A Nemzetpolitikai Államtitkárság, az Országos Széchényi Könyvtár és a Magyar Nemzeti Levéltár szervezésében a Diaszpóra Tanács III. ülésének Zárónyilatkozatában megfogalmazott gondolatok jegyében indult el a Mikes Kelemen Program 2014. január 1-jén. A hetedik évében járó, nagyszabású program keretében hazai és határon túli közgyűjtemények, iskolai könyvtárak gyarapodhatnak könyvekkel, folyóiratszámokkal és számos más érdekességgel – sokat látott imakönyvektől kezdve egészen a bakelitlemezekig. A diaszpórából hazaérkező több százezer dokumentumot a nemzeti könyvtár munkatársai gondozzák, s juttatják el rendeltetési helyükre. Örömteli tapasztalat, hogy az OSZK gyűjteményei is kiegészülhettek a hazaérkező dobozokban rejlő kincsekből. Erről a messze a várakozásunkat meghaladó eredményről számolnak be munkatársaink új blogsorozatunkban. A tizennegyedik részben munkatársunk, Deák-Sárosi László írását olvashatják azokról a videófelvételekről, amelyek az észak-amerikai magyar közösségek eseményeit rögzítették.

Az előző részben a clevelandi Magyar Kongresszusokról készült videófelvételeket ismertettem, azonban az Amerikai Egyesült Államokban és Kanadában még számos helyen készült olyan audiovizuális dokumentum, amelyeket érdemes áttekinteni. A legfontosabb központ Cleveland, ahol mind a mai napig a legnépesebb magyar közösség él, de az Újvilágban még több helyen vannak olyan magyar egyesületek, ahol intenzív kulturális élet folyt vagy folyik, és amelyeknek a lenyomatai megőrzésre, feldolgozásra érdemesek. Kanadában Toronto a „magyar főváros”, de vannak más központok is, például Vancouver, amelyek gyakran hallatnak magukról. Az Egyesült Államokban két helyet kell kiemelnem, ahonnan értékes videók érkeztek a Mikes Kelemen Program keretén belül a Magyar Nemzeti Könyvtárba, és ezek a floridai Sarasota, illetve a New York állam Fillmore településének határában található Sík Sándor Cserkész Park.

Torontóban és a Nagy Tavak környékén élnek legrégebben magyar közösségek, és ez a kanadai város olyan kulturális tevékenységeknek az otthona és szülőhelye, amelyek „hatósugara” messzire terjed, hírük az anyaországba is elér. Itt működött hosszú évekig a Magyar Ház, ami ugyan 2011-ben megszűnt, de később újat alapítottak helyette. Magának a Magyar Háznak megszűnése körülményeiről, egy kapcsolódó közgyűlésről is fennmaradt egy 2011. május 1-jei videó. Kissé távolabbról és utólag nézve egy ilyen konfliktusos átalakulási történet sem negatívum, mert a közösség erejét mutatja, hogy vannak benne csoportok, elképzelések, viták, mélypontok és megoldások. A Magyar Ház történetéről, egyes programjairól számos értékes adatot tartalmaz A torontói magyar közösség emlékkönyve 1938–2011 című kiadvány, ami elérhető a Magyar Elektronikus Könyvtárban.

A torontói magyar közösség emlékkönyve 1938–2011. Borító – Magyar Elektronikus Könyvtár

Csak a Magyar Ház számos értékes kulturális programnak adott helyet: találkozóknak, koncerteknek, színházi előadásoknak, vegyes műsoroknak. Videón rögzítették sok anyaországi és Kárpát-medencei vendégművész vagy társulat előadását is. Például 1992. április 30-án a Kolozsvári Református Kollégium Énekkarának hangversenyét és 2001. március 4-én a marosvásárhelyi Magyar Nemzeti Színház zenész, táncos, humoros újévi előadását. Ezek a műsorok a helyi magyar közösség értékválasztásait is tükrözik, hiszen az óhazából sokféle előadó, stílus és műsor közül választhattak. A műsorok gyakran összekapcsolódtak valamilyen nemzeti együttműködési programmal, például a Kolozsvári Református Kollégium megsegítésével, diákjainak pártfogoló örökbefogadásával. Az elképzeléseket természetesen leginkább a saját programok tükrözik. Példaként a 2000. május 4. és 7. között megrendezett torontói Millenniumi Magyar Napokat említeném, amelynek műsorát szintén megörökítették egy öt és fél órás videón. Szintén a torontói Magyar Házban tartották 1999-ben az első magyar Lobbi bált, ami egy eredményes összefogás a magyar összenemzeti érdekek tisztességes és hatékony érvényesítése céljával.
Az észak-amerikai magyarok önazonossága nem korlátozódik pusztán az anyanyelvre és a szűkebb értelemben vett magyar kultúrára, hiszen közülük sokaknak szerves része a hit, a vallás is. Ezt tükrözi az is, hogy a magyar találkozóknak mindig szerves részét képezik a misék, istentiszteletek, illetve, hogy megőrizték II. János Pál pápa 2002. júliusi torontói látogatásának, a katolikus ifjúsági napnak és a pápai misének és ezek televíziós közvetítésének felvételeit.
Egy közösség kulturális életét az is jellemzi, hogy milyen viszonyban vannak másokkal. A kanadaiak más magyar emigrációs szervezetekkel is kapcsolatban állnak, vendégül látják és meglátogatják őket. A gyűjteménynek része egy olyan videófelvétel is, ami megörökítette a torontói tizenegy tagú színjátszó csoport 1984. január 29-ei vendégjátékát a floridai Plant Cityben. Színpadi bohózatokat játszottak, többnyire 1945 előtti szerzőktől és repertoárból, de már ez a szórakoztató előadás is sokat elmond mind a társulatról, mind a közönségéről.

A torontói tizenegy tagú színjátszó csoport Plant Cityben tartott előadásának (1984. I. 29.) plakát

Floridában szívesen látták az anyaországi társulatokat is. Ha egy csoport megfordult az Újvilágban, akkor szinte biztos, hogy tartott előadást Sarasotában is, és azt videón megörökítette George Árvay. Az ilyen előadások telt házasak voltak, a környékről szervezetten, buszokkal utaztak oda az érdeklődők. A helyi nagy koncertteremben olyan előadók részvételével is tartottak dalesetet, mint Petress Zsuzsa, Harangozó Teri, Farkas Bálint, Kovács Zsuzsa és Szuhay Balázs. Erre 1987. december 12-én került sor. 1988. október 7-én pedig egy másik dalesten Petri Marikát, Lehoczky Zsuzsát, Hidvégi Miklóst, Kiszely Lajost és Lakatos Sándort, illetve zenekarát látták vendégül. A kulturális igény nem merült ki az operett- és dalslágerek, illetve humoreszkek előadásában, mert 1988. március 5-én „Talpra magyar” címmel nagyszabású megemlékezést tartottak az 1848-as forradalom és szabadságharc 140. évfordulója emlékére. A művészvendégek ezúttal Szabó Gyula, Csongrádi Kata, Pásztory Júlia és Berkes János voltak. Az ilyen videók többségének megőrizték a plakátját és a szórólapját, amelyekről további információkat tudunk meg az előadás résztvevőiről, szervezőiről, körülményeiről.

„Talpra magyar” – emlékest Sarasotában március 15-e emlékére anyaországi művészekkel (1988. III. 5.). A műsor plakátja

Sarasotából fennmaradt egy 1986-os centenáriumi kulturális műsor videóbeszámolója is, a helyi tizennégy nemzetiség műsorával, kiállított tárgyaival, köztük kiemelten a magyar táncosok és zenészek műsorával. Az OSZK gyűjteményébe került a Hungaria magyar népi táncegyüttes e floridai városban 1987. február 21-én tartott, a Magyar Református Egyház javára szervezett élő előadásának a felvétele.
George Árvay maga is részt vett Sarasotában a helyi és a magyar kulturális élet szervezésében, gyarapításában. Tőle és róla fennmaradt egy anyaországi útjáról készült amatőr videófilm is. Ha más forrásból nem, innen meg lehet tudni, hogy 1986-ban részt vett a battonyai SOS gyermekfalu létesítésében, alapításában. Ahogyan a videóban elmondta, jómaga gyerekkorában gyermeknevelő intézetbe került, így fontosnak érezte, hogy ilyen nevelőintézeti gyermekek számára jobb életkörülményeket biztosítson, mint amilyenben neki volt része kiskorában.
A gyűjteményből ki kell emelnem négy olyan audiovizuális dokumentumot, amelyek az amerikai magyar emigráció történetének fontos vagy legalábbis nagyon érdekes mozzanatai. Az egyik egy kétrészes útifilmből áll, amelyet a Kaliforniából a Kárpát-medencébe hazalátogató Nagy-házaspár készített. Az egyiknek a címe Erdély (Transyvania), a másiké Kassától Pozsonyig (Travel in Slovakia). Mindkettőt valamikor az 1970-es évek végégén vagy az 1980-as évek elején forgatták. Ezek 40 és 55 perces félprofesszionális útifilmek igényes narrátorszöveggel és kísérőzenével ellátva. A filmek operatőre és producere Nagy A. Tibor, a kísérőszöveg írója és a narrátora Nagy Zsóka, zenei rendező pedig Kaliforniában élő zongoraművésznő Neszlényi Judit.
Történészek számára érdekes dokumentum lehet az a videó, ami Houstonban készült 1989. február 19-én. Dr. Házi Vencel, a Magyar Népköztársaság amerikai nagykövete tartott előadást, és az előadás után válaszolt a résztvevők kérdéseire. Nagyon informatív, ahogyan a rendszerváltás és az ellenzék nyílt színre lépése előtt látta Magyarország helyzetét egy Kádár-korszakbeli diplomata.
Egy másik amatőr videófelvétel azt örökítette meg, amikor a Magyar Harcosok Bajtársi Közössége 1994. február 19-én Orlandóban díjakat, elismeréseket ad át a tagjainak, köztük Wass Albertnek. Wass Albert az eseményen rövid beszédet is mondott.
Ugyan nem a magyar emigráció saját készítésű, tehát nem egyedi műsora, de mindenképp említésre méltó A Fox News hírtelevízió 2008. augusztus 21-ei regionális adása, amelyben a magyar nemzeti és állami ünnep alkalmából a nap folyamán többször közölt rövid riportokat a denveri Magyar szabadság parkjából. A coloradói városban létezik egy Hungarian Freedom Park nevű közterület, benne egy 1956-os emlékművel, és 2008-ban a helyi, illetve környékbeli magyarok itt tartottak kulturális műsort. A kis riportbevágásokban bemutattak magyar táncokat, magyar ételeket és képzőművészeti alkotásokat; dalokat játszott a Magyarock együttes, és beszélgettek a denveri barátait meglátogató Orbán Viktor volt és későbbi miniszterelnökkel.

A Fox News 2008. augusztus 21-ei adásának magyar vonatkozású riportjaiból

Fontos dokumentumértékkel bírnak az amerikai cserkésztáborokról készült videók. Maguk a videók nem megszerkesztett, következetes beszámolók az eseményekről. Az amatőr felvételek jelentősége abban áll, hogy életképeket tartalmaznak a cserkészek nyári táborairól. A helyszín maga nagyon fontos, hiszen a New York állambéli Fillmore település határában található a Sík Sándor Cserkészpark. Itt gyűlnek össze az Újvilág magyar cserkészei, és vesznek részt a magyar önazonosságot erősítő hagyományőrző programokon.

A fillmore-i Sík Sándor Cserkészparkban tartott jubileumi cserkésztáborok videóinak díszes borítói

Egyes években az átlagosnál nagyobb létszámmal és gazdagabb programkínálattal szervezték meg ezeket az eseményeket. Az 1983. augusztus 6. és 10. között tartott tábort az 1933-as gödöllői tábor emlékének szentelték. Voltak, akik mindkettők részt vettek, az ötven évvel korábbi anyaországin is. Az 1995 augusztusában tartott tábor többszörösen jubileumi volt, ahogyan a neve is mutatja, hiszen a nemzetközi, a magyar és az amerikai magyar cserkészszövetség kerek évfordulóit ünnepelték. A táborokban készült életképekből nagyon pontosan kiderül, hogy milyen nagy szerepe volt és van a cserkészségnek a magyar és a keresztény öntudat ápolásában. Ennyi vidám, élettel teli fiatalt erővel nem lehetett volna elvinni egy ilyen erdei táborozásra.

„Szülőhazám, te szép ország” – Harmincéves a clevelandi magyar cserkész Regös Csoport

Végül, egy dupla DVD-t kell kiemelnem, ami a „Szülőhazám, te szép ország” címet viseli, és amelyet 2003-ban állítottak össze a clevelandi magyar cserkész Regös Csoport harmincéves jubileumán. Nem csupán megőrizték mozgóképeken a Regös Csoport előadásait, az egyes hazai tájegységet népdalaival, táncaival a Gyimestől a Matyóföldig, hanem e saját kiadványhoz egy nyolcvannyolc oldalas, kétnyelvű műsorfüzet is megjelentettek. Az egyes dalok, táncok, szokások történetéről is lehet olvasni ebben a műsorfüzetben, és magának a Regös Csoportnak a történetéről is. Innen tudja meg a néző/olvasó például, hogy magukat a népi ruhadarabokat is a csoport tagjai készítették. Ha semmi más nem jutott volna el hozzánk, anyaországiakhoz, csak valami csoda folytán, palackpostán ez a két lemezes DVD a kísérőfüzettel, akkor is megerősítene bennünket abban, hogy több nemzedéken keresztül, a nyugati emigrációban is megőrizhető, gyarapítható a magyar nemzeti önazonosság. Mélyek és erősek a gyökereink.

Deák-Sárosi László (Kutatási és Különgyűjteményi Főosztály, audiovizuális csoport)

A Mikes Kelemen Program margójára című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11/1. rész; 11/2. rész; 12. rész; 13. rész

Balogh Edgár (Temesvár, 1906 – Kolozsvár, 1996) előbb csehszlovákiai, majd romániai magyar publicista, főszerkesztő, egyetemi tanár, a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek romániai magyar közéletében meghatározó szerepeket vállaló személyiség volt.

Édesapja Kessler Ferenc erdélyi, nagyszebeni származású szász katonatiszt, édesanyja egy pozsonyi magyar irodalom szakos tanárnő volt, akitől a Balogh családnevet 1926-ban fölvette. A pozsonyi magyar reálgimnázium elvégzése után a prágai német egyetemen folytatott filozófiai tanulmányokat. Néprajzosnak készült. Első tanulmányát az Ethnographia folyóirat közölte 1927-ben (A szűzgulyahajtás).

 

Balogh Edgár portréja. Nagy Imre rajza. In. Igaz Szó, 1971/9, 451. – Törzsgyűjtemény

Újságírói, vagy amint ő szerette mondani, közírói munkásságát a Prágai Magyar Hírlapnál kezdte. Kezdeményezője és szervezője volt a csehszlovákiai magyar ifjúsági Sarló mozgalomnak. Fábry Zoltánnal közösen szerkesztette 1931-től Az Út című pozsonyi kultúrpolitikai folyóiratot. 1934-ben magyarra fordította és Pozsonyban közreadta a Barnakönyv Hitler-Németországról és a lipcsei perről című német antifasiszta művet. Ezért a csehszlovák hatóságok 1935-ben kiutasították az országból. Repatriálás jogán visszatért Erdélybe, ahol Kolozsvárott, majd Brassóban telepedett le.
1957-ben az újrainduló Korunk kolozsvári folyóirat főszerkesztő-helyetteseként ő írt vezércikket az új folyam első lapszámába, amelyben felvázolta a már jelentős hagyományokkal rendelkező sajtóorgánum szellemi arcélét. „Folytonosság és átváltás” volt a jelmondata az irodalomszervezésben ekkor és később is. A bolsevik kultúrpolitika évtizedeiben a feltétlen kommunista párthűség szerepét magára vállalva értékmentő, értékteremtő, kultúraépítő tevékenységet igyekezett folytatni. Szembefordulva a Sztálin-korszak merev, sematikus kultúrpolitikájával, publicisztikai írásaiban különböző alkalmak ürügyén „haladó hagyományként” értékelt számos irodalmi, képzőművészeti alkotást a klasszikusoktól kezdve egészen a két világháború közti transzszilvanista művekig. Kós Károly, Tamási Áron, Méliusz József, Bözödi György, Balázs Ferenc, vagy az Erdélyi Helikon és a Szépmíves Céh alapítója és fő szervezője, Kemény János báró – számos más alkotóval és közéleti személyiséggel együtt – így visszakerülhetett a kánonba. Már a prágai tavasz után, a kultúrpolitikai nyitás korszakában közölt terjedelmes kritikát Kántor Lajos és Láng Gusztáv Romániai magyar irodalom című monográfiájáról (Bukarest, Kriterion, 1971), amelyben az ötvenes évek irodalomtörténeti szakaszát dogmatizmusnak, illetve a hőskor elsatnyulásának, a hatvanas éveket pedig pezsgésnek, felvirágzásnak mondta. (Igaz Szó, 1972/1, 95.)
Mint a Korunk főszerkesztő-helyettese és a Brassói Lapok cikkírója, illetve a MADOSZ vezetőségi tagja, 1937-ben Józsa Bélával közösen megszervezte a romániai magyar ifjúság október 2–4-e között Marosvásárhelyen lezajlott Vásárhelyi Találkozóját, amely kísérletet jelentett a jobb- és baloldali világnézetet valló különböző ifjúsági csoportok közti szemléletbeli ellentétek feloldására, egyfajta szemléleti és cselekvési egység megteremtésére a magyar nemzeti erők összefogása érdekében.

Balogh Edgár katonaképe a harmincas évekből. In. Balogh Edgár, Szolgálatban, Bukarest, Kriterion, 1978. – Törzsgyűjtemény

Intelmek című kis kötete, amelyet vitairatnak is szánt, a hetvenes évek romániai magyar ifjúságához szóló, gyakorlati célú útmutatásokat, főként erkölcsi tanításokat tartalmaz. Félti a felnövekvő ifjúságot:

A „demográfiai robbanás” nyugati eredetű katasztrófaelméletét társadalomellenesnek tartja, és szót emel a hatvanas években Romániában is tömegessé vált abortusz és az egykézés ellen. Pozitívan méltatja Kenéz Ferenc, az egyik fiatal Forrás-költő „magzatféltő gólyaversét”, amelyet a verseskötet (valószínűleg a Homok a bőröndben, Bukarest, Kriterion, 1972) egyik szerkesztője törölni akart a kéziratból (i. m. 59–60.).
A Korunk folyóirat szerkesztőségéből ment nyugdíjba 1971-ben, hatvanöt éves korában. A kolozsvári rádió szeptember nyolcadiki magyar adásában az alábbi szavakkal búcsúzott a folyóirattól: „Most, hogy tizenöt évi munka után a Korunk szerkesztőségében fiatalabbaknak adom át a helyemet, semmi sem érdekel jobban, mint az, milyen eredményekig jut tovább e másfél évtized alkotó törekvése.” Sütő András pedig, akinek első írását korszakalkotónak minősítve szintén Balogh Edgár adta le a kolozsvári Világosság című napilapban 1945-ben, így búcsúztatta őt a marosvásárhelyi Igaz Szó hasábjain:

Balogh Edgár az Írók Országos Konferenciáján, 1972-ben. In. Igaz Szó, 1972/4, 477. – Törzsgyűjtemény

Emlékiratait négy kötetben adta közre. Az első kötet Hét próba cím alatt főként a felvidéki Sarló-nemzedék történetét eleveníti fel 1924–1934 között (Bp., Szépirodalmi, 1965). A második kötet, a Szolgálatban a háború előtti és második világháborús élményeit, a repatriálás történetét összegzi (1935–1944; Bukarest, Kriterion, 1978). A harmadik kötet Férfimunka cím alatt a bolsevik hatalomátvétel és a Sztálin-korszak eseményeit tartalmazza 1945 és 1955 között (Bp., Magvető, 1986). A negyedik kötet Számadásom címmel már csak posztumuszként látott napvilágot (Kolozsvár, Komp-Press, 1999). Ebben az 1956 és 1993 közti eseményekről számol be, vagyis a bolsevik rendszerben betöltött közírói, közéleti szerepvállalásairól és a rendszerváltás nyugdíjasként való átéléséről. Ezen kötet végén, anélkül, hogy teljes felmentésre tartana igényt, önmagát sokszor csalódottnak, túlzottan hiszékenynek, színvaknak nevezi. Nyugdíjas „kolozsvári remeteként” lelki egyensúlyt, megbékélést keresve II. János Pál pápa egyik találónak, magára is vonatkozónak érzett nyilatkozatára is hivatkozik, amely a római La Stampa hasábjain látott napvilágot: „...számos értelmiségi vállalta az együttműködést a kommunista hatóságokkal. Ám egy meghatározott pillanatban rá kellett döbbenniük, hogy a valóság eltér elképzeléseiktől.”

1996-ban régi barátja, Jakab Gábor pápai káplán, kolozsvár-kerekdombi plébános kísérte utolsó útjára, és halotti prédikációjában kiemelte, hogy „századunk utolsó erdélyi nagyöregje”, a mindvégig baloldali szocialista Balogh Edgár utolsó leheletéig nemes eszmékért küzdött: szeretetért, emberségért, a népek testvériségéért. (Jakab Gábor: Balogh Edgár koporsójánál, Helikon, 1996/14, 2.) Erdélyiség helyett sokszor inkább a romániaiság fogalmát használva szembefordult a két világháború közti erdélyi magyar kisebbségvédelem irredenta alapú hagyományaival, és a romániai magyar nemzeti kisebbség fennmaradásának, az anyanyelvi kultúra ápolásának, a magyarság társadalmi-politikai-gazdasági érdekképviseletének a lehetőségeit a második világháború után megváltozott körülmények közt kereste fáradhatatlanul.

Csobán Endre Attila (Régi Nyomtatványok Tára)

A világnap apropóján a magyarországi talajok állapotával, nedvességtartalmával foglalkozó művekből szemlézünk:

Pinke Zsolt, Ferenczi László és Gábris Gyula kutatásukban a 14. századi kisjégkorszak – egy korábbi klímaváltozás – alföldi történéseit vizsgálta:

Földrajzi Közlemények. Borító. – Törzsgyűjtemény

Kapusi Imre 1991-ben, a Debrecenben tartott konferencián az Alföld fásításának nem új keletű gondolatára hívta fel többek között a figyelmet:

Gondos Gábor: Legelésző lábasjószág Apaj környékén

Szőllősi-Nagy András a korunkban zajló éghajlatváltozás okozta vízrajzi hatásokról egy tanulmánykötetben:

Klímaváltozás és Magyarország, szerk.: Szathmáry Eörs, Budapest, Osiris, 2020, Borító – Törzsgyűjtemény

A Szövetség az Élő Tiszáért Egyesület a folyószabályozás hosszú távú hatásairól:

Esély a Tisza mentén. Egy kezdeményezés természet és ember harmóniájáért, a fenntartható gazdaságért. Biodiverzitás Pályázati Mikroalap, beszámoló és továbblépés, [szerk. Kajner Péter, Farkas Gabriella és Nagy Rita], [Nagykörű], [Szövets. az Élő Tiszáért Egyesület], 2008. Borító – Törzsgyűjtemény

A Blanka Viktória – Ladányi Zsuzsanna által szerkesztett tanulmánykötet sok témát érint a kérdéssel kapcsolatban, például a birtokszerkezet átalakulásának az öntözésre gyakorolt hatását, vagy a kiépített csatornák rendszerének következményeit:

Blanka Viktória – Ladányi Zsuzsanna: Aszály és vízgazdálkodás a Dél-Alföldön és a Vajdaságban, Szeged, SZTE Természeti Földrajzi és Geoinformatikai Tanszék, 2014. Borító. – Törzsgyűjtemény

A Természetvédelmi Közlemények egy cikkében olvashatunk az akácfa talajra tett hatásáról:

illatosak, szépek… [Virágzó akác] – Digitális Képarchívum

A fajgazdag gyepek kialakításáról:

Acélszínű csüngőlepke kakukkszegfűn – Digitális Képarchívum

Korunk folyton növekvő energiaigényének kiszolgálására kísérleteznek a különféle energiaültetvényekkel is, ez szintén hat a talajra is. A Magyar Természetvédők Szövetsége szerint:

A jelen helyzetet tovább árnyaló online források:

• Belügyminisztérium Vízügyi Főigazgatóság
• Magyarország vízgyűjtő-gazdálkodási honlapja
• Vásárhelyi Terv továbbfejlesztése Felső-Tisza árvízvédelmi rendszerének kiépítése, Tisza-Túr tározó
• Országos Erdészeti Egyesület – Erdő és Klíma kampány

Összeállította: Gondos Gábor

A plakátművészet kettősségét a megrendelői célszerűség és a művészi kifejezésmód adja. A képes plakát a kor lenyomata, művészi és társadalmi értelemben is. Az alkalmazott kifejezésmódban tetten érhetők az éppen uralkodó stílusok, divatok. Igaz ez sorozatunk főszereplőire, az idegenforgalmi plakátokra is.
Az idegenforgalom – tömegek különféle úti cél felé indított utazását jelenti, ahol a résztvevők csak átmenetileg tartózkodnak egy adott helyen, és ott fogyasztóként különböző szolgáltatásokat is igénybe vesznek. Figyelemre méltó lehet a téma gazdasági, politikai, társadalmi és kulturális vetülete is, ám sorozatunk plakátválogatása segítségével leginkább arról kíván keresztmetszetet mutatni, hogy itthon az adott korszakban hogyan látták és láttatták Magyarország szépségeit, és hogyan próbálták konkrét célpontok felkeresésére rávenni a hazai és a külföldi utazóközönséget.

A 19. század második felében kibontakozó magyar turizmus elsődleges célpontja a főváros volt. A nagyobb vidéki városokat a látogatók kezdetben elsősorban a mezőgazdasági és ipari kiállítások és vásárok idején keresték fel nagyobb számban. Ilyenkor előfordult, hogy a rendezvényhez kulturális esemény is kapcsolódott, ilyen volt például az aradi vértanúk emlékművének avatása az 1890-es délmagyarországi kiállítás idején.

• 
• 

Az első világháború után a gazdasági problémák, illetve a trianoni békediktátum által elszakított területek és a korábbi turisztikai célpontok hiánya teljesen átrajzolták az addigi idegenforgalmi kereteket. A területvesztéssel külföldre került kedvelt nyaralóhelyek már nem Magyarországnak hoztak bevételt.
Az 1920-as évek végére az utazási kedv és a nyaralás egyre elterjedtebbé vált, ezért igény mutatkozott az ágazat – az addigi gyakorlatnál sokkal szervezettebb – koordinálására is. Két korábbi intézmény összevonásával megalakult az Idegenforgalmi Beszerzési Utazási és Szállítási Részvénytársaság (IBUSZ), amely idegenforgalmi információs iroda, utazásszervező, jegyforgalmazó, csomagszállító, rendezvényszervező, szálláshelyeket értékesítő, útlevél- és vízumbeszerző tevékenységet is folytatott, illetve utazással kapcsolatos könyveket és folyóiratokat adott ki, közlekedési vállalkozásokat létesített és közlekedési eszközöket adott bérbe.
1928-ban megalakult az Országos Idegenforgalmi Tanács, és megkezdődött a tudatos turizmusfejlesztés. Hogy csökkentsék a kiutazásokkal kiáramló összegeket, a megmaradt üdülőhelyek mellett szükség volt újabb magyarországi úti célok kijelölésére. Ez a felismerés a belföldi turizmus fejlesztése és a „Nyaraljunk itthon” kampány elindítása, illetve a külföldiek Magyarországra invitálása felé irányította a szakemberek figyelmét. Jelentős szerepet szántak az addig kiaknázatlan terület: a vidék romantikus vonzereje és a tiszta, friss levegőn, a természeti szépségek közötti pihenés népszerűsítésének.

• 
• 
• 

1928-ban „hétvégi üdülésért és hazai nyaralásért” jelszóval létrejött a falusi turizmus szervezését is felvállaló, Országos Magyar Weekend Egyesület, amely később Országos Magyar Vendégforgalmi Szövetség néven működött tovább. 

• 
• 

A gazdasági válság valamelyest visszavetette a fejlődést. Az IBUSZ és a MÁV ez idő tájt indította el, sikeressé vált „filléres” akcióját, amellyel a kevésbé tehetős társadalmi rétegek számára is elérhetővé vált az utazás. 1929-ben a MÁV Andor Loránd és Bartha László grafikusok megbízásával egy plakátsorozatot is kiadott, hogy kedvet csináljon Magyarország egyes tájegységeinek felkeresésére. A sorszámmal ellátott plakátok alsó sarkában kis méretű térkép is segítette az adott térségben való eligazodást.

• 
• 
• 
• 
• 
• 

1935-ben létrehozták az Országos Magyar Idegenforgalmi Hivatalt, amely helyi kirendeltségek révén tudta felmérni az adott régió idegenforgalmi életét. A kirendeltségek részt vettek a szálloda-ellenőrzésekben, javaslatokat tettek fejlesztésekre, illetve a magyarországi és külföldi utazók számára kiadványokban mutatták be az egyes tájegységek szépségeit.
A külföldieknek szánt plakátokat több világnyelven is kiadták, és a 30-as évektől jellemzővé vált a magyar népi kultúra megjelenítése: legtöbbször stilizált népviseleti elemek és a népi kultúrához köthető tárgyak bemutatásával.

• 
• 

1940 októberében az Országos Magyar Idegenforgalmi Hivatal Erdély visszatérése alkalmából plakátpályázatot hirdetett. A cél az volt, hogy az elkészült munkák művészi kompozíciójukkal felhívják a figyelmet a visszatért országrészek idegenforgalmi nevezetességeire.
Az elkészült alkotások legjobbjait egy korabeli filmhíradó tanúsága szerint idegenforgalmi plakátkiállításon is megcsodálhatták az érdeklődők:

 

Magyar Világhíradó 885. (1941. február). Idegenforgalmi plakát és fényképkiállítás. Forrás: Nemzeti Filmintézet Magyarország. Filmarchívum

Az országos idegenforgalmi és turisztikai szervezetek mellett az 1920-as évek végétől vált általánosabbá, hogy a nagyobb városok vezetése is adott ki a településüket népszerűsítő kiadványokat. Ekkortól válnak elterjedtebbé a fototechnikával – például Balogh Rudolf fotóművész felvételeinek felhasználásával – készült plakátok.

• 
• 
• 

A 30-as évektől az ipari és mezőgazdasági kiállítások mellett a fővárossal párhuzamosan a vidéki városokban is megszaporodtak az évente megrendezett tematikus napok és hetek, amelyek egy-egy ünnepnap vagy kulturális esemény, rendezvénysorozat köré szerveződtek jelentősen növelve az adott településre ellátogatók számát.

• 
• 
• 

Bár a statisztikák és a pénzügyi kimutatások szerint a két világháború közötti időszakban a magyarországi idegenforgalom minden erőfeszítés ellenére deficites maradt, a belföldi turizmus megteremtésének szándéka rávilágított az infrastrukturális hiányokra, fejlesztéseket indított el, és több ezer embernek hozta meg a kedvét a belföldi kikapcsolódásra azzal, hogy felhívta a figyelmet a vidék értékeire és szépségeire.

 E. Mester Magdolna (Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

A sorozat további részei: 1. rész; 2. rész; 4. rész

Felhasznált irodalom:

• Jusztin Márta: „Utazgassunk hazánk földjén!” A belföldi turizmus problémái a két világháború között. In. Korall, 26. évf. (2006. nov.), 185–208.
• Magyar Brands. Márka adatlapok, IBUSZ
• Idegenforgalmi plakátpályázat. In. Vendéglősök Lapja, 56. évf., 12. sz. (1940. dec. 5.), 3.
• Ablonczy Balázs: Idegenforgalom Erdélyben 1940 és 1944 között. In: Transindex, 2012. máj. 26.
• Gódány Nikoletta: A szervezett falusi turizmus megjelenése a két világháború között Magyarországon. In. Az Intercisa Múzeum Évkönyve, 4. évf. (2020), 44–63.

Apponyi Antal György (1751–1817) Európa-szerte híres Bibliotheca Apponianaként emlegetett könyvtárát 1774-ben alapította. Halála után a több mint 30000 kötetből álló könyvtárát fiai örökölték. Másodszülött fia, Antal (1782–1852), hogy egyben tartsa a gyűjteményt, kifizette testvérei részét, bár ehhez el kellett adnia a gyűjteményből több igen ritka és értékes darabot. A gyűjtemény kezelésében felbecsülhetetlen segítségére volt könyvtárosa, Gruber Károly Antal (1760–1840).
Az Apponyi-paloták Bécsben szó szerint el voltak árasztva a könyvekkel, minden lehetséges helyet elfoglaltak, és ennek a tovább már nem tartható állapotnak a megszüntetésére keresett megoldást Gruber Károly Antal. Egy szívhez szóló levelében arra kérte az épp Londonban tartózkodó Apponyi Antalt, hogy a könyvtárát szállíttassa haza szeretett szülőföldjére, és bocsássa a köz használatára.
Apponyi elfogadta Gruber tervét. Döntését 1825-ben hozta meg, és egy új palota építtetésébe fogott Pozsonyban. Kifejezetten a könyvtár számára emelték az új épületet a megyeház mögött. Bécsből a könyveket hajón szállították le a Dunán új helyükre.
1827. június 13-án, Páduai Szent Antal ünnepén, Apponyi Antal névnapján tartották meg a könyvtár megnyitóját, a grófi Apponyi-könyvtár immár nyitva állt új olvasói számára.

 Ehrenreich Sándor Ádám: Apponyi Antal mellképe, Pest [s.n.] [1822–1844] Rézmetszet. Jelzet: App. M. 1034/3, App. M. 785 – Régi Nyomtatványok Tára. Régi Ritka digitális tartalomszolgáltatás

És vajon hogyan zajlott le a majd’ kétszáz évvel ezelőtti ünnepség?

A Régi Nyomtatványok Tárában a kalendáriumok feldolgozása során találtunk egy leírást a könyvtár megnyitójáról. Az 1830-as évre szerkesztett, Kassán nyomtatott német nyelvű Házi Kalendárium toldalékában szereplő beszámoló alapján ezt a jeles napot most mi is feleleveníthetjük.

• 
• 

A Közhasznú építkezések Magyarországon és a szomszédos tartományokban, legtöbbször a nagylelkű mágnások és más hazaszerető támogatók nagyvonalú adományaiból cím alatt olvasható beszámolóban így írt a krónikás az akkori eseményről:

Collectio monimentorum quae in memoriam bibliothecae Apponianae custodita sunt, Pozsony, typ. Snischek, 1827. M 93.973=60 – Régi Nyomtatványok Tára, S, 60

 

A témához kapcsolódó korábbi blogbejegyzéseink:

• Farkas Gábor Farkas: Apponyi-könyvtár Apponyban és Budapesten
• Farkas Gábor Farkas: Az Apponyi-könyvtár költözéseinek története
  

Felhasznált irodalom: 

• Granasztói, Olga: Litteris in Patria Augendis? Könyvtártörténeti elmélkedések a „másik” Apponyi könyvtár sorsának apropóján 1774–2011. In: Nyerges, Judit; Verók, Attila; Zvara, Edina (szerk.) MONOKgraphia: Tanulmányok Monok István 60. születésnapjára Budapest, Kossuth Kiadó, 2016, 220–227.
• The Apponyi family in the history of book culture, ed. Agáta Klimenková, Martin, Slovak National Library, 2015.

Túri Klaudia (Régi Nyomtatványok Tára)

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre egyet-egyet blogunkban. A sorozat ötvenhetedik részében Szemerédi Ágnes „A fényképészet úttörői” című alsorozatában folytatja Uher Ödön munkásságának bemutatását.

Uher Ödön figyelme 1911-ben fordult a filmkészítés felé. Tanulmányutat tett Dániában, valamint Németországban, valamint huzamosabb időt töltött Berlinben, ahol alkalma volt az akkoriban fejlődő német filmipart és filmművészetet tanulmányozni. Hazajövet az első filmeket még a kezdetleges fényképészeti műtermében forgatta, a körülményekhez képest igen szépen és jól komponált művészi feldolgozásban. Az első sikerek után Uher Ödön kibérelt a Ráday utcában egy épületszárnyat, ott rendezte be a filmgyár későbbi műtermét, míg a Veress Pálné utca 32. alatt a Szerb utca sarkán lévő műemlékjelzésű házban saját kétszintes filmlaboratóriumot állított fel. A földszinten voltak a hívó, másoló, mosó és színező helyiségek, az emeleten rendezték be a szárítót, a negatívvágót és ragasztóhelyiségeket. A berendezés nagy részét saját mechanikában állították össze. Ebben a laboratóriumban dolgoztak többek között: Virágh Árpád világhírű filmoperatőr, Áltmayer (Apáti) István, Kovács Gusztáv, Berendik István, valamint az alapító fia, ifj. Uher Ödön mint művészeti vezető és főrendező. Sok magán-filmvállalkozó is itt hívatta elő és másoltatta felvételét.
Uher a filmkészítés mellett továbbra is foglalkozott fényképezéssel. A 20. század elején is készített szerepképeket, illetve portréképeket. 1910 és 1920 között a Koronaherceg utcában is volt műterme.

• 
• 
• 
• 
• 
• 

1913-ban két film készült el Fedák Sári főszereplésével az Uher Filmgyárban. A Márta című dráma ifj. Uher Ödön rendezésében és a Rablélek című, Kertész Mihály rendezésében, ifj. Uher produceri munkájával elkészült film hozott még nagy sikert a számukra. Márkus Emília első filmszerepét szintén az ő produkciójukban, Herczeg Ferenc Az aranyhajú szfinx című filmre írt novellájában játszotta.
Az Uher Filmgyár 1912 és 1918 között huszonnégy saját művet készített, de ugyanakkor más cégek számára is gyártott filmeket. 1916-ban a gyárban készült el az első magyar Jókai-film, a Mire megvénülünk című regény filmváltozata ifj. Uher Ödön rendezésében. Ennek sikere után Jókai több híres regényéből is készült filmadaptáció. A gyár leghíresebb produkciói a Carl Wilhelm német filmrendező, filmproducer és forgatókönyvíró által rendezett Jókai-regényekből készült alkotások voltak, ezek közé tartozott a Fekete gyémántok, illetve az 1918-ban bemutatott A gazdag szegények című regényből készült film.

• 
• 
• 
• 
• 
• 

• 
• 
• 

 A Mozihét című újságban 1916-ban Uher Ödön cégének terjeszkedéséről számolnak be:

A filmgyárban számos újítást vezettek be. A filmek a virazsírozás technikájával készültek, amelynél nem a kép részleteit festették különböző színűre, hanem az egyes jelenetekhez használtak egységes kísérőszínt. Ezzel a technikával a különböző színek dramaturgiai jelentést adtak az egyes jeleneteknek; az éjszakai jelenetek kékek voltak, a belső terekben játszódók barnák, a külsők világosak, a tűz mellett játszódók pirosak. A filmvásznon a színek érzelmi többletjelentést is hordoztak, a sárga az irigységet, a kék a nyugalmat szimbolizálta. A gyárban olyan különleges kopírozógépet állítottak össze, amelyen már nem kockánként kopíroztak, hanem a másolás már folyamatosan szalagon történt. A másológépet ifj. Uher Ödön elképzelései szerint állították össze.

 

Az Uher filmgyár hirdetése. In. Mozihét, 2. évf., 36. szám, 1916. – Szegedi Tudományegyetem Klebelsberg Kuno Könyvtár. Miscellanea repozitórium

A filmlaboratóriumban reggel nyolctól délután ötig megszakítás nélkül dolgoztak, hiszen nemcsak az Uher-filmeket kellett feldolgozni, hanem a filmvállalatok külföldi filmjeinek feliratozási munkálatait is megkapták. A munka bizonyos rendszerrel folyt: az emeleten végezték az ún. száraz munkát, a földszinten a nedves munkákat. A vetítőhelyiségekben Ernemann típusú mozigépen vetítettek. A gyár által használt Pathé rendszerű mosógépek újszerű eljárással mosták a filmeket, amelyek egy különleges eljárással összeállított „filmliften” kerültek az emeleti szárítóba. A kopírozáshoz négy másológépen naponta kb. ötezer méter filmet dolgoztak fel. Az Uher Filmgyár laboratóriumára jellemző volt, hogy két óra alatt egy négyfelvonásos film öt példányának modern írású feliratai készülhettek el, és ragasztották be a filmbe. A gyár 1917. május 9-án alakult át betéti társasággá. A társaság beltagjai voltak Uher Ödön mellett Zsolnay Miklós pécsi porcelángyáros és Justus Mihály pécsi lakos, akik cégvezetői jogosultsággal rendelkeztek. Az 1918. évi május hó 14. napján tartott alakuló közgyűlésen a cég részvénytársasággá alakult 1.000.000 korona alaptőkével. Az elnök Uher Ödön volt, az ügyvezető igazgatók dr. Szűcs Ernő és ifj. Uher Ödön. A részvénytársaság hivatalos bejegyzésére októberben került sor. A vállalat tevékenységét a következőképpen határozták meg: Budapesten egy filmfelvételi gyárnak létesítése; Budapesten és vidéken egy vagy több moziszínháznak alapítása, külföldön filmkölcsönző intézetek létesítése; hazai és külföldi írók műveinek természeti, ipari és tudományos felvételeknek és aktualitásoknak filmre való feldolgozása és bel- és külföldön való értékesítése, a létesítendő moziszínházakban saját és idegen filmek bemutatása; a filmkölcsönzőkben saját, gyártmányú és külföldi filmek forgalomba hozatala.

• 
• 
• 

A gyár kereskedelmi vezetését dr. Szűcs Ernő, Tóth Béla, Vogl Dezső intézték. A gyár művészi vezetője és dramaturgja Sas Ede, az ismert magyar író volt, rendezője először ifj. Uher Ödön, majd Carl Wilhelm, Garas Márton, Emil Justitz, Louis Neher, Josef Stein és Gerőffy J. Béla volt. A gyárnál kezdte munkásságát Pán József Kossuth-díjas magyar díszlettervező is. Ifj. Uher Ödön az 1920-as évek elején Svájcba, majd Németországba emigrált. 1930-ban szabadalmaztatta a világhírűvé vált Uhertype fényszedő gépet. A gyár 1922-ben szűnt meg, az alapító, Uher Ödön 1931-ben hunyt el.

Források:

• Uher Filmgyár. Filmgyár és laboratórium. In. Hangosfilm portál
• Lajta Andor: A magyar filmlaboratóriumok története, 2. rész, 1901–1961. In. Filmspirál, 7. évf., 2001. 25. szám
• Mozihét, 1916. 33., 36. szám, 1917. 2., 46. szám, 1918. 8., 38. szám, 1919. 16. szám
• Szilágyi Gábor: Magyar fotográfia története. A fémképtől a színes fényképig. Magyar Filmintézet, Budapest, 1996., 76, 229, 237, 308. o.

Szemerédi Ágnes (Kutatásszervezési Osztály)

A fényképészet úttörői című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész; 56. rész; 58. rész; 59. rész; 60. rész; 61. rész; 62. rész; 63. rész; 64. rész; 65. rész; 66. rész; 67. rész; 68. rész; 69. rész; 70. rész; 71. rész; 72. rész; 73. rész; 74. rész; 75. rész; 76. rész; 77. rész; 78. rész; 79. rész; 80. rész; 81. rész

 

Könyvtárunk Történeti Fénykép- és Videótára fotótörténeti anyagrészének – azaz az 1945 előtt készült fényképeknek – digitalizálása során került sor nemrégiben azokra a fényképalbumokra is, amelyekről a gyűjteményi bélyegző tanúsítja, hogy egykor a sokat utazó, művelt és műgyűjtő báró Révay Ferenc (1835–1914) könyvtárához tartoztak. Sorozatunk ezekről az albumokról, valamint eredeti tulajdonosukról szól.

Az összeállítás első része is egy „work in progress” friss, még folyamatban levő adatgyűjtésére épülő írás volt. A benne említett öt fényképalbum és a „vegyes, családi jellegű” fényképes mappa ismeretében született, és az ezekből kiinduló személyes-, család- és gyűjteménytörténeti nyomozás kezdeti fázisának eredményeit foglalta össze. A kutatás akkor még éppen csak elindult, de innen a saját lendülete vitte tovább, egyre többfelé ágazva. Azóta – részben a blogbejegyzés megjelenésének, részben az OSZK saját gyűjteményében tovább haladó rendszerezésnek és feldolgozásnak köszönhetően – további albumok kerültek elő, és máshonnan is jutott hozzánk néhány újabb, lényeges információ. Egyebek közt az, hogy Révay adományaként – tehát még életében, nem a hagyatéka részeként – a nemzeti könyvtárba került egy „mór” stílusú kis üvegajtós szekrény, amely eredetileg talán éppen a fényképalbumokat őrizhette. Ma a Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár olvasótermében áll.

• 
• 

Az újabb információk mindent, ami addig összeállt és már leülepedni látszott, felkavartak. Röviden tehát: sok minden másként van, mint ahogy eredetileg látszott. A Révay Ferenc személyéről és családtagjairól leírtak egy része helyesbítésre szorul, és hasonló a helyzet a fényképalbumaival, mindez pedig más perspektívába helyezi az első részben említett albumokat és fényképeket is.

I. Révay Ferenc fényképalbumai

Miként lehetséges, hogy több Révay-féle fényképalbum van az OSZK gyűjteményében, mint ahogy azt a kezdetekkor tudtuk? Hiszen elméletileg minden, ami egyszer bekerült a gyűjteménybe, megtalálható a katalógus alapján. A válasz: ez így is van meg nem is. Valóban mindennek van valahol, valamelyik gyarapodási naplóban vagy katalógusban nyoma, de a gyűjtemény fejlődése, változása nem egy befejezett, lezárt folyamat, hanem a jelenben is tart. A teljes gyűjtemény bármely részének közelebbi vizsgálata egyúttal a gyűjtemény történetének vizsgálatát is jelenti tehát. A könyvtárban őrzött emlékek, ha elkezdjük faggatni őket, elmondják magának az őrzésnek a történetét is. És ahány alkalommal nekifog valaki, hogy többet tudjon meg valami számára éppen fontos tárgyról vagy tárgycsoportról, annyiféle történet és értelmezés következik majd belőle.

Közelebbről nézve tehát Révay Ferenc könyvtárának sorsát a Széchényi-könyvtárba kerülése után, azt láthatjuk, hogy:

A hagyaték fényképeket tartalmazó köteteit a VIII. Art. 368 l jelzet alatt vették be a gyűjteménybe, az egyes tételeket további betűjelekkel különböztetve meg egymástól. A későbbi évtizedek során a gazdag kiállítású, díszes kötetek legtöbbjét új, Dm, azaz „díszmű” kezdetű jelzettel látták el, néhány darab azonban megmaradt a régi jelzeten.

A Dm 111, eredetileg VIII. Art. 368 l jelzetű Cairo 1871 című album eredeti, kézzel írott katalóguscédulájának fénykép-reprodukciója

A Fényképtár 2007-es megalakulását követő időszakban az akkori gyűjteményvezető, Csillag Katalin fogott bele az OSZK-ban található fényképes albumok összeírásába, és az ő munkálkodása nyomán a Révay-albumok egy része átkerült a Fényképtár raktárába, egy másik részük viszont ottmaradt addigi őrzési helyén. Erre a félbemaradt folyamatra vetett fényt a közelmúltban az albumokig eljutó kutatási és feldolgozási-digitalizálási munka.
E „feltárások” eredményeként jelenleg tíz különféle fényképalbumot ismerünk Révay Ferenc hajdani könyvtárából. Ezek három típusba sorolhatók:

1) A már előzőleg is ismert három mellett további kettő, azaz összesen öt nagy méretű, nehéz, kemény fedeles, barna bőrborítású, sárgaréz sarkokkal és csatokkal ellátott album: Palestine 1869 [Dm 153], Constantinople 1869 [Dm 743], Egipte 1869 [Dm 744], Roma 1870 [Dm 146] és Cairo 1871 [Dm 111]. A belső előzéklap arannyal nyomott jelzése szerint ezek a bécsi August Klein, 1881-től Klein von Ehrenwalten (Rothenstein 1824–1890 Bécs) könyvkötő- és bőrdíszműves műhelyében készültek, aki az 1850-es évektől a leghíresebb, legnagyobb becsben tartott mester volt ezen a területen. Alkotásai a kisiparosi szintet túlszárnyalva divatformáló hatásúak lettek. Üzlete a belvárosi Graben 20. szám alatt helyezkedett el, és még az alapító halála után is az ő neve alatt működött. Rendszeres megrendelői között volt az európai elit számos képviselője, és a bécsi császári és királyi udvarnak is állandó szállítója volt; 1881-ben I. Ferenc József császártól nemesi rangot kapott.

2) Zöld, vaknyomásos díszű bőr mappa a nagy méretű kartonlapokra kasírozott fényképek egyben tartására: Algéria [Dm 154], Egyiptom [Dm 488], és valószínűleg a Mekka és Medina-sorozat is.

• 
• 
• 

Ezekhez hasonló, de dísztelen, és valamivel nagyobb méretű mappa tartalmazza a személyes és családi témájú, különféle méretű, technikájú és korú vegyes fényképeket is [Dm 870].

3) Egy, az első pontban felsorolt köteteknél kisebb, fekete bőrkötésű, címlapján üres címerpajzzsal díszített klasszikus, „ablakos” fényképalbum a szűkebb és a nagyobb család tagjainak, ismerősöknek, barátoknak képmásaival. Az ebben látható személyek nagy része még azonosításra vár, de már így is szolgált néhány érdekes felfedezéssel ez a portrégyűjtemény – erről majd egy következő blogbejegyzésben lesz szó.

• 
• 

 A továbbiakban az egyiptomi fényképeket tartalmazó albumokat vesszük közelebbről szemügyre.

II. Az egyiptomi témájú albumok 

A felsorolásból kiderülhetett, hogy három ilyen is van; és a kizárólag egyiptomi felvételeket őrző albumokon kívül a családi fényképek némelyikén is felbukkannak oda kapcsolódó egyének. A blog első részében még csak a Cairo 1871 címet viselő fényképalbum szerepelt, azóta került mellé az Egipte 1869 és a cím nélküli, zöld borítós mappa. Az évszámok arról tanúskodnak, hogy Révay számára bizonyára igen fontos emlékképeket 34–35 évesen vásárolta egy Földközi-tenger környéki utazás során, amely talán első jelentősebb külföldi útja volt. Az 1869-es év megjelenése a palesztinai, konstantinápolyi és első egyiptomi albumon mindenesetre egyetlen, többállomásos, hosszabb utazást sejtet. A későbbi évszámok, illetve a dátum nélküli albumok azt az életrajzi információt – feltételezést – erősítik, hogy később ismételten útra kelt (1870-ben Rómába utazott), illetve hosszabb időt is eltöltött Egyiptomban, vagy több ízben is elutazott oda az 1870-es években, vagy esetleg még az 1880-as években is. Konzulátusi megbízatása viszont nem támasztható alá forrással: könnyen lehet, hogy egyszerűen magánemberként tartózkodott Kairóban. A drága, masszív kötetek arra a szándékra mutatnak, hogy Révay tartós formában szerette volna megőrizni a távoli tájakon beszerzett fényképeket, amelyek így könyvtárának ékeivé válhattak.
Valamennyi albumra, így az egyiptomi témájúakra is igaz, hogy a bennük található nagy méretű, kartonra kasírozott albuminképek a tágabb térségben legismertebb korabeli fényképészek felvételei közül valók. Fényképeiket ma számos köz- és magángyűjteményben megtalálhatjuk, de nem feltétlenül ilyen igényes kialakítású kötetekben, hanem akár laponként vagy szerényebb albumokban, és nem biztos, hogy mindegyik képből sok példány létezik. A szignált, esetenként sorszámot és címet is viselő képeknél egyértelmű a szerzőség. Ezek mellett jó néhány jelzetlen fénykép is helyet kapott az albumokban – a Palestine 1869 40 fényképének kb. fele, a Cairo 1871-ben található 100 kép túlnyomó része szignó nélküli – ám ez nem zárja ki, hogy akár ugyanazok a fényképészek is lehettek az alkotók. Az Egipte 1869-album 81 képéből a legtöbb felvételen Wilhelm Hammerschmidt (Berlin 1822 – 1887 Friedrichshagen) szignója és számozása fedezhető fel, aki 1860-ban nyitott fényképész műtermet Kairóban, és a következő néhány évben itt működött. Felvételei tanúsága szerint Alexandriába, Felső-Egyiptomba és a mai Szudán területére is eljutott, de fényképezett a mai Izrael területén is, amint azt a palesztinai albumban láthatjuk majd a következő részben.

• 
• 
• 

Az album kb. kétharmadát ókori egyiptomi emlékek látképei foglalják el. Ha igaz, Hammerschmidt 1863-ban már újra Berlinben volt, és fényképészként többé nem is telepedett le másutt, tehát egyiptomi és közel-keleti képeit ez előtt kellett, hogy készítse. Rajta kívül Henri Béchard (működött az 1870–80-as években Egyiptomban) és Pascal Sébah (Konstantinápoly/Isztambul, 1823–1886) jelzett képei szerepelnek az egyiptomi albumokban. Béchard kairói működésének első ismert évszáma éppen 1869, tehát Révay, úgy látszik, a fényképész legkorábbi kuncsaftjai között lehetett. Pascal Sébah Konstantinápolyból indult 1860 táján, majd ennek fellendülését követően kairói műtermet is nyitott 1873-ban; érdekes módon néhány felvétele megtalálható már a Cairo 1871 című albumban is. Minthogy az ő egyiptomi fényképei nagyobbrészt a zöld bőrmappában találhatók, ezt az albumot feltehetően az 1870-es években állította össze a gyűjtő. Ugyanebben a mappában találkozunk olyan típusú képekkel is, amelyek a Cairo 1871 című, elsősorban a mamluk-kori épületeket és a sűrűn beépített város utcáit bemutató albumból feltűnően hiányoztak: zsáner- és életképekkel, egyiptomi „típusok” portréival. Ezek egyik alkotója a magyar Otto Schoefft (1833–1900 körül) volt, esetenként az 1858–65 körül vele együtt dolgozó társával, Carlo Nayával.

• 
• 
• 

Otto Schoefft volt a készítője annak a vizitkártya-méretű csoportképnek is (FTA 1910), amely e blogbejegyzés első részének illusztrációi között már megjelent, Négy egyiptomi férfi címmel. Végül pedig egy meglepetés, amelyet az Egipte 1869-album legelső oldalára illesztett felvétel hozott megoldásként a vegyes mappából előkerült hiányos csoportképhez (l. ugyancsak az első részben), de egyúttal rögtön újabb feladványt is adva. Itt, a teljes képen végre láthatjuk ugyanis, hogy ki ül a széken, szürke puhakalapjával a kezében, négy afrikai (három núbiai és egy egyiptomi?) férfi társaságában, de kiléte egyelőre kérdés, miként a társait sem lehetett még azonosítani.. Révay eddig biztosnak vehető képmásai ismeretében bizonyos, hogy ez nem ő. Talán egy jóbarátja vagy rokona lehet? A csoportkép jelentőségét mindenesetre világosan érzékelteti, hogy az album főhelyén kapott helyet.

Férfiak csoportképe az Egipte 1869 (Dm 744) albumból

Köszönöm Elbe Istvánnak a sok fontos és érdekes információt a könyvtár történetéről, Révay Ferenc albumairól és a Kisnyomtatványtárban található szekrénykéről.

Felhasznált irodalom:

• Mészáros, Ágnes: Otto Schoefft in Egypt: A Photographer from Hungarian Painters Dynasty. In. Adéla Jůnová Macková, Lucie Storchová, Libor Jůn (eds.): Visualizing the Orient: Central Europe and the Near East in the 19th and 20th centuries, Prague, Academy of Performing Arts in Prague (AMU), Film and TV School of Academy of Performing Arts in Prague (FAMU), 2016, 193–214. (Egypt and Austria X.) [Otto Schoefftről]

Sebő Judit (Történeti Fénykép- és Videótár)

A sorozat további részei: 1. rész; 3. rész

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre egyet-egyet blogunkban. A sorozat ötvenhatodik részében Szemerédi Ágnes „A fényképészet úttörői” című alsorozatában Uher Ödön munkásságát mutatja be.

Id. Uher Ödön fényképész, filmgyáros és rendező 1859-ben született Nagyszebenben. A legkorábbi források szerint első műtermét 1891-től működtette Nagykanizsán. Később, az 1890-es évek végétől a Haris-bazár épületében, a Kossuth Lajos utcában alapította meg korának egyik legszebb és legmodernebb fényírdáját Budapesten. Uher Pestre településével nagykanizsai birodalmát Mathea Károly Eperjesen született fényképész vette át (Uher utódaként hirdette magát, egy ideig együtt dolgozhattak). Műtermében Uher igyekezett nemzedéke más jeleseihez hasonlóan (Erdélyi Mór, Jelfy Gyula) egyéni világítási rendszert kialakítani.

• 
• 
• 

Az 1890-es évektől maradtak fenn tőle a Nemzeti Színházban, illetve a Népszínházban fellépő színészekről készített fényképei, melyek rendszeresen jelentek meg a Vasárnapi Újságban. Publikálták többek között Márkus Emíliáról, Z. Bárdi Gabi operettprimadonnáról készült képeit is. Az ezredéves kiállításon Küry Klára színésznőről készített nagy méretű portréjával mutatkozott be. Küry a századforduló ünnepelt csillagja volt, aki népszerűségben Jászai Marival, Blaha Lujzával és Fedák Sárival vetekedett. 1894 és 1909 között a korszak ismert fényképészei közül többeket megihletett, többek között Strelisky Sándort, Kossák Józsefet és Goszleth Istvánt. Uher 1900-ban kapta meg a császári és királyi udvari fényképész címet.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Az első szakmai alapon létrejött fényképész szervezet, a Fényképész Ifjak Önképző és Segély Egylete 1885-ben jött létre, melynek Mai Manó volt az egyik alapító tagja. Nem sokkal ezt követően, Uher 1905. november 20-án találkozót hívott össze a főváros önálló üzlettel bíró fotográfusai számára, amelyen már egy komolyabb szakmai egyesület alapítását indítványozta. A találkozón, amelyen mintegy hetven meghívott vett részt, Uher kifejtette, hogy időszerű volna, ha a magyar fényképészek – a szakma fejlesztése és saját érdekeik hathatósabb előmozdítása céljából – egyesületet alakítanának. A Magyar Fényképészek Országos Szövetségének alakuló közgyűlését 1906. január 5-én Mai Manó választmányi tag lelkesítő beszéde nyitotta meg. Az egyesület első elnöke Uher lett, alelnökeinek Klösz Györgyöt és Erdélyi Mórt választották meg.
A szövetség elhatározta az első szakorgánum megteremtését is. Így jött létre a Mai Manó által alapított, hat évig működő A Fény című újság. A lap 1906-ban megjelent első számának bevezetőjében a Magyar Fényképészek Országos Szövetségét nevezték a fényképészek első fénysugarának. A Fény fontos szerepet töltött be a művészfotográfia elismertetéséért vívott küzdelemben és krónikása volt a fényképészeti szakma és az amatőr fényképezés történetének is. Az első szám bevezetője hivatkozik az 1902-ben keletkezett rendeletre is, amely kivonta a fényképészetet az ipartörvény rendelkezései alól: „Nem vagyunk művészek, mert csak nem régen lettünk degradálva, de még iparosok sem vagyunk egészen, mert sem iparhatóságunk nincs, szakiskolánk nincs, állásunkat védelmezni testületünk sem volt”. Ugyanakkor kijelentette, „hogy művészetnek sem tekinthető, miután annak művelése szakszerű tanulás útján hosszabb-rövidebb idő alatt elsajátítható”. Az országos szövetség szakiskolai fotóstanfolyamai az 1910-es években indultak be, Mai Manó és Uher Ödön szervezésében. Ezt követően – a szakiskolára hivatkozva – az iparosok egyre türelmetlenebbül sürgették az iparűzés képesítéshez való kötését, azaz a „kontárkérdés megoldását” a kisipart egyébként is támogató kormányzattól. A hivatalos válasz sokáig váratott magára: a kereskedelemügyi miniszter 1920-ban adta ki a „fényképész-iparnak a képesítéshez kötött iparágak közé sorozásáról” szóló rendeletét.

Folytatjuk…

Források:

• Tőry Klára: Mai Manó élete és ritkán látott felvételei. In. A Mai Manó Ház blogja. 2018. november 13.
• Bata Tímea: Fotográfiák vidéki gyűjteményekben. 2. rész: Zala megye. In. Fotóművészet, 2012. 4. szám
• Bán András: A dilettáns művészkedés újabb játszóterévé ne avassák! In. Magyarország a XX. században, III. kötet, Kultúra, művészet, sport és szórakozás, szerk.: Kollega Tarsoly István, Szekszárd, Babits, 1996–2000.
• Uher Ödön. In. Magyar életrajzi lexikon 1000–1990, főszerk.: Kenyeres Ágnes, Budapest, Akadémiai, 1967–1994.
• Szilágyi Gábor: Magyar fotográfia története. A fémképtől a színes fényképig. Magyar Filmintézet, Budapest, 1996., 76, 229, 237, 308. o.

• Vasárnapi Újság, 45. évf., 52. sz., 1898. december 25., 918–919.

Szemerédi Ágnes (Kutatásszervezési Osztály)

A fényképészet úttörői című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész; 57. rész; 58. rész; 59. rész; 60. rész; 61. rész; 62. rész; 63. rész; 64. rész; 65. rész; 66. rész; 67. rész; 68. rész; 69. rész; 70. rész; 71. rész; 72. rész; 73. rész; 74. rész; 75. rész; 76. rész; 77. rész; 78. rész; 79. rész; 80. rész; 81. rész

 

Isoz (D’Isoz) Kálmán, a magyar zenetörténet neves kutatója, a Zeneműtár megszervezője és első vezetője volt. Folytatjuk pályáját bemutató blogbejegyzésünket.

A könyvtár, mely más nemzeti közgyűjteményekkel egyetemben a klebelsbergi kultúrpolitika értelmében közművelődési feladatokat is ellátott. Hóman Bálint szavaival:

Így történt 1922-ben is, amikor nagyszabású emlékkiállítással csatlakozott a Petőfi-centenárium programsorozatához. A zenei tárlók remek elrendezése Isoz érdeme volt:

E tárlat anyaga szolgált Isoz néhány évvel később megjelentetett Petőfi-bibliográfiájához, mely önálló kiadványként a (sorozatnak tervezett) Magyar zeneművek könyvészete első és egyetlen darabja lett. A kötet könyvészeti szempontból is különösen jelentős, mivel 1920 és 1934 között ez volt az egyetlen olyan szakbibliográfia, amely a könyvtár saját kiadásában jelent meg. Az adattár tanúsága szerint a legtöbb szerzeményt Bognár Ignác írta, ezek közül a Fürdik a holdvilág… egy variánsa meghallgatható a Színháztörténeti és Zeneműtár Hangtár adatbázisában.

• 
• 
• 
• 

Isoz megkérdőjelezhetetlen szakmai tekintélyét tovább öregbítette a főváros félévszázados jubileuma tiszteletére készült, 1926-ben megjelent Buda és Pest zenei művelődése (1686–1873) című, többkötetesre tervezett munkájának első része. A korábban alig ismert adatokat feltáró munkáért a Magyar Tudományos Akadémia 86. közgyűlése a főváros történetét új eredményekkel megvilágító dolgozat jutalmazására kitűzött székesfővárosi, egymillió koronás díjat egyhangú döntéssel neki ítélte.

Isoz Kálmán: Buda és Pest zenei művelődése (1686–1873). 1. köt., Budapest, Budapesti M. Népszínházi Bizottmány, 1926. – Törzsgyűjtemény

Többek között ez, de az 1927-ben Frankfurt am Mainban megrendezett Musik im Leben der Völker című nagyszabású zenei kiállítás figyelemfelkeltő magyar tárlatának kedvező nemzetközi fogadtatása ugyancsak nagyban hozzájárulhatott ahhoz, hogy amikor 1928 folyamán – a könyvtár szervezeti felépítésében tervezett változtatások kapcsán – napirendre került a zenei osztály bővítésének-átalakításának kérdése, a vezetőség megfontolta Isoz korábban már többször megfogalmazott javaslatait, s azokat szem előtt tartva:

A megnövekedett feladatok ellátására Isoznak mindenképpen szüksége volt hozzáértő munkatársakra. Ezért egyik első igazgatói intézkedésével javaslatot tett Lajtha László zeneszerző és népzenekutató, nyugalmazott múzeumi igazgatóőr mielőbbi reaktiválására, aki korábban a már dolgozott a Néprajzi Gyűjteményben.

dr. Lajtha László munkásdágának bekapcsolása a Zenetörténeti Osztály célkitűzéseibe. Isoz Kálmán Hóman Bálinthoz, a Nemzeti Múzeum főigazgatójához intézett levelének fogalmazványa, 1929. XII. 5. – Színháztörténeti és Zeneműtár

Lajtha 1930 elejétől „díjtalan minőségben” heti három délelőttön dolgozott a népzenei anyagokkal, azonban további tíz hónapnak kellett eltelnie, mire Isoz közvetlen beosztottat is kapott Bartha Dénes személyében, aki a Collegium Hungaricum ösztöndíjasaként a berlini egyetemen zenetudományt hallgatott, s a szakma legnevesebb képviselőinek vezetésével doktorált. A fiatal tudós – mint első osztályú segédtiszt a X. fizetési osztályban – hivatalosan 1930 októberétől (gyakorlatilag a következő év elejétől) kezdte meg szolgálatát. Munkába állásával Isoz immár hozzákezdhetett az addigi nyilvántartási rendszer korszerűsítéséhez, s a mindenkori kutatók munkájának megkönnyítésére olyan új katalógusokat tervezett, amelyek rögzítik a magyar dalok (népdalok, műdalok, áriák) költőinek szövegíróinak személyét, illetve lehetővé teszik a szövegkezdő sorok szerinti keresést. A munka gyakorlati részét fiatal beosztottjára bízta, aki rendkívüli szorgalommal és tudományos alapossággal látott hozzá a megvalósításhoz. A munka első szakasza – mely az 1928-ban ajándékkén megkapott 70 kötetes, úgynevezett Hajós-gyűjtemény anyagának feldolgozását tűzte ki célul – 1933-ra fejeződött be, nagyságrendjének érzékeltetésére pedig álljon itt néhány adat Bartha 1932-ben készült munkajelentéséből:
„A Hajós gyűjtemény anyagából készült és a betűrendbe beosztatott: 8615 kartotéklap a dalkezdet mutatóhoz (ebből 3082 az év első 2619 az év második negyedében) 2443 kartotéklap a dalszerzők mutatójához. E mellett a kötelespéldányok anyagából készült (a rendszeres szerzőkatalogizálás mellett) 368 kartotéklap a dalkezdet-mutatóhoz, 1746 szövegíróhoz.”

A „Hajós-gyűjtemény konkordanciája”. A gyűjtemény Bartha Dénes által készített táblázat első oldala, amely feltehetően praktikus okokból készült a zenei osztály nyomtatott törzsanyagában már megtalálható kották (Musica practica) jelzeteihez. – Színháztörténeti és Zeneműtár, Bartha-hagyaték

Isoz gyűjteményfeltáró és gyűjteménynépszerűsítő törekvéseinek további fontos állomása volt, hogy a hivatalos kulturális kormányzat támogatásával 1929-ben megindított új zenei folyóiratban a Muzsikában rendszeres publikációs lehetőséghez jutott. A Nemzeti Múzeum Zenei Osztályának közlései címmel jelentkező rovatban elsőként a gyűjtemény gyarapodásáról olvashatott az érdeklődő, később pedig számos érdekes, újonnan felfedezett dokumentumot – többnyire zenei tárgyú levelet közölt.

• 
• 
• 
• 

Ugyancsak ezeknek az éveknek az eredménye volt régóta dédelgetett álmának megvalósulása is: a Musicologia Hungarica: A Magyar Nemzeti Múzeum Zenetörténeti Kiadványai című sorozat megindítása. A sorozat első három kötete 1934 és 1936 között látott napvilágot, a hazai és nemzetközi zenetudomány elismert kutatóinak: Bartha Dénesnek, Gombosi Ottónak és Gárdonyi Zoltánnak egy-egy munkáját megjelentetve.

• 
• 

Az 1930-as évek első felére Isoz Kálmán kitartó munkája meghozta gyümölcsét. Szakmai tekintélye, tudatosan épített kapcsolatrendszere, s nem utolsó sorban munkatársai – Lajtha László és Bartha Dénes – kiváló zenei felkészültségének köszönhetően az általa vezetett zenei gyűjtemény jelentős hazai és külföldi elismerésre tett szert. A Zenetörténeti Osztály immár magában hordozta egy hazai zenetudományi kutatóközpont kibontakozásának lehetőségét is, hogy ismét Hóman Bálintot idézve:

Ám az 1934-es esztendő első hónapjaiban végbemenő kultúrpolitikai változások, a Nemzeti Múzeum jogállásának módosulása, közelről érintették a Széchényi-könyvtárat is. Az újabb szervezeti átalakítás során az egymástól addig független osztályigazgatóságokat ismét egyetlen főigazgatóság alá rendelték, s ennek következtében megszűnt a Zenetörténeti Osztály is: a néprajzi és a történeti osztály zenei részei leváltak, a korábban volt Zenei Osztály pedig – immár Zeneműtár néven – „visszatért” a Széchényi könyvtárba, s a Muzeális tárak egyike lett. Vezetését Lavotta Rezső vette át. Lajtha László a Néprajzi Gyűjteményben, Bartha Dénes pedig a Történeti Osztályban folytatta tovább múzeumi szolgálatát. Isoz Kálmánt igazgatói címmel és jövedelemmel nyugdíjazták, s ezt követően a Zeneművészeti Főiskola újonnan kinevezett főigazgatója, Dohnányi Ernő kérésére az intézmény titkárává nevezték ki. Sokrétű adminisztratív munkája mellett továbbra is maradt ideje zenetörténeti kutatásaira: több Liszt-tanulmánya jelent meg a főiskola évkönyveiben. A fesztelen, kedves modora és kitűnő humora miatt sokak által Kálmán bácsinak nevezett Isoz remek munkakapcsolatot alakított ki felettesével, s amikor a zeneszerző 1943-ban végleg lemondott tisztségéről, vele együtt ő is megvált az állásától. Bizonyos, hogy Isoz iránt érzett megbecsülése is közrejátszott Dohnányi azon döntésének meghozatalában, miszerint a II. világháború végén a hazáját elhagyó, s haláláig emigrációban élő zeneszerző Magyarországon marad szellemi javait a Nemzeti Múzeumban (pontosabban annak a könyvtárában) kívánta elhelyezni. Köztük van Dohnányi Ernő egyik leggyakrabban játszott kompozíciója, melyet a zeneszerző 1922-ben ajándékozott a Nemzeti Múzeum könyvtárának:

Dohnányi Ernő: Suite für Orchester, fis moll, op.19. (Grünewald, 1909). Az autográf partitúra első oldala. – Zeneműtár, Ms. mus. 747. A kéziratot a zeneszerző Isoz Kálmán kezdeményezésére 1922-ben helyezte el a Széchényi-könyvtárban.

Isoz Kálmán élete végéig hű maradt az „öreg Müzéhez”. Ha Rákosligeti otthonából beutazott a fővárosba, sűrűn felkereste egykori munkahelyét: a múzeum földszinti büféjében megivott egy erős feketét, majd meglátogatta a Zeneműtárat, ahol fiatal kollégáinak színes történeteket mesélt a huszadik század első évtizedeinek múzeumi-könyvtári mindennapjairól. Életének hetvennyolcadik esztendejében, 1956. június 6-án hunyt el.

Blogbejegyzésünk első része itt olvasható.

Kelemen Éva (Színháztörténeti és Zeneműtár)

Isoz (D’Isoz) Kálmán, a magyar zenetörténet neves kutatója, a Zeneműtár megszervezője és első vezetője volt.

Isoz (D’Isoz) Kálmán (1878–1956)

Francia eredetű családból származott: édesapja (Chateau-d’Oex-i) Isoz F. Sideon az 1850-es években telepedett le Magyarországon, és mind francia nyelvtanárként mind pedig fordítóként jelentős társadalmi megbecsülésnek örvendett. Több kiadást megért „Französische Conversations-Grammatik”-ja mellett költeményei is megjelentek, melyek közül néhányat Philippe Fahrbach jun. zenésített meg.

• 
• 
• 
• 
• 
• 

Isoz kereskedelmi iskolai tanulmányai befejezése után eleinte banktisztviselőként dolgozott, s mellette zeneileg képezte magát: a Nemzeti Zenedében Aggházy Károlynál tanult zongorázni. 1900-ban került a Nemzeti Múzeumba, és a következő tíz évben fokozatosan haladt előre a ranglétrán: igazgatósági írnok, tollnok, másodtitkár, majd 1911-től titkár lett. Az adminisztratív teendők példaszerű ellátása mellett érdeklődése igen korán a magyar zenetörténeti és zenei-művelődéstörténeti kutatások felé fordult: Erkel Ferenc születésének századik évfordulójáról több előadással, írással (Erkel és a szimfonikus zene) emlékezett meg (l. Erkel Ferenc-emlékkönyv, szerk. Fabó Bertalan, Budapest, Pátria Ny., 1910, 125–156.), s ő rendezte a Múzeum 1911-es nagyszabású centenáriumi Liszt Ferenc-emlékkiállítását is:

Mindössze huszonöt esztendős volt, amikor 1903-ban Mészáros Imrével, a Filharmóniai Társaság elnökével együtt megjelentette első fontos munkáját, A Filharmóniai Társaság múltja és jelene, 1853–1903 című művét. A fényes kiállítású, számos képet és fakszimilét tartalmazó kötet a társaság megalapítása körüli események bemutatásán túl ötven esztendő részletes hangversenyműsorát, a közreműködő karmesterek és szólisták teljes névsorát is közölte, de egyéb fontos kiegészítő írásokat, életrajzokat, eseménynaptárt, méltatásokat is tartalmazott.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Szerteágazó múzeumi szolgálata mellett Isoz beiratkozott a budapesti Tudományegyetemre is, bölcsészeti tanulmányait azonban a Nagy Háború miatt egy időre meg kellett szakítania. Szavaival szólva e „világégés és vérözön éveit” becsülettel végigszolgálta, helytállásáért a „koronás arany érdemkereszt a vitézségi érem szalagján” kitüntetésben részesült. Végül 1921-ben, negyvenhárom esztendős korában doktorált, tudománytörténeti szempontból úttörő jelentőségű disszertációja Latin zenei paleográfia és a Pray kódex zenei hangjelzései címmel 1922-ben jelent meg.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Ezekben az években fejezte be a Kézirattárban őrzött zenei levelek tudományos feldolgozását is. Munkájának eredményeiről beszámoló első, rövid közleménye a Magyar Könyvszemle 1919. évi összevont számában A Múzeum könyvtára zenei kéziratainak jegyzéke címmel jelent meg. A teljes Jegyzéket önálló sorozatként, a Könyvtár Címjegyzékeinek VI. köteteként  adták ki. Az első füzet 1921-ben, a második 1923-ban, a harmadik 1924-ben látott napvilágot, s 1449 zenei levél regesztaszerű leírását tartalmazza. A könyvtár zenei gyűjteményeinek gondozását 1924 elején vette át, s néhány hónap múlva, május 1-vel – a könyvtár keretein belül és annak anyagára épülve – megalakult a Zenei Osztály.

Isoz, immár mint főkönyvtáros (amely átsorolás a korábbi múzeumi főtitkári rangjához képes visszalépést jelentett, hiszen a könyvtár ebben az időben a Nemzeti Múzeum egyik osztálya volt csupán), a hivatalos megalapítást követő években azon munkálkodott, hogy gyűjteményének az intézményen belül, de azon kívül is rangot és elismertséget szerezzen. Minthogy önálló javadalmazással (azaz saját költségkerettel) az osztály éveken át nem rendelkezett, a tervszerű állományépítés nehézkes volt, az osztály anyaga legfőképp ajándékozás útján gyarapodott. Isoz minden lehetőséget kiaknázott annak érdekében, hogy minél nagyobb számban összegyűjtse a hazai zeneszerzők kottakéziratait, melyeket a komponisták saját kezű aláírással ellátott arcképeivel egyetemben tervezett az utókor számára megőrizni. A korszak művészeinek jelentős hányada – akár az Isoz iránti személyes megbecsülés és tisztelet okán, akár mert felismerte kottái méltó körülmények közötti megőrzésének fontosságát – örömmel adott kompozíciót az Zenei Osztály számára.

• 
• 

Blogbejegyzésünk második része itt olvasható.

Kelemen Éva (Színháztörténeti és Zeneműtár)