Az Országos Széchényi Könyvtár nemzeti könyvtárként, egyben kultúrstratégiai intézményként képviseli a szakmát, annak teljes intézményhálózatát és partnerszervezeteivel együtt olyan fontos társadalmi kérdésekben vállal kezdeményező szerepet, mint az oltásnépszerűsítő kampány. 

Országos Széchényi Könyvtár. Főbejárat 

A könyvtárak és közösségeik a koronavírus-járvány kitörésével a virtuális térbe költöztek: számos helyszínen online tartják meg a könyvtári rendezvényeket, az olvasást népszerűsítő klubfoglalkozásokat, közösségépítő alkalmakat és játékokat. A művészetet és kultúrát kedvelők videós könyvismertetéseket nézhetnek, mesefelolvasásokat követhetnek, zenei programokon, író-olvasó találkozókon, ismeretterjesztő előadásokon vehetnek részt, podcast felvételeket hallgathatnak. A bibliotékák programjairól az Országos Széchényi Könyvtár Könyvtári Intézetének gondozásában indult konyvtarak.hu oldalon tájékozódhat. 
Az egyik leghagyományosabb és legkedveltebb könyvtári szolgáltatás, a könyvkölcsönzés sem szünetel: számos könyvtár alakított ki külső könyvátvételi pontot, illetve házhoz szállítási szolgáltatást. A megyei hatókörű városi könyvtárak, a fővárosi könyvtár, valamint a városi könyvtárak megközelítőleg 80%-a működtet a járványhelyzetben könyvátvételi pontot, és nagyjából 50%-uk vállalja a segítségre szorulók számára a könyvek házhoz szállítását. A kisebb települések könyvtárainak nagyjából kétharmadában van lehetőség külső átvételi ponton hozzájutni a könyvekhez, és egyharmadában lehet házhoz szállítást kérni. 

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Csaknem egy évvel a veszélyhelyzet első kihirdetése után a koronavírus-járvány elleni védekezés döntő szakaszához érkeztünk, és a tömeges oltások megindulásával minden lehetőségünk megvan arra, hogy mihamarabb újraindítsuk megszokott szolgáltatásainkat, a könyvtárak személyesen is fogadhassák látogatóikat.  
A könyvtárak, mint hiteles információkat közvetítő intézmények jelentős szerepet töltenek be azzal, hogy felhívják a figyelmet a koronavírus-járvány elleni küzdelemre és az oltás fontosságára. Olvasóink és munkatársaink egészségének megőrzése mindannyiunk számára elsődleges. Intézményeink és közösségi tereink biztonságosságának alapvető feltétele, hogy az országos átoltottság aránya elérje a szükséges mértéket. Ezért kérjük, hogy tájékozódjanak az oltásról a Vakcinainfó weboldalon, és jelentkezzenek oltásra. 

Főigazgatói Kabinet

 

 

„A hazát páratlan hősiességgel védő derék katonáimnak óhajtok ezzel alkalmat nyújtani ahhoz, hogy a hadviselés fáradalmai közepette egy kis szórakozást találjanak.”

E történet négy főszereplője közül először hárommal találkozhatunk egyetlen levélpapíron. Ez az érdekes levél mindeddig lappangott egy félig már elfeledett hagyaték most előkerülő igen vegyes tartalmú és értékű anyagában. A hagyaték egy poros, piszkos dossziéjából mégis igazi kincsek kerültek elő. Ennek a felfedezésnek ezúttal egyetlen darabját járjuk körül.
A Leszkay-hagyaték, mely nevét a hagyatkozó ifjabb Leszkay Andrásról (1907–1988) nyerte, évtizedekkel ezelőtt került a Könyvtárba. Csak az előrendezése is éveket, ha nem évtizedeket vett igénybe, s a Könyvtár csaknem mindegyik Tárának jutott a bőséges anyagból. A két Leszkay közül az ifjabbat talán még valamivel többen ismerik, leginkább a Moha bácsi, a törpe című rádiójáték szerzőjeként, amely Kömíves Sándor 1967-es előadásában vált felejthetetlenné. A jórészt a Leszkay-hagyatékban lévő eredeti kéziratok alapján azóta több kiadást is megért Moha bácsi meséi tanulságos, kedves, gyerekeknek szóló mesegyűjtemény.
Ifjabb Leszkay András édesapja, id. Leszkay András (1863–1928) korának ismert színházi embere, színigazgató, később gazdasági vezető volt, több máig számontartott színész és színésznő felfedezője, pártfogója. Vagyonának java részét a színházra költötte, saját, önös érdekét tekintve nem túl nagy ügyességgel, de hatalmas ráfizetéssel. Mondhatnánk, a korra amúgy jellemzően, igazi művelt nemesi származású értelmiségi volt, abszolút humánus, valódi romantikus lélek.
Ennek a kiváló magyarnak, akire ma is büszke lehet a színházi világ, most felfedezett „levelesládájából” került elő az itt vizsgált dokumentum is, mely egy születőfélben levő, belülről, a hadsereg kebelében szerveződő frontszínház keletkezését meséli el.

• 
• 

A Magyar Színház akkori igazgatójának, a Leszkay Andráshoz származás és lelkület tekintetében sokban hasonlító Beöthy Lászlónak (1873–1931), ennek a kedves „örökifjú”-nak – a neves irodalomtudós Beöthy Zsolt és a kor híres színésznője, a színészképzés egyik legnagyobb alakja, Rákosi Szidi fiának – íródott egyik levélről van szó. A tehetséges Beöthy mindössze 27 évesen lesz a Nemzeti Színház vezetője, amelynek két évig tartó igazgatása után 1903-ban megalapította a Király Színházat. 1904-ben itt mutatták be Kacsóh Pongrác János vitézét. A Rákosi Szidi által 1897-ben alapított Magyar Színházat pedig 1907-ben átvette, helyesebben mondva visszavette Leszkaytól.

• 
• 
• 
• 

A Beöthy levelesládájából előkerült levél írója nem más, mint a híres tábornok, az olasz front hősiesen helytálló 20-as honvéd gyalogezred parancsnoka, Lukachich Géza (1865–1943) vezérőrnagy.

• 
• 

De vajon miért keres fel levelével egy tábornok a frontról, az I. világháború kellős közepén egy színigazgatót, s aztán ez a levél hogyan jut el Leszkay Andráshoz? Mert nem másról, mint egy önszerveződő frontszínház létrehozásáról van szó, akinek pedig ebben segédkeznie kell, az Leszkay András, a Magyar Színház akkori gazdasági vezetője

Id. Leszkay András. In. Magyar színművészeti lexikon. A magyar színjátszás és drámairodalom enciklopédiája. 3. kötet, szerk.: Schöpfin Aladár, Budapest, Színészegyesület, 1931., 112. oldal utáni képmelléklet, 2. oldal – Magyar Elektronikus Könyvtár

S ekkor lép a színre a harmadik főszereplő, a színész, színházszervező Iványi Dezső (1876–1932), a Magyar Színház korábbi tagja. A pályáját is e színházban kezdte, 1897-től 1907-ig volt tagja a társulatnak. Ezért is fogadhatták bizalommal, mikor a már a levelekben megbeszéltek alapján felkereste Leszkayt. Az általunk vizsgált időszakban Iványi a Sziklai Kornél vezette Kis Színháznál és a Népszínháznál volt szerződésben, 1919-ben pedig az Andrássy út és a Csengeri utca sarkán a Gózon Gyula igazgatása alatt megnyíló Muskátli-kabaré tagja volt. Hosszabb ideig a Royal Orfeum főrendezőjeként dolgozott. 1918 nyarán pedig az ő vezetésével a Magyar Frontszínház nevű társulat járt az olasz fronton is. A Komjáthy János majd Pázmán Ferenc vezette hivatalos és hivatásos frontszínház, az Első Magyar Tábori Színház 1917 áprilisában alakult meg.

Iványi Dezső. In. Magyar színművészeti lexikon. A magyar színjátszás és drámairodalom enciklopédiája. 2. kötet, szerk.: Schöpfin Aladár, Budapest, Színészegyesület, 1930., a 368. oldal után következő képmelléklet, 2. o. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Az itt közölt forrásdokumentumon, egyetlen levélpapíron e három személy – Lukachich Géza, Beöthy László és Iványi Dezső – mindegyikének olvasható a kézjegye. A dokumentum segítségével kibontakozik egy színháztörténeti szempontból is érdekes történet. Lukachich Géza 1917. július 3-án kelt Beöthy Lászlónak címzett gépiratos levelében egy katonái közreműködésével létesítendő állandó és jótékony céllal működő tervezett frontszínházhoz kér színházi kellékeket:

Lukachich Géza levelén olvasható Iványi Dezső ceruzával írt átvételi elismervénye, 1917. július 7-i keltezéssel.

Lukachich Géza, a magyar királyi 20. honvéd gyalogos hadosztály parancsnoka Beöthy Lászlónak, a Király és Magyar színházak igazgatójának írt levele. Táboriposta 417., 1917. június 3. Gépirat, autográf aláírás; Iványi Dezső átvételi elismervénye. 1917. július 7. Kézirat, autográf aláírás

Beöthy László az 1917. július 3-i levél hátoldalára – július 3. és július 7-e között – írt utasítása Leszkay Andrásnak szól.

Beöthy László Leszkay Andrásnak, a Lukachich Géza által írt levél hátlapján. Budapest, 1917. július 3. július 7-e között. Kézirat, autográf

Folytatjuk...

Kis Domokos Dániel (Színháztörténeti és Zeneműtár)

Irodalomjegyzék:

• Magyar színművészeti lexikon. A magyar színjátszás és drámairodalom enciklopédiája, 1–3. kötet, szerk.: Schöpfin Aladár, Budapest, Színészegyesület, 1929–1931.
• Iványi Dezső életrajza. In. Enyedi Sándor: Rivalda nélkül. A határon túli magyar színjátszás kislexikona, Budapest, Teleki László Alapítvány, 1999, 171.
• Gajdó Tamás: Front- és hadifogolyszínházak. In. Magyar színháztörténet. 1873–1920. Szerk.: Gajdó Tamás, Budapest, Magyar Könyvklub – Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet, 2001, 781–789.
• Csiszár Mirella – Sipőcz Mariann: Színészkatonák, fogolyprimadonnák. Front- és hadifogolyszínházak az első világháborúban. In. Színészek, fogolyprimadonnák. Frontszínházak, hadifogolyszínházak az első világháborúban, Budapest, Országos Színművészeti Múzeum és Intézet, 2014, 7–23.

1861. március 9-én mutatták be Erkel Ferenc Bánk bán című operáját a Nemzeti Színházban, a zeneszerző vezényletével. Erkel tizenhét év után jelentkezett önálló, új operával, amelynek szövegét Katona József a szabadságharc bukása után betiltott nemzeti drámája alapján Egressy Béni, a komponista jól bevált librettistája írta. Az önkényuralommal szembeni ellenállást magyar‒idegen konfliktusként ábrázoló mű befejezése és bemutatása az abszolutizmus enyhülése nyomán valósulhatott meg. E reményteli, hazafias légkörben érthető, hogy a közönség felfokozott érdeklődéssel várta a nemzeti operát, amelyet Szigligeti Ede rendezésében, Carlo Brioschi bécsi díszletfestő látványos díszleteivel, elsőrangú szereposztásban állítottak színpadra. Bánk bánt a kor ünnepelt tenorja, Ellinger József, Melindát Hollósy Kornélia, a pályafutása csúcsán lévő világhírű szoprán alakította. A további főbb szerepekben Füredi Mihály (Petur bán), Hofbauer Zsófia (Gertrúd) és Bignio Lajos (II. Endre) működött közre.

A bemutató előadás színlapja ‒ Színháztörténeti és Zeneműtár

Igazolva a várakozásokat, a Bánk bán átütő sikert aratott a telt házas premieren. Erkel Ferenc mellett a publikum Hollósy Kornéliát ünnepelte, akinek Melinda-alakítását a kortársak egyöntetűen felülmúlhatatlannak tartották. Erkel neki írta Bánk bán ártatlan feleségének szerepét, amelyet további huszonhat előadáson énekelt 1862-es visszavonulásáig, emellett az operát koncerteken is népszerűsítette.

• 
• 

A premiert követően megjelent műbírálatok ugyancsak lelkesen méltatták az előadást, valamint a mű jelentőségét a sajátosan magyar műzenei nyelv megteremtése szempontjából. Különösen dicsérték annak második felvonását és Tisza-parti jelenetét, melyekben dominál a verbunkos, illetve népies műdal alapú magyar zene. Id. Ábrányi Kornél és Mosonyi Mihály a Zenészeti Lapokban megjelent kritikái a nemzeti kultúra örökbecsű értékeként könyvelték el a művet.

A kritikusok elismeréssel említették, milyen nagyszerű hatást kelt a hazai operaszerzők által addig nem alkalmazott cimbalom, a viola d’amore és az angolkürt, külön kiemelve a jellegzetes magyar hangszert megszólaltató Erkel Sándor, a zeneszerző ekkor tizenöt éves fia játékát. Kevésbé tetszett a két balettbetét, különösen az első felvonás pas de deux-vel induló ún. „sál”-tánca, amelyet hosszúnak, s csaknem feleslegesnek találtak. A magyar balett számára amúgy sem volt kedvező ez az időszak. A műfajt egyre kevésbé tekintették művészetnek, a Campilli Frigyes vezette balettkar pedig teljesen elnőiesedett.

A Bánk bán szerzői partitúrája. No. 8. Aria („Hazám, hazám…”), 2. kötet, fol. 8 verso ‒ Színháztörténeti és Zeneműtár

Miután az operát néhány éven belül maga a zeneszerző revideálta, majd az 1930-as években a mű szövegét Nádasdy Kálmán, zenéjét Rékai Nándor radikálisan ‒ és máig ható módon ‒ átdolgozta, a Bánk bán 160 évvel ezelőtt oly nagy sikert aratott, eredeti formája csaknem feledésbe merült. Az ősváltozat rekonstruálását, 2008-as debreceni, 2010-es miskolci és budapesti előadását az Országos Széchényi Könyvtár Zeneműtárában őrzött autográf partitúra tette lehetővé. A több kéz által írt szerzői kézirat érdekes információkkal szolgál a mű keletkezéséről. Így például a kutatás feltárta, hogy az Erkel-fiúk, Gyula és Sándor közreműködhettek a mű hangszerelésében. Az opera tudományos közreadója, Dolinszky Miklós szerint a Bánk bán komponálása valószínűleg 1850 körül kezdődött, hangszerelése pedig ‒ a zeneszerző bejegyzése szerint ‒ 1860. október 30-án fejeződött be. A Czillei és a Hunyadiak című Vörösmarty-dráma betétversét megzenésítő Keserű bordal legkorábbi, szintén a Zeneműtárban őrzött autográf kézirata arra utal, hogy az opera egyik legnépszerűbb száma eredetileg nem a Bánk bánhoz készült: Petur neve ebben még nem szerepel. Az 1844‒1845 körül komponált bordalt Erkel a Bánk bán munkálatai idején illesztette be. A librettónak a Színháztörténeti Tár gyűjteményében található forrásai közül kiemelhető a kéziratos cenzori példány, amelyből kiderül, hogy a problematikus királynégyilkosságot a kulisszák mögött kellett végrehajtani.

• 
• 

Emellett a Bánk bán számos, különböző korszakokban készült hangfelvétele is megtalálható a Zeneműtár gyűjteményében. E hangdokumentumok az ősbemutató óta folytonos, időről-időre változó előadói gyakorlatról tanúskodnak. Az opera két legnépszerűbb részletének archív felvétele online is meghallgató Hangtár nevű új adatbázisunkban. Bánk bán „Hazám, hazám…” kezdetű nagyáriájának az 1940-es évek elején Rösler Endrével készült, és 1950-ben újra kiadott felvétele azért is érdekes, mert némileg eltér az Operaházban 1940 óta, ekkoriban játszott változattól. Bár alapvetően Nádasdy Kálmán szövegével szólal meg, egy sor erejéig az eredeti Egressy Béni-librettót idézi, utolsó három verssora („Erőm, hitem…”) pedig új átköltés. Figyelemre méltó, hogy a felvételen a tenor verzió hallható, miközben a budapesti operában ebben az időben még a baritonra transzponált változatot énekelte dr. Palló Imre, akinek előadásában Petur bordalának egy 1929-es felvételét szintén meghallgathatjuk tartalomszolgáltatásunkban.

Illyés Boglárka (Színháztörténeti és Zeneműtár)

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre egyet-egyet blogunkban. A sorozat negyvennyolcadik részében Vasné dr. Tóth Kornélia, a Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár tudományos munkatársa „Ex libris gyűjtők, gyűjtemények” címmel indított alsorozatában a tárban található ex librisek készíttetői közül ezúttal Benkő Ferencet és gyűjteményét mutatja be.

Benkő Ferenc (1911–2001) szakgyógyszerész, gyógyszerésztörténész, a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum Baráti Körének egyik alapítója, a Nemzetközi Gyógyszerésztörténeti Társaság tagja volt.
Alapiskolai tanulmányait a szülőhelyén, Derecskén, a középiskolát pedig a Sárospataki Református Gimnáziumban végezte. Jól beszélt németül. A családi gyógyszertárban gyakornokoskodott, majd az ún. tirocinális (gyakornoki) vizsga letétele után továbbtanult a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen. 1933-ban kapta meg a gyógyszerészi oklevelét.
Apja révén örökölte a derecskei Remény gyógyszertárat, melynek vezetőjeként tevékenykedett az 1950-ben bekövetkező államosításig. Ezt követően néhány évre Debrecenbe helyezték át, majd 1957-től újra Derecskén volt gyógyszertárvezető. Gyógyszerész munkája mellett levéltári kutatásokat is végzett, Debrecen gyógyszertárainak 18. századi történetét és híres gyógyszerészek életútját kutatta elsősorban. E témákban előadásokat tartott és cikkei jelentek meg szaklapokban, például a Gyógyszerészetben, az Orvosi Hetilapban, az Orvostörténeti Közleményekben. Foglalkozott Derecske múltjával is, e vonatkozásban többek között a Hajdú-Bihari Napló, a Magyar Nemzet hasábjain publikált.
Hobbija volt a képzőművészet, felkereste Európa nevezetes képtárait, többször járt Olaszországban, így Firenzében és Rómában is. Alaposan ismerte a régi századok festészetét, de a kortárs művészek között szintén jól eligazodott. A derecskei járási kultúrház művészeti tanácsadójaként maga is részt vett kiállítások szervezésében. Saját művészeti gyűjteményében festmények, grafikák, kisplasztikák, plakettek, kerámiák, üvegek egyaránt szerepeltek. Lakásának falain Derkovits Gyula, Félegyházi László, Ferenczy Károly, Rippl-Rónai József, Szőnyi István képei, Borsos Miklós rajzai voltak láthatók, de Medgyessy-szobrocskák és értékes érmek is ékesítették a gyűjteményét.
Ex libris-gyűjtéssel már huszonéves korától foglalkozott. A debreceni Ajtósi Dürer Céh tagjaként kisgrafikáival 1935 decemberében részt vett a céh kiállításán a Déri Múzeumban.

Az 1930-as években jó kapcsolatot ápolt a budapesti székhelyű Magyar Exlibrisgyűjtők és Grafikabarátok Egyesületével (MEGE). Neve olvasható a MEGE 1937-es cserelistáján, melyen duplum példányokat ajánlott fel többek között Bajor Ágost, Vadász Endre, Gáborjáni Szabó Kálmán, Petry Béla lapjaiból.
Nevére szóló ex librisein részint hivatására utalóan Aszklépiosz, a gyógyítás istene látható attribútumával, a kígyóval (grafikus: Petry Béla).

Petry Béla grafikája (1933). Jelzet: Exl.B/419 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A szegedi származású, egy ideig Debrecenben élő Vadász Endre festő- és grafikusművész több rézkarc ex librist is készített a számára 1935-ben. Az egyik kis hegyi falut ábrázol.

Vadász Endre grafikája (1935). Jelzet: Exl.B/420 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Jellemzőbb az a grafika, mely Benkő foglalkozására utalóan gyógyszertárbelsőt jelenít meg, várakozó betegekkel.

Vadász Endre grafikája (1935). Forrás: Vadász Endre: Tiz rézkarc ex libris (1935)

Az esztergomi származású Bajor Ágost egy lapja „Ex libris eroticis Benkő Ferenc” felirattal erotikus jelenetet mutat be.
Benkő gyűjtőszenvedélyét felesége, Benkő Ferencné Nagy Irén (1921–1992) pedagógus is támogatta, akivel 1942-ben kötötték össze az életüket.
Benkő Ferenc műkincseiből 1971-ben a debreceni Déri Múzeumban volt megtekinthető kiállítás, Sz. Kürti Katalin rendezésében. A Déri Múzeum Baráti Köre e rendezvénnyel kezdte meg a magángyűjtemények feltárására tervezett sorozatát. A tárlaton külön vonulat képviselte az alföldi, debreceni festőket és a kisplasztikát, az érmeket.

A gyógyszerész, szakíró és műgyűjtő Benkő Ferenc munkásságáért számos kitüntetésben részesült, Derecske városától 1996-ban méltán nyerte el a díszpolgári címet.

Irodalom:

• 1937. évi cserejegyzék, MEGE Kisgrafika, 1937/1. sz., 3.
• Ébli Gábor: Benkő Ferenc: Kerámia, üveg, festmény és plakett. In. Magyar műgyűjtemények 1945–2005, Budapest, Enciklopédia, 2006., 50.
• Kürti Katalin, Sz.: Emlékezés az Ajtósi Dürer Céhre (1935–1944), Kisgrafika, 1988/2. sz., 24–26.
• Radó Imréné: Benkő Ferencné. In. Pedagógusok arcképcsarnoka, 2004, főszerk. Ungvári János, Debrecen, Karácsony Sándor Neveléstörténeti Egyesület, 2004., 36–37.
• Soó Rezső, Berei: Az Ajtósi Dürer Céh grafikai kiállításai, Magyar Exlibris, 1936/1. sz., 1–7. (Hozzáfűzve a kiállítási katalógus is, 1–8.)
• Szmodits László: Benkő Ferenc, Orvostörténeti Közlemények, 2002/1–4. sz., 229–230.
• Tatár György: In memoriam Benkő Ferenc, Gyógyszerészet, 2002/3. sz., 169–170.
• Vasné dr. Tóth Kornélia: Benkő Ferenc (1911–2001). In. Uő.: Múltunk neves ex libris gyűjtői, lexikon, Budapest, Kisgrafika Barátok Köre Grafikagyűjtő és Művelődési Egyesület, 2019, 30.
  
  

Vasné dr. Tóth Kornélia (Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

Az Ex libris gyűjtők, gyűjtemények című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész; 56. rész; 57. rész; 58. rész; 59. rész; 60. rész; 61. rész; 62. rész; 63. rész; 64. rész; 65. rész; 66. rész; 67. rész; 68. rész; 69. rész; 70. rész; 71. rész; 72. rész; 73. rész; 74. rész; 75. rész; 76. rész; 77. rész; 78. rész; 79. rész; 80. rész; 81. rész; 82. rész; 83. rész

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre egyet-egyet blogunkban. A sorozat negyvenhetedik részében Szemerédi Ágnes „A fényképészet úttörői” című alsorozatában Klösz György munkásságát mutatja be.

Klösz György 1880-ban megjelent Próba-nyomatok című illusztrált prospektusában tárgyak, rajzok fényképészeti úton való megörökítését és nyomtatott sokszorosítását ajánlgatja; munkája a mai használatos kliséeljárás első kordokumentuma.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

 1884-től egy új műfajban is meg tudta magát mutatni, több alkotóval együtt részt vett grafikusként a Borsszem Jankó újság illusztrációs anyagának kivitelezésében is

Borsszem Jankó, 1895. május 12. Címlap – A kép forrása: Elektronikus Periodika Archívum

1884-ben kellett áthelyeznie műtermét a Hatvani utca 18. számú házba a Budapesti Egyetem Orvoskari Intézetének kiépítése miatt. Itt lehetősége nyílt újabb jelentős műszaki és nyomdászati feladatai teljesítésére, új technológiák bevezetésére. 1885-ben az Országos Általános Kiállításon bemutatta az egész Andrássy utat 1:100 léptékben leképező panorámasorozatát. Eközben sorra kapta a megbízásokat a fővárostól is: sok-sok épület, tér, utca képe az ő munkájának köszönhetően őrződött meg az utókor számára. 1892-ben Ferenc József koronázásának 25 éves jubileumi ünnepségeiről tudósított. II. Vilmos császár budapesti látogatása alkalmával is fényképezett, de dokumentálta a későbbi építkezéseket, ünnepségeket, szoboravatásokat, valamint a Vaskapu szabályozási munkálatait. 1894-ben segédeivel dokumentálta Kossuth Lajos temetését. A gyászmenet során négy helyszínen állították fel gépeiket, s a ravatalnál utólag is készített képet. 24 felvételből álló riportsorozatát albumban adta közre, de a Vasárnapi Újságban is megjelentek képei.

• 
• 
• 
• 
• 
• 

Bemutatta a templomok, paloták, kávéházak, szállodák, iskolák, fürdők, áruházak belső tereit, lakóházak belső udvarát is lakóikkal. Képeit hétköznapi közemberek, kereskedők, vásározók, boltosok, cselédlányok népesítik be. Bár budapesti városképei a legismertebbek, kamerájával bejárta az országot, legalább húsz különböző helyszínen fényképezett: Keszthelyen, Gödöllőn, Zsámbékon, de külön sorozatot készített a Dunakanyarban Visegrád és környéke címmel, majd Hévízre, Sümegre, Salgótarjánba, sőt, Zólyomra, Selmecbányára is elutazott. Ezen kívül több száz fotóból álló sorozatot készített Magyarország vidéki kastélyairól is. Az épületetek fényképezésénél a rájuk legjellemzőbb részt és nézőpontot igyekezett kiválasztani, hol elölről a homlokzatot fotózta, máskor oldalról vagy a kert felől, olykor távolabbról, környezetével együtt mutatta a kastélyt. Lenyűgöző alkotásai maradtak fenn a belső enteriőrökről is, arisztokrata családok szalonjairól, ebédlőiről, könyvtárairól is, képei a nagy ablakokon beáramló fények miatt lettek különlegesek.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

A megbízatások mellett többször járta a várost kamerájával, panorámaképek készítésében is örömét lelte. Egyik ismert ilyen alkotása az 1896-ban megjelent Környékkép-album.

• 
• 
• 

Az évtized végén döntő fordulatot vett fényképkiadói tevékenysége, érdeklődése a sokszorosítóipar és a litográfia felé fordult, a piaci igényekhez alkalmazkodva cége egyre inkább nyomdaipari üzemmé alakult. Addig képeit kartonra kasírozva egyenként, darabáruként, vagy beszámozott, koncepció alapján kialakított sorozatokba rendezve, avagy albumokba kötve forgalmazta. Klösz kőnyomdája a nyolcvanas évek közepétől egyre több fővárosi megrendelést nyert el, a fakszimiléktől a modern kataszteri térképekig mindent készített.
A Szabadság és az Erzsébet híd megépítése hatalmas változást eredményezett a XIX. század végi budapesti városképben, hiszen a pesti oldalon a Belváros, míg a budai oldalon a Tabán jelentős részét le kellett bontani. Klösz több társával együtt kapott megbízást, hogy utoljára megörökíthesse a lebontásra ítélt tereket, utcákat, épületeket. A bontásoknak többek között Klösz régi műterme is áldozatul esett, így újból költözésre kényszerült. Az új műhely és a hozzátartozó – mintegy nyolcszáz négyzetméteres – nyomda 1894–95-ben épült meg a Városliget fasor 49. szám alatt. Itt működött az első budapesti lift is.
Klösz egyik legnagyobb sikere az Ezredévi kiállítás dokumentálása volt, közel hétszáz képet készített az 1896-os millenniumi ünnepségekről a kizárólagos jogú Fényképészeti Szövetkezés égisze alatt. Önállóan is kiállított, fotóit számos pavilon szerepeltette anyagában. Felvételei sorra jelentek meg a kor sajtójában, munkáját számos kitüntetéssel jutalmazták.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Fia időközben Bécsben elvégezte a grafikai főiskolát és betársult apja nyomdaipari cégébe és 1903-tól Klösz György és Fia Udvari Fényképészeti, Térképészeti és Kőnyomdai, Grafikai Műintézet néven fut tovább a közös családi vállalkozás.
Mivel a fényképezés akkoriban jól jövedelmező foglalkozás volt, Klösz anyagiakban is megmutatkozó, sikeres karriert futott be. 23 évesen kezdte pályáját Pesten, és 51 éves korára negyven embert foglalkoztató, fényképeket és térképeket előállító vállalat, háromemeletes bérház, három villa tulajdonosa volt. Az idős, tekintélyes mestert az 1906-ban megalakult Magyar Fényképészek Országos Szövetsége egyik alelnökévé választotta.
1906-ban visszavonulásakor fia, Pál vette át végérvényesen az ismert cég vezetését, s fejlesztette tovább évtizedeken át sikeresen a nyomdaipari vállalatot. Színes nyomatú számolócédulák, térképek, illusztrációk, naptárak, leporellók gyártásával foglalkoztak. Utolsó híresebb munkái közé tartozott az épülő távíróhálózat elkészültének megörökítése 1908-ban, de szinte haláláig, 1913 júliusáig dolgozott. A fejlődés még sokáig töretlen volt, 1921-ben már ofszet gépet használtak, 1933-ban pedig Magyarországon elsőként színesofszet-eljárást. A később már részvénytársaságként futó cég, 1939-re 180 dolgozót foglalkoztatott. A Klösz-műintézet 1948-ig, az államosításig működött, belőle lett az Offset Nyomda.

• 
• 
• 
• 

Klösz pályája során számos kitüntetést kapott többek között Bécsben, Párizsban és Triesztben is. A millenniumi kiállításon császári és királyi udvar fényképésznek választották. Mester- és üzletemberként kiválóan alkalmazta a korabeli fotótechnikai eljárásokat. Korántsem autonóm művészeti alkotásokként, hanem idegenforgalmi segédeszközként és dokumentációs lehetőségként tekintett az elkészült képekre. Fennmaradt munkássága nyomán ismerhetjük meg a 19–20. századi Budapest és Magyarország ma már nem látható vagy átalakított építészeti és természeti emlékeit.

Források:

• Maár Gyula: Klösz mester fantasztikus világa. In. Új Írás, 7. évf., 1967/2. sz.
• Töry Klára: Klösz György (1844–1913) élete és ritkán látott felvételei. In. A Mai Manó Ház blogja, 2020. május 17.
• Holló Szilvia Andrea: Klösz György és a térképnyomtatás. In. Budapest, 36. évf., 2013. 8. szám, 20–22.
• Bukovszki Péter: Budapest fényképésze – Negyven éven át fotózta a fővárost a 175 éve született Klösz György. In. PestBuda portál, 2019. november 16.
• T.: Közkinccsé vált Budapest hajnala – Klösz György képei a Fortepanon. In. Magyar Narancs online, 2015. 06. 20.
• Petur: Történelem: Klösz György. In. Pixinfo. A magyar fotósok lapja, 2011. 12. 02.
• Barakonyi Szabolcs: Századfordulós korzózás a Duna-parton. In. Kovács M. Dávid, Fortepan, Barakonyi Szabolcs. Index.hu. Fortepan aloldal, 2015. 06. 07.
• Gazsó Rita: Klösz György, a születő főváros fotósa. In. Magyar Nemzet online, 2002. május 1.
• Gátiné Pásztor Mária: Arcképalbumok, városképek, „fényírdai” emlékek a Budapest gyűjteményben (Mozaikok a fővárosi fotográfia első 50 esztendejéből (1850–1900) Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár. Tanulmányok. Új sorozat. 30. Különlenyomat a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Évkönyvéből. XI. kötet, 1963.
  

Szemerédi Ágnes

A fényképészet úttörői című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész; 56. rész; 57. rész; 58. rész; 59. rész; 60. rész; 61. rész; 62. rész; 63. rész; 64. rész; 65. rész; 66. rész; 67. rész; 68. rész; 69. rész; 70. rész; 71. rész; 72. rész; 73. rész; 74. rész; 75. rész; 76. rész; 77. rész; 78. rész; 79. rész; 80. rész; 81. rész

A Gödöllőn élő helytörténész, Szlávik Jánosné, egyik rendszeres olvasónk, különleges kapcsolatban van az írói hagyatékkal és az író családjával. Néhány éve jelentős mennyiségű fényképet és iratot adott át az Országos Széchényi Könyvtárnak Ambrus Zoltán és rokonsága témájában. Az író születésének 160. évfordulóján vele beszélgettünk.

Ambrus Zoltán dolgozószobájában, é. n. Ismeretlen fényképész felvétele – Országos Széchényi Könyvtár, Színháztörténeti Tár: KB 3566/1

OSZK: Nem mindennapi dolog, hogy valaki annak az egykori lakóházában él, akinek az életművével foglalatoskodik. Hogyan alakult úgy a helyzet, hogy ön a férjével a gödöllői Ambrus Zoltán Emlékházban él?

Ambrus Zoltán író (1861–1932), leánya Fallenbüchl Tivadarné Ambrus Gizella (1888–1982) és unokája Fallenbüchl Zoltán (1924-2006) 1926-ban Gödöllőn, a Lovarda u. 2-ben (most 6. sz.)

OSZK: Ez azt jelenti, hogy önök vezetik körbe a látogatókat? Mikor látogatható az emlékszoba?

OSZK: Milyen témájú kéziratokat és fotókat adott át a nemzeti könyvtárnak?

Ambrus Gizella a gödöllői ház teraszán. A kép forrása: Digitális Képarchívum

OSZK: Olvasóként van kedvenc Ambrus-műve, amit ajánlana az olvasóinknak? Az emberek általában csak A tóparti gyilkosság című kisregényt ismerik…

Ambrus Zoltán író oldala a rövid pályaképpel 2007-ben készült Nyugat 100 című tartalomszolgáltatásunkban

OSZK: Hogyan emlékeznek meg az idei évfordulóról?

 

A könyvtáros pályára sokfelől landolhat az ember. Sárosi Attilával is ezt történt. Pályaelhagyó? Nem mondható annak, hiszen bár biológia szakon végzett, sosem tanította a biológiát. Középiskolás évei alatt, a Piarista Gimnáziumban talán még kedvelte ezt a tantárgyat, az egyetem elvégzésekor azonban tudta már, hogy nem ezen az úton kell haladnia. Mint más, könyveket szerető, sokféle tudás iránti szomjjal megáldott értelmiségi friss diplomával a zsebében sokszor a könyvtáraknál próbálkozik, Attila is így tett. 1978. április 27-én bizonyára izgalommal lépte át az Országos Széchényi Könyvtár Bródy Sándor utcai kapuját, és sietett fel a Nemzeti Múzeum első emeletére, ahol az Olvasó és Tájékoztató szolgálaton, egy távollévő munkatárs helyetteseként szerződést kapott.

Sárosi Attila (1953–2021)

A csendes, kötelességtudó fiú hamar feltűnt a Gyarapítási Osztály vezetőjének, Wix Györgynének, aki 1979 júliusában áthívta a Gyarapítási Osztályra, ahol a periodikumok világával, azok gyarapítási módozataival ismertette meg őt. Ez a különleges, változatos, de könyvtárosként igen sok kihívást tartogató dokumentumféle egy életre hatalmába kerítette. Feladata volt, hogy a különböző forrásból, ajándékként, csereként vagy vásárlás útján a könyvtárba érkező hírlapoknak és folyóiratoknak szükségét, helyét – a katalógusok segítségével – megtalálja a könyvtár állományában. Munkája során az idő nagy részében a Hírlaptár szolgálati katalógusánál dolgozott csendben, önállóan, egyedül. Itt hasonlította be a beérkezett szórványszámokat vagy köteteket a Hírlaptár szolgálati katalógusaiban, nyilvántartásaiban. Sok esetben a külföldön élő magyarság lapjaival történt ez, hiszen az emigráns magyarok – nem feledkezve meg szülőhazájukról – gyakran ajándékozták meg óhazájuk nemzeti könyvtárát új hazájukban megjelent kiadványaikkal.
Bár az akkor még létező, önállóan működő Zárt Anyag Osztály munkatársai többnyire maguk gyarapították politikailag szigorúan bizalmas állományukat, Attilának gyarapítóként – munkája során – azért gyakran került kezébe efféle bizalmasnak ítélendő és azonnal továbbadandó kiadvány, amiket ő persze titokban elolvasott. Jó ideig módja volt erre, ám 1982-ben egy új munkatárs felfigyelt „politikailag veszélyes” tevékenységére, így közreműködésével a VIII. kerületi pártbizottságon is tudomást szereztek Attila működéséről. A könyvtárból való elbocsájtástól Ferenczi Endréné főosztályvezető úgy tudta megmenteni, hogy áthelyezte a Katalogizáló Osztály Periodika feldolgozó részlegébe azzal az ígérettel, hogy ott többé nem juthat hozzá bizalmas anyaghoz. Az emigráns irodalom azonban továbbra is fontos volt számára. Később, amikor a rendszerváltozás után a Zárt Anyag Osztály állományát a törzsállományba való bekerülésekor feldolgoztuk, ismét megtapasztalhattuk nagy tudását, ismereteit. Nem véletlen, hogy Nagy Csaba a 2000-ben megjelent A magyar emigráns irodalom lexikona című munkájának lektoraként Sárosi Attilát kérte fel.
A Katalogizáló Osztályon a kurrens lapok kollacionálása, kötetbe rendezése, katalogizálása lett a munkaköre. Nagy-nagy odafigyelést igényelt ez a feladat, hiszen nemcsak folyóiratok, hírlapok kötetbe rendezéséről, állományi adatainak a szolgálati katalóguslapra való rávezetésről volt szó, hanem figyelemmel kellett kísérni a bibliográfiai adatok, az alcímek, szerkesztők, kiadók stb. változásait is, amit a szolgálati katalóguslapon szintén rögzíteni kellett.
Egy könyvtár gyűjteményében fellelhető dokumentumfajták közül kétségtelenül a periodikumok a legbonyolultabb, gyűjtésükben, feldolgozásukban, raktározásukban, szolgáltatásukban a legtöbb időt, energiát, helyet felemésztő darabok. Éppen azért, mert kicsit mindenütt kakukktojásként van jelen a „lejárt újság”, a nemzeti könyvtár alapítása óta történt szervezeti átalakításai legtöbbször az időszakosan megjelenő kiadványok gyűjtését, feldolgozását, szolgáltatását érintették. A legelementárisabb változás a budai Várba való költözés során érte az időszaki kiadványok gyűjteményét, amikor végleg részeire bomlott a korábbi Hírlaptár, amelynek alapjait 1884-ben Szinnyei József rakta le igen előrelátó, önfeláldozó, szorgos munkájával.
A periodikafeldolgozás 1985 januárjában már önállóan költözködött. Attila gyors, operatív munkavégzésének nagy hasznát vették munkatársai az éppen munkában lévő anyagok és a szolgálati katalógusok be- és kicsomagolásában, elhelyezésében, elrendezésében.
1998 és 2008 között az önállóvá váló Periodikafeldolgozó Osztály munkatársaként szinte minden, az osztályon folyó munkában részt vett, 2005. december 1-től csoportvezetői beosztásban. Bármit rá lehetett bízni, mindent csendben, kötelességtudóan és gyorsan elvégzett. A kurrens kollacionálás mellett szakszámmal látta el az új kiadványokat, visszaosztotta a szolgálati katalógusból munkára kivett lapokat, beosztotta az új olvasói katalóguslapokat, mindezt csendben, felszólítás nélkül és gyorsan. A gyorsaság igen fontos volt számára, hogy mindig legyen egy kis ideje a szabadpolcos friss lapok „ellenőrzésére”…
Szorgos munkája mellett könyvtáros szakképesítést először 1983-ban szerzett a Könyvtudományi és Módszertani Központ könyvtárkezelői tanfolyamán, majd 1989-ben beiratkozott a Kossuth Lajos Tudományegyetem és az Országos Széchényi Könyvtár, Könyvtártudományi és Módszertani Központ által indított informatikus könyvtáros másoddiplomás képzésre, ahol 1991-ben diplomázott.
2008-ban ismét átszervezésre került sor. A lapok bibliográfiai adatainak változásai a szolgálati katalóguslapról átkerültek az integrált katalógusokba, Attila pedig kollacionáló munkakörével együtt a Gyarapítási Osztály munkatársa lett. 2011-ben ismét visszakapta az inkurrens gyarapítás feladatkörét.

• 
• 
• 

Ez a munka a 2014. január 1-jével elinduló Mikes Kelemen Program révén különösen nagy szerepet kapott. A Nemzetpolitikai Államtitkárság és az Országos Széchényi Könyvtár szervezte programnak köszönhetően a diaszpórában megjelent, ott összegyűjtött, pusztulás veszélyének kitett, a tengeren túlról haza szállított anyagból sok-sok hiányzó hungarikum került a nemzeti könyvtár birtokába. Sárosi Attila ismét a számára oly fontos emigráns lapok közelébe került. Ezt végezte egész 2017-ben bekövetkezett nyugdíjba vonulásáig, majd utána is, hiszen haláláig hű maradt a nemzeti könyvtárhoz önkéntes munkatársaként. Ismereteire, tanácsaira nagy szüksége volt utódainak, de valamennyi fiatalabb munkatársának is. Megkezdte a Katolikus Magyarok Vasárnapja (1894–1993) című, az amerikai diaszpórában éppen 100 éven keresztül megjelent lapnak a digitalizálásra való előkészítését, de a 2020-as világjárvány, majd halála megakasztotta őt e munka befejezését.

• 
• 

A Katolikus Magyarok Vasárnapja című lap hosszú történetét A Mikes Kelemen Program margójára – 5. rész című bejegyzésben ismertette blogunkban. 2018. január 25-én a nemzeti könyvtár KönyvTÁRlat című előadás-sorozatának egyik előadójaként Megfejtés a következő számban címmel a rejtvényújságok 1817-től napjainkig terjedő történetébe avatta be hallgatóit.

Sárosi Attila előadása a Nyitott Műhely Szerzői Filmklub sorozatában

Sárosi Attilának – zárkózott természete ellenére – rengeteg barátja volt. Sok-sok szakdolgozó, dolgozatíró élvezte segítőkészségét, fogadta okos tanácsait. Hűséges, szolgálatkész természetének, és nem utolsó sorban sokoldalú érdeklődésének, széles körű tudásának sokan élvezői voltak. Zárkózott volt, de baráti körben, jó hangulatban fel tudott oldódni. Mi, akik a környezetében voltunk, akik a barátságát élvezhettük, olykor megtapasztalhattuk humorát és hangulatteremtő másik énjét is. Sokan megismerhettük gazdag művészfilmgyűjteményét, aminek darabjait baráti filmklubokban mutatta be. Hihetetlen ismerettel rendelkezett e filmek alkotói, szereplői terén. Elejtett szerény szavaiból tudtuk, hogy szaktanácsadóként segítette az első magyar nyelvű filmművészeti szakkönyvkiadó megalapítását és éveken át a működését is. Olyan filmeket ismerhettünk meg általa, amelyekről nélküle sosem hallhattunk volna. A vetítések utáni elemzései, filmtörténeti és értelmezési előadásai sokunk számára felejthetetlen élmények maradnak. A legutóbbi filmbemutatóit a hivatásával kapcsolatos alkotásoknak szentelte, amikor a Kájoni Filmklubban, 2019/2020-ban a „könyvek, hírlapok és a filmművészet” témakört tűzte műsorra. Ezt a sort tervezte folytatni 2020/2021-ben, ám a világjárvány ezt is megakasztotta. A szeptemberi vetítéskor még nem sejtettük, hogy az 1952-ben készült, „Az újságírás aranykora” című amerikai filmdráma az évad első, de Attila utolsó vetítése lesz.

Távozása mindannyiunkban a nagy űrt hagyott maga után!

Kocsy Lászlóné

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre egyet-egyet blogunkban. A sorozat negyvenhatodik részében Szemerédi Ágnes „A fényképészet úttörői” című alsorozatában Klösz György munkásságát mutatja be.

Klösz György negyven éven át örökítette meg alakuló fővárosunk arcát a kiegyezéstől az első világháborúig. Nélkülözhetetlen kordokumentumokat készített a város tereiről, utcáiról maradandóvá téve ezzel nevét a fényképészet kultúrtörténetében. Nem egy neves építőművészünk azóta elpusztult alkotását már csak az ő szemével láthatjuk.  
Klösz György 1844. november 15-én Johann Justus Georg Kloeß-ként jómódú polgári családban, Darmstadtban született. Nyolc testvére közül csupán három maradt életben. Az alapiskolái elvégzését követően a szülővárosához közeli Lorschban szerzett gyógyszerészeti végzettséget. A diploma után Bécsben kezdett el a szakmájában tevékenykedni, itt ismerkedett meg a fényképészettel, ami akkoriban igencsak úri passziónak számított. A fotográfiai eljárások bonyolultak voltak, komolyabb kémiai ismereteket kívántak, így tudta hasznosítani vegyészeti témájú tanulmányait. Klösz eredeti szakmáját hamar a fotózásra cserélte, 1865-től már segédként dolgozott dr. Hermann Heid bécsi műtermében. 1866-os rövid segédmunkási karrierje után Pestre vezetett az útja, ahol a következő évben a belvárosban a Korona (ma Régiposta) és Uri utca (ma Petőfi Sándor) sarkán dr. Hermann Heiddel és Frank Ronningerrel portréműtermet nyitottak, ám ekkor már nagyjából negyven vetélytársuk akadt. Két honfitársa rövidesen visszatért Bécsbe, Klösz azonban letelepedett Pesten. 1870-ben egy magyar polgárlányt, Zeller Karolinát vette feleségül, fiúk, Pál 1874-ben született. Bár leveleit németül írta, 1874-től a György nevet használta a Georg helyett. 1872-ben átköltözött a rövid idő alatt népszerűvé vált második műtermébe, a frekventált helyen található Hatvani utca 1. szám alá. Sikeres pályája kezdetén több mint tízezer portrét készített, köztük ismert emberekről is, írókról, tudósokról, melyek ma könyvtárunk Kézirattárában találhatóak. Az 1860–70-es években többször dokumentált a színházi világban is, ezeket a Színháztörténeti Tár őrzi.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Több portréfotózással foglalkozó fényírda komoly konkurenciát jelentett számára, így üzlete felvirágoztatására új témákat keresett. Az 1870-es évektől a város fényképezésére specializálta magát, ezzel jelentősen úttörőnek számított az iparágban. A kortársai közül kiemelkedett azzal, hogy a műterem biztonságából kimerészkedett a vadregényes tájnak számító szabadba, hiszen a korabeli nedves kollódiumos eljárás rendkívüli precizitást és komoly technikai felkészültséget igényelt. Az üveglemezekre a felvétel készítése előtt a helyszínen kellett a folyékony fényérzékeny réteget felvinni, a képet pedig vörös petróleumlámpa-fénynél még nedvesen előhívni. A nagyítás technikáját kezdetben még nem ismerték, ezért az elkészült negatívnak éppen akkorának kellett lennie, mint a pozitív papírkópiának. Klösz két-három segédjével egy szekéren járta a várost. A tizenöt–húsz kilogrammos gépén túl üveglapokat, vegyszereket és vizet is magával kellett cipelnie. A felvételeket gyakran a szekér tetejéről, négy-öt méter magasból alkotta meg. Az egyik elsőt az 1872-ben nyíló Közvágóhíd megnyitóján készítette. Híres városképsorozatának első darabjai még az egyesülés előtti állapotokat rögzítették, így fotográfiáin keresztül követhetjük nyomon az óriási változásokat, nagyszabású építkezéseket, a kialakulóban levő parkokat, városrészeket, azaz a milliós fővárossá alakuló Budapestet. Klösz alapító tagként folyamatosan részt vett a fényképészeknek az 1871-ben alakult Magyar Fényképészek Egylete által szervezett szakmai életben.
A városképek igen jövedelmező üzletágnak számítottak, hiszen a portréképet csak a megrendelőnek lehetett eladni, egy szép városfotó másolata viszont sokak érdeklődését felkeltette. Első publikált sorozatai, a Budapest átnézete és Budapest látóköre 1873-ban jelentek meg. Ebben az évben hívták meg Bécsbe, a Bécsi Fényképész Egyesületbe (Wiener Photographen Association), a bécsi világkiállítást dokumentáló, fényképezésre monopoljoggal rendelkező munkacsoportba. A hatalmas munkát – hat hónap alatt mintegy háromezer hatszáz felvételt, másfél millió példányban sokszorosítva – egy, Klösszel együtt hat fényképészből álló szövetkezet végezte és juttatta el a műkereskedelembe. Dokumentálták a helyszíneket és rendezvényeket, kiállítási enteriőröket, szobrokat, iparművészeti tárgyakat, gépeket, szerszámokat, használati tárgyakat is. A látképek mellett csoportképek, valamint sétálókról készült zsánerképek is tudósítottak a világkiállítás mindennapjairól. A legszebb képekből egy díszes, bőrbe kötött, aranyozott albumot is összeállítottak. Korrekt és kifogástalanul elvégzett munkája jelentős tekintélyt szerzett a fiatal mesternek, a munkáját a nemzetközi zsűri érdeméremmel jutalmazta. Ettől kezdve képeinek hátoldalán, az ún. verzón feltüntette első szakmai díjának képét. Vélhetően innen kapta az ötletet, hogy a külső helyszíneken készült városképeit nagy példányban sokszorosítsa.
Az évtizedek során dokumentálta az Andrássy út, a Nagykörút kialakulását, az Eiffel tervei alapján készülő Nyugati pályaudvar felépítését, az Országház, a Vár és palotái, a Klotild-, valamint a New York-palota létrejöttét, az egyesült városrészeket összekötő hidak sorát, a rakpartokat, 1895–96-ban a kontinens első földalatti vasútjának megvalósítását dokumentálta, az 1876-os budapesti és az 1879-es nagy szegedi árvíz alkalmával pedig riportfényképéket készített a romba dőlő házakról és a kétségbeesett lakókról. A Siemens & Halske cég megbízásából ő rögzítette az első pesti villamosok képét is. Megörökítette továbbá a Rózsadombot, a Rác-fürdőt, a Margitszigetet, az újlipótvárosi malmokat, a Láng gépgyár szerelőcsarnokát is.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Folyamatosan bővítette vállalkozását, az első kőnyomdája 1879-ben nyílt meg a Ferenciek bazárjában (ma Ferenciek tere). 1882-ben villát és nyári műtermet építtetett a Svábhegyen. Az 1880-as évek elején társtulajdonosként kiadta a Budapesti Látogatók Lapját, amely az első reklámot és idegenforgalmi célú fényképeket tartalmazó kiadvány volt. A Vasárnapi Újságban is folyamatosan publikált az ország eseményeiről.
Az 1880-as évek elején a fototechnika történetében hatalmas fordulatot jelentő szárazlemez megjelenése Klösz fényképészeti gyakorlatában is új fejezetet nyitott. Ezeket a lemezeket készen lehetett megvásárolni és az expozíció után a műterem sötétkamrájában hívták elő a képeket. A nedves kollódiumos eljárással párhuzamosan ezt az újabb, könnyebb módszert is használta a képei elkészítéséhez, amely a korábbi, több másodperces exponálási időnek csupán a töredékét kívánta, így Klösz képei megteltek élettel, spontaneitással, sétáló, bámészkodó emberekkel. Jó üzletemberként gyorsan reagált az újdonságra, ő volt a magasabb érzékenységű szárazlemezek első magyarországi forgalmazója.

Folytatjuk....

Irodalom:

• Maár Gyula: Klösz mester fantasztikus világa. In. Új Írás, 7. évf., 1967/2. sz.
• Töry Klára: Klösz György (1844–1913) élete és ritkán látott felvételei. In. A Mai Manó Ház blogja, 2020. május 17.
• Holló Szilvia Andrea: Klösz György és a térképnyomtatás. In. Budapest, 36. évf., 2013. 8. szám, 20–22.
• Bukovszki Péter: Budapest fényképésze – Negyven éven át fotózta a fővárost a 175 éve született Klösz György. In. PestBuda portál, 2019. november 16.
• T.: Közkinccsé vált Budapest hajnala – Klösz György képei a Fortepanon. In. Magyar Narancs online, 2015. 06. 20.
• Petur: Történelem: Klösz György. In. Pixinfo. A magyar fotósok lapja, 2011. 12. 02.
• Barakonyi Szabolcs: Századfordulós korzózás a Duna-parton. In. Kovács M. Dávid, Fortepan, Barakonyi Szabolcs. Index.hu. Fortepan aloldal, 2015. 06. 07.
• Gazsó Rita: Klösz György, a születő főváros fotósa. In. Magyar Nemzet online, 2002. május 1.
• Gátiné Pásztor Mária: Arcképalbumok, városképek, „fényírdai” emlékek a Budapest gyűjteményben (Mozaikok a fővárosi fotográfia első 50 esztendejéből (1850–1900) Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár. Tanulmányok. Új sorozat. 30. Különlenyomat a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Évkönyvéből. XI. kötet, 1963.

Szemerédi Ágnes

A fényképészet úttörői című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész;  7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész; 56. rész; 57. rész; 58. rész; 59. rész; 60. rész; 61. rész; 62. rész; 63. rész; 64. rész; 65. rész; 66. rész; 67. rész; 68. rész; 69. rész; 70. rész; 71. rész; 72. rész; 73. rész; 74. rész; 75. rész; 76. rész; 77. rész; 78. rész; 79. rész; 80. rész; 81. rész

 

A kiegyezés után, de különösen a honfoglalás ezeréves évfordulójának időszakában számos köztéri szobor, emlékmű született szerte a Kárpát-medencében. A lázasan folyó építkezések, restaurálások, városszépítések mellett rangot adott egy-egy városnak, ha piacterén emléket állított nagy szülöttjének, patrónusának, vagy kegyelettel emlékezett meg a szabadságért vérüket áldozó hősökről. Ha egy emlékmű felállításáról döntött a helyi vezetés, azonnal szoborbizottságot alakítottak és felhívásukra Magyarország polgárai a korra jellemző lelkesültséggel adakoztak. A 19. század utolsó évtizedének három szobrászóriása: Fadrusz János, Zala György és Strobl Alajos mellett tucatnyi híres művész dolgozott, páratlan szépségű alkotásokkal gazdagítva a magyar képzőművészetet, méltó emléket állítva az ezeréves múltnak.

A dualizmusra jellemző kettősség a közgondolkozásban és a kor képzőművészetén is tetten érhető: Fadruszhoz például szinte egy időben érkezett a felkérés Pozsonyból és Kolozsvárról Mária Terézia, és a Bécset leigázó Mátyás király megmintázására.

Mátyás király szobra Kolozsváron. (Az emlékmű átvészelte a történelem viharát, mindössze a talapzatának feliratait módosították és eltávolították a koronás címert, illetve román származására utaló kiegészítő tábla elhelyezésével igyekeznek történelmi szerepét átértelmezni.) – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár képeslapgyűjteménye. Jelzet: K 2.406.

A monarchia polgárai lojálisak voltak ahhoz az uralkodóhoz, akit a Szent Koronával magyar királlyá koronáztak, ugyanakkor szívükben ott élt Kossuth, a meg nem alkuvó Magyarország száműzött kormányzója, akit már életében kultikus áhítat övezett, és akinek halála (1894) után az egymással versengő kisebb-nagyobb települések képzőművészeti alkotásokkal rótták le kegyeletüket.

Kossuth Lajos mellszobra a Bihar vármegyei Tenkén. (A műalkotás különlegessége, hogy a korban talán az egyetlen köztéri szobor volt Magyarországon, amely az idős Kossuthot ábrázolta. A szobrot a helyiek a románok bejövetele előtt leszerelték és elrejtették. A mai napig nem került elő) – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár Piarista képeslapgyűjteménye. Jelzet: P 14/99.

Ugyanígy szobrok sokasága őrizte a tragikus körülmények közt elhunyt Sissi emlékét. Strobl Alajostól például Erzsébet királyné bronzba öntött mellszobrát több város vezetése is megrendelte és szépen kialakított emlékparkok, emlékterek közepére helyezte el.

Erzsébet királyné szobra Szabadkán. (Az első világháború után bevonuló szerbek leszerelték. 1941 nyarán, a magyarok bevonulását követően a szabadkaiak visszaállították a helyére. A második világháború utáni sorsa ismeretlen.)

A millennium idején, a szabadságharcokban életüket áldozó hőseink tiszteletére emlékoszlopok, obeliszkek sokaságát emelték, és ezzel jelölték győztes vagy vesztes csatáink színhelyét is. Legtöbbjük tetején a turul tárta ki védelmezőn szárnyait.
Az emlékművek beszédes jelei voltak annak a történelmi múltnak, amellyel a magyarok rangos helyet vívtak ki maguknak Európában.
Az első világháború után a megszállt területeken szinte azonnal és módszeresen megindult a magyar emlékművek pusztítása, illetve átértelmezése. A megszállók a történelem átírásának első akadályát ezekben a figyelemfelkeltő jelekben látták. Már jóval a békediktátum előtt igyekeztek eltüntetni a terület tulajdonviszonyát jelző szimbólumokat: címereket, emléktáblákat, szobrokat.

A kaponyai csata emlékműve Szabadkán. (Az 1849. március 5-én lezajlott ütközetben a magyar honvédek legyőzték a Szabadkát elfoglalni készülő szerbeket. Az emlékművet, az 1918 novemberében bevonuló szerb csapatok megrongálták, majd később elbontották.) – A Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár Piarista képeslapgyűjteménye. Jelzet: P 8/90.

A második világégés után a szovjet érdekszférába került Kárpát-medencében ugyanez megismétlődött, kiegészülve azzal az önpusztítással, amely 1945 után Magyarországon lezajlott.
A közelmúlt eseményei is bizonyítják, hogy ez a Kárpát-medencére nehezedő lélek- és emlékezetromboló kultúrpolitika részben elérte célját. Azonban ennek ellenkezője is tapasztalható, amikor határon átívelő nemzeti összefogással, határozott diplomáciai fellépéssel sikerült néhány jelentős emlékművünket helyreállítani: például Aradon, Rozsnyón és Munkácson. Ezért dicséret illeti azokat a településeket, és az emlékművek visszaállítását szorgalmazó szervezeteket vagy magánszemélyeket, amelyek, illetve akik nemcsak anyagi áldozatot vállaltak, hanem sokszor szembe kellett nézniük a sajtón keresztül érkező támadásokkal is.

A Szabadság-szobor Aradon. Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár képeslapgyűjteménye. Jelzet: A 557. (l. 11. és 12. rész)

Blogsorozatunk végéhez érkezve illik egyfajta összegzést adni a bemutatott emlékművekről, illetve némi magyarázattal szolgálni arról, hogy miért pont ezeket az emlékeket és miért ilyen válogatásban mutattuk be. Az első világháború után bekövetkezett történelmi események sajnos olyan gazdag témát teremtettek, hogy a teljességre törekvés szinte lehetetlen, ezért döntöttünk a csoportosítás mellett oly módon, hogy kategóriákba sorolva vázoltuk egy-egy emlékmű sorsát az elszakított területeken. A kategóriákon belül igyekeztünk olyan műalkotásokra, illetve emlékjelekre kitérni, amelyek kevésbé ismertek, vagy keletkezéstörténetük, esetleg további sorsuk szempontjából a többi közül kiemelkednek. Kétségtelen tény, hogy ezt a témát több csoportosítás szerint is elő lehet vezetni. Trianon miatt például eleve adott az elcsatolt területek szerinti rendszerezés lehetősége Felvidék, Kárpátalja, Erdély és Délvidék csoportosításban. De az emlékművek felavatásának, illetve eltávolításuk, megsemmisítésük dátuma szerint elképzelhető több szempontú kronologikus sorrend felállítása is. Végül azért döntöttünk az emlékjelek tematikus csoportosítása mellett, mert így sokkal inkább előtérbe kerültek a kapcsolatok. Voltak egyértelműen megfogalmazott kötelékek és láthatatlanul összefüggő szálak, tervezett és véletlenül kialakult összefonódások. Az emlékjelek sorsa és a területek kapcsolódása mind-mind a Kárpát-medencei összetartozásunkat erősítik. Így kötődik össze Verecke Ópusztaszerrel, Arad Makóval, Segesvár Kiskunfélegyházával vagy a víz alá merült Jósikafalva Tiszavasvárival.

A segesvári Petőfi-szobor Kiskunfélegyházán. Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár  képeslapgyűjteménye. Jelzet: K 2.095. (l. 21. és 22. rész)

Negyvenegy részes blogsorozatunkban huszonegy magyar szobrászművész alkotását mutattuk be. A millenniumi Magyarország emlékműszobrászatának a historizmussal elkötelezett élvonalbeli művészeit és tanítványaikat vagy csak autodidakta tehetségeket, monumentális művek és kisebb szobordíszek alkotóit.
Mára már közhelynek számít az a mondás, hogy az emlékműveknek – akár a könyveknek – megvan a maguk sorsa. A bemutatott emlékjelek a korabeli Magyarország harminc településének köztereit díszítették, vagy azok határában egy-egy történelmi eseményre emlékeztettek. Elpusztításuk, eltávolításuk vagy átértelmezésük a legváltozatosabb módon történt. Az emlékműgyalázók néha hirtelen felindulásból, de legtöbbször előre megfontolt szándékkal, a hatóságok elnézése mellett vagy éppen titkos utasítására cselekedtek. Az elkövetőket egyetlen esetben sem vonták felelősségre. A legszomorúbb az, hogy voltak olyan emlékjeleink, amelyeket jóval Trianon előtt, még a magyar állam kötelékein belül megcsonkítottak, vagy elpusztítottak.

A millenniumi emlékmű a Brassó fölötti Cenk-hegyen. (A képeslapot felülnyomott román felirattal még 1924-ben is forgalmazták Brassóban, miközben az emlékmű 1913-ban elpusztult) – Térkép-, Plakát-, és Kisnyomtatványtár képeslapgyűjteménye. Jelzet: B 3.355. (l. 8. rész)

Számos emlékművünket hónapokkal a területek elcsatolását hivatalossá tévő trianoni diktátum előtt szétverték vagy ledöntötték. Még a leghumánusabb eljárás az volt, ha körbedeszkázták. Bár ahogy láttuk, sok esetben ez az eljárás a műalkotást csak ideig-óráig védte meg. Külön kutatást igényelne kideríteni azt, hogy Trianon után a magyar diplomácia mennyire igyekezett a veszélybe került emlékműveket megmenteni. Az aradi Szabadság-szobor esetében vannak erről ismereteink, de például a zombori Schweidel- és Rákóczi-szobor mentési kísérleteiről csak sajtóinformációkkal rendelkezünk, nem tudjuk, hogy végül min csúsztak el a tárgyalások. Ahogy megerősítést igényelne Bözödi Györgynek az a beszámolója is, hogy a marosvásárhelyi Kossuth-szoborra valóban nem tartott igényt a magyar kultuszminisztérium. Felvetődik az a kérdés is: prevencióból miért csak a segesvári Petőfi-szobrot menekítették el? A szoborgyalázók cselekedete felháborító és tettüket elítéljük, de vajon mennyire határozottan vagy tevőlegesen tiltakoztak az adott pillanatban a helyi magyarok a szoborgyalázások ellen? Kassán és Lőcsén a felháborodott tömeg bátor kiállása halálos áldozatokat követelt és nemcsak magyarok vére folyt. Ugyanakkor Pozsonyban a Mária Terézia-szobor szétverésekor a tömeg már csendben tűrte a rombolást. De mielőtt erről sommás ítélet fogalmazódna meg bennünk, ne felejtsük el, hogy 1919. február 12-én Pozsony utcáin is vér folyt. A cseh légiósok sortüzének kilenc halálos és több mint száz sebesült áldozata volt, a megfélemlítés tehát már a szoborrombolás előtt megtörtént.

A Honvéd-szobor Kassán – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár képeslapgyűjteménye. Jelzet: K 801. (l. 16. rész)

Kárpát-medencei körképünkből most kimaradt az íróinkról, költőinkről készült műalkotások tematikája. Petőfi segesvári szobrát is a szabadságharc emlékjeleit taglaló résznél mutattuk be, de lehetett volna írni a Tompa Mihályt megörökítő rimaszombati műalkotás száműzetéséről, vagy arról is, hogy a nagykárolyi Kölcsey-szobornak miért csak a budapesti Batthyány téren csodálhatjuk meg a másolatát. Bízunk benne, hogyha lesz a sorozatnak folytatása, akkor ezekről az emlékművekről is szót ejthetünk majd.

Kölcsey szobra Nagykárolyban. (1934. augusztus 30-ára virradó éjjel ismeretlen tettesek lefűrészelték a szobor fejét és magukkal vitték. Ezt követően a város román vezetése eltávolította a torzót, majd később beolvasztották.) – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár képeslapgyűjteménye. Jelzet: N 505.

Az Országos Széchényi Könyvtár Trianon századik évfordulóján, páratlanul gazdag gyűjteményéből merítve, nagyszabású kiállítással szeretett volna méltó módon megemlékezni a szomorú történelmi eseményről. Blogsorozatunkkal, lehetőségeinkhez mérten, az elmaradt kiállításnak egy töredékét kíséreltük meg virtuálisan pótolni, de emellett feltett szándékunk volt a könyvtár egyes gyűjteményrészeinek bemutatása is. Elsősorban a Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár, valamint a Törzsgyűjtemény hírlaptárának anyagából merítettünk, természetesen használva a már rendelkezésre álló elektronikus forrásokat is. Hatalmas előny, hogy az egyre bővülő adatbázisok segítségével már otthonról is elérhetők az információk, és lehetőség van a kulcsszavas keresésre is. Ugyanakkor a sorozatunkban felhasznált hírlapoknak egy jelentős része még nincs digitalizálva. Bízunk benne, hogy ennek tervszerű pótlása hamarosan elkezdődik az OSZK újonnan felépített állományvédelmi digitalizáló központjában.

Kedves olvasóinknak köszönjük, hogy hétről hétre nyomon követték sorozatunk részeit.

A Trianon 100 – Emlékműveink sorsa a Kárpát-medencében című sorozatunk helyszínei

Elbe István

A Trianon 100 – Emlékműveink sorsa a Kárpát-medencében című sorozatunk további részei:

• Millenniumi emlékművek: 1. Hét vidéki emlékmű; 2. Munkács; 3. Nyitra; 4. Dévény; 5. Pannonhalma; 6. Ópusztaszer; 7. Zimony; 8. Brassó; 9. Verecke 1.; 10. Verecke 2.
• Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc emlékművei: 11. Arad 1.; 12. Arad 2.; 13. Zombor; 14. Nagybecskerek; 15. Törökbecse; 16. Kassa; 17. Lőcse; 18. Ompolygyepű; 19. Vízakna; 20. Marosvásárhely; 21. Segesvár 1.; 22. Segesvár 2.; 23. Jósikafalva 1.; 24. Jósikafalva 2.
• Kossuth-szobrok: Rozsnyó; 26. Losonc; 27. Érsekújvár; 28. Nagyszalonta; 29. Nagykároly; 30. Marosvásárhely 1.; 31. Marosvásárhely 2.
• Erzsébet királyné-szobrok: 32. Kolozsvár 1.; 33. Kolozsvár 2.; 34. Arad; 35. Bártfafürdő; 36. Pöstyén
• Rákóczi-emlékek: 37. Zólyom; 38. Zombor; 39. rész: Tiszaújlak
• A nemzeti áldozatkészség szobrai: 40. Kolozsvár
• Millenniumi emlékművek: 41. Pozsony

 

A kiegyezés után, de különösen a honfoglalás ezeréves évfordulójának időszakában számos köztéri szobor, emlékmű született szerte a Kárpát-medencében. A lázasan folyó építkezések, restaurálások, városszépítések mellett rangot adott egy-egy városnak, ha piacterén emléket állított nagy szülöttjének, patrónusának, vagy kegyelettel emlékezett meg a szabadságért vérüket áldozó hősökről.
Az első világháborút követően viszont a megszállt területeken módszeresen megindult a magyar emlékművek pusztítása, csonkítása, illetve kegyeletsértő átértelmezése, amelynek számos esetben páratlan művészeti alkotások estek áldozatul. A trianoni békediktátum aláírásának századik évfordulója alkalmából ezekből mutatunk be tematikus csoportokba rendezett válogatást.

Sorozatunkat a millenniumi emlékek bemutatásával kezdtük, így kézenfekvő az a gondolat, hogy Kárpát-medencei körképünk egy olyan alkotás történetével érjen véget, amely keletkezésének körülményeit tekintve ebbe a kategóriába tartozik.
Az ország egészéhez hasonlóan Pozsony is lázasan készülődött a magyar államiság ezeréves fennállásának megünnepléséhez. Mivel is lehetett volna méltóbban megünnepelni ezt az eseményt, mint annak a történelmi ténynek a megörökítésével, hogy Pozsonyban, a török kori Magyarország fővárosában, 1563 és 1830 között tizenegy Habsburg uralkodót koronáztak magyar királlyá.

Pozsony látképe – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár Piarista képeslapgyűjteménye. Jelzet: P 54/9.

A város déli részén, a Duna-parton álló királydombot, ahol az uralkodó a koronázási ceremóniához tartozó aktusként az ország védelmét kifejező szimbolikus kardvágásokat megejthette, az 1870-es években lebontották. 1892-ben a város vezetése elhatározta, hogy az emlékművet az egykori koronázódomb helyén állíttatja fel.

A városi tanács azt szerette volna, hogy a monumentálisnak szánt emlékművet pozsonyi származású szobrász mintázza meg. A tanácstagok közül néhányan a Bécsben élő, de pozsonyi születésű szobrászt, Tilgner Viktort ajánlották, akitől korábban már a császár is rendelt műalkotást. Ugyanakkor alig egy éve Pozsonyban egy ifjú tehetséget ünnepeltek, aki egy számtalanszor megformázott témát új, egyedi látásmódban alkotott meg. Krisztust a kereszten ábrázoló műve Fadrusz Jánost országosan ismert szobrászművésszé avatta, ezzel akaratlanul is korábbi mesterének, Tilgnernek a riválisa lett. A városi tanács végül úgy döntött, hogy mindkét művészt felkéri egy-egy pályamű benyújtására. Tilgner a felkérésre sértetten mondott nemet, így Fadrusz számára megnyílt annak lehetősége, hogy egyedüli pályázóként bizonyítsa rátermettségét. A morva és német felmenőkkel rendelkező ifjú művész magyarságtudata bécsi tanulóévei alatt tovább erősödött, nemzeti elköteleződését alkotásaiban is kifejezésre akarta juttatni. Ezért a koronázóváros számára az emlékmű témájául a „Vitam et sanguinem pro rege nostro” jelmondatot választotta, ugyanis a pozsonyi rendi országgyűlés ezzel a felkiáltással fejezte ki, hogy az örökösödési háborúban „életét és vérét áldozva” kiáll Mária Terézia mellett.
Fadrusz az elkészült mintát 1893 júniusában mutatta be a pozsonyi városháza tanácstermében. A bemutatott terv egyöntetű sikert aratott és a városi tanács közgyűlésének határozata alapján Fadrusz megbízást kapott az emlékmű kivitelezésére. A szoboralakokat kétszeres életnagyságban carrarai márványból kellett kifaragni. A leleplezés ünnepét 1896 őszére tervezték.

A Mária Terézia szobor mintája. In. Magyar Szalon, 10. évf. 19. köt. (1893. ápr. – 1893. szept.), 848. – Törzsgyűjtemény

A szobrászművész egyik levelében megfogalmazta, hogy a bécsi Mária Terézia-szobor látványa is befolyásolta abban, hogy ezt a témát válassza.

Országos ismertsége segítette abban is, hogy Budán, a Várkert Bazárban megkaphassa azt a műtermet, amelyben előtte Strobl Alajos, majd Lotz Károly is dolgozott. Itt kezdte el kétszeres életnagyságban agyagba formázni a szobrokat.

Fadrusz az elkészült mintákkal Carrarába utazott, hogy a kifaragást személyesen felügyelje. A hazahozatalnál nem várt nehézségek adódtak, a rendkívül súlyos szoborrészek szállítására az olasz hadügyminisztériumtól speciális vasúti kocsikat kellett igényelni. Ez két hónapos csúszást eredményezett, ami miatt a leleplezési ünnepséget el kellett halasztani.

A koronázási emléktér Pozsonyban – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár Piarista képeslapgyűjteménye. Jelzet: P 54/163.

A leleplezés ünnepét 1897. május 16-án tartották tavaszi napsütés helyett zivataros esős időben. A bécsi udvar részéről magyar emlékmű még ilyen kitüntető figyelemben nem részesült. Ferenc József és az uralkodóház számos tagja személyes jelenlétével tisztelte meg a rendezvényt.  De ott volt Bánffy Dezső miniszterelnök és több miniszter, valamint Szilágyi Dezső, a képviselőház elnöke is.

A Budapesti Hírlap újságírója színes beszámolóban tudósított a királyi család tagjairól, még a gyermekeket sem felejtette ki.

A tízéves kisfiút 19 év múlva Budán magyar királlyá koronázták.
A király a vármegyék díszes bandériumainak felvonulásával érkezett a helyszínre. Amikor mindenki elfoglalta a helyét, megkezdődött a szabadtéri mise, amelyet Bende Imre nyitrai püspök celebrált. Ezt követően Pozsony város polgármestere, Dröxler Gusztáv engedélyt kért az uralkodótól a szobor leleplezésére. A király katonás rövidségű beszéde végén parancsot adott a leleplezésre. Az átázott, megdagadt kötelek azonban megmakacsolták magukat és a ponyva csak lassan, fokozatosan ereszkedett alá, tovább fokozva ezáltal az izgatott nézőközönség kíváncsiságát.

A hasonlóság talán nem véletlen, Fadrusz ugyanis előszeretettel kölcsönözte arcmását alkotásaihoz. Így arcának vonásait fedezhetjük fel a kolozsvári Mátyás király emlékmű egyik mellékalakjában, de az Országos Széchényi Könyvtárnak otthont adó budavári palota krisztinavárosi szárnyának előcsarnokában található fiatalabbik atlaszéban is.

• 
• 

Az ünnepélyt este színházi díszelőadás zárta. A király az ünnep alkalmából kitüntetéseket adományozott. Fadrusz érdemei elismeréséül a Ferenc József-rend lovagkeresztjét kapta meg.
Minden kitüntetésnél beszédesebb azonban az a méltatás, amelyet a későbbi híres műkritikus, Lyka Károly írt az Új Idők hasábjain:

Fadrusz János: Mária Terézia. In. Művészet, 2. évf. 6. sz. (1903), 388. – Törzsgyűjtemény

Lehullt tehát a lepel, az ünneplő közönség szétszéledt, végre nyugodtabb körülmények között mi is megtekinthetjük a magyar szobrászművészetnek ezt a páratlan remekét. Virtuális sétánk narrátora a Magyar Szalon újságírója, aki évekkel korábban elsőként írt színes beszámolót a szoborról a pályázatra benyújtott minta alapján.

Mária Terézia szobra Pozsonyban – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár képeslapgyűjteménye. Jelzet: P 1.515.

Mária Terézia szobra Pozsonyban – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár Piarista képeslapgyűjteménye. Jelzet: P 54/177.

Mária Terézia szobra Pozsonyban – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár Piarista képeslapgyűjteménye (kinagyított részlet). Jelzet: P 54/179.

(Csak zárójelben jegyezzük meg, hogy a szobor földrajzi tájolása miatt a marcona tekintetű kuruc vitéz nyugati irányból kereste az ellenséget, amely lehet Poroszország, de lehet akár Bécs is.)

Mária Terézia szobra Pozsonyban – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár képeslapgyűjteménye. Kinagyított részlet. Jelzet: P 1.767.

A leleplezés ünnepéről már nemcsak a hazai, de a külföldi sajtó is beszámolt, mértékadó európai és tengeren túli lapok írtak a műről és a művészről. A szobor beilleszkedett a XIX. századi híres magyar alkotások sorába és az egyetemes kultúra részévé vált, felkerült arra a láthatatlan képzőművészeti idővonalra, amelynek az elejét Ferenczy István és Izsó Miklós művei fémjelezték.

A pozsonyi koronázási tér a szoborral – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár képeslapgyűjteménye. Jelzet: P 1.757.

Ami az első világháború után történt, arra nincs elfogadható magyarázat. A csehek bejövetele óta deszkapalánkkal körülvett szobornak 1921. október 26-án vontatókötelekkel, csákánnyal és kalapáccsal estek neki. Egyesek szerint dühüket IV. Károly második visszatérési kísérlete váltotta ki. A megrázó eseményre Jankovics Marcell országgyűlési képviselő, a két világháború között a felvidéki magyarok egyik vezéregyénisége így emlékezett vissza:

Mária Terézia szobrának elpusztítása. In. The Maria Theresa Monument at Pozsony the work of John Fadrusz. Demolished by the Czechs, October 26. 1921. – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár. Jelzet: Alb.D 234.

Mária Terézia szobrának elpusztítása. In. The Maria Theresa Monument at Pozsony the work of John Fadrusz. Demolished by the Czechs, October 26. 1921. – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár. Jelzet: Alb.D 234. http://nektar.oszk.hu/hu/manifestation/3589140

A monumentális márványszobor darabjait később értékesítették és a nagyobb egyben maradt részekből újabb alkotások születtek. Egy ismeretlen személy a szoborból több darabot is megszerzett és ezeket 1928-ban eljuttatta Budapestre. A Nemzeti Újság munkatársa közvetlenül a megérkezés után megszemlélhette a szobormaradványokat a Nemzeti Múzeum udvarán.

A szobortorzókat a Nemzeti Múzeumban kiállították, illetve egy darabot ereklyeként, a Mária Terézia által alapított 32-es honvéd gyalogezred 1933-ban Budapesten felállított emlékművének talapzatán helyeztek el. A második világháború viharában több darab is eltűnt vagy megsemmisült. 

A Mária Terézia emlékmű fej-torzói. Forrás: P. K.: Lehet még Pozsonynak Mária Terézia-szoborcsoportja? In. Pozsonyi Kifli, 2013. 01. 04.

Fadrusz János márványból faragott páratlan művészi alkotását 1921 októberében végérvényesen elpusztították. A szobor epigonjának újraállítását célzó jelenkori kezdeményezés és huzavona már egy külön történet, amely nem illeszkedik az emlékműveink sorsát bemutató sorozatunkba.

Elbe István

A Trianon 100 – Emlékműveink sorsa a Kárpát-medencében című sorozatunk további részei:

• Millenniumi emlékművek: Hét vidéki emlékmű; 2. Munkács; 3. Nyitra; 4. Dévény; 5. Pannonhalma; 6. Ópusztaszer; 7. Zimony; 8. Brassó; 9. Verecke 1.; 10. Verecke 2.
• Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc emlékművei: Arad 1.; 12. Arad 2.; 13. Zombor; 14. Nagybecskerek; 15. Törökbecse; 16. Kassa; 17. Lőcse; 18. Ompolygyepű; 19. Vízakna; 20. Marosvásárhely; 21. Segesvár 1.; 22. Segesvár 2.; 23. Jósikafalva 1.; 24. Jósikafalva 2.
• Kossuth-szobrok: Rozsnyó; 26. Losonc; 27. Érsekújvár; 28. Nagyszalonta; 29. Nagykároly; 30. Marosvásárhely 1.; 31. Marosvásárhely 2.
• Erzsébet királyné-szobrok: Kolozsvár 1.; 33. Kolozsvár 2.; 34. Arad; 35. Bártfafürdő; 36. Pöstyén
• Rákóczi-emlékek: Zólyom; 38. Zombor; 39. rész: Tiszaújlak
• A nemzeti áldozatkészség szobrai: Kolozsvár