Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre egyet-egyet blogunkban. A sorozat ötvenegyedik részében Vasné dr. Tóth Kornélia, a Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár tudományos munkatársa „Ex libris gyűjtők, gyűjtemények” címmel indított alsorozatában a tárban található ex librisek készíttetői közül ezúttal Béres Bélát és gyűjteményét mutatja be.

Béres Béla (1912–1997) tokaji esperes-plébános, borász, Tokaj város díszpolgára (1988).
1912-ben született Sátoraljaújhelyen, az ottani piarista gimnáziumban érettségizett. Szegeden végzett papi szemináriumban, itt szentelték pappá 1936-ban. Ezt követően Bodrogkeresztúron (1934), majd Tállyán (1936) lett káplán. 1937-től plébános volt Taktaharkányban, majd 1953-től az 1980-as évek elejéig, nyugdíjazásáig szolgált Tokajban. Sokat tett a tokaji római katolikus templom felújítása, gyarapodása érdekében.
Céljaként tűzte ki a kallódó egyházművészeti, liturgiai, használaton kívüli tárgyak megmentését, összegyűjtését. Több évtizeden át gyarapodó nagy barokk egyházművészeti gyűjteményt hozott létre, benne ikonokkal, iparművészeti jellegű liturgikus tárgyakkal, festményekkel, korpuszokkal, szobrokkal, régi könyvekkel. Gyűjteményét 1982-ben átadta a miskolci Herman Ottó Múzeum részére azzal a feltétellel, hogy az anyag a Tokaji Múzeumban marad. Itt a kollekcióból állandó kiállítást állítottak össze, a történeti gyűjtemény részeként. A látványos és nagyon értékes anyagot így mutatja be a Tokaji Múzeum kiállításvezetője:

A Tokaji Múzeum egyháztörténeti gyűjteménye. Fotó. A kép forrása: Utazzitthon.hu

Az egyházművészeti anyagról 1990-ben külön katalógus is készült, Bencsik János szerkesztésében. Ennek egy tétele a Szoptató Istenszülőt ábrázoló ikon, mely feltételezhetően a tokaji görög kolónia tagjaitól került a nyíregyházi egyházközséghez, onnan Béres Béla gyűjteményébe, majd a múzeumba. A katalógusban a következő adatokkal szerepel (a Galaktotrophusza jelentése ’tejjel tápláló, szoptató’).

A Szoptató Istenszülőt ábrázoló ikon a Tokaji Múzeum gyűjteményében. In. Tokaji Múzeum, Miskolc, kiad. Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Múzeumi Igazgatóság, 2008 (Herman Ottó Múzeum kiállításvezetői, 19.), 4. – Törzsgyűjtemény

Az ikon leírásában ezt olvashatjuk:

Béres Béla jó kapcsolatokat épített ki a Tokaji Művésztelep alkotóival, az egyházi mellett világi alkotásokat is gyűjtött. Ezek közé tartoznak részben az ex librisek, melyekből Béres nevére szólóan Andruskó Károly és Fery Antal grafikusok is készítettek lapokat. Fery Antal több fametszetű grafikája egyházi vonatkozású, kereszttel, kígyóval (1967-ből), illetve a Tokaji Madonna ikonábrázolásával (1977). Utóbbi Madonna-képet Béres Béla mellett Valentiny Géza (1927–2011) – pápai prelátus, egykori nyugat-németországi, ausztriai magyar főlelkész – nevére szóló ex librisen is megörökítette.

Fery Antal fametszete. Jelzet: Exl.B/440 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Több könyvjegyen a tokaji hegyoldal látható templommal, házakkal, szőlőültetvényekkel.

Andruskó Károly grafikája. Jelzet: Exl.B/437 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A tokaji történelmi borvidék a világ első zárt borvidéke. A térséget az UNESCO Világörökség Bizottsága mint kultúrtájat 2002-ben vette fel a világörökségi listára „Tokaj-hegyaljai történelmi borvidék kultúrtáj” néven. A borvidék jelképe és egyik központja Tokaj városa. A szőlőültetvények 70%-a hárslevelű, a többi pedig sárgamuskotály, furmint, zéta, kövérszőlő stb. A térségben az elmúlt századok során fokozatosan vonták művelés alá a hegyoldalakat és az alja, sík vidékeket is. Béres Béla az Aranyosi dűlőben lévő kis egyházi birtokon szőlészkedett és borászkodott. A térségben nagy hagyománnyal bíró szőlészeti-borászati életbe bekapcsolódva Béres pincéje is jól ismert lett borairól, 1957-es évjáratú aszúja 9 érmet nyert. Az aszú egyedülálló, csakis Tokaj-Hegyaljára jellemző, világhírű borfajta, illetve bortermelési technológia, melyet 2013-tól hungarikummá nyilvánítottak.

Tokaji aszú. Borcímke Solti László pécsi szőlész-borász üzemmérnök gyűjteményéből

Sajátos hangulatot nyújt a borospincék világa. Igaza volt Mikszáthnak, amikor azt mondta: „A föld alatti világ arra való, hogy elfeledtesse a föld felettit.” A borvidék riolittufába vájt pincerendszerének jellegzetes sajátossága a pincék falát vastagon borító nemes pincepenész, mely a világon csak itt, és a rajnai borpincékben fordul elő. Ez a gomba a tokaji borok minőségének biztosításában fontos szerepet játszik, a tevékenysége révén alakul ki az aszúbor sajátos, friss kenyérre emlékeztető íze, illata, zamata, sötét aranysárga színe. A tokaji pincéket idézi Andruskó Károly alkotása.

Andruskó Károly grafikája, Jelzet: Exl.B/439 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A Béres által „lelkipásztori lírikának” nevezett, saját szerzésű Visszaemlékezések. Tokaj 1953–1983 című könyve 1989-ben jelent meg. Ebben is szerepel kedves idézete, mellyel az utókor számára is üzen: „Mindenki annyit ér, amennyit cselekszik!” Az 1988-ban Tokaj díszpolgárává választott Béres Béla életműve 2015-ben joggal került be a Tokaji Települési Értéktárba mint a város és hazánk meghatározó kulturális öröksége.

Irodalom:

• Béres Béla. In. Magyar Katolikus Lexikon (online kiadás)
• Béres Béla címzetes kanonok életműve, a Béres-gyűjtemény (Tokaji Múzeum), Béres Béla életműve, Hungarikumok Gyűjteménye – Magyar Értéktár
  
• Béres Béla gyűjteménye (katalógus), szerk.: Bencsik János, Miskolc, Zempléni Múzeumok Baráti Köre, 1990.
• Hársvölgyi Virág: A tokaji Béres Béla-gyűjtemény Galaktotrophousa ikonja és köre. In. A Herman Ottó Múzeum évkönyve XLVI., Miskolci Herman Ottó Múzeum, 2007, 419–432.
• Tokaji Múzeum: Gyűjteményeink. In. A Tokaji Múzeum honlapja
• Tokaji Múzeum, Miskolc, Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Múzeumi Igazgatóság, 2008 (Herman Ottó Múzeum kiállításvezetői 19.), 2–5.
• Várhelyi Gyula: Béres Béláról, Tokaj legendás munkáspapjáról … megemlékezés születésének 100. évfordulójáról, Tokaji Hírek, XXI. évf. 4. sz., 2012. ápr. 25., 16–18.
• Vasné Tóth Kornélia: Béres Béla (1912–1997). In. Uő.: Múltunk neves ex libris gyűjtői, lexikon, Budapest, Kisgrafika Barátok Köre Grafikagyűjtő és Művelődési Egyesület, 2019, 31.
• Vasné Tóth Kornélia: A bor ünnepe kisgrafikákon. Solti László ex libris és borcímke gyűjteményéről, Kisgrafika, 58. évf., 2019/2. sz., 6–7.

Vasné dr. Tóth Kornélia (Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

Az Ex libris gyűjtők, gyűjtemények című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész; 56. rész; 57. rész; 58. rész; 59. rész; 60. rész; 61. rész; 62. rész; 63. rész; 64. rész; 65. rész; 66. rész; 67. rész; 68. rész; 69. rész; 70. rész; 71. rész; 72. rész; 73. rész; 74. rész; 75. rész; 76. rész; 77. rész; 78. rész; 79. rész; 80. rész; 81. rész; 82. rész; 83. rész 

Perczel Zita. Fotó: Angelo. [Funk Pál] repr. Dobos I. Szolnok – Színháztörténeti és Zeneműtár. KC IX. 4.

Negyedszázada, 1996. április 4-ének reggelén hunyt el Perczel Zita színésznő. Sírja a Farkasréti temető művészparcellájában van. Az 1918. április 26-án született, külföldön szerencsét próbáló magyar díva sorsa részben Hajmássy Ilonához (Ilona Massey), a hollywoodi filmcsillaghoz hasonlítható.

Hettyey Aranka mint Phylaminte és Perczel Zita mint Armande Molière Tudós nők című színdarabjában. Nemzeti Színház, 1934. december 14. Wellesz Fotószalon – Színháztörténeti és Zeneműtár. KB 5816/1

Perczel Zita még húszéves sem volt, s már sikeres színésznőnek mondhatta magát. Pályája a Nemzeti Színházban indult, ahova jórészt tanára, támogatója, felfedezője, Hettyey Aranka jóvoltából került. Ezt követően 1935–37-ig a Vígszínház tagja lett. Számos magyar filmben játszott, melyek közül leghíresebb a Gaál Béla rendezte Meseautó (1934) volt. Ebben Kovács Vera szerepében aratott sikert.

Perczel Zita lovon. 1936 körül. Fotó: Kraszna Andor – Színháztörténeti és Zeneműtár. 2157/1961.

Kissé furcsa előzmények után, anyai óvásból, egy kapcsolatból megszabadulni, hogy egy másiké legyen, akitől hamarosan a halál választja el, szerelemből, kalandvágyból, ki tudja, ki érti más életét pontosan, de egy biztos, 1937 végén Párizsba indul. Végleg. Az indulás kissé bizonytalan okait, részleteit a könyv alakban csak halála után megjelent önéletrajzi visszaemlékezésében maga is megörökítette.
Húszéves, s már Párizsban van, azután világ körüli turnéra indul, Amerika, de csak Hollywood mellett, majd sok-sok viharos, küzdelmes év után ismét Párizs, a fény városa… Házasságok, anyai szerep, majd végül hazatérés, s itthoni, mind színpadi, mind filmes komolyabb sikerek…
Párizsi debütálásához fűződő reményeit jól összefoglalja a korabeli tudósítás, Guthy Böske (1901–1959) hitelesnek tűnő, eleven és kedves beszámolója, melynek címe is vallomás a művésznőtől: „Párizson keresztül akarok nagy magyar színésznő lenni”. (Színházi Élet, 28. évf., 1938. február 20–26, 9. sz., 13–15.)

A Théâtre Saint-Georges színpadán aratta első, kirobbanó sikerét, a Barbara című, három felvonásos, Michel Duran által írt komédiában.
Az igazsághoz, s hogy azért kissé jobban képben legyünk, hozzátartozik a következő jellemzés, magától a színésznőtől:

 Guthy Böske szavaival:

A Paris-soir 1938. február 9-i számának színházi rovatában – Dernières nouvelles théâtrales – hosszú cikk jelent meg a „Barbara” bemutatójáról, a jónevű újságíró, romanista, irodalomtörténész, Pierre Audiat (1891–1861) tollából Au Théâtre Saint-Georges. „Barbara”. Comédie en trois actes de M. Michel Duran címmel. Benne az ismert grafikus, festő, illusztrátor, Jean-Dominique Van Caulaert (1897–1979) karikatúrája is szerepelt Perczel Zitáról.

Jean-Dominique Van Caulaert (1897–1979) francia festő, illusztrátor karikatúrája Perczel Zitáról a Paris Soir-ban. In. Színházi Élet, 28. évf., 1938. február 20–26, 9. sz., 15. – Törzsgyűjtemény

Audiat pedig így zeng erről a „kvázi-istennőről”:

„Az öltözőben.” A Théâtre Saint-Georges-ban, a Barbara kirobbanó sikere után, a rajongóitól kapott virágokkal. Fotó: Manuel. In. Színházi Élet, 28. évf., 1938. február 20–26, 9. sz., 14. – Törzsgyűjtemény

A Színházi Élet tudósítójának, Guthy Böskének a korábban már idézett interjúban Perczel Zita elmondta, hogy a bemutató sikere fölött érzett első örömében Hettyey Arankának táviratozott, hozzáfűzve: „ő csinált belőlem színésznőt, ő volt az, aki hitt bennem.”
Ez a mondat egybecseng a Nemzeti Színház ismert színésznője, a színiiskola tanára, Hettyey Aranka Perczel Zitának korábban mondott szavaival: „Neked két anyád volt, a saját anyád, és én… A színpadra én szültelek téged.”
Perczel Zita életútja akár egy, az általa játszottakhoz hasonló színdarabban is szerepelhetne, de a valóság sokszor izgalmasabb és tanulságosabb bármiféle kitalált történetnél. Kései, de még épp időben történő hazatérésével, aktív színésznői szereplésével a korai filmes szerepein túl is adott valamit még a kíváncsi magyar közönségnek. Megismerték és újra megszerették.

Kis Domokos Dániel (Színháztörténeti és Zeneműtár)

2021 tavaszán már a második húsvétot éljük át úgy, hogy napjainkat a személyes találkozások korlátozása, talán a félelem, a szorongás vagy éppen a türelmetlenség, a fásultság jellemzi, sok családban pedig anyagi nehézségekkel küzdenek. Hívők és nem hívők egyek most abban, hogy az idei tavasz, az idei húsvét erőteljesen átélhetővé, személyessé teszi a megújulás vágyát, az újrakezdés reményét, sokakban a gyökeres átalakulás vágyát. Társadalmi méretekben várakozunk az „újjászületésre”. Várunk az „újranyitásra” – minden téren.
A több mint kétezer éves kereszténység mindezen őszinte várakozásoknál és vágyakozásoknál is többet mond Jézus feltámadásának ünnepén.

Krisztus sírba tétele és feltámadása. Pray-kódex, f. XXVIIIr. – Kézirattár, MNy 1. A kép forrása: Magyar Elektronikus Könyvtár

Húsvétvasárnap, a legnagyobb keresztény ünnep, az egyházi év csúcsa, Jézus Krisztus feltámadásának, az élet diadalának ünnepe. A legősibb keresztény ünnep. Középpontjában a feltámadt Krisztus áll, a Fiú, aki szeretetből beteljesítve az Atya akaratát, „a halálon úr lett” – ahogyan az egyik katolikus feltámadási ének is vallja.

A keresztények hitének a középpontjában a feltámadás mozzanata áll. Ez a mozzanat az öröm szava, húsvét drámájának betetőzése, s egyszersmind minden egyes vasárnap örömhíre is. „Ha tehát hirdetjük, hogy Krisztus feltámadt a halálból, hogyan állíthatják némelyek közületek, hogy nincs feltámadás? Ha nincs feltámadás, akkor Krisztus sem támadt fel. Ha pedig Krisztus nem támadt fel, nincs értelme a mi tanításunknak, s nincs értelme a ti hiteteknek sem.” – írja Szent Pál. (1 Kor 15,12–14).

Nagyszombati feltámadási körmenet Budapesten a Károly-kaszárnya előtt. Rajz: Jantyik Mátyás. In. Vasárnapi Ujság, 44. évf. 16. sz., 1897. április 18., 248. o. – Elektronikus Periodika Archívum

A keresztények számára Krisztus feltámadása történeti valóság. Nem a megújuló természet jelképe, s nem is a hétköznapi értelemben vett, vagy valamifajta társadalmi, történelmi újjászületés szimbolikus leírása, hanem konkrét tény. A keresztények számára a feltámadásba vetett hit így nem egyszerűen filozófiai vagy teológiai kérdés, hanem egzisztenciális, a hitükön alapuló személyes döntés kérdése.

Húsvéti körmenet a tartalék zászlóaljnál, 1916 – Fényképtár, FVA 0027. A kép forrása: Fotótér

Ennek a személyes, hitbéli döntésnek a történeti kiindulópontja a Bibliában megörökített kortárs tapasztalat. A feltámadás híre az evangéliumokban az üres sírhoz és Jézus Krisztus többszöri megjelenéseihez kapcsolódik. Az üres sírról asszonyok hozzák a hírt. A keresztény teológusok szerint az, hogy a hiteles tanúként abban az időben nem elfogadott asszonyok szerepelnek a szövegben, épp a hitelességet bizonyítja: a hagyomány és az annak nyomán lejegyzett szöveg a tényeket akarta rögzíteni. Lukács evangélista arról is beszámol, hogy az apostolok nem hiszik el az asszonyok szavait, üres fecsegésnek tartják azt:

Péter apostol elgondolkodik. János, a szeretett tanítvány a másik elbeszélés szerint bement és hitt: „Most már a másik tanítvány is bement, aki először ért oda a sírhoz. látta és hitt.” (Jn, 20,8) Tamás apostol saját, tapasztalati alapú meggyőződést akar: „Hacsak nem látom kezén a szegek nyomát, ha nem helyezem ujjamat a szegek helyére, és oldalába nem teszem a kezem, nem hiszem!” (Jn 20,25.)
Az üres sír, a holttest hiánya, az, hogy a feltámadott többeknek megjelent, minden bizonnyal felidézte a tanítványokban Jézus szavait és mindazt, amit vele együtt éltek át. Nagypéntek iszonyata és kiábrándulása, nagyszombat fájdalmas csendje után hatalmas energiákat szabadíthatott fel bennük mindannak kibomlása, megértése, amit Jézus korábban mondott. Elmélyült, kinyílt az értelme Lázár (Jn 11,1–54), Jairus lánya (Mk 5,21–43) vagy a naimi ifjú (Lk 7,11–17) történetének is, ahogyan Jézus kijelentése – „Bontsátok le ezt a templomot, és harmadnapra fölépítem.” (Jn 2,19) – is új fényben tűnt fel.
Majd Jézus megjelent Péternek, az apostoloknak s másoknak is, akik nemcsak látták őt, hanem beszéltek és együtt is étkeztek vele.
Szent Pál apostol a föltámadás eseménye után kb. két évtizeddel így láttatja a feltámadás utáni heteket: „Megjelent Péternek, majd a tizenkettőnek. Később egyszerre több, mint ötszáz testvérnek jelent meg, ezek közül a legtöbben még élnek, néhányan azonban már meghaltak. Azután Jakabnak jelent meg, majd az összes apostolnak” (1Kor 15,5–7)

Virágzó díszalmafa. Fotó: „gilmur” – Digitális Képarchívum. DKA-023040

A feltámadás utáni hetek elementáris erővel szervezték újjá a mesterük kivégzésétől megrendült tanítványokat. Az apostolok utóbb mind töretlenül vallották a feltámadás hitét, s vállalták hitük miatt a szenvedéseket s a halált is. Ragaszkodásuk személyes meggyőződésük erejét igazolja.

Minden kedves olvasónknak áldott, szép húsvétot kívánunk!

–s–

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre egyet-egyet blogunkban. A sorozat ötvenedik részében Szemerédi Ágnes „A fényképészet úttörői” című alsorozatában Veress Ferenc munkásságának bemutatását folytatja. Az előző rész itt olvasható.

Veress Ferenc 1862-ben Az Ország Tükre című budapesti képes közlöny hasábjain felhívást intézett az ország mintegy háromszáz hivatásos fényképészéhez:

El is kezdi új műtermében a fotográfiák megőrzését Országos Museum néven. 1865-ben megválasztják az Erdélyi Múzeum Egyesület első fényképészének, melynek kezdeményezője és fő támogatója Veress mecénása, gróf Mikó Imre volt. 1866-ban fényképes díszalbumot állított össze az országgyűlés tagjairól. Ekkor indulnak komolyabb kísérletei a színes fotografálás terén. A ‘60-as évek elején egy román, magyar és szász tagokból álló bizottság életre hívását sürgette, hogy kulturális és történelmi szempontból fontos és lefényképezendő „honunk kiválóbb fiait és műemlékeit” kijelölje.
1867-ben alkalma a nyílt egy párizsi utazásra, és találkozott Niépce de Saint Victorral (1804–1870), a színes fotózás ismert szakértőjével. Kolozsvárra visszatérve, kísérleteinek java részét a különböző összetételű emulziós szerek megismerésének szentelte, de emellett több területen is kipróbálta magát. 1868-ban négyholdas birtokán nyolcszázféle almafajt ültetett, tehát kertészeti tevékenysége is kiemelkedő volt. A fényképész technikai fejlődését kamatoztatva 1869-ben jelentette meg Kolozsvár és környéke: fényképalbum Veress Ferenc műhelyéből című albumát. Ennek egy példányát elküldte Erzsébet királynénak, támogatásban bízva további terveihez, de ez sajnos meghiúsult. Ebben az összeállításban jelent meg a felelős magyar minisztériumról készült alkotása is. Ezt az albumot jelenleg a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Budapest Gyűjteménye őrzi.

1869-től új műfajban kísérletezik, fotókerámiákat készít saját házában felállított égetőkemence segítségével. Egyik kerámiáján szerepeltette az önarcképét is, amelyet ma a Magyar Nemzeti Múzeum Fényképtára őriz.

Veress Ferenc portré – MNM Történeti Fényképtár Gyűjtemény. Leltári szám: 99.2. A kép digitális forrása: A Magyar Nemzeti Múzeum Kincsei (online adatbázis)

Az Erdélyi Múzeum Egyesület megbízásából 1872-ben segédjével, Hajós Jánossal jelentősebb műemlékeinkről százötvenhat darab 25x30 cm-es felvételt készített. 1872-ben a Bécsi Világkiállításra is küldött az erdélyi fotóalbumból. 1878-ban a szegedi Országos Ipar Terménykiállításon fotókerámiával szerepelt, a következő évben pedig Székesfehérváron bronzérmet kapott ezen alkotásaiért.
Az 1880-as években Veress személyisége és munkássága a szakmai irigység kereszttüzébe került. 1881-ben a Kolozsvári Egyetem fényképészeti magántanárként előadásokat tartott a fényképezés technikatörténetéről, ám a tanév második félében az egyetem a kísérleti vegyszerek árát sem voltak hajlandó kifizetni, így lemondta az órák folytatását. 1882 januárjában harminchat előfizetővel megjelentette a Fényképészeti Lapok című folyóirat első számát, melynek hírrovata beszámolt minden fényképészeti újdonságról, laboratóriumi receptekről, a hazai fotós életről.

Fényképészeti Lapok, 1882. január. Címlap – Törzsgyűjtemény

A folyóiratban kitartóan szorgalmazta egy fényképész szakiskola, képzés és múzeum indítását, ám ez is meghiúsult. 1882-ben jelent meg Fényképészeti álomképek című esszékötete, melyet Ónodi néven adott ki. 1883-ban részt vett az első kolozsvári kiállítás megszervezésében. Legnagyobb szakmai sikereit a színes fényképezés terén érte el. Két évtizedes munkával, miközben több mint ötszázféle emulziót próbált ki, 1884-ben másolókeretben elfogadható levonatokat készített színes diapozitívekről, ezeket „heliokrómiának” nevezte el. Ez a színes, direktpozitív képrögzítési eljárást jelentette, amely a legelső próbálkozások egyike volt egy fényképfelvétel és egyben egy színes kép előállítására. Az 1885-ben alakuló Budapesti Fényképész Ifjak Önképző és Segély Egylete tiszteletbeli tagjává választotta. 1888-ban jelent meg támogatók hiányában az utolsó lapszáma a Fényképészeti Lapoknak, ebben még beszámol a színes fényképezés terén végzett kutatásairól.

Fényképészeti Lapok, 1888. december. Címlap – Törzsgyűjtemény

Huszonhárom évig kísérletezgetett, mikor is 1889-ben először sikerült megfelelően fixálnia a heliokrómiát, és ezzel komoly szakmai elismertségre tett szert. Ekkor elérkezettnek látta az időt arra, hogy színes felvételeit elküldje a Párizsi Világkiállításra. Albert Londe, a kiállítás fényképészeti szakosztályának vezetője egy színvonalas, elemző bemutatón elismeréssel nyilatkozott Veress munkáiról. A felfedezése után több nemzetközi fényképészeti szakmában jártas professzor elismerte tevékenységét. Találmányát anyagi támogatás hiányában nem tudta szabadalmaztatni és sajnos továbbfejlesztenie sem sikerült, ennek ellenére haláláig kísérletezett a heliochrómiával. Utolsó próbálkozásként barátai és tisztelői megpróbáltak egy fotókémiai tanszéket létrehozni, de Veressnek nem volt megfelelő képzettsége, így az nem jöhetett létre. 1896-ban az Ellenzék január 9-i száma szerint „Veress Ferenc buzgalma és leleményessége révén a fényképezés hamarabb virágzott Kolozsváron, mint az ország bármelyik nagyobb városában“.
Még 1899. január 10-én részt vett a New York (mai Continental) szálló emeleti helyiségeiben megrendezett nagyszabású fotókiállítás létrehozásában, illetve halála előtt, 1900-ban a müncheni kiállításon színes képeivel vívta ki a zsűri elismerését. Felfedezéseinek és kísérletezéseinek titkai soha nem kerültek nyilvánosságra, írásos nyomuk sem maradt fenn. Mivel képeinek színeit nem tudta megfelelő módszerekkel rögzíteni, így azok erős fény hatására és az idő múlásával színüket vesztik. Élete végén is kitartóan kutatott a színes fényképezés terén, utolsó felvételei 1911-ből származnak. 1916. április 3-án hunyt el, távol a háborús világ zajától, mellőzve és elfeledve.

Szemerédi Ágnes (Kutatásszervezési Osztály)

Források:

• Farkas Zsuzsa: Veress Ferenc: Erdélyi tájképek,1869–1872. In: Fotóművészet, 2017/4. szám
• Petur: Történelem: Veress Ferenc. In: Pixinfo.com, 2012.06.15.
• Molnár Attila: Veress Ferenc hagyatéka, a fotográfus arcai Kolozsvár tükrében (1832–1916), Kisfilm. In: MMA Magyar Művészeti Ösztöndíj Program, 2020.10.27.
• Érték a fotóban. Országos Fotótörténeti Konferencia, Tata, Komárom-Esztergom Megyei Múzeumi Szervezet (Tudományos füzetek 9.), 1993.
• Aki félszázaddal megelőzte korát. Emlékezés Onódi Veress Ferencre, a tudós kolozsvári fényképészre, aki egyetemi katedráról tanította a fényképezés tudományát. – Bordán Eugen beszél az erdélyi fényképészet nagymesteréről. In: Az ellenzék (Marosvásárhely), 1937. június 6., 50.
• Farkas Zsuzsa: Magyar magángyűjtők. Beszélgetés Kincses Károllyal. In: Fotóművészet, 2020/1.
• Veress Ferenc: A fényképészet múltja, jelene és jövője hazánkban. (Történeti és eszmetöredék.) In. Az Ország Tükre, 1862. május 1., 132–133.; 1862. május 15., 150–151.
• Zika Klára: Veress Ferenc, kolozsvári fotográfus emlékezete. In: Honismeret, 1985/4. szám, 30–31.
• Miklósi Sikes Csaba: Veress Ferenc, Kolozsvár megörökítője. In: Korunk, 1983/5. 415–418.
• Péntek Orsolya: A magyar fotó 1840–1989, Budapest, Látóhatár, 2018. 
  
  

A fényképészet úttörői című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész; 56. rész; 57. rész; 58. rész; 59. rész; 60. rész; 61. rész; 62. rész; 63. rész; 64. rész; 65. rész; 66. rész; 67. rész; 68. rész; 69. rész; 70. rész; 71. rész; 72. rész; 73. rész; 74. rész; 75. rész; 76. rész; 77. rész; 78. rész; 79. rész; 80. rész; 81. rész

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre egyet-egyet blogunkban. A sorozat negyvenkilencedik részében Szemerédi Ágnes „A fényképészet úttörői” című alsorozatában Veress Ferenc munkásságát mutatja be.

Veress Ferenc 1832. szeptember 1-jén született Kolozsváron. Még gyermek volt, amikor édesapja elhunyt, így a család szűkös anyagi lehetőségeihez mérten csak az elemi iskolát tudta elvégezni. Már gyerekkorában nagy hatások érték a művészet terén, hiszen Veress együtt nőtt fel a fotográfiával. Hétéves volt, mikor a világ megismerhette Daguerre közkinccsé tett eljárását, és alig kilencéves, mikor a fényképezés első művelői hazánkban is megjelentek. Eredetileg aranyművességet tanult Budai Károly nagyenyedi műhelyében, ott ismerkedett meg Zeyk Miklóssal, aki az 1840-es évek elején Szathmáry Papp Károly és Skalnik Károly mellett elsőként tanulmányozta az akkori új találmányt, a dagerrotípiát. Skalnik nem sokkal később pedig már saját gyártmányú gépével elsőként végezte kísérleteit Aradon. Szathmáry Papp Károly 1843-ban már Borszék-fürdőn készítette első felvételeit. Veress Zeyk Miklós nagyenyedi fotókörében lesz a fényképészet igazi nagy rajongója, de a társaságba tartozott még Buda Elek, Apor Károly, Budai Károly és Kornis Zsigmond is. Közülük többen támogatták Veress kísérleteit és munkásságát, Kornis jelentős anyagi hozzájárulásával tudott külföldi társait megelőzve kísérletezni a száraz lemezek előállításán. Első fényképezőjét 1850-ben kapta ajándékba. Folyamatosan kémiai kísérleteket végzett, valamint próbálgatta magát a lencsék és a gépek területén. Mivel az 1860-as évekig nem volt magyar nyelvű szakirodalom a témában, így Veress több idegen nyelvet is tanult, francia szakirodalmat olvasott és kitűnő szorgalmával próbálgatta a fényképészeti eljárásokat. 1853-ban, alig húszévesen nyitotta meg Erdély első önálló fotóműtermét, amely pár év alatt a kolozsvári fotóélet központjává vált. Politikusok, művészek, tudósok és az arisztokrácia jeles képviselői is többször megfordultak nála, többek között Herman Ottó, Jókai Mór, Munkácsy Mihály, Brassai Sámuel és Debreczeni Márton is. Első saját albumát Erdély hírességeinek portréiból állította össze.

Tehetségére felfigyelt Mikó Imre is, az Erdélyi Múzeum megalapítója, aki Párizsból korszerű felszerelést hozott számára. Ezek segítségével készítette el a cabinet méretű, 12x16,5 cm-es képeiről jó minőségű nagyításait. Mikó több megrendelést szerzett Veressnek, ezzel anyagilag is fellendítette műtermét. Javaslatára Erdély összes arisztokratáját lefényképezte, és ezzel ezernégyszáz pengőforintot keresett. Az összeg felét az akkori Magyar Színháznak adományozta. Másik részét külföldi tanulmányútjára fordította – Münchenben és Párizsban tanulmányozhatta az ottani neves műtermeket, valamint részt vett az 1851-es párizsi kiállításon is. Az 1850-es évek második felében az akkoriban Kolozsvárra települt id. Vastagh György festőművésszel társult, műtermükben közösen készítettek színezett portrékat. A nemzeti könyvtár Fényképtárában 1852 és 1890 közé tehető portréfényképek maradtak fenn kolozsvári műterméből.

A portrékészítés mellett a tájkép- és városfotózásban is remekelt. Később a technika is tágabb lehetőséget biztosított ezen irányok művelésére, így a fényképészek a műtermek csendjéből kimerészkedtek a természetbe. Veress Kolozsvárról és Erdély nevezetes helyeiről készült felvételei történelmi jelentőségűek. Első negyvenöt képből álló, kétkötetes albumát 1859-ben készítette el az Erdélyi Múzeum számára Kolozsvár képekben címmel. Kolozsvári városképei és építészeti emlékekről készült felvételei olyan városképi együttesekről, épületekről tudósítottak, amelyek később nagymértékben megváltoztak vagy teljesen megsemmisültek. Veress Ferenc ekkor már országosan ismert volt és huszonhét évesen már négy-öt segéddel dolgozott együtt, a város jól kereső fényképészeként. Műtermét többen már messzi földről felkeresték, Barabás Miklós mindig meglátogatta, amikor Kolozsváron járt. Az 1860-as évek jelentik munkásságának legtermékenyebb időszakát. Ezekben az években bontakozik ki a haladó, szociális gondolkodású szellemisége, valamint a fényképezés távlati lehetőségeit pontosan felmérő szakíróvá is ekkor vált. Az 1860-as évektől rendszeresen dolgozott a Kolozsvári Nemzeti Színháznak is. Az 1880-as évekig több darab kapcsán maradtak fenn általa készített szerepképek a nemzeti könyvtár Színháztörténeti Tárában.

Szemerédi Ágnes (Kutatásszervezési Osztály)

Források:

• Farkas Zsuzsa: Veress Ferenc: Erdélyi tájképek,1869–1872. In: Fotóművészet, 2017/4. szám
• Petur: Történelem: Veress Ferenc. In: Pixinfo.com, 2012.06.15.
• Molnár Attila: Veress Ferenc hagyatéka, a fotográfus arcai Kolozsvár tükrében (1832–1916), Kisfilm. In: MMA Magyar Művészeti Ösztöndíj Program, 2020.10.27.
• Érték a fotóban. Országos Fotótörténeti Konferencia, Tata, Komárom-Esztergom Megyei Múzeumi Szervezet (Tudományos füzetek 9.), 1993.
• Aki félszázaddal megelőzte korát. Emlékezés Onódi Veress Ferencre, a tudós kolozsvári fényképészre, aki egyetemi katedráról tanította a fényképezés tudományát. – Bordán Eugen beszél az erdélyi fényképészet nagymesteréről. In: Az ellenzék (Marosvásárhely), 1937. június 6., 50.
• Farkas Zsuzsa: Magyar magángyűjtők. Beszélgetés Kincses Károllyal. In: Fotóművészet, 2020/1.
• Veress Ferenc: A fényképészet múltja, jelene és jövője hazánkban. (Történeti és eszmetöredék.) In. Az Ország Tükre, 1862. május 1., 132–133.; 1862. május 15., 150–151.
• Zika Klára: Veress Ferenc, kolozsvári fotográfus emlékezete. In: Honismeret, 1985/4. szám, 30–31.
• Miklósi Sikes Csaba: Veress Ferenc, Kolozsvár megörökítője. In: Korunk, 1983/5. 415–418.
• Péntek Orsolya: A magyar fotó 1840–1989, Budapest, Látóhatár, 2018. 

 
A fényképészet úttörői című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész;  9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész; 56. rész; 57. rész; 58. rész; 59. rész; 60. rész; 61. rész; 62. rész; 63. rész; 64. rész; 65. rész; 66. rész; 67. rész; 68. rész; 69. rész; 70. rész; 71. rész; 72. rész; 73. rész; 74. rész; 75. rész; 76. rész; 77. rész; 78. rész; 79. rész; 80. rész; 81. rész

Döbrentei Gábor 1785. december 1-én született a Veszprém megyei Nagyszőlősön (Somlószőlős), és 1851. március 28-án halt meg Budán. Az evangélikus lelkészcsaládból származó Döbrentei tanulmányait a pápai református kollégiumban és a soproni evangélikus líceumban folytatta, majd a bécsi, a wittenbergi és a lipcsei egyetemre járt. A marosvásárhelyi kollégiumban jogot hallgatott (1817–1820), ügyvédi vizsgájának letétele után, 1820-ban Pesten telepedett le.

Kovács Mihály: Döbrentei Gábor portréja. In. Száz rejtély a magyar irodalomból, szerk. Halmos Ferenc, Gesta, Budapest, 1996, 12. A kép forrása: Haza és haladás. A reformkortól a kiegyezésig (1790–1867), CD-ROM Budapest, Enciklopédia Humana Egyesület, 2000 (Encyclopaedia Humana Hungarica 7.) Magyar Elektronikus Könyvtár

Szoros kapcsolatban állt a korszak meghatározó alakjaival, így többek között Kazinczy Ferenccel, Berzsenyi Dániellel és Széchenyi Istvánnal. Az ő szerkesztésében jelent meg Berzsenyi Dániel műveinek első teljes kiadása 1842-ben.

Döbrentei alapító szerkesztője volt a Kolozsváron 1814 és 1818 között kiadott Erdélyi Muzéum című folyóiratnak. 1819-ben kidolgozta az Erdélyi Magyar Tudós Társaság tervezetét, 1833 és 1835 között szerkesztője volt A Magyar Tudós Társaság, a későbbi Magyar Tudományos Akadémia évkönyveinek.
Döbrentei részt vett a magyar nyelvújító mozgalomban. Foglalkozott nyelvemlékek gyűjtésével és kiadásával is. Nevéhez fűződik a Régi magyar nyelvemlékek című sorozat kiadása. Egy 1508-ban keletkezett, 262 levél terjedelmű, magyar nyelvű liturgikus kézirat, az ún. Döbrentei-kódex felfedezőjeként is számon tartjuk.

Döbrentei-kódex, 1508. 230. p. Batthyaneum, Gyulafehérvár (Alba Iulia, Románia) Jelzet   R. III. 76. A kép forrása: Magyar Nyelvemlékek-honlap

Széles körű irodalmi munkásságot fejtett ki: költeményeket írt, és a magyar nyelvű színjátszás előmozdítása érdekében lefordította Molière és Shakespeare több darabját is.

Döbrenteit tekinthetjük a magyar ifjúsági irodalom megteremtőjének A’ kis Gyula könyvével (Pest, 1829). Szintén ebben az évben jelent meg a gazdag képi anyaggal illusztrált Pali és Minka olvasni tanul című ábécés- és olvasókönyve. Ezen könyvei elismeréseként nevezték őt a „magyar Campé”-nak a német filantropista pedagógus, Joachim Heinrich Campe után.
Olvasókönyve, a Pali és Minka 189 oldalon 36 színes, az ábécé betűihez kapcsolódó illusztrációkat tartalmaz. A képeket, ahogy ő maga fogalmazott „a magyar gyermek világa köréből” választotta, és azokhoz kapcsolódó, eredeti történekkel kapcsolta össze. Döbrentei könyvének nyelvészeti érdekessége, hogy abban kísérletet tett a magyar ábécé betűinek a meghatározására, és azok ábécébeli sorrendjének a kialakítására.

Döbrentei Gábor 257 dokumentumból álló írói hagyatékát könyvtárunk Kézirattára őrzi.

Szabóné Kozma Katalin (Olvasószolgálati és Tájékoztatási Osztály)

A magyar zenetörténet klasszikusának helyét az egyetemes zenetörténet-írás mára a 20. század legnagyobb komponistái között jelölte ki. A múlt század első felének új zenéjét meghatározó Arnold Schoenberg és Igor Stravinsky mellett harmadikként Bartók Béla nevét emlegetik. Alkotóművészi tevékenységének hármassága (zeneszerző, zongoraművész, népzenekutató) egyazon feladatvállalás gyökeréből táplálkozott: abból a törekvésből, hogy a nyugati műzene eszközeinek felhasználásával, nemzeti alapon, közvetlenül a parasztzenétől, a „hasonlíthatatlan szépségű és tökéletességű (…) földből kisarjadzott erőtől” ihletve teremtsen új szellemű, egyetemes érvényű modern művészetet.

Bartók Béla 1926-ban. Fénykép – Színháztörténeti és Zeneműtár. Jelzet: Bartók Béla 1/8

A népzenegyűjtés az előadóművészi és zeneszerző pálya indulásával közel egy időben (1905-1906 táján) került Bartók érdeklődésének középpontjába. Évenkénti gyűjtőútjai során bejárta a történelmi Magyarországot, s az itt élő különböző nemzetiségektől közel tízezer dallamot jegyzett le. Az I. világháború utáni geopolitikai helyzet miatt azonban a helyszíni gyűjtést nem tudta folytatni, így népzenekutatói tevékenységében a hangsúly az elemző-rendező munkára helyeződött: következtetéseit nagy tanulmányokban foglalta össze, s az általa összegyűjtött páratlan dallamkincset terjedelmes kötetekben rendszerezte.
Bartók első nagy, a magyar népzenére vonatkozó kutatásait összegző, tudománytörténeti jelentőségű munkájának kéziratát a nemzeti könyvtár Zeneműtára őrzi. A mintegy százoldalnyi szöveget, és 320 dallampéldát tartalmazó kézirategyüttest a Zongoraszonáta (1926) autográfjával egyetemben 1928 májusában ajándékozta a Zenei Osztálynak. A gyűjteményt vezető Isoz Kálmán – akinek egyik fő célkitűzése volt, hogy „hazai szerzőink eredeti, saját kezűleg írt műveinek minél tekintélyesebb sorozatát” a könyvtárban összegyűjtse – érthető örömmel fogadta a kéziratokat, s „jelentős nagy becsüket, különös tekintettel a szerző Magyar népdal című korszakalkotó munkájára” az intézmény igazgatósága felé több alkalommal is jelezte.

Bartók az 1920-as évtől kezdődően dolgozott ezen a kötetén, és habár úgy tervezte, hogy a rákövetkező év nyarának elején már nyomdába is adhatja, a kézirat lezárására csak 1921 októberében, éppen egy évszázada kerülhetett sor. A késlekedés miértjét felesége, Ziegler Márta így összegezte az év október 19-én kelt levelében:

A Rózsavölgyi és Társa kiadó gondozásában megjelent Magyar népdal, Szabolcsi Bence véleménye szerint egyedülálló fontosságú dokumentum 1924-ben látott napvilágot. Egy példánya néhány év múltán ugyancsak a Zenei Gyűjteménybe került, s napjainkban a Magyar Elektronikus Könyvtárban digitális formában is hozzáférhető.
A zeneszerzői életművében a népzenei vonásokat magukban olvasztó, „egyetemes érvényű modern” művek mellett jelentős helyet foglalnak el a népdalfeldolgozások, amelyek – a bartóki alkotóműhely kutatóinak megállapítása szerint – kompozícióinak közel egyharmadát teszik ki. Ennek az alkotói találkozásnak az első, nagyközönségnek szánt, megnyilatkozása a Kodály Zoltánnal közösen összeállított Magyar népdalok énekhangra zongorakísérettel címmel 1906-ban megjelent füzet volt.

A húsz népdalfeldolgozást tartalmazó kiadványról (az első tíz dal Bartók, a második tíz Kodály munkája) a korabeli recenzens így írt:

E feldolgozások néhány újraírt formája Öt magyar népdal énekhangra és zongorára címmel 1928-ban ismét megjelent. Közülük kettő, a „Nem messze van ide kis Margita”, valamint a „Végigmentem a tárkányi utcán”, Medgyaszay Vilma előadásában a szerző zongorakíséretével hallgatható meg a Hangtárban.
A zeneszerző számtalan hasonló jellegű hangszeres és vokális alkotása közül leginkább talán pedagógiai műveinek népzenei ihletésű darabjai ismertek szélesebb körben. Közülük is egyik legnépszerűbb a kezdő zongorázók számára készült összeállítás, a Gyermekeknek sorozat, amely mind a mai napig fontos állomás a zenét tanulók számára. A sorozat első két füzetének kis darabjai magyar játékdalok és népdalok feldolgozásán alapulnak.

A „Csillagok csillagok…” kezdetű dallam szerzői lejegyzése „A magyar népdal” kottapéldái között

Utóbbi könnyen megjegyezhető dallama, esti hangulatot közvetítő, melankolikus mondanivalója különleges népszerűségre tett szert a tágabb közönség körében: Bartók kis darabja cimbalmon megszólaltatva az esti mesét rádión hallgató gyermekek generációját ringatta álomba, s e töretlen népszerűségről tanúskodik a dal számtalan, különféle stílusban született feldolgozása is.

Csillagok, csillagok…, cimbalomváltozat – Színháztörténeti és Zeneműtár. Jelzet: HKSt 12047_1a06

A népdal eredeti, 1909-ben megjelent feldolgozása. (Gyermekeknek, II. füzet. XXXIII szám)

Az alábbi összeállításban Bartók Béla feldolgozása többféle előadásban is hallható: elsőként maga a szerző, majd felesége, Pásztory Ditta zongorajátékában, végül pedig Szigeti József hegedűátiratában, Bartók zongorakíséretével.

„Csillagok, csillagok… Bartók Béla (1945) – Színháztörténeti és Zeneműtár. Lemezgyűjtemény. Jelzet: HKCD 50.423

„Csillagok, csillagok… Pásztory Ditta (1960-as évek) – Színháztörténeti és Zeneműtár. Lemezgyűjtemény. Jelzet: HKCD 57.178

Csillagok, csillagok… Szigeti-Bartók (1930) – Színháztörténeti és Zeneműtár. Lemezgyűjtemény. Jelzet: HN 35.840

Kelemen Éva (Színháztörténeti és Zeneműtár)

Tavasszal, a természet megújulásával, újjászületésével egyidőben napjainkban sokan tartanak tisztító-, méregtelenítő- és fogyókúrát, illetve elvégzik a tavaszi nagytakarítást a lakásban, a kertben és a ház körül is.

Tavaszra gondolva. Fotó: „Terézia” – Digitális Képarchívum

A katolikusok közül sokan – noha az egyház böjti fegyelme ezt a szigorúságot ma már nem is írja elő – nagyböjt heteiben végig böjtölnek, azaz a tápálék megszorítását a lelki, szellemi megújulással, Jézus szenvedéstörténetére való emlékezéssel és a feltámadás ünnepére, a legnagyobb keresztény ünnepre való személyes várakozással kapcsolják össze. (Napjainkban a katolikus egyház csak a nagyböjti péntekeken írja elő a hústilalmat 14 éves kortól, illetve hamvazószerdán és nagypénteken kell ún. szigorú böjtöt tartani, ami háromszori étkezést enged meg azzal a megkötéssel, hogy ebből csak az egyik lehet bőséges.)
A régi idők böjti fegyelme napjaink egyházi előírásaihoz képest drákói volt, különösen a paraszti társadalomban.

A protestáns felekezetekben elsősorban lelki böjtről beszélnek, amelynek nincsenek konkrét szabályai, s így személyes döntés, hogy a böjtöt a hívő hogyan éli meg. A személyes útnak egyfelől része lehet, ugyanúgy, mint a katolikusoknál, bizonyos táplálékok (hús, édesség, alkohol) megvonása is, de például a kevesebb internethasználat vagy kevesebb sorozatnézés is stb., másfelől pedig több imádság és több Istenre figyelő csendesség. Tőkés István református lelkész, egyházi író így fogalmazza meg a személyes böjt és Jézus böjtölésének kapcsolatát:

Böjtmás, azaz március havának oldala egy 1583-as kalendáriumban – Kalendarivm es ez ielen valo… Bécs, 1583. RMNy503 – Digitális Könyvtár

A különbség óriási tehát a különböző tisztítókúrák és a keresztény ember böjtje között. Utóbbi nem saját magára (szépségére, egészségére), hanem Istennel való kapcsolatára irányul.

Bűnbánat. Szobor a Kerepesi temetőben. Fotó: Varga József – Digitális Képarchívum

A nagyböjt – a hamvazószerdától húsvétvasárnapig terjedő hathetes időszak – a húsvéti előkészület ideje az egyházi évben. Negyvennapos böjtnek is emlegetik, mivel a vasárnap, Jézus feltámadásának napja, ünnepnap lévén, a régebbi korokban sem számított soha böjtös napnak. (A protestáns felekezetek az első böjti vasárnappal kezdik a böjti időszakot, ami húsvétvasárnap ér véget.)

Az ókeresztény századokban kétnapos böjtöt tartottak húsvét előtt, ez bővült később egyhetesre, míg végül a XI. századtól vált általános előírássá a nyugati rítusú kereszténységben, hogy az ún. böjttiltó vasárnapokon kívül hamvazószerdától a feltámadásig hétköznap 40 napon át böjtöt tartottak. A negyvenes szám az ószövetségi könyvekben is sokszor előfordul: Mózes negyvennapos böjtje a törvény kihirdetése előtt, a választott nép negyven évig tartó pusztai vándorlása, Illés próféta negyvennapos útja a Hóreb hegyére és Jónás negyvennapos bűnbánati felhívása Ninive lakói számára. De a kereszténység számára a legfontosabb szentírási forrás Jézus negyvennapos böjtje.

Jézust megkísérti a sátán. Ary Scheffer festménye. In. Vasárnapi Ujság, 42. évf., 15. sz., 1895. április 14. – Digitális Képarchívum

A megkísértés története reális valóságként tűnik fel. A kísértő meghasonlásra akarja csábítani Jézust a kérdéseivel: Ha Isten Fia vagy… – mondja többször. De Jézus, noha utóbb ezreket táplál a csodás kenyérszaporítás története szerint, önmagáért nem tesz csodát, hiszen küldetése nem öncélú. Jézus ellentmond a világi hatalom kísértésének és a világi dicsőségnek is. Ha látványosan (ahogy a kortársak várták a Messiás érkezését) jelenne meg a társadalomban, akkor elkerülhetné a vesződést az írástudókkal és a tanítványokkal, és elkerülhetné a szenvedést is, s nem Isten akaratát, sokkal inkább az emberek vágyait teljesítené be.
Jézus megkísértésnek története a keresztény emberek számára példa volt évszázadokon át, és sokak számára napjainkban is az. Nemcsak a húsvét előtti böjt kapcsán, hanem az élet, a hivatás és a hétköznapok küzdelmei kapcsán is, mert kifejezi, hogy az ember élete is fölötte áll a gazdasági, fizikai létezésnek. A történet zárlata, mely szerint a sátán egy időre elhagyta Jézust, egyszersmind azt is jelzi, hogy, ahogyan az ő életébe visszatért a kísértő (a kísértés), úgy az minden ember életében is újra és újra megjelenik.

Tavaszi falukép. Fotó: „HuntHerr” – Digitális Képarchívum

A böjt valójában annak eszköze, hogy az ember ne csak a világ színes és hangos hívásaiban éljen, hanem – korlátozva érzékeit – befelé figyeljen, elcsendesedjék, s ebben a csendben meghallja a saját lelkében elnyomott hangokat. A keresztény ember számára a böjt mindezek mellett segítség, hogy a talán elkényelmesedett, netán vasárnapi/kulturális keresztény vagy éppen sérült, elsatnyult istenkapcsolatát is megújítsa. Ebben az értelemben kapcsolódik a böjthöz a bűnbánat fogalma is, amelynek célja túlmutat az erkölcsi vétségek tudatosításán és megvallásán, lényegi, egzisztenciális célja Isten és az ember harmonikus viszonyának helyreállítása.
„A modern világ többek közt két rendkívül fontos dolog jelentését mosta el bennünk. Az egyik a bűné, a másik a vezeklésé.” – írja Pilinszky János A nagyböjt című esszéjében.  

–s–

„A hazát páratlan hősiességgel védő derék katonáimnak óhajtok ezzel alkalmat nyújtani ahhoz, hogy a hadviselés fáradalmai közepette egy kis szórakozást találjanak.”

Múlt heti blogbejegyzésünk folytatásában elérkeztünk a történet negyedik főszereplőének, Egyed Zoltán hadnagynak, az újonnan alakuló frontszínházi társulat művészi vezetőjének bemutatásához. Egyed Zoltán (1894–1947) újságíró, színikritikus többek között Karády Katalin felfedezője volt.

Egyed Zoltán 1918-ban. In. Színházi Élet, 7. évf., 1918. 45. sz. Címlap – Törzsgyűjtemény

Ez a színház már nem az olasz fronton, hanem Kelet-Galíciában alakult meg, Wolhinában – Volhínia, Volinyi terület, Wołyń, Wołyńa, a mai Ukrajna északnyugati részén – mivel ide rendelték ideiglenesen a győztes 20. honvéd gyalogos hadosztályt. A színház megalakulásáról a Színházi Élet is beszámol. A tudósítást teljes terjedelmében közöljük:

Az említett darabról egy évvel korábban így szól a rövid tudósítás a Színházi Élet című lapban, melynek címlapján az írásunkban is szereplő Beöthy László látható, aki éppen ekkor nyitotta meg a Népoperát.

A Szerződés eredeti szereposztása. Bemutatója: Modern Színpad Kabaré, 1916. aug. 19. Újságkivágat. In. Színházi Élet, 5. évf., 1916. 27. szám, augusztus 13–augusztus 20., 29. – Törzsgyűjtemény

A 20. hadosztály alakuló színtársulatának tagjait, melynek színészei is a hadosztály ezredeiből kerültek ki, nem ismerjük, de az általuk bemutatott darabról némi fogalmat nyerhetünk a budapesti ősbemutatóról szóló híradásból, melyben a szerzőt is bemutatják:

Szirmai Albert szerzeményei. 1. sz. Altató dal. Szövegét írta: Gábor Andor. Énekli: Medgyaszay Vilma. A Modern Színház műsorából. Alberti és Társa, Eberle Józs. és Társa zeneműnyomdája. Bp. É. n. Kotta. A címlap részlete. Jelzet: Z 69.835/b. – Színháztörténeti és Zeneműtár

A Bárdos Artúr által vezetett Modern Színpad Kabaré aznapi estéjén mutatták be Gyóni Géza – valódi nevén Áchim Géza – evangélikus teológiahallgató verseiből készült összeállítást is:

A frontszínház egész pontosan Branyban, illetve a Boryskowicze környéki táborban született. Branyban volt a hadosztály parancsnoksága 1917. február 18-tól szeptember 1-ig. A Hadtörténeti Intézet és Múzeum gyűjteményében fellelhető fényképek közül néhány ráillik a színjátszóhelyre is.

A színház további sorsáról nincs hír, s a hadosztályt hamarosan visszavezényelték az olasz frontra, egyenesen a „Monte San Gabriele poklába”.
A harcok egyik aktív résztvevője, Szent Kereszthegyi Kratochvil Károly ezredparancsnok erre így emlékezett vissza:

Báró Lukachich Géza altábornagy. In. Vasárnapi Ujság, 65 évf., 1918. 15. sz., április 14., 234. – Elektronikus Periodika Archívum

Maga Lukachich a következőképp, kellő tömörséggel örökítette meg az eseményeket, az olasz és az orosz hadszíntéren töltött időszakot:

Hosszú képzeletbeli utat tettünk meg a Magyar Színháztól a „csöndesebb wolhyn vidéken”, „a viszonylagosan csendes orosz arcvonal” mögött születő „huszadik honvéd hadosztály állandó frontszínházáig”, de ez is szép példája, hogy háborúban sem hallgatnak a múzsák, főképp nem a véres harcokban elcsigázott katonáknak szellemi felüdülést nyújtó virágzó hölgy, a színház múzsája, Thália.

Ezúton is köszönetet mondunk a Hadtörténeti Intézet és Múzeumnak a képek közléséért, a Fotóarchívum gyűjteményvezetőjének, Nagy-Lukács Fanni muzeológusnak.

Az összeállítás első része itt olvasható.

Kis Domokos Dániel (Színháztörténeti és Zeneműtár)

A Tech Tools for Engagement című nemzetközi rendezvényre február 25-én került sor. Az eseményen neves kulturális intézmények képviselői osztották meg tapasztalataikat az online programok szervezésével, technikai kivitelezésével kapcsolatban. A beszélgetés részleteiről Hutai Zsófiát, a Kutatásszervezési Osztály munkatársát kérdeztük, aki az Országos Széchényi Könyvtár képviseletében vett részt a fórumon.

Milyen keretek között valósult meg a beszélgetés, kik voltak a szervezők és a résztvevők?

Ki moderálta a beszélgetést?

Világszerte online elérést biztosítanak a könyvtárak a járvány idején

Milyen témaköröket érintettek a beszélgetés során?

Az Országos Széchényi Könyvtár digitális fényképezőgépe. Fotó: Habram Éva

Milyen szoftverekről esett szó? A tapasztalatok alapján melyik platform, milyen tevékenységhez bizonyult alkalmasabbnak?

A múzeumok és könyvtárak szempontjából milyen technikai eszközök használata lehet a legelőnyösebb?

A könyvek, kéziratok, nyomtatványok bemutatásához miért lehetnek előnyösek az említett eszközök?

A híres Philostratos-corvina kutatói kezekben

A közönség bevonásának lehetőségeivel kapcsolatban milyen megfigyelések, problémák és ezekhez kapcsolódó ötletek hangzottak el?

Nyílt arra lehetőség, hogy a résztvevők a saját tapasztalataikat is megoszthassák egymással?

Az interjút készítették: Csondor Soma és Rétfalvi Petra Zsófia
(Kutatási és Különgyűjteményi Főosztály, Kutatásszervezési Osztály)