Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre egyet-egyet blogunkban. A hetvenegyedik részben Szemerédi Ágnes „A fényképészet úttörői” című alsorozatában Weinwurm Mátyás és fiai fényképészeti tevékenységét mutatja be.

A 19. század második felétől a fényképészeti eljárások fejlődésének köszönhetően a fényképek nyomtatása, tömeges méretű és igényes sokszorosítása a legkülönbözőbb fotómechanikai eljárások segítségével történt, úgy, mint a fénynyomat, a fotólitográfia és a cinkográfia. A módszerek alapjában véve a nyomóforma anyagában különböztek egymástól (üveg, kő, cink). A különböző eljárások elsajátítása és sikeres alkalmazása nem csekély tőkeerőt, üzleti szellemet és fényképészeti jártasságot igényelt a művészektől. A modern nyomóformákkal (klisékkel) való sokszorosítás előtt a vonalas képek és rajzok másolására a rézmetszetet, a litográfiát és a sokáig kedvelt heliogravürt alkalmazták. Ez utóbbi réz- vagy egyéb érclemezzel készült nyomatot jelentett.
A cinkográfia módszerét a német H. W. Eberhard fedezte fel 1804 körül Magdeburgban. A horganyvéset, horganylemez-maratás módszerét már a 19. század második felében több műteremben és műintézetben használták, aminek segítségével gyorsan lehetett nyomdalemezeket előállítani, ezek a rajzokat meglehetős pontossággal hozták elő. A cinkográfia módszerének egyik ismert képviselője Weinwurm Mátyás és fiai voltak.
Weinwurm Mátyás (1813–1897) a második művésznemzedék (1860–1880) festő-fényképész társaságának tagjai közé tartozott Barabás Miklóssal (1810–1898), Borsos Józseffel (1821–1883), Gondy Károllyal (1830–1909) együtt. Weinwurm Mátyás 1813-ban született a mai szlovákiai Poprád város Strázsa településrészén Weinwurm Antal és Stekin Anna gyermekeként.
Weinwurm tizenhat éves korában, 1829-ben iratkozott be a bécsi akadémiára a rézmetszők szakosztályába. Fia, Antal, a későbbi ismert fényképész Reindorfban (ma Bécs egyik külső kerülete) született 1845-ben.
A Magyar Fényképészek Lapjában közölt 1897-es nekrológ szerint 1853-ban Folnesics bécsi festőművész és fényképész növendéke volt, sokat tanult mesterétől és később, mint első asszisztens vezette annak műtermét. 1859 és 1861 között Ludwig Angerernek (1827–1879), az első bécsi fotóműhely megalapítójának és I. Ferenc József császár és király udvari fényképészének az asszisztense volt; az általuk használt fotóeljárást is elsajátította. 1861-től Pesten a magát szintén akadémiai festőként és fényképészként hirdető Pesky Edénél (1835–1910) segédmunkásként dolgozhatott. A nekrológ szerint 1864-ben önállósította magát a Károly utcában, a Károly kaszárnya épületében és 1865-től működött együtt fiaival, Antallal és Ferenccel. A korabeli címtár, az Adress-kalender von Pest, Ofen und Alt-Ofen először 1871–1872-ben említi Mátyást mint fotográfust, a jegyzék a Keresztutcába jegyezte be műtermét. Weinwurm Mátyás az 1870-es évektől foglalkozott horganyvésetek (Zinkographie) előállításával, a megemlékezés szerint ebből alakult ki Antal műintézete, amely akkor az első helyet foglalta el az országban. Pestre hozatta J. Buchan bécsi cinkográfust, aki megmutatta a klisékészítést a pesti munkásoknak.
Érdekesség, hogy a Gyógyászat folyóirat, 1869. december 25-i 52. számában olvasható, hogy Weinwurm Mátyás mint fényképész szabadalmi kérvényt adott be az általa feltalált légy- és rovarirtó papírra. 1873-ban az Adress-kalender von Pest, Ofen und Alt-Ofen szerint Mátyás, és fiai, Antal és Ferenc a Király utca 17-be és a 31-be is bejegyezte fotográfusként.
Műtermük kezdetben, az 1860–1870-es években portréfényképezéssel is foglalkozott. Szerepeljen itt néhány, Weinwurm Mátyás és fiai és Weinwurm testvérek nevével jelzett példa.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Budapest iparosainak 1877-es ismertetőjében az iparos művész csoportban kilenc mesterséget sorolnak fel, úgy mint faldíszítő, fametsző, fényképész, kártyafestő, képfaragó, szobrász, tajtékpipametsző, vésnök, üvegmetsző. A fényképészek között szerepelt többek között, Doctor Albert, Ellinger Ede, Gévay Béla, Klösz György, Kolics József, Koller Károly, Kozmata Ferenc, Liederhoffer Vilmos, Mayer György, Schöfft Károly, Schrecker Ignác, Sonnenschein Hugó, Straub József, Strelisky Lipót, Varságh János és Weinwurm Antal. 
Az Adress-kalender von Pest, Ofen und Alt-Ofen szerint 1878-ban együtt élt Mátyás, Antal és feltehetően nagybátyja, Ferdinánd a Király utca 31-ben. A jegyzék szerint itt és a Király utca 17. szám alatt is működhetett műtermük. Az említett jegyzék szerint 1881-ben Weinwurm K (Karl) und Söhne (Antal testvére) működtette műtermét a Károly utca 3. szám alatt. Fényképészként dolgozott tehát Antal, testvérei Károly és Ferenc, nagybátyja, Ferdinánd. Utóbbit néhány későbbi forrás Ferencként említi. Weinwurmék tehát feltehetőleg családi vállalkozásként működtek, a források szerint több különböző helyen, akár külső helyszínre is kitelepülve. Bizonyíték, hogy az egyik portréfénykép hátulján a Károly utca mellett szerepel a Király utcai cím is.
A következőkben Weinwurm Antalról írunk, bár megjegyzendő, hogy testvérei, később fiai is besegítettek a családi, először egyéni, később társas vállalkozásba. Weinwurm munkásságáról számos újság beszámolt. Többek között albumokat is készített.
1881-ben az Országos Nőipari Kiállítás rendező bizottságának tagjairól jelent meg egy album, amelyet gróf Zichy Jenőnek ajánlottak, ebben már Weinwurm Antal képei is megtalálhatók. Az album ma a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtárában található.
Az 1882-ben megnyílt Országos Könyvkiállításon több köz- és magángyűjtemény kincseit és külföldi intézményekből származó hungarikákat is bemutattak. A Széchényi-könyvtár gyűjteményéből hetvenkét Corvinát is láthatott a közönség, de megismerhették a magyar nyomdászat és könyvkötés fejlődését is. A kiállítást Ráth György (1828–1905) jogász, művészettörténeti író kezdeményezte Trefort Ágoston vallás- és közoktatásügyi miniszternél (1817–1888). Az említett kiállításon szereplő hungarikákról Divald Károly (1830–1897) és Weinwurm Antal fényképészek által készített 960 db fotográfia 2000 forintért került be a könyvtár Kézirattárába, így 1883-tól datálható külön a könyvtár fényképgyűjteménye. A fényképek kutatása folyamatban van.
A Vasárnapi Ujság beszámol arról is, hogy az esztergomi könyvtár is részesült ezekből a könyvekből:

A műtárgyakon kívül lefotografálta a Magyar Nemzeti Múzeum egykori könyvtárát is.

Weinwurm Antal: A Nemzeti Múzeum könyvtára. – Kézirattár. Facsimile gyűjtemény. – Digitális Képarchívum 

A Vasárnapi Ujság 1884. július 13-i számában rövid hír olvasható arról, hogy a Balaton-Egylet a magyar tenger minél szélesebb körben való megismertetése céljából Balaton-albumot fog kiadni, amely Weinwurm Antal fővárosi fényképész által felvett harminc darab fényképet fog tartalmazni. E képekből a Balaton-Egylet ötszáz példányt rendelt meg. Ugyanezt a hírt a Herkules 1884. július 22-i számában közölte, amely szerint az albumban nyolc kép Balatonfüredet, a füredi parkot, csarnokot, hajógyárt, vendéglőt stb., a többi kép pedig Tihanyt, Arácsot (ma Balatonfüred része), Csopakot, a csopaki püspöki palotát, Badacsonyt, Szigligetet, Balatonszentgyörgyöt, Keszthelyt, a szigligeti romokat, Alsóőrsöt stb. fogja ábrázolni. Az újság még azt is hozzátette, célszerű volna, ha az albumban egy pár lapot szentelnének a Balaton sportjának is, a yachtoknak, csónakversenyeknek, uszodának. A Fővárosi Lapok 1885. április 5-i számában beszámolt az album megjelenéséről, valamint arról, hogy Balatonfüred és környéke, a Yacht-flotilla, Tihany, Badacsony, Szigliget, Keszthely is szerepelnek benne. 1885 áprilisában a Budapesti Hírlap arról adott hírt, hogy az albumot meg lehetett vásárolni Weinwurm intézetében a Károly utcában.

1888. május 6-án tartották a negyvennyolcadik közgyűlést a Magyar Tudományos Akadémián. A sajtó május 20-án részletesen beszámolt a Trefort Ágoston vezetésével megtartott ünnepi gyűlésről. A cikket Weinwurm Antal fényképei díszítették.

• 
• 
• 

A cég az 1880-as években már prosperált, bár egyéni vállalkozás volt, mégis a számos segéddel működött. Egy közjegyzői okirat szerint Weinwurm Antal Ott Józsefet bízta meg a cég Cinkográfiai Osztály vezetésével egy éves időtartamra.
Az 1892. június 12-i Vasárnapi Ujságban részletes, képes beszámoló jelent meg az I. Ferenc József király koronázásának huszonöt éves évfordulója alkalmából rendezett ünnepségről. Az első olyan eseménynek számított hosszú idő után, amelyről különböző helyszínekről és különböző időpontokban több fényképész is tudósított. Szentkirályi Antal, Erdélyi Mór, Mai (Manó) és Társa fényképészek mellett Weinwurm fényképe is szerepelt az illusztrációk között.

A díszbandérium egyik csapata a budai Lánczhíd-téren, élén gróf Zichy Jenővel. In: Vasárnapi Ujság, 39. évf., 24. sz. (1892. június 12.), 416. – Elektronikus Periodika Archívum

Fényképész társaihoz hasonlóan ő is több napilapban több típusú reklámmal hirdette tevékenységét. A Vasárnapi Ujságban szerepelt az egyik legdíszesebb hirdetésével, de műhelyét reklámozta még az Ország-Világ folyóiratban is (1894, 1900). A Független Budapest lapból pedig szerepeljen itt egy későbbi, 1907-es reklám is.

• 
• 
• 
• 

1894-ben Klösz György mellett hivatalosan is részt vett Kossuth Lajos temetésén, ahol felvételeket készített. A ravatalról és a gyászoló tömegről készült fényképei a Vasárnapi Ujság április 8-i számában jelentek meg.

• 
• 

1894 decemberében az Ország-Világ újságcikke szerint Weinwurm tapasztalataival gyarapítja és tökéletesíti műhelyét, ezzel a képsokszorosítás a művészet magaslatára emelkedett. A hírlapirodalomban elterjedt az illusztrációk használata, ami a Weinwurm által a klisék sokszorosításra használt amerikai módszernek volt köszönhető.

1895-ben adták át közhasználatra a Városligetben a Park Klub azaz a mai Stefánia Palota épületét, amelyet szintén Weinwurm Antal örökített meg. Ez az épület az előkelő közönség nyári kaszinójaként nyílt meg.

• 
• 

A magyar honfoglalás ezredévi ünnepélyére készült monográfiák közül 1896-ban jelent meg Az Emlékkönyv, melyet Magyarország ezeréves fennállása ünnepén közrebocsát a hazai cziszterczi rend című munka.
A díszes kiadványt a Magyarországi Ciszterci Rend tiszteletére dr. Békefi Remig (Bröckl József, 1858–1924) ciszterci szerzetes, történetíró szerkesztette. A könyvben beszámolnak a rend tagjai történetükről, tanítói, lelkészi és gazdasági működésükről, rajzokkal szemléltetve a rend tevékenységét, művészi érzékük, tanügyi és gazdasági munkásságuk különböző megnyilvánulásait. A könyvben megemlékeznek Vajda Ödön (1834–1911) zirci apát szerzetes életéről és munkásságáról is. Vajda Ödönt 1891. április 2-án választották meg zirci apátnak. Irányítása alatt restaurálták az apátsági templomot, a rendház keleti szárnyára második emeletet építettek. Itt található most az Országos Széchényi Könyvtár műemlékkönyvtára is.
Az emlékkönyv részletesen beszámol a zirci apátság és templom történetéről is. A zirci intézmény a legnevezetesebb intézmények és templomok egyike hazánkban; az apátság kolostora hosszabb idő alatt épült és többször bővítették, kivált keleti szárnyát s az előtte levő kisebb épületet. Az 1840-es években készült a szép könyvtár, a reneszánsz kolostor, de a homlokzat s a kettős kőtorony csak az 1850-es években épült fel.
A könyv szerint a kötet képeinek „fényképi fölvételét Weber Márton ciszterci áldozópap s egri főgimnáziumi tanár szakavatottsága hozta létre.” A címlapot Benczúr Gyula (1844–1920) jeles festőművészünk tolla rajzolta meg, s Morelli Gusztáv (1848–1909) művészi keze metszette fába. Az egész Emlékkönyv művészi díszítése Háry Gyula (1864–1946) elsőrangú festőművész ízlésének s tehetségének alkotása. A képek autotypiai és cinkográfiai sokszorosítása Weinwurm Antal műgondjára vall. A könyvet a Hornyánszky cég nyomtatta.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Folytatjuk…

Szemerédi Ágnes (Főigazgatói Kabinet)

A fényképészet úttörői című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész; 56. rész; 57. rész; 58. rész; 59. rész; 60. rész; 61. rész; 62. rész; 63. rész; 64. rész; 65. rész; 66. rész; 67. rész; 68. rész; 69. rész; 70. rész; 72. rész; 73. rész; 74. rész; 75. rész; 76. rész; 77. rész; 78. rész; 79. rész; 80. rész; 81. rész

 

A ma a Köztársasági Elnöki Hivatalnak otthont adó Sándor-palota a Budai Várban és a Komárom‒Esztergom megyei Bajnán most felújított és december elején átadott Sándor‒Metternich-kastély őrzi emlékét a Sándor családnak és két különc, saját korukban Európa-szerte ismert tagjának.

1870-ben, a második császárság bukása után Paulina – rövid angliai kitérő után – visszatért Bécsbe, ahová férje egy évvel később követte. A hercegné nevét az osztrák fővárosban nemcsak különböző színházi előadások kapcsán emlegették rendszeresen, hanem más jótékonysági és kulturális kezdeményezések kapcsán is. A jótékony célú virágkorzót először 1886-ban rendezték meg. A virágdíszes hintók felvonulása mellett virágdobálás, zenei előadások, dísztorna, „velocipéd-verseny”, hölgyek vívása, szépségverseny, sörkiállítás és tűzijáték is szerepelt a virágünnep programjában. Az érdeklődés hatalmas volt, közel kétszázhetvenezer belépőjegyet adtak el. Néhány évvel később szervezték meg a bécsi nemzetközi zene- és színművészeti kiállítást, ahol különböző korok és földrészek zenei és színházi tárgyait láthatta a közönség. A hangszerek, partitúrák, kéziratok, jelmezek, kellékek, díszletképek, tervrajzok mellett hangversenyek és színházi előadások várták a látogatókat. A nagyszabású rendezvény egyik fő szervezője Metternich hercegné volt.

• 
• 
• 

Paulina korának meghatározó személyisége volt, akinek minden lépését figyelte a „jó társaság” és a nagyközönség is. Neve nemcsak a sajtóban, hanem kortársai visszaemlékezéseiben is sokszor feltűnik, számos rajz, festmény, karikatúra és fénykép készült róla. A leírások, jellemzések éppolyan sokfélék, mint a különböző képi ábrázolások, és nem hiányoznak közülük az anekdoták, kétes hitelű pletykák, híresztelések és hírlapi kacsák sem. Nagy valószínűséggel e kategóriába sorolható az a sajtóhír is, amely a hercegné Anastasia Kielmansegg grófnéval vívott párbaját taglalta az említett nemzetközi kiállítás idején. A fáma szerint a kardpárbajt 1892 augusztusában vívták Liechtensteinben. A híradások „hölgyek párbajáról” szóltak, azaz egy úgynevezett „emancipált párbajról”, melynek jellegzetessége az volt, hogy a hölgyek fedetlen felsőtesttel vívtak, nehogy egy esetleges sérülés során a párbajozó ruhájáról a sebbe kerülő textilszálak elfertőződjenek. Természetesen ilyen párbajokon kizárólag hölgyek vehettek részt. A hírt maga a hercegné cáfolta.
A század végén Paulinát számos családi tragédia érte. Alig öt év leforgása alatt elvesztette egyik leányát, férjét és egyik unokáját, majd másfél évtizeddel később másik fiúunokája is meghalt fiatalon. Nem sokkal Richard herceg halála után (1895) a hercegné engedélyt kért és kapott Ferenc József császártól és királytól, hogy felvegye születési nevét is, ettől kezdve a Metternich‒Sándor Paulina nevet és a két család együttes címerét használta.
Már édesapja halála után (1878) megörökölte Bajnát, és felújíttatta a kastélyt.

• 
• 
• 

A birtokai ügyeit figyelemmel kísérte; lovai, juhai, szarvasmarhái többször szerepeltek bécsi és hazai kiállításokon. Birtokain iskolát épített és különböző módon jótékonykodott. Rendszeres adományai mellett karácsonykor ünnepséget rendezett és ajándékokat osztott szét a gyermekek között. Bajnán is élénk társasági életet élt, megfordultak nála az előkelő társaság tagjai, régi – külföldi – barátai, ismerősei. A vadászatok mellett különböző ötletekkel, felvonulásokkal szórakoztatta vendégeit és a birtokán élőket.

A bajnai Sándor‒Metternich-kastély. Esztergom vármegye, Budapest, Országos Monografia Társaság (Borovszky Samu szerk.: Magyarország vármegyéi és városai) – Törzsgyűjtemény

Paulina sokszor és sokféle módon jótékonykodott, számos kezdeményezésben vett részt ötletadóként, fellépőként és adományozóként. Nemcsak a támogatottak köre volt széles, hanem leleményessége sem ismert határokat. Jótékonysági kezdeményezései közül kiemelkedik a bécsi poliklinika támogatása, amely annyira fontos volt számára, hogy a 80. születésnapjára szánt ajándékként a tisztelői, barátai az intézmény javára gyűjtöttek 80 000 koronát. A visszaemlékezései 1920-ban megjelent első kötetének bevételét is e célra ajánlotta fel. Emellett azonban számos további kezdeményezést támogatott. Szerepelt jótékony célú előadásokban, hangversenyt szervezett a bécsi konzervatórium javára, sorsjegyeket árult, pénzzel támogatta a szegedi árvízkárosultakat. Bajnán iskolát működtetett, a családoknak tűzifát ajándékozott, az I. világháborúban pedig gyermekmenedéket működtetett, hogy az anyák a háborúba vonult férfiak helyett elvégezhessék a mezei munkát.
Bár nem egy pletyka, híresztelés kapott lábra és jelent meg róla életében, és kortársai megítélése is vegyes volt, számos elismerés is érte. Köszönőlevelek, hálairatok, méltató újságcikkek mellett 1898-ban, trónra lépésének 50. évfordulóján, Ferenc József az Erzsébet-rend nagykeresztjét adományozta neki.
A hercegné visszaemlékezései két önálló kötetben jelentek meg. A gyermekkori emlékeket és kortársai portréit magában foglaló kötet 1920-ban németül, a francia évekről szóló azonban már csak a halála után, 1922-ben, franciául látott napvilágot (később többször is kiadták).
Metternich-Sándor Paulina 1921. szeptember 28-án, 85 éves korában hunyt el.

Metternich-Sándor Paulina szalonjában. In Szalon Ujság 1903. április 15., 3.

Az idézeteket a mai akadémiai helyesírás szabályai szerinti átírásban közlöm.

Válogatott irodalom:

• Madame Carette, née Bouvet: Souvenirs intimes de la Cour des Tuileries I, Paris, Ollendorff, 1889, 32‒33.
• Dede Franciska: Metternich-Sándor Paulina (1836‒1921). In Rostás Péter (szerk.): Az Ördöglovas kastélya: A bajnai Sándor-Metternich-kastély, Budapest, NÖF, 2021, 74‒109.
• Jules Gesztesi: Pauline de Metternich, Ambassadrice aux Tuileries, Flammarion, 1947.
• Emmanuel Haymann: Pauline de Metternich, La jolie laide du Second Empire, Perrin, 1991.
• Philippe Luez: Pauline de Metternich, L’éventail brisé, Payot, 2004.
• Princesse Pauline de Metternich-Sándor: Éclairs du passé (1859–1870), Amalthea-Verlag, Zurich-Leipzig-Wien, [1922]
• Princesse de Metternich: »Je ne suis pas jolie, je suis pire« Souvenirs (1859‒1871), Tallandier, 2008 (bevezető tanulmány és jegyzetek: Georges Poisson)
• Princesse de Metternich: Souvenirs d’enfance et de jeunesse, Plon, 1922 (a német nyelvű visszaemlékezés francia nyelvű fordítása)

Dede Franciska (Kutatási és Különgyűjteményi Főosztály)

A sorozat további részei: Első rész; Második rész.

A ma a Köztársasági Elnöki Hivatalnak otthont adó Sándor-palota a budai Várban és a Komárom‒Esztergom megyei Bajnán most felújított és december elején átadott Sándor‒Metternich-kastély őrzi emlékét a Sándor családnak és két különc, saját korukban Európa-szerte ismert tagjának.

Paulina egész életét végigkísérte a zene szeretete, férjével együtt nemcsak zeneszerető, hanem zeneértő is volt és ő maga is zongorázott. (Olykor a színielőadásokon énekelt is, a fáma szerint időnként népszerű – és kissé pikáns – kuplédalokat is.) Számos zeneszerzőt személyesen ismert, játszott a szalonjában Liszt Ferenc, Richard Wagner és Johann Strauss is. Többen ajánlottak a tiszteletére szerzeményeket, így Wagner zongoradarabot, Strauss és Lehár Ferenc keringőt, Carl Michael Ziehrer pedig gavotte-ot. Fontosnak tartotta, hogy zeneszerzőket, előadóművészeket vagy zeneműveket ismertessen meg a vendégeivel vagy a szélesebb közönséggel. Így nem sokkal Párizsba érkezésük után elhatározta, hogy megismerteti a francia fővárosban Richard Wagner zenéjét és bemutattatja a Tannhäusert. Meggyőzte a zeneszerzőt és a császárt, és a darabot 1861-ben színre vették. A közönség tartózkodását azonban már az előkészületek idején érzékelni lehetett, majd a bemutatón – bár a Metternich házaspár barátai is jelen voltak – a darab megbukott. Három előadás után levették a műsorról.

A bukás után Jules Janin színikritikus azt írta, hogy az előadás alatt a hercegné idegességében és dühében eltörte a legyezőjét. A történetet, amelynek hitelességét Paulina az évtizedekkel később megjelent visszaemlékezéseiben cáfolta, a párizsi közönség azonnal felkapta, és számos paródia született róla a színházakban. Sőt, néhány évvel később az osztrák nagykövetség szalonjaiban is bemutattak egy kínai árnyjátékot Tannhäuser Párizsban címmel, amely előtt a ház egyik, színházi páholynyitogatónak öltözött barátja olcsó legyezőket osztogatott a vendégeknek, ha esetleg a hölgyek sajnálnák a sajátjukat… Amikor harminc évvel később, 1895-ben ismét műsorra tűzték Wagner operáját Párizsban, elsöprő sikert aratott.
A II. császárság idején az udvari élet fontos helyszínei voltak a vidéki kastélyok is. Fontainebleau-ba nyáron, Compiègne-be ősszel kaptak meghívást a vendégek (a meghívottak gondosan összeválogatott csoportjai hetente – vetésforgószerűen – váltották egymást). Napközben vadászatok, erdei séták, lovaglás, kocsizás, csónakázás szerepelt a programban, míg este vagy rossz idő esetén színházi előadások, élőképek, hangversenyek, különböző játékok, rejtvények mulattatták a vendégeket. (A szórakozásnak Párizsban, a vidéki kastélyokban és később Bécsben is kiemelt részét jelentették a különböző színielőadások, amelyekben a társaság tagjai léptek fel, és amelyek egy részét jótékony céllal rendezték.)

A spanyol határ mellett fekvő Biarritz-ban is többször pihent a császári pár, ahol a császárné hegymászással egybekötött sétákat és hajókirándulásokat szervezett.
III. Napóleon uralkodása idején két világkiállítást is rendezett Franciaország: 1855-ben és 1867-ben, ez utóbbi a Metternich házaspár kiküldetésének idejére esett. A nagykövet és felesége ez alkalomból nagyszabású bált adott a nagykövetségen.

• 
• 

A francia császári pár a világkiállítás idején számos külföldi uralkodót is vendégül látott. Ferenc József, akkor már az Osztrák‒Magyar Monarchia uralkodója – fivére, a Mexikóban akkor kivégzett Miksa császár halála miatt – csak ősszel látogatott el a kiállításra (Erzsébet királyné gyermeket várt, ezért nem kísérte el). Tiszteletére a Metternich házaspár vacsorát adott a nagykövetségen.

Folytatjuk…

Dede Franciska (Kutatási és Különgyűjteményi Főosztály)

A sorozat további részei: Első rész; Harmadik rész

A ma a Köztársasági Elnöki Hivatalnak otthont adó Sándor-palota a Budai Várban és a Komárom‒Esztergom megyei Bajnán most felújított és december elején átadott Sándor‒Metternich-kastély őrzi emlékét a Sándor családnak és két különc, saját korukban Európa-szerte ismert tagjának.

A vakmerőségig merész, császárhű gróf Sándor Móric hihetetlen lovas kalandjairól és meghökkentő bravúrjairól számos anekdota maradt fenn: lóháton jelent meg szalonokban, fogaton hajtott le lépcsőkön, szekereket ugratott át vagy kastélya erkélyéről ugratott le paripája hátán. Az Ördöglovas néven elhíresült gróf Klemens von Metternich kancellár első házasságából született leányát vezette oltárhoz, tőle született 1836 februárjában Paulina nevű leánya.

Alig húsz évvel később Paulina férjhez ment édesanyja féltestvéréhez (Metternich kancellár második házasságából született fiához), a nála hét esztendővel idősebb nagybátyjához, Richard von Metternich herceghez. A házasságból három leánygyermek született. A nagy hatalmú kancellár fia ekkor már apja nyomdokain a diplomáciai pályán járt. Az esküvőt követően a fiatal pár Drezdába utazott, ahol a herceg elfoglalta követi helyét a szász király udvarában. Az ifjú feleség hangversenyeket, vacsorákat szervezett, és aktívan részt vett a társasági életben. Az igazi udvari és társasági szerep azonban Párizsban várt a fiatal párra. Richard herceg 1859. december 14-én adta át nagyköveti megbízólevelét III. Napóleon francia császárnak, hogy azután több mint tíz éven keresztül képviselje Ausztriát (1867-től a Monarchiát) a francia udvarban. Paulina, aki elegáns, szellemes, bátor és extravagáns fiatalasszony volt, és aki számos ötlettel, merész újdonsággal lepte (és olykor botránkoztatta) meg a társaságot és a közvéleményt, hamar a császári udvar és a társasági élet egyik meghatározó szereplője lett.

Metternich herceg és felesége. In Gaston Jollivet: Souvenirs de la vie de plaisir sous le Second Empire, Paris, Jules Tallandier, 16. és 17. oldal között – Törzsgyűjtemény

III. Napóleon – aki egyrészt politikailag meghatározó, másrészt a nagybátyja emlékéhez méltó szerepet kívánt játszani az európai politikai életben – rengeteget költött reprezentációra, s e tekintetben méltó módon képviselte a másik jelentős európai nagyhatalmat, az Osztrák Birodalmat a Metternich házaspár is. A nagykövetség épülete, a fogadások, bálok és a különböző alkalmakra szervezett rendezvények fényéhez és sikeréhez nagyban hozzájárult Paulina ötletessége, kreativitása.
A császári udvarban élénk társasági élet folyt.
A nagy udvari bálok (amelyek Paulina emlékei szerint igen látványosak, ám a szigorú protokoll miatt – legalábbis egy fiatal nagykövetfeleség számára – unalmasak voltak) és a császárné meghittebb hangulatú estélyei mellett kedvelt szórakozást jelentettek az álarcos- és jelmezbálok, amelyekre a hölgyek külön öltözeteket csináltattak, nemegyszer valamilyen központi tematikát követve.

A kosztümöket (és természetesen a többi toalettet is) sokszor a korszak leghíresebb „divattervezője”, az angol származású, de Párizsban élő és működő Charles Frederick Worth (1825‒1895) készítette, akit sokan az haute couture atyjának tartanak. Karrierje éppen ebben az időben indult, és Eugénia császárné pártfogása vitathatatlan a népszerűségének megalapozásában. Paulina úgy emlékszik vissza memoárjaiban, hogy ő ismerte fel a mester tehetségét és neki (is) köszönhette a sikerét. A hercegné eleganciája a korszakban legendás volt. Elismeréssel jegyezték meg róla, hogy „tud öltözködni”, és élete végéig írtak a lapokban öltözeteiről.

Folytatjuk…

Dede Franciska (Kutatási és Különgyűjteményi Főosztály)

A sorozat további részei: Második rész; Harmadik rész

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre egyet-egyet blogunkban. A sorozat 70. részében Vasné dr. Tóth Kornélia, a Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár tudományos munkatársa „Ex libris gyűjtők, gyűjtemények” címmel indított alsorozatában a tárban található ex librisek készíttetői közül ezúttal Déry Ernőné Herz Ilonát és gyűjteményét mutatja be.

Déry Ernőné Herz Ilona (1886–1972) a Temes megyei Csákován (ma Csák, Románia) született, felsőbb leányiskolát végzett. Már fiatalon vonzódott az irodalomhoz és a képzőművészethez, és ez irányú érdeklődését egész életén át megőrizte.

Nelly Degouy Acket grafikája. Jelzet: Exl.D/94 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Szegedre Déry Ernő kereskedővel való házasságkötése után került, 1913-ban. Csatlakozott a szegedi kisgrafikabarátok köréhez, melynek ekkoriban a Hungária Kávéházban volt a törzsasztala. A kör gyűjtőtagjai többségükben szegedi ügyvédek, orvosok, vállalkozók voltak. Déry Ilona itt ismerkedett meg Bartos László nyomdatulajdonossal; Kolozs Lajossal, a Szegedi Ládagyár tulajdonosával és Lustig István ügyvéddel. Utóbbiak lelkes gyűjtőkké váltak. Ilona sok művésszel is találkozott az elkövetkező évtizedekben, köztük kiemelendő Buday György és Vadász Endre neve.
A későbbiekben így vallott a két világháború közt egyre intenzívebbé váló ex libris gyűjtői hobbijáról:

Gyűjteménye darabjaival, magyar és külföldi ex librisekkel is részt vett a debreceni Ajtósi Dürer Céh kiállításán 1935 decemberében a Déri Múzeumban. A külföldi kapcsolattartást mutatja, hogy 1936-ban szerepelt az osztrák ex libris társaság, az Österreichische Exlibris-Gesellschaft cserelistáján. A magyar grafikusok alkotásainak külföldre vitelével nagyban hozzájárult a művészek ottani népszerűsítéséhez.

Adolf Kunst rézkarca. Jelzet: Exl.D/79 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A gyűjtésben a minőségre törekedett, ugyanez figyelhető meg a nevére készíttetett ex librisek és alkalmi grafikák esetén. 1968-ig 102 saját névre szóló kisgrafikájáról tudunk. Később ez a szám tovább gyarapodott 150 körülire. Sok lapot rendelt szegedi művészektől, Buday Györgytől, Vadász Endrétől és Bordás Ferenctől. Nőalak könyvből kinövő virágokat ölel át az 1924-től Szegeden élő – a Boldogasszony búcsúja (1931) című fametszetsorozattal híressé váló – Buday György (1907–1990) ex librisén.

Buday György fametszete. Jelzet: Exl.D/89 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Emellett Menyhárt Józseftől, Bajor Ágosttól, Gáborjáni Szabó Kálmántól, Mata Jánostól, Horváth Endrétől is voltak névre szóló lapjai. Ezeken gyakori a népies motívumok szerepeltetése, a táj-, a virág- és az állatábrázolás, illetve az olvasás, a könyv megjelenítése. A Déry család talán a szegedi származású Vadász Endrétől (1901–1944) rendelte a legváltozatosabb tematikájú lapokat: a gyűjtőszenvedélyre utalók mellett készíttettek vele grafikákat házassági évfordulóra, húsvétra, újévre; emellett csináltattak köszönő- és lakcímkártyát is. A gyűjtésre utalás egy különleges módjaként fészekbe fiókáinak grafikákat hordó madár látható egy Déry Ernőné nevére szóló 1934-es Vadász-grafikán.

Vadász Endre rézkarca (1934). Jelzet: Exl.D/83 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Déry Ilona jelentős számban adott le rendelést külföldi művészek, köztük Hubert Woyty-Wimmer, Willi Geiger, Adolf Kunst, Nelly Degouy Acket, Michel Fingesten, Toni Hofer, Max Kisslinger, Rose Reinhold, Sascha Kronberg és Maria Bauer-Klimbacher számára. Az osztrák Rose Reinhold (1894–1959) alkotása virág- és madármotívummal idilli hangulatot áraszt.

Rose Reinhold grafikája. Jelzet: Exl.D/93 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Déry Ilona mint az egyik legáldozatkészebb ex libris gyűjtő került be az európai köztudatba. Több külföldi művésznél és gyűjtőnél személyesen is járt, illetve otthonában és pusztamérgesi szőlőbirtokán vendégül látta őket. Óriási csereanyaga ellenére – melyet a MEGE cserelistái is tanúsítanak – gyűjteménye mindössze kb. 3000 lapból állt.
1944-ben, a második világháború, a fasizmus idején egész családjával együtt deportálták. Nem hiába vallotta az 1940-es években a MEGE Kisgrafika hasábjain:

Ő maga is így tett, gyűjteményét a szegedi Somogyi-könyvtárba helyezte letétbe, az anyag ennek köszönhetően elkerülte a pusztulást.
A világháború éveit túlélve Déry Ilona hazakerült, gyűjteménye így tovább gyarapodhatott, mígnem élete vége felé eladta ex libriseit. A grafikák további sorsát tekintve magánszemélyek mellett több közintézmény, köztük – mint ezt a példákból láthattuk – az Országos Széchényi Könyvtár Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtára is sok lapot őriz a nevére szóló könyvjegyekből, főként a két világháború közt készült ex librisekből.

Irodalom: 

• 1937. évi cserejegyzék, MEGE Kisgrafika, 1937/1. sz., 3.
• 1939. évi cserejegyzék, MEGE Kisgrafika, 1939/2. sz., 16.
• Beer Iván: Magyarországi zsidó ex librisek. Évkönyv 1970/80, szerk. Scheiber Sándor, Budapest, Magyar Izraeliták Országos Képviselete, 1980., 6.
• Déry Ernőné: Mi örömöm van a könyvjegy-gyüjtésben?, MEGE Kisgrafika, 1941/3–4. sz., 15–16.
• Galambos Ferenc: Déry Ilonka asszony, Kisgrafika Értesítő, 1970. aug., 705–708.
• Galambos Ferenc: Déry Ilonka (1886–1972), Kisgrafika különszám, 1994, 6–7.
• Marjanucz László: A szegedi zsidó polgárság műértékeinek sorsa a deportálások idején (Adalékok a zsidó-törvények szegedi végrehajtásához), Déry Ernőné II. osztályba sorolt grafikai gyűjteménye. In. A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve. Történeti tanulmányok, Studia Historica 1., szerk.: Zombori István, Szeged, 1995.
• Rácz Mária: Visszatekintés. In. A Kisgrafika Barátok Köre Grafikagyűjtő és Művelődési Egyesület szegedi csoportjának jubileumi évkönyve 1961–2011, Szeged, KBK Grafikagyűjtő és Művelődési Egyesület szegedi csoportja, 2011., 10.
• Soó Rezső, Berei: Az Ajtósi Dürer Céh grafikai kiállításai, Magyar Exlibris, 1936/1. sz., 1–7. (Hozzáfűzve a kiállítási katalógus is, 1–8.)
• Vasné Tóth Kornélia: Déry Ernőné Herz Ilona (1886–1972). In. Uő.: Múltunk neves ex libris gyűjtői, lexikon, Budapest, Kisgrafika Barátok Köre Grafikagyűjtő és Művelődési Egyesület, 2019, 43–44.

Vasné dr. Tóth Kornélia (Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

A blogbejegyzésben idézett szövegek korabeli helyesírással szerepelnek.

Az Ex libris gyűjtők, gyűjtemények című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész; 56. rész; 57. rész; 58. rész; 59. rész; 60. rész; 61. rész; 62. rész; 63. rész; 64. rész; 65. rész; 66. rész; 67. rész; 68. rész; 69. rész; 70. rész; 71. rész; 72. rész; 73. rész; 74. rész; 75. rész; 76. rész; 77. rész; 78. rész; 79. rész; 80. rész; 81. rész; 82. rész; 83. rész

Kiss József lapjába a korabeli irodalmi élet színe-java írt. Nemcsak a belső munkatársak, hanem a kor számos, már nevet szerzett vagy akkor induló – sőt, nemegyszer épp a szerkesztő által felfedezett – költője, írója neve olvasható a tartalomjegyzékben.

Faragó József karikatúrája A Hét jubileumi számában. A karikatúrán hét munkatárs (balról jobbra: Heltai Jenő, Ambrus Zoltán, Tóth Béla, Kóbor Tamás, Papp Dániel, Ignotus és Bródy Sándor) emeli a magasba a szerkesztő Kiss Józsefet A Hét egyik, pajzsként feltartott példányán. In A Hét, 1899. december 24., 871. – Törzsgyűjtemény

A belső munkatársak gyakran írtak álnéven (valószínűleg éppen azt elkerülendő, hogy azonnal szembetűnjön, mennyi szöveg született ugyanazon szerzők tollából). Bárki írta is azonban a különböző témájú és hosszúságú, sőt, műfajú krónikákat, rövid krokikat (a lapra jellemző Innen-Onnan rovat írásait), a különböző színházi, zenei, irodalmi és képzőművészeti kritikákat, megfogalmazásuk igényessége mindenképpen avatott tollat és szakértelmet, íráskészséget igényelt. Ahhoz pedig, hogy a lap hétről hétre időre megjelenjen, rendszeres – és nemegyszer lázas munkára volt szükség.

Kiss József egyik visszaemlékező írásában úgy fogalmazott, hogy a lapban való megjelenés egyetlen kritériuma a tehetség volt. Aki végiglapozza A Hét évfolyamait, meggyőződhet a kijelentés igazáról. S bár a lap az évek, évtizedek során lassan elveszítette kezdeti meghatározó helyét, jelentősége és hatása vitathatatlan.

A költő és lapszerkesztő alakjáról, személyiségéről, egyéniségéről a kortársak visszaemlékezései mellett saját szövegei is sokat elárulnak, így például az a rövid, az otthonát, környezetét bemutató írása, amely lapja huszonötödik jubileumának ünnepi számában jelent meg. A szerkesztő ekkor már a Népszínház utcában lakott.

Kiss József dolgozószobája a Népszínház utcai lakásban. In A Hét, 1913. december 28., 845. – Törzsgyűjtemény

Az írók, költők, különböző irodalmi és művészi körök ünnepi számokkal, köszöntésekkel, ünnepségekkel emlékeztek meg nemcsak a lap jelentős évfordulóiról, hanem Kiss József születésnapjáról, költői jubileumáról is, jelezve a költő (és szerkesztő) jelentőségét a kortársak számára.

Kiss József-matiné a Népoperában 1914. január 25-én. Kiss József mellett Jászai Mari és Fedák Sári. In Uj Idők, 1914. február 1., 143. – Törzsgyűjtemény

Kiss József kötetei között több jelent meg „költemények”, „újabb költemények”, „összes költemények” címmel, de adtak ki versválogatásokat is tőle (nem említve természetesen az önálló címmel megjelent köteteit). A kiadványok közül talán az 1897-ben megjelent díszkiadást érdemes külön kiemelni, amelyet a Révai Testvérek jelentettek meg és a nagybányai művészek illusztráltak. A nagy alakú, aranyozott albumot hatvan illusztráció gazdagítja.

Thorma János illusztrációja a költő Simon Judit című balladájához. In Kiss József költeményei Ferenczy Károly, Grünwald Béla, Hollósy Simon, Réti István, Thorma János képeivel, Budapest, Révai Testvérek Irodalmi Intézet Részvénytársaság [1897], az 52. és 53. oldal között – Törzsgyűjtemény

A költői életműből néhány verscímet érdemes külön is kiemelni, természetesen a teljesség igénye nélkül. Kiss József balladái közül 1868-ban jelent meg a Dal a szegény Árjéról, a Simon Judit pedig 1875-ben hangzott el a Kisfaludy Társaság már említett ülésén. Ezeket a műveket követi a De profundis (1876) és az Ágota kisasszony (1878), és mindenképpen meg kell említeni a tiszaeszlári per idején született Az ár ellen (1882) című költeményt is. A Gedővár asszonya (1882), a Mese a varrógépről, a késői szerelmet megéneklő Ó mért oly későn, a Nápolyi emlék, a Jehova (1887), a Stanzák (1902) és A gnóm (1915) című költemények után kivételként talán ide kívánkozik még a költő Jokli című elbeszélése is.

Kiss József arcképe. In Uj Idők, 1922. január 8., 25. – Törzsgyűjtemény

Kiss József halálakor többen utaltak a költő Szilveszter éjjelén című versére, amelyben mintha megjövendölte volna, hogy az év utolsó napján fog távozni az élők sorából. Most mégsem e sorokkal, hanem a nagy világégés idején született verse, A gnóm utolsó strófájával zárom ezt a rövid írást. (E vers egyik sora adta a rövid „mozaikok” címét is.)

Az idézeteket (a költemény kivételével) a mai helyesírás szabályai szerinti átírásban közlöm.

Válogatott irodalom:

• Dede Franciska: A Hét kerekasztala: Gondolatok a szerkesztőről, a szerzőkről és a lapról a tízéves jubileumi szám kapcsán. In Biró Annamária, Boka László (szerk.): Értelmiségi karriertörténetek, kapcsolathálók, írócsoportosulások 3., Budapest, Nagyvárad, Partium Kiadó, Reciti Kiadó, 2018, 151‒ 
• Gábor Zsuzsa: Illusztrációk Kiss József Költeményeinek 1897-es díszkiadásához. In Nagybánya művészete: Kiállítás a nagybányai művésztelep alapításának 100. évfordulója alkalmából, Budapest, A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 1996/1, 141–151.
• Ignotus: Kiss József és kerekasztala. In Kiss József és kerek asztala, Budapest, Kiss József prózai munkáinak kiadóvállalata, 1934, 125–131.
• Kosztolányi Dezső: Arcképvázlat Kiss Józsefről. In Kiss József és kerek asztala, Budapest, Kiss József prózai munkáinak kiadóvállalata, 1934, 137–141.
• Krúdy Gyula: Mese a varrógépről [1925]. In Uő: Irodalmi kalendáriom: Írói arcképek, Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1989, 210–218.
• Rubinyi Mózes: Kiss József. I. rész, Népszerű Zsidó Könyvtár 9., Népszerű Zsidó Könyvtár kiadása, [1926].

Dede Franciska (Kutatási és Különgyűjteményi Főosztály)

Az összeállítás első része.

1921. december 31-én reggel hosszú szenvedés után Népszínház utcai lakásán elhunyt Kiss József. A hetvennyolc éves költő és szerkesztő haláláról a lapok az 1922. év első napjaiban adtak hírt.

• 
• 
• 

Kiss József költői életműve mellett lapalapító- és szerkesztőként is maradandót alkotott. 1889 decemberében mutatványszámmal indította meg azt az új hangvételű, modern hetilapot, amelyet ma is a Nyugat előzményeként tart számon az emlékezet, és amely nemcsak új írói gárdát, hanem új olvasóközönséget is maga köré gyűjtött, sőt, kinevelt. A Hét szerkesztője, ahogy a lap tízéves jubileumi számában megfogalmazta, új vállalkozásában hetilapot indított „olyan közönségnek, amely még nincs, olyan írókkal, akik még csak lesznek”.

Kiss József portréja A Hét jubileumi számának címlapján. In A Hét, 1899. december 24. – Törzsgyűjtemény

Az új folyóiratot beharangozó mutatványszám megjelenésekor Kiss József már országosan ismert költő volt. A negyvenes évei végén járt (1843-ban született Mezőcsáton), volt már vándortanító, nyomdai korrektor, a Képes Világ szerkesztője, Szentesi Rudolf álnéven írt füzetes (ponyva)regényt, dolgozott a temesvári zsidó hitközség jegyzőjeként és a budapesti magyar–francia biztosítótársaságnál. Irodalmi ismertségét elsősorban Toldy Ferencnek köszönhette, aki 1875-ben a Kisfaludy Társaságban felolvastatta Simon Judit című balladáját. 1877-ben a Petőfi Társaság tagja lett (a Kisfaludy Társaság 1914-ben választotta tagjai sorába). Bár az irodalmi körök ettől kezdve lassan megismerték a nevét, továbbra is más kenyérkereset után kellett néznie. Különböző állomások után 1889-ben (1890-ben) alapította és indította meg végül azt az új hangvételű irodalmi és társadalmi hetilapot, amely vitathatatlanul a korszak egyik legjelentősebb magyar folyóirataként tartható számon mindmáig, még akkor is, ha az első két évtizedben játszott egyértelműen meghatározó szerepe a Nyugat megalapításával (1908) meg is változott.

Kiss József fényképe a nagybányai festők képeivel illusztrált és a Révai Testvérek kiadásában megjelent kötete elején. Kiss József költeményei Ferenczy Károly, Grünwald Béla, Hollósy Simon, Réti István, Thorma János képeivel, Budapest, Révai Testvérek Irodalmi Intézet Részvénytársaság, [1897] – Törzsgyűjtemény

Sokan és sokszor írtak Kiss József alkotói és szerkesztői munkamódszereiről: magával és másokkal szemben tanúsított igényességéről, tökéletességre törekvéséről, következetességéről. Kosztolányi Dezső a költemények születésének folyamatára emlékezett vissza egyik írásában, arra, ahogy az apró termetű, törékeny alkatú költő munka közben kényeztette, kímélte, jutalmazta magát, miközben egyszersmind igényes és kegyetlen is volt önmagával szemben.

A hatvanéves Kiss József otthonában, Békei Ödön fényképe. In Uj Idők, 1903. november 29., 501. – Törzsgyűjtemény

Kiss József igényessége szerkesztőként is megmutatkozott és nemcsak saját verseinek cizellálásában, hanem a lap korrektúrájában, mások szövegeinek formázásában is tökéletességre törekedett.

Törékenysége ellenére hihetetlen energia lakozott benne, amellyel előteremtette a lap megjelenéséhez szükséges pénzösszeget.

És bár A Hétbe írni presztízst jelentett, a lapot nem volt mindig könnyű megtölteni és a cikkeket időre megszerezni sem az íróiktól. A szerkesztő különböző módon igyekezett hatni a potenciális szerzőkre: hozzájuk írt leveleiben kér, könyörög, fenyegetőzik, ultimátumot ad, hízeleg és dicsér, vagy éppen korábbi ígéretekre emlékeztet. Szerkesztői „rábeszélőképességét” a tízéves jubileumi számban Márk Lajos karikatúrában örökítette meg.

Márk Lajos karikatúrája A Hét jubileumi számában. Felirata: „Kedves mester! Ön olyan szeretettel tud kérni, hogy én ellenállani nem tudok. Íme a rajz.” In A Hét, 1899. december 24., 870. – Törzsgyűjtemény

Folytatjuk...

Dede Franciska (Kutatási és Különgyűjteményi Főosztály)

Ötödik alkalommal rendezték meg Szegeden a neolatin konferenciát, amely az ország latin filológusainak immáron rendszeres seregszemléjévé vált. Amellett, hogy a kutatók bemutatják a kollégáik számára jelenlegi kutatásaikat, a konferencia lehetőséget biztosít arra is, hogy a hallottakat a szakmai közösség meg is vitassa, ezzel is segítve az egyes kutatások előrehaladását. Ebben az évben az OSZK szempontjából az is különlegesség volt, hogy a konferencia fő szervezője, a Szegedi Tudományegyetem Klasszika Filológia és Neolatin Tanszékének vezetője, Dr. Kasza Péter december 1-étől új munkatársként könyvtárunk tudományos csapatát is erősíti. Oláh Krisztina, a Kutatási- és Különgyűjteményi Főosztály vezetőjének szervezésével és Rózsa Dávid főigazgató támogatásával ugyanis Kasza Péter lett az újonnan megalakuló Kulcsár Péter Historiográfiai Kutatócsoport vezetője.

Kasza Péter előadása a konferencián

Az OSZK Régi Nyomtatványok Tárának két munkatársa is szerepelt a konferencián előadóként, Dr. Tóth Anna Judit és jómagam. Másnap a Filológia és textológia szekció elnökségére is felkértek.
A konferencia szervezői minden évben egy-egy központi tematika köré szervezik az eseményt. Ezúttal a latin nyelv a kora újkori Magyarország és Erdély kultúrájában és művelődésében betöltött szerepe került fókuszba. Számos izgalmas szekcióban prezentálták az előadók a kutatási eredményeiket, csak felsorolásként néhány a tematikák közül: poétika, grammatikaoktatás, a latin és a magyar nyelv kapcsolata, történetírók, régiségkutatás stb. Külön ki kell emelni, hogy a pandémia miatt sokan nem tudtak személyesen részt venni az eseményen, de a szervezők videóközvetítésen keresztül nekik is lehetőséget biztosítottak arra, hogy élőben kövessék a konferenciát, illetve részt vehettek a vitán, sőt, volt, aki a technika segítségével saját otthonából tartotta meg az előadását.
Ezen a helyen nincs arra mód, hogy a négynapos konferencia teljes anyagáról beszámoljunk; az alábbiakban a három OSZK-s munkatárs előadását mutatjuk be röviden – fordított időrendben.
A konferencia utolsó előadója volt a Régiségkutatás című szekcióban Dr. Tóth Anna Judit, aki előadásában két latin nyelven publikáló, ásványtani kutatásokkal is foglalkozó 18. századi tudós, Luigi Ferdinando Marsigli és Köleséri Sámuel levelezésével foglalkozott. Tóth szerint Marsigli Kölesérihez írt datálatlan levele mintegy negyedszáddal korábbi, mint azt a levél kiadója, Jakó Zsigmond feltételezte, továbbá bemutatta Köleséri válaszlevelét, amelyet a Bolognai Egyetem kézirattárának anyagában azonosított.

Luigi Ferdinando Marsigli: Danubialis operis Prodromus (nyomtatvány, 1700) – Osztrák Nemzeti Könyvtár. ÖNB, 396561-D

A Történetírók című szekció előadójaként Dr. Kasza Péter az általa évek óta kutatott 16. századi szerző, Wolfgang Lazius akkoriban még Rerum Pannonicarum libri című művével foglalkozott. Kasza arra kereste a választ, hogy Buda 1540–1542. évi ostromaival foglalkozó részek mennyire tekinthetők hiteles forrásnak, valamint, hogy hol és mennyiben kínál inkább erősen konstruált „valóságot” az olvasói számára.

Wolfgang Lazius: Rerum Pannonicarum libri (kézirat, 16. sz. közepe) – Osztrák Nemzeti Könyvtár. ÖNB, cod. 7976.

Saját előadásomat a Latin–magyar nyelv kapcsolata című szekcióban adtam elő, amelynek témája szorosan kapcsolódik az OSZK-hoz köthető OTKA-pályázatomhoz. A referátumomban arra kerestem a választ, hogy a 16. századi emlékiratszerző, Szerémi György Epistolájában olvasható két kollokáció tekinthető-e nyelvi hungarizmusnak vagy sem.

Szerémi György: Epistola de pedicione regni Hungarorum (kézirat, 16 sz. közepe) Kézirattár. Fol. Lat. 4020.

Az V. neolatin konferencia előadásainak minősége és a megjelent kutatók száma ismét bebizonyította, hogy a kora újkori és újkori latinsággal foglalkozó szakembereknek a részvétel nemcsak hasznos, hanem kis túlzással kötelező is ezen a konferencián.

Szebelédi Zsolt (Régi Nyomtatványok Tára)

A magyar térképtörténetben fontos eseménynek, mi több, mérföldkőnek tartjuk a Magyar Földrajzi Intézet megalapítását, számontartjuk kartográfiai teljesítményekben gazdag, sok évtizedes működését. A vállalat megálmodója, első igazgatója és haláláig legfőbb munkása Kogutowicz Manó volt, aki 170 évvel ezelőtt született. Sorozatunkban rá emlékezünk.

Kogutowicz a közoktatásügyi minisztérium támogatása fejében a földrajzi és történelmi falitérképek készítése mellett az iskolai oktatásban az egyéni tanulást segítő atlaszokét is vállalta. Az intézet első földrajzi atlasza 1894-ben jelent meg.

Berecz Antal-Kogutowicz Manó: Elemi iskolai atlasz elemi és felső népiskolák számára, Budapest, Hölzel és Társa Magyar Földrajzi Intézete, 1894. Borítócímlap – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár, TA 1.643

A tizenhat lapot tartalmazó mű azonnal elnyerte a szakmai körök elismerését. Jankó János (1868–1902) földrajz- és néprajztudós ismertetőjében írja:

Elemi iskolai atlasz. 4. A Magyar Korona országainak hegy- és vizrajzi-térképe, Budapest, Hölzel és Társa Magyar Földrajzi Intézete, 1894. – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár TA 1.643 A-4

Rohn József a Néptanítók Lapja 1895. január 16-án megjelent 5. számában közreadott hasonlóan kedvező értékelését így zárta:

Az elemi iskolai atlaszt gyorsan követték a többi iskolatípust szolgáló atlaszok is. Előbb a polgári iskolák számára készített, majd 1898 márciusában már a középiskolai oktatás igényeihez igazodó, 36 lapos atlasz jelent meg. Ennek első változatát még Brózik Károly (1849–1911) főreáliskolai tanárral tervezte Kogutowicz, de az 1900-as bővített kiadásban közreműködőként már Cholnoky Jenő nevével találkozunk.

Középiskolai földrajzi atlasz: I. rész a középiskolák I. osztálya számára. 3. tetemesen bőv. és jav. kiad., Budapest, Kogutowicz és Társa Magyar Földrajzi Intézete, 1900. Borítócímlap. – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár, TA 2.419

Ez utóbbi változat, amely elsősorban tematikus térképekkel bővítette a korábbi változatot, számos kiadást ért meg és lett az 1902-ben a nagyközönség számára összeállított, Teljes atlasz a nagy közönség használatára című világatlasz magja is.

Teljes földrajzi atlasz a nagy közönség használatára, Budapest, Magyar Földrajzi Intézet, 1902. –Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár, TA 2.908

Az atlaszszerkesztés szempontjait ismertető magyarázóba is érdemes beleolvasnunk. A következő rövid részlet, amely az 1898-as 1. kiadásban jelent meg, felhívja figyelmünket arra, hogy az atlaszkartográfiában ma már általánosan elterjedt ábrázolási módszer 1898-ban még igencsak magyarázatra szorult: 

A földrajzi atlaszokban közreadott kisméretű, ún. kézitérképek többsége még a Hölzel cég azonos témájú térképeire támaszkodva készültek. Az önálló tervezéshez a feszített iskolai falitérképprogram megvalósításának éveiben igen kevés idő jutott. De még ilyen körülmények között is, hazai szakértők önálló alkotásaként, több figyelemre méltó térkép született. A szakirodalom mindenekelőtt a Cholnoky Jenő által tervezett földtani térképet emelik ki ezek közül.

• 
• 

Szerkesztéskor Cholnokynak rendelkezésére állt a M. Kir. Földtani Intézet vezető geológusai által készített Magyarország geologiai térképe című fali méretű részletes térkép, amelyet a Magyarhoni Geologiai Társulat a millennium alkalmából 1896-ban adott ki. Cholnoky kisméretű atlasztérképe azonban önálló, tartalmában újat hozó alkotás volt, mivel ellentétben a Földtani Intézet falitérképének szigetszerű ábrázolásával, a neves tudós az ország határán kívüli területek kőzettani viszonyait is bemutatta, így térképe szervesebb képét nyújtotta a Kárpátok szerkeszti-kőzettani viszonyainak.
A földrajzi középiskolai atlasz kiadásával egy időben, 1898-ban készült el az intézet történelmi atlasza is. A kötet térképeit ugyanazok a kiváló történészek tervezték, akik a falitérkép-változatokat is. Acsády Ignác (1847–1906), Cherven Flóris (1840–1928), Márki Sándor, Marczali Henrik, Pauler Gyula. Az oktatás igényeihez igazítva az atlaszt három, 8, 10 és 8 lapos füzetben is meg lehetett vásárolni.

Történelmi iskolai atlasz, Budapest, Kogutowicz és Társa Magyar Földrajzi Intézete, 1898. – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár, TA 2.735

Itt az atlasz 1. kiadásának azt a példányát mutatjuk be, amely a századforduló éveiben az akkor még gimnazista Hóman Bálint (1885–1951), a későbbi neves történész és kultúrpolitikus atlasza volt. Hóman 1895 és 1903 között volt diákja a már akkor híres, VII. kerületi állami főgimnáziumnak, amely 1920-ban vette fel Madách Imre nevét. A gimnázium tanárai, oktatói között ott találjuk a Földrajzi Intézet több térképének két tervezőjét is. Márki Sándor 1886 és 1892 között tanított a főváros elitgimnáziumában. Cherven Flóris pedig 1895 és 1911 között a gimnázium igazgatója volt. Cherven a történelmi atlasznak nem kevesebb, mint hat lapját tervezete, döntően az ókor és a középkor korszakainak lapjait. Így az itt látható ókori Görögország-térképet is.

Cherven Floris–Kogutowicz Manó: Graecia, Budapest, Kogutowicz és Társa Magyar Földrajzi Intézete, 1898. – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár, TA 2.688 A-3

Az intézet a közoktatásügyi minisztériumnak tett vállalásába földgömbök készítése is beletartozott. A glóbuszok két méretben, többféle felszereléssel már 1896-ra elkészültek és a millenniumi kiállításon be is mutatták őket.

V. Földgömbök. In. A magyar könyvkiadók millenniumi könyvjegyzéke 1896: Kogutowicz és Társa Magyar Földrajzi Intézet kiadásában … megjelent legfontosabb taneszközök jegyzéke a földrajzi és történelmi oktatáshoz, Budapest, a magyar könyvkiadók, 1896, 14.

Cholnoky Jenő, bizonyára Kogutowicz felkérésére, glóbuszgyakorlatokat és -feladatokat is szerkesztett iskolai használatukra:

Cholnoky Jenő: A föld-globus és annak használás-módja: különös tekintettel a Kogutowicz és Társa Magyar Földrajzi Intézetben készült globuszokra, Budapest, Kogutowicz és Társa Magyar Földrajzi Intézete, 1896. – Törzsgyűjtemény

Nem sokkal később, az 1900. évi párizsi világkiállítás elismerései újabb piacokat is hoztak az intézetnek, és a 20. század elején már olasz, német és szlovén nyelvű változatban is készítették a földgömböket. A kisebb, huszonöt cm átmérőjű változat a magyar iskolákban mintegy harminc éven át szolgálta a földrajzoktatást.
A nagyobb, 51 cm átmérőjű földgömbnek három kiadása ismert. Térképtárunk glóbuszgyűjteményének egyik ékessége ennek a glóbusznak a 2., 1897-es kiadása. 

Földgömb, Budapest, Kogutowicz és Társa Magyar Földrajzi Intézet, 1897. – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár, TG 17

Ez a változat kevésbé az iskolai oktatás számára, inkább reprezentatív, irodai célra készült, mint azt a Zsebatlasz 1912. évi kiadásának hirdetésében is láthatjuk.

Kogutowicz Károly (összeáll.): Zsebatlasz naptárral és statisztikai adatokkal az 1912. évre, Budapest, Magyar Földrajzi Intézet, 1912. 96–97. – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár, T 2.059

Mind ez idáig Kogutowicz és a Földrajzi Intézet eredményeiről, sikereiről szóltunk. Azonban a látványos szakmai eredmények nem párosultak kellő nyereséget hozó piaci sikerekkel, az intézet folytonos anyagi gondokkal küzdött. A sok munkával és költséggel járó történelmi falitérképekből 500-500 példányt nyomtattak, de a minisztérium csak 120 példány vett át a középiskolák számára, a többi raktáron, jórészt eladatlanul maradt. Kogutowicz nem egy alkalommal panaszolta ez irányú gondjait Márki Sándornak írt leveleiben. 1897. augusztus 31-én írja:

A földrajzi falitérképek és az atlaszok nyereségesek voltak, viszont azoknak, minden kiválóságuk ellenére, más hazai kiadók kartográfiai műveivel kellett állandó piaci versenyt folytatniuk. Így Kogutowicz egykori munkadója, a Posner cég, de a patinás Eggenberger és Lampel kiadók, majd a századforduló utáni években Klösz György és Fia is jelen voltak kiadványaikkal a térképek piacán. Mindezeken túl jelentős költséget, 25 000 forintot emésztett fel a millenniumi kiállítás anyagának elkészítése is, továbbá a nyomda működése és a litográfusok magas munkabére is tetemes anyagi terhet jelentettek. A minisztérium azonban nem adott, bizonnyal nem is adhatott a Földrajzi Intézetnek teljes térképkészítési és -eladási monopóliumot. Ezért Kogutowicz minden lehetőséget megragadott, hogy a vállalat bevételhez jusson. Nagyszámú megrendelésre készült fali és kézitérképről tudunk, amelyek általában valamely kiadvány mellékleteként jelentek meg. Emellett nyomdai munkákat is vállaltak és az aktuális háborús események (orosz–japán háború, a Balkán-háborút megelőző konfliktusok az 1904–1911 időszakban stb.) eseményeihez készítettek piacon eladható térképeket.

Az orosz-japán harcztér átnézeti térképe, 2., jav. kiad., Budapest, Magyar Földrajzi Intézet Rt., [1904]. – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár, T 8.899

De a Földrajzi Intézet minden nehézség ellenére talpon maradt. A részvénytársasággá alakítás (1901) megszilárdította anyagi alapjait, így Kogutowicz már nyugodtabb anyagi feltételek mellett folytathatta iskolai térkép- és atlaszkészítési programját is. 1912-ben, négy évvel halála után már 26 földrajzi és 23 történelmi falitérkép alkotta az intézet kínálatát és az atlaszkiadás terén is újabb kiadványok készültek.
Kogutowicz Manó negyedszázados térképkészítői pályája imponáló eredményeket hozott. Az 1883 és 1908 közötti huszonöt év során több száz művet rajzolt meg, jelentős részüket maga is tervezete. Térképeinek pontos számát jelenleg nem ismerjük. A Kisari Balla György által 1995-ben közreadott jegyzék, amelyben 542 tételt sorol fel, távolról sem tükrözi a tényleges művek számát. Emlékező írásunkban az életműnek a legfontosabb, az iskolai kartográfia területére eső részével foglalkoztunk. De Kogutowicznak számos más térképe is maradandó értékűnek bizonyult. Ezek közül itt csupán kettőt mutatunk be. A Posner cégnél töltött időszak végén, 1889-ben készítette a Budai hegyvidék és tágabb környékének turistatérképét a Magyarországi Kárpát Egyesület budapesti osztályának megbízásából. A mű egyike korai turistatérképeinknek, csupán két évvel az 1887-ben megjelent Magas-Tátra térkép után készült, s amely már turistautakat is bejelölte. 

Kogutowicz Manó: Budapesti turista-térkép, Budapest, Magyarországi Kárpátegyesület Budapesti Osztálya, [1889]. – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár, TM 868:2

A másik térképet, A Magyar Korona országainak közigazgatási térképé-t, Kogutowicz nem az iskolai oktatás számára készítette.  A jól megválasztott méretarányú és méretű térkép, amely 1906-ban jelent meg először, a Földrajzi Intézet egyik legismertebb és legnagyobb hatású térképe lett. Évtizedeken át, az 1940-es évek közepéig volt használatban számos kiadást érve meg. A két világháború közötti korszakban, jó néhány változatán az állandóan változó országhatárokat felülnyomtatva ábrázolták.

Kogutowicz Manó: A Magyar Korona országainak közigazgatási térképe, Budapest, Magyar Földrajzi Intézet Rt., 1906. – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár, TM 11.800

Kogutowicz idő előtti halála 1908-ban nem rendítette meg a Földrajzi Intézet működését. Fia, Károly, akit apja kartográfusnak nevelt, 22 évesen átvette a vállalat irányítását és még évekig sikerrel működtette azt, tovább bővítve annak árukészletét. Az ő irányítása időszakában költözött az intézet a Rudolf téri frissen megépült Palatinus palotába 1912-ben.

Budapest, Rudolf téri Palatinus palota, 1913.01.25. Képeslap – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár, hu_b1_Exl_HO

Az új, 20. század nagy történelmi kataklizmái, az I. világháború és a trianoni döntés következtében harmadára zsugorodott ország átszervezése azonban az intézet működésére is nagy hatással volt. Kogutowicz Károly az 1921-ben a kolozsvári egyetem jogutódaként alapított szegedi egyetem földrajztanszékének lett 1923-ban alapító, idővel neves iskolateremtő geográfus professzora.

Kogutowicz Károly arcképe. Fotó: Strelisky Sándor, 1917. – Kézirattár, Arckép 524.

Saját, a két világháború között készített térképei pedig már az 1920-ban alapított új, Állami Térképészeti Intézet kiadványaiként jelentek meg. A Földrajzi Intézet is fennmaradt, egészen 1949-ig működött. 1920 utáni története azonban kartográfiánk történetének már egy másik fejezetét alkotja.

A Kogutowicz név kartográfiánkban túlélte a lengyel és morva szülők gyermekéből magyarrá vált kiváló kartográfus, Kogutowicz Manó halálát. A Kogutowicz név hosszú időre a szakmai kiválóság hazai védjegyévé vált. Életműve sok éven át hatott a magyar kartográfiában, mindenekelőtt az iskolai és kereskedelmi kartográfia területén. Dédszüleink és részben még nagyszüleink is jórészt a Kogutowicz Manó által a századfordulón megrajzolt térképek újabb és újabb kiadásaiból ismerték meg szűkebb és tágabb környezetünk, az ország és a világ földrajzi viszonyait. Ma is nagyra értékeljük e kiváló kartográfust és életművét, amely maradandó alkotásaival hozzájárult a dualizmus időszakában a hazai térképészet látványos és gyors fejlődéséhez.

Irodalom

• A Magyar Földrajzi Intézet kiadványainak jegyzéke 1926, Budapest, [MFI Rt., 1926]
• Aczél József: Magyarország fali térképei. In. Országos Középiskolai Tanáregyesületi Közlöny, 41. évf., 1907. 10. sz., 287–294.
• Emlékkönyv Klamarik János negyven éves szolgálati jubileumára, Budapest, Eggenberger, 1894.
• Fodor Ferenc: A magyar földrajztudomány története, Budapest, MTA FKI, 2006. 395–463.
• Irmédi-Molnár László: Kogutowicz Manónak, a Magyar Földrajzi Intézet megalapítójának soproni évei és későbbi pályája. In. Soproni Szemle, 15. évf., 1961, 2. sz. 171–173.
• Kiss Áron: Gönczy Pál életrajza, Budapest, Méhner, 1888.
• Kisari Balla György: Kogutowicz: levelek, térképek: emlékkönyv, Budapest, Szerző, 2007.
• Kisari Balla György: Kogutowicz Manó térképei, Budapest, Szerző, 1995.
• Klamarik János: A magyarországi középiskolák szervezete és eljárása, Budapest, Eggenberger, 1881.
• Márki Sándor: Történettanítás a középiskolai új tanterv szellemében, Budapest, Singer és Wolfner, 1902. 91–110.
• Márton Mátyás: Kogutowicz Manó glóbuszai. In. Geodézia és Kartográfia, 60. évf., 2008, 12. sz., 7–16.
• Mendöl Tibor: A földrajztudomány az ókortól napjainkig, Budapest, ELTE Eötvös, 1999, 143–223.
• Wagner Richard (szerk.): Kogutowicz Károly emlékkönyv, Szeged, [Árpád Ny.], 1939.
• Wiesinger, Barbara N. (Red.): Innovation aus Tradition: 175 Jahre Verlag Ed. Hölzel, Wien, Ed. Hölzel, 2019.

Danku György (Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

Az összeállítás további részei itt olvashatók: Első rész; Második rész; Harmadik rész.

Szent János apostol szobra a városligeti Vajdahunyadvár Jáki kápolnájának bejáratán. A szerző felvétele

A magyar középkori templomépítészet szimbólumának is tekinthető Jáki templom, illetve az annak bélletes kapuját hűen tükröző városligeti Vajdahunyadvár Jáki kápolnája homlokzatán 13 kőfülkében 13 szobor található. Mindegyik feje körül glória, mely a keresztény kultúrkörben a szentséget jelöli. A középső alak glóriáját kereszt is díszíti, jelezvén, hogy ő Jézus Krisztus, a keresztény vallás központi alakja. A többiek a 12 apostol kőből faragott képei. Komoly bölcsekre jellemző, hosszú szakállú emberek, akik kezükben valami rájuk jellemző tárgyat, attribútumot tartanak. Azonban egyikük, mintha kilógna a sorból. A többiek arcviseletétől eltérően neki szakálla sincs, arca szinte gyermekies vonásokat tükröz. Ráadásul kezében is, a bölcsekre jellemző könyv helyett, borissza emberekre emlékeztető serleget tart. A sorból való kilógást fokozza, hogy helyet is csak a kapubejáró mellett, az egyik torony homlokzatán kapott. A szemlélő szinte úgy érzi, mintha őt afféle „cserejátékosként” kispadra ültették, illetve állították volna. „Kívülállóként” az ember nem is gondolná, hogy a tizenkettő közül ő az, aki Jézus „szeretett” tanítványa volt, aki még vállára is hajthatta fejét. Ő az, aki egyedüli tanítványként ott volt Jézus keresztre feszítésekor, aki harmadmagával vele mehetett a Sínai-hegyre, aki már szintén hosszú szakállú, bölcs öregemberként megírta a Biblia talán leghátborzongatóbb, ugyanakkor egyik legtöbbet emlegetett könyvét, az emberiség jövőjét vizionáló Jelenéseket. Ő Szent János apostol. De nemcsak apostol ő, hanem egyike annak a négy szentnek is, aki megírta Jézus földi életét és tevékenységét megörökítő történetét, az evangéliumokat. Ebbéli minőségében is megjelenik a templomok díszítőművészetében, felhők közt szárnyaló sasmadárként ábrázolva. Bár meg kell jegyeznem, a János evangéliumát és a Jelenések könyvét sokan nem János apostolnak tulajdonítják, ezek szerzőségére vonatkozóan nincs egységes álláspont, de az egyházban kialakult hagyomány mindkét művet a „szeretett tanítványnak” tulajdonítja. Ezért én is ennek megfelelően foglalkozom vele és életművével.

János evangéliumának két első oldala a Károli Gáspár fordította vizsolyi bibliában – OSZK Digitális Könyvtár

Így kezdődik a másik három evangélistától, az ún. szinoptikusoktól, Mátétól, Márktól és Lukácstól vallástörténészek és teológusok által eltérő stílusúnak tartott evangéliuma.

E gondolatok és az idézett kezdő mondat magasztos és fennen szárnyaló mivolta miatt kapta János evangélista az említett jelképét, a szárnyaló sasmadarat. Hiszen amiként a sasmadár magas röptű, úgy a gondolat is lehet magasröptű.

Szent János a sassal – szószék részlete a szentendrei Templom téri római katolikus templomban. Fotó: Vimola Ágnes. A kép forrása: Jeles napok – multimédiás oktatási segédanyag

Egy ilyen magasröptű és egyúttal mélyenszántó gondolat csak olyasvalakitől származhat, aki maga is „magasröptű és mélyenszántó” lelki világgal rendelkezik. Mitől lehet valaki ilyen? Nem tudom a következő lélektani tényező mennyire játszott szerepet János életében, de kizártnak tartom, hogy semmiféle adalékot ne nyújtott volna ennek a szellemi óriásnak az életművéhez. Az utóbbi időkben több keresztény, elsősorban protestáns felekezetű lelkész, vagy pszichológus munkája is foglalkozik az antik világban meghatározott lelki temperamentumokkal, az ún. szangvinkus, melankolikus, kolerikus és flegmatikus lelki alkatokkal, illetve az egyház hozzájuk való viszonyulásával. Általában előszeretettel hoznak példaként bibliai szereplőket, vagy hithősöket. Ole Hallesby Személyiségtípusok című könyvében, a heves extrovertált szangvinikus példája a Jézust Isten fiaként elsőként aposztrofáló, majd később őt a kakasszó előtt háromszor megtagadó Péter, a hidegfejű vezéralkat kolerikusé a keresztényeket korábban kegyetlenül üldöző és pusztító, majd az európai kereszténységet megalapító Saulból lett Pál apostol. A búskomorságra is hajlamos, széles spektrumú érzelmi világot megélő melankolikus legjellemzőbb példája pedig nem más, mint Jézus szeretett tanítványa, a serleges ifjúként és szárnyaló sasként is ábrázolt János.
Melankolikus. A keresztény gyökereit sok helyütt drasztikusan elmetsző, úgynevezett „nyugati kultúrkörben” ez az antik világban megállapított lelki karakterjelző szinte szitokszónak számít, de mindenképpen negatív kicsengésű. Akire mai világunk rásüti ezt a jelzőt, azt állandóan búskomor kedélyállapotú, mindennel szemben túlérzékeny, magába forduló „élhetetlen” embernek tartja az ezredforduló dinamikusnak tartott rohanó, „állandóan pörgő” világa. Nemcsak az úgynevezett nyugati kultúra világa, de az itt létrejött protestáns felekezetek sem nagyon tudnak mit kezdeni a befelé forduló, általában a vizualitást fontosnak tartó, hallgatag, meditatív beállítottságú melankolikus temperamentumú hívekkel. A mélyebb történelmi gyökerekkel rendelkező római és görögkatolikus, valamint az ortodox egyháznál már jóval kedvezőbb a helyzet. Hiszen náluk – elsősorban a szerzetesrendek révén – a melankoliusoknak legjobban „fekvő” szemlélődő, meditáló életforma fontos szerepet kapott. Sajnos a „dolgos és aktív” életfelfogás szerint általában a szemlélődő, meditatív kereszténységet élő emberek vagy közösségek – például a szerzetesrendek tagjai – afféle „heréi” voltak és lennének ma is mind a Krisztus egyházának, mind a társadalomnak. Ehhez csak annyi megjegyzést fűznék, ha ezen téves és torz nézet a valóságon alapulna, akkor a középkor gazdaságának és kultúrájának nem lettek volna mozgatórugói a világtól elzárt szerzetesi közösségek. A halastavakkal létrehozott akvakultúrától a korszerű földművelési módszereken át a konyha- és gyógynövénykertészetig számos agrártechnikai újítást köszönhetett a középkori Európa a monasztikus bencéseknek és cisztereknek, az oktatásban és a beteggondozásban pedig a ferencesek és a domonkosok vették ki oroszlánrészüket, később a jezsuiták pedig korukat körülbelül ötszáz évvel megelőző lélektani módszerekkel vezettek vissza sok tönkrement lelket az életnek nevezett kerékvágás nyomdokaiba, vagy közelebb Istenhez és az emberekhez.

Szent János evangélista – Budapest, Belvárosi Szent Mihály-templom. Fotó: Legeza Dénes István A kép forrása: Jeles napok – multimédiás oktatási segédanyag

De térjünk vissza Jánoshoz, hiszen:

Hogy melankolikus temperamentuma mennyire játszott ebben közre, azt nyilván nem lehet „sarkosan” megállapítani, de tény, hogy:

A Karoling-kori bölcs, Johannes Scotus Eriugena még ennél is rajongóbb hangnemben ír Jánosról. Szerinte:

János volt az a tanítvány is, aki a Leonardo da Vinci híres festményén is megörökített utolsó vacsora idején Jézus fejére hajtotta fejét. Ezt Telek József nem kis lelkesedéssel említi beszédében:

A „hathatós erejű mágneskőként” aposztrofált János evangéliumából nagyon sok szinoptikusoknál olvasott, a hívek köztudatába beivódott, vagy a bibliai témájú műalkotások ábrázolásaiban is megjelenő esemény kimarad. Ahogy a Káldi György fordította Neovulgáta revideált változatának kísérőszövegében olvashatjuk:

Csak ebben az evangéliumban található meg – mintegy betoldásként, vagy második befejezésként- az ún. genfi oltár egyik tábláján is látható második csodálatos halfogás, melyben a halászni visszatért tanítványok – köztük János és Péter – számára a feltámadt Jézus a parton megjelent és a korábban üres hálóval visszatért, lógó orrú halászokat ismét visszaküldte, ahogy korábban, Péter elhívása előtt tette. Most százötvenhárom nagy hallal tértek vissza János szerint, melyek egy részének jóízű elfogyasztása után Jézus Péterre bízza, hogy „legeltesse juhait”.

Konrad Witz: A csodálatos halászat. A genfi oltár egyik táblája, 1444. A kép forrása: Wikipédia (magyar kiadás)

A négy evangélista közül János az egyedüli, aki szemtanúként éli meg Jézus kereszthalálát, tekintettel arra, hogy mind a tanítványok, mind az evangélisták közül csak ő volt jelen. Ez nem kis bátorságra és lelki erőre vall, hiszen a többiek – köztük a Jézust háromszor megtagadó Péter – elmenekültek és „biztos fedezékből” várták az események kimenetelét. Ennek köszönhető-e vagy másnak, de Jézus a keresztfán haldokolva őrá bízta az édesanyjáról, Máriáról való gondoskodást is.

Spekulációk kedvelt témája az is, hogy vajon emiatt a bátor helytállásáért ő az egyetlen az apostolok között, aki nem halt vértanúhalált, és immár ő is „hosszúszakállú bölcs öregemberként” tisztességes életkort érhetett meg.

A Jelenések könyvének kezdő oldala a Károli Gáspár fordította vizsolyi bibliában. – OSZK Digitális Könyvtár

Mint írtam, a Jelenések könyvének szerzőjének személyéről erősen megoszlanak a vélemények. Sokak számára Szent János apostol szerzői mivolta evidens tény, melyből „jottányit sem engednek”. Ole Hallesby mellett a misztikus és sokak által torznak tartott képeiről híres késő középkori festő, Hyeronimus Bosch egy emblematikus, a többihez képest mégis meglehetősen „konszolidált” képe, a János evangélista Patmosz szigetén ezt a tábort erősíti meg. A képen a festőre oly jellemző groteszk kinézetű figurán kívül ott látható János egyértelmű szimbóluma, egy sas, az égben pedig a „Napba öltözött asszony”, mely kizárólag ebben a bibliai könyvben szerepel (Jelenések 12: 1) Bár a Karoling-kori Eriugena a Hallesby által kolerikusnak titulált Pálnak komoly fricskát adó eszmefuttatásában János evangéliumának kezdő soraira reagál, de ez a rajongva leírt lélekben elragadtatás talán igaz lehet a Jelenések könyvének keletkezésére is. 

Hyeronimus Bosch: Szent János Patmosz szigetén. A kép forrása: Wikipédia (magyar kiadás) 

Nem szabad megfeledkeznünk Szent János három tanító leveléről sem. Az elsőt a második és harmadik levéltől eltérően nem konkrét személynek címezte, hanem egy általános tanításnak szánhatta a keresztények számára. De milyen tanítás! Központi gondolata az élet – Pál apostol által is megfogalmazott – legfontosabb dolga: a Szeretet. Akár a mai kor szorongó, félelemmel telt emberének is hasznára válhatnak eme levél gondolatai. Amellett, hogy embertásainkhoz fűzött viszonyainkhoz is útmutatást ad, figyeljük csak meg, mi a félelem legfőbb ellenszere János szerint. Nem nagy vagyonról beszél, sem rangos tekintélyről, még csak nem is professzori szintű tudás birtoklásáról, de oroszlánhoz illő bátorságról sem. Nem. Nem ezek a félelem legfőbb ellenszerei János szerint, hanem egy mindenki számára elérhető és nagyon egyszerű dolog.

Talán, ha ehhez igazítanánk életünket, akkor mi is kevesebbet szoronganánk és félnénk? Ha a szeretetet hagynánk eluralkodni életünkben, az átvenné a helyét a minket sokszor uraló félelemnek? Lehetséges lenne ez? Úgy vélem, egy próbát talán mindenképpen megér. Annál is inkább, mert sokak által beváltnak minősített dologról van szó. Közéjük tartozik Jézus kedves tanítványa, a serleget tartó melankolikus ifjú és égben szárnyaló sasmadár, Szent János is.

Felhasznált irodalom:

• Szent Biblia az az Istennec O es Wy Testamentumanac prophétác es apostoloc által meg iratott szent könyuei. Magyar nyelwre fordittatott Magyar nyelwre fordittatott ... [Károli Gáspár és mások által] …, Vizsoly, Mantskovit Bálint, 1590.
• Ole Hallesby: Személyiségtípusok, Budapest, Harmat, 2009.
• G. Jung: Lélektani típusok általános leírása, Budapest, Európa, 1988.
• Estók János, szerk.: A városligeti Vajdahunyadvár, Budapest, Magyar Mezőgazdasági Múzeum – Kreatéka Kiadó, 2007.
• Hieronymus Bosch, Budapest, Kossuth, 2010.
• Johannes Scotus Eriugena: A Szellem sasmadarának hangja. Homília Szent János evangéliumának prológusához, Gödöllő, Sursum, 2018.
• Telek József: Hathatós erejű mágnes-kő az az: A szerelmes tanítvány szent János evangélistának, úgy az oltári-papságnak méltóságát is mágnes-kőhöz képzett hasonlításban egybe-foglaló beszéd... Pest, Eitzenberger Ny., 1759.
• Ó- és Újszövetségi Szentírás a Neovulgata alapján, Budapest, Szent Jeromos Katolikus Bibliatársulat,1997.
• Radics Boglárka: Groteszkek, kimérák, vízköpők. Séta a Vajdahunyadvár épületszobrászati elemei között, Budapest, Magyar Mezőgazdasági Múzeum, 2014.
• Rédei Károly: Szent János evangélista élete, Szekszárd, Molnár M. Kny., 1905.
• Robert Suckale, Matthias Weniger & Manfred Wundram: Gótika. Budapest, Vincze, 2007.

Hamvai-Kovács Gábor (Olvasószolgálati és Tájékoztatási Osztály)