„…ki most tétlenségben marad, nincs jövője”. 175 éves a Szent István Társulat – 8. rész

2024. január 15. 06:00 - nemzetikonyvtar

A Szent István Társulat kiadványai – 3.

00_a_blogsorozat_nyitokepe_opti.jpg

2023. november 13-án a nemzeti könyvtárban nyílt meg a Szent István Társulat és az Országos Széchényi Könyvtár közös kiállítása Magyarország legrégebb óta működő kiadójának történetéről. Sorozatunkban a tárlat főbb történelmi, művelődés- és kultúrtörténeti szempontjai szerint mutatjuk be a társulat százhetvenöt éves működését.

Díszalbumok, kiemelt illusztrációk

A társulat a százhetvenöt év alatt több díszalbumot jelentetett meg, így a már említett, 1857-ben napvilágot látott Szent Erzsébet-albumot is.
1921-ben emlékeztek meg az Isteni színjáték szerzője, Dante Alighieri halálának 600. évfordulójáról. A Szent István Akadémia szervezésével megalakult a Dante-bizottság, amely 1922-ben tartotta ünnepi ülését. Prohászka Ottokár, Concha Győző és Schütz Antal ekkor elhangzott előadása, valamint Harsányi Lajos költeménye került a Stephaneum Nyomda által készített, művészi iniciálékkal díszített emlékkönyvbe.
A művészi reprodukciók közül a Dante-fej Paczka Ferencnek a Szépművészeti Múzeumban őrzött algráfiája után készült, a többi illusztráció pedig az Egyetemi Könyvtár Dante-kódexéből származott.
A társulat 1929-ben egykori elnöke, gróf Zichy Nándor születésének centenáriuma alkalmából emlékkönyvet adott ki a tiszteletére.
1938. május 25. és 29. között rendezték meg Budapesten a XXXIV. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszust, ahová a világ számos országából érkeztek zarándokok. Bár már korábban felmerült a hazai szervezés gondolata, végül Szent István király halála 900. évfordulójának évében került rá sor. A rendezvénysorozaton a pápa küldöttjeként Eugenio Pacelli bíboros vett részt, aki a következő esztendőben XII. Piusz pápaként lépett Szent Péter trónjára. Az ünnepségsorozatról a Szent István Társulat még abban az évben emlékkönyvet adott ki. A 240 oldalas kötet több fejezetben és rendkívül gazdag fényképanyaggal mutatta be az ünnepi napok eseményeit. A társulat még ugyanabban az évben német, francia, angol és olasz nyelven is megjelentette az emlékkönyvet, amelyben a képanyagot nem szövegközi illusztrációként, hanem önálló fejezetben bocsátotta közre. A kötet az Album congressus XXXIVi Eucharistici internationalis címet kapta.

A Szent István Társulat nemcsak a kiadványai tartalmára fordított figyelmet, hanem számos díszes albumot, gazdagon illusztrált kötetet is közreadott a története során.
A kép már a legelső években és minden kiadványtípusban megjelent, igaz, nem egyforma mértékben és módon. Olykor egy szerzői portré, máskor egy-egy folyóirat vagy hetilap díszes fejléce vagy címlapja egészítette ki az írott tartalmat, a tankönyvek esetében pedig ábrák, oktatáshoz hasznos illusztrációk segítettek lekötni a különböző korú gyermekek figyelmét és a magyarázatokat érthetőbbé tenni. Gyakran még a kizárólag az írott anyagukkal ható munkák borítóját is illusztrálták, bár természetesen az is előfordult, hogy egy-egy kiadvány valóban a legegyszerűbb módon, külön díszítés nélkül került az olvasók kezébe. A sorozatoknál is találni erre példát, hiszen a Családi Regénytár visszafogott és elegáns, egyszínű sötétzöld borítóján csak a szerző neve és a mű címe szerepelt. Máskor azonban már a fedőlap igyekezett felhívni a lehetséges olvasók figyelmét a könyvre, így az olcsó és népszerű(sítő) sorozat, a Népiratkák legtöbbször rajzzal illusztrált borítói is.
A társulat egyik legreprezentatívabb kiadványa az Árpád-házi Szent Erzsébet életét bemutató album volt 1857-ben, amely Erzsébet császárnénak ajánlva jelent meg, első magyarországi látogatása alkalmából. Bár a későbbi években, évtizedekben is adtak ki díszalbumokat, ezek a gazdagon illusztrált kiadványoknak csak egy részét teszik ki. Jelentős számban jelentek meg bő képanyaggal szerkesztett szépirodalmi és főként ifjúsági és gyermekkönyvek, amelyeket nemegyszer a korszak neves, és olykor máig ismert és számon tartott művészei illusztrálták. A teljesség igénye nélkül említhető a metsző Morelli Gusztáv, a gödöllői művészek közül Nagy Sándor és felesége, Kriesch Laura, valamint Undi Mariska, de Akantisz Viktor, Éber Sándor, Györgyfi György, Jaschik Álmos, K. Sávely Dezső, Molnár C. Pál és a későbbi évekből Szántó Piroska is.

Szépirodalom, gyermek- és ifjúsági kiadványok

 Már a legelső években jelent meg szépirodalmi mű a társulat gondozásában, majd ez a terület is fokozatosan egyre gazdagodott a verseskötetektől az elbeszéléseken át a regényekig, a meséktől a drámákig. A kiadványok egy része sorozatokban látott napvilágot, például az 1900-tól több mint másfél évtizeden át megjelenő Családi Könyvtárban publikált száz regény vagy a már korábban a Népiratkákban kiadott elbeszélések. A számos magyar és külföldi író között többek neve mára már ismeretlen, de sokan napjainkban is elismert és népszerű alkotók. Ez az a terület, ahol a társulati kiadványok között a legtöbb női szerzőt találjuk. A felnőtteknek szánt kötetek mellett számos mesekönyvet és a „serdültebb ifjúságnak” szóló művet is megjelentettek.
A társulatban – jellegénél fogva – sokkal több férfi tevékenykedett, mint hölgy, hiszen a vezetőség és a tagság, sőt a szerzők jelentős része is a katolikus papsághoz tartozott. Ennek ellenére a nők is több módon kapcsolódtak a társulathoz.
Mindenekelőtt alapításakor égi pártfogóul a Boldogságos Szűz Máriát választották, „kinek anyai pártfogásába első apostoli szent királyunk a magyar hazát és népet fölajánlotta”.
Az intézmény működése során az önkéntes (támogató) tagok között is találunk hölgyeket: arisztokratákat (grófnőt, bárónőt, sőt, hercegnőt is), apácákat (illetve kollektív tagként zárdákat), tanítónőt és házi nevelőnőt, „gyógyszerésznőt”, postamesternőt, egy „özvegy kereskedőnét”, egy gimnáziumi igazgató nejét és egy minisztériumi tisztviselőt. És többeket, akik „csak” névvel szerepeltek a tagnévsorban. A 20. század legnehezebb évtizedeiben a tagok között – az egyházi személyek mellett – jelentős számban szerepeltek nők.
A társulat természetesen nemcsak támogatóként, hanem olvasóként is számított rájuk. Az ima- és lelkiségi olvasmányok mellett szépirodalmi műveket, leányoknak szóló gyermek- és ifjúsági könyveket is megjelentettek, és a tankönyvkiadás során gondoltak a leánygimnáziumokra is.
Az olvasók olyan nyomdatermékeket is találhattak, amelyek nőkről szóltak. Az életrajzok között mindenekelőtt a női szenteket bemutató kiadványokat: a Szűzanyáról, Szent Erzsébetről, Árpád-házi Boldog (később Szent) Margitról, valamint Avilai Nagy Szent Terézről és Lisieux-i Kis Szent Terézről. Ezek az olvasmányok különböző társadalmi rétegeket szólítottak meg, hiszen a díszes – és alacsony példányszámú – albumoktól a népiratkákig széles volt a paletta. A világi hölgyek közül Erzsébet királyné említhető, akiről számos mű megjelent, rövid népiratka éppúgy, mint visszaemlékezés.

01_15_szt_istvan_tarsulat_8_79_opti.jpgErzsébet magyarok királynéja, Budapest, Szent István Társulat (Népiratkák 145.), [1898]. – Törzsgyűjtemény

A szerzők között is találkozhattak női nevekkel az olvasók. A kiadványok írói között sokkal nagyobb a férfiak aránya, amit egyrészt az egyházi szerzők markáns jelenléte magyaráz, másrészt az, hogy általában is kevesebb volt a női szerző. A hölgyeket legtöbbször (bár nem kizárólag) a gyermek- és ifjúsági irodalom alkotói között találjuk meg. A teljesség igénye nélkül érdemes néhány nevet felsorolni a jelentős alkotók közül: M. Hrabovszky Júlia (Márai Sándor nagynénje), Kosáryné Réz Lola, Báthory Nándorné (aki felnőtteknek szóló kötetet éppúgy megjelentetett, mint ifjúsági regényt és önéletrajzot), a számos gyermek- és ifjúsági művet és imakönyvet író Blaskó Mária és a katolizálása előtt merész verseiről és írásairól ismert Erdős Renée (a társulat Aranyveder című, 1910-es kötetét adta ki). Végül mindenképpen meg kell említeni a Tündérvilág a Városligetben című könyv egyik illusztrátorát, a gödöllői művésztelep alkotóját és két alapítójának közeli rokonát, Kriesch Laurát (aki Körösfői Kriesch Aladár húga és Nagy Sándor felesége volt).
Erdős Renée költőnő irodalmi indulásakor merész hangvételű költeményekkel vált ismertté, így a katolizálása után, 1910-ben a Szent István Társulatnál megjelent, Aranyveder című verseskötete többféle visszhangot váltott ki. Érdemes két ismertetésből, kritikából röviden idézni.

„Ha valaki akkoriban megkoczkáztatja azt a föltevést, hogy Erdős Renéének, a legpogányabb gyönyörök izzószavu dalnokának a Szent István-Társulat kiadásában jelenik meg valaha verses imádságos könyve (Aranyveder), azt talán maga a költőnő kaczagja ki legjobban. De azóta Erdős Renée lelkében kialudt az öröm tüze és csak hamu szürkéllik ott, a hol lobogó lángok pompáztak. Azóta a költőnő megjárta a legnagyobb szenvedések utját és a büszke Apollótól eljutott a szelid Názárétiig. Egykor ujjongó pogány volt, a ki daczosan belevágta fogát az Élet emlőjébe. Most lemondó keresztény, a ki mérhetetlen áhitattal csókolja az Ur Jézus testének örökkön vérző sebeit.”

Aegrotus [dr. Szilágyi Géza író, költő, újságíró]: Megtérés. In: Az Ujság, 1910. május 12, 12. – Törzsgyűjtemény

 „A könyv keletkezésének szenzációs körülményeiről, amelyeket a napi sajtó szívesen kiszínez, mi nem sokat akarunk beszélni. Erdős Renée e könyve megtagadása eddigi irásainak, a multnak s első lépése egy sokat igérő jövendő felé: minket e könyv olvasásakor sokkal jobban érdekel a jövő, mint a megtagadott mult.” 

Prónai Antal [irodalomtörténész, piarista szerzetes]: Erdős Renée: Aranyveder. A Szent-István-Társulat kiadása. In: Katholikus Szemle, 1910. június, 6. sz., 683. – Törzsgyűjtemény

Az első verseskötetet 1857-ben adta ki a társulat Tárkányi Béla költeményeiből, az első „összesített versgyűjtemény” pedig Harsányi Lajos válogatott műveiből jelent meg 1935-ben. A társulat rendszeres szerzői közé tartozó Sík Sándor verset, prózát és drámát is írt (valamint irodalomtudományi, pedagógiai és lelkiségi műveket).

A prózaírók között találkozhatunk May Károly, azaz az indiánregényeiről elhíresült Karl May úti beszámolóival, valamint Charles Dickens és a Ben-Hur írója, Lewis Wallace nevével éppúgy, mint a Brown atya nyomozásait lejegyző Gilbert Keith Chestertonéval vagy a Narnia krónikái sorozatot megalkotó C. S. Lewiséval (Az oroszlán, a boszorkány és a különös ruhásszekrény; A varázsló unokaöccse). De itt találjuk A. J. Cronin (A mennyország kulcsa) és az amerikai írónő, Bess Streeter Aldrich munkáit is (És lámpást adott kezembe az Úr). Szintén ismerősen csenghet az osztrák Rainer Maria Rilke vagy a Nobel-díjas lengyel író, Henryk Sienkiewicz neve, akinek nemcsak világhírű Quo vadis? című regényét jelentette meg a társulat. Nem hagyható ki a felsorolásból az első női irodalmi Nobel-díjas svéd írónő, Selma Lagerlöf sem.
A magyar szerzők közül – szintén a teljesség igénye nélkül – kiemelhető M. Hrabovszky Júlia (Márai Sándor nagynénje), Dénes Gizella és Báthory Nándorné, akinek Tündérvilág a Városligetben című ifjúsági regényét gödöllői művészek illusztrálták. A férfiak közül említhető a költő Mécs László vagy Ady Endre, Babits Mihály, Balassi Bálint és József Attila, valamint Gárdonyi Géza, Fekete István, Prohászka Ottokár, Rónay György vagy Divald Kornél, aki művészettörténeti írásai mellett Tarczai György írói álnéven adta ki szépirodalmi alkotásait, de említhető a postamesterből íróvá lett Ormos Gerő is. Különlegesebb kiadványnak tekinthető a trianoni békediktátum után Szent István országa sorozatcímmel megjelent két füzet, amely kivágható maketteket is tartalmazott.

Kultúrtörténeti, ismeretterjesztő és népszerűsítő kiadványok (emlékiratok, útirajzok, népiratkák, életvezetési tanácsok)

A Szent István Társulat számtalan olyan kiadványt is megjelentetett, amely az általános kultúrtörténet, a mindennapi ismeretterjesztés, a tanácsadás és a szórakoz(tat)ás körébe tartozik. Ide sorolhatók életrajzok, emlékiratok, útirajzok, illemtankönyvek és az elsősorban az alsóbb társadalmi rétegeknek szánt Népiratkák sorozat füzetei is.
Alig több mint tíz évvel Erzsébet királyné meggyilkolása (1898) után udvarhölgye, Sztáray grófnő, aki a kíséretében volt a tragédiánál is, megjelentette emlékiratait.

„Sietnem kell, mert sietnek az évek. Ilyen gondolatok közt vettem elő anyámhoz írt leveleimet, hogy belőlük merítve megírjam ezt a kegyeletes munkát, melynek megírására életem legnehezebb óráiban fogadalmat tettem. A levelek, kivétel nélkül, azon időkből valók, melyekben én Felséges Asszonyunk, Erzsébet Királyné szolgálatában álltam; ezek nyomán haladnak e följegyzések, híven kísérve Őt a sírig.”

Sztáray Irma grófnő: Erzsébet királyné kiséretében (Előszó), Budapest, Szent István Társulat, 1909. – Törzsgyűjtemény

„Az Angliában 1956-ban megrendezett Shaw-centenárium érdekes és jelentős eseménye volt, amikor a Cornhill Irodalmi Magazin bejelentette: teljes terjedelmében megjelenik az a levelezés, melyet a nagy angol drámaíró negyed századon át haláláig, titokban folytatott Laurentia McLachlan bencés apácával, a stanbrooki zárda apátnőjével. A hamarosan megjelent könyvben a szakemberek és irodalombarátok G. B. Shaw jellemének és érzelemvilágának egy merőben új oldalát fedezhették fel. Az átlagolvasó pedig elcsodálkozott azon, hogyan lehet hitről, irodalomról és barátságról ilyen angyali tisztasággal szólni. Laurentia nővér levelezését a British Library őrzi. A magyar olvasó most először pillanthat bele George Bernard Shaw és Sydney C. Cockerell olyan leveleibe, amelyeket egy törékeny apáca keresztény szellemisége ihletett. Ezért, hogy annyira eltérnek a megszokottaktól.”

Felicitas Corrigan: Barátok egy életre. Az apáca, a hitetlen és a felsőbbrendű ember. Bernard Shaw, Dame Laurentia és Sydney Cockerell levelezése. Fordította Tandori Dezső., Budapest, Szent István Társulat, [1997]. – Törzsgyűjtemény

01_15_szt_istvan_tarsulat_8_96_opti.jpgTárló a kiállításban. Fotó: Visky Ákos László

Olysói Gabányi János négy kötetben, fényképekkel illusztrálva adta ki Magyar várak legendái című művét, amelynek több kötetéhez József főherceg írt előszót. Az első kiadvány 1924-ben jelent meg, és a főherceg ezekkel a szavakkal ajánlotta:

„Hazánk rommá lőn, mint e várak; idegen kézen a régi nagyság dicső emlékei. Temető a mi édes magyar honunk; nagy múltnak szomorú temetője. Csak egy nem halt meg, csak egy nem omlott össze: a Te magyar szíved, a Te hazafi lelked: és ha ez megvan, akkor nem siratom szeretett hazámat, nem elveszett nagyságunkat, mert föltámad az a Te lelkedből és a temető virágzó kert lészen, a romok fölépülnek és nagyobb lesz, dicsőbb lesz hazánk, mint hajdan vala. Dicső múltunk szól hozzád e könyvből, mely ha megszíveled: megszünik múlt lenni s lesz jövőnk – majdan pedig jelenünk.”

Olysói Gabányi János: Magyar várak legendái. II. sorozat, Budapest, Szent István Társulat, 1925. – Törzsgyűjtemény

Ebben a kötetben dr. Berzeviczy Albert, gróf Teleki Pál, P. Zadravecz István püspök és Rákosi Jenő írásai is olvashatók.

01_15_szt_istvan_tarsulat_8_97_opti.jpgTower Vilmos: Szerzetesnők illemkönyve, Budapest, Szent István Társulat, 1941. – Törzsgyűjtemény

A társulat az 1930-as évek végétől kezdve több illemtankönyvet jelentetett meg fiatalemberek, leányok és apácák, valamint a helyes vallásgyakorlás módjait illetően minden hívő számára. Más kiadványai pedig különböző élethelyzetekre, életállapotokra nyújtanak tanácsot, segítséget. Találunk köztük az öregedéssel kapcsolatos munkát éppúgy, mint szakácskönyvet.

Bárány Zsófia, Dede Franciska, Klestenitz Tibor
(Lipták Dorottya sajtótörténeti Kutatócsoport)

A felhasznált (válogatott) irodalmat lásd a blogsorozat végén.

A további részek: 1. rész, 2. rész, 3. rész, 4. rész, 5. rész; 6. rész; 7. rész

komment
Címkék: sík sándor márai sándor szántó piroska dante alighieri erzsébet királyné harsányi lajos erdős renée jaschik álmos kosáryné réz lola dede franciska molnár c. pál akantisz viktor györgyfi györgy blaskó mária éber sándor klestenitz tibor árpád-házi szent margit árpád-házi szent erzsébet morelli gusztáv visky ákos lászló bárány zsófia lipták dorottya sajtótörténeti kutatócsoport szent istván társulat avilai nagy szent teréz undi mariska kiállításismertető paczka ferenc tárkányi béla gróf zichy nándor xii. piusz pápa k. sávely dezső kriesch laura bán aladár lisieux-i kis azent teréz báthory nándorné m. hrabovszky júlia körösfői kriesch aladár prónai antal szilágyi géza lewis wallace

Molnár Ferenc hatvankét műve olvasható az OSZK elektronikus könyvtárában

2024. január 12. 11:00 - nemzetikonyvtar

 

146 éve, 1878. január 14-én született Pesten, zsidó nagypolgári családban Neumann Ferenc, aki Molnár néven a 20. századi magyar irodalom és színház világhírű szerzője lett. Életében és hetvenegy évvel ezelőtt New Yorkban bekövetkezett halála után is sokáig viták kereszttüzében álltak művei, dramaturgiája, stílusa. Népszerűsége miatt a nemzeti irodalmi kánon csak nehezen fogadta be, színpadi virtuozitásának értékelése is ingadozott a két szélső pólus, a feltétel nélküli csodálat és a humorát, poéntechnikáját ürességgel vádoló fanyar kritika között.  
Sirató Ildikó írását itt olvashatják a szerzőről.

az_ordog_film_opti.jpg

Ékes Árpád: Az ördög. Molnár Ferenc színműve. Filmre írta: Siklósi Iván. Rendezte: Kertész Mihály. Phönix Film, Apollo. Grafikai plakát, 1918. – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár. A kép forrása: Magyar Digitális Képkönyvtár

A Pál utcai fiúk több kiadásán kívül Molnár Ferenc hatvankét művét, kabarékat, anekdotákat, vígjátékokat, elbeszéléseket, monológokat is digitalizáltunk, és elérhetővé tettük a Magyar Elektronikus Könyvtárban. A listában hangoskönyv is kattintható, és Molnár Ferenc összes színművét tartalmazó, 1972-ben megjelent könyv is olvasható elektronikusan.

Jó olvasást kívánunk!

komment
Címkék: hangoskönyv vígjáték kabaré anekdota elbeszélés monológ magyar elektronikus könyvtár molnár ferenc digitalizálás országos széchényi könyvtár elektronikus periodika archívum Pál utcai fiúk

Közművelődés és nyelvoktatás

2024. január 11. 06:00 - nemzetikonyvtar

Egyesületi nyelvtanfolyamok a dualizmus kori Zólyom megyében

A Sic Itur ad Astra Műhely az ELTE BTK Történeti Intézetének Szekfű Gyula Könyvtárában Oktatás és társadalom címmel 2023. november 29–30-án rendezte meg tanácskozását, melyen munkatársunk, Vesztróczy Zsolt is részt vett a Közművelődés és nyelvoktatás. Egyesületi nyelvtanfolyamok a dualizmus kori Zólyom megyében című előadásával.

Az Oktatás és társadalom című konferencia programja

A kiegyezést követően egyre erősebb igény jelentkezett a magyar államnyelv terjesztésére, ami az 1870–80-as évek fordulójától új lendületet kapott. Először a magyar nyelv lett kötelező tárgy a népiskolákban, bár ez a nemzetiségi régiókban még sokáig írott malaszt maradt. 1880-ban Vas megye nyelvtanfolyamot indított az ottani, magyarul nem tudó tanítók számára, míg a nagyszebeni polgári iskola vezetője, Láng Mihály 1885-től nyelvi kurzusokat szervezett civilek, alapvetően helyi iparosok és kereskedők számára, bár részéről ez a társadalmi integrációról, nem pedig a magyarosításról szólt. Az 1880-as években alakuló közművelődési egyesületek szintén zászlajukra tűzték a magyar nyelv terjesztését, és ennek érdekében ők is nyelvtanfolyamokat szerveztek. Előadásomban ezen szervezetek egyikének, a Felvidéki Magyar Közművelődési Egyesületnek (a továbbiakban FMKE vagy Egyesület) nyelvtanfolyamait szeretném bemutatni egy szlovák többségű megye, Zólyom megye példáján keresztül.

Az Egyesület megalakulása és működése

Az FMKE megalakításának ötletét Libertiny Gusztáv, Nyitra megyei tanfelügyelő vetette fel 1881. január 9-én, a Nyitra és Vidéke című lapban megjelent írásában. Ebben a szerző bemutatta a népoktatás nemzeti szempontból szerinte „sanyarú” állapotát, amit a magyar társadalom „nemzetisége és nyelve” iránti közönyével indokolt. A kiutat egy hazafias alapon szerveződő egyesületben látta, mely feladatának tekintené a magyar nyelv és szellem terjesztését a térségben. Működési területként Pozsony, Nyitra, Árva, Trencsén, Liptó, Zólyom, Hont és Bars megyéket, a szervezet központjául Pozsonyt, míg a helyi vagy a fiókválasztmányok centrumaként az egyes törvényhatóságok székhelyét jelölte meg. A szerző szerint:

„programmjának alphája és omegája legyen: óvodák, gyermekkertek alakítása a felvidéki idegen ajkú községekben; a magyar nyelv tanításában buzgolkodó néptanítók anyagi és erkölcsi támogatása; végre magyar ifjúsági és népkönyvtárak alapítása”.

Nyitra és Vidéke, 1. évf. 1. sz. (1881), 2–3. – Törzsgyűjtemény

libertiny_gusztav_opti.jpgLibertiny Gusztáv, az ötletgazda. In: Magyarország vármegyéi és városai. Nyitra vármegye. XIV. kötet, szerk.: Borovszky Samu – Sziklay János, Budapest, Légrády Testvérek, 1898, 229. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Az Egyesület alakuló ülésére 1883. november 28-án került sor Nyitrán, a megyeháza nagytermében. A szervezetnek ekkor hétszáz tagja volt, elnökké Odescalchi Gyula herceget választották, míg védnökké Habsburg József főherceget. Ekkor fogadták el a végleges alapszabályokat is, melyeket az eredeti tervezethez képest több helyen is módosítottak. A szervezet központja Lehoczky Lajos, Turóc megyei alispán indítványára Pozsony helyett Nyitrára került. Az Egyesület neve sem az eredetileg tervezett Felvidéki Magyar Nemzeti Egyesület, hanem a Bangha Sándor, Nyitra megyei főügyész által javasolt Felvidéki Magyar Közművelődési Egyesület lett.

nyitrai_megyehaza_opti.jpgA Nyitra megyei vármegyeháza, az Egyesület megalakulásának színhelye – Hungaricana. Közgyűjteményi portál. Képcsarnok

A belügyminiszter 1884. január 27-én kelt 4926. számú rendeletével engedélyezte az egylet működését, mely tényleges tevékenységét már 2084 taggal kezdhette meg.
Az alapszabály értelmében bármely magán- vagy jogi személy az Egyesület tagja lehetett. A tagság az évente tartott rendes közgyűléseken döntött a szervezetet érintő ügyekről, az operatív irányítást pedig az igazgató választmány végezte. Az Egyesületnek voltak helyi szervezetei is, az úgynevezett vidéki választmányok, melyek megyei vagy városi szinten működtek. A szervezet lapja a Libertiny Gusztáv által szerkesztett Felvidéki Nemzetőr (1882–1883) lett, mely később Felső-Magyarországi Nemzetőr (1883–1890), majd ismét Felvidéki Nemzetőr (1891) néven működött tovább.
1884-től kezdve egymás után alakultak meg a régióban a helyi választmányok, első körben Selmecbányán, Trencsénben, Liptóban, Nyitrában, Barsban, Turócban, Nógrádban és Hontban, míg más megyékben és városokban (pl.: Árva, Abauj-Torna, Gömör-Kishont, Sáros, Szepes, Ung, Zemplén, Kassa, Szakolca, Léva, Budapest) erre az elkövetkező években került csak sor.
Az Egyesület részéről óvodákat alapítottak, iskolákat támogattak, ingyenes magyar nyelvtanfolyamokat szerveztek, pénzjutalomban részesítették a magyar nyelv terjesztésében legeredményesebb óvónőket és tanítókat, könyv- vagy pénzjutalmat adtak a magyar nyelv elsajátításában legjobban teljesítő nemzetiségi diákoknak, ifjúsági köröket szerveztek, magyar irodalmi esteket tartottak, népkönyvtárakat létesítettek és működtettek, magyar nyelvű szépirodalmi és helytörténeti munkákat adtak ki, saját helytörténeti gyűjteményeket hoztak létre vagy a helyi múzeumokat támogatták. Bár ez a tevékenység alapvetően a szlovák nemzetiséget célozta, az irodalmi és ismeretterjesztő programok törzsközönségét vagy az egyesületi kiadványok olvasótáborát sokkal inkább az ottani magyar népesség jelentette, így a klasszikus értelemben vett közművelődés és a „kulturális” magyarosítás egyszerre volt jelen az Egyesület tevékenységében.
A választmányok központja mindig az adott megyeszékhelyen volt, mely infrastruktúrája és az ott dolgozó FMKE tagok révén komoly hátteret biztosított az Egyesület működéséhez, a megyei közélet magas rangú politikai és közigazgatási potentátjainak részvétele pedig komoly „reklám”-ot jelentett a tagtoborzás során. Az alapszabályban foglalt célkitűzések megvalósításához ugyanis a választmányoknak állandó bevételi forrásokkal kellett rendelkezniük. Ezt lehetőség szerint a működési területükről kellett előteremteni, bár szükség esetén a központ is tudott anyagi támogatást nyújtani. Az Egyesület legfontosabb bevételi forrásait a tagdíjak, az óvodai bevételek, a különféle adományok, jótékonysági rendezvények bevételei, a különböző, FMKE felirattal ellátott termékek eladása utáni százalék, a takarékbetétek, értékpapírok és az Egyesület javára tett alapítványok kamatai, illetve bizonyos ügyekben a megyék, valamint a vallás- és közoktatásügyi minisztérium támogatása jelentették.
Az Egyesületnek összesen 10878 tagja volt létezésének három és fél évtizede során. Ennek 79,58 százaléka magán-, 20,42 százaléka jogi személy volt. Több város (pl. Privigye, Szakolca, Körmöcbánya, Debrecen, Nyíregyháza, Szarvas, Kondoros, Cegléd, Marosvásárhely), megye (pl. Nyitra, Liptó, Szepes, Hont, Heves, Somogy, Tolna, Arad) és számos pénzintézet is belépett az Egyesületbe (pl. Nyitrai Hitelbank, Nagytapolcsányi Takarékpénztár, Nyitrai Kereskedelmi és Hitelintézet, Selmecbányai Takarékpénztár, Trencséni Takarékpénztár, Szarvasi Takarékpénztár). A törzskönyvek alapján a tagság sorai közt legmagasabb arányban az állami és megyei hivatalnokok képviseltették magukat, akik annak 19,24 százalékát tették ki. Rajtuk kívül még jelentős csoportot alkottak a kiskereskedők és iparosok (10,15%), a tanítók és tanárok (9,28%), a földbirtokosok és nemesek (7,76 %), a döntően ügyvédekből álló értelmiségiek (5,86%), valamint a különféle státuszú egyházi személyek (5,23%). A tagság 30,85 százaléka nem jelölte meg a foglalkozását, de ők a törzskönyvek tanúsága szerint döntően a tagok női hozzátartozói voltak.

A Zólyom megyei választmány megalakulása

1884 márciusában Besztercebányán is megkezdődött a szervező munka, és már ekkor számos megyei potentát belépett a FMKE helyi szervezetébe. A Zólyom megyei választmány megalakítására eredetileg Grünwald Bélát, volt alispánt és országgyűlési képviselőt kérték föl, de ő betegsége miatt időközben visszalépett. A helyi szervezet megalakulására április 21-én került sor harminc fő részvételével. Ennek vezetője Csipkay Károly, zólyomi alispán, jegyzője Tilles Béla, Besztercebánya város főjegyzője, míg pénztárnoka Jeszenszky Sándor, királyi közjegyző lett. A szervezet központja a megyeszékhely, Besztercebánya lett, ahol negyedévente tartották a választmányi üléseket. Az alakuló ülésen Csipkay felkérte a választmányi tagokat, hogy igyekezzenek minél több embert beszervezni, a tagság létszáma pedig alig egy hónap alatt 166 főre nőtt, így a második legnagyobb szervezet lett a nyitrai után. A Zólyom megyei választmány idővel egy saját hetilapot is indított Felvidék címmel, ami Ferenczy Ödön szerkesztésében 1895 és 1905 között jelent meg mintegy négy oldalon.

A Zólyom megyei választmány vezetősége, más helyi szervezetekhez hasonlóan az adott törvényhatóság politikai, társadalmi és gazdasági elitjéből került ki. 38 tagja közül 21 a közigazgatásban, illetve a megyei vagy országos politikai életben, 5 közoktatási, 5 egyházi, 6 pedig értelmiségi pályán dolgozott, egy pedig földbirtokos volt. Emellett több testület és magas rangú tisztviselő is belépett a szervezetbe, mint például Zólyom vármegye, Besztercebánya, Breznóbánya és Zólyom szabad királyi városok, a Besztercebányai Hitelegylet, a Besztercebányai Takarékpénztár, a Zólyomvárosi Takarékpénztár, a besztercebányai Izraelita Hitközség, Radvánszky Béla főispán, Ipolyi Arnold és Bende Imre megyéspüspökök, Hulényi István kanonok, Berlicza Ferenc címzetes püspök. A megye és az egyesület vezetősége az évek során pedig szép lassan összemosódott, így teljesen helyénvaló volt az az 1898-as jelentés, miszerint a választmány „munkásságát Zólyomvármegye tekintetes törvényhatósága áldozatkész lelkesedéssel támogatja”. A taglétszám 400-700 fő között mozgott, ami viszont az ottani magyarok közönyét jelezte az Egyesülettel szemben.

zolyom_megye_etnikai_aranyai_es_az_egyesuleti_tagok_szama_opti.jpgZólyom megye etnikai arányai és az egyesületi tagok száma. Táblázat

A nyelvtanfolyamok

Az induláskor elfogadott alapszabályokban már ott szerepelt az a kitétel, hogy a „Felvidéken a hazafias szellemet ápolni és fejleszteni, a magyar nyelvnek mint az állam nyelvének ismeretét terjeszteni” kell.
A magyar nyelvtanfolyamok akkoriban többfelé is indultak, de ennek különböző okai voltak. Az 1880 februárjában alakult Körmöczbányai Magyar Egyesület például felvette programjába a magyar nyelv terjesztését, így tevékenységéhez az ingyenes nyelvtanfolyamok szintén hozzátartoztak. De a nagyszebeni polgári iskolai igazgatója, Láng Mihály által szervezett tanfolyamokon már nem a magyarosítás, hanem a társadalmi integráció elősegítése és „az idegenajkú polgárok életének megkönnyítése” volt a cél. A szerző szerint a magyar nyelv „napról-napra nagyobb és nagyobb területet hódít, hogy a mindennapi életben hazánkban nélküle megélni nehéz.” Láng Mihály egyébként a magyarosítás kérdését is szóvá tette, mert álláspontja szerint nem az az ország érdeke, hogy „minden áron és feltétlenül magyarosítsunk, hanem, hogy a vezetésünkre bízott ifjú nemzedék úgy szóban, mint írásban a magyar nyelvet teljesen elsajátítsa, mert ez az állam hivatalos nyelve lévén, a gyermekek, ha meg nem tanulják, egész életükön kárát vallják”. A tanfolyam elsősorban az iparos-, kereskedő- és hivatalnokréteg, valamint a családtagjaik számára indult.
Az FMKE tanfolyamok szervezése 1885 őszén kezdődött. Ennek első lépését az igazgatóválasztmány 1885. szeptember 18-i ülése jelentette, amikor azt döntést hozták, hogy:

„az egyesület területén létező nagyobb városokban és községekben az iskolákból némi magyar nyelvismerttel kikerült ugy a magyar nyelvet elsajátítani óhajtó felnőttek részére ismétlő tanfolyamot rendszeresít és ezen oktatás keretébe általános ismeretet terjesztő egyéb tárgyak is felveendők”.

Állami Kerületi Levéltár Besztercebánya. Felvidéki Magyar Közművelődési Egyesület. Zólyomi választmány (Štatný okresný archív Banská Bystrica. Hornouhorský všeobecnovzdelávací spolok. Zvo­lenský výber)

A kurzusok vezetésére a magyar nyelv oktatásában járatos szakembereket kívántak felkérni, fáradozásukat pedig az Egyesület honorálni kívánta.
Zólyom megyei választmány október 19-i ülésén döntött a tanfolyamok indításáról. A vezetőség három olyan helyszínt jelölt ki, Besztercebánya, Breznóbánya és Zólyom városát, ahol nyelvtanfolyam sikeres lehet, bár később még Kisgaramon, Bikáson és Zólyombreznón is indultak kurzusok. A választmány felkérte a megyei tanfelügyelőt, valamint a római katolikus és evangélikus egyházakat, hogy ajánljanak ezek vezetésére alkalmas személyeket. Tőlük 57 lehetséges nevet kaptak, de a jelöltek legtöbbje nem vállalta a megbízást, volt, aki éppen a szlovák nyelvismeret hiánya miatt. A nyelvtanfolyamokat a legtöbbször helyi tanítók vezették, de Zólyombreznón egy evangélikus lelkész, Kisgaramon pedig egy mérnök tanított.

A Zólyom megyei kurzusok 1886-ban indultak. A tanfolyamok oktatói különféle tankönyveket használtak. Bár az Egyesület részéről a Groó Vilmos-féle könyvet szorgalmazták, de ebből nem volt elég. Emiatt használták a Gönczy-féle ABC-s könyvet, a Láng Mihály-féle „Ábécé- és olvasókönyv”-et, a Gáspár János-féle „Magyar olvasókönyvet” vagy a szlovákul íródott „Krátka mluvnicá”-t is.

a_groo_fele_tankonyv_opti.jpgA Zólyomi választmány által preferált Groó Vilmos-féle tankönyv fedőlapja – Magyar Elektronikus Könyvtár

Egységes tantervet sem készítettek. Olvasás, írás, beszédgyakorlat és elemi számtan volt mindenhol, de ezen túl már viszonylag jelentős eltérések mutatkoztak. Breznóbányán az olvasottak alapján beszédgyakorlatokat folytattak. Besztercebányán például csak a férfiak számára volt számtanoktatás. Zólyomban egy kezdő és egy haladó csoport indult, az utóbbinál pedig az olvasottakat is megvitatták. Zólyombreznón szlovák nyelvű tankönyvet használtak a teljesen kezdők miatt, később pedig magyar történelmi elbeszéléseket olvastak. Bikáson volt még egészség- és alkotmánytan, valamint házi ismeretek oktatása is, pihenésképen pedig énekeltek. Mivel a tanfolyamot a vasgyár tulajdonosának kérésére indították, így annak anyagát is részben ehhez igazították. A beszédgyakorlatok során ugyanis a vasgyárakban használatos gőzkazánok kezeléséről folyt a társalgás, később pedig méhészkedésről, amihez gyakorlati képzést is nyújtottak.
A kurzusok lebonyolításához a vármegyei és helyi önkormányzatok komoly logisztikai segítséget nyújtottak. Besztercebánya Breznóbánya és Zólyom polgármestere helyiséget, fűtést és világítást biztosított a költségek átvállalásával, a tanfolyamokat pedig a helyi iskolákban tarthatták. Breznóbányán a katolikus és az evangélikus lelkész a szószékről szólított fel a tanfolyam látogatására. A városi rendőrkapitány pedig ezt kidoboltatta, majd személyesen is felszólította az embereket a részvételre, sőt még a tanfolyam ideje alatt az utcán szerveződő esetleges csődületnek is véget vetett.
De egyes ipari üzemek tulajdonosai is támogatták a nyelvtanfolyamokat. A Bikáson például Allender Bódog, az ottani vasgyár igazgatójának kérésére indult ilyen kurzus, a direktor pedig azt is közölte az embereivel, hogy „a fiatalabb generációból csakis oly munkást óhajt alkalmaztatni, a kiről a tanító azon bizonyítványt fogja szolgáltatni, hogy a magyar nyelv elsajátítására kedvet mutatott, és tehetségéhez mérte jó eredményt ért el. Eszerint lesz a munkabére is emelve vagy csökkentve”, egy tanfolyamról rossz magaviselete miatt eltanácsolt tanoncnak pedig napi 10 krajcárral csökkentette a fizetését, bár a jelentésekből pedig nem lehet egyértelműen megállapítani, hogy ez mennyire szólt a magyarosításnak és mennyire a modern technika használata miatt megkövetelt nyelvtudásnak. De Wagner Vilmos, a zólyombreznói vasgyár tulajdonosa is támogatta munkásai részvételét a nyelvtanfolyamon.
A tanfolyam résztvevői 92 százalékban iparosok vagy ipari munkások, míg a többiek a háztartási cselédek közül kerültek ki. A beiratkozottak fele kimaradt, a kurzus elvégzéséről pedig alig az egyharmaduk kapott bizonyítványt.
A tanfolyamok érdeklődés hiányában pár év alatt szép lassan elhaltak. Az Egyesület vezetősége 1889-ben maga is elismerte, hogy „a felnőtteknek különösen a magyar nyelvben való oktatása érdekében minden lehetőt elkövettünk; ámde az ily czélú tanfolyamokat illetőleg igyekezetünk nem jár kellő eredménnyel”. A kudarc okát a felnőtt korban való nyelvtanulás nehézségeivel, a kevés gyakorlattal és a kellő szabad idő hiányával magyarázták. Egy 1890-es közleményükben azonban a felnőttoktatás fontosságát továbbra is hangsúlyozzák, így csak tanfolyamok szüneteltetéséről beszéltek, hogy az egykori résztvevők változatlanul „a FMKE szellemi ápoltjai maradjanak”
A Zólyom megyei választmány is ugyanezen a véleményen volt. 1889-ben, az Egyesület vezetésének küldött éves jelentésében szintén arról számolt be, hogy:

 „az e czímen tett kiadások egyelőre nem állnak arányban a tanfolyamokat látogatók számával ’s e jelentékeny összeg más biztosabb sikerrel járó czélokra fordítatnak, a választmány elhatározta egyelőre a tanfolyamok beszüntetését”.

Állami Kerületi Levéltár Besztercebánya. Felvidéki Magyar Közművelődési Egyesület. Zólyomi választmány (Štatný okresný archív Banská Bystrica. Hornouhorský všeobecnovzdelávací spolok. Zvo­lenský výber)

Breznóbányán azonban továbbra is folytatódtak a kurzusok, mert ott a résztvevők „legnagyobb részt iparosok”, akik ígéretet tettek a folytatásra. De az oktató 1890 márciusában már szintén a tanfolyam kudarcáról számolt be. Bár huszonegy jelentkező volt, de „csak beiratkoztak és utána a folytatólagos tanításra nem jártak” ígéretük ellenére sem.
A kudarc okát a Zólyom megyei választmány a megfelelő olvasókönyv hiányában és a döntően szlovák többségű környezetben látta, mivel „a tanórákról kikerült és friss anyag birtokában lévő tanonc belevegyülvén akár a családban akár a gyárban az amalgizáló tót elembe; szerzett nyelvösmeretén jelentékeny károkat szenved”. Ez a megállapítás nem volt ismeretlen a dualista Magyarországon, Kossuth Lajos, Grünwald Béla, Mocsáry Lajos vagy Jászi Oszkár ugyanerre a következtetésre jutottak.
A nyelvtanfolyamok a világháború előtti években újra indultak, de ez már nem érintette Zólyom megyét. 1910-ben elhunyt Repcsik János volt tanfelügyelő, aki vagyonát az egyesületre hagyta. A végrendelete szerint ezt arra szánta, hogy abból:

„a nyitra, bars és hontmegyei nyelvhatárokon a magyar faj erősbíttessék s nagyobb térfoglalása előmozdíttassék, a magyar nemzeti öntudat, továbbá a magyar nemzet és nyelv iránt való szeretete fölébresztessék ….. az iskolán kívül álló külön magyar nyelvi tanfolyamok létesítése által, melyek a magyar-tót nyelvhatáron kiválasztandó községekben mint magyarosítási központokon működnének.”

Repcsik János tanfelügyelő végrendelete. In: A Felvidéki Magyar Közművelődési Egyesület évkönyve, 1909– 1910, 75. –  Törzsgyűjtemény

A magyar nyelv terjesztésével a dualista korszakban többféle módon is próbálkoztak, de mindig hiába, hiszen Jászi Oszkár szavaival élve az „iskola a maga négy órájával teljesen tehetetlen az élet husz órájával szemben”. A magyar nyelvtudás szlovák részről csak ott alakult ki, ahol ezt az élet is megkövetelte, így a városokban, a nyelvhatárokon vagy pedig bizonyos foglalkozások esetében (állami szféra, kereskedők, iparosok stb.). A szlovák nyelvhatáron belüli kistelepüléseken és falvakban ellenben viszont minden hasonló célkitűzés lényegében csak felesleges erőfeszítés és kidobott pénz volt.

Vesztróczy Zsolt (Gyűjteményszervezési Főosztály)

komment
Címkék: kossuth lajos ipolyi arnold jászi oszkár gönczy pál grünwald béla konferenciabeszámoló jeszenszky sándor bende imre radvánszky béla vesztróczy zsolt gyűjteményszervezési főosztály repcsik jános mocsáry lajos wagner vilmos allender bódog groó vilmos láng mihály gáspár jános berlicza ferenc hulényi istván ferenczy ödön tilles béla csipkay károly libertiny gusztáv bangha sándor lehoczky lajos habsburg józsef főherceg odescalchi gyula Ssic itur ad astra műhely

„…ki most tétlenségben marad, nincs jövője”. 175 éves a Szent István Társulat – 7. rész

2024. január 10. 06:00 - nemzetikonyvtar

A Szent István Társulat kiadványai – 2.

00_a_blogsorozat_nyitokepe_opti.jpg

2023. november 13-án a nemzeti könyvtárban nyílt meg a Szent István Társulat és az Országos Széchényi Könyvtár közös kiállítása Magyarország legrégebb óta működő kiadójának történetéről. Sorozatunkban a tárlat főbb történelmi, művelődés- és kultúrtörténeti szempontjai szerint mutatjuk be a társulat százhetvenöt éves működését.

Tankönyvkiadás és példa egy tankönyvcsaládra

Az 1848-as alapszabály leszögezte, hogy a társulat egyik fő teendője „az iskolai nevelésre és oktatásra jótékonyan befolyni” olyan tankönyvek kiadásával, „amelyekben a katolikus szellem lengje át a tudományt s a hit gyökerétől fejlesztessenek az erkölcsi kötelességek”. A társulat folyamatosan arra törekedett, hogy a katolikus tanintézményeket teljes körűen ellássa megfelelő tankönyvekkel valamennyi iskolatípus valamennyi szaktárgyában, a hittan mellett a humán és a reál tantárgyakban egyaránt.
A munka során a neoabszolutizmus időszakában (1849–1867) a társulat számos konfliktusba keveredett az állammal. Az egyház ugyanakkor nagyra értékelte az erőfeszítéseket, és a püspöki kar 1877-ben az ország egész területére felruházta a társulatot a katolikus iskolai tankönyvek kiadásának monopóliumával. 1945 után, a rövid ideig tartó koalíciós korszakban az egyre növekvő kommunista befolyás alatt álló állami hatóságok megakadályozták az új, nyolcosztályos rendszerű általános iskolák számára kidolgozott katolikus könyvek engedélyezését. A társulat a teljes tankönyvkiadási szabadságot csak az 1989-es rendszerváltás során nyerte vissza.

01_10_szt_istvan_tarsulat_7_63_opti.jpgA Szent István Társulat tanszerkiállításáról. In: Élet, 5. évf. 47. sz. (1913. november 23.), 1507. – Törzsgyűjtemény

Gerely József (1871–1916) Prohászka Ottokár lelki vezetése mellett végezte Esztergomban teológiai tanulmányait, majd pappá szentelése után a fővárosban kezdett el hitoktatóként dolgozni. A hazai iskolákban ekkoriban a pedagógiai maximalizmus szelleme uralkodott, ami hatalmas terjedelmű és nehezen érthető nyelvezetű tankönyveket eredményezett. Ezekre általában a pedagógiai hatékonyság szempontjainak teljes figyelmen kívül hagyása volt jellemző. A tanárok gyakran kénytelenek voltak megelégedni az anyag lediktálásával és a meg nem értett szövegek szó szerinti bemagoltatásával. Gerely szerint „ez a módszer teljesen elidegeníti a gyermeket a hittantól”, sőt sok tanuló egyenesen retteg az ilyen óráktól. Úgy vélte, hogy ez hosszabb távon nem maradhat fenn, hiszen a hitoktatás művészet, amelynek elsajátításához sok munka és felkészülés kell.
Első célja a kisiskolás korosztálynak szóló tankönyv elkészítése lett, amely a Kis Képes Biblia, vagyis Az üdvösség története kis gyermekek számára címmel jelent meg 1896-ban. Pedagógiai alapvetése szerint a gyermekekkel nehéz az elvont teológiai igazságok megismertetése, ebben az életkorban a szokásos, szigorúan elméleti katekizmusoktatás nem érhet célt. Ezért az absztrakt teológiai tételeket konkretizált formában, a bibliai történetek segítségével kívánta tanítani, hiszen érvelése szerint az őskeresztény egyház is ezt a módszert követte. Óvott a diákok túlterhelésétől, és hangsúlyozta: a tananyag csak annyit tartalmazhat, amennyit átlagos képességű tanulókkal is alaposan át lehet venni. Az ideális tankönyv szerinte igazodik a korosztály képességeihez, valamint összefüggő, befejezett egészet képez, amely egy év alatt megtanulható. A jó tankönyvet nagy betűkkel nyomtatják, a lényeget kiemelik, és kifejező, kidolgozott, világos, egyházias képekkel illusztrálják. A képek a motiválásban is fontosak, ezért: „Legyenek nagyok, tiszták és kifejezők, világosak, jellemzők és a szöveggel teljesen megegyezők. Az ilyen képek kimondhatatlan örömet okoznak a gyermekeknek és rendkívüli mértékben fokozzák a tanulási kedvet.”
A tanítás módszereiről szintén határozott elképzelésekkel rendelkezett. Hangsúlyozta, hogy alapos előkészítésre van szükség, fel kell mérni a tanulók előzetes ismereteit. „Nem szabad a gyermek értelmébe ajtóstól berohannunk” – figyelmeztetett. Kérte, hogy az előadók az érthetőség kedvéért elvont főneves szerkezetek helyett igéket használjanak, szabadon, terjengősség nélkül, lassan és határozottan, hangosan, de nem kiabálva beszéljenek. Hangsúlyozta, hogy az előadott bibliai történeteket meg is kell értetni a diákokkal, méghozzá ismétlésekkel, a tanultak megbeszélésével, ellenőrző kérdések alkalmazásával. Úgy vélte, „ezek után már nyugodt öntudattal adhatjuk fel növendékeinknek a tárgyalt bibliai részt könyv nélkül való megtanulás végett. S a gyermek könnyen és örömmel fogja megtanulni, mert nem magol értelmetlenül”.
Didaktikailag a folyamat ezzel a végéhez érkezik, azonban Gerely szerint a lelkipásztori szempontból legfontosabb tennivaló még csak ezután következik. Az oktatónak ugyanis ki kell fejtenie a megtanult történetek erkölcsi mondanivalóját, és rá kell vezetnie diákjait, hogy hogyan lehet a tanulságokat alkalmazni a mindennapi életben. Itt elsősorban az adott diákcsoporthoz való teljes alkalmazkodásra, a tankönyvi sablonoktól való tartózkodásra hívta fel a figyelmet:

„Az alkalmazás legyen természetes, hogy a gyermek minden erőltetés nélkül lássa annak vonatkozását saját külső és belső életéhez, cselekedeteihez és körülményeihez. Legyen továbbá gyakorlati, azaz ne általános, határozatlan, hanem a gyermek individualitásához, egyéni hajlamaihoz, kötelességeihez alkalmazott. […] csak így érzi a gyermek magát találva, csak így látja, hogy a levont tanulság, a kapott oktatás különösen rá illik és neki szól.”

Gerely József: Rövid vezérkönyv a Kis Képes Biblia I–II. osztályú részének módszeres tanításához, Budapest, 1898. (2. kiad.) 7–15. – Törzsgyűjtemény. Hivatkozza Klestenitz Tibor: Gerely József karrierje – falak és választóvonalak a katolikus nagygyűlések „szürke eminenciásának” életében. In: Magyar Egyháztörténeti Vázlatok, 2013/3, 71. – Törzsgyűjtemény

A tankönyv a gyakorlatban nagy sikert aratott, a hitoktatók és a kritikusok dicsérték közérthető megfogalmazásait és nyelvezetének szép magyarságát. 1897. augusztus 5-én a hercegprímás kötelezővé tette használatát a főváros összes elemi iskolájában. A Kis Képes Biblia kiadására a szerző a Szent István Társulattal 1899. június 24-én kötött szerződést, amely szerint az éves forgalom 10 százalékát kapta jutalékként. A sikerre jellemző, hogy a kiadványra idővel valóságos tankönyvcsalád épült. Az alapműből, amelynek 1947-ben jelent meg a legutolsó kiadása, született egy átdolgozás a görögkatolikus diákok számára, kiadták német, szlovák és vend nyelvű fordításban, készültek változatai az idősebb korosztályok számára, valamint tanári segédkönyvet is megjelentettek mellé.

 Kották és térképek

 A Szent István Társulat sokszínű termékpalettával rendelkezett: az érdeklődők a kínálatban egyebek mellett énekeskönyveket és kottákat is találhattak, amelyek közül érdemes kiemelni az 1942-ben megjelent, a legmodernebb liturgikus elveknek megfelelő kottás ima- és énekeskönyvet. 1949 után a társulat feladata a katolikus ima- és énekeskönyvek, valamint hittankönyvek szövegeinek gondozására korlátozódott. Másfél évtizeddel később a sajátos körülmények miatt zeneműkiadással is foglalkozni kezdett.
Az első kottakiadvány 1964-ben jelent meg Csillogó karácsony címmel, amelyet további kották követtek. Bárdos Lajos, a kántorképzésért felelős Országos Magyar Cecília Egyesület elnöke szerezte meg a társulat számára a népszerű Hozsanna énekeskönyv kiadásának jogát. A közkedvelt népénekeskönyvet korábban a Magyar Kórus kiadó jelentette meg, államosítása után a Zeneműkiadó Vállalat adta ki, 1962-től pedig a társulat lett a kiadója. 1975-ben jelent meg a Szent vagy, Uram. Orgonakönyv. Eredetileg ezt is a Magyar Kórus adta ki, később a kötet nyomódúcai, kliséi a Zeneműkiadóhoz, majd onnan a társulathoz kerültek. Újranyomtatás előtt azonban az Állami Egyházügyi Hivatal utasítására néhány hazafias szövegű énekszakaszt ki kellett venni a könyvből. Az inkriminált részek kikerültek a szedésből, de a helyükre nem tettek semmit, az üres helyekre pedig adott esetben a kántorok írták vissza kézzel a hiányzó strófákat. Tíz évvel később Éneklő Egyház címmel különleges kötet jelent meg, amely az imakönyv, a hittankönyv és az énekeskönyv jellemzőit egyesítette magában. Ennek 2021-ben már a tizenharmadik kiadása látott napvilágot.

01_10_szt_istvan_tarsulat_7_70_opti.jpgTárló a kiállításban. Fotó: Visky Ákos László

Sík Sándor aranymiséjére 1961-ben Kodály Zoltán kórusművet komponált, amely második kiadásban a Szent István Társulatnál jelent meg. Kodály egy másik művének első kiadási jogát is a társulatnak adta, így 1966-ban itt látott napvilágot Magyar miséje.
A kiadványok másik érdekes csoportjába tartoznak a térképek. A különböző kötetek kartográfiai mellékletei mellett néhány földabroszt önállóan is megjelentettek. Különleges kiadvány az a térképkötet, amely Teleki Pál irányításával készült az 1920-as trianoni tárgyalásokra, és Közép-Európa népeinek, nemzetségeinek földrajzi elhelyezkedését mutatta be. 1945-ben néhány példányban megjelent, majd 1993-ban fakszimile kiadásban vehették kézbe az olvasók.

Bárány Zsófia, Dede Franciska, Klestenitz Tibor
(Lipták Dorottya sajtótörténeti Kutatócsoport)

A felhasznált (válogatott) irodalmat lásd a blogsorozat végén.

A további részek: 1. rész, 2. rész, 3. rész, 4. rész, 5. rész, 6. rész

komment
Címkék: sík sándor kodály zoltán teleki pál bárdos lajos dede franciska szent istván-társulat klestenitz tibor visky ákos lászló bárány zsófia lipták dorottya sajtótörténeti kutatócsoport kiállításismertető gerely józsef

„…ki most tétlenségben marad, nincs jövője”. 175 éves a Szent István Társulat – 6. rész

2024. január 09. 06:00 - nemzetikonyvtar

A Szent István Társulat kiadványai – 1.

00_a_blogsorozat_nyitokepe_opti.jpg2023. november 13-án a nemzeti könyvtárban nyílt meg a Szent István Társulat és az Országos Széchényi Könyvtár közös kiállítása Magyarország legrégebb óta működő kiadójának történetéről. Sorozatunkban a tárlat főbb történelmi, művelődés- és kultúrtörténeti szempontjai szerint mutatjuk be a társulat százhetvenöt éves működését.

Teológiai és hitbuzgalmi kiadványok, szentképek

A társulat életében kiemelkedő szerepük volt a teológiai kiadványoknak. Már a szervezet alapítása is a pesti egyetem hittudományi karához kötődik, amelynek igazgatói székébe 1846-ban került Fogarasy Mihály. Az évtizedek folyamán pedig számtalan teológus járult hozzá különböző módokon (például szerkesztőként, akadémiai tagként, tisztségviselőként) a társulati célok előmozdításához. Nem meglepő, hogy a hittudományi tudományos műveknek a társulat volt a legtekintélyesebb hazai kiadója. Gondozásában olyan szerzők kéziratai kerültek nyomtatásba, mint a „Magyarország apostolának” is nevezett Prohászka Ottokár (1858‒1927), a kiemelkedő piarista teológus Schütz Antal (1880‒1953), a magyar liturgikus mozgalom megindítója, a bencés Szunyogh Xavér Ferenc (1895‒1980), a Széchenyi-díjas egyházjogász Bánk József (1911‒2002) vagy a dogmatika, azaz a teológiai hittételekkel foglalkozó tudományág professzora, az egyetemi rektor Gál Ferenc (1915‒1998). Számos nemzetközi jelentőségű kiadvány is napvilágot látott a társulatnál, amelyek között megtalálhatók – többek között ‒ a 19. század egyik legnagyobb vallásos gondolkodója, az anglikán, majd katolikus John Henry Newman (1801‒1890), a II. Vatikáni Zsinat egyik vezető teológusa, a jezsuita Karl Rahner (1904‒1984) vagy Joseph Ratzinger, azaz XVI. Benedek pápa (1927‒2022) művei is.

„Az Élet [katolikus folyóirat] szerkesztőségében kezdte irodalmi pályafutását Sík Sándor. Irodalomtörténeti jelentősége, hogy elsőnek kísérelte meg a katolikus tartalmat a Nyugat-áttörés által hozott új formákba önteni. Átélte és magáévá tette Ady nyelvújítását, átvette a szecesszió formai nyereségeit, az impresszionista líra közvetlenségét és bensőséget és mindezt egységbe foglalva, egyéniségének újjongó és fiatalosan meg rendült pátoszával a hit szolgálatába állította.”

Szerb Antal: Magyar irodalomtörténet 2. átd. kiad., Budapest, Révai, 1935. 496. – Törzsgyűjtemény

„Az evangéliumban Jézus Krisztus úgy jelenik meg mint ember, aki nem tart magától idegennek semmit, ami igazán és nemesen emberi. Megfordul lakomákon és lakodalmakban, szívesen betér barátainak és tisztelőinek házába, szóba áll szegényekkel és előkelőkkel; értéssel és kedvteléssel nyugtatja tekintetét az élet és természet ezer tarka jelenségén, meglátja az utcán ugráló és sipoló gyerekeket, a vámnál ülő éhes tekintetű vámosokat, a kamaráját kisöprő, mécsesét igazító, garasát kereső, kis kenyerét gyúró özvegyet, a vőlegényre váró hajadonokat; hallja és érti a természet halk nyelvét: mit mond a mezőkön fű és liliom, füge és szőlő, mit csipog a veréb a héjazaton és mit vijjog a saskeselyű a levegőben; megfigyeli a kertészt és szőlőművest, a szántóvetőt és aratót; ember, aki jár-kel, elfárad és megéhezik, kérdez és vitatkozik, elszomorodik és fölujjong. […] benne és vele más világ nyílik meg előttünk. […] megilletődően idegen és mégis rokon, döbbentő és mégis vonzó, más világ és mégis mindenestül a mi világunk”

Schütz Antal: Dogmatika. A katolikus hitigazságok rendszere. 2. bőv. kiad., Budapest, Szent István Társulat, 1937. 105. – Törzsgyűjtemény

„A világtörténelem egyik legnagyobb ténye az, hogy Jézus Krisztus vallási szervezetet állított be az emberiség életébe, mely független minden állam etnográfiai helyzetétől, társadalmi hatásaitól és korlátaitól, ‒ vagyis Egyházat alapított. Igy az egyházi jog a világ legnagyobb organizációjának a hatályos joga. Vagyis van egy, az egész világra kiterjedő jogrendszer. Az egyházi jog tehát a mai jogok között az egyetlen univerzális jog, az egyetlen jogrendszer, amely a világ bármely pontján egyként érvényes.”

Bánk József: Egyház jog. Az egyházi alkotmányjog alapjai. Budapest, Szent István Társulat, 1958 [Pécs], Pécsi Szikra Ny. 5. – Törzsgyűjtemény

„Imádkozni és szeretni akkor tanulunk meg, amikor az imádság lehetetlenné válik és szívünk kővé dermed. Ha sohasem tudtad elengedni magad, akkor nem tudod hogyan kell imádkozni. Mert az imádság titka: éhség Isten és az Ő látása után, amely sokkal mélyebb rétegekbe nyúlik, mint az érzések vagy a nyelv birodalma. […] De néha jámbor emberek azon gyötrődnek elmélkedés közben, vajon »beleegyeztek-e« annak a léha és kicsit ostoba komédiának fantázia-képeibe, amely képzeletükben zajlik, hiszen semmit sem tudnak tenni megállítására. Szenvedésük legfőbb oka az, hogy a képek felvonulásának megakadályozására irányuló reménytelen erőlködésük ideges feszültséget eredményez, és ez még százszor rosszabbá tesz mindent. Olyan idegesek lettek, hogy ha volt is valaha humorérzékük, most teljesen elhagyta őket. Pedig a humor ilyenkor egyike a leghasznavehetőbb dolgoknak.”

A csend szava. Válogatás Thomas Merton műveiből. [Összeáll. és ford. Lukács László], Budapest, Szent István Társulat, [Budapest], Kossuth, 1983, 385. – Törzsgyűjtemény

„Minden bizonnyal nem kell külön mondanom, hogy ez a könyv semmiképpen sem tanítóhivatali aktus, hanem csupán »az Úr arca« (vö. Zsolt 27,8) személyes keresésének kifejeződése a részemről. Így mindenki szabadon ellentmondhat nekem. Mindössze a rokonszenvnek azon megelőlegezését kérem az olvasótól, amely nélkül nem létezik semmilyen megértés.”

Joseph Ratzinger: Názáreti Jézus. A Jordánban való megkeresztelkedéstől a színeváltozásig. 1. kötet, Budapest, Szent István Társulat, 2007, 18. – Törzsgyűjtemény

A lelkiségi, hitbuzgalmi, elmélkedési kötetek, a vallásos ismeretterjesztő művek közreadása terén ugyancsak kiemelkedő volt a társulat teljesítménye. Jeles hazai lelkiségi-hitbuzgalmi szerzőket mozgósított, illetőleg nevelt ki magának. Szemmel tartotta egyúttal a külföldi irodalmat, amelynek legjavát megjelentette magyarul. Így ‒ mások mellett ‒ az MTA-tag, költő, műfordító Tárkányi Béla (1821‒1886), az ugyancsak költő, műfordító, Kossuth-díjas piarista Sík Sándor (1889‒1963) imakönyvei, lelkiségi munkái vagy a lelkigyakorlatairól, beszédeiről ismert Belon Gellért (1911‒1987) írásai mellett a mindenkori nagyközönség haszonnal forgathatta a népszerű német lelkiségi szerző Alban Stolz (1808‒1883) vagy éppen amerikai trappista misztikus Thomas Merton (1915‒1968) köteteit is.

48_01_09_szt_istvan_tarsulat_6_opti.jpgLelki manna. Imádságos és énekeskönyv a ker. katholikus ifjuság számára. Szerkesztette Tárkányi B. József [egri főegyházmegyei áldozópap]. Ötvenegyedik kiadás. Budapest, Szent István Társulat, 1922. – Törzsgyűjtemény

Tárkányi Béla (1821–1886) egri kanonok a 19. századi katolikus irodalom egyik kimagasló jelentőségű alkotója volt. Működésének elismeréseként a Magyar Tudományos Akadémia és a Kisfaludy Társaság egyaránt tagjává fogadta, a Szent István Társulatban pedig alelnökként dolgozott. Egy ideig vidéki plébánosként is szolgált, és egész életében élénk érdeklődéssel gyűjtötte a falusi közösségekben megőrződött archaikus egyházi népénekeket. Saját szavai szerint „[a] gyönyör, melyet már gyermekségemtől kezdve találtam a vallási népénekekben, mint amelyek jámbor szülőim házát templommá tették, ekkor azon kötelességérzetté fejlődött bennem, hogy a költészet ezen kincsei összegyűjtésével én is teljesítsem hazafiúi tartozásomat”.
A gyűjtött anyagot felhasználta egy gyorsan rendkívül népszerűvé váló összeállításában, amely Lelki manna. Imádságos és énekeskönyv címmel 1856-ban jelent meg első alkalommal. A terjedelmes imádságoskönyv tartalmazta a legnépszerűbb imákat, könyörgéseket, litániákat, a szentolvasót, valamint 113 egyházi éneket és a ministráns feleleteit. 1896-tól kezdve – közkívánatra – a társaság a legnépszerűbb énekeket kottával ellátott változatban adta közre, amelyet Bogisich Mihály prépost, budapesti esperes-plébános készített. A kiadvány rendkívüli népszerűségre tett szert, amiben gazdag tartalma mellett bizonyára a népénekek közkedveltsége és változatossága játszott szerepet. A siker mértékét jól példázza, hogy a Lelki manna 1931-ig 55 kiadást ért meg, hatása pedig egészen máig tart, hiszen számos énekét a napjainkban használatos katolikus énekeskönyvek is tartalmazzák.

Különleges kiadvány az a reprint kötet, amely 43 nyelven adja közre a Miatyánkot.

Világi tudományok

A társulatban kezdettől fogva egyaránt számítottak az egyháziak és a világiak munkájára. Már az 1850-es és 1860-as években olyan világiak vállaltak szerepet a munkálatokban, mint a történész, archeológus Érdy János, az irodalomtörténész, egyetemi tanár, MTA-főtitkár Toldy Ferenc, az író és miniszter Eötvös József, a zeneszerző, zongoraművész Liszt Ferenc, az építész Ybl Miklós, de ott volt a tagok között a „haza bölcse”, Deák Ferenc, a festő Than Mór vagy a bankár Weisz Bernát is.

55_01_09_szt_istvan_tarsulat_6_opti.jpgFogarasy Mihály alapító püspök színes, vésett üvegpohara (F. M. monogrammal). Deák Ferenctől kapta ajándékba Balatonfüreden, amikor Deákot a társulat tagjává választották (a Szent István Társulat tulajdona). Fotó: Visky Ákos László

A világi tudományosság és művészetek képviselőinek tehát szintén teret adott a társulat. Így a teológia mellett figyelemmel kísérte többek között a filozófia, az egyháztörténelem, az egyetemes történelem, az irodalomtörténet, a művelődéstörténet, a néprajz művelőinek munkásságát, de a demográfia, a szociológia, a közgazdaságtan, a pedagógia, a jog- és államtudomány, illetve a természettudományok szintén fontosak voltak számára.
Cesare Cantù (Cantu Caesar) Világtörténelem című munkája kiadásának terve 1854-ben merült fel, amikor az egri érsek felajánlotta a társulatnak az olasz történész világtörténeti sorozatából az ókori és a középkori rész magyar fordítását. Az első kötet 1856-ban jelent meg (Cantu Caesar: Világtörténelem. Első kötet. I. és II. korszak. A VII. turini olasz kiadás után. Fordította Gyurits Antal. Pest, Szent István Társulat, 1856.), az utolsó kötet huszonöt évvel később, 1881-ben. A sorozat 15 kötetből állt, ami 22 önálló könyvet jelentett, egyenként 500‒600, összesen 13 000 oldalnyi terjedelemmel.
A 175 év történész és egyháztörténész szerzői között megtalálható például a piarista szerzetes Balanyi György (1886–1963), a vatikáni magyar kutatásokat elindító Fraknói Vilmos (1843–1924), a hittudományi kar dékánja, Galla Ferenc (1888–1977), az MTA-tag Karácsonyi János (1858–1929), a szintén MTA-tag, egyetemi tanár Márki Sándor (1853–1925), a ciszterci Meszlényi Antal (1894–1984), az egyetemi tanár Salacz Gábor (1902–1978).

56_01_09_szt_istvan_tarsulat_6_opti.jpgToldy Ferenc, Fraknói Vilmos és Tárkányi Béla egy 1873-as római fényképen. In: Ország-Világ, 27. évf., 13. sz. (1906. március 25.), 247.) – Törzsgyűjtemény

A vatikáni levéltár 1881-ben nyitotta meg kapuit a kutatók előtt. A magyar vonatkozású források rendszeres feltárása és közreadása céljából Fraknói Vilmos már a megnyitást követő hónapokban megkezdte a tárgyalásokat Rómában. Az 1884 és 1891 között megjelent Vatikáni Magyar Okirattár (Monumenta Vaticana Hungariae) kötetei a 19. század végi hazai katolicizmus kiemelkedő szellemi teljesítményei voltak, amelyeket a világi tudósok is elismerő figyelemmel kísértek. Fraknói eleinte főleg pap-történészek közreműködésével képzelte el a munkát. Kezdeményezése azonban 1894-re intézményesült, aminek köszönhetően a római magyar kutatók köre kiszélesedett.
1882 júniusában a Szent István Társulat budapesti üléstermében Fraknói elnökletével tartott tanácskozáson határozták meg a sorozat nevét, illetve választották meg a szerkesztőbizottságot. A társulatot bízták meg a pénzalap kezelésével. Fraknói eredeti tervei szerint a magyar vonatkozású forrásokat a magyar egyház költségén önálló sorozatban maga az Apostoli Szentszék adta volna ki. A kezdeményezést támogató tudós kalocsai érsek, Haynald Lajos ellenben úgy vélte, hogy a „Monumenta Vaticana igazgatásának és szerkesztésének székhelye Magyarhonban legyen, s a kiadványok közzététele magyar nyomda által eszközöltessék”. Számos egyházi személy és intézmény anyagi felajánlásával valóban megindult a sorozat. A budapesti megjelenésű művek címlapján azonban sem a megjelentetést intéző bizottság, sem a szervezeti kereteket nyújtó Szent István Társulat, illetve még a közreadó(k) nevét sem tüntették fel. A belső oldalakon kizárólag az Előszó és a Bevezetés szerzője, ezek végén szöveg közben a technikai kivitelezést (másoltatás, összeolvasás) végzők neve, valamint az utolsó lapokon az adakozók szerepelnek.

Az irodalom- és művészettörténészek között – mások mellett – az MTA-tag, nyelvész, irodalomtörténész Eckhardt Sándor (1890–1969), a költő, műfordító Sík Sándor (1889–1963), a néprajzkutató Bálint Sándor (1904‒1980) és a muzeológus, író Divald Kornél (1872–1931) művei jelentek meg a társulatnál. A filozófia területéről például a filozófiatörténész Kecskés Pál (1895–1976), a filozófiából és pszichológiából doktoráló egyetemi tanár Noszlopi László (1901–1990), az MTA Filozófiai Bizottságának elnöke, a Magyar Filozófiai Szemle főszerkesztője, Brandenstein Béla (1901–1989), a Széchenyi-díjas magyar–amerikai filozófus Molnár Tamás (1921–2010), a tanszékvezető és szerkesztő Nyíri Tamás (1920–1994) és Széchenyi-díjas Bolberitz Pál (1941–2020) nevét lehet megemlíteni.

62_01_09_szt_istvan_tarsulat_6_opti.jpgTárló a kiállításban. Fotó: Visky Ákos László

A társulat szerzői között megtalálható továbbá a szociológus, szociálpolitikus, szerkesztő és országgyűlési képviselő Mihelics Vid (1899–1968), az eszperantista, társadalomtudós, politikus Giesswein Sándor (1856–1923) vagy a közgazdász, egyetemi tanár, akadémikus Heller Farkas (1877–1955). A természettudományok oldaláról – köszönhetően elsősorban a Szent István Akadémiának ‒ számos tudós eredményei szintén a szélesebb nagyközönség elé kerültek, így például a gyermekgyógyász Heim Pál (1875–1929), a Nobel-díjas vegyész Hevesy György (1885–1966), illetve az ugyancsak Nobel-díjas biofizikus Békésy György (1899–1972) egyes kutatásai.
Az érdeklődők mind a Szent István Akadémia felolvasásain, mind a Szent István Társulat tudományos kiadványai között találhattak magas színvonalú természettudományos előadásokat és írásokat. Megalakulásakor, 1887-ben a Tudományos és Irodalmi Osztály (az akadémia elődje) négy szakosztályra bontva működött, a hittudomány és a filozófia mellett az elsőbe tartoztak a természettudományok is. Amikor 1915-ben a Tudományos és Irodalmi Osztályból létrejött a Szent István Tudományos Akadémia, a természettudományok a mennyiségtannal együtt alkották a negyedik osztályt. Ennek első elnöke Kövesligethy Radó csillagász, geofizikus lett, titkára Zemplén Győző fizikus, tiszteletbeli tagja pedig báró Eötvös Loránd fizikus és Entz Géza biológus, zoológus volt.
Az évtizedek alatt számos természettudományos előadást, felolvasást tartottak az akadémia ülésein, ezek közül érdemes kiemelni, hogy 1921-ben Gróh Gyula kémikus mutatta be a bő később kémiai Nobel-díjat elnyerő Hevesy Györggyel közösen végzett kísérleteik eredményét (Az ólom öndiffúziója megolvasztott és szilárd állapotban).
Két évvel később Békésy György értekezését olvasták fel (Folyadékok diffúziós állandójának mérete az interferenciális refraktorral), amelyet nyomtatásban is megjelentettek. Békésy ugyanebben az évben szerezte meg fizikából a doktorátusát, és szűk négy évtizeddel később az ő tudományos munkáját is Nobel-díjjal ismerték el.
Az 1930-as évek legvégén és az 1940-es években több középiskolai osztály számára írt fizikakönyvön volt olvasható Öveges József piarista szerzetes, fizikus neve. Munkássága elismeréseként az elsők között kapta meg a Kossuth-díjat, a nagyközönség pedig tudományos igényű ismeretterjesztő előadásainak, televíziós és rádiós műsorainak köszönhetően ismerte meg. Az 1993-ban létrehozott interaktív tudományos kiállítás, a Csodák Palotája látványos kísérleteinek helyszíne az ő nevét viseli (Öveges Színpad).

Bárány Zsófia, Dede Franciska, Klestenitz Tibor
(Lipták Dorottya sajtótörténeti Kutatócsoport)

A felhasznált (válogatott) irodalmat lásd a blogsorozat végén.

A további részek: 1. rész, 2. rész, 3. rész, 4. rész, 5. rész

komment
Címkék: dede franciska szent istván-társulat klestenitz tibor bárány zsófia lipták dorottya sajtótörténeti kutatócsoport kiállításismertető

„…ki most tétlenségben marad, nincs jövője”. 175 éves a Szent István Társulat – 5. rész

2024. január 05. 06:00 - nemzetikonyvtar

A Szent István Társulat története: a kommunizmus szorításában és újrakezdés a rendszerváltás után

00_a_blogsorozat_nyitokepe_opti.jpg2023. november 13-án a nemzeti könyvtárban nyílt meg a Szent István Társulat és az Országos Széchényi Könyvtár közös kiállítása Magyarország legrégebb óta működő kiadójának történetéről. Sorozatunkban a tárlat főbb történelmi, művelődés- és kultúrtörténeti szempontjai szerint mutatjuk be a társulat százhetvenöt éves működését.

1945-ben, a második világháború végén Magyarország a szovjet hadsereg megszállása alá került, a politikai életben pedig elkezdődött a rövid életű koalíciós korszak. Ez a demokrácia reményét hordozta ugyan, azonban a megszállók által támogatott kommunisták 1949-re kisajátították maguknak a hatalmat és Rákosi Mátyás vezetésével megteremtették a sztálini típusú diktatúrát. A kommunisták egyik legfontosabb ellenfelüknek tekintették a katolikus egyházat, amelynek intézményeit kezdettől fogva korlátozták működésükben.
A Szentkirály utcai székház és a nyomda jelentősebb károk nélkül vészelte át Budapest ostromát, de a Stephaneum a munkát csak 1945 májusában kezdhette meg újra, hiszen számos szakmunkása még hadifogságban volt, de áram- és papírhiány is nehezítette az újrakezdést. A hatalmon lévők politikai ellenszenvének hatásai gyorsan megmutatkoztak, hiszen a társulat – számos próbálkozás ellenére – nem kapott engedélyt folyóiratainak kiadására. Az ostrom után az első közgyűlést 1945. december 20-án rendezték meg, és a vezetőség örömmel számolt be arról, hogy legalább a könyvkiadói munkát sikerült újraindítani, kiemelve, hogy a társulat „most, az első, legsúlyosabb nehézségek leküzdése után elérkezettnek látja az időt, hogy katolikus kultúrmisszióját mind szélesebb körökben vállalja és folytassa”.
A remények azonban – az ország egyre gyorsuló szovjetizálása miatt – nem teljesülhettek. A legfőbb problémát az új, nyolcosztályos általános iskolák igényeihez alkalmazkodó katolikus tankönyvek hivatalos állami engedélyeztetésének elhúzódása okozta: a baloldali politikusok és a sajtó számtalan alkalommal támadta a nyilvánosság előtt a reakciósnak bélyegzett társulati tankönyveket, noha a méltatlan támadásokkal szemben 1947-ben Mindszenty József hercegprímás védelmébe vette a kiadót.
1948 márciusában államosították a Szent István Társulat Egyesített Üzemei Részvénytársaságot, majd 1950-ben beolvasztották a Franklin Kiadóba. A társulat ezzel elveszítette gazdasági alapjait, sőt székházát is, amely helyett csak 1951-ben sikerült új hivatali helyiségeket szerezni a mai Kossuth Lajos utca 1. szám alatt.
A sztálinista ideológusok arra számítottak, hogy az új, „tudományosan szervezett” társadalomban a vallásos közösségek hamarosan megszűnnek, és a hatalom minden lehetséges eszközzel igyekezett gyorsítani ezt a folyamatot. 1948 nyarán törvénybe iktatták az egyházi iskolák államosítását, az év karácsonyán pedig letartóztatták Mindszenty Józsefet, akit nemsokára koholt vádakkal életfogytig tartó fegyházbüntetésre ítéltek. A társulatot nem tiltották be ugyan, de működését rendkívül szűk körre korlátozták azzal a feladattal, hogy a katolikus ima- és énekeskönyvek, valamint a fakultatív hitoktatást szolgáló tankönyvek szövegeit gondozza, és hogy ezeket a köteteket kinyomtattassa. A kiadványok éves összpéldányszáma nem haladhatta meg a 226 ezret. A társulat a gyakorlatban az Állami Egyházügyi Hivatal tisztviselőinek ellenőrzése alá került, a kéziratokat ők bírálták, ellenőrizték és hagyták jóvá.
A társulat autonómiája szinte teljesen megszűnt. A kiadói tevékenység intézését – az eredeti alapszabály előírásait megkerülve – Esty Miklós pápai kamarásra bízták, aki „delegált adminisztrátor” címet viselve egészen haláláig, 1973-ig teljhatalmú irányítója maradt a szervezetnek. A leghűségesebb tagok azonban megőrizték a belső közélet maradékát: mintegy 40–50 fő részvételével még ekkoriban is rendszeresen megtartották az éves társulati közgyűléseket, amelyekre azonban engedélyt kellett kérni a kerületi tanácstól, és negyedévenként ülésezett a választmány is. A tagság számáról nem rendelkezünk megbízható adatokkal: 1948-ban 1800 főt tartottak nyilván, de közülük mindössze 400-an fizették be a tagdíjat, amely ekkor évi 20 forintra rúgott. A Szent István Akadémia 1951-ben „önkéntesen” kimondta feloszlását.
Oloffson Placid, születési nevén Oloffson Károly (1916–2017) bencés szerzetespap, tanár, egyházi író volt, akit 1946-ban a szovjet katonai bíróság koholt vádak alapján tíz év gulágra (kényszermunkára) ítélt.

47_opti.jpgRészlet a kiállításból Placid atya fényképével. Fotó: Visky Ákos László

„Az egypengős Szentírás – 1953-ban történt, még Sztálin halála előtt. A fogolytáborban ekkor én mintegy 900 km-re Moszkvától keletre voltam, még az Urálon innen, és tőlünk kb. 2000 km-re, az Északi Jeges tengernél is volt egy hasonló GULÁG-láger. Egyszer átkerült onnan hozzánk egy magyar fogoly, egy fiatalember egy Kalocsa környéki községből, és kezembe nyomott egy kis könyvszerűséget. Fedőlapja nem volt, hátlapja nem volt. A következőt mesélte: Ott fönn az Északi Jeges tenger mellett ő valami rossz fát tett a tűzre, és sötétzárkába csukták, három napra. Az csúnya dolog volt, mert három napig mínusz 25‒30 fokos hidegben fél méterre a föld alatt volt bezárva. Az odúnak beton alapja volt, egy ablak nélküli sötét kóter. A »bűnöst« egy pici kis nadrágban és egy trikóban lökik be oda, és semmit, se kenyeret, se levest, az égvilágon semmit sem kap a három nap alatt. Ez bizony keserves dolog.
Kínjában mit csinál a szerencsétlen? Elkezdi a falat eszegetni. Gerendákból volt a kis épület összeállítva, kívülről be volt vakolva, de belülről nem. Ahogy a gerendák között tapogat, valamire rátalál a kezével. És egy jó rab-szokás szerint – ne haragudjanak, hogy ezt mondom – mindjárt eltulajdonítja, a gatyája korcába rejti. Teljesen elképzelhetetlen, hogy hogyan tudta azt onnét kihozni, amikor örökké motoztak bennünket, és hogy hogyan tudta megőrizni azt a 2000 km-en át, amikor szállítmányra vitték – de ő bizony elhozta azt a pici kis vacakot. Egyszóval: egyszerűen elképzelhetetlen. Nem azt mondom, hogy csoda, de elképzelhetetlen.
És most kapaszkodjék meg mindenki a székében! Ez a valami egy fedő- és hátlap nélküli, a Budapesti Szent István Társulat által 1930-ban kiadott »egypengős« Újszövetségi Szentírás volt. Máté első szavától az Apokalipszis utolsó szaváig, fedőlap és hátlap nélkül. Teljesen érthetetlen. A háború után 8 évvel. De ha oda is kerül egy magyar hadifogoly, miért nem találta meg a kutya sem a 8 év alatt? Hiszen annyi büntetett volt már abban a sötétzárkában! Az Úristen azonban nekünk teremtett oda egy Újszövetségi Szentírást. Mi pedig ívekre vágtuk széjjel természetesen, és mi, akik akkor már 7‒8 esztendeje magyar betűt nem láttunk – cirill betűt láttunk, de magyar betűt nem láttunk, nem olvastunk –, elkezdtük olvasni. Nem volt különbség, hívő, vagy hitetlen, protestáns vagy katolikus, ateista vagy micsoda... Faltuk! Aztán cseréltünk mindig. Volt úgy, hogy kétnaponként, volt úgy, hogy háromnaponként, ahogyan sikerült. Rendszeresen cseréltük ezeket az íveket. Persze volt úgy, hogy a szalmazsákba kellett eldugni, volt úgy, hogy el kellett ásni, mert ugye, ilyesmit nem szabad volt kézbe venni… De az tény, hogy mi három és fél hónap alatt ronggyá olvastuk azt az Újszövetségi Szentírást.
Mindenkinek azt kívánom, hogy a Biblia ne a polcán legyen egy díszkötésben, hanem olvassuk ronggyá a Bibliát. Mert mi ott bizony megtanultuk, hogy hogyan kell a Bibliát olvasni.”

Olofsson Placid OSB: Egy magyar szerzetespap a GULAG-on. In: Erdő Péter, szerk.: A Magyar Katolikus Egyház 1945-től 1965-ig. Teológiai Tanárok Konferenciája. Budapest, 2001. január 29‒31. (Studia Theologica Budapestinensia 28.),  61‒62. Törzsgyűjtemény

Sztálin 1953-ban bekövetkezett halála után a szovjet uralom alatt álló európai országokban lassú belpolitikai enyhülés kezdődött, amelynek hatásai hazánkban is jól érzékelhetők voltak: Nagy Imre első kormánya 1953 és 1955 között hozzálátott az elnyomó diktatúra legkirívóbb túlkapásainak felszámolásához. 1956 folyamán a magyar értelmiség egyre bátrabban fogalmazta meg a rendszerrel szembeni kritikáját, ami arra ösztönözte a társulat másodelnökét, Pitroff Pál nyugalmazott gimnáziumigazgatót, irodalomtörténészt, hogy reformterveket fogalmazzon meg a szervezet működésével kapcsolatban. 1956. szeptember 22-én Esty Miklósnak, a társulat adminisztrátorának címezve a következő javaslatokat tette:

„1. Az Írószövetség megmozdulása után nem látjuk-e elérkezettnek az időt az egyetlen megmaradt katolikus, jórészt mégis világi szervezet, a Szent István Társulat kiadói tevékenységének teljes (nemcsak hittanokra terjedő) visszaszerzésére?

2.A politika kikapcsolása.

3. Szabad esztétikai és tudományos felfogás (vallási, etikai elemek, idealizmus, metafizika…).

4. A szokásos felelősségek vállalása a társulat részéről.

5. Folyóirat indítása (Katolikus Szemle, eleinte ingyen vállalom a szerkesztést).

6. Nyomdaügy rendezése, papírkontingens biztosítása és a terjesztés szabadsága.”

Mészáros István: A Szent István Társulat százötven éve, 1848–1998, Budapest, Szent István Társulat, 1998, 272. – Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár

A javaslat azonban nem érhetett el gyakorlati eredményeket, hiszen egy hónap múlva, október 23-án kitört a forradalom, amelynek leverése után kegyetlen megtorlás kezdődött a társadalom megfélemlítésére, a rendszer konszolidációja pedig még hosszú évekig váratott magára.
Az 1956-os forradalom és szabadságharc véres leverését követő konszolidációs időszak beköszöntével a diktatúra szigora lassan enyhülni kezdett, a lehetőségek fokozatosan kibővültek. 1958-ban engedélyezték például első ízben, hogy a társulat elfogadja a nyugat-európai katolikus egyesületek segélyeként érkező papírt, kartonlemezt, könyvkötő anyagokat. A külföldi hittestvérek nagylelkű támogatása a következő évtizedekben lehetővé tette, hogy a kiadó egyre több nyomdaterméket jelentessen meg, elsőként imakönyveket és a papságnak szánt segédkönyveket, teológiai értekezéseket, később már szépirodalmi munkákat is.
Az 1962–1965 között ülésező II. Vatikáni Zsinat a katolikus egyház tanításának középpontjába a párbeszéd gondolatát helyezte, a társulat kiadványai pedig hosszabb-rövidebb késéssel a magyar közösség számára is közvetíthették a zsinat tanítását. A korszak kiemelkedő eredménye volt, hogy 1974-ben – hosszú és alapos tudományos előkészítő munkát követően – megjelenhetett az új katolikus bibliafordítás, amely hitéleti jelentősége mellett komoly kereskedelmi sikert is aratott.
1989–1990 folyamán lezajlott a rendszerváltás, Magyarország többpárti parlamenti demokráciává alakult. Az 1990. évi IV. törvény garantálta a lelkiismereti és vallásszabadságot, az egyházak és az egyházi kötődésű szervezetek megszabadultak az állami gyámkodástól. Heller György, a társulat elnöke 1990 szeptemberében a következőkkel jellemezte a korabeli helyzetet:

„Magyar egyházunk az agyon-nyilazottnak hitt, de feltápászkodott Szent Sebestyénhez hasonlatos, s a félholttól most az egészséges ember erejét is meghaladó erőfeszítéseket várunk el. Magyarország újra evangelizációt vár, 40 évjárat gyakorlatilag nem ismeri, sőt esetleg a tudomány és a szabadság ellenségeként tudja Krisztus Örömhírét. Úgy vélem, ennek az elveszett 40 évfolyamnak a megnyerése jelenleg a legfontosabb feladat.”

Mészáros István: A Szent István Társulat százötven éve, 1848–1998, Budapest, Szent István Társulat, 1998, 330. – Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár

A társulat kiadványainak száma – az 1990-es évek elején jellemző nehéz gazdasági körülmények dacára – ugrásszerűen megemelkedett. A kötetekkel egyaránt igyekeztek a katolikus hívek, illetve a spiritualitás iránt érdeklődő, de nem vallásos olvasóközönség igényeit kielégíteni, valamint hozzájárultak II. János Pál pápa 1991-es apostoli látogatásának szellemi előkészítéséhez is. A kiadványok tartalma napjainkban az 1945 előtti kort idézően széles skálán mozog, jelentős szerepet játszanak a tankönyvek, a teológiai és lelkiségi irodalom, a szépirodalom, valamint az ifjúsági és gyermekkönyvek. Számos tudományos könyvsorozat is napvilágot látott: 2009-ig jelentek meg az Ókeresztény írók – még 1980-ban megindult – kötetei, és 1999-ben jelent meg a Középkori keresztény írók sorozat első darabja. A tudományos ismeretterjesztés fontos eredménye volt az 1993 és 2014 között, 17 kötetben kiadott Magyar katolikus lexikon.
A társulat taglétszáma 1991-ben 459 fő volt, közülük 149 nő; a férfiak között mintegy fele-fele arányban képviseltették magukat a papok és a világiak. Az éves közgyűlések és a választmányi ülések – a két világháború közötti időszak gyakorlatához visszakanyarodva – nyilvános események lettek, amelyeken az előadók szót ejtenek az aktuális közéleti kérdésekről is, és megvitatják, hogy a hívő embernek milyen szempontokra kell tekintettel lennie álláspontja kialakításakor.
1992 májusában a társulat létrehozta a Stephanus Alapítványt, amely pályázatok kiírásával és ösztöndíjakkal támogatja a keresztény szellemiségű alkotóművészeket és írókat, a határon túli magyar kisebbség szellemi igényeit, valamint a plébániák és a katolikus iskolák könyvbeszerzéseit. A következő évben vette kezdetét a Szent István Könyvhét ma is élő hagyománya: 1993 májusában Budapesten, a Ferenciek terén öt könyvsátorban mutatták be a hazai katolikus könyvkiadók újdonságait. Ekkor adták át első alkalommal ünnepélyesen a Stephanus-díjat is, amely a teológia, illetve a katolikus szellemiségű irodalom terén kimagasló teljesítményt nyújtó szerzők elismerését szolgálja.
A társulat 1993-ban a párizsi Magyar Intézetben, 1998-ban pedig a római Magyar Akadémián rendezett kiállítást, hogy a külföldi közönséggel is megismertesse mozgalmas történetét. A római kiállítás arra is alkalmat adott, hogy átadják a Stephanus-díjat Joseph Ratzinger bíborosnak, a későbbi XVI. Benedek pápának teológiai munkássága elismeréseként. (175 éves fennállása során a társulat több alapítványt hozott létre, valamint díjat adományozott a katolikus alkotók munkájának támogatására és elismerésére. 1923-ban, a 75 éves jubileumi közgyűlésen jelentették be a szervezet egykori elnökéről elnevezett Zichy Nándor Alapítvány létrehozását, amelynek kamataiból a társulat kiadásában megjelenő, kiemelkedő tudományos vagy szépirodalmi, népies, illetve ifjúsági munkát jutalmazták. Ugyancsak 1923-ban hozta létre a Szent István Akadémia ‒ Fraknói Vilmos pénzügyi felajánlásának köszönhetően ‒ az évenként megítélt Fraknói-nagyjutalmat. A 10 000 koronás elismerést a díjazottak olyan művekért kaphatták, „melyek valamelyik tudománynak ismeretanyagát gyarapítják vagy a stíl és előadás tökélyére törekedve elismerésre és utánzásra méltó sikert mutatnak fel”. 1938-ban a társulat római ösztöndíjat alapított katolikus írók részére 11 000 pengős összeggel, „hogy az egyházhoz s főként annak fejéhez való ragaszkodás és katolikus elmélyülés érzelmeit erősítse meg benne, s így működésének az igazi katolikus talapzatot adja meg”. A Zichy-nagyjutalmat, valamint a római ösztöndíjat még a második világháború évei alatt is kiosztották, a Fraknói-nagyjutalom azonban hat év után megszűnt. 1992-ben jött létre a Stephanus Alapítvány a katolikus szellemű tudományosság és művelődés ösztönzésére. 1993-ban adták át először az évenkénti Stephanus-díjat teológiai és irodalmi kategóriában.)
Időközben lezajlott a Szent István Akadémia újraalapításának előkészítése is. Az új alapszabály értelmében az akadémia egyházmegyei tudományos társulás, amely az esztergom–budapesti érsekség főhatósága alatt áll. Hivatalos megalapítása 2003 márciusában történt, a következő évben pedig felvette a Szent István Tudományos Akadémia nevet.

Bárány Zsófia, Dede Franciska, Klestenitz Tibor
(Lipták Dorottya sajtótörténeti Kutatócsoport)

A felhasznált (válogatott) irodalmat lásd a blogsorozat végén.

A további részek: 1. rész, 2. rész, 3. rész, 4. rész

komment

A könyvkereskedő, műgyűjtő Kellner István – Ex libris gyűjtők, gyűjtemények. 42. rész

2024. január 02. 10:14 - nemzetikonyvtar

Munkák és napok – és kincsek. 108. rész

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre egyet-egyet blogunkban. A sorozat 108. részében Vasné dr. Tóth Kornélia, a Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár tudományos munkatársa „Ex libris gyűjtők, gyűjtemények” címmel indított alsorozatában a tárban található ex librisek készíttetői közül ezúttal Kellner Istvánt és gyűjteményét mutatja be.

Kellner Adolf textil-nagykereskedő és Birnbaum Kamilla fia, Kellner István (Stephan Kellner, 1892–19?) könyvkereskedő és könyvkiadó, a Magyar Bibliophil Társaság tagja volt. Bár kereskedelmi tanulmányokat folytatott, festői és grafikusi ambíciókkal is rendelkezett. Bekapcsolódott az 1894-ben létrejött Nemzeti Szalon munkájába, mely a magyar képzőművészek és műpártolók egyesületeként működött. Ex libriseivel, könyvdíszeivel és festményeivel több tárlaton is részt vett az 1910-es években.

1_kep-kellner_istvan_gr_conrad_gyula_k_201_123x92_opti.jpgConrad Gyula rézkarca. Jelzet: Exl.K/201 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Hazánkban a századfordulón még nem működött ex libris egyesület, a műfaj iránt érdeklődők külföldi társaságok kötelékébe csatlakoztak. Kellner István az osztrák és a német egyesület (Österreichische Exlibris-Gesellschaft, Deutscher Verein für Exlibriskunst und Gebrauchsgraphik zu Berlin) tagjaként gyűjtőkkel és grafikusokkal is kapcsolatba került. A korszak neves hazai és külföldi művészei, köztük Conrad Gyula, Divéky József, Gara Arnold, Franz von Bayros, Emil Ranzenhofer, Armand Rassenfosse, Karl Ritter már az 1910-es évek elejétől több ex librist is terveztek a számára.
Magyarországon az 1909-ben alakult Szent-György-Czéh Magyar Amatőrök és Gyűjtők Egyesülete grafikai szakosztálya vállalta magára az első ex libris gyűjtő kör szerepét. Kellner ennek tagjaként is kiterjedt kapcsolatokra tett szert.
Képzőművészként nem bizonyulhatott sikeresnek, mert hamarosan a készítés helyett a grafikák és a könyvek gyűjtése, adásvétele, kiadása felé fordult. 1919 elején Budapest IV. kerületében, a Koronaherceg (ma Petőfi Sándor) utca 10. szám alatt megnyitotta könyvkereskedését, antikváriumát, melyben bibliofil és grafikai ritkaságok egyaránt megtalálhatók voltak. Ehhez az alapot a könyvművészetileg jelentős 18–20. századi, túlnyomórészt német és francia illusztrált könyvállománya, valamint gazdag műgyűjteménye jelentette.

2_kep-kellner_istvan_gr_gara_arnold_k_193_71x112_opti.jpgGara Arnold rézkarca (1921). Jelzet: Exl.K/193 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A könyvek mellett grafikai albumokat, mappákat is árult. Boltjának aktuális készletéről több katalógust is megjelentetett az 1920-as években: Luxusdrucke, livres illustrés des XVIIIe–XXe siecle. Graphik. Katalog 1. (Budapest, Stefan Kellner Buchhandlung, 1920); Moderne deutsche Vorzugsdrucke, französische und englische Werke des XVIII–XX. Jahrhundert. Original Graphik. Katalog 2. (Budapest, Stefan Kellner Buchhandlung, 1921).
Olyan különlegességek, ritkaságok is kaphatók voltak nála, mint Walter von Zur Westen Berlins graphische Gelegenheitskunst I–II. (1912) című műve, mely művészi, merkantil és reklámgrafikai alkotások, metszetek, névkártyák, plakátok és ex librisek gyűjteménye volt. Heine Doktor Faustusának német luxuskiadása Divéky József színezett illusztrációival és könyvdíszeivel szintén szerepelt a kínálatban. Önálló grafikákat is árult német, francia, holland, belga, osztrák és angol képzőművészektől, köztük Rembrandt és Daumier alkotásait, illetve a korszak ismert szecessziós, impresszionista és expresszionista művészei közül F. von Bayros, A. Beardsley, W. Geiger, O. Larsen, H. Matisse, J. Pascin, E. Ranzenhofer, D. de Segonzac, M. Slevogt műveit is meg lehetett nála vásárolni. Néhány magyar alkotótól is előfordultak grafikák, köztük Belányi Viktortól, Divéky Józseftől, Gara Arnoldtól, báró Hatvany Ferenctől, Jaschik Álmostól, Prihoda Istvántól és Vadász Miklóstól. Kellner István ugyanakkor nem csupán könyveket, grafikai albumokat, eredeti rajzokat és akvarelleket árusított, hanem a kisgrafika műfajába tartozó ex libriseket is.
Megszállottan gyűjtötte az erotikus vonatkozású és művészi értékkel bíró könyveket, grafikai alkotásokat, melyek a gyűjtők egy rétege számára különösen népszerűek voltak, ezért magas áron kelhettek el. Kellner könyvkereskedésének céghirdetménye („Ritka, szép könyvek, bibliophil kiadások, grafikák”) is tükrözi ezt az irányultságot, a grafikán nagyítóval könyv fölé hajoló férfit láthatunk női aktokkal.

3_kep-kellner_istvan_graf_gara_c3_139_100_exl_k_186_opti.jpgGara Arnold rézkarca. Jelzet: Exl.K/186 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Az erotikus tematika a Kellner számára készített ex libriseken, kisgrafikákon is sokszor megjelenik. Példa erre Divéky József következő rézkarca.

4_kep-kellner_istvan_gr_diveky_jozsef_k_195_94x78_j_opti.jpgDivéky József rézkarca (1917). Jelzet: Exl.K/195 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Az osztrák Franz von Bayros több ex librist tervezett Kellner számára. Az alábbi, 1913-ban készült műve A Gyűjtő folyóirat Bayros-különszámának címlapját is díszítette. A kör alakú, virágfüzéres kompozíció főszereplője egy félakt nő nagy kalapban, fodrozódó szoknyában, jobbjában kígyóval, bal kezében Szent György-szobrot tartva. Lábánál majom ül kimonóban, tollal. A művet dekorativitás, kecses részletek és erotikus fantázia jellemzi. Bayros nőalakja a csábító „femme fatale” (a végzet asszonya) sajátos ábrázolása.

5_kep-kellner_istvan_graf_bayros_heliogr_97_87_exl_k_199_j_2_opti.jpgFranz von Bayros grafikája (heliogravür, 1913). Jelzet: Exl.K/199 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A Kellner nevére szóló ex librisekre jellemző a könyvkereskedésre utaló motívumkincs fő elemeként a telepakolt könyvespolcok és műkincsek közt nézelődő, beszélgető emberek megjelenítése. Franz von Bayros, Armand Rassenfosse, Gara Arnold, Divéky József, Zádor István és Conrad Gyula neve említhető a témát bemutató grafikusok között. Conrad Gyula rézkarca könnyed eleganciát tükröz, az üzlet mint a társasági élet egy színtere jelenik meg.

6_kep-kellner_istvan_gr_conrad_gyula_k_183_106x87_opti.jpgConrad Gyula rézkarca (1921). Jelzet: Exl.K/183 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Kellner István egyedülálló, 20. század eleji modern kisgrafikai gyűjteményéről 1921-ben saját kiadású, német nyelvű, többkötetes katalógust jelentetett meg Ex libris und Gelegenheitsgraphik címmel, 1000 számozott példányban. A címlap Gróf József grafikus munkája. A kötetekből 150 darab, egészbőrbe kötött luxuskiadás is készült, amelyekhez 10 eredeti grafika tartozott mellékletként.

7_kep-ex_libris_und_gelegenheit-_katalogus-j2_opti.jpgStefan Kellner: Ex libris und Gelegenheitsgraphik (III. kötet), Budapest, 1921. (Borító) – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A kiadvány több száz német, osztrák és svájci művész több ezer könyvjegyének leírását és néhány mű reprodukcióját tartalmazta. Az ábécésorrendben közölt alkotók ex libriseinél többnyire feltüntették a tulajdonos nevét, a felirat szövegét, a keletkezési évet és a technikát is. Az összeállításban Kellner segítségére volt Reich Milton Oszkár, akinek az előszó után olvasható Über die Entwicklung des Exlibris című írása. Kellner a katalógussal üzleti és szakmai célokat is megvalósított, egyrészt bemutatta eladásra szánt nívós gyűjteményét, amelyet egyben akart értékesíteni; másrészt meg akarta osztani gyűjtőmunkája tapasztalatait. A praktikus kézikönyvként is használható kiadvány megkerülhetetlen forrás és segítség a gyűjtőknek az 1900 és 1920 között készült ex librisek meghatározásához. Reich Milton áttekintő tanulmánya után következik a kötetben „Blätter des deutschen Sprachgebietes (Deutschland, Deutschösterreich, Schweiz)” alcímmel a modern ex librisek tételes felsorolása, az alkotók szerinti betűrendben. A kiadvány több száz német, osztrák és svájci művész 7.893 könyvjegyének leírását és a képmellékletben 47 mű reprodukcióját tartalmazza. A magánszemélyek mellett számos intézmény is szerepel a megrendelők között. Az ábécésorrendben közölt alkotók ex libriseinél többnyire feltüntették a tulajdonos nevét, a felirat szövegét, a keletkezési évet és a technikát is. Az ismertebb magyar gyűjtők közül Diamant Izsó, Dirner Gusztáv, Herzog Géza, Kühnemann Viktor, Odo Röttig, Reich Milton Oszkár, Révész Jenő, Siklóssy László és maga Kellner István szerepel a felsorolásban. Kellner István (Stephan Kellner) nevére szólóan Franz von Bayros (447–452. tételek) és Willi Geiger (1814–1816. tételek) több ex librise található a kötetben, utóbbiak részint a képmellékletben is fellelhetőek.
Kellner István utolsó éveiről, haláláról pontos adatokat nem ismerünk. Az általa árusított és kiadott erotikus munkák miatt megindult nyomozások és perek nagyban hozzájárulhattak ahhoz, hogy 1925-től (más forrás szerint már 1924 végétől) Bécsbe tette át a székhelyét, és néhány évig ott folytatta könyv- és műkereskedői vállalkozását 1926. februárig a Geroldgasse 5.-ben. Boltjának német nyelvű hirdetése így szólt: „Stephan Kellner, Kunstantiquariat. Wien XVII., Geroldgasse 5. Einkauf-Verkauf, Graphik, Exlibris, Zeichnungen, wertvolle Bücher, Bibliographie.” 1926. februárban Bécsben a Schlagergasse 11.-be költözött, ahol 1927 februárig folytatta ebbeli tevékenységét. Innen Inzersdorfba távozott. Életének későbbi alakulása még további kutatások tárgyát képezi.
Személyében egy sokoldalú embert ismerhettünk meg, akinek gyűjtőszenvedélye és művészi érdeklődése elválaszthatatlanul összefonódott könyv- és műkereskedői, kiadói tevékenységével. Zádor István ex librisével – a karosszékben műtárgyai közt olvasó Kellner István alakjával – is neki állítunk emléket.

8_kep-kellner_istvan_gr_zador_istvan_k_197_119x100_opti.jpgZádor István litográfiája (1920). Jelzet: Exl.K/197 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Irodalom: 

Vasné dr. Tóth Kornélia (Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

Az Ex libris gyűjtők, gyűjtemények című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész; 56. rész; 57. rész; 58. rész; 59. rész; 60. rész; 61. rész; 62. rész; 63. rész; 64. rész; 65. rész; 66. rész; 67. rész; 68. rész; 69. rész; 70. rész; 71. rész; 72. rész; 73. rész; 74. rész; 75. rész; 76. rész; 77. rész; 78. rész; 79. rész; 80. rész; 81. rész; 82. rész; 83. rész; 84. rész; 85. rész; 86. rész; 87. rész; 88. rész; 89. rész; 90. rész; 91. rész; 92. rész; 93. rész; 94. rész; 97. rész; 98. rész; 99. rész; 100. rész; 101. rész; 102. rész; 103. rész; 104. rész; 105. rész; 106. rész; 107. rész

komment
Címkék: rézkarc hésziodosz munkák és napok jaschik álmos litográfia zádor istván munkák és napok – és kincsek térkép- plakát- és kisnyomtatványtár vasné dr. tóth kornélia ex libris gyűjtők gyűjtemények willi geiger heliogravür siklóssy lászló diamant izsó divéky józsef armand rassenfosse franz von bayros prihoda istván gara arnold kellner istván birnbaum kamilla kellner adolf conrad gyula karl ritter emil ranzenhofer vadász miklós báró hatvany ferenc belányi viktor révész jenő reich milton oszkár odo röttig kühnemann viktor herzog géza dirner gusztáv

Az utolsó polihisztor főnemesek egyike

2023. december 30. 18:00 - nemzetikonyvtar

150 éve született Bánffy Miklós gróf

Bánffy Miklós gróf a magyar főnemesség 18-19. századi hagyományainak méltó és kiemelkedő 20. századi folytatója – az ország- és nemzetépítő, az európai minőségű magyar művészetet, kultúrát, politikát meghatározó művelődési-gazdasági programok megvalósítóinak utolsó potens generációjához tartozott.

01_a_grof_portreja_az_oszk_kezirattaraban_kepkonyvtar_89752_107833_opti.jpgBánffy Miklós gróf portréja, 1917. Fotó: Strelisky Sándor – Kézirattár. A kép forrása: Magyar Digitális Képkönyvtár

A Kolozsvárott az 1873. esztendő utolsó előtti napján született gróf „nacionáléja” szerint író, grafikus, díszlet- és jelmeztervező, színházi rendező, valamint politikus (1906 és 1909 között Kolozs vármegye és Kolozsvár főispánja, 1921 áprilisától másfél évig a Bethlen-kormány külügyminisztere…) volt. 1950-ben, mintegy háromnegyed évvel a világháború utáni Romániából történt visszatérése után Budapesten hunyt el. Ravasz László püspök temette Farkasréten, s végakaratát, hogy a Kolozsvár-Házsongárdi családi kriptába helyezzék örök nyugalomba, csak 1976 őszén teljesítették.
Egy nagybirtokos főnemes mit keres a közéletben és a kultúrában? A művészetben a nemesség műkedvelő volt vagy hivatásos? Ilyen kérdések merülhetnek föl sok évtizeddel e történeti korszak letűntét követően a 21. századi emberben. A választ az értékeket és a hagyományokat tisztelő és teremtő egyének és felelős társadalmi csoportok történetének megismerésével találhatjuk meg. Példa a Bánffy és az Esterházy grófi családok tehetséges és kötelességtudó sarja, a felelős modern állampolgárként szerepet vállaló Miklós gróf élete és pályája.
1891-ben Budapesten tett érettségije után Bánffy Miklós Kolozsvárott és Budapesten folytatta tanulmányait. 1891 és 1893 között a Kolozsvári Magyar Királyi Ferenc József Tudományegyetem jog- és államtudományi szakán tanult és később ott doktorált (1899). A jogi és államtudományi képzettség már közel egy évszázada volt alapja a fiatal főnemesek felelősségi körének, hogy szakemberként vehessenek részt az erdélyi és a magyarországi független államszervezet és intézményei kiépítésében, az országgyűlési munkában, a korszerű polgárosításban. Emellett a hazai gazdaság 19. század végi modernizálása is e fiatalemberek feladatai közé sorolódott (mint külső-belső elvárás). Bánffy is bekapcsolódott az erdélyi szövetkezeti mozgalomba bonchidai mintagazdaságával, nemzetközi színvonalú és hírű versenylótenyészetével.

02_bonchida_opti.jpgA bonchidai Bánffy-kastély 1870 előtt. Fotó: Veress Ferenc – Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár, Budapest Gyűjtemény. A kép forrása: Magyar Digitális Képkönyvtár

Később az Erdélyi Gazdasági Egylet munkájában is részt vett. Mintegy 60 000 holdas birtokával az ország egyik legnagyobb földesura lévén, nemcsak az évszázadok alatt gyűlt családi vagyon, hanem a hatalma alá tartozó (s korszerűen értett felelősséget jelentő) területek, gazdaságok és emberek megmaradása és 20. századhoz méltó és az új időkben elvárt életszínvonalának megalapozása is a feladata volt. Ennek országgyűlési és pártpolitikusként is tudatában volt, s ezt képviselte. Az első háborúban előbb az erdélyi hadtestnél, majd a német Süd-Armee Commando alatt szolgált, de több diplomáciai megbízatást is teljesített (Konstantinápolyban, Szófiában, a háború utolsó szakaszában, 1918-ban Bécsben, Berlinben, Hágában). A trianoni békeszerződést megelőző, eredménytelenül maradt tárgyalások után, illetve hírt véve a Tanácsköztársaság bukásáról, hazatért. Bethlen kormányában külügyminiszterként szolgált. Politikai-diplomáciai munkájáról az 1920 és 1922 közötti rendkívül feszült időszakban az 1946-ban kezdett (befejezetlen) visszaemlékezéseiben írt, melyek Huszonöt év címmel 1993-ban jelentek meg.
1926-ban visszatért Erdélybe, mely ekkor már Románia része volt. Új feladatot, új terepet és új platformokat kellett találnia a magyar kisebbség kultúrájának és intézményeinek fönnmaradása érdekében. Minden erővel támogatta az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület, az Erdélyi Múzeum-Egyesület, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület munkáját. Az Erdélyi református egyházkerület főgondnokává választották, így hozzájárulhatott a felekezeti magyar iskolák megtartásához és fejlesztéséhez is. Bár nem politizálhatott (ez volt román állampolgársága megadásának feltétele), az Ellenzék című napilap főrészvényeseként mégis ott ált a politika és az erdélyi magyar pártpolitika hátterében. az 1930-as évek végén a romániai kisebbségpolitika reformjának elindításában is szerepet vitt, az 1940. évi visszacsatolás után visszatérhetett az országos politikába mint az országgyűlés behívott erdélyi felsőházi tagja. Egy, a kiugrással kapcsolatos titkos diplomáciai megbízatása kudarca és lelepleződése nyomán azonban a megszálló németek fölégették bonchidai kastélyát. Kolozsvárt igyekezett megmenteni egy romboló ostromtól, sikerült a frontot tárgyalások útján a várostól távolabb vezetni. A Szálasi-puccs után, 1944 októberében lemondott felsőházi tagságáról, minthogy úgy ítélte meg, a magyar országgyűlés és állam végképp elvesztette szuverenitását. Budapest ostroma, majd a háború befejeződése után visszatért családjával Kolozsvárra, ahol azzal szembesült, hogy az új rendszerben birtokait elvették, kifosztották.
A nemesség hosszan öröklődött hagyományait követte Bánffy Miklós abban is, hogy a műveltség és a művészetek jelentőségét a politikai és gazdasági nemzetépítés mellé sorolta egyenrangúként. Már fiatalon muzsikált és szerzett is néhány zeneművet – ami alapot adott későbbi kinevezéséhez a budapesti Operaház és a Nemzeti Színház intendánsává (1912–1918).

Diákkorában igen gyakran járt színházba, sőt, statiszta is volt néhányszor. 18 éves korában írta első színjátékát műkedvelő előadók számára. 1906-ban mutatták be (Kisbán Miklós névvel írt) Naplegenda című drámáját (melyről Ady is írt recenziót). A nagyúr című, Attiláról szóló drámáját (1912) Kós Károly méltatta. Később Martinovicsról írt drámájával (1931) keltett visszhangot. Utolsóként, 1946-ban Kolozsvárott volt Az ostoba Li című művének premierje.
Grafikus-tervező tehetsége több (esetenként nem is művészi, hanem reprezentációs) projektben is megjelent – mint például az 1916-os koronázási menet megtervezésében, ahol a háborús rokkantakat is beállította a felvonulók sorába, ami miatt ünneprontással vádolták, némi joggal is talán. A nagy háború lezárását célzó tárgyalásai, külföldi körútja idején néhány hónapig Ben Myll néven portréfestéssel tartotta fönn magát. A külügyminiszterségről történt lemondása után, 1923-ban Klebelsberg Kuno fölkérésére a Képzőművészeti Tanács elnöke lett (1927-ig). Hazatérése után az Erdélyi Szépmíves Céh több kiadványát illusztrálta és támogatta a Minerva Rt. nyomdaipari vállalkozását.

A színházi munkájában összekapcsolódott a dráma, a zene és a vizualitás. Számos műhöz, köztük sok jelentős kortárs bemutatóhoz tervezett díszleteket és jelmezeket. Az egyik legfontosabb, 1918-as premier Bartók Béla Balázs Béla szövegére írott operájának, A kékszakállú herceg várának első előadása volt. 1934-ben a Szegedi Szabadtéri Játékokon Az ember tragédiáját rendezte, melynek ekkor a jelmezeit is ő tervezte. Társat, feleséget is a színházi világból választott, Váradi Arankát (1886–1966), akitől Katalin nevű leánya született (1924).

Drámaírói sikereinél nagyobb közönség- és kritikai elismerést kaptak epikus alkotásai, regényei, novellái, melyek 1914-től kezdve jelentek meg (A haldokló oroszlán, Reggeltől estig – 1927, Fortéjos Deák Boldizsár memoriáléja – 1931, Farkasok – 1942, Bűvös éjszaka – 1946). 1916-ban lépett a Kisfaludy Társaság tagjainak sorába. Erdélybe visszatérte után az Erdélyi Helikon szerkesztője lett. Műveinek német, olasz, francia fordításai is megjelentek. Legismertebb és legnépszerűbb műve, az Erdélyi történet című trilógia 1934 és 1940 között látott napvilágot (Megszámláltattál, És híjával találtattál – 1937, Darabokra szaggattatol). A második háború után tagja lett a Romániai Magyar Írók Szövetségének, munkatársa a frissen indult Utunk című irodalmi lapnak, ám 1946-tól kezdve bezárultak előtte a kapuk és a lehetőségek. Útlevelet azonban csak 1949 végén kapott, hogy Magyarországra jöhessen.
Bánffy Miklós elkötelezett és tevékeny élete és pályája a(z erdélyi) magyar arisztokrácia legfontosabb és leghosszabb, ugyanakkor legkorszerűbb hagyományaiba illeszkedett, ám művészi (irodalmi, színházi, tervezői) tehetsége kiemelte a főképp közéleti szerepet vállaló főnemesek közül és az egyetemes magyar kultúra 20. századi alkotó nagyságainak panteonjában az egyik kiemelt helyre predesztinálja.

Felhasznált irodalom:

Dr. Sirató Ildikó (Színháztörténeti és Zeneműtár)

komment
Címkék: madách imre bartók béla tamási áron klebelsberg kuno kézirattár oláh gusztáv sirató ildikó veress ferenc gróf bánffy miklós térkép- plakát- és kisnyomtatványtár kéméndy jenő strelisky sándor színháztörténeti és zeneműtár pollák zsigmond váradi aranka egisto tango zádor dezső bartókné ziegler márta carl maria von weber

Magyarország időszaki politikai központja (A reformkori Pozsony Jókai Mór műveiben) – Második rész

2023. december 30. 06:00 - nemzetikonyvtar

A Fővárosok – fő városok című konferencián elhangzott előadás ismertetése

2023.  november 15-én Budapest Főváros Levéltárának levéltári napján Vesztróczy Zsolt, a Gyűjteményszervezési Főosztály munkatársa a Fővárosok – fő városok. Az uralkodói székhelyek és fővárosok szerepének változásai a Kárpát-medencében a középkortól a modern korig című konferencián tartott előadást a Jókai Mór műveiben megjelenő reformkori Pozsony képéről. A konferencia meghívója és programja itt tekinthető meg. Folytatjuk munkatársunk előadásának ismertetését.

Jókai szerint az országgyűlés nagy hatással volt az ott lévőkre, hiszen az üléseken elhangzottak „a konferenciák és klubok útján leszivárogtak a közéletbe”, hatására pedig „nagy eszmék, messze terjedő reformok merülnek fel a nyilvánosság terén, a kávéházakban falják a hírlapokat, estélyeken, lakomákon egyebekről is beszélnek, mint vadászatról és divatkelmékről”. Bár ezt Jókai az 1825–27-es országgyűlésről írta, a reformeszmék ilyen irányú terjedése sokkal inkább az 1830–40-es évekre volt jellemző. Másrészt az idézet alapján úgy tűnik, mintha a város a reformok lelkes támogatója lett volna, ami erős írói túlzásnak tekinthető. Pozsony, több szabad királyi várossal együtt, ugyanis a tárnokmester felügyelete alá tartozott, márpedig ezt a tisztséget 1827 és 1841 között olyan keményvonalas konzervatívok töltötték be, mint Pálffy Fidél (1827–1836) vagy Eötvös Ignác (1836–1841). Másrészt egy városházi botrány miatt 1836 és 1840 között Pozsonyt egy királyi biztos irányította Zichy Károly személyében, ami tovább rontotta a reformerek helyzetét. A korabeli titkosrendőri jelentések tanúsága szerint pedig a város által delegált követek a konzervatív táborhoz tartoztak az országgyűléseken. A Pozsonyt négy diétán (1825–27, 1830, 1832–36, 1839–40) és a reformokat előkészítő Magyar Országos Bizottságban is képviselő Gyurikovits György tanácsosról például olyan jellemzés készült, hogy „mindig jó szellemben szavazott, és minden alkalommal olyan jó szellemben beszélt, hogy igaz ragaszkodása őfelsége legszentségesebb személyéhez és az uralkodó házhoz bizonyítást nyert”. De a többiek is olyan értékeléseket kaptak, hogy „jó szellemben nyilatkozott”, „a megbízhatóak pártjához tartozott” vagy „magánemberként mindig jó szellemben beszélt”. Mindezek után az íróval ellentétben ki lehet jelenteni, a diétán történtek sokkal inkább az országgyűlésre érkezőkre, mintsem a város német lakóira voltak hatással.
Az ülésen elhangzottak rendkívüli befolyást gyakoroltak karzat közönségére. Ez jórészt a joghallgatóként jelen lévő országgyűlési ifjakból állt, akik 1832–36-ban tettek szert országos hírnévre. Törzshelyük a Sétatéren lévő Hollinger kávéház volt, amiről az író is megemlékezett az énekelt „országgyűlési jurátus nóták” kapcsán.
A jurátus fogalmát Jókai úgy határozta meg, hogy „a 48 előtti korszakban a rendi alkotmány országgyűléseire minden megye két követet küldött. E követek mellé aztán a megye költségén jogvégzett fiatalok, királyi táblai felesküdt jegyzők voltak alkalmazva, hogy ott magukat a közjog gyakorlati terén kiképezzék. Ezek alkották az úgynevezett »országgyűlési fiatalságot«.”
Máskor viszont nem volt ilyen tárgyszerű, és emocionális megközelítésben már úgy írta le ezt a fogalmat, hogy:

„egy esztendeig joga volt a fiatal magyar nemesnek atillában, magyar nadrágban, topánban járni, sastollas kucsmával, görbe kard az oldalán, joga volt a királyi tábla titkos tanácskozásaiban hallgatóul megjelenni, és ami legkitűnőbb kiváltságát képezte, bírói idézést, evocatiót, admonitiót, királyi parancslevelet ő kézbesíthetett, s zörgetésére meg kellett nyílni minden nemesi kapunak: mert ha meg nem nyílt, odaszegezhette a jurátus a kapura, s eljárásáról kiadott bizonyítványa annyit ért, mint a szolgabíróé és az esküdté együtt.”

Jókai Mór: A kiskirályok. Részlet – Magyar Elektronikus Könyvtár

A karzat közönsége nemcsak hallgatta, hanem politikai meggyőződésének megfelelően véleményezte is a beszédeket, ami tapsot, pisszegést vagy füttyöt egyaránt jelenthetett, ami a politikai véleménynyilvánítás egyfajta formája volt a városban. Ezt Jókai az Egy magyar nábob című regényében úgy írta le, hogy:

„... a karzatok rendkívül megteltek mindennemű és osztályú hallgatósággal, mert már előtte való nap híre futamodott, hogy ma heves vitatkozások fognak történni; a legkedveltebb szónokok tartanak beszédet, s lesz éljenzaj és pisszegés”

Jókai Mór: Egy magyar nábob. Részlet – Magyar Elektronikus Könyvtár

Ám emellett a jurátusok kardcsörtetése is megjelenik a véleménynyilvánítás egyik formájaként. Egyébként az író ekkor, 1853-ban, az önkényuralom idején még rendkívül visszafogottan csak közönségnek vagy jurátusoknak nevezte a karzaton megjelenteket, nem pedig „országgyűlési ifjúság”-nak, mint a Mire megvénülünk című 1865-ben megjelent regényében.
Az országgyűlések és a reformeszmék komoly változást okoztak az ő köreikben is. Az író szerint ettől kezdve:

„az országgyűlési ifjúságot nem lehete tivornyákon látni, ahelyett komoly arcokkal, komoly tárgyakról vitatkoztak, s ez ragadt a nagyobbakról a kisebbekre; a labdázó helyekről elszoktunk, társulatokat alakítottunk, ahol parlamenti rend szerint vitattuk meg a nap eseményeit, írtunk verseket, azokat megbíráltuk, s törtünk pálcát az ingadozó hazafiak fölött; szavaltunk napvilág-nem-látta költeményeket, eljártunk éljenezni a fáklyászenékre, s viseltünk gyászt kalapjaink mellett a többi fiatalsággal, mikor Kölcsey azt mondta, hogy ideje van a gyásznak”.

Jókai Mór: Mire megvénülünk. Részlet – Magyar Elektronikus Könyvtár

Az idézet persze még csak a kezdeteket mutatja, ám az országgyűlési ifjúság idővel komolyan politikai tényezővé vált, aminek csúcspontját 1848 márciusa jelentette, amikor a fiatalok nagyon komoly nyomást gyakoroltak a konzervatív követekre a reformok elfogadása érdekében, amit azok és a szlovákok egyaránt a karzat terrorjaként emlegettek.
A jurátusok megítélése a pozsonyiak szempontjából már nem volt ennyire pozitív, hiszen a korabeli sajtó és rendőri jelentések szerint többször is verekedésbe keveredtek a mészároslegényekkel az utcán vagy a helyi polgárok által rendezett bálokon. Ennek fényében teljesen érthető a Mire megvénülünk című regénye pékmesterének, Braun Mártonnak a reakciója, amikor Áronffy Dezső közli vele, hogy a bátyját üldözik. Erre ugyanis azt kérdezi, hogy vajon a mészároslegények kergetik, mert ha igen, akkor dorongokkal mennek a segítségére. De a Szomorú napok szlovák nemzetiségű hősének, Bodza Tamásnak, a pozsonyi evangélikus líceum egykori diákjának sem voltak róluk pozitív emlékei. A diéta megnyitását követően ugyanis „új hang töltötte be az utcákat, miket fényes jövevények széltiben, hosszában elfoglaltak; midőn jókedvű jurátusok estenként tízével összefogózva a falhoz húzódni kényszeríték” a gyengébb fizikumú, szegényesen öltözött szlovák diákot. Az utóbbi sem kizárólag az írói fantázai terméke, hiszen az 1830–40-es években a szlovák nemzeti mozgalom olyan vezetőinek voltak látványos konfliktusai a jurátusokkal, mint Ľudevít Štúr vagy Jozef Miloslav Hurban.
A fiataloknak komoly szerepük volt az Országgyűlési Tudósítások megjelentetésében is, ami a cenzúra megkerülésével, kézzel írott formában készült az 1832–36-os országgyűlés ideje alatt Kossuth Lajos szerkesztésében.

5_orszaggyulesi_tudositasok_opti.jpgAz Országgyűlési Tudósítások egyik száma. A kép forrása: Wikipedia

Ahogy ez a Mire megvénülünk című regényében vagy a Sajtó és cenzúra Magyarországon című írásában is szerepel:

„egy csoport fiatal ember, jurátusok, akadémiai és líceumi tanulók, lehetett a számuk másfél száz, éjenkint gyorsan lemásolták, amit a szerkesztő ülések után megírt, s reggelre a közönség kezében volt a lap. Egy ívért fizettek a lemásolónak két húszast…”

Jókai Mór: Mire megvénülünk. Részlet – Magyar Elektronikus Könyvtár

Valahol az író alteregójának is tekinthető Áronffy Dezső azt írta erről naplójában, hogy:

„Rám újjáalakító hatásuk volt ez iratoknak.
Egészen új világ nyílt meg előttem; új fogalmak, új ösztönök támadtak bennem.
Annak a világnak, ami előttem megnyílt, az volt a neve, hogy »haza«.
Csodálatos azt hallgatni, hogy mit beszél a haza!”

Jókai Mór: Mire megvénülünk. Részlet – Magyar Elektronikus Könyvtár

A diéta befejeztével Pozsony egyfajta tetszhalott állapotba került, a zajos „metropolisz” pedig egy csöndes, „vidéki város”-sá változott vissza. Az író szerint ilyenkor:

„… a jurátusok fekete atilláikkal és csörömpölő kardjaikkal, a honatyák aranyzsinóros, hattyúprémes mentéikkel, az úri előfogatok divatos delnőikkel egyszerre eltűntek a népes utcákról; a házak ajtain kiadó szállások szomorú hirdetményei lőnek olvashatók, a kereskedők visszarendelék nagy reményre készült divatkelméiket, a kávéházak kongtak az ürességtől […] egyszóval: Pozsony ismét visszavette szokott csendes, békességes alakját”.

Jókai Mór: Egy magyar nábob. Részlet – Magyar Elektronikus Könyvtár

Ez a világ 1848 tavaszáig létezett. Április 11-én kihirdették az új törvényeket, majd az uralkodó, V. Ferdinánd feloszlatta az országgyűlést, amivel egy új korszak kezdődött a város életében. Ezt a változást Jókai rendkívül találóan úgy írta le, hogy „midőn a pozsonyi országgyűlés kapuja bezáródott, az egész óvilág záródott be mögötte”.
Három nappal később az addig ott működő Batthyány-kormány végleg Pestre költözött, és a következő, immár népképviseleti országgyűlés az 1848. évi IV. törvénycikk 1. paragrafusának értelmében már ott is nyílt meg, amivel a régi-új magyar főváros, Pest-Buda teljesen visszaszerezte egykori vezető szerepét.

Vesztróczy Zsolt (Gyűjteményszervezési Főosztály)

Az összeállítás első része itt olvasható.

komment
Címkék: jókai mór v. ferdinánd zichy károly vesztróczy zsolt eötvös ignác gyűjteményszervezési főosztály pálffy fidél gyurikovits györgy jozef miloslav hurban ludevít štúr

Magyarország időszaki politikai központja (A reformkori Pozsony Jókai Mór műveiben) – Első rész

2023. december 29. 06:00 - nemzetikonyvtar

A Fővárosok – fő városok című konferencián elhangzott előadás ismertetése

2023. november 15-én Budapest Főváros Levéltárának levéltári napján Vesztróczy Zsolt, a Gyűjteményszervezési Főosztály munkatársa a Fővárosok – fő városok. Az uralkodói székhelyek és fővárosok szerepének változásai a Kárpát-medencében a középkortól a modern korig című konferencián tartott előadást a Jókai Mór műveiben megjelenő reformkori Pozsony képéről. A konferencia meghívója és programja itt tekinthető meg.

6_thumbnail_konferenciafoto_opti.jpgPillanatkép a konferenciáról

Jókai műveiben Komárom mellett Pozsony az egyik leggyakoribb helyszín. Ez természetesen nem véletlen, hiszen az író az 1830-as években két évig itt tanult, a város pedig egy életre szóló hatással volt rá. Akkor szerzett élményei gyakran köszönnek vissza későbbi munkáiban, így több regénye is a reformkori országgyűlések idején játszódik Pozsonyban (pl.: Egy magyar nábob, Kárpáthy Zoltán, Szomorú napok, Mire megvénülünk, A kiskirályok). A város ilyenkor az ország politikai központjává vált az ide érkező követeknek és kísérőinek köszönhetően, majd a diétát követően ismét egy csöndes, vidéki kisvárossá vedlett vissza. Előadásomban Pozsony történetéből a reformországgyűlések időszakát és a diéta városra gyakorolt hatását kívánom bemutatni Jókai művein keresztül.

Egy különleges helyzetű város (1526–1548)

Pozsony városát az állandósuló török veszély juttatta kiemelt szerephez a XVI. század első felében. A kettős királyválasztást követően először ez lett a Ferdinánd-párti területek központja, majd az állandósuló belháború és a gyakori török jelenlét miatt az 1536. évi XLIX. törvénycikk ideiglenesen már az ország fővárosává tette. Végül 1541-et követően Buda és Fehérvár szerepét de facto is átvette. Az ekkor elfogadott törvénycikk szerint:

„az ország kormányának székhelye pedig (addig, mig az ország Isten segítségével visszaszerezhető lesz) Pozsony legyen.”

Az 1536. évi XLIX. törvénycikk. In: Netjogtár

Ez lett a koronázóváros (1543), ide került a Szent Korona, itt találtak új otthonra a legfontosabb kormányszervek és tisztségviselők, akárcsak a menekülő egyházi méltóságok, mint a csanádi, a pécsi, a váci, a veszprémi, a szerémi, az erdélyi és a váradi püspök, valamint egy ideig az esztergomi érsek.
Bár Buda 1686-ban ismét magyar kézre került, a legfontosabb hivatalok mégis csak 1784-ben költöztek vissza az egykori fővárosba. 1790-ben az országgyűlés már Budán nyílt meg, de két rövid diéta után visszatért Pozsonyba, ahol 1848 áprilisáig működött az 1807-es kivételével.

Ez a meglehetősen furcsa földrajzi helyzet politikailag rendkívüli mértékben felértékelte a várost, hiszen a polgári átalakuláshoz szükséges törvényeket csak az országgyűlésen lehetett meghozni, de az uralkodó és a rendek közötti konfliktusokat is csak itt lehetett rendezni. Emiatt Pozsony, ha csak szezonálisan is, de a diéták idejére az ország politikai központjává vált, ahová összesereglett az ország politikai elitje, majd annak végeztével a súlypont ismét Pestre és Bécsbe került át. Ezt a felemás helyzetet rendkívül találóan jellemezte Jókainak egy 1848. március 15. kapcsán tett megjegyzése, miszerint:

„könnyű más városnak forradalmat csinálni ... Legelőször is elkergeti a kormányát, körülveszi a parlamentet; de hol vegyünk mi kormányt és parlamentet, mikor a kancellárunk Bécsben van, a parlamentünk pedig Pozsonyban?”.

Jókai Mór: Életemből – Magyar Elektronikus Könyvtár

Az író és Pozsony

Jókai a várossal kapcsolatos benyomásait részben olvasmányai, részben gyermekkori élményei alapján szerezte. 1835-ben, testvéreihez hasonlóan ő is cseregyerekként került Pozsonyba „német szóra”, ahol két éven át az evangélikus líceumban tanult.

3_az_evangelikus_liceum_egykori_epulete_opti.jpgA Konvent utcai evangélikus líceum épülete, ahol Jókai két évig tanult. A kép forrása: Wikipedia

Az ekkor zajló 1832–1836-os országgyűlés rendkívüli hatással volt rá, ahogy azt az Egy magyar nábobban meg is írta:

„a pozsonyi diétát s a honatyák nemzeti pompáját mint pozsonyi diák szemeimmel láttam”.

Jókai Mór: Egy magyar nábob. Részlet – Magyar Elektronikus Könyvtár

De ugyancsak ott élte meg az országgyűlési ifjak elleni hajszát, a líceum diákjaként pedig ő is részt vett a Országgyűlési Tudósítások másolásában. Akkori élményeit a Mire megvénülünk című regényében örökítette meg, a cseregyerekként Pozsonyba kerülő, majd Kossuth lapját másoló líceumi diák, Áronffy Dezső alakján keresztül.

 A város diéták idején

Bár Pozsony számos Jókai regény helyszínéül szolgált, és az író a Rákóczi-szabadságharc iránt is komoly érdeklődést mutatott, a legnagyobb figyelmet mégis a reformkornak szentelte. Ezen munkái kivétel nélkül a reformországgyűlések idején játszódnak, ahol a város a történet egyik fontos helyszínét jelenti. Regényeinek hősei vendégek Pozsonyban, legyenek itt tanuló diákok, a diétára érkezett követek és a kísérőik vagy jurátusok, akik különböző formákban, de kivétel nélkül köthetők az országgyűléshez.
Maga a város kétféle módon jelenik meg Jókai műveiben attól függően, hogy az író vagy az akkori eseményeket írja le vagy az országgyűlés Pozsonyra gyakorolt hatását mutatja be.
A diétákon történteket Jókai krónikaszerűen ismerteti, felsorolva az elért eredményeket, de behatóbban csak 1848 márciusának pozsonyi eseményeivel, valamint Széchenyi, Wesselényi és Kossuth ottani tevékenységével foglalkozik. Ezen írásai döntően A magyar nemzet története regényes rajzokban című munkájában találhatók, és meglehetősen visszafogott stílusban mutatják be ezt a feszült időszakot. Nincs szó például a diétákon elgáncsolt vagy a király által visszautasított törvényjavaslatokról, sem az országgyűlési ifjakkal való leszámolásról. A rendszer első számú vezetőjének, Metternich kancellárnak is alig hangzik el a neve, bár az író őt a „szabadság leghatalmasabb ellenség”-ének nevezi, a cenzúrát és a titkosrendőri világot pedig ugyancsak szóvá teszi. Ez a visszafogottság nem véletlen, hiszen e munka utolsó része az 1718 és 1849 közötti eseményekkel eredetileg a Rudolf trónörökös védnökségével megjelent Az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben című könyvsorozat számára készült, így nem lett volna ildomos túlságosan kihangsúlyoznia a reformkori Habsburg–magyar ellentéteket.
Az író regényei ezzel szemben életszerű képet adnak Pozsony akkori mindennapjairól és a diéta városra gyakorolt hatásáról. Jókai ezt a Kárpáthy Zoltán című regényében úgy írta le, hogy ilyenkor:

„… nagy elevenség jellemzé a Pozsony fővárosi életet. Országgyűlés volt, mely ezt a tisztes hajdankori fővárosát Magyarországnak rövid időre galvanizálni szokta.
Országgyűlésen kívül bizony igen csendes külseje a derék városnak. […] ha estenden a nagy tót szekerek végig nem csörtetnének a köves utcákon, fülszaggató zajt ütve vaskarikáikkal, az ember nyolc órakor lefekhetnék aludni […]
A polgárságnak csak vasárnapja van, hétköznap nem ér rá mulatni, főurak pedig csak nagy gyéren laknak a fővárosban” 

Jókai Mór: Kárpáthy Zoltán. Részlet – Magyar Elektronikus Könyvtár

A leírás teljesen helyénvaló, hiszen Pozsony ilyenkor valóban megtelt, a városba érkező követek, a jurátusok, a főrendek, a hölgyvendégek és az őket kísérő szolgák létszáma akár az 5-6000 főt is elérhette. Az író szerint a város ilyenkor „a valódi nagyvilág” volt, „gyűlhelye az ország minden megyéjéből felsereglett kitűnőségeknek, az egész magyar főrendnek”, ami élénk társadalmi élettel járt. 1825 és 1848 között ez hat országgyűlést és tizenöt naptári évet jelentett.
Jókai az országgyűlésen történtekről, egy-egy megjegyzést leszámítva nem írt. Az egyetlen kivételt A kiskirályok című munkája jelentette, ahol egy kissé részletesebben foglalkozott a pesti forradalmat követő törvényhozói munkával Tanussy Decebál ellentmondásos szereplésén keresztül.

4_az_1832-36-os_orszaggyules_also_tablaja_opti.jpgAz 1832–36-os országgyűlés alsó táblája. A kép forrása: Wikipédia

Vesztróczy Zsolt (Gyűjteményszervezési Főosztály)

Az összeállítás második része itt olvasható.

komment
Címkék: széchenyi istván kossuth lajos jókai mór pozsony wesselényi miklós vesztróczy zsolt gyűjteményszervezési főosztály
süti beállítások módosítása