónikások híradásai, Budapest, Osiris, 2002, 221–222. – Törzsgyűjtemény

László Gyula: Közelharc. In: Uő.: 50 rajz a honfoglalókról, [5. kiadás], [Budapest], Kairosz, 2025. – Törzsgyűjtemény

Mivel ebben az időben a kalandozó hadi vállalkozások elszenvedői már tapasztalhatták, hogy a lovasíjász harcmodort mesteri szinten űző magyarok a várostromokban nem igazán jeleskedtek, ezért a szerzetesek a felfegyverkezést követően, mozgatható értékeiket magukkal vive a Sitter folyó mentén egy erődített helyre vonultak. Ekkor lépett színre a kaland egyik főszereplője, Heribald barát, aki a források szerint kissé együgyű és félkegyelmű volt. Ő a rossz sarujára hivatkozva (melyre a kamarás nem adott neki bőrt) nem ment sehova, így bevárta az érkező magyar sereget, amely:

„...nem egy tömegben portyázott, hanem csapatonként rohanta meg a városokat és falvakat, s mivel senki sem állt ellen, azokat kifosztva felgyújtotta és így váratlanul rohanta meg a készületlen lakosságot, amerre csak akarta. Az erdőben is százas vagy néha kisebb csoportok rejtve előtörtek, mégis a füst és a vöröslő ég jelezte, hol vannak az egyes csapatok.”

Györffy György (összeáll.): A magyarok elődeiről és a honfoglalásról. Kortársak és krónikások híradásai, Budapest, Osiris, 2002, 222. – Törzsgyűjtemény

A Szent Gál kolostorába érkező magyarok rábukkantak a magányos szerzetesre, akinek ottlétét nem nagyon értették. Miután egy foglyul ejtett, magyarul beszélő pap tolmácsolásában megtudták, hogy mi a helyzet, úgy tűnik, nemhogy nem bántották, de Heribald nagyon hamar a kedvencükké vált. A zsákmányszerzés ott motoszkált őseinkben és rögvest neki is kezdtek a kincskeresésnek, kutakodásnak. Mindamellett, hogy természetesen egy kolostor feldúlását egyáltalán nem tartom helyes cselekedetnek, de hadd említsek meg két dolgot, amely talán árnyalja a rájuk ragasztott rabló-dúló-fosztogató címke által alkotott képet. Ahogy olvasható:

„Szent Gál kőoltárához hozzá sem nyúlnak, mivel előbb már gyakran csalódtak az ilyesmiben, mert csontokon és hamvakon kívül semmit sem találtak bennük.”

Györffy György (összeáll.): A magyarok elődeiről és a honfoglalásról. Kortársak és krónikások híradásai, Budapest, Osiris, 2002, 223. – Törzsgyűjtemény

Fehér Tibor Aranykakas (Budapest, Móra, 1959) című ifjúsági regénye cselekményének kerettörténete a szentgalleni kaland. A könyv borítója – Törzsgyűjtemény

Ebből az derül ki számomra, hogy a kalandozó magyarok célja semmiképpen nem a céltalan rombolás és pusztítás volt. Hiszen nem dúlnak fel egy oltárt csak azért, mert ebben esetleg örömüket lelik, vagy mert így akarnak bosszút állni korábbi sérelmeikért. Ez annak tükrében lehet, hogy nem is annyira jelentéktelen, hogy a közelmúltban is lezajló háborúk során többször olvashattunk vagy hallhattunk olyan híreket, hogy az odaérkező katonák/szabadcsapatok feldúlták az ellenséges katonák és civilek sírjait. Később olvashatjuk, hogy két harcos a harangtoronyra felmászik a csúcson lévő aranykakasért és onnan leesve szörnyethaltak. Őket végtisztességet adva az oltár tetején égetik el. Azonban úgy tűnik, a szerzetesek ezt úgy értelmezik, mintha fel akarták volna gyújtani a templomot. Azonban őseink később megint csak tanújelét adják annak, hogy nem feltétlenül a féktelen pusztítás és harácsolás jellemző rájuk:

„A barátok pincéjében pedig volt két színültig tele boroshordó ... Mert amidőn az egyik közülük [t.i. a magyarok közül] meglóbálta bárdját, átvágott egy abroncsot, Heribald aki már egészen otthonosan forgolódott közöttük, így szólt: »Hagyd el jóember, hát mi mit igyunk, ha ti elmentek?« Ez, tolmács útján megértve a dolgot, nevetve kérte a társait, ne bántsák az ő bolondjának hordóit. És így ezek megmaradtak az apát megjelenéséig, amikor a magyarok már elhagyták a helységet.”

Györffy György (összeáll.): A magyarok elődeiről és a honfoglalásról. Kortársak és krónikások híradásai, Budapest, Osiris, 2002, 224. – Törzsgyűjtemény

A Sankt Gallen-i kolostor napjainkban. A kép forrása: Wikipédia

De nemcsak, hogy meghagyták a két hordó bort, hanem a már magukból hozott borból és ételekből megkínálták Heribaldot, és az őt tolmácsoló papot is, sőt a gyepre letelepedett magyarok nekik még két külön széket is hoztak. „Heribald is velük együtt úgy belakott, hogy mint utóbb mondogatta, soha jobban.” Amikor a bortól nekihevült magyar harcosok vidám nótákba kezdetek, a fogoly pap rákezdett egy antifonalét énekelni, melybe Heribald is bekapcsolódott. Ekkor történt:

„A foglyoknak szokatlan énekére mindnyájan, akik ott voltak, összecsődülnek, és vidámságukat szabadjára engedve, táncolnak és birkóznak a főemberek előtt. Némelyek fegyverrel is összecsapva bemutatták, mennyire járatosak a hadi tudományban.”

Györffy György (összeáll.): A magyarok elődeiről és a honfoglalásról. Kortársak és krónikások híradásai, Budapest, Osiris, 2002, 224. – Törzsgyűjtemény

Az itt olvasottakra mind a néptánc, mind a magyar eredetű harcművészetek után érdeklődők joggal kaphatják fel fejüket. Hiszen ami ebből kiderül: az ősmagyarok rendelkeztek valamiféle tánckultúrával és (a lovas-íjászaton kívül) – mai szóhasználattal élve – harcművészeti kultúrával is. Olvashatjuk, hogy elkülönül a birkózás és a fegyveres harcban való gyakorlatozás. És ami még lényeges, ezt gyalog, és nem lóháton teszik. Az, hogy közelharcban szablyával, fokossal, kopjával való vívás mellett eleink valamilyen pusztakezes közelharcot is gyakorolhattak, arról az ún. Botond-legenda is árulkodik, melyben egy Botond nevű, mokány kis termetű magyar harcos pusztakezes birkózásban nemcsak legyőzi, de meg is öli a görögök óriás termetű bajnokát.
Kalandozó őseink azonban nem sokáig élvezhették Heribald vendégszeretetét, hiszen szerteszéjjel hagyott kémeik útján megtudták, hogy a közelben vagy egy „erődítmény fegyveres csapatokkal”. Erre a hírre felkerekedtek, és „előbb sem mint hinné az ember, harcra készen, csatasorba álltak”, hogy bevegyék azt. Ám, miután látták az erődöt, meg sem kísérelték bevenni azt, hanem tovább indultak Konstanz felé. Ezután az ostromlottak – azt hívén, hogy felgyújtották a kolostort – kitörtek és üldözni kezdik őket. Az utóvéddel meg is ütköztek és egyet elfogtak közülük. Majd ezt követően:

„A többiek, miután valahogy futással kimenekültek a kezeik közül, kürtjelekkel jelt adtak a tömegnek, hogy vigyázzanak. Azok pedig, amilyen gyorsan csak tudtak, elfgolalják a mezőket és a síkságot, és a lehetőségekhez mérten felállítják serényen az arcvonalat, s miután a kocsikat és a többi málhát körben elhelyezték, felváltva őrködtek az éjszakán át, a többiek pedig a fűben elterülve, hallgatagon borozgatnak és alszanak.”

Györffy György (összeáll.): A magyarok elődeiről és a honfoglalásról. Kortársak és krónikások híradásai, Budapest, Osiris, 2002, 225. – Törzsgyűjtemény

Napjainkban többen foglalkoznak a honfoglalók harcászatának valamiféle rekonstruálásával, mint Kassai Lajos lovasíjász és Hidán Csaba László szablyavívó mester

Ha más források nem is léteznének erről, akkor ebből is egyértelműen kiderülne a honfoglaló magyar harcosok korábban már említett fegyelmezett és minden pillanatban hadra fogható mivolta, mely az ekkori, egyéni becsvágyat hajkurászó nyugati lovagok hozzáállásától gyökeresen tért el.
A sereg elvonulta és a veszély elhárulta után a fogoly magyar a szerzetesi közösséggel maradt és meg is keresztelkedett. Jankovics Marcell – később ismertetendő – animációs kisfilmjében láthatjuk a némi romantikával fűszerezett zárójelenetet, ahogy a szerzetesi ruhát öltött, megnyírt és megborotvált kalandozó magyar harcos Heribald kebelbarátjává válik. És végezetül említsük meg a derék, együgyűnek titulált barátot is.

„Amikor pedig... megkérdezték Heribaldtól, hogyan tetszettek neki Sankt Gallen nagyszámú ellenségei: »Hát – szólt – a lehető legjobban. Higyjétek el nekem, nem emlékszem, hogy valaha is vidámabb embereket láttam volna a mi kolostorunkban. Ételt és italt ugyanis a legnagyobb bőséggel adtak. Amire ugyanis én azelőtt, a mi hajthatatlan pincemesterünket alig tudtam megkérni, hogy akár csak egyszer is inni adott volna, ha szomjaztam, azok bőségesen adtak nekem, ha kértem.«”

Györffy György (összeáll.): A magyarok elődeiről és a honfoglalásról. Kortársak és krónikások híradásai, Budapest, Osiris, 2002, 227. – Törzsgyűjtemény

Sankt Gallen neve még egyszer felbukkan történelmünkben. Néhány évtized múlva, 972-ben ugyanis I. Ottó császár egy itteni szerzetest, Brúnót küldte a magyarok közé téríteni. Vélhetőleg ez volt az első – ekkor még egységes – keresztény egyház Nyugathoz, Rómához köthető ágának tömeges hittérítése, melynek során Géza fejedelem és fivére, Mihály is felvette a keresztséget.

A lovas-íjász harcmodor tovább élt a kereszténység felvétele után is. Somogyi Győző festménye egy 11. századi kun vitézt ábrázol. In: Bodor Ferenc – Somogyi Győző: Páncélos lovagok, Budapest, Móra, 1983. – Törzsgyűjtemény

A Sankt Gallen-i kaland könyvtári dokumentumai

A teljes „szentgalleni kaland” magyar nyelvű fordítását megtalálhatjuk Györffy György négy kiadást megélt Magyarok elődeiről és a honfoglalásról című művében. A lényeget kiemelve, szemelvényekben László Gyula 50 rajz a honfoglalókról című (hat kiadást megért) művében is olvasható a Sankt Gallen című kép kísérőszövegénél. Jankovics Marcell Mondák a magyar történelemből című animációs sorozatának egy epizódja a Szentgalleni kaland címmel mutatja be a rendezőtől megszokott stílusban az eseményt. A Mádi Szabó Gábor színművész hangjával elmesélt történet a Sankt Gallen-i Történetekben olvasható szöveg kivonata. Kovács Béla rendező Monda és történelem című dokumentumfilm-sorozatának harmadik része ugyancsak a Szent Gál kolostorban történtekkel, illetve az ehhez kapcsolódó hadtörténeti és művészettörténeti vonatkozásokkal foglalkozik. Az ifjúságnak szóló történelmi regényeiről ismertté vált Fehér Tibor Aranykakas című műve cselekményének fókusza pedig szintén a kalandozások ezen epizódja. Végezetül megemlítenék egy animációs-bábfilmet filmet is, Imre István Szentgalleni kaland című alkotását. A groteszk bábfigurákat alkalmazó film inkább történelmi szatíra, semmint ismeretterjesztő mű. A kolostor világi élvezetben tobzódó szerzetesei kicsúfolják és szinte kiközösítik az ájtatos Heribaldot, akit végül – a történet szerint – megmenti a félelmetes magyaroktól a kolostort, és így utolsóból az elsővé válik.

Köszönjük Hidán Csaba Lászlónak, Pogány Csillának és Krisztinának, továbbá Somogyi Győzőnek a képek közlési engedélyét!

Felhasznált irodalom:

(Bölcs) Leó: Taktika, Budapest, Martin Opitz K., 2025. Corpus fontium antiquitatis Hungaricae
Baltavári Tamás (írta) – Partig Kis Rómeo Viktor (rend.): Kalandozások. Csataterek 1. Animációs film. Budapest, Media Partners, 2013.
Fehér Tibor: Aranykakas, Budapest, Móra, 1959.
Györffy György (összeáll.): A magyarok elődeiről és a honfoglalásról. Kortársak és krónikások híradásai, [4. kiadás], Budapest, Osiris, 2002.
Hamvai-Kovács Gábor: 50 rajz egy nagyszerű embertől. Huszonöt évvel ezelőtt hunyt el László Gyula régész, képzőművész. OSZK blogbejegyzés. 2023. június 17.
Jankovics Marcell (rend,): Mondák a magyar történelemből. Szentgalleni kaland. Animációs film. Kecskemét, Pannonia Film Vállalat, 1989.
Kovács Béla (rend.): Monda és történelem. 3. rész. Ismeretterjesztő film. Budapest, Filmiroda Rt., MTV-Opál.
László Gyula: 50 rajz a honfoglalókról, [5. kiadás], [Budapest], Kairosz, 2025.
László Gyula: A honfoglaló magyar nép élete [reprint kiadás], Budapest, Múzsák, 1988.
László Gyula: A honfoglaló magyarság lelkialkatáról, Kolozsvár, [Minerva], 1942.
Magyar kalandozások. In: Wikipédia
A magyarok Sankt Gallen-i kalandja. In: Magyarok kalandjai. Egy blog a magyar kalandok parkjától, 2021. október 1.
Révész László (szerk.): A honfoglalók hétköznapjai, Budapest, Promptus, 1996.

Hamvai-Kovács Gábor
(Olvasószolgálati és Tájékoztatási Főosztály)

komment