Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre egyet-egyet blogunkban. A sorozat ötvenhetedik részében Szemerédi Ágnes „A fényképészet úttörői” című alsorozatában folytatja Uher Ödön munkásságának bemutatását.

Uher Ödön figyelme 1911-ben fordult a filmkészítés felé. Tanulmányutat tett Dániában, valamint Németországban, valamint huzamosabb időt töltött Berlinben, ahol alkalma volt az akkoriban fejlődő német filmipart és filmművészetet tanulmányozni. Hazajövet az első filmeket még a kezdetleges fényképészeti műtermében forgatta, a körülményekhez képest igen szépen és jól komponált művészi feldolgozásban. Az első sikerek után Uher Ödön kibérelt a Ráday utcában egy épületszárnyat, ott rendezte be a filmgyár későbbi műtermét, míg a Veress Pálné utca 32. alatt a Szerb utca sarkán lévő műemlékjelzésű házban saját kétszintes filmlaboratóriumot állított fel. A földszinten voltak a hívó, másoló, mosó és színező helyiségek, az emeleten rendezték be a szárítót, a negatívvágót és ragasztóhelyiségeket. A berendezés nagy részét saját mechanikában állították össze. Ebben a laboratóriumban dolgoztak többek között: Virágh Árpád világhírű filmoperatőr, Áltmayer (Apáti) István, Kovács Gusztáv, Berendik István, valamint az alapító fia, ifj. Uher Ödön mint művészeti vezető és főrendező. Sok magán-filmvállalkozó is itt hívatta elő és másoltatta felvételét.
Uher a filmkészítés mellett továbbra is foglalkozott fényképezéssel. A 20. század elején is készített szerepképeket, illetve portréképeket. 1910 és 1920 között a Koronaherceg utcában is volt műterme.

• 
• 
• 
• 
• 
• 

1913-ban két film készült el Fedák Sári főszereplésével az Uher Filmgyárban. A Márta című dráma ifj. Uher Ödön rendezésében és a Rablélek című, Kertész Mihály rendezésében, ifj. Uher produceri munkájával elkészült film hozott még nagy sikert a számukra. Márkus Emília első filmszerepét szintén az ő produkciójukban, Herczeg Ferenc Az aranyhajú szfinx című filmre írt novellájában játszotta.
Az Uher Filmgyár 1912 és 1918 között huszonnégy saját művet készített, de ugyanakkor más cégek számára is gyártott filmeket. 1916-ban a gyárban készült el az első magyar Jókai-film, a Mire megvénülünk című regény filmváltozata ifj. Uher Ödön rendezésében. Ennek sikere után Jókai több híres regényéből is készült filmadaptáció. A gyár leghíresebb produkciói a Carl Wilhelm német filmrendező, filmproducer és forgatókönyvíró által rendezett Jókai-regényekből készült alkotások voltak, ezek közé tartozott a Fekete gyémántok, illetve az 1918-ban bemutatott A gazdag szegények című regényből készült film.

• 
• 
• 
• 
• 
• 

• 
• 
• 

 A Mozihét című újságban 1916-ban Uher Ödön cégének terjeszkedéséről számolnak be:

A filmgyárban számos újítást vezettek be. A filmek a virazsírozás technikájával készültek, amelynél nem a kép részleteit festették különböző színűre, hanem az egyes jelenetekhez használtak egységes kísérőszínt. Ezzel a technikával a különböző színek dramaturgiai jelentést adtak az egyes jeleneteknek; az éjszakai jelenetek kékek voltak, a belső terekben játszódók barnák, a külsők világosak, a tűz mellett játszódók pirosak. A filmvásznon a színek érzelmi többletjelentést is hordoztak, a sárga az irigységet, a kék a nyugalmat szimbolizálta. A gyárban olyan különleges kopírozógépet állítottak össze, amelyen már nem kockánként kopíroztak, hanem a másolás már folyamatosan szalagon történt. A másológépet ifj. Uher Ödön elképzelései szerint állították össze.

 

Az Uher filmgyár hirdetése. In. Mozihét, 2. évf., 36. szám, 1916. – Szegedi Tudományegyetem Klebelsberg Kuno Könyvtár. Miscellanea repozitórium

A filmlaboratóriumban reggel nyolctól délután ötig megszakítás nélkül dolgoztak, hiszen nemcsak az Uher-filmeket kellett feldolgozni, hanem a filmvállalatok külföldi filmjeinek feliratozási munkálatait is megkapták. A munka bizonyos rendszerrel folyt: az emeleten végezték az ún. száraz munkát, a földszinten a nedves munkákat. A vetítőhelyiségekben Ernemann típusú mozigépen vetítettek. A gyár által használt Pathé rendszerű mosógépek újszerű eljárással mosták a filmeket, amelyek egy különleges eljárással összeállított „filmliften” kerültek az emeleti szárítóba. A kopírozáshoz négy másológépen naponta kb. ötezer méter filmet dolgoztak fel. Az Uher Filmgyár laboratóriumára jellemző volt, hogy két óra alatt egy négyfelvonásos film öt példányának modern írású feliratai készülhettek el, és ragasztották be a filmbe. A gyár 1917. május 9-án alakult át betéti társasággá. A társaság beltagjai voltak Uher Ödön mellett Zsolnay Miklós pécsi porcelángyáros és Justus Mihály pécsi lakos, akik cégvezetői jogosultsággal rendelkeztek. Az 1918. évi május hó 14. napján tartott alakuló közgyűlésen a cég részvénytársasággá alakult 1.000.000 korona alaptőkével. Az elnök Uher Ödön volt, az ügyvezető igazgatók dr. Szűcs Ernő és ifj. Uher Ödön. A részvénytársaság hivatalos bejegyzésére októberben került sor. A vállalat tevékenységét a következőképpen határozták meg: Budapesten egy filmfelvételi gyárnak létesítése; Budapesten és vidéken egy vagy több moziszínháznak alapítása, külföldön filmkölcsönző intézetek létesítése; hazai és külföldi írók műveinek természeti, ipari és tudományos felvételeknek és aktualitásoknak filmre való feldolgozása és bel- és külföldön való értékesítése, a létesítendő moziszínházakban saját és idegen filmek bemutatása; a filmkölcsönzőkben saját, gyártmányú és külföldi filmek forgalomba hozatala.

• 
• 
• 

A gyár kereskedelmi vezetését dr. Szűcs Ernő, Tóth Béla, Vogl Dezső intézték. A gyár művészi vezetője és dramaturgja Sas Ede, az ismert magyar író volt, rendezője először ifj. Uher Ödön, majd Carl Wilhelm, Garas Márton, Emil Justitz, Louis Neher, Josef Stein és Gerőffy J. Béla volt. A gyárnál kezdte munkásságát Pán József Kossuth-díjas magyar díszlettervező is. Ifj. Uher Ödön az 1920-as évek elején Svájcba, majd Németországba emigrált. 1930-ban szabadalmaztatta a világhírűvé vált Uhertype fényszedő gépet. A gyár 1922-ben szűnt meg, az alapító, Uher Ödön 1931-ben hunyt el.

Források:

• Uher Filmgyár. Filmgyár és laboratórium. In. Hangosfilm portál
• Lajta Andor: A magyar filmlaboratóriumok története, 2. rész, 1901–1961. In. Filmspirál, 7. évf., 2001. 25. szám
• Mozihét, 1916. 33., 36. szám, 1917. 2., 46. szám, 1918. 8., 38. szám, 1919. 16. szám
• Szilágyi Gábor: Magyar fotográfia története. A fémképtől a színes fényképig. Magyar Filmintézet, Budapest, 1996., 76, 229, 237, 308. o.

Szemerédi Ágnes (Kutatásszervezési Osztály)

A fényképészet úttörői című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész; 56. rész; 58. rész; 59. rész; 60. rész; 61. rész; 62. rész; 63. rész; 64. rész; 65. rész; 66. rész; 67. rész; 68. rész; 69. rész; 70. rész; 71. rész; 72. rész; 73. rész; 74. rész; 75. rész; 76. rész; 77. rész; 78. rész; 79. rész; 80. rész; 81. rész

 

Könyvtárunk Történeti Fénykép- és Videótára fotótörténeti anyagrészének – azaz az 1945 előtt készült fényképeknek – digitalizálása során került sor nemrégiben azokra a fényképalbumokra is, amelyekről a gyűjteményi bélyegző tanúsítja, hogy egykor a sokat utazó, művelt és műgyűjtő báró Révay Ferenc (1835–1914) könyvtárához tartoztak. Sorozatunk ezekről az albumokról, valamint eredeti tulajdonosukról szól.

Az összeállítás első része is egy „work in progress” friss, még folyamatban levő adatgyűjtésére épülő írás volt. A benne említett öt fényképalbum és a „vegyes, családi jellegű” fényképes mappa ismeretében született, és az ezekből kiinduló személyes-, család- és gyűjteménytörténeti nyomozás kezdeti fázisának eredményeit foglalta össze. A kutatás akkor még éppen csak elindult, de innen a saját lendülete vitte tovább, egyre többfelé ágazva. Azóta – részben a blogbejegyzés megjelenésének, részben az OSZK saját gyűjteményében tovább haladó rendszerezésnek és feldolgozásnak köszönhetően – további albumok kerültek elő, és máshonnan is jutott hozzánk néhány újabb, lényeges információ. Egyebek közt az, hogy Révay adományaként – tehát még életében, nem a hagyatéka részeként – a nemzeti könyvtárba került egy „mór” stílusú kis üvegajtós szekrény, amely eredetileg talán éppen a fényképalbumokat őrizhette. Ma a Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár olvasótermében áll.

• 
• 

Az újabb információk mindent, ami addig összeállt és már leülepedni látszott, felkavartak. Röviden tehát: sok minden másként van, mint ahogy eredetileg látszott. A Révay Ferenc személyéről és családtagjairól leírtak egy része helyesbítésre szorul, és hasonló a helyzet a fényképalbumaival, mindez pedig más perspektívába helyezi az első részben említett albumokat és fényképeket is.

I. Révay Ferenc fényképalbumai

Miként lehetséges, hogy több Révay-féle fényképalbum van az OSZK gyűjteményében, mint ahogy azt a kezdetekkor tudtuk? Hiszen elméletileg minden, ami egyszer bekerült a gyűjteménybe, megtalálható a katalógus alapján. A válasz: ez így is van meg nem is. Valóban mindennek van valahol, valamelyik gyarapodási naplóban vagy katalógusban nyoma, de a gyűjtemény fejlődése, változása nem egy befejezett, lezárt folyamat, hanem a jelenben is tart. A teljes gyűjtemény bármely részének közelebbi vizsgálata egyúttal a gyűjtemény történetének vizsgálatát is jelenti tehát. A könyvtárban őrzött emlékek, ha elkezdjük faggatni őket, elmondják magának az őrzésnek a történetét is. És ahány alkalommal nekifog valaki, hogy többet tudjon meg valami számára éppen fontos tárgyról vagy tárgycsoportról, annyiféle történet és értelmezés következik majd belőle.

Közelebbről nézve tehát Révay Ferenc könyvtárának sorsát a Széchényi-könyvtárba kerülése után, azt láthatjuk, hogy:

A hagyaték fényképeket tartalmazó köteteit a VIII. Art. 368 l jelzet alatt vették be a gyűjteménybe, az egyes tételeket további betűjelekkel különböztetve meg egymástól. A későbbi évtizedek során a gazdag kiállítású, díszes kötetek legtöbbjét új, Dm, azaz „díszmű” kezdetű jelzettel látták el, néhány darab azonban megmaradt a régi jelzeten.

A Dm 111, eredetileg VIII. Art. 368 l jelzetű Cairo 1871 című album eredeti, kézzel írott katalóguscédulájának fénykép-reprodukciója

A Fényképtár 2007-es megalakulását követő időszakban az akkori gyűjteményvezető, Csillag Katalin fogott bele az OSZK-ban található fényképes albumok összeírásába, és az ő munkálkodása nyomán a Révay-albumok egy része átkerült a Fényképtár raktárába, egy másik részük viszont ottmaradt addigi őrzési helyén. Erre a félbemaradt folyamatra vetett fényt a közelmúltban az albumokig eljutó kutatási és feldolgozási-digitalizálási munka.
E „feltárások” eredményeként jelenleg tíz különféle fényképalbumot ismerünk Révay Ferenc hajdani könyvtárából. Ezek három típusba sorolhatók:

1) A már előzőleg is ismert három mellett további kettő, azaz összesen öt nagy méretű, nehéz, kemény fedeles, barna bőrborítású, sárgaréz sarkokkal és csatokkal ellátott album: Palestine 1869 [Dm 153], Constantinople 1869 [Dm 743], Egipte 1869 [Dm 744], Roma 1870 [Dm 146] és Cairo 1871 [Dm 111]. A belső előzéklap arannyal nyomott jelzése szerint ezek a bécsi August Klein, 1881-től Klein von Ehrenwalten (Rothenstein 1824–1890 Bécs) könyvkötő- és bőrdíszműves műhelyében készültek, aki az 1850-es évektől a leghíresebb, legnagyobb becsben tartott mester volt ezen a területen. Alkotásai a kisiparosi szintet túlszárnyalva divatformáló hatásúak lettek. Üzlete a belvárosi Graben 20. szám alatt helyezkedett el, és még az alapító halála után is az ő neve alatt működött. Rendszeres megrendelői között volt az európai elit számos képviselője, és a bécsi császári és királyi udvarnak is állandó szállítója volt; 1881-ben I. Ferenc József császártól nemesi rangot kapott.

2) Zöld, vaknyomásos díszű bőr mappa a nagy méretű kartonlapokra kasírozott fényképek egyben tartására: Algéria [Dm 154], Egyiptom [Dm 488], és valószínűleg a Mekka és Medina-sorozat is.

• 
• 
• 

Ezekhez hasonló, de dísztelen, és valamivel nagyobb méretű mappa tartalmazza a személyes és családi témájú, különféle méretű, technikájú és korú vegyes fényképeket is [Dm 870].

3) Egy, az első pontban felsorolt köteteknél kisebb, fekete bőrkötésű, címlapján üres címerpajzzsal díszített klasszikus, „ablakos” fényképalbum a szűkebb és a nagyobb család tagjainak, ismerősöknek, barátoknak képmásaival. Az ebben látható személyek nagy része még azonosításra vár, de már így is szolgált néhány érdekes felfedezéssel ez a portrégyűjtemény – erről majd egy következő blogbejegyzésben lesz szó.

• 
• 

 A továbbiakban az egyiptomi fényképeket tartalmazó albumokat vesszük közelebbről szemügyre.

II. Az egyiptomi témájú albumok 

A felsorolásból kiderülhetett, hogy három ilyen is van; és a kizárólag egyiptomi felvételeket őrző albumokon kívül a családi fényképek némelyikén is felbukkannak oda kapcsolódó egyének. A blog első részében még csak a Cairo 1871 címet viselő fényképalbum szerepelt, azóta került mellé az Egipte 1869 és a cím nélküli, zöld borítós mappa. Az évszámok arról tanúskodnak, hogy Révay számára bizonyára igen fontos emlékképeket 34–35 évesen vásárolta egy Földközi-tenger környéki utazás során, amely talán első jelentősebb külföldi útja volt. Az 1869-es év megjelenése a palesztinai, konstantinápolyi és első egyiptomi albumon mindenesetre egyetlen, többállomásos, hosszabb utazást sejtet. A későbbi évszámok, illetve a dátum nélküli albumok azt az életrajzi információt – feltételezést – erősítik, hogy később ismételten útra kelt (1870-ben Rómába utazott), illetve hosszabb időt is eltöltött Egyiptomban, vagy több ízben is elutazott oda az 1870-es években, vagy esetleg még az 1880-as években is. Konzulátusi megbízatása viszont nem támasztható alá forrással: könnyen lehet, hogy egyszerűen magánemberként tartózkodott Kairóban. A drága, masszív kötetek arra a szándékra mutatnak, hogy Révay tartós formában szerette volna megőrizni a távoli tájakon beszerzett fényképeket, amelyek így könyvtárának ékeivé válhattak.
Valamennyi albumra, így az egyiptomi témájúakra is igaz, hogy a bennük található nagy méretű, kartonra kasírozott albuminképek a tágabb térségben legismertebb korabeli fényképészek felvételei közül valók. Fényképeiket ma számos köz- és magángyűjteményben megtalálhatjuk, de nem feltétlenül ilyen igényes kialakítású kötetekben, hanem akár laponként vagy szerényebb albumokban, és nem biztos, hogy mindegyik képből sok példány létezik. A szignált, esetenként sorszámot és címet is viselő képeknél egyértelmű a szerzőség. Ezek mellett jó néhány jelzetlen fénykép is helyet kapott az albumokban – a Palestine 1869 40 fényképének kb. fele, a Cairo 1871-ben található 100 kép túlnyomó része szignó nélküli – ám ez nem zárja ki, hogy akár ugyanazok a fényképészek is lehettek az alkotók. Az Egipte 1869-album 81 képéből a legtöbb felvételen Wilhelm Hammerschmidt (Berlin 1822 – 1887 Friedrichshagen) szignója és számozása fedezhető fel, aki 1860-ban nyitott fényképész műtermet Kairóban, és a következő néhány évben itt működött. Felvételei tanúsága szerint Alexandriába, Felső-Egyiptomba és a mai Szudán területére is eljutott, de fényképezett a mai Izrael területén is, amint azt a palesztinai albumban láthatjuk majd a következő részben.

• 
• 
• 

Az album kb. kétharmadát ókori egyiptomi emlékek látképei foglalják el. Ha igaz, Hammerschmidt 1863-ban már újra Berlinben volt, és fényképészként többé nem is telepedett le másutt, tehát egyiptomi és közel-keleti képeit ez előtt kellett, hogy készítse. Rajta kívül Henri Béchard (működött az 1870–80-as években Egyiptomban) és Pascal Sébah (Konstantinápoly/Isztambul, 1823–1886) jelzett képei szerepelnek az egyiptomi albumokban. Béchard kairói működésének első ismert évszáma éppen 1869, tehát Révay, úgy látszik, a fényképész legkorábbi kuncsaftjai között lehetett. Pascal Sébah Konstantinápolyból indult 1860 táján, majd ennek fellendülését követően kairói műtermet is nyitott 1873-ban; érdekes módon néhány felvétele megtalálható már a Cairo 1871 című albumban is. Minthogy az ő egyiptomi fényképei nagyobbrészt a zöld bőrmappában találhatók, ezt az albumot feltehetően az 1870-es években állította össze a gyűjtő. Ugyanebben a mappában találkozunk olyan típusú képekkel is, amelyek a Cairo 1871 című, elsősorban a mamluk-kori épületeket és a sűrűn beépített város utcáit bemutató albumból feltűnően hiányoztak: zsáner- és életképekkel, egyiptomi „típusok” portréival. Ezek egyik alkotója a magyar Otto Schoefft (1833–1900 körül) volt, esetenként az 1858–65 körül vele együtt dolgozó társával, Carlo Nayával.

• 
• 
• 

Otto Schoefft volt a készítője annak a vizitkártya-méretű csoportképnek is (FTA 1910), amely e blogbejegyzés első részének illusztrációi között már megjelent, Négy egyiptomi férfi címmel. Végül pedig egy meglepetés, amelyet az Egipte 1869-album legelső oldalára illesztett felvétel hozott megoldásként a vegyes mappából előkerült hiányos csoportképhez (l. ugyancsak az első részben), de egyúttal rögtön újabb feladványt is adva. Itt, a teljes képen végre láthatjuk ugyanis, hogy ki ül a széken, szürke puhakalapjával a kezében, négy afrikai (három núbiai és egy egyiptomi?) férfi társaságában, de kiléte egyelőre kérdés, miként a társait sem lehetett még azonosítani.. Révay eddig biztosnak vehető képmásai ismeretében bizonyos, hogy ez nem ő. Talán egy jóbarátja vagy rokona lehet? A csoportkép jelentőségét mindenesetre világosan érzékelteti, hogy az album főhelyén kapott helyet.

Férfiak csoportképe az Egipte 1869 (Dm 744) albumból

Köszönöm Elbe Istvánnak a sok fontos és érdekes információt a könyvtár történetéről, Révay Ferenc albumairól és a Kisnyomtatványtárban található szekrénykéről.

Felhasznált irodalom:

• Mészáros, Ágnes: Otto Schoefft in Egypt: A Photographer from Hungarian Painters Dynasty. In. Adéla Jůnová Macková, Lucie Storchová, Libor Jůn (eds.): Visualizing the Orient: Central Europe and the Near East in the 19th and 20th centuries, Prague, Academy of Performing Arts in Prague (AMU), Film and TV School of Academy of Performing Arts in Prague (FAMU), 2016, 193–214. (Egypt and Austria X.) [Otto Schoefftről]

Sebő Judit (Történeti Fénykép- és Videótár)

A sorozat további részei: 1. rész; 3. rész

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre egyet-egyet blogunkban. A sorozat ötvenhatodik részében Szemerédi Ágnes „A fényképészet úttörői” című alsorozatában Uher Ödön munkásságát mutatja be.

Id. Uher Ödön fényképész, filmgyáros és rendező 1859-ben született Nagyszebenben. A legkorábbi források szerint első műtermét 1891-től működtette Nagykanizsán. Később, az 1890-es évek végétől a Haris-bazár épületében, a Kossuth Lajos utcában alapította meg korának egyik legszebb és legmodernebb fényírdáját Budapesten. Uher Pestre településével nagykanizsai birodalmát Mathea Károly Eperjesen született fényképész vette át (Uher utódaként hirdette magát, egy ideig együtt dolgozhattak). Műtermében Uher igyekezett nemzedéke más jeleseihez hasonlóan (Erdélyi Mór, Jelfy Gyula) egyéni világítási rendszert kialakítani.

• 
• 
• 

Az 1890-es évektől maradtak fenn tőle a Nemzeti Színházban, illetve a Népszínházban fellépő színészekről készített fényképei, melyek rendszeresen jelentek meg a Vasárnapi Újságban. Publikálták többek között Márkus Emíliáról, Z. Bárdi Gabi operettprimadonnáról készült képeit is. Az ezredéves kiállításon Küry Klára színésznőről készített nagy méretű portréjával mutatkozott be. Küry a századforduló ünnepelt csillagja volt, aki népszerűségben Jászai Marival, Blaha Lujzával és Fedák Sárival vetekedett. 1894 és 1909 között a korszak ismert fényképészei közül többeket megihletett, többek között Strelisky Sándort, Kossák Józsefet és Goszleth Istvánt. Uher 1900-ban kapta meg a császári és királyi udvari fényképész címet.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Az első szakmai alapon létrejött fényképész szervezet, a Fényképész Ifjak Önképző és Segély Egylete 1885-ben jött létre, melynek Mai Manó volt az egyik alapító tagja. Nem sokkal ezt követően, Uher 1905. november 20-án találkozót hívott össze a főváros önálló üzlettel bíró fotográfusai számára, amelyen már egy komolyabb szakmai egyesület alapítását indítványozta. A találkozón, amelyen mintegy hetven meghívott vett részt, Uher kifejtette, hogy időszerű volna, ha a magyar fényképészek – a szakma fejlesztése és saját érdekeik hathatósabb előmozdítása céljából – egyesületet alakítanának. A Magyar Fényképészek Országos Szövetségének alakuló közgyűlését 1906. január 5-én Mai Manó választmányi tag lelkesítő beszéde nyitotta meg. Az egyesület első elnöke Uher lett, alelnökeinek Klösz Györgyöt és Erdélyi Mórt választották meg.
A szövetség elhatározta az első szakorgánum megteremtését is. Így jött létre a Mai Manó által alapított, hat évig működő A Fény című újság. A lap 1906-ban megjelent első számának bevezetőjében a Magyar Fényképészek Országos Szövetségét nevezték a fényképészek első fénysugarának. A Fény fontos szerepet töltött be a művészfotográfia elismertetéséért vívott küzdelemben és krónikása volt a fényképészeti szakma és az amatőr fényképezés történetének is. Az első szám bevezetője hivatkozik az 1902-ben keletkezett rendeletre is, amely kivonta a fényképészetet az ipartörvény rendelkezései alól: „Nem vagyunk művészek, mert csak nem régen lettünk degradálva, de még iparosok sem vagyunk egészen, mert sem iparhatóságunk nincs, szakiskolánk nincs, állásunkat védelmezni testületünk sem volt”. Ugyanakkor kijelentette, „hogy művészetnek sem tekinthető, miután annak művelése szakszerű tanulás útján hosszabb-rövidebb idő alatt elsajátítható”. Az országos szövetség szakiskolai fotóstanfolyamai az 1910-es években indultak be, Mai Manó és Uher Ödön szervezésében. Ezt követően – a szakiskolára hivatkozva – az iparosok egyre türelmetlenebbül sürgették az iparűzés képesítéshez való kötését, azaz a „kontárkérdés megoldását” a kisipart egyébként is támogató kormányzattól. A hivatalos válasz sokáig váratott magára: a kereskedelemügyi miniszter 1920-ban adta ki a „fényképész-iparnak a képesítéshez kötött iparágak közé sorozásáról” szóló rendeletét.

Folytatjuk…

Források:

• Tőry Klára: Mai Manó élete és ritkán látott felvételei. In. A Mai Manó Ház blogja. 2018. november 13.
• Bata Tímea: Fotográfiák vidéki gyűjteményekben. 2. rész: Zala megye. In. Fotóművészet, 2012. 4. szám
• Bán András: A dilettáns művészkedés újabb játszóterévé ne avassák! In. Magyarország a XX. században, III. kötet, Kultúra, művészet, sport és szórakozás, szerk.: Kollega Tarsoly István, Szekszárd, Babits, 1996–2000.
• Uher Ödön. In. Magyar életrajzi lexikon 1000–1990, főszerk.: Kenyeres Ágnes, Budapest, Akadémiai, 1967–1994.
• Szilágyi Gábor: Magyar fotográfia története. A fémképtől a színes fényképig. Magyar Filmintézet, Budapest, 1996., 76, 229, 237, 308. o.

• Vasárnapi Újság, 45. évf., 52. sz., 1898. december 25., 918–919.

Szemerédi Ágnes (Kutatásszervezési Osztály)

A fényképészet úttörői című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész; 57. rész; 58. rész; 59. rész; 60. rész; 61. rész; 62. rész; 63. rész; 64. rész; 65. rész; 66. rész; 67. rész; 68. rész; 69. rész; 70. rész; 71. rész; 72. rész; 73. rész; 74. rész; 75. rész; 76. rész; 77. rész; 78. rész; 79. rész; 80. rész; 81. rész

 

Isoz (D’Isoz) Kálmán, a magyar zenetörténet neves kutatója, a Zeneműtár megszervezője és első vezetője volt. Folytatjuk pályáját bemutató blogbejegyzésünket.

A könyvtár, mely más nemzeti közgyűjteményekkel egyetemben a klebelsbergi kultúrpolitika értelmében közművelődési feladatokat is ellátott. Hóman Bálint szavaival:

Így történt 1922-ben is, amikor nagyszabású emlékkiállítással csatlakozott a Petőfi-centenárium programsorozatához. A zenei tárlók remek elrendezése Isoz érdeme volt:

E tárlat anyaga szolgált Isoz néhány évvel később megjelentetett Petőfi-bibliográfiájához, mely önálló kiadványként a (sorozatnak tervezett) Magyar zeneművek könyvészete első és egyetlen darabja lett. A kötet könyvészeti szempontból is különösen jelentős, mivel 1920 és 1934 között ez volt az egyetlen olyan szakbibliográfia, amely a könyvtár saját kiadásában jelent meg. Az adattár tanúsága szerint a legtöbb szerzeményt Bognár Ignác írta, ezek közül a Fürdik a holdvilág… egy variánsa meghallgatható a Színháztörténeti és Zeneműtár Hangtár adatbázisában.

• 
• 
• 
• 

Isoz megkérdőjelezhetetlen szakmai tekintélyét tovább öregbítette a főváros félévszázados jubileuma tiszteletére készült, 1926-ben megjelent Buda és Pest zenei művelődése (1686–1873) című, többkötetesre tervezett munkájának első része. A korábban alig ismert adatokat feltáró munkáért a Magyar Tudományos Akadémia 86. közgyűlése a főváros történetét új eredményekkel megvilágító dolgozat jutalmazására kitűzött székesfővárosi, egymillió koronás díjat egyhangú döntéssel neki ítélte.

Isoz Kálmán: Buda és Pest zenei művelődése (1686–1873). 1. köt., Budapest, Budapesti M. Népszínházi Bizottmány, 1926. – Törzsgyűjtemény

Többek között ez, de az 1927-ben Frankfurt am Mainban megrendezett Musik im Leben der Völker című nagyszabású zenei kiállítás figyelemfelkeltő magyar tárlatának kedvező nemzetközi fogadtatása ugyancsak nagyban hozzájárulhatott ahhoz, hogy amikor 1928 folyamán – a könyvtár szervezeti felépítésében tervezett változtatások kapcsán – napirendre került a zenei osztály bővítésének-átalakításának kérdése, a vezetőség megfontolta Isoz korábban már többször megfogalmazott javaslatait, s azokat szem előtt tartva:

A megnövekedett feladatok ellátására Isoznak mindenképpen szüksége volt hozzáértő munkatársakra. Ezért egyik első igazgatói intézkedésével javaslatot tett Lajtha László zeneszerző és népzenekutató, nyugalmazott múzeumi igazgatóőr mielőbbi reaktiválására, aki korábban a már dolgozott a Néprajzi Gyűjteményben.

dr. Lajtha László munkásdágának bekapcsolása a Zenetörténeti Osztály célkitűzéseibe. Isoz Kálmán Hóman Bálinthoz, a Nemzeti Múzeum főigazgatójához intézett levelének fogalmazványa, 1929. XII. 5. – Színháztörténeti és Zeneműtár

Lajtha 1930 elejétől „díjtalan minőségben” heti három délelőttön dolgozott a népzenei anyagokkal, azonban további tíz hónapnak kellett eltelnie, mire Isoz közvetlen beosztottat is kapott Bartha Dénes személyében, aki a Collegium Hungaricum ösztöndíjasaként a berlini egyetemen zenetudományt hallgatott, s a szakma legnevesebb képviselőinek vezetésével doktorált. A fiatal tudós – mint első osztályú segédtiszt a X. fizetési osztályban – hivatalosan 1930 októberétől (gyakorlatilag a következő év elejétől) kezdte meg szolgálatát. Munkába állásával Isoz immár hozzákezdhetett az addigi nyilvántartási rendszer korszerűsítéséhez, s a mindenkori kutatók munkájának megkönnyítésére olyan új katalógusokat tervezett, amelyek rögzítik a magyar dalok (népdalok, műdalok, áriák) költőinek szövegíróinak személyét, illetve lehetővé teszik a szövegkezdő sorok szerinti keresést. A munka gyakorlati részét fiatal beosztottjára bízta, aki rendkívüli szorgalommal és tudományos alapossággal látott hozzá a megvalósításhoz. A munka első szakasza – mely az 1928-ban ajándékkén megkapott 70 kötetes, úgynevezett Hajós-gyűjtemény anyagának feldolgozását tűzte ki célul – 1933-ra fejeződött be, nagyságrendjének érzékeltetésére pedig álljon itt néhány adat Bartha 1932-ben készült munkajelentéséből:
„A Hajós gyűjtemény anyagából készült és a betűrendbe beosztatott: 8615 kartotéklap a dalkezdet mutatóhoz (ebből 3082 az év első 2619 az év második negyedében) 2443 kartotéklap a dalszerzők mutatójához. E mellett a kötelespéldányok anyagából készült (a rendszeres szerzőkatalogizálás mellett) 368 kartotéklap a dalkezdet-mutatóhoz, 1746 szövegíróhoz.”

A „Hajós-gyűjtemény konkordanciája”. A gyűjtemény Bartha Dénes által készített táblázat első oldala, amely feltehetően praktikus okokból készült a zenei osztály nyomtatott törzsanyagában már megtalálható kották (Musica practica) jelzeteihez. – Színháztörténeti és Zeneműtár, Bartha-hagyaték

Isoz gyűjteményfeltáró és gyűjteménynépszerűsítő törekvéseinek további fontos állomása volt, hogy a hivatalos kulturális kormányzat támogatásával 1929-ben megindított új zenei folyóiratban a Muzsikában rendszeres publikációs lehetőséghez jutott. A Nemzeti Múzeum Zenei Osztályának közlései címmel jelentkező rovatban elsőként a gyűjtemény gyarapodásáról olvashatott az érdeklődő, később pedig számos érdekes, újonnan felfedezett dokumentumot – többnyire zenei tárgyú levelet közölt.

• 
• 
• 
• 

Ugyancsak ezeknek az éveknek az eredménye volt régóta dédelgetett álmának megvalósulása is: a Musicologia Hungarica: A Magyar Nemzeti Múzeum Zenetörténeti Kiadványai című sorozat megindítása. A sorozat első három kötete 1934 és 1936 között látott napvilágot, a hazai és nemzetközi zenetudomány elismert kutatóinak: Bartha Dénesnek, Gombosi Ottónak és Gárdonyi Zoltánnak egy-egy munkáját megjelentetve.

• 
• 

Az 1930-as évek első felére Isoz Kálmán kitartó munkája meghozta gyümölcsét. Szakmai tekintélye, tudatosan épített kapcsolatrendszere, s nem utolsó sorban munkatársai – Lajtha László és Bartha Dénes – kiváló zenei felkészültségének köszönhetően az általa vezetett zenei gyűjtemény jelentős hazai és külföldi elismerésre tett szert. A Zenetörténeti Osztály immár magában hordozta egy hazai zenetudományi kutatóközpont kibontakozásának lehetőségét is, hogy ismét Hóman Bálintot idézve:

Ám az 1934-es esztendő első hónapjaiban végbemenő kultúrpolitikai változások, a Nemzeti Múzeum jogállásának módosulása, közelről érintették a Széchényi-könyvtárat is. Az újabb szervezeti átalakítás során az egymástól addig független osztályigazgatóságokat ismét egyetlen főigazgatóság alá rendelték, s ennek következtében megszűnt a Zenetörténeti Osztály is: a néprajzi és a történeti osztály zenei részei leváltak, a korábban volt Zenei Osztály pedig – immár Zeneműtár néven – „visszatért” a Széchényi könyvtárba, s a Muzeális tárak egyike lett. Vezetését Lavotta Rezső vette át. Lajtha László a Néprajzi Gyűjteményben, Bartha Dénes pedig a Történeti Osztályban folytatta tovább múzeumi szolgálatát. Isoz Kálmánt igazgatói címmel és jövedelemmel nyugdíjazták, s ezt követően a Zeneművészeti Főiskola újonnan kinevezett főigazgatója, Dohnányi Ernő kérésére az intézmény titkárává nevezték ki. Sokrétű adminisztratív munkája mellett továbbra is maradt ideje zenetörténeti kutatásaira: több Liszt-tanulmánya jelent meg a főiskola évkönyveiben. A fesztelen, kedves modora és kitűnő humora miatt sokak által Kálmán bácsinak nevezett Isoz remek munkakapcsolatot alakított ki felettesével, s amikor a zeneszerző 1943-ban végleg lemondott tisztségéről, vele együtt ő is megvált az állásától. Bizonyos, hogy Isoz iránt érzett megbecsülése is közrejátszott Dohnányi azon döntésének meghozatalában, miszerint a II. világháború végén a hazáját elhagyó, s haláláig emigrációban élő zeneszerző Magyarországon marad szellemi javait a Nemzeti Múzeumban (pontosabban annak a könyvtárában) kívánta elhelyezni. Köztük van Dohnányi Ernő egyik leggyakrabban játszott kompozíciója, melyet a zeneszerző 1922-ben ajándékozott a Nemzeti Múzeum könyvtárának:

Dohnányi Ernő: Suite für Orchester, fis moll, op.19. (Grünewald, 1909). Az autográf partitúra első oldala. – Zeneműtár, Ms. mus. 747. A kéziratot a zeneszerző Isoz Kálmán kezdeményezésére 1922-ben helyezte el a Széchényi-könyvtárban.

Isoz Kálmán élete végéig hű maradt az „öreg Müzéhez”. Ha Rákosligeti otthonából beutazott a fővárosba, sűrűn felkereste egykori munkahelyét: a múzeum földszinti büféjében megivott egy erős feketét, majd meglátogatta a Zeneműtárat, ahol fiatal kollégáinak színes történeteket mesélt a huszadik század első évtizedeinek múzeumi-könyvtári mindennapjairól. Életének hetvennyolcadik esztendejében, 1956. június 6-án hunyt el.

Blogbejegyzésünk első része itt olvasható.

Kelemen Éva (Színháztörténeti és Zeneműtár)

Isoz (D’Isoz) Kálmán, a magyar zenetörténet neves kutatója, a Zeneműtár megszervezője és első vezetője volt.

Isoz (D’Isoz) Kálmán (1878–1956)

Francia eredetű családból származott: édesapja (Chateau-d’Oex-i) Isoz F. Sideon az 1850-es években telepedett le Magyarországon, és mind francia nyelvtanárként mind pedig fordítóként jelentős társadalmi megbecsülésnek örvendett. Több kiadást megért „Französische Conversations-Grammatik”-ja mellett költeményei is megjelentek, melyek közül néhányat Philippe Fahrbach jun. zenésített meg.

• 
• 
• 
• 
• 
• 

Isoz kereskedelmi iskolai tanulmányai befejezése után eleinte banktisztviselőként dolgozott, s mellette zeneileg képezte magát: a Nemzeti Zenedében Aggházy Károlynál tanult zongorázni. 1900-ban került a Nemzeti Múzeumba, és a következő tíz évben fokozatosan haladt előre a ranglétrán: igazgatósági írnok, tollnok, másodtitkár, majd 1911-től titkár lett. Az adminisztratív teendők példaszerű ellátása mellett érdeklődése igen korán a magyar zenetörténeti és zenei-művelődéstörténeti kutatások felé fordult: Erkel Ferenc születésének századik évfordulójáról több előadással, írással (Erkel és a szimfonikus zene) emlékezett meg (l. Erkel Ferenc-emlékkönyv, szerk. Fabó Bertalan, Budapest, Pátria Ny., 1910, 125–156.), s ő rendezte a Múzeum 1911-es nagyszabású centenáriumi Liszt Ferenc-emlékkiállítását is:

Mindössze huszonöt esztendős volt, amikor 1903-ban Mészáros Imrével, a Filharmóniai Társaság elnökével együtt megjelentette első fontos munkáját, A Filharmóniai Társaság múltja és jelene, 1853–1903 című művét. A fényes kiállítású, számos képet és fakszimilét tartalmazó kötet a társaság megalapítása körüli események bemutatásán túl ötven esztendő részletes hangversenyműsorát, a közreműködő karmesterek és szólisták teljes névsorát is közölte, de egyéb fontos kiegészítő írásokat, életrajzokat, eseménynaptárt, méltatásokat is tartalmazott.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Szerteágazó múzeumi szolgálata mellett Isoz beiratkozott a budapesti Tudományegyetemre is, bölcsészeti tanulmányait azonban a Nagy Háború miatt egy időre meg kellett szakítania. Szavaival szólva e „világégés és vérözön éveit” becsülettel végigszolgálta, helytállásáért a „koronás arany érdemkereszt a vitézségi érem szalagján” kitüntetésben részesült. Végül 1921-ben, negyvenhárom esztendős korában doktorált, tudománytörténeti szempontból úttörő jelentőségű disszertációja Latin zenei paleográfia és a Pray kódex zenei hangjelzései címmel 1922-ben jelent meg.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Ezekben az években fejezte be a Kézirattárban őrzött zenei levelek tudományos feldolgozását is. Munkájának eredményeiről beszámoló első, rövid közleménye a Magyar Könyvszemle 1919. évi összevont számában A Múzeum könyvtára zenei kéziratainak jegyzéke címmel jelent meg. A teljes Jegyzéket önálló sorozatként, a Könyvtár Címjegyzékeinek VI. köteteként  adták ki. Az első füzet 1921-ben, a második 1923-ban, a harmadik 1924-ben látott napvilágot, s 1449 zenei levél regesztaszerű leírását tartalmazza. A könyvtár zenei gyűjteményeinek gondozását 1924 elején vette át, s néhány hónap múlva, május 1-vel – a könyvtár keretein belül és annak anyagára épülve – megalakult a Zenei Osztály.

Isoz, immár mint főkönyvtáros (amely átsorolás a korábbi múzeumi főtitkári rangjához képes visszalépést jelentett, hiszen a könyvtár ebben az időben a Nemzeti Múzeum egyik osztálya volt csupán), a hivatalos megalapítást követő években azon munkálkodott, hogy gyűjteményének az intézményen belül, de azon kívül is rangot és elismertséget szerezzen. Minthogy önálló javadalmazással (azaz saját költségkerettel) az osztály éveken át nem rendelkezett, a tervszerű állományépítés nehézkes volt, az osztály anyaga legfőképp ajándékozás útján gyarapodott. Isoz minden lehetőséget kiaknázott annak érdekében, hogy minél nagyobb számban összegyűjtse a hazai zeneszerzők kottakéziratait, melyeket a komponisták saját kezű aláírással ellátott arcképeivel egyetemben tervezett az utókor számára megőrizni. A korszak művészeinek jelentős hányada – akár az Isoz iránti személyes megbecsülés és tisztelet okán, akár mert felismerte kottái méltó körülmények közötti megőrzésének fontosságát – örömmel adott kompozíciót az Zenei Osztály számára.

• 
• 

Blogbejegyzésünk második része itt olvasható.

Kelemen Éva (Színháztörténeti és Zeneműtár)

A fenntartható társadalmi berendezkedéshez eljutni az egyik, ha nem a legösszetettebb feladat az emberiség számára. Egy blogbejegyzésben csak néhány gondolatot tudunk kiragadni a szerzők közgazdaságtant, pénzrendszert érintő reformjavaslatai közül.
E rész elolvasása előtt érdemes megismerni a sorozat első két részét! Az első rész és a második rész itt olvasható.

Zsolnai László: Másként gazdálkodás 1989. – Törzsgyűjtemény

Stiglitz, Joseph E.: A globalizáció és visszásságai, Budapest, Napvilág, 2003. – Törzsgyűjtemény

Joseph E. Stiglitz a szabad piac mellett az állam fokozott beleszólása, illetve a nemzetközi gazdasági szervezetek átláthatósága, demokratizálása mellett érvel:

Kiszely Károly: A gyilkos kamat. Környezetvédelmi alapismeretek – másképpen, Budapest, Harmadik Part Alapítvány, 1995. – Törzsgyűjtemény

Kiszely Károly teológus, környezetvédelmi aktivista szintén a demokratizálás segítségével javasolja az általa bajok forrásaként értelmezett kamatos pénzrendszer átalakítását:

David C. Korten: Gyilkos vagy humánus gazdaság, Budapest, Kairosz, 2009. – Törzsgyűjtemény

Korten paradigmatikus javaslata szerint a gazdaság a természet egy alrendszere. Így ír:

Gesell, Silvio: A természetes gazdasági rend szabadföld és szabadpénz révén [Piliscsaba], Kétezeregy K., 2004. – Törzsgyűjtemény

Silvio Gesell szerint ellentmondás van az anyagi javak folyamatos értékvesztése, romlékonysága és a pénz elvont értékállósága között, és ezért a pénzt negatív kamattal kellene sújtani. Ez elég meghökkentő elsőre, bár elveit először 1916-ben írta le ekképpen:

Egyes szerzők szerint a nemzetállamoktól indokolatlanul von el hatalmas összegeket, és destabilizáló hatású, amikor pénzügyi szereplők milliós összegekkel végeznek többszörös pénzváltást, pusztán abból a célból, hogy az egyes valuták értékingadozásait kihasználva realizáljanak jövedelmet:

A csekély mértékű Tobin-adó a reálgazdaságban szükséges pénzmozgásokat nem akadályozná, pusztán a spekulatív pénzmozgások elé gördítene akadályt.
Lietaerék sok izgalmas elméleti és gyakorlati megoldásjavaslatot sorolnak fel, mi most egy úgynevezett fa-részvényről szóló bekezdést idézzünk fel ezek közül:

A Magyar Természetvédők Szövetségének éghajlatvédelmi javaslatában kombinálják a zöld pénzt egy kvótarendszerrel, amely a fosszilis erőforrásokhoz köti a működő tőke maximális mennyiségét, ezzel küszöbölnék ki, hogy a gazdaság túlterjeszkedjen a természeti határain:

A gazdaságot legtöbben szinte „természettől adottan” megváltoztathatatlannak képzelik. A fenti szerzők nyomán láthatjuk, hogy ez egy nagyon is emberi találmány és nagyon is izgalmas, új utak körvonalazódnak benne…

Összeállította: Gondos Gábor

A sorozat első két része 2021. április 22-én, a Föld napján, illetve május 15-én, a nemzetközi klímaváltozási akciónapon jelent meg.

Hunyadi János ábrázolása Thuróczy János Chronica Hungarorumában (Augsburg 1488) maradt ránk, a gubernátorrá választását leíró fejezet élén. A nyomtatvány e gyönyörűen festett díszpéldánya minden bizonnyal Mátyás részére készült a budai könyvfestő műhelyben.

Johannes Thuróczy: Chronica Hungarorum Inc. 1143. Augsburg 1488. – Régi Nyomtatványok Tára. A kép forrása: Bibliotheca Corvina Digitalis honlap

Hunyadi János (1395–1400 között – 1456. augusztus 11.) kormányzóvá választása az első olyan alkalom volt a magyar történelemben, amikor az országgyűlés kifejezetten kormányzói (gubernátori) méltósággal ruházott fel valakit. Ekkor ugyan volt törvényesen megkoronázott királya az országnak, a hatéves V. László, akit azonban gyámja, IV. Frigyes német király, a későbbi III. Frigyes német–római császár saját hatalmi érdekei miatt, a magyar koronával együtt fogva tartott, és nem engedett Magyarországra.
A kialakult különleges helyzet megértéséhez talán nem érdektelen röviden áttekinteni, hogy milyen közvetlen történelmi előzmények vezettek ehhez a szokatlan eseményhez, és hogyan fonódott ebbe bele Hunyadi életútja.
Az első Habsburg magyar király, Albert 1439-ben bekövetkezett halála után a Habsburg-párti magyar nemesek – már halála után megszületett – fiát, a későbbi V. Lászlót kívánták a trónra ültetni. A nagyobb erőt képviselő és a pápa által is támogatott németellenes párt ellenben a fenyegető török veszély miatt az ország kormányzását nem kívánta egy csecsemőre bízni, ezért nyomásukra a budai országgyűlés 1440. január 1-én III. Ulászló lengyel királyt választotta magyar királlyá, aki e néven első volt a hazai uralkodók között. Ő 1440. május 21-én vonult be Budára, törvényesen a Szent Koronával azonban soha nem tudták megkoronázni. Időközben ugyanis László anyja, Erzsébet régens királyné regényes úton, fia szárazdajkájának, Kottanner Jánosnénak a segítségével titokban elhozatta Visegrádról a koronát, majd a Habsburg-párti főurak támogatásával nem egészen háromhónapos fiát 1440. május 15-én Székesfehérvárott Szécsi Dénes esztergomi érsekkel királlyá koronáztatta.
A királyné a gyermekkirállyal Pozsonyba menekült, és elutasította a rendek azon kívánságát, hogy házasodjon össze Ulászlóval, fiát pedig a magyar koronával együtt Frigyes gondjaira bízta. A hozzá hű nemesek uralma csupán az ország nyugati és északi részére korlátozódott. Az ország nagyobb része a hamarosan – alkalmi koronával, és szintén az esztergomi érsek által Székesfehérváron – megkoronázott Ulászlót támogatta, a tényleges hatalmat egészen haláláig ő gyakorolta.
A Hunyadi család eredetéről kevés pontos adat áll rendelkezésre, annál több legenda keletkezett ezzel kapcsolatban. Annyi tudható, hogy János apja, Vajk a Havasalföldről került Magyarországra. Az első ismert bizonyos adat, hogy 1409-ben megkapta Zsigmond királytól az erdélyi Hunyad (Vajdahunyad) birtokát. Hunyadi János 1395 és 1400 között születhetett. Az ifjú Ozorai Pipo, Lazarevics István szerb despota, a Csákiak és Újlakiak szolgálatában kezdte meg pályáját. Ekkoriban szerezhette első tapasztalatait a törökök elleni hadviselésről. 1430 táján került Luxemburgi Zsigmond német-római császár és magyar király udvarába. 1431 decemberétől 1433 végéig pedig a milanói herceg szolgálatában módja nyílt a kortárs európai hadviselés megismerésére. A császár oldalán harcolt a huszita háborúkban, ahol újabb hadi tapasztalatokra tett szert.
Albert király halála után Ulászló megválasztásáért harcolt, döntő szerepet játszott a hatalmát véglegesen megszilárdító bátaszéki győzelmében. A király hálából 1441-ben Újlaki Miklóssal együtt kinevezte erdélyi vajdának, valamint temesi ispánnak és nándorfehérvári főkapitánynak, ezzel gyakorlatilag a déli határ védelmének irányítója lett. Pályája ettől kezdve meredeken ívelt felfelé. Szakítva elődei passzív védekezési módszerével, igyekezett támadólag fellépni a törökökkel szemben. Első jelentős sikerét 1442 tavaszán aratta, amikor súlyos vereséget mért egy Erdélyre tört török hadtest felett. A régóta nem tapasztalt keresztény győzelmek hatására fellángolt lelkesedést a lehető legszélesebb török ellenes európai összefogás megvalósítására igyekezett felhasználni. A leigázott balkáni népek és a pápa támogatását is élvező összefogás első eredménye az 1443 őszi–téli hadjárat volt. Az Ulászló vezette 30000 főből álló sereg komolyabb győzelmet ugyan nem aratott, sőt a Balkán hegységben a Zlatica-hágónál vereséget is szenvedett, de a kisebb sikerek során át ilyen mélyen török területre behatoló, és a visszavonulása során immár győzelmeket arató keresztény sereg megtörte az oszmánok legyőzhetetlenségének mítoszát.
Az újabb hadjárat élére maga a pápai legátus állt, és erőfeszítései eredményeképp Magyarország és a balkáni szövetségesei mellett Velencére és Burgundiára is kiterjedő nemzetközi koalíció jött létre, amely valóban felcsillantotta az oszmánok végleges kiűzésének reményét. Az ütőképesnek látszó szövetség láttán megrettent II. Murád szultán ígéretet tett Brankovics György szerb despotának az uralma alá hajtott szerbiai területek visszaszolgáltatására. A harcok beszüntetésében érdekeltté vált Brankovics pedig Hunyadi Jánost állította maga mellé oly módon, hogy az erdélyi vajdának ígérte magyarországi birtokainak jelentős részét, ha a királyt is meggyőzi. Fáradozása sikerrel is járt, az 1444. június 12-én Drinápolyban megkötött béke nyomán a szultán és Brankovics is végrehajtotta a megegyezést, azonban – talán a nemzetközi nyomás hatására is – Ulászló és Hunyadi ígéretét megszegve szeptemberben táborba szállt a török ellen.
A tárgyalások és a békekötés körüli hírek azonban elbizonytalanították a nyugat-európai szövetségeseket, ezért a velencei és burgundi hajók nem zárták le a tengerszorosokat, így a szultán jelentős erőket tudott átszállítani Ázsiából a Balkánra.
Ennek eredményeképp 1444 novemberében Várna mellett a keresztény sereg végzetes vereséget szenvedett a szultáni főerőktől, a király is itt lelte halálát.
Az országban belső zűrzavar lett úrrá. A nagy területeket uralmuk alatt tartó főurak tovább növelték hatalmukat. V. László gyámjaként Frigyes is beavatkozott a belpolitikai eseményekbe, sorra elfoglalta a nyugati határszél várait. Szlavóniában tovább terjeszkedtek a Cilleiek, a Felső-Magyarországon uralkodó cseh Jan Giskra meghódította a Szepességet is, és mindeközben annak is fennállt a lehetősége, hogy a török bosszúhadjáratot indít az ország ellen.
A hazatérő Hunyadi ugyanakkor a Brankovics Györgytől szerzett birtokok révén az ország egyik legnagyobb földesurává vált, és a tragikus kudarc ellenére megtartotta befolyását.
A polgárháborús helyzet és az interregnum azonban egy idő után senkinek nem kedvezett. Az 1445. áprilisi országgyűlésen minden jelentős hatalmi tényező a megegyezésre és a központi hatalom formális helyreállítására törekedett. Úgy döntöttek, amennyiben a király május 30-ig nem tér haza (holttestét ugyanis nem találták meg, így nem volt minden kétséget kizáróan bizonyítható halála), Lászlót a magyar rendek királyuknak ismerik el. Frigyes azonban nem engedte szabadon a még mindig gyermek királyt. Ezért a rendek a következő évben addig ismeretlen módon oldották meg a hatalom kérdését: kormányzóvá választották Hunyadit, aki nemcsak pártja, hanem a nemesség általános bizalmát is élvezte, és nem utolsó sorban óriási birtokai révén az ország leghatalmasabb embernek számított. Vereségei ellenére ezzel Hunyadi elért gyorsan emelkedő pályája csúcsára.
A kormányzóválasztást nagyszámú köznemes részvételével a rákosi országgyűlésen tartották meg. Az új kormányzó bizonyos megszorításokkal királyi hatalmat gyakorolt. 12 tagú, a két párt vezéreiből, főpapokból és bárókból álló tanácsot rendeltek mellé. A királyi jogkört a kormányzó és az országtanács együttesen helyettesítette, az országgyűlések törvényeit nem Hunyadi, hanem a rendek nevében tették közzé. Nem illette meg a királyok legfelső bíráskodási joga, hűtlenség miatt nem volt joga senkit elítélni, 32 jobbágyteleknél (azaz egy nagyobb falunál) nagyobb birtokot nem adományozhatott, és kikötötték, hogy adományait utólag a királynak meg kell erősítenie. A királyi jövedelmek kezelésében is megkötötték a kezét. E szigorítások ugyan nehezítették számára az ország rendjének helyreállítását, ő azonban nagy eréllyel vágott bele feladatába.
Heltai Gáspár krónikájának leírása Hunyadi kormányzóvá választását és annak közvetlen előzményeit némi kronológiai tévedéssel közli.

Heltai Gáspár: Chronica az magyaroknac dolgairol…, Kolozsvár, Heltai Gáspárné, 1575, 77. Részlet. – Régi Nyomtatványok Tára. A kép forrása: Magyar Tudományos Akadémia Könyvtár és Információs Központ. REAL-R – Régi könyvek és kéziratok

Elsőként Frigyes királyt igyekezett az az elfoglalt területek visszaadására kényszeríteni, ismét megpróbált leszámolni Cilleivel, és visszaszorítani Giskra hatalmát, minden esetben lényegében sikertelenül. 1448 őszén újra a török ellen indult, hogy Kasztrióta György (Szkander bég) albán felkelőivel szövetségben mérjen csapást az oszmánokra. Brankovics György ekkor látta elérkezettnek az időt, hogy bosszút álljon korábbi megaláztatásáért. Tájékoztatta II. Murád szultánt a tervről, aki így felkészülve a (második) rigómezei csatában október 17. és 19. között súlyos vereséget mért a magyar seregre, amely csaknem valamennyi vezérével együtt odaveszett. Maga a kormányzó ugyan túlélte a csatát, de útban hazafelé a despota fogságába esett, és csak súlyos feltételek árán szabadult. Pozícióját azonban az újabb jelentős kudarcok sem ingatták meg, hatalmát ügyes politikával, Újlakival és Garaival kötött szövetségével még növelni is tudta. A hármas liga különbékére lépett Frigyessel, Hunyadi az ország nevében belegyezett, hogy V. László 18 éves koráig az ő gyámsága alatt maradjon, és ezzel kezében maradjanak László osztrák tartományai, ő pedig viszonzásul elismerte a király nagykorúságáig Hunyadi magyar kormányzóságát.
Ennek végül az ausztriai rendek felkelése vetett véget. 1452-ben – mialatt Frigyes Rómában járt, hogy német-római császárrá koronáztassa magát – a rendek fegyvert fogtak ellene, és László szabadon bocsátását követelték. A hazatérő uralkodót Bécsújhelyen ostrom alá fogták, aki végül 1452. szeptember 4-én átadta Lászlót unokabátyjának, Cillei Ulriknak. A koronát és az elfoglalt magyarországi területeket azonban megtartotta magának.
V. László kiszabadulása után tehát ismét volt olyan törvényes magyar király, akit minden hatalmi csoport törvényesnek ismert el. Hunyadinak a kormányzóságról 1452 végén le kellett mondania. Kárpótlásul megkapta az ország főkapitánya címet, Pozsony kivételével megtarthatta az addig kezén lévő várakat, hivatalosan is megbízták az összes királyi jövedelem kezelésével. Örökbirtokul kapta továbbá az erdélyi szászok besztercei kerületét és ehhez a Beszterce örökös grófja címet. Az örökletes főúri címek addig nem voltak szokásban Magyarországon, rendkívüli kiváltságnak számított ennek megszerzése családja számára. Azaz az ország irányításában továbbra is megkerülhetetlen személy maradt.
Tovább erősítette befolyását az a rémület, amely Konstantinápoly 1453-as eleste után nemcsak Magyarországot, hanem az egész európai közvéleményt elfogta. A vesztes csaták ellenére az ország megvédését csak Hunyaditól várhatták. Hamarosan be is váltotta a hozzá fűzött reményeket. 1454 nyarán sikeresen szabadította fel a török ostrom alól a lerohant Szerbia fővárosát, Szendrőt.
Végül 1456. július 22-én került sor utolsó, talán legnevezetesebb, legközismertebb haditettére, a magyar végvárrendszer kulcsának, a török által ostromlott Nándorfehérvárnak a felszabadítására, amellyel mintegy 65 évre távol tartotta az Oszmán Birodalmat Magyarországtól. A győztes hadvezér augusztus 11-én a zimonyi táborban esett a járvány áldozatául.
E siker tette talán végképp legendássá nevét a későbbi századok során. Alakját Thuróczy János és Heltai Gáspár már idézett krónikája mellett többek között fia, Mátyás történetírójának, Antonio Bonfininak humanista történeti műve, Székely István magyar nyelvű világkrónikája népszerűsítette. Nagybáncsai Mátyás önálló históriás éneket szentelt tetteinek.

Nagybáncsai Mátyás: Hunyadi János históriája, [Debrecen], Komlós András, 1574. Címlap – Régi Nyomtatványok Tára. A kép forrása: OSZK Digitális Könyvtár

Személyét Arany János is megörökítette ismert Szibinyáni Jank című költeményében. Ha történetileg nem is teljesen pontosan, de a köztudatban neve máig visszhangzik a déli harangszóban.

Perger Péter (Régi Nyomtatványok Tára, Könyv- és Művelődéstörténeti Kutatócsoport)

Felhasznált irodalom:

Engel Pál: A Hunyadiak kora. In. Engel Pál, Kristó Gyula, Kubinyi András, Magyarország története, 1301–1526, Bp., Osiris, 2001, 193–213.

 

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre egyet-egyet blogunkban. A sorozat ötvenötödik részében Vasné dr. Tóth Kornélia, a Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár tudományos munkatársa „Ex libris gyűjtők, gyűjtemények” címmel indított alsorozatában a tárban található ex librisek készíttetői közül ezúttal H. Bezzegh Ernőt és gyűjteményét mutatja be.

Bezzegh Ernő (1901–1982) ceglédi agrármérnök, lelkes lokálpatrióta, a Hajniki Bezzegh család tagja volt.

H. Bezzegh Ernő ex librise. Várkonyi Károly fametszete (1975). Forrás: Palásthy Lajos ex libris gyűjteménye

Nyugdíjas korában, 1971. március 1-jén alakult meg Cegléden a helyi kisgrafikakör (Ceglédi Kisgrafika Barátok Köre, CKBK), melynek titkári tisztét Nagy László Lázár (1935–2019) grafikusművész töltötte be. A kör az 1970-es években volt a legaktívabb, az 1980-as évek elejéig tevékenyen működött.

Nagy László Lázár fametszete (1971). Forrás: Vasné dr. Tóth Kornélia: Nagy László Lázár kisgrafikai világa, Budapest, Országos Széchényi Könyvtár, 2018, 26. – Törzsgyűjtemény

Bezzegh Ernő mint alapító tag aktívan részt vett a kör programjaiban, a klubesteken, a tárlatokon, kirándulásokon. Rajta kívül említhető még Baldavári László (1926–2014) főkönyvelő, Bali Ferenc (1928–1997) pedagógus, Komáromi Imre (1938–1989) címfestő, Maczelka Tibor (1925–1978) könyvtáros, Mizser Mihály (1910–1995) asztalos és Pesti Antal (1913–2002) kereskedő neve. Baldavári László és Nagy László Lázár azért is kiemelendő a tagok közt, mert ők Cegléd díszpolgárai lettek. A kisgrafika-kedvelők a Kossuth Művelődési Központban havonta két alkalommal találkoztak, kiállításokkal, előadásokkal népszerűsítették az ex libris műfaját.

Bezzegh Ernő kisgrafikagyűjtővé válva több ex librist, alkalmi grafikát készíttetett elsősorban ceglédi művészekkel, Nagy László Lázárral, Gulicska Lőrinccel, Kaczur Györggyel és Király Lászlóval. Ex libriseinek fő témája Cegléd városa, illetőleg a családi vonatkozás. Nagy László Lázár egy 1971-es grafikája Bezzegh Ernő portréját ábrázolja.

Nagy László Lázár fametszete (1971). Forrás: Vasné dr. Tóth Kornélia: Nagy László Lázár kisgrafikai világa, Budapest, Országos Széchényi Könyvtár, 2018, 27. – Törzsgyűjtemény

A feleség, H. Bezzegh Ernőné részére szintén Nagy László metszett portrés ex librist, ahogy az édesapa, H. Bezzegh Pál (1857–1934) ceglédi főmérnök arcképét is ő örökítette meg egy in memoriam lapon. 1972-ben megmintázta a Hajniki Bezzegh nemesi család címerét fekete-fehér változatban: pajzsban koronán álló sas csőrében három stilizált liliomot tart, sisakdíszként is az utóbbi sasmotívum szerepel.

Nagy László Lázár fametszete (1972), Forrás: Vasné dr. Tóth Kornélia: Nagy László Lázár kisgrafikai világa, Budapest, Országos Széchényi Könyvtár, 2018, 29. – Törzsgyűjtemény

Az alkalmi grafikák közül kiemelkednek a Bezzegh Ernő és neje 20. házassági évfordulójára (1973) rendelt lap, illetve a Bezzegh Ernő 75. születésnapjára (1976) szintén Nagy László Lázár által készített grafika.
Sok gyűjtő kedvelt célpontját jelentették az újévi, ún. PF-lapok, melyeket általában az év végén készíttettek, és újévköszöntésül elküldtek ismerőseiknek, gyűjtőtársaiknak. Némelyek évente akár több százat is kaptak a világ minden tájáról. Bezzegh Ernő külön gyűjteményegységet hozott létre az ilyen típusú lapokból, maga is számos újévi grafikát készíttetett az 1970–80-as években. Gulicska Lőrinc egyik BÚÉK-lapja egy hordó borral búcsúztatja az óévet és köszönti az újat, egy másikon szellem szabadul ki a kulacsból.

Gulicska Lőrinc grafikája (1979), Exl.B/506 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Az 1973. júniusi ceglédi KBK-klubest fő témája az előző évben rendezett dániai (helsingøri) XIV. FISAE Nemzetközi Ex libris Kongresszus volt, mely kapcsán Kaczur György készített Shakespeare Hamlet című drámájának főszereplőjére, Hamlet dán királyfira utaló könyvjegyet a halált jelképező Kaszással.

Kaczur György grafikája, Jelzet: Exl.B/507 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A debreceni Várkonyi Károly és a vajdasági Andruskó Károly is alkottak Bezzegh Ernő nevére ex libriseket, illetve újévi grafikákat. 

Andruskó Károly grafikája, Jelzet: Exl.B/505 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Bezzegh Ernő 1976-ra már 2500 darabot meghaladó gyűjteménnyel rendelkezett, melyre részint csere útján tett szert. Kiemelten gyűjtött újévi grafikáiból a ceglédi kör 1976. januári klubestjén mintegy 260 darabot mutatott be. Ezt 1977-ben egy újabb prezentáció követte, Mizser Mihály újévi lapjaival közösen. Gyűjteménye gazdagságát mutatja, hogy a saját készíttetésű lapokon túl kisgrafikai gyűjteményében nagy számarányban szerepeltek a következő magyar alkotók művei: Fery Antal, Andruskó Károly, Diskay Lenke, Dániel Viktor, Csiby Mihály, Várkonyi Károly, Nagy Árpád Dániel, Perei Zoltán, Nagy László Lázár, Gulicska Lőrinc, Józsa János, Korda Béla, Menyhárt József, Karancsi Sándor, Kopasz Márta és Trojan Marian József. A külföldiek közül Richard Kaljo, Remo Wolf, Johannes Johansoo, Fritz Kühn, Elwi Carlsson, Dusan Janousek és Peteris Upitis lapjai emelhetők ki.
Bezzegh Ernő halála után ex libris gyűjteményét Palásthy Lajos gépészmérnök, budapesti gyűjtő vette meg az özvegytől 1983-ban, így a reprezentatív anyag egy másik gyűjtő kollekciójába olvadva él tovább. 

Irodalom: 

• Alkalmi grafikák bemutatója H. Bezzegh Ernő és Mizser Mihály gyűjteményéből. In. A ceglédi KBK emlékkönyve, 1977. január 18. [számozatlan oldal]
• Címerhatározó / Bezzegh címer. Wikikönyvek
• Ex libris, Magyar Ifjúság, 1973. december 14. (50. sz.), 38.
• Hírek, Kisgrafika, 1982/2–3. sz., 62.
• Új tagok, Kisgrafika Értesítő, 1971. április, 799.
• Ünnepi és alkalmi grafikák bemutatója H. Bezzegh Ernő gyűjteményéből. In. A ceglédi KBK emlékkönyve, 1976. január 20. [számozatlan oldal]
• Vasné dr. Tóth Kornélia: Bezzegh Ernő, H. (1901–1982). In. Uő.: Múltunk neves ex libris gyűjtői, Budapest, Kisgrafika Barátok Köre Grafikagyűjtő és Művelődési Egyesület, 2019., 33–34. (Bezzegh Ernő-szócikk)
• Vasné dr. Tóth Kornélia: Nagy László Lázár kisgrafikai világa, Budapest, Országos Széchényi Könyvtár, 2018.

Vasné dr. Tóth Kornélia (Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

Az Ex libris gyűjtők, gyűjtemények című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész; 56. rész; 57. rész; 58. rész; 59. rész; 60. rész; 61. rész; 62. rész; 63. rész; 64. rész; 65. rész; 66. rész; 67. rész; 68. rész; 69. rész; 70. rész; 71. rész; 72. rész; 73. rész; 74. rész; 75. rész; 76. rész; 77. rész; 78. rész; 79. rész; 80. rész; 81. rész; 82. rész; 83. rész

Zsámboky János (Joannes Sambucus) a XVI. századi Magyarország és Európa egyik legnagyobb tudósa volt. Filológus, régész, történész, költő és orvos egy személyben: igazi polihisztor, a sokoldalúan képzett európai humanista ideáltípusa.
1531-ben született Nagyszombatban. Már tizenkét éves korában külföldi vándorútra indult. Ez az európai körutazás huszonkét évig tartott. Különböző európai egyetemeken és főiskolákon végzett tanulmányai során klasszika-filológiai, filozófiai és orvostudományi képzést szerzett. Czvittinger Dávid szerint (Specimen Hungariae literatae, Frankfurt–Leipzig, 1711, 323.) tanulmányait követően nagy tudású orvos (medicus elegans), nagy műveltségű költő (poeta eruditus), jeles történész (historicus insignis) és a maga idejében csaknem páratlan ókortudós lett (antiquarius pene incomparabilis). Tanulmányai során kutatásokat végzett az ókori és középkori görög és latin irodalom területén, filológiai és költői írásokat tett közzé, humanista történetírók műveit rendezte sajtó alá, ugyanakkor humanista tudóshoz illően nagyszabású kéziratgyűjtésbe fogott: főként az ókori görög és latin auktorok, valamint bizánci történetírók műveit gyűjtötte. Felbecsülhetetlen értékű régészeti anyagot is gyűjtött, elsősorban ókori pénzeket és érméket. Ekkor alapozta meg később európai hírnevű könyvtárát is. Külföldi útjai alatt a humanista tudósok egész sorával kötött barátságot.
Tanulmányútjai befejeztével 1564-ben Bécsben telepedett le, és ott élt haláláig, 1584-ig. Itt udvari történetíróként működött, és ideje nagy részét filológiai tanulmányokkal töltötte. Elsősorban azt a hatalmas kéziratos anyagot dolgozta fel, amelyet huszonkét évig tartó külföldi útjain gyűjtött. Munkássága tehát két fő szakaszra tagolódik: külföldi utazásainak (1543–1564) és Bécsben való letelepedésének korszakára (1564–1584).

Zsámboky János mellképe, 1550–1600 k. – Kézirattár, Apponyi-gyűjtemény

Bécsi és németországi tanulmányai: 1543–1550

Az alap- és középfokú tanulmányait bámulatos gyorsasággal elvégző, igen jeles talentumú fiút atyja külföldre indította felsőbb tanulmányok végzésére. Első állomása későbbi választott hazája, Bécs volt, ahol Georg Ritheimertől görög nyelvet tanult. Innen Lipcsébe, Joachim Camerarius neves humanista tudós, emblémaköltő házába került. A görög és latin szerzők iránti lelkesedést, amely egész tudósi pályáján végigkísérte Zsámbokyt, Camerarius oltotta belé, mint ahogy kétségkívül itt ismerkedett meg az olasz reneszánszban gyökerező embléma műfajával is. 1545-ben, tizennégy éves korában beiratkozott a wittenbergi egyetemre, ahol 3–4 évet töltött, és ahol éppen ekkor tanított Melanchthon. A jónevű mester előadásain görög nyelvi tudását mélyítette el. 1549-ben Ingolstadtban tanult tovább, ahol nagy hatással volt rá Vitus Amerpachius (Amerbach), a kiváló latin filológus. Amerbach a fiatal fiúban nemcsak a szunnyadó költőtehetséget, hanem a nagyobb életmű megalkotására képes leendő tudóst is meglátja, aki ekkor már Xenophón-szemelvényeket fordít görögből latinra. Amerpachius bátorította a fiút e fordítások publikálására, illetve az utóbbi években szerzett költői műveinek közzétételére is. Ugyanitt, Ingolstadtban került közelebbi kapcsolatba Petrus Apianus (Bienewitz) neves latin filológussal és matematikaprofesszorral. Különösen komoly baráti kapcsolatokat ápolt Apianus fiaival, főként Philippusszal.
1550-ben Strassburgba ment, ahol Johannes Sturm előadásait hallgatta, akinek egyik legkedvesebb tanítványa lett. Sturm retorikája, a Sturm-iskola nevelői programja nagy hatással volt rá. Szintén ez a kiváló protestáns nevelő indította arra Zsámbokyt, hogy behatóan tanulmányozza Cicerót, és később egy tanulmányt is írjon Ciceróról (De imitatione Ciceroniana dialogi tres, Paris, 1561.)
Németországi útja során keletkezett barátsága Petrus Lotichius Secundusszal, a XVI. századi latin elégiaköltészet jeles képviselőjével. Még Ingolstadtban ismerkedtek meg egymással, pár évvel később pedig együtt hallgatták az orvostudományokat Páduában. Lotichius sokra becsülte Zsámboky első költői műveit és biztatta őt a költészet további művelésére.

Első nyomtatásban megjelent versei

Még alig volt 19 éves Zsámboky, amikor 1550-ben Strassburgban közzétette Lukianos dialógusainak szemelvényes kiadását, görög és latin nyelven. A latin fordítások nem tőle származnak, hanem korábbi keletű, közkézen forgó fordítások Jacobus Mycillus, Rotterdami Erasmus és Morus Tamás tollából. Zsámboky saját műalkotásai ebben a könyvben az a 70 vers összesen 308 sor terjedelemben, amelyeket az egyes dialógusok elé csatolt. Ez a Lukianos-kiadás elsősorban didaktikai célt szolgált: az ógörög nyelv tanulásának a megkönnyítését. A latin fordítások mellékelésével is azt kívánta elérni, hogy a tanulóifjúság így könnyebben, nagyobb kedvvel tanulmányozhassa az eredeti görög szöveget. A dialógusok elé illesztett verses argumentumok szintén didaktikai célt szolgálnak: a lukianosi dialógusok tartalmáról, mitológiai összefüggéseiről és a belőlük levonható erkölcsi tanulságokról tájékoztatják az olvasókat. Zsámboky Lukianos-kötete az első kiadást követően még legalább hét kiadást ért meg, amelyekről ma is tudunk (1554, 1556, 1563, 1572, 1576, 1602, 1619). Valamennyi kiadás tartalmazza a verses argumentumokat is. Különösen nevezetes az 1563. évi bázeli kiadás, amely már Lukianos összes műveit magában foglalja, és ebben a verses argumentumokon kívül a francia humanista teológus, Gilbert Cousin (Gilbertus Cognatus Nozerenus) kommentárjai mellett Zsámboky magyarázatait is megtaláljuk.

Első franciaországi útja: 1551–1552

1551-ben Párizsban tartózkodott Zsámboky, ahol a Collège Royal főiskolán tanult. Ebben az időben tanított itt Adrianus Turnebus, Petrus Ramus, Paschasius Hamelius. Itt elsősorban görög tanulmányokkal foglalkozott, amiben Turnebus, a hírneves klasszika-filológus volt a mestere. Ramustól filozófiát, Hameliustól pedig matematikát tanult. Ekkor ismerkedett meg Ioannes Auratusszal (Jean Dorat). Dorat, az egyik legnagyobb hatású francia neolatin költő a főiskolán tartott görög és latin irodalomtörténeti előadásain az ókori klasszikusok későbbi korokra gyakorolt hatásait, illetve a közép- és újkori latin irodalom antikvitással való összefüggéseit is vizsgálta. Ez akkoriban új, haladó szempontnak számított, mint ahogy a Collège Royal más tudósai is úttörők voltak a maguk szakterületén: Turnebus a szövegkritikában, Ramus a logikában.
Párizsi tanulmányai során foglalkozott Zsámboky először az orvostudományokkal, és itt szerzett 1552-ben filozófiából magiszteri fokozatot.

Első olaszországi útja: 1553–1557

Mielőtt Franciaországból Olaszországba ment volna, Ferdinánd király hívására Bécsbe utazott, ahol Tinódi Sebestyén Egervár 1552. évi ostromáról szóló verses magyar krónikáját dolgozta át prózában latin nyelvre. 1553 októberében már Páduában találjuk, ahol ekkor számos magyar humanista tudós végzi tanulmányait. Zsámbokynak is Pádua lesz kedvenc itáliai tartózkodási helye később, itteni tanulmányai befejezését követően is. A páduai egyetemen az orvosi tanulmányok befejezését tűzte ki magának célul, és 1555-ben meg is szerezte az orvosi licenciátust. Orvosi tanulmányai mellett nagy buzgalommal tanulmányozta a görög és latin auktorokat és ezzel összefüggésben nagyarányú kézirat-, könyv- és régiséggyűjtő tevékenységet folytatott. Kéziratbeszerző útjai során olyan neves humanistákkal ismerkedett meg, mint Paulus Manutius, Francesco Robortello vagy Marcus Antonius Muretus (Marc-Antoine de Muret) és Petrus Victorius (Pietro Vettori). Két magyar tanítványa is volt Páduában: Bona György (Oláh Miklós esztergomi érsek unokaöccse) és Istvánffy Miklós, a későbbi történész, Bonfini magyar történelmének folytatója.

Poemata quaedam (1555)

Zsámboky páduai tartózkodása alatt, 1555-ben jelentette meg ugyanott Poemata quaedam című kis verseskönyvét. A kötet tanító, didaktikus epigrammákat és néhány szatírát tartalmaz. Első önálló verseskötetét két tanítványának, Bona Györgynek és Istvánffy Miklósnak, valamint Oláh Miklós esztergomi érseknek ajánlotta. A címlap verzóján hallgatótársa, Petrus Lotichius Secundus dicsőítő epigrammája olvasható, amelyben Lotichius Secundus az ifjú költő verseinek stílusát a rózsa és viola szépségéhez hasonlítja. A két kedves tanítványnak szóló ajánlás azt is szemlélteti, hogy ezeket a tanító, nevelő epigrammákat elsősorban a tanulóifjúságnak szánta Zsámboky. A rövid, magvas költeményekből felépülő kis kötet versekben megfogalmazott aranyszabályok, filozófiai elmélkedésekkel tűzdelt hasznos tanácsok és intelmek gyűjteménye, amelyek keresztény életbölcsességre tanítanak. A kötetnyitó vers (Ad Christum) Krisztushoz intézett fohász, kérés a török hódoltság miatt szétesett Magyarország megsegítésére. A második költemény (De conversione Pauli ode) Pál apostol megtéréséről szóló óda, amely az egyház ellenségéből az egyik fő egyházépítővé vált apostol példájából kiindulva az igaz hit elfogadására és őszinte bűnbánatra inti az olvasókat.
Ez a könyv Zsámboky emblémaköltészete vonatkozásában is jelentős, ha figyelembe vesszük, hogy a Poemata quaedam didaktikus epigrammáit emblémáskönyve 1566. évi kiadásának függelékébe is fölvette, mintegy jelezvén ezzel azt, hogy ezek a tanító célú epigrammák műfaji szempontból egészen közel állnak az Emblemata képei alatt olvasható epigrammákhoz.

Zsámboky János portréja, 1679. – Kézirattár, Apponyi-gyűjtemény

Második franciaországi útja: 1560–1562

1560 márciusában ismét Párizsba ment. Fölelevenítette régi barátságát Turnebussszal, Auratusszal, Hameliusszal, Ramusszal, illetve új barátokat is szerzett: Carolus Clusius (Charles de l’Éscluse) neves botanikussal ismerkedett meg, aki később Zsámbokyhoz hasonlóan Bécsbe ment, és a két tudós itt, a bécsi udvarban működött együtt. Barátságot kötött Dionysius Lambinus kiváló klasszika-filológussal, akitől a filológiai kutatás módszereit sajátította el. Jean Grolier híres könyv- és éremgyűjtőtől értékes érméket vásárolt, úgy, mint Henricus Memmius (Henri de Mesmes) neves régiséggyűjtőtől is. Ekkor került kapcsolatba Jacques Grévin költővel is, aki később Zsámboky emblémáskönyvét fordította francia nyelvre.
A Collège Royal fentebb említett tudósai más vonatkozásban is nagy hatással voltak Zsámboky szellemi kibontakozására. Auratus, Grévin, Lambinus, Turnebus és más francia humanisták ugyanis a Pierre de Ronsard vezetése alatt álló, klasszikus és humanista irányú párizsi költői iskola, a Pléiade tagjai voltak. Ezzel az iskolával az említett tudósok segítségével Zsámboky is kapcsolatba került. A Pléiade szellemisége és költészettani eszméi Zsámboky emblémaköltészetére voltak később hatással.

Olaszországi útja 1562–1563-ban

1562-ben Franciaországból ismét Itáliába vezet az útja. Genovában Horatius Ars poeticájával foglalkozik behatóan. Ezt ki is adta 1564-ben Antwerpenben. Milánót érintve Páduába tért vissza. Innen tovább utazva Velencében Brutus János Mihállyal (Giovanni Michele Bruto), Báthory István erdélyi fejedelem és lengyel király későbbi udvari történetírójával kötött barátságot. Firenzében a nagy olasz humanistával, Petrus Victoriusszal (Pietro Vettori), Rómában Paulus Manutiusszal találkozott, aki ekkor már a vatikáni nyomda vezetője volt. Itáliai útjainak fő célja ekkor is további könyvek és kéziratok beszerzése volt. A legtöbb kódexet Nápolyban vásárolta. Nápolyból visszatérve ismét Rómába ment, ahol egy másik nagy olasz humanistával, Fulvius Ursinusszal (Fulvio Orsini) lépett barátságba. Ursinustól és Victoriustól sajátította el a kéziratok kollacionálásának módszerét. Szintén Rómában ismerkedett meg Antonio M. Ghislierivel, a későbbi V. Pius pápával. Rómából Páduába tért vissza, hogy az ott lévő igen becses kézirat-, könyv- és régiséggyűjteményét az újabban beszerzett tételekkel együtt bécsi otthonába szállítsa.

Flandriai, belgiumi és hollandiai út, 1563–1564

1563. szeptember végén már a flandriai Gent városában tartózkodott, és még ugyanebben az évben Antwerpenbe is eljutott. Gentben fejezte be az emblémák írását. Antwerpenben Christophorus Plantint, a híres nyomdászt kereste fel, akinek 1564. január 1-jén átadta az emblémák kéziratát kinyomtatás céljából. Plantin ettől fogva Zsámboky egyik legjobb barátja lett, kölcsönösen támogatták egymást munkájukban. Zsámboky legtöbb művét 1564-től kezdődően Plantin adta ki. 1564 nyarán Zsámboky hazatért Belgiumból Bécsbe. Ezzel fejezte be 22 évig tartó külföldi utazásait.

Johannes Sambucus Veterum aliquot ac recentium medicorum philosophorumq[ue] Icones (Leiden, Plantin, 1603) című metszeteskönyvének díszcímlapja – Kézirattár Apponyi-gyűjtemény, RMK III. 999

A metszeteskönyv díszcímlapja valószínűleg Petrus van der Borckt műve. (Első kiadása ugyanezzel a címlapképpel: Antwerpen, Plantin, 1574. RMK III. 634.) Az összetett címlapkép alkímiai és orvosi szimbólumokat tartalmaz. A címlapkeret homlokzatán középen egy szűz látható, aki a Földet ölében tartja és tejével táplálja. Ez az allegorikus ábrázolás a bölcsek köve két komponensét reprezentálja (Corpus – Terra; Anima – Lac Virginis). Jobb felől a zodiákusövvel körülvett éggömböt emelő Atlas képe a transzmutáció folyamatához, az egyes alkímiai művelethez kapcsolódó időket jelenti: annus philosophicus, mensis philosophicus, septimana philosophica, dies philosophicus. Bal felől Ceres (Démétér), a görög-római mitológiában istenasszonyként szereplő Földanya bálványa áll. A bálvány fején levő áldozati kosárban és a homlokzat más helyein ábrázolt növényi részek (levelek, virágok, termések) a gyógynövényekre mint partikuláris gyógyszerekre utalnak, az istennő ruháján négy mezőben látható alkímiai jelentéseket hordozó ábrák pedig az univerzális gyógyszerre, a bölcsek kövére. A címlapkeret négy szimbolikus állatábrázolása [a bal alsó sarokból kiindulva, az óramutató járása szerint haladva: két hal (víz), két oroszlán (föld), főnix (tűz) és páva (levegő)] az Arisztotelész filozófiájára épülő peripatetikus bölcseletből ismert őselemek körét szemlélteti (Circulus Elementorum). A négy őselemet a négy elsődleges minőség foglalja egybe. Az önmagában hideg föld a tűzhöz kapcsolódik a szárazság révén, a tűz a levegőhöz a melegség révén, a levegő a vízhez társul a nedvesség által, a víz pedig a földhöz, a hidegség által. (A leírás során a heraldikai jobb és bal oldal fogalmát használtuk.)

Bécsi munkássága, 1564–1584

Bécsi letelepedését követően, 1564-ben azonnal hozzáfogott kéziratgyűjteményének feldolgozásához. Már az először 1564-ben kiadott Emblemata Miksa császárhoz intézett ajánló emblémájában, illetve az 1566-ban publikált Aristainetos- és Diogenes Laertios-kiadásaiban megfogalmazta tudományos programját. Elsőként az ókori görög és latin írók szövegeivel akar behatóan foglalkozni. Jobb és hitelesebb szövegváltozatokat akar kiadni, továbbá még kiadatlan szerzőket és műveket kíván publikálni. Nagy értékű kézirataiból másoknak, tudósoknak, nyomdászoknak is szívesen bocsát rendelkezésre szükséges tételeket. Filológiai munkássága mellett történelemmel is foglalkozni kíván, elsősorban a korabeli hazai eseményekkel.
Bécsben udvari történetíróként kezdte meg munkásságát, emellett orvosi praxist is folytatott. Bécs ebben az időben – különösen Miksa császár uralma alatt – a XVI. századi humanizmus egyik kultúrközpontja volt. Sok híres európai tudós tartózkodott a császári udvarban, akik közül a magyar származású Zsámboky messze kiemelkedett mint orvos, költő és történetíró, majd csakhamar mint a görög–latin filológia példaadó művelője. Olyan tudós volt ő, aki a nehezen felfogható, magasan levő, fölséges dolgokat nem csupán értette, hanem lángoló szívvel, igazi szenvedéllyel érezte, interiorizálta is – amint ezt írásunk címével, Zsámboky egyik emblémájának a feliratával is próbáltuk szemléltetni. Ritka kéziratokban bővelkedő könyvtárának csodájára jártak az európai tudósok. A bécsi udvarban működő magyar humanista körnek is Zsámboky János lett a legkimagaslóbb személyisége. 

Csobán Endre Attila (Régi Nyomtatványok Tára)

Domine, in tua misericordia – szól ma a szkóla bevezető éneke. A középkorban az introitus kezdőszava nyomán nevezték el az adott szentmisét, ezért hajdan Irgalmasság vasárnapjaként is ünnepelték.
A XIII. században, talán az Oltáriszentség tiszteletének hatására terjedt el a Szentháromság vasárnapja, melyet XXII. János pápa – aki Aquinói Tamást a szentek sorába emelte és aki Eckhart mester bizonyos tételeit elítélte – 1334-ben az egész egyház számára elrendelte. Krisztus titokzatos testének misztériuma magával vonta a Szentháromság misztériumának külön vasárnapon való dicsőítését. Népnyelven kicsipünkösdként is emlegetett vasárnap, mintegy egybefoglalja, összegzi a karácsony-húsvét-pünkösd egységét.

D-iniciálé, Dávid zsoltárt énekel az Úrnak, Mátyás-graduale. Cod. Lat. 424. f. 86. Recto – Kézirattár. A kép forrása: Bibliotheca Corvina Virtualis

A Kézirattár becses darabjaként számon tartott Mátyás-graduale egy háromkötetes énekeskönyv második darabja lehetett, mivel az egyházi év második feléhez (nagyszombattól pünkösd 24. vasárnapjáig terjedő időszakhoz) tartozó szentmisék énekeit tartalmazza. Az ősi liturgia nyomán a bevonulási ének egy teljes zsoltár mondanivalóját idézte fel, hasonlóan a graduálékban az introitus kezdőbetűjének miniatúrája is egy-egy képi esszenciája az adott éneknek. A kék és vörös festékkel kiemelt D-iniciálé miniatúrájában Dávid imádkozó alakja jelenik meg a kietlen pusztaságban. A középtérben Jeruzsálem látható, fölötte aranylóan gomolygó felhő. Az Úr ószövetségi képe ez, amint a Magasságbeli földi trónusán, városa felett mindig jelen van. A skarlátvörös palástban bűnét térdre borulva bánó király, zsoltárt zeng: „Domine in tua misericordia…” A 13. (12) zsoltár 6 verse szerint: „hiszen irgalmasságodban bizakodtam, Uram. Segítséged legyen öröme szívemnek, hogy énekeljek az Úrnak, aki jót tett velem.”
A Szentháromság ábrázolása a hittételek kiforrása nyomán alakult. 325-ben a lényeg (ouszia) és a természet (phüszisz) szavak alkalmasnak találtattak az Atya és a Fiú egységének, ugyanakkor személyükben (hüposztászisz) különbözőségüknek való megállapítására. Majd 381-ben, az I. konstantinápolyi zsinat a kinyilatkoztatás alapján kijelentette a Szentlélek istenségét. A VIII. századtól a Szentlélek származásának kérdését a Filioque betoldással pontosították a hitvallás szövegében, „aki az Atyától és a Fiútól származik”. Isten misztériumát szavakkal éppúgy nehéz kifejezni, mint a kép, a szimbólum eszközeivel. Ezért helyesen a szentírás szövegeit alapul véve az első Szentháromság-ábrázolásnak Jézus megkeresztelkedését tekinthetjük.

Jézus megkeresztelkedése a Jordánban, In. A Szent Job könyvenek a sido nielvből es a bölcz magyarazók forditásából igazán valo forditása magiar nielvre, Varadon [Nagyvárad], niomtattatott Raphael Hoffhalter által, 1565. – Régi Nyomtatványok Tára. A kép forrása: OSZK Digitális Könyvtár

Ahol az Atyaistent felhőből kinyilvánító szó, kéz, fénysugár jeleníti meg, míg a Szentlélek galamb képében „lebeg” a Fiú fölött. „Megkeresztelkedése után Jézus nyomban feljött a vízből. Akkor megnyílt az ég, és látta, hogy az Isten Lelke mint galamb leszállt és föléje ereszkedett. Az égből szózat hallatszott: »Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik.«” (Mt 3,16-17)
A Szentháromság titka az ember Isten képére való teremtettségében természetesen módon megragadható. A három az emberi létminőség arányrendszerében jelentkezik, gondoljunk csak az emberi élet három korszakára, a mesebeli szegénylegényekre vagy a magyarok igazságára. Az ember test-lélek-szellem egysége, melyet egyedül a Háromságos Egyisten képes tökéletesen betölteni szeretetével: az Atya az írásokban a szellem a megismerésre irányultságát táplálja, a Fiú az Eucharisztiában a testet éltetve a feltámadásra készíti elő, a Vigasztaló elküldésével a hívő lelkeket egyházon keresztül a Szentháromság közösségébe hívja és olvasztja. Már az egyházatyák is a Szentháromság korszakainak megfeleltetve tételezik a történelmet, amikor az Atya korszaka az Ószövetség, a Fiú korszaka az Újszövetség és a Szentlélek korszaka az Egyház.
Továbbá a zsidó szertartás alapján a keresztény liturgiában is egyedül az egyetlennek kijáró dicsőítésben, a fokozáson túl, mintegy a három isteni személy megszólítását értékelhetjük: a „Szent vagy, szent vagy, szent vagy Mindenség Ura Istene…” Amennyiben felidézzük az ókeresztény katakombák Jézus születését ábrázoló falképeit, a hódoló három bölcs alakja nemcsak az akkor ismert földrészeket szimbolizálja, hanem a mindenség hódolatát hangsúlyozza. A Filippi levél Krisztus-himnuszában – Iz, 45,23 versére utalva – ezt találjuk: „Ezért Isten felmagasztalta, és olyan nevet adott neki, amely fölötte van minden névnek, hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd a mennyben, a földön és az alvilágban, s minden nyelv hirdesse az Atyaisten dicsőségére, hogy Jézus Krisztus az Úr.” (Fil 2,9–11)
A Szentlélek az Atyával és a Fiúval való egylényegűségének értelmezéséhez alapjául szolgált az ószövetségi előkép, amikor Ábrahám vendégül látja a három angyalt. Andrej Rubljov híres Szentháromság-ikonján is az egylényegűség a három férfi hasonlóságában domborodik ki. Ismerjük még a keleten kedvelt, a Mettercia-ábrázolással rokon Paternitas képtípust (orosz ikon, XV. sz., Moszkva, Tretyakov Képtár), ahol a gyermek Jézus az Atya ölén van, ölében a Szentlélek galambjával, itt a személyek különbözőségei jól kivehetők, ugyanakkor a gesztusok és az egy pontba való szerkesztés az egylényegűséget hivatott kifejezni. A középkorban a kegyelem trónusa (ún. Gnadensthul) kompozíció jelent meg, ahogy az Atya felemeli a keresztre szegezett, egyszülött Fiát, közöttük a Szentlélek galamb képében látható. Itt az Atya mint a Mindenség irgalmas királya jelenik meg – „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen.” (Jn 3,16) –, s egyben a legméltóságosabb áldozatot bemutató főpapként. Közben nyugaton a háromszög elrendezésben megjelenő Háromságos Isten képe terjedt el: az Atya jobbján ülő Fiú, kezében a kereszttel közöttük, fölöttük a Szentlélek galambjával. Derkai György Az örök életnek útja című könyvének Szentháromság-metszetén az egymás felé forduló alakok jól mutatják az isteni személyek szeretetközösségének lényegét.

Szentháromság-metszet. In. Derkai György: Az örök életnek útja, Nagyszombat, Egyetemi Nyomda, 1678. RMK I. 1226 – Régi Nyomtatványok Tára

Az örök élet uttya című emblémáskönyv Dreschler nyomán Derkai György fordításában jelent meg Nagyszombatban. A harminckét rézmetszetet tartalmazó kötet részletgazdag ábrázolásain elmélkedés közben a Szentháromságot szemlélhetjük. A XXX. Elmélkedés -a mindennapi lelkiszámvetésről- című könyörgésében olvashatjuk:

Az evangélikus imakönyvekben javarészt földgömb szerepel a Három isteni személy által közrefogva, ahogy ezt Mauritius Lang metszetén is láthatjuk. Joannes Sinapius munkájának illusztrált lapjaival a trencséni nyomda korszakának legdíszesebb terméke volt 1658-ban. A katolikus kötetek címlapján a Szentháromságot jellemzően a Szűzanya mennybevételének és megkoronázásának jelenetében ábrázolták, csakúgy, mint a templomok oltár- és mennyezetképein.

• 
• 
• 

Kiváltképp a barokk korban szokás volt, hogy háború, éhínség vagy járványok idején fogadalmi vagy hálaszobrokat emeltek a Szentháromság tiszteletére a község központi terén. Az elmúlt időszakra tekintve, a Szentháromság dicsőségén elmélkedve vallhatjuk a kis doxológiával:
Dicsőség az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek, miképpen kezdetben, most és mindörökké. Amen. 

Szentháromság-szobor, 1712. Budapest I. kerület, Szentháromság tér

Felhasznált irodalom:

• Szent István Társulati Biblia. A Szent István Társulat Szentírás-Bizottságának fordítása, új bevezetőkkel és magyarázatokkal; sajtó alá rendezte Rózsa Huba.(Online: Szent Jeromos Katolikus Bibliatársulat)
• V. Ecsedy Judit: A régi magyarországi nyomdák betűi és díszei 1473–1600, Budapest, Balassi Kiadó–OSZK, 2004.
• A Mátyás-Graduale. A bevezető tanulmányt és a képmagyarázatokat Soltész Zoltánné írta, Budapest, Magyar Helikon, Corvina, 1980. Digitális változat.
• Klaniczay Gábor (szerk.): Európa ezer éve: A középkor II., Budapest, Osiris Kiadó, 2004.
• Magyar Katolikus Lexikon, XII. kötet, főszerk.: Diós István, Budapest Szent István Társulat, 2007.
  
  

Andrási Erika (Régi Nyomtatványok Tára)