A cím a zirci apátsági könyvtár ex librisére utal, amit 1795-ben alkottak meg. A gyűjtemény 70 éve, 1953 óta működik az Országos Széchényi Könyvtár kezelésében. Az évforduló tiszteletére indítottuk azt a sorozatot, amelyben minden hónapban bemutatunk egy-egy értékes dokumentumot az intézmény állományából. De nemcsak bemutatjuk, hanem ki is állítjuk ezeket Zircen. Így, ha a bejegyzés alapján kedvet kapnak rá, eredetiben is megtekinthetik e dokumentumokat.

A sorsjáték Magyarországon, feldolgozta és kiadja a „Hermes” Magyar Általános Váltóüzlet Részvénytársaság, alapításának 50. évfordulója alkalmából, Budapest, Révai Irodalmi Intézet nyomdája, 1943. 

O Fortuna!

Szerencsejáték. Sokak szemében az egyetlen „valós” esély a meggazdagodásra. A nagy nyeremény megütésére viszont igen kicsi az esély, így a rendszeresen fogadók gyakran valamilyen rítushoz kötve teszik meg tétjeiket: szerencsehozó tollal töltik ki a szelvényt, vagy gyűretlen, kifogástalan állapotú bankóval fizetik ki a játék árát, netán egy bizonyos zoknit vesznek fel a húzás napján. A lényeg, hogy legyen valami többlet, ami segít meghozni a szerencsét.
A világ számos pontján erős hiedelmek kötődnek a 13-as számhoz is. Kiváltképp, ha pénteki nap kapcsolódik hozzá. Az egykori templomos lovagok révén az október tizenharmadikai péntek mind a mesés vagyonok, mind a babonák révén köthető a szerencsejátékokhoz. A XIII. századi Európában sok nemes, sőt több uralkodó is részben erre a rendre bízta kincsei megőrzését. Bár a rendtagok szerény körülmények közötti életet vállaltak, a rend vagyona legendás volt. Olyannyira, hogy a háborúzásai miatt folyamatos pénzzavarban lévő IV. Fülöp francia király (akinek egyik anyai ükapja éppen a Zircen apátságot létesítő III. Béla királyunk volt) is szemet vetett rá. 1307 szeptemberében megszervezte, hogy az országában lévő összes templomost egyetlen éjszaka alatt tartóztassák le. Ez a nap október 13-ára, péntekre esett… (Halkan jegyezzük meg, hogy Fülöp legnagyobb hitelezői közé tartoztak a templomosok.) A rend utolsó nagymesterét, Jacques de Molay-t máglyahalálra ítélték. A kivégzés 1314 márciusában történt, a hagyomány szerint a nagymester halála előtt V. Kelemen pápát és Fülöpöt is megátkozta. Egyikük sem érte meg annak az esztendőnek a végét.
Idén január után októberben is péntekre esett tizenharmadika, így most egy olyan kötetet fogunk ajánlani, ami a sorsjátékokról szól. 1943-ban adta ki a „Hermes” Magyar Általános Váltóüzlet Részvénytársaság, megalapításának 50. évfordulója alkalmából.

„Utcai mozgó lutri Angliában a XVIII. században”

A kötet címe ugyan „A sorsjáték Magyarországon”, de pár meghatározásokkal teli oldal után egy történeti áttekintést kapunk a sorsjátékokról egészen az ókortól. Hiszen már a Bibliában is többször szó esik sorsvetésről és az Iliászban szintén így döntik el a görögök (Agamemnon sisakjából húzva), ki álljon ki párbajra Trója hercegével, Hektorral. A rómaiaknál már létezett a lottósorsolás elődje, mint azt Horatius egyik sorsvederről szóló ódájából tudjuk. Vagy gondoljunk Julius Caesar híres mondatára, amikor a Rubikon folyón átkelt: „Alea iacta est”, azaz „a kocka el van vetve”. És bár a játékadósság rendezése már akkor becsületbeli ügynek számított, a rómaiaknál ezen a területen jogvédelem még nem létezett. Játékszenvedély viszont annál inkább, így amikor a római birodalom bukása után az élet számos területén az egyház vette át az irányítást, a játékok szabályozása is kezdett kifinomultabbá válni. A középkorban előbb az arab terjeszkedés, majd a török hódítások is kedveztek a különféle szerencsejátékok térnyerésének. A kamatszedést sokáig tiltó egyház az isteni akarat megnyilvánulásaként a sorsolásokat már megtűrte. A 13. században Aquinói Szent Tamás már úgy fogalmaz, hogy „in ludis possit esse aliqua virtus”, azaz „a játékokban is lehet erényt fellelni”.
A 15. század végén két fontos földrajzi felfedezés is jelentős változásokat hozott több európai ország életébe. Egyfelől Kolumbusz Kristóf útjai után jelentős mennyiségű arany kezdett a földrészre áramlani, másrészt a portugálok a Jóreménység-fokának a megkerülésével – jóval hosszabb hajóutak révén ugyan, de – közvetlen összeköttetést hozhattak létre Indiával, sőt a Távol-Kelettel is. Ezek egyfelől növelték a vásárlóerőt, másfelől bővítették azon termékek körét, amire a vásárlóerőt fordítani lehet.

De mi köze mindennek a szerencsejátékokhoz? Itáliában, ahol a korábbi századok gyakorlata alapján egyelőre nem gondolkodtak óceánokon átívelő hajóutakban, a török előrenyomulás miatt (leginkább a velenceiek) egyre nehezebben tudtak az egyiptomiakkal és az arabokkal kereskedni, így mind gyakrabban fordult elő, hogy a raktárakban felhalmozódtak az áruk. Amikor ezek értékesítésére sorsolásokat kezdtek rendezni, rájöttek, hogy maga a játék is hozhat hasznot. Míg kezdetben a nyakukon maradt termékek értékesítése volt a cél, az egyszeri kereskedők azon kaphatták magukat, hogy már a játék hasznáért rendezik a sorsolásokat. Mindössze arra kellett vigyázni, hogy a kisorsolt nyeremények értéke ne haladja meg a jegyekből származó bevételt.
A sorsoláson általában két urnából húztak: az egyikben voltak a számok, a másikban nem nyerő cédulák (bianchi) közt azok, amelyekre a nyeremények voltak felírva. Míg kezdetben csak árucikkeket lehetett nyerni, a 17. században már egész uradalmakat, sőt palotákat is kisorsoltak. Volt olyan spanyol sorsjáték, ahol nemesi címhez juthattak a szerencsések, de a reformáció előtt Hollandiában akár bűnbocsánatot is nyerhettek a hívek egyházi sorsjátékon!

„Birtokkisorsolás prospektusa 1841-ből”

Bármi volt is a nyeremény, gyakran voltak visszaélések a játékok körül, árucikkeknél pedig sokszor olyasmit nyertek az emberek, amire igazából nem volt szükségük. Természetes módon felmerült az igény olyan játékokra, ahol a nyeremény a mindenki számára jól hasznosítható pénz volt. És ahol pénzről van szó, ott előbb-utóbb megjelenik az állam is. Az elején csak a visszaélések elleni fellépésre hivatkozva ellenőrző szervként, szigorúan a játékosok érdekében. Amikor pedig az államok vezetői belátták, hogy az efféle tevékenység tiszta hasznot hozhat a konyhára, sőt szorult helyzetben a kincstárat is segíthet feltölteni, többfelé igyekezték monopolizálni a szerencsejátékokat. Az államkincstár javára szervezett pénzsorsjáték eszközével már 1530-ban élt Firenze vezetése, mikor egyszerre kellett V. Károllyal és a pápával is szembenézniük.
Szintén Itáliából indult el hódító útjára a máig egyik legnépszerűbb szerencsejáték, a lottó – vagy régi magyar nevén a lutri.

Firenzéhez hasonlóan a génuai köztársasággal is megesett, hogy pénzszűkében találta magát. Az egyik ilyen esetben támadt az évenkénti sorolások lebonyolításával megbízott Gentile szenátornak az az ötlete, hogy az államon kívül mindenkinek tilos legyen sorsolást szervezni. Benedetto Gentilének tehát nem csupán a lottó mai napig ismert formáját, hanem a fentebb említett monopolizálást is köszönhetjük. A játékot 1620-tól hivatalosan az állam rendezte és a jövedelmét (elvileg) az állam céljaira használták.
Franciaországban szintén elég hamar terjedni kezdtek a sorsjátékok, I. Ferenc francia király pátense ebben a tárgyban 1539-es keltezésű. A következő században, 1660-ban XIV. Lajos eljegyzési ünnepségekor állami sorsjátékot is szerveztek, ahol „a főnyereményt maga a király nyerte meg, aki azonban azt egy újabb lottérián kitűzendő főnyeremény céljára visszaadta”.

A 16. századi Angliában is szerettek volna némi többletbevételt a kincstárba, de „Erzsébet királynénak külön utasításokban kellett megparancsolnia, hogy a játékot a nép körében minden eszközzel népszerűsítsék”. Az erőfeszítések végül meghozták az eredményt: a Szent Pál-székesegyház mellett külön ezért felállított épületben „az akkori kezdetleges és körülményes módszerrel” 1569. január 11-től egészen május 6-ig tartottak a 400.000 kibocsátott sorsjegy húzásai. A befolyt összegekből kikötőket és erődítéseket építettek, de 1753-ban a British Museum első épületét szintén ilyen bevételekből emelték. A derék szigetlakókat az évtizedek alatt annyira elragadta a játékszenvedély, hogy „1808-ban parlamenti bizottságot küldtek ki a sorsjátékok szociális veszedelmeinek kivizsgálására és 1826-ban mindenféle egyéb szerencsejátékkal együtt a sorsjátékot is véglegesen betiltották. A közönség játékkedvét azonban ezek az intézkedések nem törték meg; sorsjáték híján az érdeklődés a lóversenyek felé fordult s ezzel magyarázható az angliai lóversenyfogadások mai nap is óriási népszerűsége”.

Lottógyüjtőde a 19. század második felében

Ausztriában Mária Terézia uralkodása idején felfedezhetünk még egy okot, amiért az osztrák államnak is érdekében állt saját szerencsejátékot rendezni. Az akkoriban erős merkantilista felfogás értelmében igyekeztek a nemesfémek és a pénz birodalomból való kiáramlását gátolni.
Hogy a Szent Korona országaiban miként alakultak a sorsjátékok, nos – a címéből is sejthetően – a kötet legnagyobb része ezzel foglalkozik. Bemutatva a szerencsejátékok el nem tagadható árnyoldalait a legszegényebb néprétegekre nézve, de részletesen bemutatva azt is, miként segítették egyes kibocsátások a Szent István-bazilika megépítését vagy a tüdőbetegek szanatóriumának létrejöttét.

• 
• 
• 

Azoknak, akik komolyabban érdeklődnek a lottón túl a szintén hatalmas összegeket megmozgató nyereménykötvények és sorsjegypiacok, valamint ezeknek az államadósságokra és tőzsdékre gyakorolt hatásai iránt (és nem riadnak meg a számoktól és számításoktól), bátran ajánljuk ezt a félezer oldalas kötetet.

Erdélyi András (Országos Széchényi Könyvtár Ciszterci Műemlékkönyvtár – Zirc)

A sorozat további részei: Első rész, Második rész, Harmadik rész, Negyedik rész, Ötödik rész, Hatodik rész, Hetedik rész, Nyolcadik rész

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre egyet-egyet blogunkban. A sorozat 106. részében Vasné dr. Tóth Kornélia, a Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár tudományos munkatársa „Ex libris gyűjtők, gyűjtemények” címmel indított alsorozatában a tárban található ex librisek készíttetői közül ezúttal Katona Gábort és gyűjteményét mutatja be.

Csiby Mihály linómetszete (1979). Jelzet: Csiby/87 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Katona Gábor (1906–1998) Esztergomban született, gyermekkorát is a városban töltötte, itt érettségizett 1924-ben a bencés gimnáziumban, majd a budapesti egyetem jogi karán folytatta tanulmányait. Ezt követően ügyvédként tevékenykedett Esztergomban. Részt vett a város kulturális életében, vezette az egyik helyi cserkészcsapatot. Személyesen ismerte gróf Teleki Pált, a város művészeti életének vezéregyéniségei közül Bajor Ágost festőművészt és Babits Mihályt. A II. világháborúban tartalékos huszárőrnagyként teljesített szolgálatot. A háborút követően zaklatásoknak volt kitéve, 1952-ben Járokszállásra telepítették ki. Miután részt vett az 1956-os eseményekben, egy időre eltiltották ügyvédi praxisától. Jogi pályáját az 1960-as évektől folytathatta, amikor sok viszontagság után letelepedett Budapesten. Ekkor a tatabányai Volánnál lett vállalati jogtanácsos nyugdíjazásáig.
Ex libris gyűjteménye kezdetei a II. világháború előtti időszakra tehetők. Már ekkoriban megismerkedett – főleg esztergomi – ex libris gyűjtőkkel, id. Szölgyémy Pállal, Einczinger Ferenccel, Holló Kornéllal, akik indulásképpen megajándékozták gyűjteményük néhány darabjával. Esztergomot idézi a bazilika látképével Fery Antal következő alkotása Katona Gábor nevére.

Fery Antal grafikája. Jelzet: Exl.K/140 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A II. világháborút követően az 1960-as években kezdett élénkebb ex libris gyűjtésbe. Hosszú időn át a Kisgrafika Barátok Köre elnökségi tagja volt. Rangos ex libris gyűjtőnek számított mind hazai, mind nemzetközi vonatkozásban. Életében meghatározó jelentőségűnek bizonyult a lengyelországi malborki ex libris biennáléra való eljutás, itt ismerkedett meg a Semsey családdal. Gyűjtőtevékenységéhez nagy impulzust adott az 1970-es budapesti XIII. Nemzetközi Ex libris Kongresszus, gyakorlatilag ettől kezdve vált aktív gyűjtővé.
Szeretett utazni, világot látni, ezt összekapcsolta ex libris gyűjtő hobbijával. Ehhez jó lehetőséget adtak számára a kétévente megrendezett nemzetközi FISAE ex libris kongresszusok, melyek szinte mindegyikén jelen volt, sorrendben Budapest (1970) után Helsingør (1972), majd Bled (1974), Lisszabon (1976), Lugano (1978), Linz (1980), Oxford (1982), Weimar (1984), Utrecht (1986), Mönchengladbach (1990), Milánó (1994) és Chrudim (1996) következett. Utóbbin már 90 évesen vett részt!
Vén Zoltán az 1994. évi milánói kongresszus alkalmából Katona Gábor nevére metszett ex librise Leonardo da Vinci Az utolsó vacsora című festményét parafrazeálja a gyűjtők-grafikusok asztal körüli cseréjének, társalgásának bemutatásával. Az ábrázolások közti párhuzam hátterében az állt, hogy Milánó központjában, a Leonardo da Vinci freskóját is őrző – az UNESCO világörökségi listáján szereplő – Santa Maria delle Grazie-templom tőszomszédságában levő kongresszusi központ adott otthont a világtalálkozónak.

Vén Zoltán rézmetszete (1994). A kép forrása: Palásthy Lajos ex libris gyűjteménye

Katona Gábor a malborki biennálék mellett járt Prágában, Olmützben, idehaza például a szegedi és tihanyi országos összejöveteleken, illetve a Duna menti országok ex libris találkozóin Pécs–Mohács (1991), Pozsony (1992) és Linz (1993) városokban. A belgiumi Sint-Niklaasban működő, 1975-ben megalakuló Nemzetközi Ex libris Centrum alapító tagjaként tartotta számon.
Rengeteget levelezett, cserélt hazai és külföldi gyűjtőkkel, grafikusokkal. Magyarország egyik legnagyobb magángyűjteményét birtokolta, kollekciója megközelítette a 31 000 ex librist. Számos híres ember – Richard Nixon, gróf Teleki József, Benito Mussolini, Kodály Zoltán, Szabó Dezső, II. János Pál, Radnóti Miklós, Benczúr Gyula és Habsburg Ottó – nevére metszett könyvjegy is bekerült a gyűjteményébe. A modern mellett heraldikus ex libriseket is gyűjtött. Az 1982-es oxfordi kongresszuson nagy számban jutott hozzá angol könyvjegyekhez.
Összesen 122 lapot* rendelt a saját és a családja nevére, ezek jelentős része rézkarc, rézmetszet, illetve száldúcú fametszet és linómetszet. Az első lapjait Bencze (Binder) László készítette. Legkedvesebb művészeinek tartotta Vén Zoltánt – tőle rendelt a legtöbb lapot –, továbbá Tempinszky Istvánt, Vincze Lászlót, Ürmös Pétert és Bálint Ferencet; emellett Bedő Sándor, Fery Antal, Stettner Béla, Petry Béla, Moskál Tibor, Nagy Árpád Dániel és Szentessy László is számos ex librist alkottak a nevére. A külföldiek közül O. Volkammer, J. Mommen, G. Gaudaen, W. Jakubowski, Frank-Ivo Van Damme voltak az általa legkedveltebbek, de a spanyol szerzetes, Oriol M. Diví is metszett a részére könyvjegyet.

Nagy Árpád Dániel rézmetszete. Jelzet: Exl.K/138 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Főleg heraldikai, hajózással kapcsolatos és aktokat ábrázoló ex libriseket készíttetett. A hajót az élet jelképének tekintette, egyfajta sorsszimbólumnak, mely némelykor nyugodtan szeli a vizeket, máskor hánykolódik a hullámokon: „Fluctuat nec mergitur” [Hánykolódik, mégsem merül el] – hirdeti több grafika felirata.

Petry Béla grafikája. A kép forrása: magángyűjtemény

A hajómotívum nemegyszer összekapcsolódik a tengerészek álomvilágát benépesítő lényekkel, szirénekkel és sellőkkel, napozó, illetve fürdőző női aktokkal. Mitológiai témával összekötve jelenik meg Vén Zoltán Dr. Katona Gábor. Kiklász kalandozásaim, MCMLXXIX feliratú alkotásán.

Vén Zoltán rézkarca (1979). Jelzet: Exl.K/139 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A Kiklász elnevezés Görögországra utal. A vitorlás hajó gyomrában a lapithák és a kentaurok küzdelme elevenedik meg. A lapithák félig a mitológia, félig a történelem körébe tartozó thesszáliai nép, akiknek természetes ellenségei voltak a félig ember, félig ló alakú lények, a kentaurok. A harcokban a lapithák végül győzedelmeskedtek. Küzdelmüknek több híres ábrázolása is fennmaradt, köztük az athéni Akropoliszon a Parthenón metopéin, a Héphaisteion metopéin, vagy a phigaliai Apollón-templom frízén. Vén Zoltán ex librisén a kompozíció előtt, némileg beépülve maga a készíttető, Katona Gábor portréja is látható egy oszlopon.
Az alkalmi grafikák jelentős része nemzetközi ex libris kongresszusokhoz kapcsolódik, például az 1978-ban Luganóban rendezett esemény alkalmából Nagy Árpád Dániel rézmetszete (Ex-libris Dr. Katona Gábor, „Jungfrau”, Congresso Internazionale dell’Exlibris, Lugano 16–20. VIII. 1978), melyen hátán fekvő női akt formájú hegyvonulat képe rajzolódik ki.

Nagy Árpád Dániel rézmetszete. Jelzet: Exl.K/928 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A hazánkban 1971-ben tartott Vadászati Világkongresszusra is készült Katona Gábor nevére ex libris, Kertes-Kollmann Jenő következő alkotása.

Kertes-Kollman Jenő grafikája. Jelzet: Exl.K/954 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Katona Gábor ex libris gyűjteményéből többször mutattak be kiállítást, például 1997-ben Pápán mintegy 200 ex libriséből. Ez alkalomból katalógust is megjelentettek, melyben Katona maga vall életéről, a kollekció létrejöttéről. Halála után gyűjteményéből 1998-ban Budapesten és 1999-ben Szegeden rendeztek tárlatot. Hagyatékának gondozója jelenleg az unoka, Katona Csaba történész.
Várkonyi Károly grafikusművész az alábbi – tölgyfaágat és felhőkön úszó vitorlást ábrázoló – alkotással állított emléket a neves ex libris gyűjtő ügyvédnek, a hajók szerelmesének.

Várkonyi Károly grafikája (1998). A kép forrása: Palásthy Lajos ex libris gyűjteménye

Irodalom:

• Birkás Éva: Kentaurok. In: Lexikon, a Szépművészeti Múzeum honlapja
• Katona Gábor könyvjegy gyűjteménye. Kiállítás a pápai Jókai Mór Városi Könyvtárban 1997. augusztus 23-tól szeptember 27-ig, szerk. Ürmös Péter, Pápa, Jókai Mór Városi Könyvtár, 1997. (katalógus)
• Katona Csaba: „Nagyapám” – emlékezés Katona Gáborra, Kisgrafika, 2023/3. sz., 3–4.
• Katona Csaba – Dr. Krier Rudolf: Katona Gábor gyűjteménye Szegeden, Kisgrafika, 1999/2. sz., 4–5. 
• Kecskés Katalin: Katona Gábor ex libris-gyűjteményének keletkezése, tematikai és származási hely szerinti felosztása, a gyűjtemény helye a magyar magán könyvjegy-gyűjtemények sorában, ELTE BTK, 1999. (szakdolgozat)
• Mayer József: A Katona-gyűjtemény kiállítása Budapesten – három kortárs művész alkotásainak társaságában, Kisgrafika, 1998/3. sz., 4–5.
• Szászné Gasztonyi Mária: Dr. Katona Gábor, a magyar exlibris-gyűjtők doyenje, Kisgrafika, 1997. különszám, 6–8.
• Ürmös Péter: Dr. Katona Gábor könyvjegyeinek kiállítása, Kisgrafika, 1997/4. sz., 3–5.
• Ürmös Péter: Az ex libris ünnepe Milánóban (Beszámoló a FISAE XXV. kongresszusáról), Kisgrafika, 1994/4. sz., 4–5.
• Vasné dr. Tóth Kornélia: Híres gyűjtők könyvjegyei az Országos Széchényi Könyvtárban. Katona Gábor, Kisgrafika, 2016/3. sz., 6–7.
• Vasné dr. Tóth Kornélia: Katona Gábor (1906–1998). In: Uő.: Múltunk neves ex libris gyűjtői, lexikon, Budapest, Kisgrafika Barátok Köre Grafikagyűjtő és Művelődési Egyesület, 2019, 87–89.

* Némely forrásban 132 lap szerepel.

Vasné dr. Tóth Kornélia (Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

Az Ex libris gyűjtők, gyűjtemények című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész; 56. rész; 57. rész; 58. rész; 59. rész; 60. rész; 61. rész; 62. rész; 63. rész; 64. rész; 65. rész; 66. rész; 67. rész; 68. rész; 69. rész; 70. rész; 71. rész; 72. rész; 73. rész; 74. rész; 75. rész; 76. rész; 77. rész; 78. rész; 79. rész; 80. rész; 81. rész; 82. rész; 83. rész; 84. rész; 85. rész; 86. rész; 87. rész; 88. rész; 89. rész; 90. rész; 91. rész; 92. rész; 93. rész; 94. rész; 97. rész; 98. rész; 99. rész; 100. rész; 101. rész; 102. rész; 103. rész; 104. rész; 105. rész

Gyülekezés és az előadások feltöltése a székelyudvarhelyi Városháza dísztermében

2023. október 9. és 13. között Székelyudvarhelyen rendezték meg a XXIII. Erdélyi Magyar Restaurátor Továbbképző Konferenciát. Ennek során a társszakmák előadásait is nagy érdeklődéssel hallgattuk meg. Mivel a könyv- és papírrestaurálás sokféle anyag és tárgytípust takar, a fém-, a fa- és textilrestaurátorok által használt anyagokból és módszerekből gyakran tudunk ismereteket szerezni, átalakítva, tovább gondolva alkalmazni munkánkban. Az előadásokban nemcsak az új, a restaurálás során alkalmazható anyagokkal és technikákkal ismerkedtünk, de előadást hallottunk a megszűnő gyülekezetek után maradt levél- és könyvtári dokumentumok begyűjtéséről, a gyakran szennyezett és fertőző anyag tisztításáról és állományba vételéről. Előadás foglalkozott továbbá a restaurátorok egyre gyakoribb feladatával, a kiállítások számára az eredeti dokumentumok védelme érdekében készített másolatok problémájával. Ezek elkészítése mellett, a céljukat is meg kell határozni. Azt, hogy a másolat minek kell, hogy megfeleljem – anyagában, technikájában, megjelenésében legyen hű, vagy illúziót keltsen, netán csak a kor hangulatát idézze? Mindez más-más anyagi és technikai felkészültséget kíván. Az is kérdés továbbé, hogy lehet-e tárgyak nélküli kiállítást csinálni vagy az eredeti tárgyak hiányában a látogatottság is megszűnik. Hol az a határ, ami a tárgyaknak is kedvez és a nézők is elfogadják?
Előadásom részben ehhez a témához kapcsolódott. De a hangsúly a Pray-kódex hiányzó kötésének rekonstrukciója ürügyén a kor kötéstechnikáit bemutatásán volt, végigvezetve a hallgatót a lehetséges és a kizárható variációk során. Az előadás végén pedig bemutattam az elkészült kötésrekonstrukciót is, amelynek során egy új szempontot is figyelembe kellett vennem: a rekonstrukció nemcsak hiteles, hanem lehetőleg reprezentatív is legyen, mert ajándékként készült a hazánkba látogató pápa számára.
A konferencia keretében nyílt meg a Haáz Rezső Múzeum „Mindent isten nagyobb dicsőségére” – Jezsuiták Erdélyben című új időszaki kiállítása. A megnyitó a Kis Szent Teréz-templomban és a múzeum épületében volt.

• 
• 
• 

Szintén a konferencia keretében látogattuk meg a Székelytámadt vár ásatását, ahol dr. Sófalvi András régész vezetett körbe, bemutatva a legújabb feltárásokat.

Az ásatás megtekintése

A konferencia egyik napjának záróeseménye volt Mihály Ferenc és Szász Erzsébet farestaurátorok Míves famunkák Erdélyben – Ácsmunkák, asztalosmunkák a XV-XVI. századból című jelentős szakmai kötetének bemutatója.
A konferenciát szakmai út zárta, amelynek során olyan műemlékeket látogattunk sorra, ahol jelentős helyreállítás folyt vagy folyik az utóbbi időkben. A műemlékeket az ott szolgáló lelkészek és papok, illetve az ott dolgozó restaurátorok mutatták be.
A tanulmányút is fontos eredményt hozott számomra: az egyik helyszínen, Gyulakután, a frissen feltárt freskón, az átnyúló csattípus magyarországi jelenlétét bizonyító ábrázolás került elő.

• 
• 
• 

Ezen kívül rövid látogatást tettünk még a marosvásárhelyi Teleki Tékában is.

• 
• 
• 

Tóth Zsuzsanna (Állományvédelmi és Restauráló Osztály)

1894. június 25-én Fejérpataky László, a Széchényi Könyvtár igazgatója, a 2702-es tétellel lezárta a Kossuth-könyvtárról készült leltárjegyzékét. Azonban az örökhagyó végakarata szerint külön kezelt gyűjteményegység ma mégis 2825 tételt számlál. Természetesen megvan a magyarázata annak, hogy a Kossuth Lajos könyvtára cím alatt elkülönített gyűjteményt elődeink miért nem tekintették lezártnak, és miért növekedett az tovább az elmúlt 129 évben. Ennek a gyarapodásnak vannak kevésbé és erősen vitatható részei. Talán azoknak a tételeknek az utólagos gyarapítása a legelfogadhatóbb, amikor egy possessori bejegyzés, vagy egy Kossuthnak szóló dedikáció, esetleg egy megbízható személy által tett nyilatkozat bizonyítja, hogy az adott kötet Kossuthé volt, de valamilyen okból kifolyólag elkallódott és jóval később, már a tulajdonos halála után került csak elő. Erre különböző példákat találunk a Kossuth-gyűjteményben, akár ötvözve is a felsoroltakat. Mivel Kossuthnak számos kézjegye ismert, ezért éppen a possessori bejegyzések beazonosítása a legnehezebb feladat. Az alábbiakban olyan köteteket mutatunk be, amelyek nemcsak most nekünk, de már elődeinknek is okoztak némi fejtörést.
1958-ban, egy verőfényes tavaszi napon Kodály Zoltán két kis kötettel a hóna alatt sétált fel a Nemzeti Múzeum lépcsőin. A két francia nyelvű munkát a Széchényi Könyvtárnak kívánta ajándékozni, mivel bennük felfedezni vélte Kossuth Lajos kézjegyét, és feltételezhetően tudta, hogy e falak közt őrzik a nagy államférfi Torinóból hazahozott könyvtárát.
A fenti – enyhén kiszínezve előadott – rövid jelenet alapját egy köszönőlevél adja, amelyet Sebestyén Géza főigazgató-helyettes írt alá 1958. május 15-én.

Köszönőlevél Kodály Zoltánnak – OSZK Irattár 865-42-10/58.

A történetet tovább színesítené, ha tudhatnánk arról, miként jutott hozzá Kodály ezekhez a kötetekhez, de nagy valószínűséggel ez már örök rejtély marad. Ellenben az már tudható, hogy mi lett a kötetek további sorsa. Az egyértelműen kijelenthető, hogy a két kötet nem szerepelt a Fejérpataky-féle jegyzékben, tehát joggal feltételezhető, hogy meg sem fordultak a Via del Mille 22. szám alatt, Kossuth turini lakásában. A Széchényi Könyvtár gyarapítási osztálya az 1958-as „B” jelzésű növedéknaplójában május 20-i dátummal 4535 és 4536 lajstromszám alatt Kodály Zoltán ajándékaként bevételezte mindkét kötetet 100-100 forint becsült értékben. Elhelyezésére itt is a Kossuth-gyűjteményt irányozták elő. A növedéknaplóból az már nem derült ki, hogy a kötetek végül miért nem kerültek a Kossuth-gyűjteménybe, ahogy azt a főigazgató-helyettes Kodálynak megígérte. Csak az tűnhet kézenfekvő magyarázatnak, hogy könyvtáros elődeink az állományba vételt követően tüzetesebb vizsgálatnak vetették alá a kötetekben szereplő aláírásokat, és végül úgy dönthettek, hogy azok mégsem Kossuthtól származnak. Így a köteteket végül a törzsgyűjteménybe helyezték el, ugyanakkor a Racine-kötet Adréma-géppel sokszorosított katalóguscédulájának az alján megjegyzésként mégis feltüntették: Kossuth Lajos kézjegyével.

• 
• 

A történetnek ezzel még nincs vége, ugyanis két évre rá, 1960-ban a Széchényi Könyvtár könyvelosztó osztályáról (ahol kezdetben az államosításból bekerült könyveket, majd később a könyvtári rendszerben keletkezett fölöspéldányokat osztották szét az ország könyvtárai között) egy újabb, Kossuth kézjegyével ellátott kötet került be az OSZK állományába a növedéknapló tanúsága szerint (B 9848/1960). Bár a naplóban ennél a kötetnél is megjegyezték, hogy „Kossuth dedikáció”, de azt mégsem a Kossuth-könyvtárban, hanem a Kodály-ajándékokhoz hasonlóan a törzsgyűjteményben helyezték el. Viszont később – feltételezhetően az 1965-ös revíziót követően – mégiscsak áttették a Kossuth-gyűjteménybe.

Oeuvres completes de Voltaire. Tom 1. Paris, 1867. Címlap. Kossuth kvt. 2720. – Törzsgyűjtemény

Így már teljes a bizonytalanság, hogy a névbejegyzés valóban Kossuth kézjegye-e vagy sem? Az egyértelműen megállapítható, hogy mindhárom bejegyzés ugyanattól a kéztől származik, még ha tulajdonosa a Voltaire-kötet címlapján egy kicsit cifrázta is nevének végét. Mindhárom kötetet Párizsban adták ki, és ráadásul a Racine- és a Voltaire-kötet még kötésbeli hasonlóságot is mutat. Bár 7 év különbséggel jelentek meg, de ugyanaz a barna keménytáblás félbőrkötés található rajtuk, és valószínűsíthető, hogy tulajdonosuk így vette meg, vagy köttette be ezeket a könyveket. A harmadik könyv kötéstáblája eltérő és sokkal viseltesebb, mint az előző kettőé. Alkalmasint tulajdonosuk, „egy bizonyos Kossuth Lajos” egy párizsi könyvkereskedésben vásárolhatta mindhárom kötetet. Kossuth 1859-ben ugyan többször megfordult Franciaországban, bár erősen kétséges, hogy könyvkereskedések kínálatába merült volna azokban a napokban, amikor intenzív diplomáciai tárgyalásokat folytatott (ráadásul a három könyvből kettő még meg sem jelent akkor). Ugyanakkor fiai tanulmányaik során hosszabb időt is töltöttek Párizsban. A kézírás is fiatalos lendületre utal, ezért erős gyanú merült fel arra vonatkozóan, hogy a könyvek eredeti tulajdonosa nem az apa, hanem a fia, Kossuth Lajos Tivadar (Tódor) volt.
Kossuth könyvtárában található néhány tankönyv és egyéb kiadvány, amelyek eredetileg Kossuth fiainak tulajdonában voltak, így megtalálható Kossuth Ferenc és Kossuth Lajos Tivadar saját kezű névaláírása is. Egy 1862-ben, a Ligur-tengerpart vasútvonaláról kiadott olasz nyelvű füzet borítóján jól olvasható a kisebbik fiú, Kossuth Lajos Tivadar névaláírása.

Kossuth Lajos Tivadar kézjegye. In: Strada ferrata del litorale ligure, Torino, 1862. Borító – Kossuth-kvt. 2250

Az aláírás feltűnő és mindent eldöntő jellegzetessége, hogy a fiatalabb Kossuth-fiú a névben szereplő második „s” betűt nyújtja meg, ellentétben a fent bemutatott három francia kiadványban szereplő possessori bejegyzéssel, amelynél minden esetben az első „s” betűnél látjuk ugyanezt. A két kézírás egyéb vonása (például a „K” betű vonalvezetése) is egyértelművé teszi, hogy a rejtélyes bejegyzések nem Kossuth kisebbik fiától származnak.
Azzal, hogy az ifjú Kossuth Lajost mint lehetséges possessort elvetettük, még nem kerültünk közelebb annak kiderítéséhez, hogy kié lehet a rejtélyes Kossuth Lajos névbejegyzés. Azonban a Kossuth-könyvtár tartogat még meglepetéseket. Az már a bevezetőben kiderült, hogy könyvtáros elődeink nem tartották messzemenően tiszteletben az „ereklye-könyvtár érinthetetlenségét”, és bizonyos esetekben utólag is gyarapították azt. Azt senki nem vonta kétségbe, hogy Kossuthnak, az emigrációs éveit megelőzően, tehát 1849 augusztusa előtt is volt magánkönyvtára. Ennek sorsáról szinte semmit sem tudunk, ezért sem meglepő, ha néha magánszemélyeknél, antikváriumokban vagy aukciókon fel-felbukkan egy Kossuth possessori bejegyzést tartalmazó kötet, és mint a fenti példa mutatja, ezek néha az OSZK-ban landolnak. Ilyen egy 1799-ben kiadott német regény, amelynek címlapján a név mellett ráadásul az „1840”-es évszám is szerepel. Ugyanennek a kötetnek az egyik előzéklapján szintén ott a kézírás, amely bizonyos elemeiben hasonlít a három francia kötetben találhatókra. De ez vajon valóban a 38 éves Kossuth Lajos kézírása?

Eliza oder das Weib, wie es seyn sollte [by Wilhelmine Wobeser], Wien und Prag, 1799. Előzéklap és címlap – Kossuth-kvt 2721

A növedéknaplóba írt bejegyzés szerint a kötetet 1963-ban vásárolta az OSZK egy bizonyos Mikló Józsefnétől 80 forintért. A Kossuth-könyvtár utólagos gyarapításainak következő tételén szereplő mű hasonló bejegyzést hordoz. Egy 1826-os kiadású Schiller-életműsorozat egyik kötetének címlapján szintén ott látható „egy bizonyos Kossuth Lajosnak” a kézjegye. Mellesleg a kötet, a benne lévő bélyegző tanúsága szerint a Népkönyvtári Központból került az OSZK állományába. (Ez az intézmény volt az államosított magánkönyvtárak gyűjtőhelye.)

Friedrich von Schillers Leben und Wirken als Mensch und Gelehrter, Graz, 1826. Címlap – Kossuth-kvt. 2722

Végül szintén az utólagos gyarapodások csoportját erősíti Lafontaine meséinek egy 1799-ben német nyelven kiadott negyedik kötete, amelyet a könyvtár 1971-ben vásárolt meg Marikovszky Sándortól 100 forintért. (Növedéknapló-szám: B 123/1971.) A könyv előzéklapján található Kossuth-kézjegy már több jellemvonásában is eltér az eddig bemutatott három francia és két német kötetben szereplő aláírástól. Ugyanakkor ez hasonlít a legjobban Kossuth Lajos kézjegyére, és ebből egyenesen következik, hogy itt merül fel leginkább a hamisítás szándékának gyanúja.

Moralische Erzählungen. Von August Lafontaine. 4. Bd., Wien und Prag, 1799. Előzéklap – Kossuth-kvt. 2724

Kézirattárunkban számos Kossuthtól származó levél található, amelyek lefedik munkásságának teljes korszakát. Ahogy már említettük, Kossuth saját kezű aláírásának nagyon sok változatával találkozhatunk, de ennek ellenére felfedezhetők kézírásának bizonyos gyakran ismétlődő sajátosságai. Ilyen a betűk dőlésszöge, amely markánsan eltér a fentiekben bemutatott három francia kötetben található aláírástól. Meghatározó elem még a betűk írásmódja, illetve összekötése. Kossuth jellegzetesen írja a „t” betűit, illetve, amikor a teljes nevét használja, akkor leggyakrabban a vezetéknév „h” betűje összekötődik a keresztnév „L” betűjével. Ennél már csak a keresztneve utolsó betűjének használata következetesebb, amennyiben cifrázza aláírását, az „s” betű mindig nyújtott, mintegy belőle indul ki a kacskaringó. Kézirattárunk levelestárából igyekeztünk Kossuth fiatalabb éveiben használt kézírásából vett példákat bemutatni:

Kossuth aláírása 1835-ből (levél Szemere Miklóshoz)

Kossuth aláírása 1839-ből (levél orvosához, Balogh Pálhoz)

Kossuth aláírása 1841-ből (levél Kovács Pálhoz)

Kossuth aláírása 1851-ből (levél Figyelmessy Fülöphöz)

A fent bemutatott három francia kötet esetében talán egyértelműen kimondható, hogy azok nem Kossuth Lajos (1802–1894) kézjegyét viselik. Természetesen adódik a kérdés, ha nem Kossuth aláírása, akkor kié? Erős feltételezés, de talán az tűnik a legkézenfekvőbb magyarázatnak, hogy valaki Kossuthtól kölcsönözte a köteteket és mintegy magának szánt emlékeztetőül írta bele tulajdonosának nevét. (Torinói könyvtárának köteteiben viszonylag ritkán találkozunk Kossuth saját kezű névjegyével.) Ha ezt a gyenge lábakon álló gondolatmenetet folytatjuk, azt sem szabad elfeledni, hogy Kossuth 1864-ben már jegyzékbe foglalta könyvtárát, és abban (értelemszerűen a Voltaire-kötet kivételével) egyik mű sem szerepelt, pontosabban Schiller műveinek egy 1818-ban megjelent 6 kötetes kiadása található meg mindösszesen.
A három német nyelvű kötetben – feltételezhetően jóval korábban – keletkezett kézjegyek hitelességének eldöntésére behatóbb vizsgálatra lenne szükség. Itt a kérdés úgy fogalmazódik meg: a possessori bejegyzések tulajdonosa Kossuth-e vagy nem Kossuth?

Elbe István (Állománygyarapítási és - nyilvántartási Osztály)

Október, mindszent hava végén, s november első napjaiban mindenszentek (november 1.) és halottak napja (november 2.) ünnepeihez kapcsolódva meglátogatjuk halottaink sírját a temetőben. Az őszi emlékezés, a sírokra tett koszorúk, virágok és a gyertyagyújtás szokása évszázadok messziségébe mutat. Az eredendően a katolikus hagyományban gyökerező ünnep ma közös kincse, emlékező ideje szinte mindenkinek.

Az IFTR/FIRT (Nemzetközi Színháztudományi Szövetség) 2023. évi kongresszusát első ízben rendezték Nyugat-Afrikában, mintegy 350 résztvevővel. (Magyarországot – a korábbi konferenciák sokkal nagyobb hazai delegációival ellentétben – egyedül képviseltem Accrában, a ghánai fővárosban, igaz, egy kolozsvári magyar színháztörténész kolléganő is érkezett, valamint egy New Yorkban élő és dolgozó magyar dramaturg, színháztudós is.)

• 
• 

2023. július 24-én, a viszonylag könnyen elviselhető esős évszak elején kezdődtek a programok az University of Ghána hatalmas területű kampuszán, a főváros, Accra központjától észak-észak-keletre. A nyitó napon a panel-előadások és a munkacsoportok első ülései után tartották a konferencia megnyitóját az egyetem központi épületében, melynek kialakítása és motívumai egyaránt viselik a hagyományos törzsi kultúra és a gyarmati korban meghonosodott európai tudományosság és művészet jegyeit. A programban a köszöntő és megnyitó beszédek mellett az egyetemi hallgatókból alakult professzionális táncegyüttes dobzenekar kísérte bemutatójára is sor került. A tradicionális törzsi táncok után azok elemeit és mozdulatnyelvét kortárs táncprodukcióban is alkalmazták a fiatal koreográfusok-előadók. Ez után következett egy színház- és drámaművészeti kerekasztal-beszélgetés hat résztvevővel a ghánai kortárs színház és színi irodalom kérdéseiről. A megnyitót követő fogadáson helyi étel- és italkülönlegességeket kínáltak a színes tudós és művész körnek.

• 
• 
• 
• 
• 
• 

A kongresszus programjának keynote-előadásaiból, párhuzamos szekcióiból és munkacsoportjainak ülései közül sikerült közel húszat kiválasztanom, s a péntek délutáni záróünnepségig megismerkedni új kollégákkal, újabb beszélgetéseket folytatni régi barátokkal és a házigazdákkal is. Nem szokásos módon a regisztrációs díj a közös főétkezés költségeit is magába foglalta, így az ebédek alkalmával is jórészt együtt maradt a társaság.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Az előadásomat július 27-én tartottam meg The Ring is Closed. Wagner’s Variation on Nibelung-Myth as Animator-Director Staged it in 2015–2022 in Budapest Opera house (A gyűrű bezárult. A wagneri Nibelung-mítoszvariáció bemutatói 2015 és 2022 között a budapesti Operaházban, ahogyan azt M. Tóth Géza animációs filmrendező színre állította) címmel. Ezen kívül részt vettem a Performance and Disability Working Group üléseinek nagy részén is.

• 
• 

A tudományos tanácskozást színházi programok, egy nagyszabású búcsúfogadás (a La Palm Royal Beach Hotel óceán parti teraszán) és egy szombati (2023. július 29.) kisbuszos kirándulás is fűszerezte (Kakum Nemzeti Park, Elmina Castle, Coconut Grow Beach Resort). S mivel magam nem hotelben, hanem egy Ghánában élő magyar barátomnál szálltam meg, a hétköznapi élet néhány jellegzetességét is megtapasztalhattam.

• 
• 
• 
• 
• 

A konferencia első estéjén a hagyományos történetmesélés (Storytelling) helyi teátrális formájával találkozhattunk az egyetem Előadóművészeti Tanszékének szabadtéri színpadán. Szerdán (2023. július 26-án) egy európai-angolszász típusú dramaturgiával fölépített kétszemélyes zenés játék előadását néztük meg az európai szemmel lényegében amatőrnek tekinthető, ám a hatalmas és impozáns Nemzeti Színházban (National Theatre of Ghana, Accra – National Theater Ghana – NO CoVax Ghana-Ne) is rendszeresen föllépő társulat próbatermében (Rovermann Performance Hall, Osu). Az Accrában s országosan is ismert szerző, Ebo Whyte tiszteletes The Secret Code of Wives címmel írt és rendezett szórakoztató játékot, melynek legnagyobb értéke az élő zenével kísért, valóban magas színvonalú énekelőadás volt, amiért a női főszereplőt, Ernestina Twumasi Awuah-t illeti dicséret.
A kongresszus, melynek tematikus címe (The Stories We Tell: Myths, Myth Making and Performance) eléggé átfogó és inspiráló volt a konferencia résztvevői számára, sok új élménnyel és ismerettel sikeresen zárult a péntek délutáni plenáris üléssel és műsorral. (IFTR Closing Closing Ceremony – YouTube) A következő évi világkongresszust 2024 nyarán Manilában rendezik majd.

• 
• 
• 
• 
• 

A ghánai tanácskozás szakmai hozadéka mellett rendkívüli tapasztalatokat szerezhettem az Egyenlítő-közeli Afrika kultúrájáról, természeti környezetéről, az ott élők hagyományos és mai életmódjáról. Különösen nagy élményt jelentett a kirándulásunk során is láthatott dobzenekar kísérte táncokba sűrűsödő mérhetetlen élet- és művészi energia, a színes viseletek és ékszerkultúra. Láthattuk azt az Európában szinte elképzelhetetlen kontrasztot és szakadékot az egyébként Afrikában kiemelkedően jó színvonalón élő ghánai közösség tagjainak életmódja között, ami talán más kontinenseken is megtapasztalható, ám személyesen ez idáig még nem találkoztam hasonlóval. Ugyanakkor megdöbbentő és csodálatos volt, hogy az eddig csak szakkönyvekből, természettudományi ismeretterjesztő filmekből, írásokból szerzett ismeretek plasztikus élménnyé váltak – amikor például a buja esőerőben tett lombkorona-kirándulás, vagy éppen az út menti „piacokon” való szemlélődés során sosem látott, vagy más kontextusban ismert növényekkel (40 méternyire növő „szobanövényekkel”), hihetetlen ízű trópusi gyümölcsökkel, vagy esténként az égbolt más szögből látszó jelenségeivel találkoztam.
Izgalmas volt megismerkedni az ország történelmének részleteivel, az ott élő törzsek szokásainak egy részével, az alapvetően derűs ghánai emberekkel. Fontos ismereteket és élményeket hozott a vendéglátómmal kialakult jó barátság is.
A rendszerint a globális északra koncentrálódó tudományos és kulturális tapasztalatainkat egy ilyen utazás lehetősége inspirálóan szélesre tágítja, beszűkülni, elszürkülni hajlamos gondolkodásunk új színeket és távlatokat nyer.

Dr. Sirató Ildikó (Színháztörténeti és Zeneműtár)

A magyar forradalom leverése után Nagy Imrét, legközelebbi híveit és családtagjaikat, 26 felnőttet és 12 gyereket Romániában, a Bukarest melletti Snagovban tartották fogva. Egyikük volt Bozóky Éva újságíró, tanár, könyvtáros, Donáth Ferenc politikus felesége.
Bozóky Évával 30 évvel ezelőtt életútinterjú készült az OSZK Interjútára számára, amelyben Hanák Gábor történésznek sokat mesélt a Snagovban töltött hónapokról is, arról az időszakról, amikor megszületett legkisebb fia, a tizenharmadik snagovi gyerek, az idén elhunyt ifj. Donáth Ferenc.

Bozóky Éva (1923–2004) író, újságíró, tanár, könyvtáros férjét, Donáth Ferenc (1913–1986) politikust, agrártörténészt, publicistát, nemzetgyűlési és országgyűlési képviselőt 1951-ben koncepciós perben tizenöt évi börtönre ítélték, őt pedig az Államvédelmi Hatóság kezelésében működő Kistarcsai Központi Internálótáborba zárták. Első gyermekük, Donáth Mátyás (1950) a család (a házaspár és a nagyszülők) letartóztatását követően négyhónaposan csecsemőotthonba került, és szülei csak 1953 végén, nyomozás, kérvényezés után kapták vissza őt. 1954-ben a Donáth-házaspárt rehabilitálták. Donáth Ferenc egy ideig nem vállalt kiemelt politikai szerepet, Bozóky Éva pedig a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem (ma Corvinus Egyetem) könyvtárosaként dolgozott.

Donáth Ferenc politikus és felesége, Bozóky Éva író otthonukban gyermekeikkel, Donáth Mátyással (1950) és Donáth Lászlóval (1955), 1956. A kép forrása: Fortepan / Bojár Sándor. Képszám 180667

Donáth Ferenc 1956-ban a Nagy Imre körüli reformerek közé tartozott, a forradalom idején a miniszterelnök közvetlen munkatársa volt és a felkelőkkel való tárgyalást szorgalmazta. November 4-én családjával együtt a budapesti jugoszláv nagykövetségre menekült, ahonnan a KGB november 23-án a romániai Snagovba deportálta őket.
A házaspár harmadik gyermeke, ifj. Donáth Ferenc († 2023) 1956. december 19-én Bukarestben született. Bozóky Éva gyermekeivel Romániából csak 1958-ban térhetett haza, miután Donáth Ferencet a Nagy Imre-per másodrendű vádlottjaként tizenkét évi börtönbüntetésre ítélték. 1960-ban azonban amnesztiával szabadult.

Donáth Ferenc politikus otthonában készült. A képen felesége, Bozóky Éva író, gyermekeikkel, Donáth Mátyással, Donáth Lászlóval és ifj. Donáth Ferenccel, 1961. A kép forrása: Fortepan / Bojár Sándor. Képszám 179094

Bozóky Éva 1960-ban lett a Könyvtáros című folyóirat rovatvezetője. Számos lapban publikált. Isten kezében címmel ő rendezte sajtó alá a Gaudiopolis gyerekvárost létrehozó Sztehlo Gábor naplóját (Sztehlo Gábor: Isten kezében, Budapest, Magyarországi Evangélikus Egyház Sajtóosztálya, 1984; 1986; 1994).

Részlet a Bozóky Évával, Donáth Ferenc politikus feleségével 1993-ban készült életútinterjúból. Kérdező: Hanák Gábor – Történeti Fénykép- és Interjútár. Youtube

1989. július 6-án a Legfelsőbb Bíróság Elnökségi Tanácsa a Nagy Imre, Donáth Ferenc, Gimes Miklós, Tildy Zoltán, Maléter Pál, Kopácsi Sándor, Jánosi Ferenc, Vásárhelyi Miklós és Szilágyi József ellen hozott ítéletet hatályon kívül helyezte, és bűncselekmény hiányában mindannyiukat felmentette.

További ajánlott tartalom:

Donáth Ferenc (1913–1986): Emlékek és élet. Dokumentumfilm. Az archív felvételek az Országos Széchényi Könyvtár Interjútárának gyűjteményéből származnak, 1976 és 1993 között készültek. A film megtekinthető a NAVA-pontokkal rendelkező közintézményekben.

Mann Jolán, szerk. (Főigazgatói Kabinet)

Idén ünnepeljük Kormos István († Bp., 1977. október 6.) költő, műfordító, a „lompos, loncsos és bozontos, piszén pisze kölyökmackó” Vackor halhatatlan alakja megteremtőjének 100. születésnapját. Népi költőként indult, és a Válasz című folyóirat köréhez tartozott. Erdélyi József, Sinka István és Illyés Gyula voltak mesterei. Első könyve, Az égigérő fa (1946) verses meséket tartalmazott, első verseskönyve, a Dülöngélünk 1947-ben jelent meg. Ezen kívül életében még csak két verseskötete jelent meg: a Szegény Yorick (1971) című második verseskötete az év irodalmi szenzációja volt. Harmadik kötete az N. N. bolyongásai (1975). Költészete időközben átalakult: a népi hagyományokat természetes módon egészítették ki a modern francia líra vívmányai. Az ötvenes évektől két évtizeden át szinte csak verses gyermekmeséivel (Vackor-mesék, 1956–, A repülő kastély, 1957; A muzsikás kismalac, 1960; Két bors ökröcske, 1960, Bohóc rókák és egyéb mókák, 1971; Zöldbajusz Marci királysága 1972; A zsiráfnyakú cica, Pincérfrakk utcai cicák, 1976) és műfordításaival volt jelen a költészetben; önálló verseskötettel hosszú ideig nem jelentkezett.

Tolnay Klári életéről és pályájáról sokat tudhat az érdeklődő közönség, emlékezhetünk színházi alakításaira, s még a fiatalabb generációk is, akik nem láthatták őt színpadon, megnézhetik az 1930-as és az 1990-es évek között készült számos filmjét, televíziós felvételeit – a színházi közvetítéseket, a tévéjátékokat, az interjúkat – vagy meghallgathatják a szinkron- és rádióstúdióban rögzített hangalakításait, hanglemezeken őrzött előadásait. Tolnay Klári szerencsésen hosszú élete során, úgy tűnhet, sokszor volt jókor jó helyen, hogy a helyén volt. Ugyanakkor emberi és művészi karakterére is jellemző volt a nonkonform gondolkodás és működés, az újat keresés, az idők-korszakok változásával való haladás-változás szándéka. Nemcsak saját életkorával volt kibékülve fiatal éveitől az utolsó szerepekig, de intelligenciájának következtében a mindenkori fiataloknak a számára újdonságot jelentő helyzeteire, kérdéseire is kíváncsian létezett az időben.

Tolnay Klári Az én lányom nem olyan című filmben. In: Színházi Élet, 27. évf., 43. sz. (1937. október 17.). Címlapkép – Törzsgyűjtemény

Emiatt is fontos volt, hogy századik születési évfordulóján, 2014-ben országos, sőt határokon túlra kiterjedő, egész éves és sok-sok korosztályt (a rajzfilmnéző gyerekekétől a fiatal Tolnayt filmszerepeiben megismerő huszonéveseken át a művésznő színpadi és tévés alakításait kortársként követő nézőkig) megszólító programsorozattal emlékezhettünk. Most, amikor a jövő esztendőben a 110. születési évforduló közeleg, illetve a mai napon, amikor 25 évvel később emlékezünk 1998. október 27-én bekövetkezett halálára, gondoljunk Tolnay Klárinak az időhöz, a változásokhoz való viszonyára, kíváncsiságára, a sztereotípiák korlátait áttörő, „szabálytalan” személyiségére.
Tolnay Klári (Rozália, Rózsi), a később kétszeres Kossuth-díjas érdemes és kiváló művész, a Halhatatlanuk Társulatának tagja, számos további kitüntetés és díj birtokosa Budapesten született Tolnay István nógrádi középbirtokos nemes és Siess Eleonóra második gyermekeként. Mohorán élt a család, Rózsi ott kezdte elemi iskolai tanulmányait, majd Balassagyarmatra járt a polgáriba. Két évig a nyíregyházi angolkisasszonyoknál tanult, majd Debrecenben érettségizett a felsőkereskedelmi iskolában. Egy „átlagos” nemes kisasszony életrajza kezdődhet így, ám a folytatás már különleges egyéniséget ígér. Nem kívánt irodistaként, gépírólányként elhelyezkedni és szürke életet élni az 1930-as évek – gazdasági válságból épp csak kilábaló – Magyarországán. Színpadra vágyott. Pestre utazott, meghallgatásokon próbálkozott színházban és a filmnél. Eleinte nem aratott osztatlan sikert, pártfogó rokona, a szerkesztő Bókay János hiába vitte el Rajnai Gáborhoz, a korszak ünnepelt színészéhez, Heltai Jenőhöz, a sikeres író-drámaíróhoz és Hevesi Sándorhoz, a híres rendezőhöz, a Nemzeti Színház direktorához, egyikük sem figyelt föl a bakfisra. Az eleinte bírált palóc tájszólása kicsit később, egy filmszerepben (Katyi, 1942) már sikert hozott Tolnaynak. Mert előbb a filmvásznon jelenhetett meg a karakteres arcélű fiatal szépség, Gaál Béla rendező támogatásával. 1934-ben több filmben is kapott kisebb szerepeket, a Meseautó vagy a Lila ákác máig emlékezetes főhősei mellett is föltűnt.
Ezek után a Vígszínházba szerződött, ahol Jób Dániel kezdte a mesterségre tanítani. Kis naivaszerepek után A francia szobalány vígjátéki karakterében tűnt ki első ízben a kortársai közül. Egy egészen más figura, Pirandellónak a Hat szerep keres egy szerzőt című társadalmi színművének kurtizánja okozott később újabb meglepetést nézőinek és a kritikusoknak.

• 
• 
• 
• 
• 

Mindezen közben a filmekben többnyire tovább vitte a naiva-szépség szerepkörét és újként egy-egy társadalmi, sőt esetenként bűnügyi történetben is föltűnt, immár az érett, gondolkodó, intelligens nő alakjában. Tolnay Klári színházi pályájának (a három közül) az egyik meghatározó társulata a háború előtti Vígszínház volt. Itt volt tag 1934 és 1946, majd 1948 és 1950 között. A második művészi otthont az 1946 és 1949 között működött Várkonyi Zoltán vezette Művész Színház jelentette, a harmadik pedig 1950-től haláláig a Madách Színház volt.

• 
• 
• 
• 

Az 1948–49-es színházi évadban egy évre Benkő Gyulát, Somló Istvánt, majd – szeptember 1-től – Tolnay Klárit nevezték ki a Vígszínház élére. A tréfásan triumvirátusnak nevezett vezetőségből – Tolnay visszaemlékezése szerint:

 

• 
• 

Jelentős Shakespeare-, Ibsen-, Csehov-, G. B. Shaw-, Molnár Ferenc-, Wilder-, Tennessee Williams-szerepeket alakított, sok esetben elsőként magyar színpadon, a tragikus szerepkörökben épp úgy hitelesen, mint komikaként.

 

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Gyakran játszott kétszemélyes játékokat, melyekben a lélektani realista szerepformálás mellett a partnerrel való egyensúly megteremtése is többnyire Tolnay Klári vállán nyugodott. Filmszerepei között is sok emlékezeteset találhatunk a(z első Kossuth-díjával jutalmazott) Dérynétől (1951) a Kosztolányi-regényből készült Pacsirtán (1963) át a Nem élhetek muzsikaszó nélkül (1978) és az Ők tudják, mi a szerelem (1983, tévéfilm) címűekig.

• 
• 

Utolsó szerepére készült, a Nemzeti Színházban színre kerülő Régimódi történet (Szabó Magda) egyik nagyasszonyának szövegét tanulta, amikor azon az októberi napon budapesti otthonában csendesen elaludt.
Tolnay Klárit (ahogyan a már említett Pirandellón kívül például Molnár Ferencet is) foglalkoztatta a szerep és az ember, a színész lehetséges viszonyainak kérdése, a valóság és az igazság megmutatásának eltérő változatai (mint József Attilát), írásaiban ezeket a művészetelméleti, filozófiai problémákat taglalta saját színészi tapasztalatainak érthető példáival. Rendkívül érdekelte a tudomány a művészetek mellett, a környezetvédelem, a rejtvények. Szívesen volt társaságban, szakmai körben és „civilekkel” is jól érezte magát. Idős korában bölcsességét és humorát, a nehézségek ellenére is pozitív életszemléletét is megosztotta a körülötte lévőkkel, legyenek azok kortársai vagy egészen fiatalok. A szakmai-művészi sikereire és kudarcaira is eleven önkritikával emlékezett, s a magánélete fájó emlékeit is elfogadó, de nem önfelmentő belenyugvással emlegette.
Művészként nagyon magas követelményeket támasztott saját magával, s így joggal, munkatársaival szemben is, ugyanakkor intelligens humora mindig föloldotta a hangulatot. Színpadi partnerei máig tiszteletteljes szeretettel emlékeznek rá, a közönség szívében is elevenek hiteles, bájos és/vagy bölcs alakításai. 25 évvel ezelőtt hunyt el. 

Dr. Sirató Ildikó (Színháztörténeti és Zeneműtár)

Fadrusz János önarcképe. Az Országos Széchényi Könyvtár bejárati lépcsőházának jobb oldalán lévő Atlasz. Fotó: Kis Domokos Dániel

Ötgyermekes szegény pozsonyi szőlőműves első fiaként született. Először lakatosinas lett, majd fafaragó, kerámiafestő, végül – a kedvező körülményeknek köszönhetően, a tehetségét felismerő pártfogók révén – Bécsben vált szobrászművésszé.
Első igazán kiemelkedő alkotása a pozsonyi Mária Terézia-lovasszobor, s szinte ezzel párhuzamosan készült a Kolozsvár városa által megrendelt Mátyás-szobor, igaz, ezt csak 1902-ben avatták föl, de a gipszminta már 1900-ban a párizsi világkiállításon aranyérmet nyert. Kiemelkedő alkotása még, több más munkája mellett, a zilahi Wesselényi-szobor, vagy a kisbéri Wenckheim Béla-lovasszobor. Könyvtárunk szempontjából pedig a legfontosabb a két ősamagyar Atlasz a főbejárat lépcsőfeljáratának két oldalán.
Ezek mellett kiemelkedik még a budai vár udvarának nevét is adó négy kapuőrző hatalmas oroszlán, 1902-ből.
Alkotásai jelentős része az Ybl Miklós tervezte Várkert Bazár egyik boltíve alatt készült, mely helyiségeket a kor híres szobrászainak adták bérbe, jelképes 1 aranykorona összegért. Márványszobrait – levelei tanúsága szerint is – Carrarában faragta, mint például a Mária Terézia-szoborcsoportot, melyet sajnos 1921-ben megsemmisítettek...
A siker csúcsán álló művész végre a budai Naphegyen saját műtermet és hozzá kétszintes villát építtetett magának, Pákey Lajos kolozsvári építésszel. A villa 1896 januárjára készült el, ahová feleségével, a képzőművész Deréky Annával költözött be.

Fadrusz-villa. I. kerület, Lisznyay utca 5. A Fenyő és a Lisznyay utca által határolt területen. Fénykép, 1930-as évek. Nagyítás az eredeti [törött] üvegnegatívról – Magántulajdon

Sajnos ez az impozáns eklektikus palota ma már az enyészeté. Miután utolsó tulajdonosától, dr. Mikler Gusztávtól egy vállalkozó megvette a 40-es években, már akkor arra számított, hogy majd a telken bérházat építtet. A háború után az épületet romos voltára hivatkozva 1947-ben lebontották, majd két ma is álló bérházat építettek a helyére. (Mikler Gusztávról részletesebben lásd korábbi blogbejegyzésünket: „Naphegyre éjvölgyből”. Százötven éve, 1873. május 4-én született a Nyugat legöregebb költője, Telekes Béla 1873–1960.)

Krisztus a keresztfán című alkotása 1891-ben országosan ismertté tette Fadrusz nevét. Elnyerte vele a Bécsi Akadémia első díját, majd a Műcsarnok téli kiállításán a Képzőművészeti Társulat ezerforintos nagydíját. A mű eredetije a Szépművészeti Múzeumban van, és a Kerepesi temetőben, azaz a Fiumei Úti Sírkertben ez áll sírja felett.

Fadrusz János síremléke. Fiumei Úti Sírkert, 28-díszsor-30. Fotó: Kis Domokos Dániel

Talán máig leghíresebb szobrát a Vasárnapi Ujság is bemutatja, még a műteremben.

Mátyás király szobra mintájának egyik részlete Fadrusz János műtermében. Paur Géza fényképe. In: Vasárnapi Újság, 45. évf. 5. sz. (1898. január 30.), 79. – Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása: Digitális Képarchívum

A szobrász és a szoborkészítés műhelytitkába is bepillantást enged a korabeli tudósítás:

Az 1902. október 12-én felavatott szoborcsoport egyes alakjait az ünnepi lakomán a Fadruszt felköszöntő szónok, Szádeczky Lajos – 1914-től Szádeczky-Kardoss Lajos – kolozsvári egyetemi tanár nevezte meg: a jobb oldalon lévő első alak Báthory István erdélyi vajda, melyet a szobrász önmagáról mintázott, ezt maga a művész mondotta a díszebéden Szádeczkynek, s a szoborhoz hasonló beállásban le is fényképeztette magát.
Több alkotása is önarckép, de ez a művészek közt nem ritka, gondoljunk csak Dürerre, vagy akár Leonardóra… s például Strobl Alajos némely nőalakját a saját feleségéről mintázta.
A Mátyás-kultuszhoz tartozik, hogy ugyanekkor nyílt meg az Erdélyi Kárpát Egyesület néprajzi múzeuma Mátyás szülőházában.

Az Erdélyi Kárpát Egyesület, E. K. E. Múzeuma. Képeslap. „Keszey Albert könyv- és papírkereskedése, Kolozsvár, Mátyás király-tér 5.”, 1910 körül – Magántulajdon.

A szoborcsoport felállítása alkalmából Sárga János kolozsvári ékszerész és órás – 1911-től Budapesten, a Kígyó téren is működött mint „ékszerész cs. és kir. udv. szállító”, a Magyar iparművészeti Társulat tagja – ízléses brosst is készített Fadrusz Mátyás-fejével, hátoldalán az avatás dátumával.

• 
• 
• 

Az immár Kolozsvár jelképének is számító szoborcsoport ábrázolásával botdísz is készült.

Botdísz. 1902 körül – Magántulajdon

Hogy az érzékeny lelkű művész lelki alkatába is bepillantást nyerjünk, s művészi hitvallását is megismerjük, Jászai Marihoz írt egyik levelét közöljük:

Franz Grillparzer Medea című tragédiáját nálunk először 1887. november 4-én mutatta be a budapesti Nemzeti Színház, Jászai Mari főszerepével.

Jászai Mari mint Medea Franz Grillparzer Medea című tragédiájában. Fotó: Strelisky, 1898. – Színháztörténeti és Zeneműtár, színháztörténeti gyűjtemény [NSZ] KB J 131

Fadrusz levelét így folytatja:

Másik levelében meg a még a műtermében épen álló Mátyás szobor megtekintésére invitálja:

Fadrusz műtermébe vezet a következő két, Balogh Rudolf által készített érdekes felvétel.
A bal oldali képen Mátyás pályaterve látható, kis méretben, a jobbra lévőn a gróf Wenckheim Bélát ábrázoló szép lovasszobor látható, mely ma is áll Kisbéren, előtte a Mátyás-szobor fejrésze, a háttérben pedig a Mátyás-szoborcsoport egyik mellékalakja, aki, ahogy az a kolozsvári avatáskor kiderült, nem más, mint Kinizsi Pál.

Fadrusz műterméből. Balogh Rudolf fényképei. In: Vasárnapi Ujság, 50. évf. 44 sz. (1903. november 1.), 730. – Elektronikus Periodika Archívum

Egy másik levél pedig jól kiegészíti a szobor keletkezéstörténetét:

A hajdani díszes Budavári Palotában lévő Mátyás teremben is állt egy kisebb másolata a Mátyás-szobornak.

Hauszmann Alajos: A magyar királyi vár, Budapest, Hornyánszky Nyomda, 1912. – Hungaricana Közgyűjteményi Portál

De a Jászaival való ismeretségen kívül van még egy másik színháztörténeti vonatkozása is Fadrusznak. Zilah egyik különlegessége a Tuhutum-emlék, rovásírásos felirataival, melynek kapcsán ismét feléledt a heves rovásírásvita, a város leghíresebb emlékműve mégis a Wesselényi-szobor, melynek jobbágyát Fadrusz kora kedvelt kolozsvári színészének, Szentgyörgyi Istvánnak Tiborc-alakításáról mintázta. Az itt közölt nagyméretű fényképen olvashatjuk magának a művésznek jellegzetes kalligrafikus aláírását, s a kép hátoldalán pedig a feljegyzést, miszerint azt gróf Esterházy Kálmánné, Bethlen Paulina ajándékozta a Nemzeti Színház Múzeumának, s bár a növedéki napló szerint 1929-ben vették leltárba, a kép nyilván 1925-ös keltezésű, hiszen ekkor alakult meg a budapesti Nemzeti Színház Múzeuma, s ebben az évben hunyt el az adományozó is. Gróf Esterházy Kálmán pedig – még a XIX. század második felében – előbb a kolozsvári Nemzeti Színház választmányi tagja, majd intendánsa volt.

• 
• 
• 

Az Országos Széchényi Könyvtárban látható két hatalmas atlaszszoborról is említést tesz a művész, barátjához, a költő, művészettörténész Lippich Elekhez írt egyik levelében, aki ez idő tájt a vallás- és közoktatási minisztérium művészeti ügyosztályán működött.

• 
• 

Ma is hatalmas a könyvtárat védő két ősmagyar, de „lógnak a levegőben”… Az eredeti helyükön jobban érvényesültek mint Atlaszok, csodálatos környezetükben…

• 
• 
• 
• 

A palotaőrző négy oroszlán is kiemelkedő alkotása, jól tükrözi művészi módszerét, nem szolgaian másolta le azt, amit ábrázolni kívánt, s bár ekkor is, mint Mátyás lovánál a mezőhegyesi állami ménestelepen a lovakat, most is hosszasan tanulmányozta az oroszlánokat a budapesti állatkertben, mégis egyéni módon, elsődlegesen a viselkedésüket megragadva ábrázolta a két feszülten figyelő, és a két dühös oroszlánt.

• 
• 

Az udvar külső részén álló, szemből nézve a jobb oldalon lévő szelíden figyelő állat jobb oldalán még ma is olvasható a művész neve, s a készítés dátuma: Fadrusz János, 1902.

• 
• 

A művész „aláírása” a bal oldalon álló ősmagyar talpazatán, hatalmas lábfeje s a párduc mancsa fölött is jól kivehető.

Az Országos Széchényi Könyvtár lépcsőfeljáratának bal oldalán álló ősmagyar Atlasz talapzata. Fotó: Kis Domokos Dániel

Maguk a párducok is remekművek, bár mindkettőnek van valami kis sérülése, de ettől nem veszítenek ma sem a szépségükből.

• 
• 

Fadrusz itt is, az Udvar oroszlánjaihoz hasonlóan, a szelíden figyelő és a dühös párducot is megjeleníti. A marcona szittya lábánál a szelíd vadállat, a lágy vonásokkal ábrázolt önarckép-magyar mellett pedig a vicsorgó párduc vigyázza gazdája lépteit.

• 
• 

Ugyanakkor a szakállas, szigorú tekintetű szittya fejét és hátát párducbőr fedi, a kidolgozott prém fejrésze is jól látszik.

Az Országos Széchényi Könyvtár lépcsőfeljáratának bal oldalán álló ősmagyar Atlasz. Részlet. Fotó: Kis Domokos Dániel

A másik oldalon pedig a szobrász arcvonásait idéző magyart védelmező hűséges vadállat.

• 
• 

Fadrusz János 1903. október 25-én hunyt el. Emlékét fennmaradt szobrai mellett egy róla készült mellszobor is őrzi, az alkotásai egy részének színhelyéül is szolgáló műterem villájára is emlékezve a Naphegyen, a Naphegy utca és a Lisznyay utca kereszteződésénél, egy kis park előtt. Marton László Kossuth-díjas szobrászművész alkotása, avatása 2010. szeptember 2-án volt.

Fadrusz János mellszobra. Marton László alkotása. 2010. Fotó: Kis Domokos Dániel

A szobrot tartó gránit oszlop talapzatán ez a felirat olvasható:

Marton László a szobor hátoldalán lévő szignó szerint még 2008-ban, azaz Fadrusz János születésének 150. évfordulóján készítette el az eredeti gipszmintát.

Kis Domokos Dániel (Színháztörténeti és Zeneműtár)