444 évvel ezelőtt, 1580. november 15-én született Bethlen Gábor erdélyi fejedelem.
Bethlen Gábor. In: Forgách József: Szaláncz vár eredete és nevezetesebb eseményei, Mándok, Forgách László, Forgách István, 1906. – Magyar Elektronikus Könyvtár. A kép forrása: Digitális Képarchívum
„Bethlen Gábor erdélyi fejedelem bekapcsolta Erdélyt az európai vérkeringésbe, győztes hadjáratokat vezetett hitsorsosai védelmére. Nevét olyan tisztelet övezte, mint Mátyás királyét.”
Szabó Péter: Az Erdélyi Fejedelemség. Küzdelem a megmaradásért, Budapest, Officina, 2013, 101. – Törzsgyűjtemény
Olvashatjuk a közelmúltban tragikus körülmények közt elhunyt Szabó Péter summás összegzését a 17. századi magyar történelem egyik legnagyobb személyiségének tartott Iktári Bethlen Gáborról, aki 1613-tól 1629-ig viselte az erdélyi fejedelmi süveget, sőt 1620 és 1621 között a Királyi Magyarország megválasztott királyi címét. Ez utóbbit azonban – reálpolitikai okokból kifolyólag – a Szent Korona nélkül. Ez az eredendően ízig-vérig katonaember fordulatokban gazdag életútja során szolgált több erdélyi fejedelmet, Báthory Zsigmondot, Székely Mózest, Bocskai Istvánt és Báthory Gábort. Ez utóbbi „fejedelmi süvegét le is váltotta”, annak tervezett Habsburg-szövetség irányába induló politikája miatt. Uralkodásának idejét „Erdély aranykoraként” is emlegetik, hiszen regnálása alatt nemcsak hogy megszilárdította a tizenöt éves háború és az azt követő politikai zűrzavar okozta háborúskodások következményeit szenvedő, lakosságának számában jócskán megtizedelt Erdély helyzetét, de az ország gazdasága és kulturális élete egyaránt fejlődésnek indult.
A marosillyei kastély egyedül megmaradt bástyája. A kép forrása: Wikipédia
Bár Bethlen Gábor – ahogy azt temérdek róla szóló forrásból, monografikus szakirodalomból és egyéb dokumentumokból is megtudhatjuk – államszervezőként is kiváló „szakembernek” bizonyult, de mégis, a legtöbb hadtörténész, illetve a hadtörténelem iránt érdeklődő laikus számára ő egy afféle 17. századi, jellegzetes magyar katonai eszményképként él. A kora újkori hadtörténelem kiváló szaktekintélye, Csikány Tamás professzor a témában egyedülálló és az egyik legjobb magyar nyelven megjelent monografikus műve, A harmincéves háború külön fejezetben foglalkozik Bethlen Gábor és a magyarok szerepével a 17. század „világháborújának” is tartott, címben megnevezett eseményben. Csikány professzor művében külön kiemeli Bethlen hadászati téren mutatott szervező zsenialitását. Ahogy művében írja:
„Ez utóbbi háború [mármint a harmincéves háború 1626. évi hadi eseményei] mutatta meg leginkább, hogy Bethlen milyen kiváló hadászati, vezetői képességekkel rendelkezett.”
Csikány Tamás: A harmincéves háború, Budapest, Korona, 2005, 123. – Törzsgyűjtemény
Bethlen Gábor hadvezéri stratéga tehetségét Julier Ferenc is kapcsolatba hozza államszervező képességeivel. Magyar hadvezérek című oszlopos hadtörténeti művében a következő mondatokkal vezeti be a róla szóló fejezetet:
„Erdély legnagyobb fejedelmének, Bethlen Gábornak 1613-tól 1629-ig tartó uralkodása jelenti Erdély aranykorát. Lángeszű külpolitikája megóvta Erdélyt és Felsőmagyarországot a Középeurópa legnagyobb részét sivataggá változtató 30 éves háború pusztításaitól. A lehető legnagyobb mértékben korlátozta a török birodalom beleszólását a magyarügyekbe. Erélyes és céltudatos belkormányzati intézkedéseivel az uralma alatt levő országrészeket a jólét magas fokára emelte. Bethlen Gábor Erdélyországa rövidesen oly hatalmi tényezővé fejlődött, melynek súlyát az akkori nagyhatalmak politikai számításaikban nem hagyhatták figyelmen kívül.
Természetes, hogy Bethlen Gábor országának ezt a befelé és kifelé egyaránt megnyilvánuló erejét hadsereg és hadvezér képesség nélkül nem érvényesíthette volna.”
Julier Ferenc: Magyar hadvezérek, Budapest, Stádium, 1930. – Magyar Elektronikus Könyvtár
Ha megnézzük Bethlen Gábor felmenőit, akkor láthatjuk, hogy a fejedelem szinte predesztinálva volt a katonai pálya számára. Őseinek, a Neczpáli családnak Békés és Zaránd vármegyében voltak birtokai. A nemesi előnevüket adó Ikárt a középkorban, a 14. században szerezhették meg. A fejedelem nagyapja, a vele azonos nevű Bethlen Gábor a mohácsi csatában is részt vett, hatszáz lándzsás élén. Gábor a csatát követő polgárháborús helyzetben Szapolyai Jánost támogatta Habsburg Ferdinánd ellen. Fia – a fejedelem apja – Bethlen Farkas Ferdinánd király híveként a török elleni harcokban tűntette ki magát, majd János Zsigmond hívására Erdélybe költözött, ahol országos főkapitány lett. János Zsigmond halálát követően a Báthori István fejedelemválasztásába belenyugodni nem akaró, Habsburg-párti Bekes Gáspárt 1575-ben a fejedelem seregei Kerelőszentpálnál megverték. Itt harcolt Báthori oldalán Farkas is, a csatában tanúsított érdemeiért a fejedelem 1576-ban neki adományozta a marosillyei uradalmat. Bethlen Gábor édesanyja, a gyergyószárhegyi székely lófő családból származó Lázár Druzsina ágán szintén katonai gyökereket találunk. Az 1580-ban világra jött Gábornak egy felnőttkort megért fiútestvére volt István, aki, igaz, meglehetősen kérészéletű módon, de szintén betöltötte a fejedelmi tisztséget. A két fiú apja az 1590-es évek elején „távozott az örök harcmezőkre”, addig a marosillyei várkastélyban nevelkedtek. A szülői házban megtanultak ugyan írni-olvasni, de nevelésüknél a gyakorlati és a katonai tudnivalókra helyezték a hangsúlyt. Bár apjuk tervbe vette, hogy a fiúkat a Báthori István alapította, reformátusok által is kedvelt jezsuita iskolában taníttassa, azonban ez korai halála miatt meghiúsult.
Bethlen Farkas halála után Báthori Zsigmond fejedelem elvette a családtól a marosillyei birtokot, így az özvegy két fiával bátyjához, Lázár Andráshoz költözött, annak gyergyószárhegyi birtokára. Druzsina halála után a fiúkat nagybátyjuk nevelte, aki tovább folytatta a katonai ismeretekre való fókuszálást, így az általános műveltséghez tartozó ismeretekkel nem sokat foglalkoztak. Például a korszak diplomáciai nyelvét, a latint sem tanították meg nekik, ezt a hiányosságát később a fejedelem autodidakta módon igyekezett pótolni.
Tizenhárom éves korában – nagybátyja és Bocskai István ajánlására – Báthory Zsigmond udvarába kerül apródként. 1595-ben szagolt puskaport először a suhanckorú Bethlen Gábor, amikor részt vett a török elleni hadjáratban Havasalföldön, illetve Temesvár 1596-ban zajlott sikertelen ostromában. 1599-ben harcolt a Mihály vajda elleni, Sellenberknél vívott csatában, húszévesen, 1600-ban pedig Goroszlónál már egy ötven fős lovascsapat parancsnoka. Hadi érdemeire való tekintettel Báthori Zsigmond visszaadta atyai örökségét, az elvett Marosillyét.
Bethlen Gábor zászlója. A kép forrása: Wikipédia
A tizenöt éves háború eseményeinek sodrában Bethlen a császári Giorgio Basta generális rémuralmát megelégelő Székely Mózes pártjára állt, de az 1603. júliusi Brassó melletti csatavesztés után török földre menekült. Nándorfehérváron az Erdélyből menekült nemesek fejedelemmé akarták választani, de ő fiatal kora miatt ezt nem vállalta. Viszont kieszközölte a Portától, hogy hagyják jóvá Bocskai István fejedelemmé választását, és levelet írt Bocskainak, hogy fogadja el a török segítséget és szervezzen felkelést a Habsburg-udvar ellen. A Bocskai-szabadságharc alatt egyébként rokonságba került Kismarjai Bocskai István fejedelemmel is, azáltal, hogy elvette későbbi „igaz szerelmesét”, Károlyi Zsuzsannát, akivel annak 1622-ben bekövetkezett haláláig élt boldog, szerelemházasságban.
Báthory Gábor fejedelemmé választásában szintén oroszlánrésze volt Petki János kancellár és a rendek nagyobb részének megnyerésével, illetve a portai jóváhagyás kieszközlésével. Azonban Báthory Gábor erőszakos kormányzásával és erkölcstelen magánéletével elidegenítette az erdélyi rendeket, főleg a szász polgárságot, melynek önkormányzatát lerombolta, fővárosukat, Szebent pedig megszállta. Bethlen Gábor eleinte jó viszonyban volt a zsarnokoskodó és züllött életű fejedelemmel, udvari tanácsosként, az udvari lovasság főkapitányaként, Hunyad vármegye főispánjaként, valamint Csík, Gyergyó és Kászonszék kapitányaként szolgálta őt. Noha helytelenítette belpolitikáját és züllött életét, Bethlen kitartott a fejedelem mellett, mondván, nem kell újabb pártütéssel az ország helyzetét rontani. 1611-ben azonban nála is „betelt a pohár”, ugyanis a Habsburgoknak „pedálozó” Báthori hadsereget gyűjtött össze az Oszmán Birodalom ellen. Bethlen levélben figyelmeztette a temesvári pasát, de levele a fejedelem kezébe került. A megtorlás elől Temesvárra menekült és ezzel nyíltan szakított és szembeszállt a már szerinte is „leváltásra megérett” fejedelemmel.
Az Oszmán Birodalomba tett „kényszerútja” nem telt tétlenül, több Erdélyi Fejedelemséggel határos vilajet urát meglátogatta, így a temesvári, a budai, a kanizsai- és nándorfehérvári pasákat, hogy támogatásukat kieszközölje. Thurzó György nádort is felkereste levélben e célból. Drinápolyban végül kihallgatást nyert I. Ahmed szultánnál. A szultáni jóváhagyásnak erősen kedvezett a kialakuló politikai helyzet, ugyanis Báthori tárgyalásokat kezdeményezett II. Mátyással, melynek következményeként szövetségre léptek. Az Erdélyből érkező panaszok is azt jelezték, hogy Báthori Gábor már nem sokáig fogja hordani a fejedelmi süveget. 1613. október 23-án – az Oszmán Birodalom beleegyezésével – a Kolozsvárott tartott országgyűlés letette Báthori Gábort a fejedelmi tisztségből és Bethlen Gábort választották meg. Országlását „Erdély aranykoraként” emlegetik. Julier Ferenc szerint:
„országának ezt a befelé és kifelé egyaránt megnyilvánuló erejét hadsereg és hadvezér képesség nélkül nem érvényesíthette volna”.
Julier Ferenc: Magyar hadvezérek, Budapest, Stádium, 1930. – Magyar Elektronikus Könyvtár
Bethlen Gábor már fejedelemsége kezdetén sem volt igazán jó viszonyban a Habsburg uralkodóházzal. II. Mátyás eleinte el sem akarta őt ismerni trónján, sőt még háborút is indított volna ellene, ha a magyar és német rendek hajlandók lettek volna erre a vállalkozásra. Az 1615-ben megkötött első, majd az 1617-ben megkötött második nagyszombati egyezmény során végül a Habsburg vezetés elismerte Bethlen fejedelemségét és Huszt, Kővár mellett visszaadta a máramarosi területeket. Azonban a Bethlen által a Portának ígért két végvár egyikének, Lippának a török kézre adása számos kortárs és történetíró kritikáját vonta magára, például köztük volt Esterházy Miklós nádor és Pázmány Péter is. A rosszalláson nem változtatott az a tény sem, hogy a másik töröknek „odaígért” vár, Jenő a fejedelem „kezén” maradt.
A Habsburgokkal való rossz viszony magában hordozta a velük való háborúskodás lehetőségét. Erre hamarosan sor is került, méghozzá nem is akármilyen körülmények között. 1618-ban ugyanis kitört a 16. század világháborújaként is emlegetett, 1618 és 1648 között zajlott harmincéves háború. Nem mellékesen megemlítendő, hogy ez az elsősorban a Habsburg tartományokra és Közép Európára kiterjedő háború megközelítőleg tízmillió katona és civil ember életét követelte és egyes német lakta területek lakossága a háborúval járó pusztítás és az azt követő éhínség és járványok következtében 50-70%-kal csökkent. A kortárs vélekedés és a közelmúlt történelemszemlélete is ezt a háborút eredendően katolikus-protestáns vallásháborúként definiálta, napjainkban azonban ténykényt fogadhatjuk el, hogy nagyon komoly hatalmi-gazdasági érdekszférák játszottak szerepet benne. A háború kirobbanásáról (a Thurn gróf vezette prágai protestáns lázadás és a fehérhegyi csata) és kezdeti szakaszáról elmondható, hogy a Protestáns Unióba tömörült hatalmak harcoltak a Katolikus Ligába tartozó Habsburg Birodalom ellen (cseh–pflazi szakasz 1618–1623; dán–holland szakasz 1624–1629; svéd szakasz 1630–1635), de amikor a szintén katolikus Francia Királyság 1635-ben nyíltan beszállt a háborúba, nyilvánvalóvá vált, hogy ebben az elhatározásban nem a vallási érdekek domináltak.
Bethlen Gábor arcképe és névaláírása. In: In: Az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben. III. kötet. Magyarország, Budapest, 1888, 181. Törzsgyűjtemény. A kép forrása: Digitális Képarchívum
A harmincéves háború kitörése egyben alkalmat adott Bethlen Gábornak arra, hogy megindítsa a harcot az ellenséges Habsburgok ellen. 1619-ben szövetséget kötött a cseh protestáns rendekkel és katonai támogatást ígért nekik. Az előző évben a Thurn gróf vezette cseh csapatok némi eredményt értek el a Bouquoy és Dampierre parancsnoksága alatt álló Habsburg-seregekkel szemben. A cseheket protestáns német segélyhadak is segítették Ernst von Mansfeld gróf vezérlete alatt. Döntő sikereket azonban egyik fél sem aratott. Bethlen Gábor ebbe a hadászati patthelyzetbe kapcsolódott be, ami egyáltalán nem volt egyszerű feladat. Mielőtt megkezdte volna a csehek megsegítésére indított hadjáratát, meg kellett szerezze a Porta jóváhagyását és egy trónkövetelő, Homonnai Bálint is veszélyeztette a helyzetét. Ha ezen tényezők nem léteztek volna, akkor is kemény munka várt volna hadseregére, hiszen ahogy Julier írta az 1619–1621. évi hadjáratáról:
„A hadászati helyzet egyáltalában nem volt egyszerű. Bethlen Gábornak előbb a Bécs fennhatósága alatt szenvedő Felső-Magyarországon kellett átvonulni, hogy a tulajdonképeni hadszíntérre, Csehországba érhessen. Az Erdélyből Felső-Magyarországon át a cseh határig vezető több mint 800 km-nyi gyalogmenet már egymagában is hatalmas teljesítmény, még akkor is, ha a sereg barátságos területen halad át. Utóbbi körülményre azonban nem lehetett számítani. E hatalmas menet zavartalan végrehajtása az északi megyék főurainak magatartásától függött, már pedig ezeknek bizonyos része és ezzel együtt az útvonalon fekvő várok is a Habsburgok pártjára álltak. A Bethlen-pártiak is nehezen vallottak színt, míg az erdélyi hadsereg az ő területükre nem ért. Súlyosbította a helyzetet az, hogy Bethlen tervezett menetét északról, Lengyelországból veszély fenyegette. Homonnay, aki még mindig aspirált Erdély trónjára, itt tartózkodott, és valamelyes betöréssel Lengyelország felől könnyen kihasználhatta Bethlen elvonulása után Erdély védtelenségét, vagy elvághatta Bethlen visszavonulási útját.
A hadműveleti terv megalkotásánál Bethlennek ezeket a körülményeket figyelembe kellett vennie, nehogy vállalkozása könnyelmű katonai kalanddá süllyedjen.”
Julier Ferenc: Magyar hadvezérek, Budapest, Stádium, 1930. – Magyar Elektronikus Könyvtár
Julier Bethlen hadseregének erejét a következőképpen határozta meg: egy 15 főnyi fősereg és egy kezdetben 10 ezer fős előhad Rákóczi György (a későbbi I. Rákóczi György fejedelem) vezetése alatt. Az előbbi Gyulafehérváron, az utóbbi Erdély északi határán gyülekezett. Az utóbbi sereg feladata volt Kassa elfoglalása, ahonnét biztosítani lehetett egy esetleges Lengyelország felől érkező támadást. A fejedelmi fősereg augusztus 26-án indult el Gyulafehérvárról, szeptember 12-én már Debrecenben vertek tanyát. Addigra, egészen pontosan szeptember 5-én Rákóczi György seregei elfoglalták Kassát.
Kassa elfoglalása kapcsán tennem kell egy kis – nem hadtörténeti vonatkozású – kitérőt, egy dicsőségesnek egyáltalán nem nevezhető tettsorozat kapcsán. 1995. július 2-án Kassán Szent II. János Pál pápa szentté avatta Pongrátz István, Kőrösi Márk és Grodecz Menyhért jezsuitákat, akik ma a Jézus Társasága Magyarországi Rendtartomány védőszentjei. Közismert nevükön ők a kassai vértanúk. Hogy velük és sok más kassai katolikus polgárral mi történt 1619 szeptemberében? Erről P. Vásárhelyi Dániel jezsuita szerzetes 1621-ben a következőképpen számolt be:
„Dóczy András nyeri el a Commendansi hivatalt. Augusztus 2-dik felén Bethlen Gábor Fejedelem a Tiszán által kelvén, harmadnapig megnyugodott. Oda jövének a város küldöttjei is, kik annak által adását ajánlották, tetszett ugyan ez a Fejedelemnek, árulástól tartván, a derék sereggel nem mere maga megindulni, hanem csak egy csapatot külde Rákóczy György fő- és Széchy György és Rédey Ferenc alvezérek alatt. Megérkezvén ezek a város alá Szeptember 5-én Dóczy András Commendánsnak kiadattatását sürgették, ki is a Polgárok által kiadatván vasra veretett és Fogarasra küldetett., holott fogságban végezé életét. Szerencsétlenségének a Protestánsokkal való keményen bánása volt az oka. Ezután a kapuk megnyittattván, Rákóczy seregeivel bé eresztetett. Szeptember 6-án Alvinczi Péter Prédicator és Heyner Menyhért Tanátsbeli azon eredeztek, hogy engedtessen meg a Pápista papoknak és polgároknak közönséges meggyilkolások, melly istentelen szándék ellen teljes erővel szegezék magukat úgy a vezérek, mind a tanács, de még sem gátolhatták meg, hogy ezen két Fanatikus ingerléseikre sokak vagyonaik ki ne prédáltassanak. Hoffman Chatolikus polgár meg ne ölettessen, úgy szénte három papok ki ne végeztessenek, ezek valának Körösi Márk esztergomi kanonok – ki ekkor a szeminarium jószágaiban Széplakon mulatván, Bethlen előtt a városba keresett menedéket – és a két Jezsuiták, kiket midőn nevezet dühösködő vallások elhagyására nem vehetnéltek, kegyetlen verések után egy gerendára meztelen felfögeztettek és ekkor oldalaikat szövetnékek lángjával annyira égették, míglen a belső részeik is kilátkozatnának, szemérem testeiket a puskák kakasai alá helyeztetvén, addig csattogtatták, míg az éles kovák által elvágtattnának, végre megfojtatván testeik az árnyékszékbe vetettek. Szeptember 7-én Gadóczy Bálint özvegye engedelmet nyert a Bírótól a meggyilkoltatottak testeinek Férje tetemei mellé leendő eltemettetésére, ahonnan félesztendő múlva Forgách Sigmond özvegye Pálfy Kata által Sebesre innen Hertnekre végre köztisztelet véget Nagy Szombatba vitték. Az erre való engedelmet úgy nyere meg a kegyes özvegy, hogy Kassán tartott bizonyos mulatság alkalmával, csak azon feltétel alatt ment a Fejedelemmel [t.i. Bethelen Gáborral] táncolni, ha ezen tetemeknek elvételét nékie megengedi.”
Dokumentummásolat. Holovics Flórián-hagyaték. Az eredeti kézirat lelőhelye: OSZK 528/Oct.Hung. In: Levéltári tallózó. A Jézus Társasága Magyarországi Rendtartomány Levéltárának híradója. Első szám, 2002. karácsony
A jezsuiták menekülése Bethlen hadai elől. In: A magyar nemzet története, szerk. Szilágyi Sándor, Budapest, Kassák, [1994–2000]. – Magyar Elektronikus Könyvtár. A kép forrása: Digitális Képarchívum
A fejedelem Debrecenből értesítette Felső-Magyarország főurait hadműveleteinek kezdetéről és felszólította őket a csatlakozásra. Ezzel körülbelül hétezer katonára számított, de Debrecenben is toborzott ötezer főt, a Duna–Tisza közén pedig háromezret. A fősereg Debrecenből Észak felé masírozott, szeptember 17-én elérték Sárospatakot. A Tiszán való átkelés után Bethlen a főseregből kikülönített négyezer főt Rhédey Ferenc váradi kapitány parancsnoksága alatt a hozzá átpártolt Széchy György gömöri főispán támogatására küldi. Fülek, Szendrő és Érsekújvár elfoglalásával ez a had biztosítani tudta a fősereget Bécs felől. Rákóczi seregének Lengyelország felőli biztosításával Bethlen így mindkét ellenséges oldalról levédte erőit. Ezekután a fősereg bevonult Kassára, ahol a fejedelem szeptember 21-én az észak-keleti vármegyék számára országgyűlést tartott, melynek során ezen vármegyék őt uruknak ismerték és megszavazták a hadi előkészületeket. Kassáról Bethlen – Rákóczi és Rhédey hadai után – egy harmadik seregtestet különített ki a fő erőkből, Petneházy István jenői kapitány néhány ezer fős lovas különítménye Trencsén környékét ment biztosítani és az ottani hadi készülődést előmozdítani. A fősereg október 9-én érkezik meg Nagyszombatra, ahol az előrenyomult Rhédey hada már várta őket. Julier a következőket írja Bethlen hadvezetéséről:
„Rendkívül érdekes Bethlennek az a levele, melyben a várak értéke és a nyílt csata felől vallott hadászati (és ma is modern) nézetét fejti ki. A Felső-Vág völgyébe való beérkezése után ugyanis Bethlen sürgette a cseh hadszíntér eseményei felől való jelentéseket, mert ezektől függött, vájjon a cseh-morvák megsegítésére egyenesen nyugati irányban, a határhegységen át nyomuljon elő vagy pedig a hosszabb, de kényelmesebb utat Nagyszombat–Pozsonyon át választhatja-e? Fontos volt ez, mert ha a morva földön hadakozó osztrák vezér, Dampierre (a másik osztrák vezér, Bouquoy, Budweis körül állt) nem fordul Bethlen felé, akkor, amint Bethlen írja: »… nekünk nem Szombathoz, hanem egyenesen Fejér hegy alá (Prága-felé) kelletik mennünk s reá (Dampierre-re) indulnunk, mert valahol ellenségünket hallhatjuk és találhatjuk, egyenesen reájuk kelletik mennünk, mert valameddig mezőn való harc által dolgunk el nem válik, heában való dolog várak alattvaló tekergésünk.«
Bethlen Gábornak e hadviselési nézetéből az látszik, hogy a nagy Hunyadi János nyomdokait követte. Bethlen is, ellentétben a 30 éves háború sok vezérével, nem a fortélyosnak látszó manőverekkel vagy várostromokkal, hanem az ellenség élő erejének a csatában való megtörésével akarta a hadjárat sorsát eldönteni. Felesleges mondanunk, hogy csak azutóbbi eljárás vezetett a célhoz.”
Julier Ferenc: Magyar hadvezérek, Budapest, Stádium, 1930. – Magyar Elektronikus Könyvtár
A Vág völgyében Bethlen értesült róla, hogy a Habsburg seregek, Buquoy és Dampierre vezetésével egyesülni készülnek, ezért Rhédeyt utasította, hogy Nagyszombatról megindulva, a Kis-Kárpátokon átkelve csatlakozzon a cseh-morva sereghez. Továbbá értesítette Thurn grófot, hogy a cseh seregek várják be őt, és így együtt vívhatnak meg egy esetleges döntő csatát. A Habsburg seregek azonban Bethlen serege közeledtének hírére nem vállalták ezt a csatát és Bécs felé vonultak vissza. Erre reagálva Bethlen is Bécs felé indult, Nagyszombaton, majd Pozsonyon keresztül. Ez utóbbi, császárpárti város október 18-án kapitulált Bethlen hadai előtt. Pozsony bevétele nem csak azért lényeges mert egy újabb magyar város behódolt, de a magyar királyválasztás elengedhetetlen kelléke, a Szent Korona is a fejedelem kezébe került. Innen tovább haladtak Bécs felé és november 27-én csapatai már elfoglalták Bécs elővárosát, Ebersdorfot, s ezzel megkezdődött Bécs körülzárása. Azonban Bethlennek a nyugati hadszínteret sürgősen el kellett hagynia, ugyanis arról értesült, hogy a trónkövetelő Homonnai György Lengyelországból betört Erdélybe, és kénytelen volt visszafordulni hadaival, hogy „illőn tudja őt fogadni”. Miután visszaverte a kéretlen látogatót, a besztercebányai országgyűlés 1620. augusztus 25-én magyar királlyá választotta. De a Szent Koronával nem engedte magát megkoronáztatni. A külpolitikai események azonban kedvezőtlen fordulatot vettek. A cseh, morva és sziléziai rendek német és magyar zsoldosokkal megerősített erőit 1620. november 8-án a fehérhegyi csatában a Tilly vezette császári csapatok tönkreverték.
A csehek fehérhegyi veresége után Bethlen kénytelen volt a császárral béketárgyalást kezdeni. 1621. december 31-én kötötték meg a Nikolsburgi békét, melyben a fejedelem lemondott a magyar királyi címről, ennek fejében viszont megkapta a német-római birodalmi hercegi címet, valamint a hét felső-tiszai vármegyét és Oppeln-Ratibor sziléziai hercegségeket.
Bethlen Gábor levele Pázmány Péter esztergomi érsekhez. In: A magyar nemzet története, szerk. Szilágyi Sándor, Budapest, Kassák, [1994-2000]. – Magyar Elektronikus Könyvtár. A kép forrása: Digitális Képarchívum
A Nikolsburgban kötött békében Bethlen nem bízott, számolt vele, hogy a Habsburg vezetés az ott kötött felt ételeket meg fogja szegni. Ezért 1622-ben követei útján hosszas tárgyalások után elnyerte a Portától a támogatást egy új hadjárathoz. A szultán a budai és a boszniai pasa seregeiből is támogatást ígért. Bethlen felkerestette az elűzött cseh királyt, Pfalzi Frigyest, és tudatta vele, hogy hamarosan újabb, ezúttal török segédcsapatokkal megtámogatott hadjáratot indít. Ehhez kérte a detronizált király anyagi segítségét is, amiből persze nem látott egy lyukas garast se. Ennek ellenére a Frigyessel közölt haditerve az volt, hogy augusztusban megindul seregével Magyarország felé, ezzel egy időben a török segélyhad pedig Stájerországba tör be. Frigyes ehhez azzal kívánt hozzájárulni, hogy egy tizenöt ezer fős, Mansfeld vezette sereggel Csehország ellen intézett támadást. Ez utóbbi célja a Habsburg haderők lekötése volt. Ezzel a sereggel akart Bethlen egyesülni úgy, hogy betörnek Morvaország felől, majd egyesülten támadják meg a császári hadakat ott, ahol érik őket. Közben – elterelés céljából – még tárgyalásokat is folytatott a bécsi udvarral, de ezeket október elején, amikor hadai már Felső-Magyarország udvarhű területére érnek, megszakította.
Bethlen főserege Kornis Gáspár parancsnoklása alatt mintegy 12 ezer főből állt. Kornis Kolozsvár–Nagyvárad–Debrecen–Miskolc útvonalon haladt, ez utóbbi várost október 21-én érte el. A fejedelem háromezer lovassal előbb Kassára vonult, hogy ott az általa vezetett hét vármegyének országgyűlést hívasson össze és a hadjárat anyagi támogatását megszavaztassa. Ahogy a hadtörténeti művek említik, az Erdélyi Fejedelemség hadserege túlnyomórészt lovas katonákból állt, kevés gyalogsággal és tüzérséggel kiegészítve. Ezek is a jägendorfi őrgróf csatlakozott alakulatai voltak. Ez azért is érdekes, mert a kor nyugat-európai hadviselésében a gyalogság uralta a csatamezőket, különböző zárt alakzatokat formálva szinte „sakktáblaszerűvé” varázsolva a csatamezőt. A lovasság itt csak afféle kiegészítőként szolgált, de a csatákat rendszerint a gyalogos, rendezett és zárt alakzatokba felálló (pl. tercio; németalföldi félezred) pikások, alabárdosok, muskétások, arkebzosok döntötték el. Ezzel szemben az Erdélyi Fejedelemség hadserege Csikány Tamás professzor szavai szerint a következőképpen nézett ki:
„Bethlen Gábor hadserege lovasságból, gyalogságból és tüzérségből állt. A felsorolás sorrendje nem véletlen, hisz Európa keleti felében ebben az időszakban még a lovasságot tekintették a leghasználhatóbb fegyvernemnek. A lovasság fegyvere többnyire a kopja, a kard, a tőr és pisztoly volt. Lovas zsoldost Magyarországon egyébként is könnyebb volt fogadni, mint gyalogost. Ez felelt meg a szokásoknak, az életmódnak, és az országban viszonylag sok ló állt rendelkezésre. A lovas katonák alkalmazásának elterjedését segítette a török jelenléte, akivel még békeidőben is állandóan folytak lovassági párviadalok, a kölcsönös, egymás ellen irányuló portyázások. Mindeközben kialakult egy társadalmi réteg, mely szinte tökéletességig fejlesztette a keresetét, megélhetését biztosító könnyűlovas harcmodort. A magyar lovasság végigharcolta szinte az egész Kárpát-medencét, rendkívül aktívvá téve a hadakozást. Az állandósuló váratlan támadások, meglepetések, lesvetések szinte lehetetlenné tették az ellenség tevékenységét és életét, Így volt ez még a várostromoknál is. A védők közé beosztott lovasság képes volt állandóan zaklatni az ostromlókat. Bethlen a hadseregébe beosztott lovasságtól bizonyosan elvárta azt is, hogy képes legyen zárt alakzatban felállni és rohamozni. Mindez azonban nem mehetett a gyorsaság rovására, amely a legnagyobb előnye volt a könnyűlovasságnak.”
Csikány Tamás: A harmincéves háború, Budapest, Korona, 2005. – Törzsgyűjtemény
Bethlen Gábor. In: Magyarország vármegyéi és városai. Magyarország monográfiája, szerk. Sziklay János és Borovszky Samu, Budapest, 1896–1914. – Törzsgyűjemény. A kép forrása: Digitális Képarchívum
A boszniai pasa segélycsapata, majd a stájerországi betörés tervével ellentétben Cegléden és Vácon keresztül csatlakozott Bethlen seregéhez. A budai pasát viszont a Habsburg-hadvezetés megvesztegette és így részt sem vett a hadjárat semmiféle hadi cselekményében.
A hadi helyzetet Julier a következőképpen jellemzi:
„Minthogy ebben a korszakban a gyalogság (a „landsknecht”) már csatadöntő fontosságra emelkedett, a zsoldos gyalogságban való hiány – amit a pénzhiány rovására kell írni – a magyar sereg hadi alkalmazhatóságát is hátrányosan érintette.
Meg kell még jegyeznünk, hogy a magyar seregnél tartózkodott a jagerndorfi őrgrófon kívül Thurn csehországi generális is.
Az erdélyi hadak előnyomulásának hírére a jól megszervezett, nagyobbrészt gyalogságból álló 17.000 főnyi csehországi sereg Montenegró császári tábornok vezérsége alatt a Morvaországba vezető legkényelmesebb betörési kapunál, Magyar-Hradischnál foglalt állást és innen több magyarországi várba német őrségeket tolt előre. E sereg lovasságát a híres Wallenstein (Waldstein) – a 30 éves háború legjobb katholikus hadvezére – vezényelte.
Az osztrák sereg csapatainak összetételénél fogva sokkal jobban megfelelt azoknak a követelményeknek, melyeket az akkori haditudomány a hadviselési képességgel szemben támasztott. A magyar sereg inkább portyázásokra volt alkalmas, nélkülözte azonban azt a kellő anyagi felkészültséget – a gyalogság és a tüzérség tűzerejét, – melyet a döntő csata sikeres megvívhatása megkövetelt. De az egyaránt hadász és harcász Bethlen Gábor értett ahhoz, hogy seregének ezt az anyagi inferioritását a vezetéssel kiegyensúlyozza”
Julier Ferenc: Magyar hadvezérek, Budapest, Stádium, 1930. – Magyar Elektronikus Könyvtár
Bethlen hadai Miskolcról Szendrőn át Fülekre mentek, de mivel ennek ostromával nem akarták az időt húzni – hiszen hírek érkeztek a Habsburg-csapatok előrenyomulásáról –, ezért a várat körülzáró csapat hátrahagyásával Nagyszombatra folytatták az irányt. Nagyszombat elfoglalásával megvívta első győzelmes csatáját a fejedelmi sereg.
Nagyszombat elfoglalásával ismét tennünk kell egy vallástörténeti kitérőt, mely a Vulgata magyarra fordítójának, a jezsuita Káldi Györgynek a nevéhez fűződik:
„Midőn Bethlen hadai 1623 november havában bevették Nagy-Szombat városát, a fejedelem a városból, a táborba hozatta a szerzeteseket, köztük Káldit is. Ez alkalommal Káldi a legnagyobb lelki bátorsággal szembeszállott Bethlennel, szemére hányván az általa felidézett polgárháborut és a törökkel kötött szövetségét. A fejedelmet Káldinak e férfias bátorsága tiszteletre gerjesztette a tudós jezsuita iránt és nemcsak bántatlanul visszaküldte őt társaival együtt a városba, hanem még 1000 tallérral meg is ajándékozta Káldit, bibliája kiadására.”
Vende Ernő: A magyar irodalomtörténet képekben, Budapest, Athenaeum, 1905. – Magyar Elektronikus Könyvtár
Káldi György Bethlen előtt. In: Vende Ernő: Magyar irodalomtörténet képekben, összeáll. és magyarázó szöveggel ellátta: Vende Ernő, Budapest, Athenaeum, 1905. – Magyar Elektronikus Könyvtár. A kép forrása: Digitális Képarchívum
Bethlen Nagyszombatnál megosztotta seregét. Az egyik részt Pozsonyba küldte. Azonban a magyar koronázóvárost nem sikerült hadainak elfoglalni. A másik csapatrész északnyugat felé, a morva határ felé vette útját, ahol Szakolcánál össze is csapott az ide érkezett Montenegro hadaival. A fejedelem hadai győzelmet aratván a Morva túlsó partjára vetették vissza a császári hadat.
Szakolcáról Bethlen az így védtelenné vált Morvaországba tört be, ahol elfoglalták Strasniczát, Wesselyt és Magyarbródot is. Magyabródon rendezte be az előrenyomuló fejedelem főhadiszállását. A Habsburg-seregek a Gödingnél megerősített táborba vonultak vissza és defenzív módon folytatták a harcot. Ferdinánd király számolt Bécs ostromával, ezért a Katolikus Ligához fordult segítségért és a Mansfeldet időközben megverő I. Miksa bajor herceg seregét kérte Bécs megvédéséhez segítségül, továbbá a Milánóban lévő spanyol hadak Morvaországba való, Bethlen ott állomásozó seregeit lekötendő, bevonulására is számított. Bethlen Gábor erre a Gödnitzben megerősített osztrák tábort körülzárta, lovas katonái – köztük a török és tatár hadak – pedig Brünn, Olmütz, Iglau és Znaim vidékén portyáztak és pusztítottak.
A már korábban említett tüzérségi hiány miatt Bethlen a gödnitzi tábor bekerítésen kívül egyéb ostromműveletet nem tudott végezni, viszont így is elérte, hogy a császári sereg élelemhiány miatt felélje lovait. Wallenstein jelentése szerint idejében érkező felmentő lengyel lovascsapatok segítsége nélkül kénytelenek lesznek kapitulálni. A helyzetet végül II. Ferdinánd – a Montenegro és Wallenstein által javasolt – fegyverszüneti kérelme zárta rövidre, melynek feltételeit így a győztesnek számító Bethlen Gábor diktálhatta. A november 20-án megkötött fegyverszünetet aztán hosszas alkudozás után az 1624. május 8-án megkötött bécsi béke követte, amely általában a nikolsburgi béke pontjait erősítette meg, viszont Bethlen lemondott korábban megszerzett sziléziai birtokairól.
A török segélyhadak alaposan kivették a részüket a rablásból, fosztogatásból. Ez Bethlent nem kis aggodalommal töltötte el. Ráadásul be sem várták a hadjárat végét, hanem zsákmánnyal és foglyokkal megrakottan a tél beállta előtt hazaindultak. De nem sok hasznuk lett a „dezertálásszerű” távozásból, mert Érsekújvár kapitánya, Esterházy Miklós a Nyitrán való átkelés közben csapataival raktuk ütött és több ütközetben szétverte őket, zsákmányukat elszedték, a keresztény foglyokat pedig felszabadították. Mondani sem kell, az efféle esetek jelentősen rontották Bethlen Gábor megítélését sok kortárs katolikus szemében és aggatták rá például a „török Gábor”, vagy a „Mohamedán Gábor” gúnynevet.
Bethlen Gábor. In: Kreuz und Halbmond: Die Türkenzeit in Ungarn (1526–1699), Budapest, Enciklopédia Humana Egyesület, 1999. – Magyar Elektronikus Könyvtár
De nem volt ily rossz véleményük róla a protestáns hatalmak (Anglia, Dánia, Hollandia, Svédország) meghatározó politikai és katonai vezetőinek, sőt a Habsburg-ellenes Franciaország és Velence is a szövetséget keresték vele. A protestáns hatalmakkal létesített kapcsolatainak megszilárdítására 1626. március 1-jén feleségül vette György Vilmos brandenburgi választófejedelem húgát, Brandenburgi Katalint, és 1626-ban belépett a protestáns hatalmak westminsteri szövetségébe. Bethlen, miután a budai, egri, kanizsai és boszniai pasákat Erdély megsegítésére rendelte, a Habsburgok ellen Hollandiával, Dániával és Angliával szövetségben, 1626 augusztusában újabb hadjáratot indított. Julier Ferenc az 1626. évi hadjárat előzményeiről és céljáról ezt írja:
„Az általános katonai helyzet 1626 nyarán az volt, hogy a habsburgi hadvezér, Wallenstein 20.000 főnyi jól szervezett hada, miután a Mansfeld parancsnoksága alatt álló szövetséges sereget Dessaunál megverte, ezt Szilézián át délkeleti irányban lassan tovább szorította.
Mansfeld megrendült seregét csupán az menthette meg, ha sikerül neki Magyarország (Trencsén) felé kitérni. Lengyelország területe a visszavonulásra számításba nem jöhetett, mert ez az állam a Habsburgok ügyét szolgálta. Ugyan Trencsén vidéke is ellenséges föld volt, mert a Habsburgok uralma alatt állt, ide abban az esetben, ha Bethlen Gábor hadai Felső-Magyarországon át Trencsén felé előretörnek és itt Mansfeld számára a visszavonulási utat megnyitják, a szövetségesek serege még megmenekülhetett, ellenkező esetben kénytelen lett volna vagy a fegyvert lerakni, vagy barátságtalan területre átvonulni.
Ebből a hadihelyzetből egészen világosan adódott Bethlen Gábor hadászati feladata: a Wallenstein által üldözött Mansfeld megmentése.”
Julier Ferenc: Magyar hadvezérek, Budapest, Stádium, 1930. – Magyar Elektronikus Könyvtár
Bethlen Gábor15 ezer fős sereggel és 20 ágyúval vett részt a hadjáratban. Augusztus 26-án indultak meg Gyulafehérvárról a Kolozsvár–Nagyvárad–Debrecen–Miskolc útvonalon, hogy találkozzanak a Felső Magyarországba siető Mansfeld seregével.
Bethlen seregével szeptember 19-én érkezett meg Putnokra. Ugyanekkor Mansfeld hadai Nyitra környékére értek. Bethlen számított rá, hogy Mansfeld seregével egyesülve és török segédcsapatokkal együtt egy megközelítőleg 55 ezres sereg 68 ágyúval felszerelve nézhet farkasszemet Wallenstein erőivel és kivívhat egy döntő csatát. Azonban a hadiszerencse nem kedvezett a fejedelem számára, Wallenstein nem üldözte tovább a Vág vonalánál Mansfeldet, hanem Galgócnál tábort vert. Bethlen Füleknél szeretett volna Mansfeld seregével egyesülni, de szövetségese élelmezési gondokra hivatkozva elhagyta a környéket, hogy Sziléziába tegye át a hadszínteret. A budai pasa azonban úgy látszik megbízhatóbb szövetségesnek bizonyult, Vácon át Nógrádnak tartott, amely várat ostrom alá is vette. Szeptember 30-án az Ipoly völgyében egyesült a fejedelmi sereggel.
Bethlen Gábor portréja és az ismert Madarász Viktor kép került a kétezer forintos bankjegyre. In: A Dunánál. Magyarok a 20. században (1918–2000), Budapest, Enciklopédia Humana Egyesület, 2001. – Magyar Elektronikus Könyvtár
Wallenstein ezalatt Galgócot elhagyva Érsekújvárra nyomult, hogy majd megküzdjön Bethlen seregével. Bethlen üzent Mansfeldnek, hogy jöjjön az Ipoly-völgyébe, de az már ekkor átlépte a határt. Az Esterházy Miklós nádor vezette csapatokkal kiegészült Wallenstein mintegy 32 ezer főnyi sereggel került szembe Bethlen mintegy 20 ezer fős és 20 ezer török segélyhadakkal kiegészült seregével Drégelypalánkon. Azonban:
„Minthogy a drégelypalánki terep a nagyszámú magyar és török lovasság alkalmazására nem felelt meg (»erdők, berkek és vizes helyek lévén«), Bethlen Gábor seregét alkalmasabb csatatérre vezette hátra, amint ő megindokolja: »az török is fáradozva lévén, ki akkor szállott, ki akkor érkezett, ez harchoz készen nem lehetett, Mansfelddel való conjunctionkat is szükségesnek gondolván; tetszék stratagémával hogy éljünk: 9 óra tájban sátrainkat felszedetvén, szekereinkkel együtt hátrább indítánk gyaloginkat, 12 óra tájban szép renddel; magunk 2 órakor éjfél után szép csendesen Gyarmathoz szállónk, 12 seregeinket (lovas századot) hátrahagyván – virradta után indultának onnét – és így az ellenséget megtréfálván, nagy 'szépen minden kár nélkül alkalmatosb helyet választánk az viadalnak: ezt a szécséni mezőt.«”
Julier Ferenc: Magyar hadvezérek, Budapest, Stádium, 1930. – Magyar Elektronikus Könyvtár
De úgy tűnik, nem véletlenül volt Wallenstein is nagy stratéga, hiszen a csatatér megváltoztatásába nem ment bele, hanem Érsekújvárnak vonult vissza csapataival, mondván, a török nem ostromolja tovább Nógrádot, Bethlen kitért a harc elől és jött a hadakozásra nem igazán alkalmas tél is. Esterházy nádor azonban szerette volna egy offenzívát indítva Vácot és Esztergomot visszafoglalni.
Október 3-án Mansfeld visszatérve Magyarországra egyesült Bethlen seregével. Így szövetkezve a két hadvezér egy cirka 30 ezer lovasból és 15 ezer gyalogosból álló sereg felett rendelkezett. Ez a sereg Wallenstein erőit a Vágig üldözte, melynek két partján állt fel a két sereg. Azonban nem került már sor újabb összecsapásra, mert:
„Ebben a helyzetben Wallenstein kijelentette, hogy a háború sikeres befejezésére nincs semmi remény, ami aztán Bécset arra késztette, hogy Bethlennel béketárgyalásokat kezdjen. Bethlen, jóllehet hadászatilag sokkal előnyösebb helyzetben volt, mint ellenfele, nem utasította vissza a kibékülést, mert a török segélyhad parancsnoka közölte vele azt a szándékát, hogy a tél beállta előtt a hadakozást félbe akarja szakítani. Ily viszonyok mellett kötötték meg a hadviselő felek a status quo alapján a pozsonyi békét.”
Julier Ferenc: Magyar hadvezérek, Budapest, Stádium, 1930. – Magyar Elektronikus Könyvtár
Zárszóként ezen és a korábbi, 1623-as hadjárattal kapcsolatban mindenféleképpen megemlítendő az a tény, hogy a harmincéves háború legjobbnak tartott katolikus, és általában az egyik legjobbnak tartott hadvezérével, Albrecht Wenzel Eusebius von Wallensteinnel szemben helytállt, sőt eredményeket ért el vele szemben, mutatja igazán, hogy tényleg zseniális hadvezért tisztelhetünk Bethlen Gáborban.
„Bethlen Gábor és emlékezetes helyek életéből”. In: Vasárnapi Ujság, 37. évf. 11. sz. (1890. március 16.), 168–169. – Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása: Digitális Képarchívum
Hamvai-Kovács Gábor (Olvasószolgálati és Tájékoztatási Főosztály)
Felhasznált irodalom:
- Szabó János – Somogyi Győző: Az Erdélyi Fejedelemség hadserege, Budapest, Zrínyi, 1996.
- Bethlen Gábor. In: Wikipédia-szócikk
- Csikány Tamás: A harmincéves háború, Budapest, Korona, 2005.
- Diós István (szerk.): Magyar katolikus lexikon, Budapest, Szent István Társulat, 1993–2014.
- Julier Ferenc: Magyar hadvezérek, Budapest, Stádium, 1930.
- Kassai vértanúk. In: Wikipédia-szócikk
- Nagy Gábor, szerk.: Magyar passió. 1608–1711, Debrecen, Tóth Könyvkereskedés, 2000.
- Oborni Teréz: Erdély fejedelmei, Szekszárd, 2002.
- Szabó Péter: Az Erdélyi Fejedelemség. Küzdelem a megmaradásért, Budapest, Officina, 2013.
- Varsányi Krisztina: „Hírlik, hogy Bethlen...”. Bethlen Gábor fejedelem a Német-római Birodalom korabeli nyilvánossága előtt német nyelvű nyomtatványok tükrében, Budapest, MTA – BTK, 2014.
Ekecs Géza – Cseke László a Szabad Európa Rádió stúdiójában – Történeti Fénykép- és Interjútár
Érdi Marianne, a Széchényi Ferenc-emlékérem 2024-es díjazottja az Állományvédelmi és Restauráló Osztály őt laudáló vezetője, Horváth Diána és Rózsa Dávid főigazgató társaságában. Fotó: Visky Ákos
Érdi Marianne, a Széchényi Ferenc-emlékérem 2024-es díjazottja. Fotó: Visky Ákos
Értesítés az 1946-os Baumgarten-jutalom folyósításáról
Az Aranycsapat 1953-ban. A kép forrása: 
Ady Endre levele Diósy Ödönhöz és Diósy Ödönnéhez. Bécs, 1908. június 23. Autográf. Raktári jelzet: Fond 74/4a/4. – Kézirattár. A kép forrása: 
Korondi Ágnes kolléganőnk a jászvásári Alexandru Ioan Cuza Tudományegyetem előtt
Az észak-moldvai putnai kolostor
Részlet a Békék és szerződések című diplomáciatörténeti konferencia grafikus anyagaiból
Báthory Zsigmond nyakában az Aranygyapjas rend láncával. Metszet. Jelzet: App. M. 38 – 
A karlócai békekötés eseményei. Rézkarc. Jelzet: App. M. 99 – 
Sebastiano Giustinian velencei követ II. Ulászló magyar királyhoz intézett beszédének 
Az előadó, a közönség és József Attila. Fotó: Novák Ádám
Bethlen Gábor. In: Forgách József: Szaláncz vár eredete és nevezetesebb eseményei, Mándok, Forgách László, Forgách István, 1906. – Magyar Elektronikus Könyvtár. A kép forrása: Digitális Képarchívum
A Spliti Egyetem Bölcsészet- és Társadalomtudomány Kara
Közös munka a workshopon. A kép forrása: 
Benedikt Perak, a Rijekai Egyetem adjunktusának előadása a nagy nyelvi modellekről (LLM) a Digitális bölcsészet és Örökség (Digital Humanities and Heritage) című nemzetközi konferencián
A Digitális bölcsészet és Örökség (Digital Humanities and Heritage) című nemzetközi konferencia megnyitója
Varga Emese, a Digitális Bölcsészeti Központ munkatársa a Digitális bölcsészet és Örökség (Digital Humanities and Heritage) című nemzetközi konferencián poszterével. A kép forrása: